Önismeret, szabadság.

Hermann Hesse:

DEMIAN

HARMADIK FEJEZET
A lator

Mesélhetnék a gyermekkoromról csupa szépet, kellemeset és kedveset, mesélhetnék szüleim féltő gondoskodásáról, a gyermeki szeretetről és igénytelen játékos életemről a szelíd, szeretetteljes, derűs környezetben. De engem most csakis azok a lépések érdekelnek, amelyeket azért tettem, hogy eljussak önmagamhoz. Az összes tetszetős kis pihenőt, boldogság-szigetet és édenkertet, amelyeknek varázsa megérintett, hagyom, hogy a távolban tündököljön és nem kívánok még egyszer földjükre lépni.

Ezért ha gyermekkoromról mesélek, csak arról szólok, ami új volt és előrevitt az utamon.

Ezek az ösztönzések mindig a "másik világból" jöttek, mindig félelem, szorongás és rossz lelkiismeret kísérte őket, mindig forradalmiak voltak és veszélybe sodorták azt a kényelmes békét, amelyben szívesen berendezkedtem volna.

Eljöttek azok az évek, amikor újra felfedeztem magamban az ősi ösztönt, amelynek azonban az erényes és tiszta világban nem volt élettere, el kellett rejtőznie. Mint mindenkire, rám is, ellenségként rontott az ébredező nemi ösztön, amely maga volt a kísértés és a bűn. A pubertás nagy titka, amelyet kíváncsian kutattam, amely álmokat, kéjt és félelmet adott, egyáltalán nem illeszkedett 'gyermekkorom békés, kiegyensúlyozott boldogságához.

Azt tettem, amit mindenki. A gyerek kettős életét éltem, aki már nem egészen gyermek. Eszemmel az ismert és engedélyezett területen mozogtam, tudatom még tagadta az előderengő új világot. Ezzel egy időben azonban a titkos álmok, ösztönök és kívánságok birodalmában is éltem, amely fölé a tudatos élet egyre félénkebben építette hídjait, mert a gyermeki világ már összeomlott bennem. Mint általában a szülők, az én szüleim sem segítették ébredező ösztöneim kibontakozását, szó sem esett ilyesmiről a családban. Csak abban támogattak kimeríthetetlen gondossággal, hogy tagadjam a valóságot és ragaszkodjak az egyre irreálisabbá és hazugabbá váló gyermeki világhoz. Nem tudom, egyáltalán segíthetnek-e ilyenkor a szülők. Én az enyéimnek nem teszek szemrehányást. Csak én magam kereshettem és találhattam meg utamat, egyedül az én dolgom volt ez, és - mint a jól nevelt gyerekek általában - el is rontottam mindent.

Mindenki átéli ezt a nehéz korszakot. Az átlagember életében ez az a pont, ahol az, ami a sorsának kihívása, a legkeményebben ütközik össze a külvilággal és ahol az előrevezető útért keserű küzdelmet kell vívnia. A halált és a feltámadást, ami mindnyájunk sorsa, sokan csak ez egyszer élik meg: akkor, amikor gyermekkoruk korhadni kezd és lassan összeomlik, amikor minden, ami kedves, eltűnik, és hirtelen csak a világűr halálos hidegét érzik maguk körül és a magányt. Sokan örökre fennakadnak ezen a sziklazátonyon, és egész életükben fájdalmasan ragaszkodnak a visszahozhatatlan múlthoz, az elveszett paradicsom álmához, amely minden álom közül a legrosszabb és a leggyilkosabb.

De térjünk vissza a történethez. A gyermekkor végét olyan érzések és álmok jelentették, amelyeket nem érdemes elmesélnem. Az a fontos, hogy a "sötét világ", a "másik világ", ismét felbukkant. Amit valamikor Franz Kromer személyesített meg, az most már önmagamban rejlett. És ezzel a "másik világnak" ismét hatalma lett fölöttem.

A Kromer-ügy óta évek teltek el. Életemnek az a tragikus és bűnös időszaka akkorra már nagyon messze került tőlem, és szertefoszlott, mint egy rövid rémálom.

Franz Kromer rég eltűnt az életemből, szinte észre sem vettem, ha néha-néha egymásba botlottunk. A történet másik fontos alakja, Max Demian azonban nem tűnt el egészen. Sokáig a láthatár peremén állt, jelenlétét érzékeltem, hatását azonban nem. Csak lassan közeledett felém, újra éreztetve erejét és befolyását.

Megpróbálom felidézni azt, ami abból az időből Demiannál kapcsolatos. Talán több mint egy évig még csak nem is beszéltem vele. Kerültem őt, és ő sem kereste a társaságomat. Épp csak biccentett, ha találkoztunk. Akkor úgy láttam, mintha barátságos viselkedésébe finom gúny vagy ironikus szemrehányás vegyült volna, de lehet, hogy ezt csak képzeltem. Az élményt, amelyet vele átéltem, s azt, hogy akkor különös hatást tett rám, mintha mindketten elfeledtük volna.

