Cseke Gábor
MILOS KÖNYVE
2003 április, január, február, március (2002 május, június, július, augusztus, szeptember, október, november, december)
Andrassew
Milosnak, szeretettel
Április 30. (szerda) Új fejlemények a
szlovéniai titokzatos ügynöklista körül. Hogy mindenki értse majd, miről beszélek,
ide írom az MTI tegnapi ezzel kapcsolatos híradását.
Szlovénia - ügynöklista - odahamisították az államfo nevét
Ljubljana, 2003. április 29., kedd (MTI) - Janez Drnovsek szlovén
elnök szerint nevét szándékosan hamisították oda a hírhedt volt jugoszláv
titkosszolgálat ügynökeinek listájára.
Az államfo mellett más vezeto politikusok nevét is feltünteto
lista, amelyet a világhálón keresztül hoztak nyilvánosságra 10 nappal ezelott,
politikai botrányt kavart Szlovéniában, ahol a közvélemény hazaárulóként tekint
mindazokra, akik a múltban együttmuködtek a rettegett jugoszláv titkosszolgálattal,
az UDBA-val.
Az elnöki hivatal közleményében Drnovsek tudatta: az általa
felkért számítógépes szakértok megállapították, hogy nevét április közepén
utólag adták hozzá az eredeti listához, amely az 1970-es és 1980-as évekbol
származik.
"Mindez jelzi, hogy a (lista) közzététele az elnök és más
kimagasló közéleti személyiségek lejáratására tett kísérlet volt" -
olvasható a közleményben, amelyet kedden idézett az AP amerikai hírügynökség.
Drnovsek vizsgálatot rendelt el az ügyben, amelynek eredményérol
minden részletre kiterjedo tájékoztatást ígért a lakosságnak.
A magánhonlapon közzétett lista hozzávetolegesen egymillió (a
szlovén népesség csaknem fele) nevet tartalmaz. Az oldalt Dusan Lajovic szlovén
származású ausztrál gyáriparos hozta létre, és egy thaiföldi szerveren keresztül
hozta nyilvánosságra az UDBA, valamint a volt katonai hírszerzés munkatársainak,
informátorainak és megfigyeltjeinek nevét. Drnovsek és más politikusok, köztük
Borut Pahor, a parlament elnöke és helyettese, Miha Brejc, valamint az ellenzéki
Barbara Brezigar volt igazságügyi miniszter, mostani foügyész kivétel nélkül
tagadta, hogy valaha is dolgoztak volna az állambiztonsági szolgálatnak.
Az ügy érdekessége, hogy a botrányt kirobbantó Lajovicot éppen
Drnovsek nevezte ki Szlovénia ausztráliai és új-zélandi tiszteletbeli konzuljának
1999-ben. A névsorral kapcsolatban Lajovic mindössze annyit árult el, hogy 1991-ben és
1992-ben kapta, forrását azonban nem fedte fel. (A szlovén jobboldali pártokhoz közel
álló gyáros-üzletember családja 1945-ben menekült el Szlovéniából.)
A www.udba.net honlapot megjelenése után szinte azonnal lezáratta a
ljubljanai adatvédelmi biztos hivatala, hétfon azonban ismét hozzáférhetové vált. A
hivatal indoklása szerint az érdeklodo szlovének megtalálták az internetes oldalhoz
vezeto kerüloutakat, a tilalom nem bizonyult hatásosnak.
KMO < kul@mti.hu >
KTI < kul@mti.hu >
MTI 2003. April 29., Tuesday 16:37
Elindult tehát egy hólabda, amelyből nagyon könnyen és nem sok idő
múltán akár többtonnás hógörgeteteg is lehet, amit megállítani szinte lehetetlen,
legfeljebb az ember igyekezzen félreszökni az útjából.
Az igazság az, hogy nem csak X. meg Z. és Y. elvtársak és a többiek
léteztek, hanem ott voltunk sokan mások, akiknek időről időre a "körmire
néztek", elvégre intézményvezetőként politikailag és mindenféle tekintetben
feleltem nem csak a kezem alatt dolgozók biztonságáért, hanem az intézmény
biztonságos működéséért. Ugyanakkor volt egy ki nem mondott, de mindenki által jól
tudott és én úgy hiszem, átérzett felelősség is: az intézményt ha nem is lehetett
teljes egészében, de megpróbálni a kisebbség érdekei felé is hajlítani.
Ez az, ami sokszor fából vaskarikának tűnt, de mégsem volt teljesen
lehetetlen.
Ahogy telt az idő, az volt az érzésem, hogy Z. elvtárs talán nem is jön
el, csak fölöslegesen szorongok. S ha el is jön, fűztem tovább a gondolatokat, ugyan
mit kérdezhetne, mi iránt érdeklődhetne, hiszen gyakorlatilag nem történt semmi a
szerkesztőségben, azon kívül, hogy hétről hétre kiizzadtuk a soros lapszámokat,
megvívtuk csörténket a cenzorral, próbáltuk fegyelmezni egymást és egyik-másik
kollégát visszatartani a kiskocsmák és a vendéglők pihentető környezetétől.
Ekkortájt történt, hogy egyik fiatalabb munkatársam majdnem felképelt,
mert az esti utolsó olvasáshoz úgy jött be, hogy előtte szinte napokon át egyik
kocsmából ki s a másikba be. Sokat adtunk akkoriban arra, hogy a lapban nem csak
helyesírási, de értelemzavaró és ezáltal nem egyszer politikaivá minősülő
hibákat ne hagyjunk. Úgy örököltem elődeimtől a munkarendet, hogy e szolgálatra
minden beosztott munkatársnak kötelessége pihenten érkeznie. Rendszerint aznap nem is
kellett munkába jönnie, csak amikor már letisztultak az oldalak, estefelé, s néhány
óra alatt figyelmesen elolvasni az utolsó kefelevonatot.
Ifjú barátom időnként szabályosan elaludt a papírlap fölött. Majd egy
idő után felriadt, s mert nem tudta, hol hagyta abba az olvasást, vagy ismét az
elejére ugrott, vagy átsiklott jókora részeken.
Elkövettem azt a meggondolatlanságot, hogy az éppen józan ember
logikájával és szigorával szóltam rá s vontam felelősségre, kijelentve: ezzel nem
engedem, hogy valaki is játszodjék.
Szidásom olaj volt a tűzre: amúgy is könnyen fellobbanó természet volt, s
elnyúzott, fáradt állapotában azon felül is ingerlékeny. Hirtelen felkapott egy
széket, a magasba emelte és úgy tűnt, teljes erővel a fejemre sújt vele.
Úgy álltam ott, mint akinek minden mindegy: tudtam, hogy igazam van és
egyszerűen nem jött hogy elhiggyem - megüthet.
A szék valahogy félúton lefékeződött, kollégám megrázkódott, nagyot
fújt és kirontott az irodából.
Kínos pillanatok voltak. Nem tudtam, mit csináljak. Arra gondoltam: ha most
szigorú leszek és drasztikus büntetést helyezek kilátásba, tekintélyhez jutok
ugyan, de elveszítem az emberek közvetlenségét, amely úgy érzem, addig
összefűzött bennünket. Meg aztán nem is haragudtam igazán a pajtira, hiszen tudtam:
az alkohol és nem ő maga cselekedett úgy, ahogy cselekedett.
Behívtam az irodámba és azt mondtam neki: az ügynek nem lesz semmilyen
következménye, de elvárom, hogy amikor szolgálatos lesz a továbbiakban, pihenten
jöjjön be.
Barátunk nem értette, miért nem keményítettem be neki. Szégyelte
magát, gyötörte a lelkiismeret, próbált bocsánatot kérni, de egyre csak azt
hajtogattam: nincs mit megbocsátanom. Nem történt semmi.
Mint ahogy igaz is.
Ha nem egyéb, a mai napig azt gyanítja, hogy valamiképpen vissza
szeretném fizetni azt a gesztust. Viszonyunk azóta nem javult, sőt hűvössé vált.
Tiszteljük egymást - én legalább is őt -, de valamiért érzem, hogy a pohár ama
megbocsátással törött el végleg.
És amikor végül mégis csak beállított Z. elvárs, és azt kérdezte,
milyen rendkívüli esemény történt mifelénk, akkor az összemenésünkről mélyen
hallgattam. Nem, mintha elhittem volna, hogy nem tud róla semmit, hanem mert
magánügynek tartottam, és rajtad kívül, Milos, nem vallottam róla senkinek.
Ma a csíkszeredai fiatal képzőművész, Kelemen Örs Csongor egy festményét küldöm illusztráció gyanánt. A bukaresti művészeti akadémián tanult művésznek nemsokára összeállítása jelenik meg az RMSZ Színkép mellékletében.
Erdélyi és csángó költészet Romániai Magyar Szó Andrassew Iván naplója
Április 29. (kedd) Pár héttel a Jóskával
való emlékezetes találkozás után, ami - bevallom - kissé megingatta addigi,
már-már felhőtlennek nevezhető önbizalmamat, és arra késztetett, hogy mielőtt
valamit kiejtettem a számon, kétszer is körülnézzek, lapzárta előtt fél órával,
a délutánból estébe hajló időben megcsörren a telefon. A főbejáratnál posztoló
belügyes portás volt, a belső vonalon, s jelentette, hogy egy kisebb csoport barátom
várakozik a kapunál, nem küldtem le értük belépőt, de inszisztálnak, vajon
fölengedheti-e őket?
Az volt annak idején az úzus, hogy a bejáratnál, amely a legfőbb
pártlap, a Scanteia (ejtst: Szkünteja - annyi mint Szikra) bejárata is egyben,
belépőcédulát állítottak ki a látogatónak a szerkesztőségből küldött
meghívócédula alapján, az így kiállított belépőt pedig az idegen, távoztakor, a
szerkesztőség által láttamozva s az időpontot is feltüntetve, le kellett hogy adja,
különben riadóztatták az őrséget.
Valamiért gyanús volt ez a telefonhívás: nem vártam senkit abban az
órában, még kevésbé egész csoportot s ráadásul bejelentetlenül. Miután
közöltem ezt a kapussal, letettem a kagylót. Ismét csengett a készülék, újra a
kapus: az elvtársak nem akarnak elmenni, azt mondják, tessenek lejönni értük.
Megdühödtem, s kértem, adja át az egyik "ismerősnek" a
kagylót. Zengő bariton szólalt meg román nyelven, s bemutatkozott: X. őrnagy a
kékszeműektől, a kollégáival van itt, azt ellenőrizték, mennyire teszünk eleget a
biztonsági előírásoknak, s személyesen is gratulálni akar éberségemhez. De ha nem
veszem rossz néven, felugornának - hárman vannak.
A dicséret nem vett le a lábamról, mert megkértem: várjanak meg ott
lent, amíg értük megyek, a 10. emeletről. Kis idő beletelt, amíg leértem, a kinti
alkonyi fény bevetődött a kapualjba, s a "vendégeknek" csak a sziluettjét
láthattam, a pultra támaszkodva, amint a túloldalon lévő kollégájukkal
beszélgettek.
Megkértem a kapust, ellenőrizze az igazolványokat, majd én magam is
beléjük pillantottam. Akkor láttam életemben először ilyen azonosító iratot,
persze tőlem akármilyen lehetett volna, úgy sem tudtam volna megállapítani a
hitelességét. A józan logikám azt súgta, nem élünk olyan időket, hogy az
ilyesmivel játszani vagy blöffölni lehessen.
Fent leültünk a főszerkesztői tárgyalóasztal mellé, tulajdonképpen
nem sokat mondtunk egymásnak, főleg a bariton beszélt, a másik kettő asszisztált.
Miután megnézték, hol tartjuk a hivatali iratokat, a pecsétet, miként és mivel
zárjuk az épület többi részébe vezető ajtókat, hogyan biztosítjuk az
írógépekhez való hozzáférés ellenőrzését, felhívták a figyelmemet, hogy a
csehszlovákiai események utáni időkben megerősödött az ellenséges tevékenység,
ajánlatos minden tekintetben résen lenni, a frissen hozott államtitok törvényt be
kell tartani, mert ők időről időre ellenőrizni fogják, a titkok ránk is
vonatkoznak, mert ami a mi intézményünkön belül történik és nem kötendő a
külvilág orrára, az szakmai titok, de mert politikai intézmény vagyunk, a szakmai
titoknak politikai színezete is van. És hogy minden rendben menjen - mutatott rá
egyikükre, egy kopaszodó, középkorú, sovány férfira -, Z. elvtársat bízzuk meg,
hogy időnként ellátogasson a szerkesztőségben és elbeszélgessenek a folyó
ügyekről.
Az egész jelenet olyan békés, meghitt és emberi volt, hogy nem volt okom egy
pillanatig is ellenkezni. Pedig most már tudom, az lett volna a korrekt eljárás
részemről, ha a szerkesztőségnek közvetlenül utasításokat adó KISZ- és
pártszerv tudtával, sőt jelenlétében kerül sor egy ilyen találkozásra. Így máig
sem tudom, hogy a kékszeműek saját kezdeményezésükből, vagy a központi
bizottsággal egyeztetve kopogtattak be a szerkesztőségbe. De mert túlságosan hamar
ellágyultam dicséretüktől, s azzal az óvatosság is elszállt belőlem, úgy
vehették, könnyen túlléphetnek a hierarchikus szabályokon és illemen, én pedig
hagytam, hogy így legyen.
Az eset meglepett, de végül is természetesnek fogadtam el, hiszen mint
megtudtam, más szerkesztőségekben is dívott ez a fajta őrangyalság.
Z. elvtárs pedig három hónapig nem jelentkezett.
A mai képanyag: Keller Emese karikatúrája (Micsoda ünnepepek!) és Székely Sándor fotója (A csarnok csendje)
prilis 28. (hétfő)
Az ortodox húsvét miatti kényszerű munkaszünet - ami azért nem szünet, mert munka
van a lap körül, csak nem hajszában "elbeszélve" némi időt adott tovább
kotorászni, túrkálni a régi papírok között. Egy dokumentumot kerestem, amire a
következő napok valamelyik fejezetéhez elengedhetetlenül szükséges lesz majd, de
ahelyett, hogy rábukkantam volna, előkerült egy köteg vers, épp azokból az
időkből, amelyekről a tegnap-tegnapelőtt szóltam. Nem is igazán versek, ahogy
beléjük pillantok, inkább az akkori lelkiállapotom kivetítése, gondolati-érzelmi
lecsapódása. Inkább nevezhető naplónak, feljegyzésnek, mint versnek. Annak idején
meg voltam gyűzűdve róla, hogy verset írok általuk, de mert tudtam, hogy kételyeimet
fejezik ki a kézírással hevenyészve papírra vetett sorok, elástam őket, mintha sose
léteztek volna.
