Önismeret, szabadság.

Hermann Hesse:

DEMIAN

MÁSODIK FEJEZET
Káin

Ami kínjaimtól megszabadított, egészen váratlan irányból érkezett, s vele együtt valami új lépett az életembe, ami a mai napig kihat rám.

Röviddel azelőtt új diák iratkozott be latin iskolánkba.

Egy jómódú özvegyasszony fia volt és gyászszalagot hordott a kabátujján. Nemrég költöztek a városunkba. Bár fölöttem járt, és néhány évvel idősebb volt nálam, hamarosan nekem is föltűnt. Ez a különös diák sokkal idősebbnek látszott, mint ahány éves volt. Senki sem nézte kamasznak. Úgy viselkedett közöttünk, mint egy idegen, mint egy érett férfi, sőt, mint egy úr. Nem kedvelték.

Nem vett részt a játékokban, még kevésbé a verekedésekben, csupán az tetszett a többieknek, ahogy a tanárokkal beszélt. Magabiztosan és határozottan. Max Demiannak hívták.

Egy napon, ahogy ez iskolánkban néha megtörtént, hatalmas termünkbe még egy osztályt ültettek be. Demian osztálya volt. Mi kicsik egy bibliai történetet tanultunk, a nagyok fogalmazást írtak. Mialatt Káin és Ábel történetét sulykolták belénk, többször Demianra néztem.

Arca megigézett. Néztem ezt az okos, világos, határozott arcot, amint figyelmesen és átszellemülten hajolt a munkája fölé. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy diák, aki tanul, hanem úgy, mint egy kutató, aki dolgozik. Tulajdonképpen nem tett rám kellemes benyomást, ellenkezőleg, valami nem tetszett benne, túl fölényes és hűvös volt, lénye kihívóan magabiztos, a tekintete pedig olyan, mint azoké a felnőtteké, akiket a gyerekek sohasem szeretnek: egy kicsit szomorkás és gunyoros. Mégis minduntalan néznem kellett, akár tetszett, akár nem, de amikor egyszer rám pillantott, riadtan kaptam le róla a szemem.

Ha ma visszaemlékszem, hogy ő akkor mint diák hogyan festett, azt mondhatom: minden tekintetben különbözött tőlünk, egészen önmaga volt, és mert jellegzetes volt, feltűnést keltett - de ugyanakkor mindent megtett, hogy ne szúrjon szemet. úgy járt és viselkedett, mint egy álruhás herceg, aki parasztfiúk között jár, és mindent megtesz, hogy hasonlítson rájuk.

Amikor hazafelé mentünk az iskolából, mögöttünk jött. Miután a többiek elváltak tőlem, megelőzött és üdvözölt. A köszönései is, hiába utánozta velük iskolás hanghordozásunkat, felnőttesek és kimértek voltak.
- Együtt megyünk egy darabig? - kérdezte barátságosan. Ez hízelgett nekem és bólintottam. Elmagyaráztam neki, hol lakom.
- Nahát, ott? - mondta mosolyogva. - Ismerem azt a házat. A kaputok fölött van valami furcsaság, ami feltűnt nekem.

