Ahogy kezdtem: 5 évvel ezelőtt letettem a cigit, és egy kikötésem volt magammal szemben, hogy sportolni fogok. Első héten rögtön 6 kilót híztam. Azonnal elmentem az edzőterembe, nekiláttam a nagy fogyókúrának. Egyre beljebb merészkedtem a súlyzók közelébe, beleszerettem! Napi szinten látogattam a termet. Aztán történt egy kis baleset a szememmel, orvos javaslatára szüneteltetnem kellet az edzéseket, jobban mondva a súlyzós edzést. Törtem a fejem, hogy mit kezdjek a fölös energiámmal. Pici lányom akkor tanult meg bicajozni. Megtaláltam a megoldást, irány az utca! Lányom biciklizett én pedig mellette futottam. Kezdtük 3 km-rel, és mindig egy picit tovább merészkedtünk. Egy kis idő után rendszeressé váltak a futások! A szemem meggyógyult, visszatértem a terembe, ahol futottam és edzettem is. Csatlakozott hozzám edzőtársam és barátnőm, Panni. Együtt kocogtunk, hol a focipályán, hol a teremben. Beneveztünk kisebb versenyekre, 10, 13 km-re aztán jött a 21, amit lefutottunk minden segítség nélkül. Böngésztük a netet, hogy mit kell enni, inni stb., hogy bírjuk a 21 km-es távot teljesíteni. Sikerült! Lefutottuk, másnap pedig alig bírtunk megmozdulni! Ezután jött a Sülysápi futóverseny, ahol dobogósok lettünk! Sajnos nem azért mert gyorsak voltunk, csak azért mert kevés lány nevezet a 21 km-es távon (azaz ketten). Barátnőm az első, én a második helyezett lettem. Itt ismerkedtünk meg a mesterrel, Róka Lacival. Két jópofa srác ott ökörködött az eredményhirdetés közben, és melléjük szegődtünk. Kértünk tanácsot arra vonatkozóan, hogyan lehetnénk gyorsabbak. Elváltak útjaink, egy-egy e-mail után aztán Laci küldött egy felkészülési grafikont a Maratonhoz. Benne volt, hogy melyik héten menyit kell futni, hogy lazán tudd teljesíteni a Maratont. Aztán belevágtunk! Futottunk hajnalban, álmosan, esőben, szélben, tűző napon és küzdöttünk a célért. A felkészülési idő alatt több, mint 700 km-t futottunk le, ez idő alatt átestünk a lehetséges sérüléseken is. Itt jöttem rá mennyire fontos és kell a magnézium és a szénhidrát a futáshoz, hogy az öröm legyen, és mindenféle gond nélkül tudjam teljesíteni a 42 km-es távot. Maraton előtt 3 nappal írt Róka Laci: leírta ,hogy verseny előtt 2 napig töltsük magunkat szénhidráttal, még azt is, hogy aznap mielőtt elindulunk mit együnk és mennyit igyunk. Alig aludtam egész éjjel és végre eljött a nagy nap, fél 6-kor keltem, megettem a szendvicsemet, bevettem a magnéziumomat, kalciumot ittam és egy csomó vizet, ami nagyon fontos és vártam Panniékat. Férje, Tamás vitt bennünket, ahogy mindig. Beszálltam az autóba és valójában itt már elkezdődött a Maraton. Az autóban is ettünk, pedig már nem kellet volna. Ahogy odaértünk átvettük a rajtcsomagot, utána találkoztunk az edzőnkkel.
|
Jópofa, imádjuk őt! Nélküle nem sikerült volna ilyen könnyedén. Közösen ellenőriztük a felszerelésünket. Minden a helyén volt. Nem felejtem el azt mondta Laci, „ha fáj, akkor Algoflex”. Sajnos kellett az úton (a fejem fájdult meg). Jó hogy mindenre gondolt. Beálltunk a 4:30-as táblához, 4:45re terveztük a beérkezést. Elindultunk szép lassan, visszafogtam magam, ahogy Laci, az edzőnk mondta. Most esett a legjobban az eső. Jó volt, frissített, nem zavart egyáltalán. Panni barátnőm előre ment, ahogy szokott, de végig tudtunk a másikról. Futottam az én kis tempómban, és haladás közben arra gondoltam, hogy boldog vagyok, hogy idáig eljutottam és itt futhatok több ezer emberrel. Örültem, hogy közéjük tartozhatok, boldog voltam! Aztán jött az első frissítő állomás, „nem kell megállni, haladni kell tovább”- Laci még azt is leírta nekünk (hol együnk és mikor ne), tartottam magam ehhez. Nagy volt a hangulat, a járókelők bíztattak folyamatosan. Jól esett nagyon. Próbáltam rájuk figyelni csak azért, hogy ne magammal foglalkozzak. Gondoltan így könnyebb lesz! Aztán jött a következő frissítő állomás, itt már ettem banánt. Jól esett, a következőnél is banánt ettem és haladtam szépen. Fantasztikus volt! Amikor átvettük a rajtcsomagot, kaptunk a hátunkra egy feliratot, ami jelezte, hogy első maratonisták vagyunk. Ezt látván, amikor elhaladt mellettem egy maratonista bíztatott: „hajrá első maratonista”. A forduló pontoknál kétszer is találkoztunk Pannival. Jó volt látni, pacsiztunk és haladunk tovább. Voltak emberek, akiket megelőztem, ők meg vissza. Pár szót váltottunk is. A 38. km-nél jártam, mikor visszaelőzött egy pasi, azt mondta tavaly itt érte utol a busz, mert beállt a térde és nem tudta folytatni. Most is fájt neki, de most végigfutotta, szurkoltam neki. Emberfeletti módon küzdött, látni lehetett a fájdalmat az arcán, de nem adta fel. Futottunk tovább együtt, kicsivel később lehagyott, de visszanézet és mutatta, hogy már csak 3 km van hátra. Fantasztikus, hogy még rám is tudott figyelni, jól esett a törődése! Amikor megláttam a 40-es számot végem lett, arra gondoltam: most már maratonista leszek, megcsinálom mindenképp. Potyogtak a könnyeim a boldogságtól és akkor visszagondoltam mennyi melóm van benne, és itt a jutalmam, ami már az enyém örökre. Kicsit belehúztam a végén, de még mindig spóroltam az energiámmal, féltem nehogy elrontsam az első maratonom. Vigyáztam rá és láttam már a célt!!
És bemondták nevem, Pongrácz Tünde! Nagyon büszke voltam magamra, ahogy beértem. Pannival átöleltük egymást és együtt zokogtunk a célban.
|