Most mintha mégis üzennének valamit számomra az időből, s talán itt a helyük,
mielőtt tovább haladnék a pár napja megkezdett pászmán.
milyen csapdákat...
cipőmből
jókora szög bújt
elő, észrevétlen
le is üthetnek a sarkon
tán meg sem érzem
aki a világ összeillő kapcsait
igazítja, elaludhatott
egy percig -
hát nézzünk körül, mily csapdákat
állítunk egymásnak észrevétlen
sietős, szelíd mozdulatokkal
hová lett belőlünk a csöppnyi szemérem
közös vágyakról szónokolok,
sziszegve ellenáll a látvány,
közönyösen játsszuk ki egymást
vigasztalan árnyékban nő a páfrány,
s az igyekvő növényt is főbesújtja
a pangó nap, ha úgy akarja -
símuló cipőmből szög bújt elő,
lábam döfködi apró fakardja
1971
szédület
marx, engels, lenin
s a többi nagy gondolkodó
jócskán meglódították a világot
s most csak forog, forog, eszeveszetten,
egyensúlyát keresve,
az Egyenlítő szédül, a Sarkok fázósan lapulnak,
s a köztük húzódó földrészek
vére forrongva lüktet
megnyugszik-e végre?
tapló és kova
háborúk
taplója
szikkad a kályhán,
romlik az alvóban a vér
kipirulva lesiklom lécem puha fáján
karcsú nyomom a hóban - szakadó kötél
hevítő bunda
hűvös visszájára fordul,
szelíd éjjeli tűz
fogát növesztve ég
s mind, ami érthető, csöndes nyugalmat érlel,
vacogva ébred, mint a tűrt cseléd.
csak a tapló
(a vén szalonnabőr)
kunkorodik sziszegve a kályhán
s valahol a kova is fickándozik
mint feszülő, beteg ér apám szíve táján
Mai képeimet Levinschi Szávuly Attila fénymásolt festményei közül válogattam: a Vágyakozás és a Számonkérő címűeket.
Április
27. (vasárnap) Szeretek pontos lenni. Pontosabban azt nem szeretem, hogy
valaki várjon rám, az én hibámból. Ezért aztán igyekszem mindenhová hamarabb
érkezni.
Jóskát nem tudtam megelőzni. Ott sétálgatott két örökzöld bokor
között, lehajtott fejjel, a cipője orrát nézegette. Azt hiszem, messziről
észrevett, de csöppet sem mutatta. Ezt abból gondolom, hogy még egy halvány
meglepődést se láttam rajta, amikor melléje léptem és kezet fogtunk. Sematikusan
indult a beszélgetés, mi pedig lassan lépkedtünk a kavicsos ösvényen, igyekeztem
fölvenni a ritmusát és arra vártam, mikor ugrik ki a nyúl a bokorból.
Amilyen lelkesedéssel szegődtem el évekkel korábban az Ifjúmunkáshoz,
olyan hamar lehervasztotta a kedvemet az a történet, hogy az egyik fiatal kollégát,
mert poharazgatás mellett, többek füle hallatára szóvá merte tenni azt a tényt,
hogy Kolozsváron az elmúlt években mindenütt voltak magyar feliratok, most pedig
aggasztóan megritkultak és ez nem jó jel, pár hónap múlva megidézték az ifjúsági
szervezethez, majd a pártbizottsághoz, nyomozás is indult az ügyben, majd végül is,
mert első vétségénél tartott, komoly szankció lett a vége, illetve hosszabb távú
megbélyegzés: megbízhatatlannak, gyanús kádernek minősült. Nyilvánvaló, hogy
valaki a társaságból árulhatta be, s amikor engem alkalmaztak, éppen javában folyt a
találgatás, hogy kinek lehet vaj a fején az ügyben a nem túl nagy létszámú
szerkesztőségben. Én már azt a figyelmeztetést kaptam örökségül, hogy vigyázzak,
kinek mit mondok, mert ugye, sose lehet tudni... a falnak is...
Ilyen hangulatban nehéz volt őszinte munkatársi kapcsolatokat
kialakítani, bár az ember sokszor igyekezett elfeledkezni mindenről és mindenkinek
megelőlegezni az ártatlanságot, ameddig nem bizonyosodik be, hogy mégsem kellett
volna.
Jóska egy idő után megkérdezte, milyen a hangulat odabent. Én akkor már
főszerkesztő helyettes voltam 1968 őszét írtuk, a főszerkesztő még tavasszal
otthagyta a lapot, amikor megalakult Kovászna megye és ő lett az újonnan alapított
sepsiszentgyörgyi lap főszerkesztője.
Mondtam, nem a legrózsásabb, hiszen tudja, a csehszlovákiai események
rosszul sültek el, az, ami augusztus előtt volt, az olvadás hónapjai, mintha
elszálltak volna...
Jóska ekkor egyenesen a tárgyra tért: erről a találkozásról nem szabad
tudnia senkinek, mert az állását, de talán az életét is kockáztatja. Neki
tulajdonképpen semmi köze nem kéne legyen ahhoz, ami nálunk történik, ő egy
teljesen más ügyosztály embere, de hát mégis csak ott a felesége, valamiképpen őt
is védelmeznie kell. Amit tud és amire felhívná a figyelmemet, azt jó embereitől
tudja, s inkább ne kérdezgessek semmit, hassak oda, hogy a szerkesztőségben, az
irodákban ne legyen annyi fecsegés, összevissza beszéd, kerüljük a közösségi
fellépéseket, inkább nótázzunk, szavaljunk szép verseket, amikbe nem köthet bele
senki, ugyanakkor tartózkodjunk elsősorban azoktól, akik a leghangosabban, a
legbátrabban hangoztatnak a rendnek nem tetsző, "eretnek" nézeteket.
Tulajdonképpen ennyiről volt szó, és most szépen váljunk el, ő jobbra
megy, én balra, s lehetőleg felejtsem el ezt a találkozást.
Próbáltam visszaemlékezni a szerkesztőségben az elmúlt hónapokban
elhangzottakra. Úgy tűnt nekem, hogy semmivel sem léptük túl azt a határt, amit a
közhangulat megengedett magának. Talán csak akkor, amikor a lapot a csehszlovákiai
események után kivesézték ideológiai szempontból, és fejünkre - fejemre -
olvasták azt, hogy túlságosan elvetettük a sulykot, avangardista hangot ütöttünk
meg, a cenzúrával is szokatlanul nagy számú afférunk volt menet közben, az
Ifjúmunkás riporteri gárdája részéről elhangzott egy ilyen kijelentés, méghozzá
szerkesztőségi gyűlésen, hogy ha engem menesztenek, akkor ők is kollektíven
kilépnek a laptól... A kijelentést még akkor helyben elfojtottam, s azt próbáltam
megmagyarázni az embereknek, hogy nem a szembenállásban kell keresnünk a helyzet
megoldását, hanem a túlélésben. Szigorodnak az idők, szigorúbban fogjuk mi is
magunkat, összehúzózkodunk...
Vajon, ezt akarta Jóska is sugallni?
Igazság szerint sok idő eltelt, amikor ismét találkoztunk: akkor már
leszázalékolt, nyugdíjas ember volt, akit ki tudja, hány darabból varrtak össze.
Feleségétől tudtam meg: küldetésben volt valahol a román alföldön, s egy
gépkocsis üldözésben az autójuk felborult, a benn ülő kémelhárítókat pedig
szabályosan kiskanállal szedték össze.
Sokáig élt még azután, csökkent értékű emberként, hamar fáradt,
megkeseredett és idő előtt megöregedett, bár az ereje azért visszatért, apróbb
segédmunkákra jó volt.
Pár éve távozott az élők sorából, kibogozhatatlan körülmények
között. Állítólag külföldi bérgyilkosok végeztek vele...
Illusztrációként ma Al. Dinu Serban bukaresti fotós A város őre c. képét küldöm.
Április 26. (szombat) Utolsó évre jártunk az
egyetemen, amikor egy reggel a bölcsészkari hirdetőtáblára szokatlan figyelmeztetőt
szögeztek ki. Amiben az állt, hogy a következő napokban, ekkor és ekkor, ilyen és
ilyen teremben belügyes bizottság áll a végzős hallgatók rendelkezésére, hogy aki
szeretne a tárcánál elhelyezkedni, azzal szóbaállhassanak. Az általános szöveg
alatt egy tucatnyi név is szerepelt, olyan végzősöké, akikkel a bizottság
föltétlenül szóba szeretne állni. Különösen olyan hallgatókról volt szó, akik
románok voltak és idegen nyelv szakon - angol, francia - tanultak, de meghívtak egyet
közülünk is, akinek a legjobb káderlapja volt, vagyis a legegészségesebb
származása.
Rossz érzés fogott el a hirdetés olvastán, és sokunkat furdalt a
kiváncsiság: mire lesznek jók a bölcsészeten tanult kollégák ott, ahol nyomozni,
fülelni kell. Hamarosan megkaptuk a választ: a behívottak közül többen
elkottyintották, hogy elsősorban idegen nyelv tudásuk iránt érdeklődtek és nagy
fizetésekkel kecsegtették azokat, akik igent mondanak a felkérésre.
A hirdetés, majd a nyomában keletkezett mende-monda elég volt ahhoz, hogy
az ott felsoroltak körül megritkuljon a levegő. Nem szívesen állt le velük
beszélgetni az ember, úgy vettük, hogy ama pillanattól kezdve jobb lesz
körültekintően bánni velük. Kollégánk bölcsen hallgatott megkérdezését
illetően, csak annyit sikerült megtudnunk, hogy határozott nemet mondott, s azzal vált
el a bizottságtól, hogy még gondolkozik.
Ez volt az első konkrét, életközeli találkozásom e furcsa, félelmet
és ugyanakkor titokzatosságot gerjesztő, nagy hatalmúként fellépő intézménnyel. A
január 20-i fejezetben már említést tettem a kolozsvári fiatal költők körüli
hajszáról és hogy az egyik napon - érzésem szerint - pár óráig magam is
bekerültem a belügy célkeresztjébe, azon egyszerű oknál fogva, hogy egy főtéri
vendéglőben többedmagammal az egyik megfigyelt költőtárssal meghitten szót
váltottam.
Akkor már tartottam a "kékszemű fiúktól" - ez volt a
mindennapi beszédben használatos becenevük a titkosszolgálatiaknak -, különösen,
hogy megtudtam, hogy az Ifjúmunkásnál nem is egy kolléganő volt, akik férjéről
nyíltan tudni lehetett, hogy nem is alacsony rangú beosztottjai a belügynek. (Mindez,
utólag áttekintve, tulajdonképpen nem is kellett volna hogy meglepjen engem, hiszen a
bukaresti magyarság fiatal, aktív rétege tulajdonképpen úgy toborzódott, hogy a
munkáshatalom intézményeihez kellett a magyarul tudó, megfelelő származású káder
is, akiket egyszerűen felhoztak a fővárosba, beültettek egy lakásba. Az illetőknek
vagy volt már élettársuk, akiket magukkal hoztak, vagy elkötelezték forma magukat s
végül csak bukaresti családalapítás lett a vége, jobb híján pedig a magányos
fiatalok a szűk választékból nem igazán válogattak, ha férjhez akartak menni vagy
meg akartak nősülni. Az, ami számomra furcsa és némileg ijesztő volt - tudniillik,
hogy olyan kolléganőm legyen, akivel a minimális köznapi őszinteséget is
ajánlatosabb volt takaréklángon tartani, mert ki tudja, mi juthat szavaimból férjeura
fülébe -, az számukra megszokott volt és természetes. Igaz, sose beszélgettem el
egyikükkel sem erről a témával, t.i. hogy miként érzik magukat rendőr- vagy
belügyes feleségként, de úgy képzeltem, hogy nem lehet valami jó dolguk a sok
titkolózás és rejtőzés miatt. Egyáltalán, az se volt biztos, hogy tudnak-e valami
konkrétumot élettársuk munkájáról, vagy megelégednek azzal, hogy ismerik az
intézmény nevét és hó végén megkapják a szép fizetést.)
Különösen egyikük okozott egy ideig fejfájást nekem, aki a
kémelhárításnál dolgozott, s akiről a felesége sokszor csak annyit tudott, hogy
küldetésbe utazott, aztán két-három nap, vagy akár egy hét múlva ismét felbukkant
odahaza, mintha mi sem történt volna. Nagy darab, mackó termetű és mozgású férfi
volt, egyszer elkerülhetetlen volt, hogy ne fussunk össze az ifjúsági szervezet
számára fenntartott külön strandon (tavasztól, nyár közeledtével és a napfényes
szeptemberi-októberi hőségben is kényszerű divat - felüdülési lehetőség - volt
munka után kiruccanni a strandra, megmártózni a vízben, úszni néhány száz métert,
evezni egy félórát, bekapni egy adag sóstúrót, paradicsommal, leöblíteni egy
sörrel). Megismerkedésünk zavart volt: mind a ketten feszengtünk, tulajdonképpen azt
sem tudtuk, miről beszéljünk. A feleség rögtön elvonult nőismerőseivel fecsegni -
nagyon szeretett diskurálni! -, mi meg ott maradtunk, fürdőruhában. Ő kérdezgetett,
semmitmondó dolgokat, én meg válaszoltam, semmitmondó válaszokat. Figyeltem a
széles, napbarnította, feszes bőrű mellkasán átlósan a hasáig fehérlő,
kidudorodó varratú sebhelyet, amelyhez hasonló kulcscsontja mellett és a hátán is
fellelhető volt, bronzos bőrétől még jobban világítottak a kontrasztos hegek, s én
nem mertem megkérdezni, honnan származnak, mert féltem, hogy amúgy sem kapok rá
valódi választ.
Úgy szabadultam meg Jóskától (nevezzük így), hogy hirtelen
megpillantottam az egyik KISZ-vezetőt, akivel amúgy is tárgyalnom kellett és
bocsánatot kérve, elléptem. Huzamosabb időn át nem is találkoztunk. Aztán egyszer,
a kolleganőm révén üzent, hogy szeretne velem egy fontos dolgot megbeszélni, s egy
nem túl látogatott, de nem is nagyon eldugott bukaresti parkot nevezte meg
találkahelyként.
Másfél napom volt a kijelölt időpontig. Mindenfélét összegondoltam,
fantáziáltam, azon töprengtem, hogyan lehetne kibújni a találkozás elől, ki tudja,
mire akar majd rávenni. Egyáltalán, mi az, hogy én a kémelhárítás egy emberével
találkozom, munkahelyi megbizatásomon kívül? És mi lehet az, ami Jóska szerint
nagyon fontos lehet - nem csak az ő számára, hanem a számomra is?