Hirtelen nem is tudtam, mire gondol, és megdöbbentett, hogy jobban ismeri a házunkat, mint én. Valóban volt ott a kapuív feletti zárókövön valami címerféleség, ami az idők folyamán laposra kopott és amit már többször átfestettek. Hozzánk, a családunkhoz tudomásom szerint nem volt köze.
- Semmit sem tudok róla - mondtam félénken. - Egy madár vagy valami hasonló, nagyon régi lehet. Azt mondják, a ház régen a kolostorhoz tartozott.
- Az lehetséges - bólintott. - Nézd csak meg egyszer alaposan! Az ilyesmik többnyire nagyon érdekesek. Szerintem karvaly.
Továbbmentünk. Nagyon megilletődtem. Demian hirtelen elnevette magát, mintha valami mulatságos dolog jutott volna eszébe.
- Ott voltam az órátokon - mondta élénken. - Káinról tanultatok, aki jelet hordott a homlokán, ugye? Tetszik neked? Nem tetszett. Ritkán tetszett nekem valami abból, amit meg kellett tanulnunk, de nem mertem bevallani, mert úgy éreztem magam, mintha egy felnőtt beszélt volna velem. Azt mondtam, a történet nagyon is tetszik nekem.
Demian megveregette a vállamat.
- Engem nem kell becsapnod, fiú. De a történet valóban elég figyelemre méltó, azt hiszem, sokkal érdekesebb, mint a tananyag többi része. A tanár nem sokat mondott nektek róla, csak a szokványosat Istenről, a bűnről meg a többiről. De én azt hiszem - itt elhallgatott, elmosolyodott és megkérdezte: - De érdekel ez téged? - Igen, tehát azt hiszem - folytatta - hogy Káin történetét egészen másként is fel lehet fogni. Többnyire amit tanítanak nekünk, valóban igaz és helyes, de mindazt másképp is lehet nézni, mint ahogyan a tanárok, és akkor még mélyebb értelmet kap. Például ez a Káin meg a jegy a homlokán. Szerinted megelégedhetünk azzal, ahogyan nekünk magyarázzák? Hogy valaki agyonüti az öccsét veszekedés közben, az biztos megtörténhet, és hogy utána megijed, és beadja a derekát, az is lehetséges. De hogy a gyávaságáért még jutalmat is kap, amely megvédi és amely mindenkiben félelmet kelt, az ugyancsak különös.
- Persze - mondtam, és a dolog kezdett érdekelni. - De hogyan nézhetjük másképp a történetet? A vállamra csapott.
- Egészen egyszerűen! A jel eleve megvolt, azzal kezdődik a történet. Volt egy ember, és volt valami az arcában, ami a többieket megriasztotta. Nem merték bántani, lenyűgözte őket, ő is, a gyerekei is. Valószínűleg nem is volt az valóságos jel a homlokán, mint egy postai bélyegző, ritkán történik ez ilyen durván az életben. Sokkal inkább valami, ami alig észrevehető. Egy kicsit több szellem, egy kicsit több merészség a tekintetében, mint amennyihez az emberek hozzászoktak. Ennek az embernek hatalma lett, ettől az embertől tartottak. "Jelet" viselt. A többiek pedig azzal magyarázhatták, amivel akarták. És a többiek mindig azt akarják, ami kényelmes, és ami igazolja őket. Féltek a Káin-gyerekektől, hisz "jelet viseltek". Tehát nem annak tulajdonították, ami volt, vagyis kitüntető jelnek, hanem az ellenkezőjének. Azt mondták, hogy a jelet viselő fickóktól félni kell, és hát kellett is. A bátraktól és jellemesektől mindig nagyon félnek az emberek. Nagyon zavarta őket, hogy a rettenthetetlenek és félelmetesek egyik nemzetsége arrafelé kódorgott, hát rájuk ragasztottak egy gúnynevet és egy mesét. Így álltak bosszút, így kárpótolták magukat a kiállt félelemért. Érted? - Igen. Ezek szerint akkor Káin nem is volt rossz? És a Bibliában az egész történet tulajdonképpen nem is igaz? - Igaz is, nem is. Az ilyen régi, ősrégi történetek mindig igazak, de nem mindig helyesen jegyzik fel és magyarázzák őket. Röviden, én úgy gondolom, hogy ez a Káin különös fickó lehetett és csupán csak mert féltek tőle, kitalálták az emberek ezt a történetet. A történet egyszerűen pletyka volt és szájról szájra terjedt. Az viszont igaz, hogy Káin és a gyermekei valóban viseltek valamilyen "jelet", és mások voltak, mint a legtöbb ember.
Nagyon csodálkoztam.
- És szerinted a gyilkosság nem is igaz? - kérdeztem megütközve.
- Dehogynem! Biztosan igaz! Egy erős agyonütött egy gyengét. Hogy az valóban az öccse volt-e, az kétséges. De nem is fontos, mert végül is az emberek egymás testvérei.

Tehát egy erős megölt egy gyengét. Lehet, hogy hőstett volt, lehet, hogy nem. De mindenesetre a gyengéket rettegés fogta el, síránkoztak és ha valaki megkérdezte őket: "Miért nem ölitek meg őt?" akkor nem azt mondták: "Mert gyávák vagyunk." hanem azt, hogy: "Nem lehet.

Meg van jelölve. Isten megjelölte." Körülbelül így lehetett. - Na, nem tartalak fel tovább. Isten veled! Befordult az Altgasséra, és amikor magamra maradtam, úgy el voltam képedve, mint még soha. Minden, amit csak mondott, őrültségnek tűnt, amint elment! Káin nemes ember, és Ábel gyáva! A Káin-jegy kitüntetés! Abszurd, istengyalázó, elvetemült gondolat! Hol maradt akkor a jóisten? Talán nem fogadta el Ábel áldozatát, talán nem volt kedves neki Ábel? Ugyan, ostobaság! Arra gyanakodtam, hogy Demian csak mulatni akar rajtam és csőbe akar húzni. Átkozottul eszes fickó és tud beszélni, na ezt... hát ezt nem.

..Mindemellett, még sohasem gondolkoztam ennyit bibliai vagy hasonló történeten. Hosszú ideje ez volt az első eset, hogy órákra, sőt egy egész estére teljesen megfeledkeztem Franz Kromerről. Otthon újra elolvastam a történetet a Bibliában. Rövid volt és világos. Őrültség lett volna különleges, titkos magyarázat után kutatni.

