Ez a futás az "eddig nem" szimbólumává vált az életemben. Ezelőtt soha nem futottam ennyit egyszerre; soha eddig nem voltam képes ilyen hosszú időn keresztül (majd' 3 hónap), ilyen rendszeresen egy programot, egy tervet lépésről-lépésre megvalósítani - sőt, eszembe se jutott ilyesmit elképzelni; soha ezelőtt nem vettem részt semmilyen internetes közösség életében, annak ellenére, hogy lényegében a "telnet" (ha még emlékszik rá valaki) óta részese vagyok az elektronikus térnek; és soha sem írtam magamról majdhogynem ismeretlen embereknek, pl. egy futóbeszámoló keretében…
Nem tudom, hogy a felkészülésem jól sikerült-e, hiszen nincs mihez hasonlítanom. Az biztos, hogy gyorsan ráébredtem: lényegében egyik általam ismert, szimpatikusnak és megvalósíthatónak gondolt edzéstervet sem követem - talán mert nem tudtam eldönteni, melyik a tuti, talán mert önmagában az is bőven elég volt, hogy önszántamból ennyire rendszeres, célorientált legyek….ennek ellenére azt hiszem mindegyik szellemiségének megfelelt, amit műveltem: hétközi rövidebb, intenzívebb futások és a hétvégi hosszúfutások, figyelemmel a fokozatosságra és a lábaimba tett össz-kilométerre. Ezzel nagyjából elégedett vagyok, tekintettel a kisebb sérülésekre és az állandó időzavarra, amivel világrajövetelem óta küszködök…
Mindenesetre nagyon jó volt rátalálnom rokalaci futóművére és innen a futanet népligeti fórumára! (Még akkor is, ha nekem a népligetbe menni futni többszörösen eszement ötlet lenne: marha messze van a csepeli Kis-Duna parttól, ráadásul az itteni levegőt sem szívesen cserélném le…) Nagyon inspirálónak találom a sok mérhető adat-gyűjteményt, a többiek eredményeit, a közös okoskodásokat a futás minden apró részével kapcsolatban, a figyelmességet, amit mások (és sokszor idegenek) felé tanúsítanak a fórumozók és egyáltalán azt, hogy mindezt körüllengi, átöleli a futás (bármit is jelentsen ez) szellemisége, szeretete. Magánzó alkatomból fakadóan ezt még soha sem tapasztaltam ilyen formában…Szóval csak így tovább fórum és rokalaci!
Korábban futottam ilyen és hasonló megmozdulásokon néhány fél-maratont és tavaly ugyanitt egy 30-ast, de azért összességében elég rutintalannak érzem magam. Hosszabbtávú céljaim között azonban régóta szerepelt egy maraton negyven éves korom előtt (ki tudja miért), így egyéb más tényezők szerencsés együttállása okán nyáron úgy döntöttem, megpróbálom idén ősszel. Okulva a tavalyi harmincasból, amikor is néhányszor elhaláloztam útközben, mire végül 2:32-el beértem, elhatároztam, hogy most készülni fogok és nem csak úgy ímmel-ámmal, azután meg ösztönből nekiszaladok, mint ezidáig, hanem a tőlem telhető maximális rendszerességgel, tudatossággal, stb. Maga a verseny a szokásos módon indult: lekéstem a rajtot, hiába érkeztünk másfél órával korábban a tett színhelyére (ami önmagában világcsúcs), a végére csak úgy lett, hogy mikor meghallottam a visszaszámlálást még valahol a versenyközpont környékén keresgettem a többieket….persze akkor soványmalacvágtában odaszaladtam és valahol a 4:30-asok előtt sikerült becsatlakoznom… (örvendetes azért, hogy nem ez volt a legbénább startom: tavaly a tudás útján a rajtszalag alatt futva sikerült feltűznöm a rajtszámot…) Nehezítő körülmény volt még, hogy itthon hagytam az órámat, ami azért ugye nem árt ha van az embernél…vettem hát egy olcsó timexet, felhasználva a rajtszám sarkán lévő kupont, amit aztán el is adtam az egyik ismerősömnek. Az eső nem zavart különösebben, leszámítva úgy 32 körül a Szabadság híd utáni résznél lezúduló jeges-szeles meglepetést, ami megadta a kegyelemdöfést az utolsó száraz molekuláknak is a testemen….Cserébe viszont majd eleredtek a könnyeim a váltópontnál, amikor a csatakvizes mezőny odaérkeztével a közvetítő valami olyasmit talált mondani a mikrofonjába, hogy ezek (mármint a futók) már nem is egyszerű maratonisták, hanem harcosok - utalva az elemekkel is vívott heroikus küzdelemre…