Gyomrom le-fel járt, rossz hangulatban voltam, nem tudtam a munkámra
összpontosítani. Az volt az érzésem, sose jön el a másnap délután. Továbbra is
enyhe belső remegéssel indultam meg a kijelölt helyre...
Holnap folytatom.
A mai szöveghez Oláh István Videotrombita c. fotóját illeszteném.
Április 25. (péntek) Tulajdonképpen
ma délutántól kellene kezdődnie az ortodox húsvét miatti munkaszünetnek, amely a
kormányzat kegye folytán, s egy kis munkanapátütemezési hókuszpókusz révén közel
tíz napnyi munkakiesést okoz az országban (cáfolják is veszettül a hivatalosságok,
hogy ez nem így van, de nem egy politikai elemző, gazdasági szakember rámutatott már:
az a gazdaság, amely ennyi ideig tudja nélkülözni a munkaerő foglalkoztatását,
tulajdonképpen nem élő gazdaság, azt jelenti, hogy mesterségesen tartják életben,
költségvetési pénzekből...), de ma reggeltől már alig lézengtek az utcákon
munkába menők - a tömegközlekedési eszközök olyan üresen közlekedtek egész nap,
mintha nem Kínában vagy Szingapuban, hanem nálunk fészkelne az atípusos (vajon miért
nem atipikus? - hiszen ez utóbbi érthető volna, a másikon érződik a nyelvészek
izzadtságszaga...) tüdőgyulladás-járvány góca.
Tudunk mi túlteljesíteni, rádobni
egy-két lapáttal, ha az érdek úgy diktálja, ezért aztán úgy vélem, nem
érdemlünk semmiféle ajándékot vagy alamizsnát, mert nem annak örvendünk, hogy
kaptunk, hanem azon bosszankodunk, miért nem kaptunk többet - ingyen?
Szerdai nyelvészkedésemre nem várt, ám tartalmas visszhang érkezett Siklósi Nándor
barátomtól, amelyből mindenek előtt a tárgyszerű részletet idézem:
"Megosztom veled egy kapcsolódó életélményemet a hetvenes évek elejéről. Már
újságíró voltam a Magyar Rádiónál, egyben életem első rozzant autójának
(rendőrségtől leselejtezett Moszkvics) büszke tulajdonosa. Akkoriban Magyarországon
az újságárus szabad elszámolású, borravalós maszek kiskapitalistának számított
(a napilapok, ha jól emlékszem, nyolcvan fillérbe kerültek, de ki kért vissza húszat
az egy forintból...) . A személyi igazolványba a nemi életen túl (házas, elvált,
hány gyerek van, stb.) a foglalkozás is be volt jegyezve a munkahelyekkel együtt. Így
a rend éber őre pillanatok alatt meg tudta állapítani: fejlett szocialista erkölcsű
családapáról vagy partnereit álladóan váltogató pernahajderről van szó;
becsületes proletár munkásember-e az illető, avagy valami gyanús maszek egzisztencia.
A munkahelyi pecsét az "újságíró" megnevezés felét eltakarta, az
"újság" jól látszott, utána a pecsét alatt talán még egy "r"
volt kivehető. A rendőrök rendszeresen "újságárus"-t böngésztek ki.
Ezért fizettem kezdő újságíró koromban minden korrupt rendőrnek: foglalkozásomat
látva azonnal találtak valami büntethetőt (kiégett féklámpa, kopott gumi, törött
vészháromszög, akármi - fizessen a rohadt maszekja!). Azonnali készpénz-fizetéssel
és a nyugtáról való önkéntes lemondással "takarékosabban" megúszhattam.
Alig vártam már, hogy valami rendesebb foglalkozásom legyen..."
Én meg, aki némileg menekvésnek, mellébeszélésnek tartottam könyved
ama fejezetét, nem tudván ellenállni az oktalan fecsegésnek, örömmel nyugtáztam,
hogy a nyelvi tünemények másokat is legalább olyan hőfokon foglalkoztatnak, mint
engem.
Ez a kézirat nagyon sokszor íródott és alakult a pillanatnyi szeszély
hatására, s most se különben. De most visszatérítem a menetet a tegnapi pászmára,
anélkül, hogy ellentmondanék az eddig követett gyakorlatnak. Véletlen vagy sem,
tegnap került kezembe a bukaresti Contemporanul = ejtsd: Kontemporánul - A Kortárs) c.
nagy hagyományú, még a második világháború előtti munkásmozgalmi gyökerű,
hasonló nevű elméleti folyóiratnak az utóda. Hosszú időn át úgy emlegették a
kolozsvári Korunkat, mint a Contemporanul testvérlapját, amiben jó adag igazság van,
még ha a mai korunkosok kézzel-lábbal tiltakoznának e szocialista rokonság ellen.
Az idei áprilisi számban olvasható Nicolae Balota irodalomtörténész és
esszéíró dokumentumöszeállítása Scorpionii din dosare (Szkorpioni din doszáré -
magyarul: Skorpiók az ügycsomóban), amelyben ízelítőt ad azokból a
feljelentésekből és ügynöki jelentésekből, ami az ő személyére vonatkozott. A
parasztpárti érzelmű családból származó, neves román esztéta 1955-ben Bukarestben
élt s egy neves ellenzéki politikus csemetéivel arra készülődtek, hogy jelentést
juttassanak nyugatra az emberi jogok lábbal tiprásáról a sztálini Romániában. A
félig még nyers szöveget több bizalmas ismerősüknek megmutatták, előbb
konzultáció végett, majd az volt a szándékuk, hogy ötven-hatvan támogató
aláírást szereznek a szellemi élet megbízható jeleseitől. Szervezkedés közben
úgy érezték, nem alkalmas az idő az azonnali cselekvésre s biztonság kedvéért
megsemmisítették a dokumentumot. Ámde napok múltán, amikor az újévi ünnepekről
Balota Kolozsvárról visszautazik Bukarestbe, az éjszaka kellős közepén fegyveres
különítmény szállítja le a vonatról, tartóztatja le, majd ítélik el államrend
ellenes szervezkedés vádjával. 1956-tól a szekuritáté hírhedt fogdája után
megjárja a zsilávai (Bukarest mellett), a fogarasi, szamosújvári, pitest-i és dési
börtönöket, s 1962-ben szabadulna, de mert odabent francia nyelvleckéket tart
fogolytársainak, ezt lázadó szellemének könyvelik el és még két év
kényszerlakhelyet sóznak a nyakába egy Bukarest és a Duna közötti távoli
községben, ahol hozzá hasonlóan tucatjával élnek a száműzöttek, köztük magyar
katolikus papok is.
Nicolae Balota nemrégiben nekifogott megírni fogsága történetét és
emlékezetének felfrissítése végett kéréssel fordult a titkosszolgálati iratok
tanulmányozására alakult országos tanácshoz, bocsássák rendelkezésére a rá
vonatkozó ügycsomó mind a 13 vaskos kötetét. Eddig azonban csak azok az iratok
kerültek elő, melyek a letartóztatásához vezettek, illetve kiszabadulása utáni
életébe engedtek bepillantani.
Ezek is elegek voltak ahhoz, hogy megtudja: lebukásukat annak az Anton
fedőnevű személynek köszönhetik, aki legjobb ismerősükként a titkos jelentést
véleményezte, s akiről mint kiderült, mindvégig hatósági megbízással cselekedett,
utazgatott ide-oda, vette fel a kapcsolatot az "összeesküvőkkel", akik
tulajdonképpen barátai voltak, ő maga is ellenzékiként éveket ült az egyik
legsúlyosabb, a szamosújvári börtönben, majd ott kellett letelepednie
kényszerlakhelyen.
Balota keserűen emlékezik vissza és mosolyog saját naivságán, miért is
nem ütött szeget a fejében, hogy egy ilyen múlttal rendelkező és korlátozások
közt élő ember túlságosan is szabadon közlekedik, és rendszerint mindenütt
felbukkan, ahol ők is megfordulnak.
Ugyanakkor az is kiderül a jelentésekből, amelyek közül csak néhány
jellemzőt idéz, hogy a titkosszolgálat, mihelyt valakire rávetette a szemét és a
keze között megszorongatta, mindvégig a nagyítója alatt tartotta minden
megnyilvánulását. A kritikusnak rá kell jönnnie az iratok nyomán, hogy mindenki
jelentett róla: a szomszédok, a munkatársak, sőt, az a derék, jólelkű ember is,
akivel egy ideig megosztotta a közösen lakott bérházi lakosztályt. A szolgálat
mindenütt csápokkal rendelkezett: akárhová is ment Balota, lépéseiről az
illetékesek megkapták az illő tájékoztatást.
Miről vallanak ezek a jelentések? Hogy a célkeresztben lévő személy
mennyire művelt, miről szeret beszélni, hogy sok könyve van, hogy kikkel találkozik,
nem sokat beszél a munkájáról, hogy miket beszélnek róla mások, s e jelentésekhez
írt titkosszolgálati következtetések mindig hozzátoldanak egy arasznyit az
értelmezéshez, benne felejtenek egy-egy téves információt, a jellemzések mind
tömörebbek a megfigyeltről, ezzel párhuzamosan viszont mind sarkítottabbak,
eltorzulnak, gyanúból, sejtésből könyörtelen vád lesz, bélyeg.
A hatvanas évek végén, fiatal budapesti kritikus - akkor mondhatom:
barátom - volt egy hétig a szállóvendégem. Akkoriban építette ki kapcsolatait a
romániai magyar és a román irodalom színe-javával. Azon kívül, hogy befogadtam a
családba erre az időre, túl sok segítségre nem futotta a főszerkesztői időmből,
így nagyjából magára, illetve az őt egymás kezébe adó írókra, szerkesztőkre
volt utalva. Az egyik délután Hervay Gizellához, illetve Szilágyi Domokoshoz volt
hivatalos, amikor este szól a telefon, hogy ha tudok, menjek utána, mert egyedül már
nem talál haza a sötétben. Kérdezem, hol van, azt mondja, Nicolae Balotanál
vendégeskedik, s mondja a lakcímet is, amit hirtelen ki kellett keresnem a Bukarest
térképünkön, mert azt a fertályt nem ismertem közelebbről.
Balotanak olvastam néhány tanulmányát, irodalomtörténeti elemzését,
azt is tudtam, hogy a magyar irodalomban is jártas, sőt, magyarul is beszél, de addig
nem volt hozzá szerencsém.
Fél órán át kerestem egy
lehetetlenül girbegurba utcában, egyik panelházból ki, a másikba be-stílusban a
megadott - inkább kódnak, mint címnek ható - lakásazonosítót, már teljesen
besötétedett, míg végül egy régi, az ötvenes években, szovjet tervek mintájára
épült négyszintes ház egyik emeletén felleltem a Balota lakást. Vidám tekintetű,
kerek koponyájú, kopasz ember nyitott ajtót, mindjárt tudta, hogy hová tegyen,
bemutatkoztunk, a nappaliba vezetett, ahol barátom jó hangulatban, az asztal mellett
falatozott-illogatott a ház népével, illetve Hervayékkal. Természetesen melléjük
kellett telepednem, a társaság pedig folytatta csengetésem miatt éppen félbemaradt
diskurzusát... Egy óra múlva diszkréten megböktem vendégemet: ideje lelépnünk.
Nicolae Balotat azóta se láttam. De amikor Budapesten a hetvenes évek
végén kiadták Az abszurd irodalom c. könyvét, azonnal lecsaptam rá - azóta is
alapműként áll az íróasztalomon a maga alapos, széleskörű kitekintésével,
amelyet franciás elegancia és szellemesség old fel.
Mostani - szellemi - találkozásunk a Contemporanul hasábjain ismételten
arra figyelmeztet, hogy a tegnap kijelölte úton tovább kell lépnem. Mert
tulajdonképpen a mai fejezet se megtorpanás, csak mély lélegzetvétel az
elkövetkezőkhöz...
A ma küldött két felvételem egy Duna menti regáti faluban készült, őszi szüret előtt, 1979-ben.
Április
24. (csütörtök) Tegnap döbbenetes hír került a kezembe az MTI
jóvoltából, keserűt nyelve regisztráltam, aztán ma ismét eszembe jutott és
előkapartam a számítógép süllyesztőjéből:
Szlovénia - az államfő a volt titkos ügynökök listáján
Ljubljana, 2003. április 23., szerda (MTI) - Szlovéniában
nyugtalanságot keltett, hogy felkerült a világhálóra az egykori jugoszláv
titkosszolgálat ügynökeit és áldozatait felsoroló lista.
Ljubljanai sajtójelentések szerint Szlovénia új-zélandi
tiszteletbeli konzulja, a szlovén jobboldali pártokhoz közel álló Dusan Lajovic
ausztrál üzletember hozta nyilvánosságra egy thaiföldi szerveren keresztül a
hírhedt állambiztonsági szolgálat, az UDBA és a volt katonai hírszerzés
munkatársainak, informátorainak és megfigyeltjeinek nevét. Az ügynökök sorában
fellelhető Janez Drnovsek államfő, Miha Brejc mostani parlamenti alelnök, akárcsak
Barbara Brezigar volt igazságügyi miniszter és főügyész. A közszolgálati tévé
adatai szerint a lista egymillió nevet tartalmaz.
Drnovsek közölte, hogy "soha nem volt az UDBA munkatársa",
soha senki nem kérte tőle és soha nem ajánlották fel számára. Az ellenzéki
Brezigar asszony, akit a jobboldali Szlovénia Szociáldemokrata Pártjához (SDS) közeli
politikusnak tartanak, ugyancsak értetlenül áll afölött, hogy neve felkerült az
ügynökök listájára.
A hét első napjaiban a www.udba.net honlap már nem volt elérhető.
A ljubljanai Delo című napilap szerdai száma szerint a thaiföldi hatóságok a
szlovén rendőrség kérésére lefoglalták a tartalomszolgáltatónál a vitatott
adatsort és megszüntették a hozzáférést az internetes oldalhoz. Joze Bogataj
szlovén adatvédelmi biztos az ügy kipattanása után azonnal, már csütörtökön
felszólította a helyi szolgáltatót, hogy zárja le az oldalt. A jobboldali ellenzék
tiltakozott és cenzúrát kiált.
Ljubljanában most élénk találgatás folyik arról, honnan
származnak az adatok és milyen szándékkal tették közzé a listát. Bozo Repe, a nagy
szakmai tekintélynek örvendő szlovén történész "nagyrészt hitelesnek"
nevezte a névsort.