Akkor minden gyilkos Isten kedvencének mondhatná magát! Nem, az badarság. Ám ahogy Demian ezeket mondani tudta, amilyen könnyedén és kedvesen, olyan magától értetődően, és ahogy nézett hozzá! Mindenesetre bennem nem volt rend, sőt nagy rendetlenség volt. Fényes, tiszta világban éltem, régebben én magam is Ábel voltam, és most az a "másik" lettem.

Nagyot zuhantam és mélyre süllyedtem, de én magam nem is nagyon tehettem róla! Hogyan történt ez? Igen, most felvillant bennem egy emlék, és egy pillanatra szinte elakadt a lélegzetem. Azon a kárhozott estén, amelyiken mostani kínjaim kezdődtek, akkor volt, igen, az apámmal, egyszer csak egy pillanatra átláttam és megvetettem az ő fölényes világát és bölcsességét! Igen, akkor én, aki Káin voltam és a jelet viseltem, ráébredtem, hogy ez a jel nem szégyen, hanem dicsőség, és hogy én, a rossz és gyarló, apám fölött állok, a jók és jámborak fölött.

A gondolat még nem ebben a letisztult formában fogalmazódott meg akkor, de mindez benne rejlett. Csak érzések és furcsa indulatok fellobbanása volt: fájdalmat okozott, de mégis büszkeséggel töltött el.

Újra felidéztem, mily különösen beszélt Demian azokról, akiket nem lehetett megfélemlíteni és a gyávákról! Milyen különösen értelmezte a jelet Káin homlokán! Mily csodálatosan világított a szeme, amely felnőttes tekintetével magára vonta a figyelmet! Felvillant bennem: nem egyfajta Káin ez a Demian? Miért védi, ha nem érzi magát hasonlónak hozzá? Honnan ez az erő a tekintetében? Miért beszél oly gúnyosan a többiekről, a félénkekről, akik mégiscsak jámborak és Istennek tetszők? E gondolatok azonban a megoldáshoz nem vezettek el.

A kút vízébe kő esett, és ez a kút az én fiatal lelkem volt.

S hosszú, nagyon hosszú időre ez a Káin-történet, a gyilkosság és a jel volt kiindulópontja a világ felfedezésének, bírálatának és kételkedésemnek a világban.

Észrevettem, hogy az iskolatársaim is sokat foglalkoznak Demiannal. Senkinek sem árultam el semmit arról, amit Káin történetéről mondott, de úgy láttam, mások is érdeklődnek Demian iránt. Legalábbis sok pletyka keringett az "új fiúról". Bárcsak emlékeznék rájuk! Mindegyik más fényben mutatná, mindegyiknek más értelme lenne. De már csak arra emlékszem, először az a hír járta, hogy Demian anyja nagyon gazdag. Azt is mondták, hogy sem ő, sem a fia nem jár templomba. Zsidók, vélte tudni valaki, de lehettek éppen titkos mohamedánok is. Ezenkívül legendák keringtek Max Demian testi erejéről. Az igaz, hogy rettenetesen megalázta osztályában a legerősebb fiút, aki verekedni hívta és aki legyávázta, amikor vonakodott. Akik látták, elmondták, hogy Demian csupán fél kézzel nyakon ragadta és úgy megszorította, hogy a fiú belesápadt, aztán elsompolygott, és napokig a karját sem bírta felemelni.

Sőt, egy este még a halálhíre is elterjedt. Mindent mondtak egy darabig, mindent elhittek, minden izgalmas volt és csodálatos. Azután egy időre csönd lett. Nem sokkal később azonban újabb pletykák ütötték fel fejüket a diákok között, amelyekből az derült ki, hogy Demian bizalmas viszonyban van a lányokkal, és "mindent tud".

Ezalatt Franz Kromerral minden ment tovább a maga kényszerpályáján. Nem tudtam szabadulni tőle, mert ha közbe-közbe néhány napig nyugton is hagyott, mégiscsak hozzá voltam láncolva. Álmaimban az árnyékom volt, így éltünk, és amit a valóságban nem tett meg, azt éjjelente álmomban megtette: teljesen a rabszolgája lettem. Ezeket az álmokat erősebben éltem át, mint a valóságot - jó álmodó voltam mindig - s így testi és lelki erőmet szívták el ezek a rémképek. Gyakran álmodtam azt, hogy Kromer megvert, leköpött, rám térdelt, és ami még rosszabb volt, súlyos bűntettekre csábított - de nem is annyira csábított, mint inkább kényszerített, hiszen a markában tartott. Egyszer tébolyultan ébredtem az egyik legszörnyűbb ilyen álmomból. Gyilkos merényletet kellett volna elkövetnem apám ellen. Kromer megköszörült egy kést, és a kezembe nyomta. Egy sétány fái mögött álltunk és lestünk valakit, és én nem tudtam, hogy kit. Aztán valaki közeledett, és Kromer megszorította a karom, így jelezte, hogy őt kell leszúrnom. Az apám volt. Akkor felriadtam.