Kutatok az emlékeimben, Demianra gondolok és már látom is magam előtt. Mégiscsak a közelemben volt akkor, sőt észre is vettem őt. Megy az iskolába, egyedül, vagy a többi nagyobb diák között, látom, mennyire idegenszerű, magányos és nyugodt, mint egy önálló égitest a saját légkörében, a saját törvényeinek engedelmeskedve. Senki sem szerette, senki sem volt bizalmas viszonyban vele, csak az édesanyja, és ő sem úgy, mint a gyerekével, hanem mint egy felnőttel. A tanárok, ha csak tehették, békén hagyták, jó tanuló volt, de senkinek sem akart tetszeni, és időről időre híre ment egy-egy mondásának, megjegyzésének, vagy gúnyos, kihívó szóváltásának valamelyik tanárral. Lehunyom a szemem, úgy emlékezem, és Demian ismét feltűnik előttem. Hol is volt ez? Igen, most megint itt van. Az utcán a házunk előtt. Ott láttam meg egy nap, egy jegyzettömbbe rajzolt, amelyet a kezében tartott. Azt a régi madaras címert rajzolta a kapunk fölött.

Én egy ablaknál, a függöny mögött álltam, és figyeltem.
Csodálkozva szemléltem figyelmes, hűvös, okos arcát, amint a címernek szegezi. Egy férfi arca volt ez, aki lehetett kutató vagy művész. Fölényes és célratörő arc volt, meglepően világos és hűvös szeme tudásról árulkodott.

Most megint látom őt. Nem sokkal ezután történt, hogy iskolából jövet egy felbukott lovat álltunk körül.

Az állat még a kocsirúdhoz volt kötve. A szekér előtt feküdt, nyitott orrlyukain keresztül szánalmasan és kétségbeesetten fújtatott. Vérzett, de hogy honnan, azt nem láttuk. Alatta a fehér utcapor lassan megszívta magát vérrel. Amikor émelyegve elfordultam a látványtól, Demian arcát pillantottam meg. Nem tolakodott előre, leghátul állt, lazán és elegánsan, ahogy szokott. Tekintete a ló fejére szegeződött, és ismét az a mély, nyugodt, majdnem fanatikus és mégis szenvedélymentes figyelem jelent meg az arcán. Hosszan néztem, és valami nagyon különöset éreztem, de még nem tudtam, mi az. Néztem Demian arcát, és nemcsak azt láttam, hogy nem gyermek, hanem férfiarca van, de ennél többet is. Mintha azt láttam volna vagy inkább éreztem, hogy nem is férfiarc volt az, hanem még valami más is. Olyan volt, mintha női arcvonásai is lettek volna, sőt egy pillanatra sem férfiasnak, sem gyerekesnek, sem öregnek, sem fiatalnak, hanem valahogy ezerévesnek tűnt, vagy inkább időtlennek, vagy mintha másképp élné meg az időt, mint mi. Állatok nézhetnek ki így, vagy fák, vagy csillagok - nem tudom, és nem is pontosan azt éreztem, amit ma felnőttként mondok róla, de valami hasonlót. Talán szép volt, talán tetszett is nekem, de lehet, hogy visszataszító volt. Nem tudtam eldönteni. Csak azt láttam: más volt, mint mi, olyan, mint egy állat, vagy mint egy szellem, vagy kép; nem tudom, milyen volt, de más, elmondhatatlanul más, mint mi mind.

Emlékezetem nem árul el többet, és részben talán már ezt is későbbi benyomásokból merítette.

Csak évek múlva kerültem végre újra közelebbi kapcsolatba vele. Demian nem az évfolyamával együtt konfirmált a templomban, ahogy az szokás volt, és persze erről is pletykák kaptak szárnyra. Ismét azt rebesgették az iskolában, hogy tulajdonképpen zsidó vagy éppen pogány; mások tudni vélték, hogy sem anyjának, sem neki nincs vallása, vagy valami hírhedt szektába tartozik. Talán az a gyanú is, amelyet hallottam, ezzel függ össze: hogy anyjával mint szeretőjével él együtt. Feltehetőleg az volt emögött, hogy addig felekezeti hovatartozás nélkül nevelkedett, most azonban félő volt, hogy ez komoly hátrányt jelenthet a jövőjére nézve. Mindenesetre az anyja úgy határozott, hogy most, két évvel később ugyan, mint a korosztálya, de mégiscsak konfirmáljon. Ezért aztán hónapokig társam volt a konfirmációt előkészítő oktatáson.

Egy darabig nagyon visszahúzódtam, hallani sem akartam róla, túl sok pletyka és titok vette körül, igazából azonban a lekötelezettség érzése zavart, amely a Kromerügy óta bennem maradt. És éppen akkor eléggé lekötöttek a saját titkaim. Nálam a konfirmáció időszaka éppen egybeesett a döntő erejű nemi felvilágosítással, és ettől legjobb szándékom ellenére is érdeklődésem a kegyes tanok iránt igencsak lecsökkent. Az, amiről a pap beszélt, csöndes, szent valószerűtlenségben lebegett valahol a távolban, messze tőlem, lehet, hogy szép volt és értékes, de semmi esetre sem olyan égetően izgató, mint az a másik dolog.