A Dnevnik című ljubljanai újság szombaton azt sugallta, hogy a
listát a fordulat után Miha Brejc, az új szlovén állambiztonsági szolgálat (VIS)
első igazgatója - mostani parlamenti alelnök - "biztonságba helyezte". A
jobboldali szociáldemokrata politikus szenvedélyesen tagadta a szárnyra kapott
pletykákat. "Amikor a VIS igazgatója lettem, a levéltár üres volt" -
hangsúlyozta a Delonak.
KMO < kul@mti.hu >
KKN < kul@mti.hu >
MTI 2003. April 23., Wednesday 12:13
Azon túl, hogy minden népnek, országnak megvan a maga
titkosszolgálati drámája, az fordult meg a fejemben: hogyan lehet egymillió nevet
egyénileg és magánszorgalomból fölvinni a netre, anélkül, hogy az elkövető
mögött ne álljon komoly műszaki és emberi fedezet? És ha ez így van, akkor ki
működteti és miért azt a hálózatot, mely ezt a nem kevés erőfeszítést követelő
munkát elvégezze?
Az is eszembe jutott, hogy minden bizonnyal az általában helyes
adatok mellett azért nem kevés a téves is: egymillió esetében ez elkerülhetetlen, s
akárcsak a hírben emlegetett Bezigar asszony, van aki joggal törheti a fejét:
egyáltalán hogyan került kapcsolatba személye, neve a titkosszolgálatokkal, ki és
milyen módszerekkel lépett be az életébe, olyan látszatot teremtve, mintha xy is a
hálózat része lenne. Pedig könnyen előfordulhat, hogy talán még dokumentum is
létezik arra nézve: nagyon sok ember együttműködött, besúgott, megfigyelt,
feljelentett. Egymillió név nem gyerekjáték, hiszen a Larousse szerint (ez volt most
kezemügyében) Szlovéniának alig 2 millió lakosa van. Gyakorlatilag tehát szinte
minden ember érintett?! Hogy lehet ez?
Meglehet, az egész csak
definíció, szemlélet kérdése. Ha úgy tekintjük e kérdést, mint aminek morális
töltete van, akkor többé-kevésbé a neves történésznek kell igazat adni, hogy a
lista jórészt fedi a valóságot. Nagyon nehéz ugyanis választóvonalat húzni azok
között, akik nyakig benne voltak az ügyben és a fehér tisztaságába tartó, egyre
fakuló, de azért némileg szürke, foltos átmenet sok-sok változata között.
Hogyan lesz érintett az ember? Miképpen lehet cinkos,
együttműködő, anélkül hogy akarná? Hogyan sikerül magának is felduzzasztania azt
a bizonyos "egymilliót" anélkül, hogy saját jószántából közreműködne?
Mifelénk immár megszokottá vált ellenállásról, ellenállókról
beszélni. Akik persze léteztek, voltak. Hála és dicsőség nékik.
Ám ha erről az oldalról nézzük a letűnt hatalomhoz való viszonyunkat, akkor a
nyilvánvaló, hús-vér ellenállók mellett ugyancsak széles pászmát találunk a
valamilyen módon, kisebb-nagyobb formában, a lehető legváltozatosabb alakzatokban és
körülmények között ellenállókból, szabotálókból, a felső parancsokkal
szembehelyezkedőkből, a kivárókból s ezáltal a torz utasítások hatását
tompítókból. Paradox módon, sokszor egy és ugyanaz az ember volt az
együttműködésben érintett - mert beijesztett, megzsarolt, csapdába csalt - és a
szembehelyezkedni próbálkozó, anélkül, hogy Janus arcúnak kellene kikiáltanunk. A
vergődés, az erkölcsi vívódás, a számlák kétségbeesett kiegyenlítésének
vágya mindkét irányban mélyre szippantó örvényként forgott körülötte, s ő
evickélhetett köztesként, szendvicsként, amíg aztán fásultan fel nem adta a
küzdelmet.
Nem tudom, egyáltalán létezik-e érdek abban, hogy e pokoli szövevényben egyszer is
tisztán lássunk? Az idő, sajnos, nem az igazságnak dolgozik. Az önvizsgálat még
segíthet, bár könnyen megeshet, hogy akik szembenéznek magukkal és cselekedeteikkel,
közmegvetésnek vagy közröhejnek teszik ki magukat.
Csakhogy az ember nem a színpadnak és a közönségnek él. Az elszámolást el kell
végezni. A tényeket le kell szögezni, a körülményeket föl kell mérni, a vonalat
meg kell húzni és az eredménybe bele kell törődni.
Ezzel próbálok meg a pünkösdig még hátralévő hetekben foglalkozni, kisebb
szusszanókkal.
Képek gyanánt saját bukaresti felvételeimből küldök kettőt, Valahol egy ligetben lehetne a riport neve. A fák és ágak sejtelmes rácsozata és hajlása a kikerülhetetlen témát hozza...
Április
23. (szerda) Reggelente alig tudok leszállni az autóbuszról, mert a
járművet a sajtóház melletti megállóban szabályosan megrohanják az
"újságírók".
Az idézőjel annak szól, hogy ezek az újságírók nem igaziak, csak
a nevük az, mégpedig a bukaresti román ember nevezi tréfásan így a
kiadóvállalatoktól munkába igyekvő, többnyire kamaszkorú rikkancsokat. Van
belőlük elég, a vezető bukaresti lapok ma már egymással versengenek, kinek van
ütőképesebb rikkancsserege, akik - a nyugatibb (lásd Budapestet) minták nyomán az
illető újság egyenruhájában feszítenek. Csakhogy ez ma már merő látszat: a
rikkancsok ugyanis, a más-más egyenruha dacára, mindenfajta újságot árulnak,
méghozzá úgy, hogy miután ki-ki felmarkolta a saját adagját, addig csereberélnek az
általuk szervezett laptőzsdén, hogy mire felkel a nap, mindenkinek megvan a kellő
választéka, abban a mennyiségben, amiről reméli, hogy aznap elsózhatja.
Sajnos, a tőzsde épp abban a kapualjban üzemel, ahol a
szerkesztőségi liftekhez vagyunk kénytelenek hozzáférni. Ami papírhulladék,
napraforgómag héj, köpés, húgy, ürülék csak elképzelhető, az mind ott tornyosul
abban a pár négyzetméternyi márványpadozatú előcsarnokban, iszonyatos
dohányfüstbe burkolózva, eszeveszett, egymást túlharsogni próbáló rikkantások
árnyékában.
A gyors pénzszerzési lehetőségtől megszédült rikkancsok azért
lehetnek "újságírók" is egyben, mert a román ziar (újság) a sajtóval
kapcsolatos legátfogóbb fogalom, s a belőle képzett ziarist (ejtsd: ziariszt) egyként
jelenthet újságírót és újságost is. Persze, a mindennapi beszédben a ziarist
inkább az újságírót jelöli, de nyelvileg nem lehet helyteleníteni másirányú
használatát sem. Hiszen aki pontosabban akarja kifejezni magát, az szívesebben
használja az újságíróra a jurnalist (zsurnáliszt) kifejezést, minthogy a franciás
jurnal (zsurnál) valahogy elegánsabban hangzik, mint a román nyelvben gyökerező ziar
(a zi napot jelent, ziar - napilap). Csakhogy a román ember ha ziar-t mond, akkor
általában egy nyomtatott újságra gondol. Ha napilapot akar venni, akkor ugyancsak
franciásan gondolkozva kér egy cotidian-t (kotidian), ha hetilapot, akkor saptamanal
(szöptömünál - a román saptamana - hét jelentésű) után néz. S míg a magyar, ha
folyóiratot mond, akkor nem gondol hetilapra, hanem leggyakrabban is csak havi
megjelenésű kiadványra, addig a román ember bátran használja a "heti
folyóirat" (revista saptamanala) kifejezést, ami a magyar nyelvi szokásokhoz
szokott fülnek furcsán hangzik.
De érdekes különbségek mutatkoznak például a mesterségek
megnevezése terén. A magyar rikkancs megfelelője tulajdonképpen egy körülírás:
újságárus - vanzator de ziare (vünzötor de ziare), de ha ha ruhát árulna, akkor
már ruhaárus lenne (vanzator de confectii), a kereskedelemben van ám mindenféle árus,
ritka az olyan önálló tevékenységi körrel rendelkező keerskedő, aki mindkét
nyelvben sajátos elnevezésű: a hentes például, aki románul macelar (möcsélár -
szószerinti fordításban mészárolót jelent).
A román nyelvben rengeteg a képzővel alkotott mesterségnév,
amelyek így mintha ugyanabba a családba tartoznának - s nem is csak hangzásukban. Így
a magyar mozdonyvezető románul masinist (másiniszt), a rendőr politist (policiszt), de
lám, a magyarban is feltűnik ez a fajta képző, csak -ista formájában: pianist
(piániszt) - zongorista, de már a violonist-ra nem lehet azt mondani, hogy hegedista,
csak azt, hogy hegedűs. A kapus, aki a kaput védi a góloktól, románul portar. De
ugyanúgy nevezik az ajtónállót is, aki az irodákat védi a kellemetlen
betolakodóktól. Igaz, magyarul is nevezhetem kapusnak az ilyen egyént, de inkább
portást mondok vagy ajtónállót, talán még házmestert is.
Most csak úgy, minden rendszer nélkül vetettem bele magam e kis -
meglehetősen amatőr - összehasonlító nyelvészkedésbe, amelynek egyetlen célja és
haszna van: hogy minél jobban megértsük azokat, akik mellettünk élnek, illetve hogy
jobban megértessük magunkat velük.
Nem felejtem el azt a döbbenetet, amikor Erdélyből áttelepülve,
próbáltam kérni az üzletben egy liter olajat (un litru de ulei - un litru dé uléj),
s az üvegemet csak negyedéig töltötték meg. Mikor protestáltam emiatt, gyanakodva
kérdezte meg a boltos: nem egy kiló olajra gondoltam véletlenül (un kilogram de ulei).
Mert itt, a román fővárosban a folyadéknak is inkább a kilója ismeretes. A litru,
bár helyes román szó, a közembert inkább a negyedet jelento litra (litrö) szóra
emlékezteti.
Hasonló a helyzet errefelé a kenyérrel is. A paine (püjne) szó
bár a legáltalánosabb és szótárilag igencsak helyes, itt gyakorlatilag
használhatatlan, mert itt a franzela (franzelő) - a franciáktól átvett hosszúkás
kenyérke a divat, ezt sütnek nyakra-főre, nagy ritkán akad egy-egy pék, aki
megkockáztatja, hogy erdélyi kenyeret is gyúrjon (amit úgy is forgalmaz: paine
ardelenesc - ardeleneszk az Erdélyt jelentő Ardealból).
Műfordítás közben rengeteg
dologra jön rá az ember. Amikor az első román verseket fordítottam, rengeteg dolgot
értettem, hallottam félre - ma már még mosolyogni se tudok rajta. Rendre nyílott ki
fölöttem a két nyelv iker ege, kényszerű napi penzumok révén, szójátékokkal,
tévéadásokkal, olvasmányokkal, s úgy érzem, ez a legnagyobb gazdagság, amit valaha
megszerezhettem, és ami, kellő gyakorlással, nem veszhet el bennem, csak velem együtt.
Nagy mulasztásom viszont az - engedve a körülmények csöppet sem
szorongató befolyásának -, hogy a többi megkezdett nyelvbe hagytam beletörni a
bicskámat. Ezt jobban szégyellem, mint az olvasmányaimban maradt hézagokat,
mulasztásokat. Nem tudom, az emberiség hogyan hidalja majd át a soknyelvűség
taszító, távolságtartó hatását, miként teremt majd olyan általános helyzetet
például Európában, hogy érdemes legyen, muszáj legyen megtanulni egymás nyelvét.
Ám minden nyelvet nem tudunk megtanulni - s akkor mégis, melyik legyen az?
Töprengjetek rajta, Milos, ez és még egy jó pár alapvető "gordiuszi csomó", hiába ügyködünk, rátok marad.
Képek gyanánt Szász Attila fiatal barátom Fogarasi havasokban frissen készült havas felvételeiből küldök néhányat (a Balea-tónál járt sízni - majd elvitte egy lavina, de szerencsére megúszta): ebben a kirobbanó tavaszban, mintegy figyelmeztetőül, hogy valahol még fagykirály az úr.
Április
22. (kedd) Folytassuk hát a prózaírók kasztjával, mindenek előtt
Dancs Arturral, akinek történetesen az én bejáratott táskaírógépem jutott, s aki a
legérettebbnek tűnt a mezőnyből. Kissé megütköztünk, amikor megtudtuk, hogy a
polgári légiforgalom körében dolgozik, ahhoz köti civil szakmája, de pillanatok
alatt megkedveltük nyílt szívéért, gyöngédségéért, vídámságáért. Azóta is
sokoldalú, a művelődés és önművelés kettős kötelezettségeiért élő ember,
remek műkedvelő színjátszó, komikus, újságíró - s mintha íróságát
elaprózná, de hát rohanó korban, rohanó életmódot él, hol Szatmárnémetiben, hol
az Óperencián is túl.
Bekő N. Ildikó (Zilah) a többi pályázóhoz képest érettebb
fejjel vetette bele magát a versenyben, s elsősorban gazdag élettapasztalata,
élményvilága és érzékeny konfliktusteremtő ereje éltették írásait. Talán a nem
filológusi képzettség okán munkáin nem egyszer erőteljes olvasószerkesztői
beavatkozásokat kellett megejteni, de megérte: a végeredmény az olvasó hasznára
vált. Azóta két novellás kötettel jelentkezett.
Bódizs Edit (Kolozsvár) Susan Potter álnéven lett közös
ismerősünk, aztán az árkosi közös együttlét hatására vállalta, hogy a
továbbiakban saját nevét használja. A kolozsvári rádió riportere - gondolom, ma is,
hiszen remekül csinálta -, időnként fel-felbukkant nálunk is egy-egy írásával, de
amúgy mintha szétszórná magát, tehetségét.
Váry O. Péter (Sepsiszentgyörgy) sokat ígért. Vívódó, önmarcangoló, olykor
kishitű, az írás értelmében is kételkedő, de e hullámból azóta kilábalt
prózaíró. A helyi lap munkatársa lett, gyakran ír, szerencsére az irodalmi sajtóban
is mind gyakrabban tűnik fel.