Ezek kapcsán eszembe jutott még Káin és Ábel, de Demian már nem. Érdekes módon szintén álmomban kerültem vele újra kapcsolatba. Pontosabban ismét megvertek és erőszakoskodtak velem álmomban, de Kromer helyett most Demian térdelt rajtam. Egészen új érzés volt és mély benyomást tett rám, hogy mindaz, ami Kromertől kínokat okozott és ellenkezést váltott ki bennem, azt Demiantól szívesen fogadtam, olyan érzéssel, amelyben ugyanúgy volt gyönyör, mint félelem. Kétszer álmodtam vele, majd Kromer megint a helyébe lépett.

Már régóta nem tudom pontosan szétválasztani: mi is az, amit csak álmodtam, és mi az, amit a valóságban átéltem. Mindenesetre bűnös kapcsolatom Kromerral tovább folytatódott, és még akkor sem ért véget, amikor a sok apró lopásból végre visszafizettem tartozásomat. De nem ám, mert már azokról is tudott, hiszen mindig megkérdezte, honnan van a pénz, és így még jobban a kezében voltam, mint azelőtt. Gyakran fenyegetett azzal, hogy mindent elmond apámnak, de ettől már nem féltem annyira, mint amennyire dühöngtem, hogy ezt már a kezdet kezdetén nem tettem meg én magam. Eközben, bármilyen nyomorult voltam is, mégsem bántam meg semmit, legalábbis nem mindig, és olykor úgy éreztem, mindennek így kell lennie. Fölöttem végzet lebegett, és fölösleges lett volna kapálózni ellene.

Feltehetően a szüleim sem szenvedtek kevésbé az állapotomtól. Idegen szellem szállt belém, nem illettem többé a családba, amely oly bensőséges volt, amely után sokszor oly emésztő vágy gyötört, minthogyha az elveszett Paradicsom lett volna. Inkább betegnek tekintettek, mint gonosztevőnek, különösen anyám, de leginkább a nővéreim viselkedésén látszott, hogyan is áll a dolog valójában. Ez a viselkedés, amely nagyon kíméletes volt, de engem mégis végtelenül megalázott, egyértelműen azt tükrözte, hogy megszállott vagyok, akit állapota miatt inkább sajnálni kell, mint szidni, ám mégiscsak olyasvalaki, akibe gonosz költözött. Éreztem rajtuk, hogy imádkoznak értem, s hogy másként, mint régen, és azt is éreztem, hogy hiába. Gyakran iszonyúan vágytam a megkönnyebbülésre, vágyakoztam egy igazi gyónás után, mégis előre éreztem, hogy sem apámnak, sem az anyámnak valójában nem tudnék mindent elmondani. Tudtam, hogy megértéssel fogadnák, nagyon kímélnének, és sajnálnának, de nem egészen értenének, kisiklásnak fognák fel a dolgot. Pedig végzet volt.

Tudom, hogy vannak, akik nem hiszik, hogy egy alig tizenegy éves gyerek érezhet ilyeneket. Nem hozzájuk szólok. Azoknak mesélek, akik jobban ismerik az embert.

Az a felnőtt, aki megtanulta érzéseit gondolatokká alakítani, hiányolja a gyerekeknél ezeket a gondolatokat, és hajlamos azt hinni, hogy az érzések sincsenek. Én azonban egész életemben csak ritkán éltem meg az érzéseimet és a szenvedéseimet olyan mélyen, mint akkor.

Egyszer, egy esős napon kínzóm a Burgplatz-re rendelt.

Ott álltam hát, vártam és lábammal a gesztenyefa nedves leveleit túrtam, amelyek folyton-folyvást hullottak a csöpögő fákról. Pénzem nem volt, de elcsentem két szelet süteményt, és magammal hoztam, hogy legalább valamit adhassak Kromernak. Rég hozzászoktam már, hogy valahol egy sarkon állok és várom őt, gyakran nagyon sokáig, és ezt elfogadtam, mint valamit, amin nem lehet változtatni.

Végre megjött Kromer. Most nem maradt sokáig. Öklével párszor a bordáim közé bokszolt, jókedvű volt, megette a süteményt, sőt megkínált egy nedves cigarettával, azonban én visszautasítottam. Barátságosabb volt a megszokottnál.
- Figyelj csak - mondta távozáskor - majdnem elfelejtettem. Legközelebb elhozhatnád a nővéredet, az idősebbiket. Hogy is hívják? Értetlenül és csodálkozva néztem rá. Nem is válaszoltam.
- Nem érted? Hozd el a nővéredet.
- Értem, Kromer, de az nem megy. Azt nem szabad, és nem is jönne el velem.

Nem lepődtem volna meg azon, ha ez megint valami fortély vagy ürügy. Kromer gyakran csinálta ezt: lehetetlent követelt, megijesztett, megalázott, és aztán lassacskán hagyta, hogy alkudozzak vele. Olyankor egy kis pénzzel vagy más adománnyal kiválthattam magam.