Minél közömbösebbé tett ez az állapot a tanulás iránt, annál nagyobb érdeklődéssel fordultam Max Demian felé. Mintha valami összekötött volna minket. Megpróbálom lehetőleg pontosan követni ezt a szálat. Ha jól emlékszem, egy kora reggeli órán kezdődött, amikor még lámpa égett az osztályteremben. Lelkész tanárunk Káin és Ábel történetébe kezdett. Álmos voltam és alig figyeltem oda. Akkor a lelkész emelt hangon a Káin jelet kezdte elemezni. Ebben a pillanatban valami érintést vagy jelzést éreztem, és amikor felpillantottam, Demian arcát láttam, amint az első padsorból hátrafordul, s világos, jelentőségteljes tekintettel néz rám. Pillantása ugyanúgy lehetett gúnyos, mint komoly. Csak egy pillanatra nézett rám, és én egyszer csak izgatottan figyelni kezdtem, amit a pap Káinról és a jelről mondott. Mélyen magamban azonban tudtam, hogy másképp van, nem úgy, ahogy ő tanítja, másként is lehet nézni, kritikusan! Ettől a perctől kezdve ismét kapcsolatba kerültünk egymással. Különös, de alighogy a lelkemben megéreztem ezt a bizonyos összetartozást, már láttam is, amint - szinte mágikusan - átkerül a valóságba. Fogalmam sem volt, hogy Demian maga rendezte-e így, vagy merő véletlenségből történt - akkoriban szilárdan hittem a véletlenekben - de pár nap múlva Demian egyszer csak átült máshova a hittanórán, méghozzá pontosan elém.

Még emlékszem, hogy a túlzsúfolt iskolateremben, a nyomorult szegényházi levegőben, reggelente milyen örömmel szívtam magamba a nyakáról áradó finom, friss szappanillatot! Pár nap múlva Demian megint helyet változtatott és immár mellettem ült, és ott is maradt egész télen és egész tavasszal.

A reggeli órák teljesen megváltoztak. Nem voltak többé álmosak és unalmasak. Vártam őket. Miközben mindketten a legnagyobb figyelemmel hallgattuk a papot, a szomszédom egyetlen pillantása elég volt ahhoz, hogy felhívja figyelmemet egy érdekes történetre vagy példabeszédre. Egy másfajta pillantásával pedig kritikát és kétséget ébresztett bennem.

Legtöbbször azonban mihaszna diákok voltunk, és egy szót sem hallottunk a tanításból. Demian mindig illendően viselkedett a tanárokkal és diáktársakkal, sosem láttam, hogy részt vett volna ostoba diákcsínyekben, sohasem hallották hangosan nevetni vagy fecsegni, sohasem kapott tanári intést. De értette a módját, hogyan vonjon bele - részben roppant különös - elfoglaltságaiba: nem is suttogással, inkább jelekkel és pillantásokkal.

Például elmondta nekem, hogy kik azok a diákok, akik érdeklik, és hogy miképpen tanulmányozza őket. Némelyiküket igen pontosan ismerte. Volt, hogy óra előtt azt mondta: hogy amikor jelez nekem a hüvelykujjával, akkor ez és ez a fiú idenéz, vagy megvakarja a nyakát, és így tovább. Aztán óra alatt, amikor szinte már teljesen megfeledkeztem az egészről, Max hirtelen, feltűnő mozdulattal jelzett a hüvelykujjával, mire én gyorsan ránéztem arra a diákra és az, mint akit zsinóron húznak, megteszi azt a bizonyos mozdulatot. Kérleltem Maxot, hogy egyszer próbálja ezt ki a tanárral is, de nem ment bele. Egy alkalommal azonban, amikor az egyik óra előtt elmondtam, hogy mára nem készültem, és nagyon remélem, hogy a pap nem fog felszólítani, Demian segített rajtam. A lelkész tekintete a diákokat pásztázta, kivel mondasson fel egy részt a katekizmusból, s szeme megakadt bűntudatos arcomon. Lassan közeledett felém, rám bökött az ujjával, már a nyelvén volt a nevem, ám ekkor hirtelen szórakozott, nyugtalan lett, megigazgatta a gallérját, Demianhoz fordult, aki farkasszemet nézett vele. Valamit kérdezni akart tőle, de nagy meglepetésemre ismét elfordult, köhécselt egy darabig, majd végül mást szólított fel.

Jókat derültem ezeken a tréfákon, s csak lassan vettem észre, hogy barátom gyakran űzi velem is ugyanezt a játékot. Előfordult, hogy az iskolába vezető úton hirtelen az az érzésem támadt, hogy Demian mögöttem jön, és amikor visszafordultam, valóban ott volt.
- Te meg tudod azt csinálni, hogy valaki azt gondolja, amit te akarsz? - kérdeztem.
Készségesen válaszolt, nyugodtan és tárgyilagosan, felnőttesen, ahogyan szokott.