Levinschi Szávuly Attila (Székelykeresztúr) már régi ismerősünk,
róla e honlapról elérhető könyvei beszélnek, illetve a még kéziratban lévő, csak
általam olvasott, halála előtt befejezett tudományos-fantasztikus regény, amelyről
úgy nyilatkozott: olyan gyorsan írtam, hogy még címet sem találtam hozzá, de az a
szándékom, hogy valahol eladom, tudom, nagy a divatja a műfajnak. Ha erőm lesz hozzá,
azt is megszerkesztem, mert kiderül belőle, hogy Attila nemcsak tehetséges, hanem igen
művelt és tájékozott volt.
Bartis Imre (Marosvásárhely) sajnos, nem jött el Árkosra, az antológiában szereplő
írása megdöbbentően frappáns, kár, hogy nem láttam folytatását.
Hollichi Gyöngyi (Székelyudvarhely) ugyancsak hiányzó volt Árkosról, később
néhány izgalmas novellával, elbeszéléssel jelentkezett, amelyek megjelentek
mellékletünkben, székelyudvarhelyi lapokban is láttam néhány közlését, de mintha
a tűz alább hagyott volna - vagy ha lángol is, nem világít túl távolra a fénye.
Hát ez volt az Előszoba rövid története.
Szonda Szabolcs kollégám, a melléklet mai szerkesztője, aki maga is az Előszoba
révén tűnt fel a lap körül, megpróbál az egész mezőnynek a nyomába eredni, s ez
az emlékezés talán segíti őt annyiban, hogy biztosabb támpontokra épít.
Holnapra kis román nyelvleckét készülnék beiktatni, mert hát az
is hasznodra válhat s talán megértheted két nép egymástól eltérő gondolkodási
felfogását is. A példa, amin majd elidőzünk, hogy hogyan lesz a román nyelvben a
rikkancsból - újságíró...
Mai illusztráció gyanánt egy érdekes eseményről küldök két képet: húsvét előtt nyílt meg a bukaresti Román Parasztmúzeumban egy amerikai fotós fiatalasszony, Kathlen Laraia McLaughlin fekete-fehér kiállítása máramarosi falvak hagyományos életmódjáról. Lapunknak dedikált kiállítási albumában bevallja: annyira megszerette az itteni hagyományos képvilágot, hogy emiatt elszegődött tanárnak a kolozsvári képzőművészeti egyetemre. Azóta férjével itt élnek és járják az országot. Az egyik képen (Székely Sanyi felvétele) Kathleen és a férje, a másikon Kathleen aratási életképe látható az album alapján...
Április 21. (hétfő) A
szombatról elmaradt, beígért folytatás következne, "az előszobások"
további bemutatásával.
Gergely (Manó) Edit egyetemista volt az árkosi
időkben, közben aztán belevetette magát a színjátszásba és a képzőmővészetbe,
s miután végzett, haza került Gyergyószentmiklósra, televíziózni, honlapja innen, a
"szomszédból" is elérhető, két megjelent verseskötetéről tudok. (Ám
naplója szerint most mégis mintha tanárnő lenne valahol a Gyergyói medencében).
Furcsa, a dolgokat többszörösen is nevükön nevező hölgynek ismertem meg, bár azt
hiszem, nem ismertem meg igazán (s a hiba az én "lejárt szavatosságú"
készülékemben van).
Azt hitted
azt hitted álmod teljesült
de csak az almák köptek vöröset
azt hitted lázam viharos
de megbénított az örömed
azt hitted csókunk égbe száll
csak tenyérbe hullt majd rámborult
azt hitted hogy egy kezdet nyílt -
a végen is már rég túlvagyunk
azt hitted mindig is szerettél
csak tadadam tatta tadadam
naív vagy kedves
ez a vers nem neked készült
Bölöni Péter hallgatag, gátlásos, töprengő
fiatalember, kissé az akkori pécskai kultúrmindenes édesapja, Bölöni tanár úr
árnyékában élt, akinek tragikus távozása a későbbiekben rányomta bélyegét a
Péter sorsának alakulására. Tudok egy fénymásolással sokszorosított versfüzete
megjelenéséről (Dance), megküldte volt nekem, újabb hírek nem jutottak el hozzám
őróla. Mind prózában, mind versben figyelemre méltóan írt - akkor.
Zsoldos-ének
Nem száll fényre a lélek,
nem hajlik vágyakra,
nem lüktet éhesen,
tenyerembe fagytak
fegyvereim.
Zs. Deák Erzsébet amolyan "régi szerelem".
Még az Ifjúmunkásnál dolgoztam, amikor diáklányként fölbukkant látómezőmben.
Egy egész termékeny, mintegy másfél éves korszaka után, a bukaresti matematikára
kerülve, mintha megtorpant volna, majd végezvén hazaköltözött tanárnak, férjhez
ment, most gyerekei vannak. Házasságában férjével együtt életigenlő,
kultúrateremtő párost alkotnak a kisközösségben, amelyben élnek, gyermekirodalommal
is sikeresen foglalkozik, műfordító.
altató
kicsi vitéz
sikolts bele az idegenbe
nevess neki, hogy megszeretne
és ne mutasd, mennyire félsz.
pöttöm fiam
fehér csikóháton az álom
sárkányölő nagy vigasságon
rád vár, és hangja csurgatott arany.
hogy is tehát
az élet mérlegén az emlék?
hány órát élnél újra? tennéd?
mennyi a fájdalom, s mennyi a vágy?
vigyázva lépj.
fű ne hajoljon meg talpad alatt.
jöttöd ne hallják szunnyadó vadak
és át ne hágd a kétség küszöbét.
tudod ma már:
látod, amit akárki láthat,
magával ragadhat a varázslat
s a láthatár már nem utolsó határ.
Nagy Ágnes utolsónak állított be Árkosra -
már-már le is mondtunk róla -, tizenharmadiknak, ütött-kopott vulkánfíber
bőröndöt lóbálva, meglehetősen zilált öltözékben, amikor a társaság,
pályázók és a zsűri tagjai jónéhány óraja javában osztottuk-szoroztuk az
Előszoba tanulságait a kastély hosszú, tiszteletteljes áhitatot parancsoló, roppant
tárgyalóasztala mellett. Mindjárt le is ült az egyik üresen maradt helyre, s
lemaradása ellenére igyekezett bekapcsolódni - ha nem is túl ihletetten - a
diskurzusba. Egyszerre volt anakronisztikusan kislányos és romlottan rámenős. Versei
valami utánozhatatlan, vulkanikus tehetséggel üzentek az olvasónak, nagyon lényeges
sorok és rengeteg fölösleges megállapítás, részlet kavarogtak szövegeiben.
Később se maradt el a lap mellől, verseket, de később inkább riportokat,
óriásinterjúkat küldött érdekes, hasznos dolgokról, ám teljesen figyelmen kívül
hagyva egy napilap műfaji követelményeit. Irodalomtanárnő édesanyjával élt,
többször elszökött otthonról, majd visszament, bevallása szerint a közeli
kiköltözés gondolatával foglalkozik, de azt hiszem, nála sose lehet tudni, a
valóság mikor megy át költői fantáziálásba. Ha megtanulná, hogy magát olykor
kívülről is szemlélje, sokra vihetné.
ősz végén munkanélküli segélyen
Csóvás farkú lompos idő most az őszhalál:
elhullott kóbor kutyaként terül el a táj.
Porhüvelyét a múlás majd lassan eltakarítja,
de most még kihűlőfélben dermedezik teste.
Kilógó nyelve: ez a Sorbanálló-csönd (érzed-e?)
Mozdulatlan. Merev szempilláján
fönnakad a munkanélküli világ
mint gyári futószalagon a megállt munkaütem.
S szemvizében ott jegecesedik önmagunk tükörképe.
Nézd!
Fázós kutyaorr egy didergő emberen a fekete kabát.
Grausam Géza nem jött el Árkosra, de úgy tudom,
azóta verseskönyve is jelent meg, talán nem is egy, komoly, furcsán alakuló
tehetségnek ígérkezett, nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
Agymosás
Valami el kell múljon.
Valahogy el kell múlnom,
le kell igyam a sárga földig bensődet magamban,
hogy aztán az elvonókúra osztályon elvetéljelek
téged, szerelmem.
Ambrus Tibor jelentkezése a lehető legfurább volt:
mindjárt az elején kikötötte, hogy mert nem a személye a fontos, hanem a versei,
ezért a /////// jelet írjuk alkotásai fölé. Erőteljes, fanyarul lázadó,
filozofikus versei annyira jellegzetesek voltak, hogy feltétel nélkül vállaltuk a
kompromisszumot, sőt az antológiába is ezzel a "márkajelzéssel" kerültek
be alkotásai - igaz, az adattárban jeleztük, hogy a jobbra dőlt vonalak halmaza
tulajdonképpen kit is takar. Aztán, amikor már a könyv megjelent, egy levélben
tudatta: azért annyira mégsem gondolta komolyan a dolgot, hogy mi ennyire komolyan
vegyük s az olvasó elöl elrejtsük igazi énjét... Természetesen, mindez már azután
lehetett, hogy első sikerein túlvolt a kolozsvári diáktársadalomban: azóta is látom
nevét erdélyi lapokban, magyarországi közlésekben fennforogni, a kolozsvári fiatal
irodalom egyfajta fenegyereke lett (nem az egyetlen) - sajnálom, hogy nem sikerült
személyesen találkoznunk Árkoson... (most már bevallhatom, akkor mindenki előtt
titkoltam: a pályázaton a favoritom volt... ezért azt is megengedem magamnak, hogy
kivételesen két versét tűzzem ide...)
(úgy tűnik, ma...)
úgy tűnik, ma meghalunk, barátom
csak itt ne felejtsem a kabátom
másvilág - más időjárás
íme a titok:
minden lónak három lába van
amit te láttál, az mind hibás
fals (mint a szentírás)
vámpírkaparás
emberharapás
MÁKOSKALÁCS!
egy szeghez két kalapács
háromértelmű a tanács
és a híres kovács:
a karfiolszagú világok
másodosztályú emberkínzója
szürke rózsák a sírodon
és még csak meg sem karcoltad a történelmet
ameddig elszívnád szivarod
már rég eltűntem a függöny mögött
csak itt ne felejtsem a harangozókabátom
a pokolba megyünk mindnyájan
te is, barátom
(a világ nyirkosan)
A világ nyirkosan
üdvözöl egy falról
a fekete betűk
integetnek: FUCK YOU (angol)
s a filozófiából kiálló
éles drótvégek lassan
elsimulnak bennem
Nem kell már
elmennem ahhoz
hogy ne itt legyek:
önmagam oldom fel
a fojtogató teher alól
utolsó vacsora nélkül
éhesen nézek rád
édesem és mégis élesen
ó barátom!
Ha tudnád mennyire nincs szükségem rád.
Hiába sírsz.
Ha akarod, letörölhetem könnyeid
de elállítani már nem tudnám őket:
a szerelem (!) és a szabadság (!)
két angyali jobbkéz
amely sosem fog összezárulni
Tudja a világ mit tett
amikor megszülte önmagát
mi csak forgácsok vagyunk
a tökéletes szobor
mellett
Hiába, így kellett lennie
legalább is így lett.
...És ezzel a költészeti "spektrum" végére értem. A
prózai vonallal könnyebb dolgom lesz: ott nem élhetek majd a nyílt megidézés
eszközeivel.
A képek ezúttal az erkélyünkön készültek: Péter fiam örökítette meg a nyíló törpekaktuszokat digitális kamerával - azóta most valahol a vak éjben robog Budapest felé, intercityn, a hűvös erdélyi éjszakában. Viszi a feltarisnyált anyai gondoskodást és néhány otthoni falatot, fényképet, a mosolyunkat, amely mától ismét csak odafagyott az arcunkra
Április 20. (vasárnap)
Amióta e könyvet írom Neked, ilyen még nem fordult elő velem.
Ma reggel megírtam a folytatást az "előszobásokról"
odahaza, majd kissé eltátottam a számat, mert még mindig a tegnap esti élmény
hatása alatt voltam: újra együtt volt a család magja, ahogy az utóbbi években,
Péter eltávoztáig éltünk. És a szokatlan helyzetben már csak útban a sajtóház
felé ocsúdtam fel, hogy a mai fejezet szépen benn maradt az otthoni számítógépbe, a
hajlékony lemezzel együtt.
És mert nincs se erőm, se időm
újra írni azt, ami egyszer már megvan, csak éppen nincs kezem ügyében, úgy
döntöttem, hogy a már kész fejezetet odébb lököm egy nappal, s cserében elmondom,
hogy a tegnap estét házimozizással töltöttük, a technika legfejlettebb eszközeit
igénybe véve. Fiam magával hozta a hivatali laptopját, ami egy 40 gigás jószág
(bár csak 4 kiló körüli), s mert CD és DVD lejátszó is van rajta, azon néztük a
filmet, méghozzá nem is akármilyent, hanem a Zongoristát. Igen, pár nappal az Oscar
után már valaki feltette az internetre azt a belső használatú kópiát, amit a
zsűrizés céljaira készítettek. Ráadásul valaki magyar feliratozást is készített
rá. Szinte tökéletes lett volna az élmény, hogyha a film valóban az a kimagasló
alkotás lenne, aminek a híre sugallja. Csakhogy nem az.
Polanski jó rendező, ezt nem vitatja senki, a maga nemében Brody is
érdekes jelenség, de meggyőződésem, hogy ha a történés nem arról a
zongoristáról és arról a varsói viszonyrendszerről szól, amelybe a II.
világháború taszította az ott élőket, ugyanaz a jó rendező ugyanazzal az érdekes
Brodyval egy nem is tudom milyen filmet készítettek volna, de biztosan nem Oscar-ost.
Vagyis nyert a sztori, akárcsak Spielberg esetében (Schindler listája), amely éppúgy
nem meggyőző - attól függetlenül, hogy attól még igaz lehet - , inkább csak
hájjal kenegeti az ember lelkét, hogy a legnagyobb embertelenségben is milyen jó tud
lenni, ha akar. És ettől szörnyen büszke érzés foghatna el bárkit, de mert ez nem
így működik, csak legyintek magamban: áh, ez is csak egy film volt
Különben e szemlélet
veszélyeitől féltem a Sorstalanság megfilmesítését. Az, amit Kertész olyan
remekül megoldott, azt a filmes megoldások és sémák által menthetetlenül
megferőzött ipar képtelen lesz megemészteni, még egy radikálisan rendhagyó
rendezőegyéniség esetében is. S ahogy elnézem, Koltai nem éppen a rendhagyók
közül való - eddigi filmjei alapján.
Meg aztán olvasgattam, s örvendeztem annak a rengeteg Koncz-zsuzsa
dalnak, amit Péter hozott számomra, szorgalmasan összegyűjtve minden lemezét, hogy
majd tegyem föl a számítógépre, s amikor úgy tűnik, sok a munkában az üresjárat,
hallgassam A dalt.