Ez egyszer egészen másként viselkedett. Vonakodásom szinte egyáltalán nem bosszantotta.
- Na jó - mondta végül - majd még meggondolod.
Meg akarok ismerkedni a nővéreddel. Egyszer majdcsak sikerülni fog. Egyszerűen elviszed magaddal sétálni, és akkor én odamegyek hozzátok. Holnap felfütyülök neked, akkor majd megint beszélünk róla.

Amikor elment, hirtelen derengeni kezdett, hogy mi lehet a kívánsága mögött. Még gyerek voltam, de valamit hallottam már arról, hogy a fiúk és a lányok, ha idősebbek lesznek, mindenféle titokzatos, undorító és tilos dolgot művelnek egymással. És most nekem kell.

..Hirtelen világossá vált előttem ez az egész szörnyűség.

Azonnal eltökéltem, hogy ezt sohasem teszem meg.

De hogy mi történik akkor, és Kromer hogyan fog rajtam bosszút állni, arra alig mertem gondolni. Újabb kínszenvedés vette kezdetét, még mindig kijárt nekem belőle.

Kétségbeesettem vágtam át az üres téren, zsebre dugott kézzel. Új kínok, új rabszolgaság! Akkor erőteljes, mély hangon nevemen szólított valaki. Megijedtem, szaladni kezdtem, ő utánam futott, majd egy kéz lágyan megállított. Max Demian volt az.

Megadtam magam.
- Te vagy az? - mondtam zavartan. - úgy megijesztettél! Rám nézett. Tekintetében még sohasem láttam erősebben a felnőttet, a fölöttem állót, azt, aki keresztüllát rajtam. Régóta nem beszéltünk már egymással.
- Sajnálom - mondta a maga barátságos, de nagyon határozott módján. - Hallgass ide, nem szabad az embernek így megijednie.
- De ez megtörténhet néha.
- Úgy látszik. Nézd: ha te így megijedsz valakitől, aki nem is bántott, akkor az a valaki ezen elkezd gondolkodni. Elcsodálkozik rajta, felkelti a kíváncsiságát. Az a valaki azt gondolja, furcsán ijedős vagy, és tovább gondolkodik: az ember csak akkor ilyen, ha fél. A gyávák mindig félnek, de úgy látom, te nem vagy gyáva. Ugye? Na persze hős sem vagy. Van, amitől félsz, és van, akitől félsz.

És ezt nem szabad. Nem. Emberektől sohasem szabad félni. Tőlem nem félsz? Vagy mégis? - Á, nem. Egyáltalán nem.
- Na látod. De van olyan, akitől félsz? - Nem tudom... Hagyjál, mit akarsz tőlem? Mellém szegődött - én szaporáztam lépteimet, szabadulni szerettem volna tőle, de oldalról magamon éreztem a tekintetét.
- Hidd el - kezdte ismét - hogy jót akarok neked.
Mindenesetre tőlem nem kell félned. Szeretnék megcsinálni veled egy kísérletet, mulatságos és tanulhatsz is belőle valamit, ami nagyon hasznos. Figyelj csak! - Tehát én néha a gondolatolvasás művészetével próbálkozom. Nincs benne semmi ördöngösség, de aki nem tudja, hogyan csinálják, az egészen furcsának találja. Nagyon meg lehet lepni vele az embereket. - Na, próbáljuk meg! Tehát, én kedvellek téged, vagy érdekelsz, és szeretnék rájönni, mi jár a fejedben. Ehhez már megtettem az első lépést. Megijesztettelek - és te megijedtél. Tehát van valami vagy inkább valaki, akitől félsz. Honnan eredhet ez? Az embernek nem kell félnie senkitől. Ha pedig félsz valakitől, az azért van, mert hatalmat adtál neki, kiszolgáltattad magad. Például elkövettél valami rosszat, és az a másik tud róla - ekkor hatalma van feletted. Érted? Világos, nem? Gyámoltalanul néztem az arcába. Komoly volt és okos, mint mindig, és jóságos is, de egyáltalán nem gyöngéd, inkább szigorú. Igazságosság vagy valami hasonló volt benne. Nem tudom, hogyan történt, de egyszerre mintha egy varázsló állt volna előttem.
- Értetted? - kérdezte még egyszer.
Bólintottam. Nem tudtam megszólalni.
- Mondtam neked, hogy furcsa dolog a gondolatolvasás, ugyanakkor teljesen természetes. Például elég pontosan megmondhatom neked, hogy mit gondoltál rólam, amikor egyszer Káin és Ábel történetéről meséltem neked. De most nem ez a fontos. Azt is lehetségesnek tartom, hogy álmodtál rólam. De hagyjuk ezt! Te értelmes fiú vagy, a legtöbbje olyan ostoba! Szívesen beszélgetek egy értelmes, megbízható fiúval. Nincs ellene kifogásod? - Dehogy, csak egyáltalán nem értem.