- Nem - mondta - de nem is lehet. Az embereknek ugyanis nincs szabad akaratuk, még ha a pap azt mondja is. Senki sem azt gondolja, amit ő akar, de én sem kényszeríthetem arra, hogy azt gondolja, amit én akarok.

Azonban ha jól megfigyelsz valakit, akkor elég pontosan kiszámíthatod, hogy mit gondol vagy érez, és legtöbbször azt is megmondhatod, mit tesz majd a következő pillanatban. Egyszerű ez, csak az emberek nem tudnak erről.

Természetesen gyakorolni kell. Van például egy éjszakai lepkefajta, amelynél sokkal kevesebb a nőstény, mint a hím. A lepkék is szaporodnak, mint a többi állat: a hím megtermékenyíti a nőstényt, az pedig lerakja petéit. Na már most ha van neked egy ilyen nőstény éjjeli lepkéd, akkor te is tapasztalhatod - ezt a természettudósok többször kipróbálták - hogy éjszaka a hím lepkék megtalálják ezt a nőstényt, még több órányi távolságból is! Órákig repülnek, gondold csak el! Ha csak egyetlen nőstény van a környéken, az a sok hím még azt is megérzi kilométerekről. Sokan szeretnének magyarázatot találni erre, de még senkinek sem sikerült. Szaglóérzék lehet vagy ilyesféle, talán olyasmi, mint a jó vadászkutyáké, akik megtalálják és követni tudják a szinte láthatatlan nyomot. Érted? A természet tele van ilyen csodákkal, és senki sem tudja megmagyarázni őket. Én azonban azt gondolom: ha ezeknél a pillangóknál ugyanannyi lenne a nőstény, mint a hím, akkor a hímeknek nem lenne olyan finom a szaglásuk! Csak azért olyan jó, mert arra idomították magukat.

Ha egy állat vagy egy ember teljes figyelmét és akaratát egyvalamire összpontosítja, akkor el is éri azt. Ennyi az egész. És pontosan ugyanígy történik az is, amire kíváncsi vagy. Ha elég alaposan megfigyelsz valakit, előbb-utóbb már többet tudsz róla, mint ő saját magáról.

Már a nyelvemen volt a "gondolatolvasás" szó, amellyel eszébe juttatom azt a régi Kromer-féle történetet. De mintha erről is valami titkos megegyezést kötöttünk volna: soha egyikünk sem tett célzást arra, hogy Demian egyszer, évekkel azelőtt komolyan beavatkozott az életembe. Úgy tettünk, mintha korábban semmi közünk sem lett volna egymáshoz, vagy mintha mindketten meg lennénk győződve arról, hogy a másik már elfelejtette az egészet. Sőt, egyszer-kétszer, amikor együtt mentünk az utcán és véletlenül találkoztunk Franz Kromerral, még csak egymásra sem pillantottunk, és egy szót sem ejtettünk róla.

- Hogy is van ez a szabad akarattal? - kérdeztem. - Azt mondod, az embernek nincs szabad akarata. De aztán meg azt mondod, hogy az embernek csak rá kell irányítania valakire az akaratát, s akkor el is éri a célját. Hát én ezt nem értem! Ha nem vagyok ura az akaratomnak, akkor hogyan tudnám tetszés szerint ide vagy oda irányítani? Megveregette a vállamat. Mindig ezt tette, ha megörvendeztettem valamivel.

- Jó, hogy kérded! - mondta nevetve. - Mindig kérdezni, mindig kételkedni kell. De a dolog nagyon egyszerű. Ha például egy ilyen éjjeli lepke az akaratát egy csillagra akarná irányítani, arra nem lenne képes. Csakhogy meg sem próbálja! Csak azt keresi, ami fontos a számára amire szüksége van, amit mindenképpen meg kell szereznie. És éppen ezért sikerült neki a lehetetlen - kialakított egy csodálatos hatodik érzéket, amellyel egyetlen más állat sem rendelkezik! Nekünk, embereknek nagyobb a játékterünk és több mindenre van szükségünk, mint egy állatnak. De mi is aránylag szűk körben mozoghatunk csak, nem léphetünk ki belőle. Persze, elképzelhetek ezt vagy azt: például elhatározhatom, hogy mindenképpen elmegyek az Északi-sarkra, vagy ilyesmit, de véghezvinni csak akkor leszek képes és elég erősen akarni csak akkor tudok, ha a kívánság lényem legmélyéről fakad, ha valóban egész lényemet kitölti. Amint ez megtörténik, amint olyasvalamit akarsz, amit bensőd parancsol, az sikerül is, és akkor befoghatod magad elé az akaratod, mint egy jó igáslovat. Ha például én most azt akarnám elérni, hogy a pap tanárunk ezentúl ne hordjon szemüveget, az nem sikerülne. Csak játszadozás lenne.