Szeretem azt a zenei generációt, a gyerekek is abban a
hangzásvilágban nőttek fel, s bár nem erőltettünk rájuk semmit, most őtőlük
kapjuk vissza, személyes rajongásuk és ragaszkodásuk szintjén azt, aminek magvait
pedig mi hullattuk el évtizedekkel ezelőtt.
Ezek a napi munkától idegen élmények és gondolatok billentettek ki
megszokott ritmusomból. A húsvét elhozta számomra a "hámból való
kirúgás" tűnékeny pillanatát, s igyekeztem nyakon csípni, mielőtt az estével
újra beláthatatlan időre elhagy.
Húsvéti hangulatú képeket találtam a Pusztai féle fiókban, még a nyolcvanas évekből Az egyik: tojásfestés, a másik: a metrózenész.
Április 19.
(szombat) Ma ismét az állomásra készülök, várni Péter fiamat,
Budapestről. Két érkezése között vonszolom napjaimat: amikor ő jön, az az ünnep.
Mert hogy ténylegesen is, kizárólag csak az ünnepek táján szabadulhat. (S egyúttal
az ünnep értéke is megnövekszik a szememben - tudod, innen már csak egy ugrás a
szofisztika, a mindent bele- és megmagyarázás régről ránk hagyományozott
tudománya, amit valamikor komoly tudományágként műveltek és tanítottak...)
Tegnap este úgy álltam fel a számítógép mellől, hogy enyhe kételyem támadt:
érdekel-e majd téged és egyáltalán valakit egy irodalmi pályázat utóélete?
Pályázatok mindig is voltak, vannak és lesznek, valamikor engem is lelkesítettek, de
most már nem igen kapnám fel a fejemet egyetlen buzdító versenyfelhívásra sem. A
maiaknak mégis mintha lételemük lenne, olybá fejlődött, mint a tömegeket mozgató
szerencsejáték: ha egyáltalán valaha is nyerni akarsz, részt kell venni benne.
Lehetőleg minden esélyt kihasználni.
Szemesnek áll a világ.
Zsebkendőmnek a négy sarkában azt a hegyet is elhordom...
Az természetes, hogy az Előszoba pályázat engem mélyen
megérintett, mert az elején, amennyire nem kívántam ezt a "gyereket",
annyira a gondolataimhoz, a munkámhoz, az életemhez nőtt menet közben. Ugyanakkor
feltőnt általa a szemhatáron egy sereg fiatal, akinek amúgy még sehol egy jó embere,
gyámolítója, bekonferálója, "keresztpapája". És megéltem eme hónapok
alatt azt is, hogy egyetlen pillanatra sem próbált meg valaki befolyást gyakorolni,
kivételezett bánásmódot kérni, jóindulatért udvarolni x vagy y ügye mellett. Akik
jelentkeztek, mind magányos harcosok voltak, még akkor is, ha például egy diáklány a
barátnőjével közösen írt alkotásokkal kopogtatott, különösebb siker nélkül...
Ezt a nagyfokú védtelenséget látva rémültünk meg Éltessel, aki aztán a pályázat
utáni antológia összeállítója lett, és sokszor nem volt szíve dönteni írások
fölött, hogy ez bekerüljön a könyvbe, amaz meg kimaradjon. A szerkesztői elv ugyanis
az volt, hogy a közös jelentkezés ne csak azokra szorítkozzék, akik valamiképpen
dobogósak lettek, hanem mindazok, akik írásait olvasva, ha egy pillanatra is, felkaptuk
a fejünket, jelen legyenek a könyv oldalain.
S ha már a kötet került szóba, időzzünk el nála
kissé, a pályázókra emlékezés nem szalad el, kerül rá holnap is idő.
Árkoson természetesen még csak a kötet szándékáról
beszélhettünk az ott összegyűlt fiataloknak. Annyit azért leszögeztünk előttük:
kizárólag a pályázati anyag alapján készül a válogatás, hiába, hogy azóta
eltelt egy esztendő, s meglehet, nem egy, nem kettő ezalatt már sokkal jobb írásokkal
is előállhatott volna, de mi a pályázat ideji állapotot kívántuk mindenki esetében
visszaadni: a már elmúlt, de valós pillanatot. Kivétel nélkül mindenkiből akkori
önmagát.
Aztán, amikor már összeállt a kötet, és semmilyen gyakorlati
lehetőséget nem láttam arra, hogy a kiadáshoz valami pénz is kerüljön, a Pusztai
Pétertől kapott Canon Typestar 5 elektronikus írógépen hajnalonta és estelente,
oldalba tördelve, szövegformázva beírtam a kéziratot, megelőszavaztam, egy adattár
is került a végére a szerzőknek felkérésünkre beküldött életrajzi adatai
alapján, végül a szövegekhez illeszkedő hangulatú képeket válogattam össze
illusztrációnak - jobbára Pusztai-fotókból álltak, de került bele rendhagyóan egy
Gergely Edit-féle rajz is -, s a szerkesztőség fénymásolóján, titokban, alkonyi
órán, amikor már senki se zavart, egy tucatnyi példányhoz elegendő másolatot
keszítettem a 178 oldalas kéziratból. Kis erőfeszítéssel készíthettem volna ötven
vagy akár százötven példányt is, de a hozzá szükséges papírt és festékanyagot
már nem volt honnan előteremtenem. Arra számítottam, hogy az év végi igazgatósági
ülésen mindenki elé teszek egy magam készítette könyvet és további
sokszorosításhoz kérek támogatást. A házi készítésű könyv persze, sikert
aratott, de támogatás nem lett. Amiben magam is vétkesnek érzem magam, hiszen a
pályázat is úgy indult: a vezetőség előzetes áldása nélkül. Nem terjesztettünk
be elképzelést, költségvetést, nem kérincséltünk elöljáróban, hogy csak a
biztosra indítsuk a vállalkozást, inkább a kész tények politikáját választottam:
a szándék jó, ha tetszik, támogatják, ha nem, valahogy úgy is megélünk.
Nem tudom, mi okozza nálam ezt a mélységes iszonyt a
jóvahagyásoktól. Arról, hogy terveimről, elképzeléseimről legyek kénytelen
előzetesen beszámolni, még akkor is, ha abból semmi kézzelfoghatót nem tudok
felmutatni. Az, hogy egy valami kész műre, vállalkozásra rámutat az ember: tessék
nézni, itt van, ilyen és ekkora, mit szól hozzá? számomra teljesen természetes -
egyedülien természetes. Az viszont, hogy szinopszisokba, ködösen megfogalmazott
bekezdésekbe gyömöszölt szándéknyilatkozatokra bólintsanak rá vagy szülessen
elutasító döntés, nem az én kenyerem.
Megkockáztatom: talán mégis a rendszerváltas előtti,
életünket belengő kötelező munkatervkészítés követelménye és azok hivatalos
felülbírálata miatti ösztönös undor és ellenérzés ütött ki rajtam ilyen formán
89 után - természetesen hiába, mert manapság a projektek divatja talán még jobban
tombol. Ami, ha jól megnézzük, a munkatervkészítés ikertestvére.
Azóta is őrzök egy ilyen házi készítésű antológiát, a
tervezett 125-ből a 4. számozott példányt. Hogy kinél található még, nem tudom, de
ettől nem válnék meg, annak ellenére, hogy az eltelt 9 év alatt a kötéshez
használt gyorsragasztót megette az idő, s mint az olcsó ragasztott könyvek
általában, lassan lapjaira zilálódik szét a valamikor jóformájú, fehér
borítójú A5-ös formátumú könyv.
Később aztán, talán egy évre rá, volt csíkszeredai kollégánk,
a Státus Könyvkiadót alapító Birtók József (kiadója azóta is él és virul) ha
üzletet nem is, de fantáziát látott abban, hogy hivatalosan is kihozza az
antológiát, amelynek példányaiból aztán a szerzők is részesültek (honorárium
helyett), s amelynek bemutatása kedvező visszhangot váltott ki Erdély több
városában. De ez már a Státus dolga volt, számomra az ügy a kiadói eseménnyel
együtt lezárult.
Korábban nem volt szándékomban, de most újraolvasva a könyv
bevezetőjét, úgy érzem, ma sem tudnám pontosabban megfogalmazni az esemény
lényegét és jelentőségét, ezért beidézem:
"Ez itt egy tágas előszoba - szavakból, jóindulattal és
kiváncsisággal kerítve, szigorral és felnőttkori lelkifurdalással tapétázva.
Tessék befáradni!
Ajtaján gyakorlatilag bárki beléphet, az olvasó elvegyülhet a sok
kezdő szerző közt, akik egy fiatal, még be nem futott tollforgatók számára kiírt
pályázaton tűntek fel. Jelentkezésük tette lehetővé az előszoba berendezését. A
közel másfélszáz pályázóból 48 megérdemli, hogy megmelegedjék a falak
oltalmában.
Jelen könyv talán nem is irodalmi képződmény, mint inkább
nemzedéki válasz egy körkérdésre: mi lesz velünk a következő ötven esztendőben?
A hatvanas-hetvenes években születetteket kértük fel a válaszadásra és ők
vallottak is, legjobb tudásuk szerint, akkor is, ha világérzékelésük,
esztétikai-formai tudásuk többnyire ösztönösen hályogos, inkább erzésből, fül
után, mintákat követve fogalmaznak, tördelik a sorokat, vívódnak vagy - különben
reális! - halálfélelmekkel kacérkodnak.
Nem őszinte magával az, aki az "előszobások"
kérdésfelvetését nem érzi a magáénak, ha nem ismer bennük egykori énjére,
fiatalos ambivalenciájára, az életöröm és a megsemmisülni vágyás csúcsa és
mélysége közötti életveszélyes függeszkedésre, a sivárságtól, az
arctalanságtól való kétségbeesett rettegésre, a tisztaságvágyra és a gyanúra,
hogy mindez hiábavaló dőreség, mert...
Mert az előszobában lehetetlen megrekedni. Egy darabig melegszik
benne az ember, senki se bántja, erőt gyűjt, ismerkedik, megméri magát, eszmét és
eszközt csiszol, hogy végül is beléphessen valamely innen nyíló, ismeretlen
helyiségbe, vagy pedig visszalépjen bátortalanul és meghasonlással a lelkében oda,
ahonnan jött. Vagy megdicsőülünk, vagy elvisz bennünket az ördög - más
alternatívánk nincsen, ez az alkotás titka és rendje.
Ezt kívánta tudatosítani résztvevőiben a pályázat, és egyben ez
jelen könyv egyetlen létértelme. Akik benne vannak, a lepkévé válás álomittas,
lüktető báb-állapotát élik; nem tudni, milyen lepke búvik ki végül is a
gubóból. Költészettel és prózaírással kacérkodó írástudók ők, akiknek
nincsen múltjuk, csak jelenük.
Jövőjük - a mi mindannyiunk jövője - az erdélyi írásbeliség,
tágabb értelemben az erdélyi lét sorsvonalának irányába mutat. Tartozunk magunknak
annyival, hogy komolyan vesszük jelzéseiket, legalább egy kötet erejéig."
Képanyag gyanánt néhány illusztrációt küldök a házi készítéső könyvből.
Április
18 (péntek) Ma megidézném kissé az előszobásokat, elősorolva
mindazt, amit tudok vagy nem tudok róluk, tíz év távolából.
Rab Hajnal: fiatal házasként, férjével járt annak
idején Árkoson, szuggesztív erejű, mély versek kötődnek a nevéhez, amelyek egyre
ritkásabnban jöttek, pár éve pedig szégyenkező levélben közölte: rosszra fordult
a sorsa, családja felbomlott,s ha a költészetnek nem is fordított végleg hátat, a
nyilvánosságnak egyelőre igen. Az 1994 végén házi használatra megjelent Előszoba
antológiában szereplő egy versét ideírom:
Esés
lehulltam a hóra
mint sokat simogatott hajszál
pedig a szél csak a megszokott
arany-balettjét lépkedte
miközben beletúrt lelkem sűrűjébe
de szétesett az arcom s lecsordult mellém
de szétbomlott a szemem s nem láttam hova esik
jó így!
talán margaréta lesz belőle
mint máskor
és egy tücsök nekikeseredve
elmakogja felette
bánatom...
Botár Emőke,
mint kiderült, akkor érettségizett Csíkszeredában, amikor díjat nyert az
Előszobában. Sudár, üde lányként toppant be közénk, mindenek előtt érdekes
képversei keltették fel iránta a figyelmünket. Utána kiadónál, nyomdánál
helyezkedett el, számos csíkszeredai kiadvány szedése megy keresztül a kezén. Egy
önálló verseskönyve is megjelent azóta, de újabban hallgat - talán érlelődik?
Két kötetbeli képverse lesz a mai illusztráció.
P. Buzogány Árpád mozgékony, jóképű székely
legény benyomását keltette, termetre nem túl magas, de eleven észjárású,
közlékeny. Munkára edzette a falusi élet, ma székelyudvarhelyi szerkesztőségekben,
kiadónak dolgozik, folyamatosan ír, felváltva, hol prózát, hol verset. De mintha a
prózához hűségesebb lenne. Azóta is rendszeresen közöl a Magyar Szóban is.
dal a cigánylányról
csodálatosan ringó
csípejű lání
lopva tekintnek
térdeidre a
férfiszemek
de te nem látod a
sóvárgást a vágyat
táncol a hosszú hajad
is utánad
karcsú a szoknya és
libben a széle
nem nézel másra
de villan a fénye
sötét szemednek és
rózsákat nyílik
pirul az arcod
rezzen a kebled a
tánc ütemére
durva kezeknek majd
vad örömére
derekad ölelik
szorítják fogják
tangóütemre
magukhoz vonják
bkúz alól kivillan
fehérlő vállad
senki se szebb és
kegyetlenebb nálad
Fazekas Attila Hunor
azóta is rendszeresen közül, verskötetet jelent meg, egyenletesen fejlődő költő.
Esős napok ablakomhoz közel
A nyár lehűlt és én
veszekedtem mint rossz gyerek
a letört rózsák előtt
egy idegen kertben.
Közel kerültél hozzám s
könnyebb máris a tekintet
a fájdalom irányába.
Ujjaid tiszták, mint az étel,
mit a számhoz veszek, mint a
mezőkön szaladó végtelen patakok
és hűvösek, mint téli kövek
a föld szegény párnájában.
Tedd hát tenyerembe kinyíló ökleidet
s emeld meg szavamra a fejedet,
hogy szemedet lássam,
s benne az igazat.
Mert féllek én is, mint a sötétben
hagyott öregasszony,
s ezért nyitom meg előtted
esőben a kapukat.
