 | |
|
A Fenyő |
|
|
|
|
|
A Fenyő |
A domboldalt sűrű sötétzöld fenyőerdő takarta. Egészen a domb tetejéig szebbnél szebb fák nyújtózkodtak az ég felé. A domb tetején, kicsit távolabb a többitől állt egy magányos fenyő. Sudár termetével, és méregzöld hegyes tűleveleivel, impozáns látvány volt. A társai nem szerették, mert senkivel nem törődött, csak saját magával, de ő ezt egyáltalán nem bánta.
 Úgy érezte ő a legszebb ezen a világon, és a többi fenyővel csak nagyritkán állt szóba. A legöregebb fenyőfa próbált párszor beszélni a fejével, de semmi értelme nem volt. A kis fenyőfa alig volt pár éves, de akkora önbizalma volt, hogy senki tanácsára nem hallgatott.
Egyszer, amikor az erdő legöregebb fája megpróbálta észre téríteni, ő a szemébe vágta, hogy féltékeny a szépségére. Az öreg fa felháborodva rázogatta hatalmas tobozait, és annyira kijött a sodrából, hogy hangját kieresztve, ordítani kezdett a kis fenyővel. A többiek félelmükben összebújtak. Még sohasem hallották az öreget így kiabálni. De a kis fenyőnek ez sem használt. Gúnyosan nézett a többiekre, és gyáváknak nevezte őket. Azóta senki sem szólt hozzá. Ő pedig egész nap fényesítgette leveleit, és süttette magát a nappal. Néha megvetően körbe pillantott a többiekre, de szólni nem szólt hozzájuk. Gőgje hatalmasabb volt, mint a tárSaság utáni vágya. Néha felhangzott hozzá társai nevetése, és megpróbált elkapni egy-egy mondatot, de amikor észrevette hogy figyelik, tüntetően elfordult.
A napok gyorsan teltek, és a kis fa egyre nőtt. A nyárból lassan ősz lett, a levelek megritkultak, és egyre hidegebb szél vágott végig a domboldalon. A fák összebújtak, hogy jobban védjék magukat a hidegtől, de a kis fenyőnek eszébe sem jutott közeledni hozzájuk. Büszkén állt egyedül a dombtetőn.
Az égre komor felhők jöttek, és sűrű pelyhekben hullani kezdett a hó. A kis fenyő avval szórakozott, hogy elkapdosta a hatalmas hópelyheket.
Az egyik szürke reggelen, hangok hallatszottak az ösvény felől. A kis fenyő felkapta a fejét, és csendben hallgatózott. Emberek jöttek felfelé a fák között, idáig hallatszott hangos nevetésük. A kis fa izgatott lett. Az emberek erre jönnek, hogy megcsodálják őt. Azt sem tudta hirtelen, mit tegyen. Gyorsan leverte a havat a leveleiről, és kihúzta magát.
Az öreg fa figyelmeztette, hogy a vesztébe rohan, és megpróbálta nyugalomra inteni, de a kis fenyő, egy legyintéssel elintézte. –Vigyázz az emberekkel! – mindig ezt mondják. Elege volt már ebből a buta fecsegésből. Nem értette miért vigyázzon, mikor végre eljöttek megcsodálni Őt. Mikor az emberek felbukkantak az erdő szélén, integetni kezdett, hogy észrevegyék.
Az emberek elindultak felé, és szívét büszkeség járta át.  Hát eljöttek végre! Eljöttek. Hogy megcsodálják és elismerjék szépségét! Levele hegyéig bizsergető meleg járta át. Az emberek körülállták, megcsodálták formás ágait, megtapogatták tűleveleit, és halkan beszélgettek. A fenyő úgy érezte ennél nagyobb boldogság, nem létezik. Mámorító érzés járta át ágait.
Az egyik ember elővett valami ismeretlen dolgot, és széthajtogatta alsó ágait, bebújt alá. A kis fenyő nem értette az egészet, kérdően nézett a vénséges fenyőfa felé, de az most hallgatott.
Egyszer csak éles fájdalom hasított végig rajta, mintha megmozdult volna körülötte a világ. Aztán újra az a fájdalom! Ütemes lüktetés lett belőle. A kis fenyőfa nagyon megijedt, és sírva fakadt. Kétségbeesve nézett a többiekre, de azok nem siettek a segítségére. Egyszer csak az oldalára dőlt, megpróbált beszélni a vén fához, de a zokogástól nem tudott megszólalni. A vén fának is könnyes lett a szeme, de tudta, hogy semmit sem tehet érte.
Az emberek minden évben eljönnek, és a legszebb fát elviszik. De ha a kis fenyő nem lett volna ennyire gőgös, és beállt volna lenézett társai közé, talán meg tudják menteni.
VÉGE
2002.12.16
|
|
|
|
|
|
| | |
E107pimps.org theme.