De amikor az ősszel erősen akartam, hogy elültessenek az első padból, az egész jól sikerült. Akkor egyszer csak visszajött valaki az osztályba, aki a névsorban előttem állt és aki addig beteg volt, és mivel valahova le kellett ülnie, természetesen én voltam az, aki átengedte a helyét, hiszen az akaratom készen állt arra, hogy megragadja a kínálkozó lehetőséget.
- Igen - mondtam én - ez is feltűnt akkor. Attól a pillanattól kezdve, hogy felfigyeltünk egymásra, egyre közelebb költöztél hozzám. De hogy is volt? Nem kerültél azonnal mellém, először egy ideig az előttem lévő padban ültél, ugye? Miért? - Az úgy volt, hogy egy ideig magam sem tudtam, hová, csak elkívánkoztam az első padból. Csak abban voltam biztos: hátrébb akarok ülni. Az akaratom azt diktálta, hogy a közeledbe kerüljek, de még nem ismertem fel ezt a szándékot. De ugyanakkor a te akaratod is vonzott, és ez segített. Amikor már ott ültem előtted, csak akkor jöttem rá, hogy kívánságom csak félig teljesült - hogy tulajdonképpen semmi mást nem akartam, mint melletted ülni.
- De akkor nem volt, akinek átadd a helyed.
- Nem, de akkor egész egyszerűen azt tettem, amit akartam. Fogtam magam és melléd ültem. A fiú, akinek elfoglaltam a helyét, csak csodálkozott, de rám hagyta. A pap ugyan egyszer észrevette, hogy valami változás történt. Különben ha rám néz, mindig zavarba jön, hiszen tudja, hogy Demiannak hívnak, akkor meg mit keresek hátul az S-nél. De mindez nem jut el a tudatáig, mert az akaratom ellene dolgozik és mindig újra megakadályozza ebben. Mindig megneszeli, hogy itt valami nincs rendben és alaposan szemügyre vesz a jóember. De nekem van ez ellen egy egyszerű módszerem. Minden alkalommal nagyon-nagyon erősen belenézek a szemébe. Ezt nagyon rosszul tűrik az emberek. Nyugtalanná válnak.

Ha valakinél el akarsz érni valamit, és váratlanul nagyon keményen a szemébe nézel, és az illető nyugodt marad, akkor add fel! Nem fogsz elérni nála semmit, soha! De ez nagyon ritka. Mindössze egyetlen embert ismerek, akinél nem érek célt ezzel.

- Ki az? - kérdeztem gyorsan. Kicsit összeszűkült szemmel nézett rám, mint aki gondolkodik. Aztán elfordította a tekintetét, anélkül, hogy válaszolt volna, és én képtelen voltam megismételni a kérdést, bármennyire furdalt is a kíváncsiság.

Azt hiszem azonban, hogy az anyjáról beszélt akkor.

Mintha nagyon meghitt kapcsolatban éltek volna, de sohasem mesélt nekem róla, sohasem hívott meg magukhoz. Nem is tudtam elképzelni, milyen lehet az édesanyja.

Akkoriban néha megkíséreltem utánozni őt, megpróbáltam akaratomat úgy összpontosítani valamire, hogy el is érjem azt. Voltak kívánságaim, amelyek jó lett volna, ha mielőbb teljesülnek, de nem lett az egészből semmi: nem ment. Nem tudtam rászánni magam arra, hogy ezt Demiannal megbeszéljem. Képtelen voltam beavatni abba, hogy mit kívántam. Ő pedig nem kérdezősködött.
Keresztény hitem addigra meglehetősen hézagossá vált. Gondolkodásom, amelyet Demian irányított, nagyon eltért azoktól az osztálytársaimétól, akik hitetlenek voltak. Közülük páran néha olyan eszméknek is hangot adtak, miszerint Istenben hinni nevetséges és nem emberhez méltó, hogy a Szentháromság vagy Jézus szeplőtelen fogantatása egyszerűen ostoba mese, és szégyen, hogy egyesek manapság még mindig ezzel az ócska történettel házalnak. Én egyáltalán nem gondolkodtam így. Ha voltak is kételyeim, gyermekkorom összes élménye a hívő élet valóságát igazolta. Így éltek a szüleim, ezért tudtam, hogy nincs benne semmi alantas, semmi színlelés. A vallásosság iránt továbbra is a legmélyebb tiszteletet éreztem. Demian csak arra vezetett rá, hogy az elbeszéléseket és hittételeket szabadabban, személyesebben, játékosabban, gazdagabb fantáziával kövessem. Persze sok közülük meghökkentő volt, mint az a Káin-történet is. Egyszer egy hittanóra alatt még vakmerőbb gondolatokkal rémített meg. A tanár a Golgotáról beszélt. Az Üdvözítő szenvedéséről és haláláról szóló bibliai történet mély benyomást tett rám kora gyermekkorom óta. Néha, kisfiú koromban, például Nagypénteken, miután apám felolvasta Krisztus szenvedésének történetét, lelkesen és meghatottan éltem tovább ebben a szenvedéssel teli, szép, áttetsző, kísérteties és mégis szörnyen valóságos világban, a Getsemáne-kertben és a Golgotán. Amikor Bach Máté-passióját hallgattam, misztikus borzongással töltött el a titokzatos világ nyomasztóan hatalmas, fájdalmas ragyogása. Ebben a zenében és az "Actus tragicus"-ban találom meg még ma is a költészet és minden művészi alkotás teljességét.
Nos, annak az órának a végén így szólt hozzám Demian: - Van itt valami, Sinclair, ami nem tetszik nekem.