..- Maradjunk csak ennél a mulatságos kísérletnél! Szóval úgy találtuk, hogy S. megijedt, tehát fél valakitől, mert valószínűleg van egy közös titka vele, ami számára nagyon kényelmetlen. Igaz ez nagyjából? Mintha álmodtam volna, legyőzött a hangja, a hatalma. Csak bólintottam. Nem az a hang beszélt itt, amely csak belőlem jöhetett? Amely mindent tudott? Sőt amely mindent jobban, világosabban látott, mint én magam? Demian erősen a vállamra csapott.
- Tehát igaz. Gondoltam. Most csupán még egyetlen kérdést: tudod, hogy hívják azt a fiút, aki itt volt az előbb? Megrémültem. Kitapintotta a titkom, azt, amely emésztett s elrejtőzött: nem akart fénybe kerülni.
- Milyen fiú? Nem volt itt senki rajtam kívül.
Nevetett.
- Nyugodtan megmondhatod! Hogy hívják? Suttogva kérdeztem: - Franz Kromerra gondolsz? Elégedetten bólintott.
- Bravó! Pompás fickó vagy, még barátok leszünk. De mondanom kell neked valamit: ez a Kromer, vagy hogy hívják, rossz fickó. Az arca elárulja nekem, hogy gazember! Te milyennek látod? - Én is... - nagyot sóhajtottam - rossznak, sátánnak! De nem szabad megtudnia! Az Isten szerelmére, nem tudhat meg semmit! Ismered őt? Ismer téged? - Nyugodj meg! Elment már és nem ismer - még nem.

De szívesen megismerkednék vele. A népiskolába jár? - Igen.
- Melyik osztályba? - Az ötödikbe. De ne mondj neki semmit! Kérlek, kérlek, ne mondj neki semmit! - Nyugodj meg, nem lesz semmi bajod.
Ugye, nincs kedved egy kicsit többet mesélni nekem erről a Kromerről? -Nem tudok! Ne, hagyj! Hallgatott egy ideig.
- Kár - mondta aztán - jó lett volna folytatni a kísérletet. De nem akarlak kínozni. Ugye azt tudod, hogy nem szabadna félned tőle? Az ilyen félelem egészen tönkretesz bennünket, ezért meg kell tőle szabadulnunk. Meg kell tőle szabadulnod, ha azt akarod, hogy rendes fickó váljék belőled! Érted? - Biztosan igazad van, de nem megy. Te nem tudhatod.
..- Láttad, hogy tudok egyet s mást, többet, mint gondoltad volna. Pénzzel tartozol néki? - Igen, azzal is, de nem az a lényeg. Nem tudom elmondani, nem tudom! - Akkor nem is segít, ha annyi pénzt adok, amennyivel tartozol?... Szívesen odaadom.
- Nem, nem az a baj. És kérlek, ne beszélj róla senkinek! Egy szót se! Agyongyötörsz! - Bízz bennem, Sinclair. A titkodat egyszer majd elmondod.
..- Soha, soha! - kiáltottam hevesen.
- Ahogy akarod. Csak arra gondoltam, talán egyszer többet mesélsz. Persze csak ha akarsz. Ugye, nem képzeled, hogy olyan vagyok, mint

Kromer? - Nem, dehogy, de te semmit sem tudsz róla! - Semmit. Csak gondolkodom rajta. És sohasem viselkednék úgy, mint Kromer, abban biztos lehetsz. Nekem nem is tartozol.
Hallgattunk egy darabig, és én egy kicsit megnyugodtam.
Demian képességét azonban egyre rejtélyesebbnek láttam.
- Most már hazamegyek - mondta, és összébb húzta lódenkabátját az esőben. - Azért még valamit szeretnék mondani, ha már eddig eljutottunk. - Meg kellene szabadulnod ettől a fickótól! Ha másképp nem megy, öld meg! Nekem imponálna és tetszene, ha megtennéd. Segítenék is neked.
Újra félni kezdtem. Káin története jutott hirtelen az eszembe. Kísértetiesnek éreztem ezt az egészet, s szép lassan elpityeredtem. Túl sok volt már körülöttem a rémisztő történet.
- Na jó - mosolygott Max Demian. - Menj csak haza! Majd megoldjuk! Habár megölni lenne a legegyszerűbb.
Az ilyen esetekben mindig a legegyszerűbb a legjobb.
Nem vagy jó kezekben Kromer barátodnál.
Hazaérkeztem. Mintha egy évig lettem volna távol.