Laczkó Vass Róbert szintén érettségiző
diákként jelentkezett: mély érzésű, színészi képességekkel megáldott legényke,
Székelyudvarhelyre járt a tanítóképzőbe, későbbi költői pályafutása nem
igazán ismeretes előttem. Nem esküszöm meg rá, de mintha színészi pályára adta
volna a fejét (vagy csak névrokon lenne?).Annak idején nagy jövőt jósoltam neki,
még nem késő.
Lázadó próféciák
vagyok aki vagyok
énbennem andalog az idő
bal felemen ambrózia
a jobbomon temető
előttem hódolnak parányok és nagyok
óhajomra feketévé vedlenek angyalok
s bronzba öntött buddhák
agyagba vájt krisztusok
szfinxek kába kábák
porba omlanak
nincsenek kedvemre a falak
hová bezárni akartatok
pagodák és oszlopcsarnokok
mecsetek péteri templomok
ez mind mind nem elég
az arannyal áttört salamoni dicsőség
gyalázat parázna csillogás
én nem vagyok se ilyen se más
több vagyok mint puszta tartozás
nem vagyok se szó se dallam
papíron bűrön lakni nem akartam
fogva nem tarthatnak cirádás kőtáblák
idegenek tőlem a bigott bibliák
s a koponyatermék olcsó filozófiák
nincsen jeruzsálem se róma se mekka
más istent prédikál láma pátriárka
nem vagyok az akit megszólítottatok
zavarnak a tömjénillatok
s az unalmassá skandált jehovák allahok
vagyok az akivé nem ti formáltatok
Holnap folytatódik az emlékező lista és antológia.
Április
17. (csütörtök) A zsűri az elején kissé ódzkodott az általunk
javasolt osztályozási rendszertől, de miután alapos meggyőző munkát v égeztünk,
meggyőződött arról, hogy bár számoknak, pontoknak semmi keresnivalójuk a
rendszerben, mégis szinte tévedhetetlenül rangsorolják a fiatal tehetségeket. Az
egyetlen ellentmondást az jelentette, hogy nem a tehetséget, hanem elsősorban a
pályázatra benyújtott műveket kellett díjaznunk
Az alábbi "jegyeket" ajánlottuk a zsűri figyelmébe:
+ ami azt jelentette, hogy feltétel nélkül díjazásra érdemesnek
tart egy munkát
+? ami azt jelentette, hogy szóba jöhet a díjazás, de bizonyos
fenntartásunk van a munkával szemben
?+ fenntartásaink vannak a munkával kapcsolatban, de azért, ha úgy
adódik, akár díjazni is lehetne
- ? nem javasoljuk díjazásra, de azért mintha lenne valami
figyelemreméltó az írásban
? - kérdéses, de azért mégsem való díjazásra
? valami miatt problematikus, nem illeszkedik a szabályokba (se igen,
se nem)
- feltétel nélküli nem, elutasítás.
Miután valamennyien elláttuk az általunk helyesnek vélt jelekkel az
egyszer már kigyomlált pályázati anyagot, összevetettük feljegyzéseinket. Mindenek
előtt azokat a munkákat részesítettük előnyben, amelyekre valamennyien feltétlen
igennel szavaztunk. Úgy véltük: ha nem lesznek ilyenek, nem osztunk első díjakat.
Szigorúan betartottuk az osztályozás hierarchiáját, s csak nagyon kevés esetben volt
szükség arra, hogy rövid konzultálás után egyikünk-másikunk engedjen szigorából,
s a többiekétől eltérő kis árnyalatban eltérő véleményt korrigálja a cél
érdekében.
Érdekes helyzet alakult ki: a díjazottak közül elsősorban olyanok
szerepeltek, akik érett, öntörvényű munkákkal jelentkeztek ugyan, de tehetségük,
képességük sok esetben nem volt annyira eredeti, kirobbanó, mint másoknak, akik
viszont nem épp hibátlan írásokkal neveztek be. A dilemmát úgy oldottuk fel, hogy
mindazokat, akik valamilyen módon figyelemreméltó tehetséget mutattak, dicséretet
kaptak, s így az eredetileg tervezett díjak száma megugrott. A táborozásra pedig
meghívtuk mind a díjasokat, mind a dicséreteseket.
Íme a rangsor, ma is jólesően olvasom:
Vers: I. Rab Hajnal (Székelymuzsna), II. Botár
Emőke (Csíkbánkfalva), III. P. Buzogány Árpád (Gagy) és Fazekas
Attila Hunor (Szováta).
Dícséret: Lackó Róbert (Gyergyóremete), Gergely
Manó alias Edit (Gyergyószentmiklós), Bölöni Péter (Pécska),
Deák Erzsébet (Zsibó), Nagy Ágnes (Nagykároly), Ambrus
Tibor (Kolozsvár), Grausam Géza (Csíkszereda).
Próza: I. Dancs Artur (Szatmárnémeti), II. Bekő
N. Ildikó (Zilah) és Bódizs Edit (Kolozsvár), III. Váry
O. Péter (Sepsiszentgyörgy).
Dícséret: Levinschi Szávuly Attila
(Székelykeresztúr), Bartis Imre (Marosvásárhely), Hollichi
Gyöngyi (Székelyudvarhely).
Eljöttek 13-an, a vastag betűkkel szedettek.
Bemutatásuk helyett álljon itt egyikük rövid hangulati és
helyzetjelentése, amely annak idején megjelent a lapban, s az idő múlásával
feledésbe merült. Nem minden tanulság nélküli...
VÁRY O. PÉTER
Egy szép, de rettenetes álom
Falvaink még nem is oly távoli
múltjában a dobos kiverte minden szombat este a heti eseményeket. Dobszóval nem
szolgálhatok (horrorfilmbe illő jelenet volna a lapok közül kihallatszó zörej), de
azért "mindenkinek tudomására hozatik", hogy vagyunk: most már vagyunk.
Ragozni nem tehetem, talán leszünk is, talán kevesebben, de ha egy
közülünk megmarad, akkor is dicsérendő az ELŐSZOBA, ötletében,
megvalósításában és remélhető folytatásában egyaránt.
Árkoson, a "18-ak találkozóján" az elmúlt hét
szombatján, az egyéniségek összecsapásán indulási gondjainkról, a "hogyan
tovább"-ról beszéltünk. Mindannyian úgy kezdtük, mint bármelyik tizenéves,
nem irodalmi babérokról álmodoztunk, csupán a világot szerettük volna megváltani,
hisz az írás is lehet egy cselekvés pótcselekvése, létünk egy árnyékos, titkolt
oldala, minden nap elmúlása egy kis titok feltárását jelenti, olyanok vagyunk, mint a
vetkőző lányok, előbb csak a kesztyűt dobjuk le, aztán végül pőrén állunk a
dobogón, minél magasabban, minél többet akarva megmutatni feltárulkozni vágyó
lényünkből, áhítva az éhes szemeket, a ránk kíváncsiakat, menet közben
cizellálni a mozgásokat, összehangolni a mozdulatokat. Minél nagyobb az elvárás
önmagunkkal szemben, annál kevesebbet írunk. Van egy pont, amikor el kell határozni:
lenni vagy nem lenni. De akiben már egy kis szikla is éledez, az mind itt kéne
legyen. Mindössze 13-an gyűltünk össze. Rövid találkozásunk
foglalataként áljon itt 13 "előszobás" válasza három kérdésre,
sorrendben: 1. Ha most egy regényt kezdenél írni, mi lenne az első mondata? 2.
Szívesebben írsz álnév mögé rejtőzve? 3. Ha írás helyett festés vonzana, melyik
volna a kedvenc színed?
Gergely Manó (aki Edit), Gyergyószetmiklós: 1. Egy fél vodka... 2.
PÜRC 3. fekete.
Bekő N. Ildikó, Zilah: 1. Jó volna újra huszonévesek között
lenni, az ember legyen fiatal, mint amilyennek érzi és akkor öreg korában sem fogja
érezni az évek súlyát. 3. Nem használok álnevet. 3. zöld.
Dancs Artúr, Szatmárnémeti: 1. Nem azért voltunk a vízben, mert
minden vagyunk, ez volt, kitapasztalni, mennyire nedves az árkosi medence, csak mert
semmiképp sem tudtunk napirendre térni az aznap este történtekkel kapcsolatban a
sörbűzös székelyföldi napzáró bulin. 2. Elég becsületes az én nevem. 3. kék.
Nagy Ágnes, Nagykároly: 1. Felhőhabos sör... 2. Jó az én nevem.
3. csillagbolyló zalánboló (a halvány fehér egy árnyalata).
Bölöni Péter, Pécska: 1. Anderson testvér nem csapkodta
örömében a fenekét a földhöz. 2. Rhett Ape. 3. bíbor.
Buzpogány Árpád, Gagy: 1. Minden olyan volt, mint egy
Rejtő-könyvben: sütött a nap, tisztaság mindenütt és vártuk a meglepetést. 2. P.
Buzogány Árpád. 3. kék.
Botár Emőke, Bánkfalva: 1. Szerettem ott azokat a hófehér
félköröket. 2. Jól megvagyok a saját nevemmel. 3. kék.
Rab Hajnal, Szecseleváros: 1. Mentek és nem tudták merre, de
érezték, lépni kell. 2. Pillangó Z. 3. kék.
Laczkó Róbert, Gyergyóremete: 1. Nem mindig tud az ember arra
összpontosítani, amire úgy istenigazából szeretne; hát így születik a regény. 2.
Laczkó Vass Róbert. 3. fekete.
Levinschi Szávuly Attila, Székelykeresztúr: 1. Legelső nap csak
hallgattam. 2. Agesh Gonweneh. 3. kék.
Deák Erzsébet, Zsibó: 1. Seholországban nem történik semmi. 2.
Saját nevem használom. 3. kék.
Bódizs Edith, Kolozsvár: 1. Legyen ez az írás az én önigazolásom
arra, hogy a vonaton mindig elhagyom a kesztyűmet, sálamat. 2. Susan Potter. 3.
sötétzöld.
Jómagam pedig: 1. Falvaink még nem is oly távoli múltjában... 2.
Váry O. Péter. 3. ...
Holnap majd arról szólok, kinek merre kanyarodott az útja - az én meglátásomban. A képanyag legyen szintén fiatal tehetségé: a komputergrafikával kísérletező, bukaresti Kósa Gergőé: Frissen készített képeinek címe: A virág és Az állat.
Április
16. (szerda) A kedd, lám, elúszott számunkra, Milos, de Te már látom,
apád nyakában ülve értően fürkészed a világ eseményeit. Az, ami tavaly még veled
együtt bomlott ki, most a szemed láttára lesz tavasz, sőt mindjárt koranyár. Én meg
öreg manónak érzem magam, akinek egy szép napon - talán nincs is olyan messze - el
kell tűnnie a napvilágról, ha még élni akar néhány esztendőcskét.
Mindez olyan körülmények között, hogy látszólag egyre több a
munka a lap körül, bővítjük a mellékleteket, s nem is akárhogyan: mindjárt a
duplájukra. Mindez, nem tagadom: kihívás, kalandra szólító lehetőség,
hazardírozás, ugyanakkor kimerítő robot.
Jövő héttől a Magyar Szó műsormelléklete és Színkép
melléklete (irodalom, művészet, tudomány, kuriózum) 8 oldalas lesz. Tegnap
kizárólag a képanyag összeválogatásával foglalkoztam. Szinte éjfél lett, mire
felálltam a géptől. Különben is, a képszerkesztés magával ragad, elbódít.
Kihúzza alólam az idő szőnyegét, szétzilálja a valóságérzékemet. Nem is tudom,
mi veszett el bennem: talán egy elsőrangú kulturális fogyasztó, aki szereptévesztés
folytán maga is elkezdett alkotásokkal bajmolódni, anélkül, hogy vállalta volna
annak meghasonlásig és önpusztításig vezető kalandját.
Kanadából is, lám, visszatértem, eltelt fölöttem akkor egy
hónap, mintha mi sem történt volna, 1994 áprilisának végén a kirobbanni készülő
tavaszba csöppentem haza Bukarestben. A kollégák elhallgatásaiból és félrenéző,
zavart tekintetéből, no meg az elejtett félszavakból (miért is ne? - valahogy csak a
tudtomra kívánták hozni!) kihámozhattam valahogy: megszenvedték az én
távollétemet. Annyi mindent vettem a vállamra - tulajdonképpen merő
kényszerűségből - az évek folyamán, hogy amikor mindazt cipleni kellett helyettem, s
nem egy-két nap, hanem hosszabb távon, minden a visszájára fordult.
A terheket, természetesen, visszavettem, de azok kétszer olyan
nehéznek tűntek, hiszen egy részük megoldatlanul, a szőnyeg alá seperve várt reám,
s ahelyett, hogy a stafétát jó irammal visszavehettem volna, azzal múlattam napjaimat
(meglehetősen idegesen és pánikosan), hogy az elfektetett ügyeket letudjam.
Ilyen volt az Előszoba pályázat végső rendezvényének a
megszervezése is.
Fogas kérdés: kiket hívjunk meg a záró találkozóra? És hol
rendezzük? A rendszerváltás előtt minden simábban ment volna: a párt és az
ifjúsági szervezet, de a közigazgatás helyi szervei is szinte öntudatlanul is,
reflexből támogatták a sajtót, amennyiben az akciót nyakon öntöttük ideológiai
szósszal. Most viszont, a bimbózó piacgazdaság körülményei között mindenki
húzódozott, tartotta a markát, nem igazán érezte át, hogy a szellemi
szükségletekre továbbra is áldozni kellene: erőből, lehetőségből, jóindulatból.
Végül is, egyre szűkülő és elidegenedő személyes kapcsolataink
döntötték el a dolgot: Kovászna megye Árkos nevezetű településén (szinte össze
van nőve a megyeközpont Sepsiszentgyörggyel), az ottani agronómusház melletti
vendégházban, illetve az egykor pártfőtitkári pihenőházzá kinevezett árkosi
kastély fogadótermében rendezzük meg a találkozót. Örök hála és baráti
ragaszkodás a félszóból megértett szándék és a beváltott ígéret miatt a megye
akkori művelődési főfelügyelőjének, Jánó Mihály műtörténésznek, aki nemcsak
az Előszoba esetében, hanem minden jelentősebb művelődési megmozdulásnak, legyen az
akár országos is, értően és önzetlenül alányúlt, átsegítve a szervezés, a
bürokrácia és a pénzügyek felségvizein.