Olvasd el még egyszer a történetet, és gondold át alaposan, valahogy túl egyszerű, sótlan. Ott az a két lator. Igazán látványos: három kereszt egymás mellett a dombon! Szentimentális tanmese a jobb latorról! Az az ember bűnöző volt és mocskos dolgokat művelt, Isten tudja, mi mindent, most meg elolvad, s könnyes szemmel ünnepli a javulást és a megbánást. Mi értelme van, kérlek, az ilyen megbánásnak, amikor valaki fél lábbal a sírban van? Már megint vérbeli csuhástörténet, negédes, tisztességtelen, könnyzacskókat csiklandozó és persze fölöttébb színpadias. Ha ma a két lator közül az egyiket barátodul kellene választanod, vagy azon kezdenél gondolkodni, hogy a kettő közül melyikben bíznál meg inkább, akkor biztos hogy nem azt választanád, amelyik siránkozva megtért. Nem bizony, viszont a másik fickó kemény és gerinces. Ő fütyül a megtérésre, hiszen a megtérésnek abban a helyzetben már amúgy sincs értelme. Ő végigjárja útját és az utolsó pillanatban nem szakít gyáván az ördöggel, akivel addig cimborált. Szilárd jellem, és a jellemes emberek a Bibliában gyakran húzzák a rövidebbet.

Talán ő is Káin utódja. Nem gondolod? Megdöbbentem. Azt hittem, a keresztre feszítés történetét jól ismerem, és csak most fogtam fel, milyen kevés képzelőerővel hallgattam és olvastam azelőtt, mennyire nem voltak eredeti gondolataim róla. Mégis, Demian új gondolata szentségtörőnek hangzott és azzal fenyegetett, hogy olyan eszméket rombol le bennem, amelyeket fontosnak hittem. Nem, így mégsem lehet mindennel és mindenkivel dobálózni, legfőképpen a legszentebb dolgokkal nem! Mint mindig, most is észrevette ellenállásomat, még mielőtt egy szót is szóltam volna.

- Tudom már - mondta lemondóan - a régi mese. De nem kell komolyan venni! Hadd mondjak valamit: ez az egyik pont, ahol lelepleződik ennek a vallásnak a hiányossága. Arról van szó, hogy az Ó- és Újszövetség istene nagyszerű alak, de nem azonos azzal, amit szeretne megtestesíteni. Ő a jó, a nemes, az atyai, a szép és magasságos, egész pontosan a szentimentális! De a világ másból is áll, azonban azt a részét - vagyis pontosan a felét - egész egyszerűen az ördög számlájára írják, minden további nélkül elhallgatják. Istent úgy imádják, mint az élet atyját, de a szőnyeg alá söprik az egész nemiséget, sőt ördöginek, bűnösnek kiáltják ki, pedig ez jelenti az élet folytonosságát. Egyáltalán semmi kifogásom az ellen, hogy ezt a Jehova istent tisztelik. De szerintem mindent kellene tisztelnünk és szentté avatnunk, az egész világot, nem csak ezt a művileg leválasztott, hivatalosan elfogadott felét! Tehát az istentisztelet mellett ördögtiszteletnek is kellene lennie! Ez volna a helyes. Vagy olyan istent kellene teremtenünk, akiben benne van az ördög is, és aki előtt nem kell lesütnünk a szemünket a világ legtermészetesebb dolgai miatt.
Demian - ami tőle szokatlan volt - majdnem indulatba jött, de rögtön azután megint elmosolyodott, és nem dúlta tovább a lelki nyugalmamat.

Bennem azonban egész gyermekkorom rejtélyét találták el e szavak, a titkot, amelyről egyetlen órára sem feledkeztem meg, és amelyről soha, senkinek egy szót sem szóltam. Amit Demian ott Istenről és Ordögről, az elfogadott isteni és az elhallgatott ördögi világról mondott, az bizony pontosan az én saját gondolatom volt, az én mítoszom a két világról, a világ két feléről - a világosról és a sötétről. Hirtelen szent árny suhant el fölöttem, s megértettem, hogy kételyem minden ember kételye, amely ott van mindenki életében és gondolataiban. Félelem és alázat fogott el, amikor láttam, és rádöbbentem, hogy személyes életem és a gondolataim mennyire szervesen beleépülnek a nagy eszmék örök folyamatába. A felismerés nem volt örömteli, valahogy mégis erőt adott és boldoggá tett. Mellbevágó volt, íze fanyar, mert a felelősséget, a gyermekkor halálát, az egyedüllétet éreztem benne.

Életemben először tártam fel ennyire mély titkot: az egészen gyermekéveimtől bennem élő elképzelést a "két világról", s Demian azonnal észrevette, hogy mélyen legbelül neki adok igazat. Ő azonban nem volt olyan, aki ezt kihasználja. A szokottnál is figyelmesebben hallgatott és közben a szemembe nézett, amíg állni tudtam a tekintetét. Mert benne ismét azt a különös időtlenséget láttam, amely ott van az állatok szemében is, és az ésszel felfoghatatlan öregséget.