|
néhány pillanatra egy óriási szélesvásznú kivetítőn láttam magunkat, ahogy mindenki a testére tapadt ruházattal, emelkedőn fölfelé, a sapkáján, szemüvegén ömlő zuhatagon keresztül acélos tekintetét egy távoli cél felé szegezve nekifeszül és legyűri a kívül-belül rohamozó akadályokat…wow! hát majdnem meghatódtam ezen, de azután arra gondoltam, hogy épp elég a nedvességből, úgyhogy végül is nem voltak könnyek, de nagyon jó hangulata volt…
Körülbelül 36-ig nem is volt semmi vész, tartottam az elején felvett kényelmes tempót, amit úgy nagyjából 5:20-nak mértem a vadi új órámon, amihez nem mertem hozzányúlni, mert nem értettem hozzá és örültem, hogy legalább a stopper méri az időt rendületlenül.… azután viszont mintha egy lelkes amatőr szobrász eszeveszett gyorsasággal bronzba próbálta volna önteni a lábaimat, úgy elnehezültek... merevedéssel, görccsel nem számoltam, de azért óvatos voltam, próbáltam elfogadni a helyzetet. A tempót sajnos már nem tudtam mérni, mert valahogy mindig elbambultam a kilométer táblákat és az utolsó tíz-tizenötnél már össze-vissza szaladtak szembe velem, hol egymás után, hol kettesével, de ha elcsíptem egyet, gyors (vagy inkább lassú) matekolás után próbáltam egy 3:45-4:00 közötti célba érést szem előtt tartani, amit sacc/kb. tarthatónak is véltem. Ez a fura állapot nagyjából a nyugati téri felüljáró utánig tartott, az mintha valahogy felébresztett volna ebből a korántsem rózsaszínű szoborálomból és onnantól megint szárnyra kaptam: az utolsó két kilométeren már szinte sajnáltam, hogy vége lesz és úgy éreztem, kb. ezerrel száguldok…(a befutóvideón azért kiderült, hogy jó lesz az tíznek is...)
Valószínűleg a frissítés is hozzájárult ehhez, ugyanis úgy 30 körül elnyaldostam egy energiagélt, amit azt hittem, hogy ismerek, de kiderült, hogy nem és ráadásul bűn rossz volt, mintha olvasztott cukor lett volna fura fűszerezéssel…ettől be is feszült a hasam, amit végül is akkor vettem észre, amikor egy váratlan, de annál gyönyörűbb, öblös böff keretében sikerült megosztanom kedves futótársaimmal. A frissítést azt hiszem még elég sokat kell gyakorolnom…
Az úton összefutottam rokalacival és Karesszal, sőt Kareszt láttam többször is a fordítók környékén, amint vidáman rója a kilométereket. Az idő legnagyobb részében eszméletlenül élveztem a futást, pl. végig a budai oldalon, és rettentő jó volt látni azt a sok mosolygós embert a cudar idő ellenére + a szenzációs frissítőket, szurkolókat, akik ha lehet, még jobban elázva bátorították a futónépet! Az egész egy marha jó vízió, egy ütős drog, ami a legjobbak közül való (mint pl. a balatonátúszás) és amiről néha az az érzésem támad, hogy az olyan politoxikománoknak találták ki, mint amilyen én is vagyok, akiknek talán inkább szükséglet a futás, mintsem szimpla hobbi…
Lefutottam egy maratont, amit remélhetőleg sok más is követ majd…teljesült egy vágyam, amit képtelen lennék megmondani mikor és miért tűztem ki, de régóta velem van az biztos…végigcsináltam egy edzéstervet, amit soha nem gondoltam volna…és írtam egy beszámolót, amit úgyszintén ennek a futásnak köszönhetek. Mindezekért nagyon hálás és boldog vagyok, de a legfantasztikusabb szerintem az egészben az, hogy vannak olyan dolgok, amiért ez a sok ezer megszámlálhatatlanul sokféle ember egyszerre, együtt tud örülni, amelyek ezt a hihetetlen sokszínűséget össze tudják hozni, eggyé tudják formálni úgy, hogy ennek bárki részese lehet…velem együtt.
Dobos Attila 2010.10.03
|