Minden másképp festett. Kromer és én közém betört egy fénysugár, valami remény. Nem voltam többé egyedül! És most láttam csak, milyen ijesztően egyedül voltam hosszú hetekig a titkommal. Megint eszembe jutott, amire már többször is gondoltam: ha a szüleimnek meggyónnék, az könnyítene rajtam, de nem szabadítana meg. Most pedig csak majdnem gyóntam valaki másnak, idegennek, és a szabadulás lehetőségének illatát éreztem! Ugyanakkor még messze voltam attól, hogy legyőzzem a félelmemet. Ám készen álltam a hosszú és rettenetes harcokra. Annál különösebb volt, hogy minden olyan csöndesen, titokban és nyugodtan történt.

Kromer füttye nem hallatszott többé házunk előtt, egy napig, kettőig, háromig, egy hétig. Nem is mertem elhinni, és lélekben felkészültem arra, hogy megjelenik, éppen akkor, amikor már nem is számítok rá. De nem jött, végleg elmaradt! Bizalmatlanul fogadtam az új szabadságot, még mindig nem hittem el igazán, egészen addig, míg végre egyszer találkoztam Franz Kromerral. A Seilergassén jött lefelé, pontosan velem szemben.

Amikor meglátott, összerándult, arca eltorzult és szó nélkül visszafordult, hogy ne kelljen velem találkoznia.
Hihetetlen pillanat volt ez! Az ellenség elfutott előlem! A Sátán megijedt tőlem! Megdöbbentem, és szétáradt bennem az öröm.
Ezekben a napokban Demian egyszer ismét felbukkant. Az iskola előtt várt rám.
- Isten hozott - mondtam.
- Jó reggelt, Sinclair. Csak hallani szeretném, hogy vagy. Kromer most békén hagy, ugye? - Te csináltad? De hogyan? Hogyan? Nem értem, egyáltalán. Teljesen eltűnt.
- De hogyan függ ez össze veled? Elkaptad és megverted? - Nem, nem szeretek verekedni. Csupán vele is beszéltem, mint ahogyan veled, és sikerült vele megértetnem, hogy jobban jár, ha nyugton hagy téged.
- Jaj, csak nem adtál neki pénzt? - Nem, kisbarátom. Hisz ezzel te már próbálkoztál.
Kitért a kérdéseim elől, bármennyire is faggatóztam.
Én pedig ott maradtam régi elfogódottságommal, amely a hála, a félénkség, a csodálat és a félelem, a vonzódás és a belső ellenállás furcsa keveréke volt.
Elhatároztam, hogy megkeresem. Beszélni akartam vele minderről, meg Káinról is.
Nem így lett.
A hála egyáltalán nem az az erény, amelyben hiszek, és hazugság lenne, ha egy gyerektől megkövetelném. így nem nagyon csodálkozom saját hálátlanságomon sem, amelyet Max Demiannal szemben tanúsítottam. Ma már meg vagyok győződve arról, hogy végérvényesen elzüllöttem és megrokkantam volna, ha nem szabadít ki Kromer karmai közül. Már akkor is úgy éreztem, hogy ez a szabadulás ifjúságom legnagyobb élménye - de magát a szabadítót, miután a csodát véghezvitte, már kutyába sem vettem.
Mint mondtam, nem tartom különös dolognak a hálátlanságot. Egyedül azt furcsállom, hogy a kíváncsiság is hiányzott belőlem. Hogyan tudtam egyetlen nappal is tovább élni, anélkül, hogy közelebb jutottam volna a titkokhoz, amelyekkel kapcsolatba kerültem Demian segítségével? Hogyan tudtam elfojtani a vágyat, hogy többet halljak Káinról, Kromerről, a gondolatolvasásról? Szinte hihetetlen, de mégis így volt. Hirtelenjében démoni hálókból szabadultam ki. Ismét világosnak és örömtelinek láttam a világot, nem szenvedtem többé a félelemrohamoktól és a torokszorító szívdobogástól. Megtört az átok, nem kínoztak és nem szenvedtem többé: iskolás fiú voltam újra, mint eddig. Szervezetem igyekezett minél gyorsabban visszanyerni egyensúlyát és nyugalmát, ezért mindenekelőtt arra törekedett, hogy eltaszítsa magától a sok csúf és ijesztő képet, hogy felejtsen. Bűnösségem és rettegésem hosszú története csodálatos gyorsasággal siklott ki az emlékezetemből, látszólag anélkül, hogy sebeket és emlékeket hagyott volna hátra.

Hogy ezzel szemben segítőmet és megmentőmet is éppoly gyorsan igyekeztem elfelejteni, ma ezt is megértem. Elátkozottságom siralomvölgyéből, a kromeri szörnyű rabszolgaságból, megtört lelkem minden ösztönével és erejével oda menekült vissza, ahol korábban boldog és elégedett volt: az elveszett Paradicsomba, amely újra megnyílt előttem, a fénnyel teli anyai és apai világba, nővéreimhez, a tisztaság illatába, az Istennek tetsző Ábelhez.