- Majd máskor többet beszélünk erről - mondta csendesen. - Látom, több jár a fejedben, mint amennyit képes vagy elmondani. De ha ez így van, akkor azt is tudod, hogy sohasem élted meg egészen azt, amit gondoltál, és ez nem jó. Csak azoknak a gondolatoknak van értékük, amelyeket megélünk. Tudtad, hogy a "megengedett világod" csupán fele az egész világnak, és megpróbáltad a másik felét elhallgatni, mint a papok és a tanárok. Ez nem sikerülhet! Senkinek sem sikerülhet, aki egyszer gondolkodni kezdett! Elevenembe vágott. Szinte felkiáltottam: - De hát vannak tilos és csúnya dolgok, azt nem tagadhatod! És ezek bizony tiltottak, és le kell mondanunk róluk! Hiszen tudom, hogy létezik gyilkosság és léteznek más bűnök is, de nekem is bűnözővé kell válnom, csak azért, mert ezek a világon vannak? - Ma ennek nem járunk a végére - csitított Max. - Persze, hogy nem kell ölnöd, sem kéjgyilkosságot elkövetned. De te még messze vagy attól, hogy megérthetnéd, mi is az a "tilos" és a "szabad". Csak egy részét érezted meg az igazságnak. A többi is jön majd, nem kell aggódnod. Most például, körülbelül egy éve, felébredt benned egy ösztön, amely az összes többinél erősebb, és "tilosnak" számít. A görögök csakúgy, mint sok más nép, ennek az ösztönnek, éppen ellenkezőleg, istent találtak ki, akinek tiszteletére nagy ünnepeket rendeztek. A "tilos" tehát nem örökkévaló, változhat. Hiszen ma is bárki hálhat nővel, ha elment a paphoz és feleségül vette. Más népeknél ez másképpen van, még ma is. Ezért mindenkinek önmagának kell megtalálnia, hogy az ő számára mi a megengedett és mi a tilos. Attól még lehet valaki utolsó gazember, hogy soha nem követett el tiltott dolgokat, és fordítva. - Tulajdonképpen ez csak kényelmesség kérdése! Aki túl kényelmes ahhoz, hogy önállóan gondolkodjon és önmaga bírája legyen, az engedelmeskedik a készen kapott tiltásoknak. Könnyű dolga van. Másoknak saját törvényeik vannak. Számukra az tilos, amit minden becsületes ember nap mint nap megtesz, és az megengedett, amit mások kárhoztatnak. Mindenki magamagáért felelős.

Hirtelen elhallgatott, mintha megbánta volna, hogy ilyen sokat mondott. Az eszemmel nem, de a szívemmel már akkor is felfogtam valamennyire, hogy mit érzett eközben. Ugyanis bármennyire lenyűgözően és látszólag könnyedén adta elő mondandóját, nem állhatta az üres fecsegést és az okoskodást. Nálam azonban, az őszinte érdeklődés mellett, túl sok játékosságot, az "okos csevegés" túlzott élvezetét vagy ilyesvalamit érzett - egyszóval az igazi komolyság hiányát.

Ahogy az imént leírt szavakat - "igazi komolyság" - újból elolvasom, egyszerre csak eszembe jut egy másik jelenet, amelyet Max Demiannal azokban a félig gyermeki időkben átéltem, és amely a legerősebben hatott rám.

Közeledett a konfirmáció. Az utolsó eligazító hittanórák az úrvacsoráról szóltak. A pap, mivel egy számára fontos részről volt szó, nagyon igyekezett, így valóban kissé emelkedett hangulatot lehetett érezni a levegőben.

Csakhogy ezen a néhány utolsó órán gondolataim egészen máshol jártak, mégpedig barátom személye körül.

Mialatt készültem a konfirmációra, amely ünnepélyes felvételünket jelentette az egyházközségbe, elemi erővel tört fel bennem a gondolat, hogy számomra ennek a fél évig tartó hitoktatásnak az értéke nem abban rejlik, amit itt tanultunk, hanem Demian közelségében és befolyásában. Nos, nem arra álltam készen, hogy az egyházba lépjek be, hanem egészen máshova: a gondolat és a személyiség rendjébe, amelynek biztosan léteznie kellett a Földön, és amelynek barátom - úgy éreztem - képviselője vagy hírnöke volt.

Igyekeztem elfojtani ezeket a gondolatokat. Mindennek ellenére a konfirmációt méltósággal szerettem volna átélni, de az új nézeteimmel ez szemlátomást nehezen fért össze. Tehettem volna bármit, a gondolat megfogant és lassan összefonódott a közelgő egyházi ünneppel.

Felkészültem arra, hogy másképpen ünnepeljem, mint a többiek. Számomra felvételemet jelentette abba a gondolatvilágba, amelyet Demian által ismertem meg.

Azokban a napokban egy alkalommal ismét hevesen vitatkoztam vele éppen egy hittanóra előtt. Barátom tartózkodó volt, és nem örült meglehetősen koravén és fontoskodó beszédemnek.
- Túl sokat beszélünk - mondta tőle szokatlan komolysággal. - Az okos beszéd nem ér az égvilágon semmit. Csak eltávolít önmagadtól. Ez pedig bűn. Meg kell tanulnod úgy elrejtőzni önmagadban, mint ahogy azt egy teknősbéka teszi.

Nyomban utána beléptünk az osztályterembe. Elkezdődött az óra, igyekeztem odafigyelni, és Demian nem zavart ebben. Azonban egy idő múlva kezdtem valami különöset érezni onnan, ahol ült, ürességet, hideget vagy ilyesmit, mintha Demian észrevétlenül elment volna a helyéről. Amikor az érzés már szinte fojtogatott, odafordultam.

Láttam, hogy barátom ott ül, szép egyenes tartással, mint mindig. Most mégis egészen másnak látszott: olyan légkör vette körül, s áradt belőle, amelyet nem ismertem.

Azt hittem, behunyta a szemét, de észrevettem, hogy nyitva volt. Ám tekintete üres volt, szemével nem látott, befelé meredt, vagy valami végtelen messzeségbe. Tökéletes mozdulatlanságban ült ott, úgy látszott, nem is lélegzik, száját mintha fából vagy kőből faragták volna.

Arca sápadt volt, egyenletesen halovány, élettelen, mint a kő, még barna haja élt rajta leginkább. Két keze is élettelenül nyugodott előtte a padon, mint két tárgy, kődarab vagy gyümölcs, színtelenül és mozdulatlanul, mégsem volt petyhüdt, hanem szoros, biztos burokként vette körül a benne rejlő életerőt.

Beleremegtem a látványba. Meghalt! - kiáltottam fel magamban, s majdnem kimondtam hangosan is. Ám tudtam, hogy Demian nem halhatott meg. Megigézve csüngtem az arcán, ezen a sápadt kőarcon és megéreztem, ez Demian. Amikor velem beszélgetett, az csak Demian egyik fele volt, valaki, aki időnként szerepet játszik, alkalmazkodik, szívességből részt vesz a dolgokban.

A valódi Demian azonban ilyen volt, amilyennek most láttam: megkövült, ősrégi, állatszerű, szép és rideg halott, akiben titokban csak úgy hömpölyög az élet. És körülötte ez a csendes űr, ez az éteri csillagtér, ez a magányos halál! Azt éreztem, most teljesen visszavonult önmagába, s megborzongtam. Sohasem maradtam még ennyire egyedül! Nem lehettem vele, elérhetetlen volt számomra, még annál is távolibb, mintha a világ legtávolabbi szigetén lett volna.

Szinte képtelen voltam felfogni, hogy rajtam kívül senki sem látja. Miért nem nézett oda mindenki, miért nem borzongott bele a látványba! De senki sem figyelt rá.

Demian mereven ült, mint egy szobor, sőt, mint egy bálvány. Egy légy szállt a homlokára, lassan végigment az orrán és az ajkán - de Maxnak arcizma sem rezdült.

Hol, vajon hol lehetett most? Mire gondolt, mit érzett? A mennyországban vagy a pokolban volt? Nem kérdezhettem meg. Amikor az óra végén ismét élni és lélegezni láttam, amikor tekintete találkozott az enyémmel, ismét ugyanolyan volt, mint azelőtt. Honnan jött? Hol volt eddig? Fáradtnak látszott. Arcába visszatért a szín, keze ismét mozgott, de barna haja fénytelen lett és mintha megfakult volna.

A következő napokban esténként többször is egy új gyakorlattal próbálkoztam: egyenes háttal leültem egy székre a hálószobában, kimeresztettem a szememet, mozdulatlanná merevedtem, és vártam, meddig fogom kibírni, mit fogok érezni. De csak belefáradtam, és szemhéjam erősen viszketni kezdett.

Ezután hamarosan megvolt a konfirmáció, amelyről semmi fontos emlékem nem maradt.

Minden megváltozott. A gyermekkor széthullott, s romokban hevert körülöttem. Szüleim kicsit értetlenül néztek rám. Nővéreimtől teljesen eltávolodtam. Kijózanodás hamisította meg és fakította el a megszokott érzéseket és örömöket: nem éreztem a kertből jövő illatokat, az erdő nem csábított, köröttem a világ olyanná vált, mint egy végkiárusítás: unalmassá és érdektelenné. Papír volt csupán a könyv, zaj a zene. Őszi fáról hullanak így a levelek. A fa sem érzi, eső éri-e, vagy a tűző nap, netán fagy hasítja, mert az élet ilyenkor visszahúzódik a legszűkebb, legmélyebb bensőjébe. Nem hal meg. Vár.

Szüleim úgy döntöttek, hogy a szünidő után másik iskolába íratnak, így életemben először el kell hagynom az otthonom. Anyám néha különös gyöngédséggel közeledett hozzám, igyekezett szeretetet varázsolni a szívembe, és azt, hogy egyetlen percre se feledkezzek meg az otthonomról, hogy vágyjak utána. Demian elutazott. Egyedül maradtam.