Már Demiannal folytatott rövid beszélgetésem másnapján, amikor végre teljesen biztos lehettem visszanyert szabadságomban és nem tartottam már a visszaeséstől, megtettem azt, amire oly gyakran sóvárogva vágytam: gyóntam. Odamentem anyámhoz, megmutattam neki a takarékperselyt a tönkretett zárral és benne a játékpénzzel, és elmeséltem neki, hogy önhibámból milyen sokáig voltam egy gonosz kínzóhoz láncolva. Nem értett meg mindent, de látta a perselyt, látta megváltozott tekintetem, hallotta megváltozott hangom, érezte, hogy meggyógyultam, és hogy újra az övé vagyok.

És íme, magasztos érzésekkel ünnepeltem újrafelvételemet, a tékozló fiú hazatérését. Anyám odavitt apámhoz, a történet újra elhangzott, kérdések és csodálkozó felkiáltások tolongtak, mindkét szülő simogatta a fejem és végre felszabadultak a hosszú levertségből. Minden pompás volt, mint a mesékben, minden csodálatos harmóniában oldódott fel.

Igaz szenvedéllyel menekültem ebbe a harmóniába.

Nem tudtam betelni azzal, hogy végre béke vett körül, és élvezhettem a szülők bizalmát. Otthon ülő mintagyerek lett belőlem, többet játszottam a nővéreimmel, mint valaha és az ájtatosságokon a megtért és megváltott lélek érzésével énekeltem a régi, hőn szeretett dalokat a többiekkel.
Szívből tettem, nem volt benne semmi hazugság.

Mégsem volt ez így rendben, egyáltalán nem volt ez így rendben! És ez az a pont, ahonnan kiindulva megmagyarázható, miért feledkeztem meg Demianról. Neki kellett volna vallanom! Az a gyónás kevésbé mutatós és megindító, de annál gyümölcsözőbb lett volna számomra. Nos, minden gyökeremmel a régi, paradicsomi világomba kapaszkodtam, hazatértem, és ők kegyelmükbe fogadtak. Demian azonban semmiképpen sem tartozott ehhez a világhoz, nem illett bele. Ő is, másként, mint Kromer, de mégiscsak csábító volt, ő is a másik, a gonosz, a rossz világgal kötött össze, és arról akkor már soha többé nem akartam tudni. Nem tudtam, és nem akartam elárulni Ábelt és Káin istenítésében segédkezni, most, amikor éppen újra Ábel lett belőlem.

Ennyit a külső összefüggésről. A belső azonban ez volt: kiszabadultam Kromer és az ördög keze közül, de nem saját erőmből és erőfeszítésemből! Megpróbáltam az élet ösvényein járni, de túl veszélyesnek bizonyultak. S most, hogy egy baráti kéz megmentett, visszafutottam az anyai ölbe, a szeretettel körülvett, jámbor gyermeki élet biztonságába anélkül, hogy körbepillantottam volna. Kisebb, kiszolgáltatottabb és gyermetegebb lettem saját akaratomból, mint amilyen valójában voltam. Függőségemet Kromertől újjal kellett helyettesítenem, mert egyedül nem tudtam járni.

Így választottam vak szívemmel a függést anyától, apától, a régi szeretett "tiszta" világtól, bár már tudtam, hogy nem ez az egyetlen. Ha nem ezt teszem, akkor Demiannal kellett volna tartanom, és őrá bíznom magam. Most már értem, mi állított meg: akkor jogosan bizalmatlan voltam elidegenítő gondolataival szemben, amelyek el akartak idegeníteni gyermeki világomtól, holott igazából azokban volt értelem. Mert Demian többet követelt volna tőlem, mint a szüleim, sokkal többet. Megpróbált volna önállóbbá tenni: ösztönzéssel és figyelmeztetéssel, gúnnyal és iróniával. Ó, ma már tudom, a világon semmi sem gyűlöletesebb az embernek, mint azt az utat járni, amely önmagához vezeti! Mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek és úgy egy félévvel később egyszer séta közben megkérdeztem apámat, hogyan is vélekedjek arról, hogy némelyek szerint Káin jobb, mint Ábel.

Nagyon csodálkozott, és elmondta, hogy ez nem újkeletű felfogás. Már az őskereszténység idejében felbukkant, és szekták tanították: az egyik "káinitáknak" nevezte magát. De ez az őrült tan nem egyéb, mint az ördög kísérlete hitünk elpusztítására. Mert ha hinnénk Káin igazában és Ábel bűnösségében, abból az következne, hogy Isten tévedett, tehát a Bibliai Isten nem az igazi és egyetlen, hanem hamis. A káiniták valóban olyasmit tanítottak és prédikáltak, amit hallottam: de ez az eretnekség már régóta eltűnt az emberiség szellemi életéből, és ő csak azon csodálkozik, hogy egy iskolatársam honnan tudhat erről bármit is. Mindenesetre szigorúan figyelmeztetett, hogy hagyjak fel e gondolatokkal.