A nyeremények - az írógépek - együtt voltak. Igaz, hogy az egyik
adomány nem éppen táskaformájú gép volt, hanem nagy, böhöm irodai, s egy másik is
annak a féltestvére - vagyis feleakkora, de a táskagép méretein jócskán túl -,
ezért megindult a cserebere: én elhoztam otthonról a kedvenc gépemet, amin legtöbb
fiatalkori művem íródott - a féltestvérért cserében, amelynek nem volt teljes
magyar billentyűzete, de svájci gyártmányú lévén, mechanikája ékszerhez
hasonlóan pontos, a szerkesztőség pedig a nagy gép fejében lemondott egy
táskagépről, amelyek magyarországi adományokból származott. Székely Sanyi fotós
kollégám volt a fegyverhordozóm, vele cipeltük le a díjakat Sepsiszentgyörgyre.
Annak idején, másodállásban ő végezte a honoráriumnyilvántartás bürokratikus
részét, ezért a díjakhoz fűződő aktamunka is rá maradt. Előzőleg levelet
intéztünk mindenkihez, aki:
- a nyertesek közt szerepelt
- akikben komoly tehetséget látott a zsűri
- akitől értő útmutatást vártunk (pl. Domokos Géza)
s arra kértük, jelezzen vissza, részt tud-e venni a június 25-26-ára
(szombat-vasárnap) tervezett közös együttléten.
Sanyival június 24-én este megérkeztünk Sepsiszentgyörgyre. A
megyeházán még ott találtuk Jánó Misit, aki eligazított az árkosi
vendégeskedésünk részleteiben és bemutatott az ügyben megbízott felügyelőre, aki
természetesen, másnap már ott lesz Árkoson.
A közös kiszállások rutinjával és összeszokottságával
tértünk nyugovóra a hajdani pártszállóban, ahol ismertük kapustól kezdve az
igazgatóig az egész személyzetet, és ahol megszokott módon mindig meghúztuk magunkat
1989 előtt is.
Reménykedve néztünk az események elébe, már csak azért is, mert
Domokos Géza, a Kriterion kiadó hajdani igazgatója nagy szeretettel elfogadta
meghívásunkat, arra kérve, nevezzük meg azt a napot a kettőből, amikor a
jelenlétére számítunk, mert két teljes napra- visszaemlékezéseit írta éppen - nem
tud felállni az íróasztal mellől.
A szombat reggeli busszal kiutaztunk Árkosra. Velünk tartott az első
"előszobás", Gergely Edit, aki Gergely Manó néven pályázott, s akiről
addig azt hittük: hímnemű. Ő is az éjszaka érkezett, csak ellenkező irányból,
Gyergyószentmiklósról, s a pártszálló előcsarnokában töltötte a hajnali
órákat, ott futottunk össze.
Arra gondoltunk: kell lennie immár valaminek a találkozóból. A
hólabda sikeresen elindult lefelé...
A képanyag ma egyetlen fotóba sűritődik: dr. Szabó József Székelyudvarhelyről kitartóan küldözgeti számunkra a természet tavaszi jeleit, rezdüléseit. A fotón egy életre és dologra ébredő hangyafi látható: mintha magunkat látnám, robotolni...
Erdélyi és csángó költészet Romániai Magyar Szó Andrassew Iván naplója
Április 14. (hétfő) Remélem, ma a végére
érek ennek az átkozott naplónak. Részleteket ígértem, s igaz, hogy nem teljes
szöveggel dolgoztam, de előzetes számításomat jócskán felrúgta a számomra
váratlanul dagadó szöveg. Ezért ma visszagyömöszölöm a palackba a kiszabadult
szellemet, mert bármennyire is meglágyul az ember szíve a múlt emlékeitől (ha
tagadja is, szíves-örömest visszaforgatná az időkereket oda, ahol tíz-húsz éve
még azt hitte, hogy ha nem is az örökkévalóság, de kényelmesen elégséges jövő
áll előtte ahhoz, hogy minden földi dolgát kedve szerint elrendezze - legalább is,
akkori reményei szerint), bármily szívesen kalandozna a már-már áthatolhatatlanul
bebozótosodottnak tűnt (ezt ejtsd ki, ha tudod!) ösvényeken, ideje véges. Lényegre
törni - ez kell hogy legyen a valóságra ébresztő jelszó, amelynek a továbbiakban
engedelmeskednem kell.
Így hát ma pont kerül a kanadai napló végére.
1994. ápr. 20. - Az alapítványi hölgy napokkal előtte
elküldte a pénzt, amit majd el kell vinnem Romániába. A csekken nem tüntette föl,
milyen dollárról van szó, így a fiam kisebb vitába keveredett a bankban, míg aztán
győzött a "logika" - ha az Egyesült Államokból jön és nincs mellette
külön jelzés, akkor természetszerűleg USD-ről van szó.
Reggeli után összeírjuk még a szükséges tennivalókat. Pár
napunk van már csak hátra. Aztán elindulunk a torontói írónőhöz. Az utcán
időnként megnézem magunkat a kirakatok tükrében: eljárt fölöttünk az idő.
Nyúzottak vagyunk, korosak. Elnyűttek, magunkba mélyedők.
Hamarabb érünk a megadott címre, a nő csengetésünkre nem nyit
ajtót. Egy órán át csavargunk le s fel a csodálatos villanegyedben, pazarul megnyírt
angol gyepek tájékán.
A luxusapartmanban idős hölgy nyit ajtót: olyan, mint bármilyen
háziruhás öregasszony. Férje doktor volt, ő alapította a torontói nagykórházat,
sokáig gyógyított benne. Imola a szíve alá férkőzik, nincs olyan kérése, amit ne
teljesítene. Mág Kopernikusz latin nyelvű, liliputi kiadásban megjelentetett
munkáját is képes a kezébe adni. Adna egy jó adagot saját könyveiből a
gyermekrajzversenyünk nyerteseinek, de amennyit rászánna, azt képtelen lennék
hazacipelni, így csak szimbolikus módon a könyvsorozat valamennyi, különböző
nyelvű (francia, angol, spanyol, német) kiadásávól elfogadok egyet, illetve egy
kazettát, amelyen bábfeldolgozásban is látható a gügye történet: egy macska, egy
kutya és egy mókus rendre fölfedezik maguknak - előbb Torontót és nevezetességeit,
aztán Kanadát, aztán az Államokat, aztán Párizst, majd Rómát, Afrikát. A könyvek
didaktikusak, a mese szokványos, éppen csak beléjük van rejtve egy tucatnyi,
gyerekeknek való bedekker. Unicef-támogatást is kapott ezért.
Interjút készítek vele, búcsúzunk.
Odahaza szívesebben foglalkozom a
montreali Judittal (M. Galántha) készült beszélgetés szövegén. Kezem ügyében a
könyve: Fehér hegyek, kék pipacsok. Megjelent Kőrösi Csoma Sándor halálának 150.
évfordulójára. A szöveg kissé "rádiós", vagyis túlbeszélt, igen
lényeges megfigyelések keverednek üresjáratokkal. Irigylem Jutkát, hogy alkalma volt
végigjárni a Csoma Sándor útvonalát. Nem a pénzét irigylem: hiszen ha az nekem
meglenne - fűzöm az ábrándot -, biztosan nem utazásra költöm. Olyan világból
jöttem, ahol az anyagiak akut hiánya minden vágyunkra rányomja torz bélyegét.
* ápr. 22-26. - Utolsó teljes nap, s már lemenőben. Holnap
délben már a reptéren ücsörgünk. Megismétlem az első nap megtett sétánkat -
egyedül. Vágtatok, mint egy őrült, hogy minél több jelentéses helyet érintsek,
lefényképezzek az agyammal. Délelőtt Ilonkával együtt jártunk egyet. Szinte
hihetetlen, hogy pár nap múlva ez a világ olyan lesz, mintha nem is létezne számunkra
- csak a gyerekeink által.
Attiláék emlékeket vásárolnak, átjön Ági is, ők is
összeszedtek mindent, ami kéznél volt: kinőtt, de jó ruhákat, üzenetrögzítőt,
gyümölcsöt, fűszert, gyógyszert. Egy nagy bazár a néhány bőröndünk.
Fiam román barátai ráadásnak jönnek: kérik, vigyünk haza a szüleiknek egy jókora
csomagot. Nem tudunk nemet mondani.
Szerencsére, Ilonka híres a csomagolástechnikájáról: másfél napjába kerül, amíg
mindent elrendez.
Hogy aztán a reptéren egy buzgómócsing vámos kiborogasson mindent.
De ez odébb van, most még Ilonka és a menyem virágot ültetnek a
kiskertben. Annyira megenyhült az idő, hogy a tavasznak immár nem lehet ellenállni.
Mennénk már haza. Pest is érdekel, de már bánom, hogy
ragaszkodtunk a kitérőhöz. Mindegy, eltelik.
Párizsban úgy mozgunk a reptéren, mintha otthon lennénk. Ismerjük
a járást, a szokást. Fél napig várhatunk a pesti járatra - azalatt a külön e
célra felállított heverőkön nyújtózunk el. Én nem merek elaludni, nehogy csomagok
nélkül ébredjünk. Lehet, fölösleges az aggodalom, de a reflex...
Budapest Torontó és Párizs után meglehetősen kopott és koszos.
Amikor pár nap után leszállunk a gyorsvonatról Bukarestben, elfog a
sírhatnék: a mocsok, a kisszerűség, a kopottság, a rosszul öltözött emberek, a
zűrzavar, mint elfelejtett bűz, újra megcsapnak. Két nap múlva már nem is
érezzük..."
Immár csak képanyagot mellékelek: két dardzsilingi utcajelenetet: az egyiken kolbászt akasztottak ki szárítani az utcán, a másikon iskolás gyerekek láthatók, és Jutka portréját, könyve fedőlapjával együtt.
Április 13 (vasárnap) Valami érthetetlen átok
ül az időn: szombaton tavaszi meleg, estefelé beborult, szél, villámlás, dörgés,
mindent bemocskoló esőpermet. Mintha a Földközi tenger közelében élnénk (persze,
azért nincs olyan szerencsénk).
Szombat este végighallgattam a Dunán mindent, amit a népszavazás
kapcsán el akartak sütni a számomra. Tanulságos és elgondolkodtató volt minden. Még
az olcsó lelkesedés és a semmitmondás is. Egyelőre hallgatok - szerintem jó, hogy ez
a fejezet lezárult és így. Persze, a munició a további lődözésekhez feltálalva az
ellenzéknek.
De bölcsebb, ha visszatérek a kanadai naplóhoz, mert különben sose
érek a végére...
1994. ápr. 16-17. - Felkerekedünk és meg sem állunk a High
Parkig. Igaz, metróval is kell menni valamennyit, de megéri: a város déli részén,
147 ha-on fekszik, tulajdonképpen nem is park, hanem szabályos kirándulóhely.
Mindenütt lócák, ácsolt asztalok, ösvények, bungallók, térszobrok, s nem hiányzik
az állatkert sem. A mókusokról már kár is említést tennem: annyi van belőlük,
hogy kutyaként követik az embert, csak össze kell koccantania két mogyorót vagy
diót. Ketten-hárman is kitartanak Imola mögött, hűségesen elkísérik egy
völgyecskében szikrázó tavacskáig, amelyeken pompás színezetű vadlibák
úszkálnak. Ott a kislány hátrafordul és odadobja a csalit a reménykedő állatoknak.
Pillanatok alatt elássák, majd lemaradnak.
A park kutyák és gyerekek menhelye. Gépkocsi ide be nem hajthat.
Rengeteg a kocogó, az alig járni tanuló kisgyerek, az idős ember, a néger, de
ugyanilyen sok a fiatal is. Ez az első igazán tavaszi nap. A madarak ujjonganak, Imola
majdnem elalszik a vállamon.
Már csak egy hetünk maradt - megkezdjük a visszaszámlálást.
Kisebb vita arról, hogy még mit kellene megnézzünk, és hogy miért nem vettük fel
mostanig a programba. Ilonka vásárolni megy a fiamékkal, én Loránddal otthon,
takarítunk.
Kocsit béreltünk, hogy azzal megyünk a Niagarához a hét végén.
Este még elmegyünk Ágiékhoz, ezúttal a húgom lányához, aki fiatal házas.
Házavatás. A férj latin-amerikai szerzet, fest is, nemrég kapott rá, a látottak
alapján tehetséges. A lakás nagy, szellős, ízlésesen berendezett. Hatalmas fazéknyi
zöldséges laskát tálal föl Ági, benne a paprika, gomba és brokkoli dominálnak,
majd mogyorós-csokoládés torta következik. Ellakunk, a szalonban kinyúlva
beszélgetünk: a magyarok külön, az idegen ajkúak egy másik csokorékban. Családi
emlékeket elevenítünk föl, egyéb mondanivalónk nem igen akad.
Az az érzésem, enyhén már elegük van a fiaméknak ebből a
vendégségből. Ha jól meggondolom, magam is így érezném: túlságosan hajszás az
élet ahhoz, hogy ilyen hosszú ideig tartó terhet türelemmel és alázattal
elviseljünk.
Niagaráról szóló tudnivalók után nézünk, hogy legalább tudjuk,
mire számíthatunk, mit kell néznünk.
Igazából élvezni sem tudjuk az egyedülálló látványt, indulás
előtt szélvihar zúdult az egész amerikai kontinensre, olyan huzatja van, hogy Attila
alig tudja tartani a limuzinnal az irányt. Amíg odavoltunk, otthon kidőlt a kerítés a
nagy széltől - igaz, az oszlopok töve már el volt korhadva.
A Niagara és környéke: nagyszerűség a kisszerűséggel keveredik.
Amerre a szem ellát, körülötte monumentális giccsvárosok, penziók, motelek,
látványbárok, szerencsejátékok, vendéglők. Hiába rossz az idő, a látogatók
mindegyre jönnek, mintha egész Amerika egymásnak adná a kilincset, megállás
nélkül. A két Niagara - a kanadai és az amerikai - között megszemléljük a
határátkelőt: egyszerű híd, kétoldalán vámházakkal, az őrök sziluettje
kirajzolódik az égre. A túloldalon is csak egyre csak türemkednek a kocsik, sokan
távcsővel szemlélik a zubogó vízharsogást, -zuhanást, a vízesés moraja és a
szél bömbölése sajátos dallamot gerjeszt, alig értjük egymás szavát. Ráadásul a
szél vagy 10 fokkal lehűti a hőmérsékletet, mind jobban fázunk, végül
bemenekülünk egy családi vendéglőbe, ahol megebédelünk. Jó borsos árakat
számítanak fel: még Attila is sajnálja kiadni rá a pénzt, de így van, ha nem
készültünk rá idejében, mint odahaza, Európában - ott biztosan felpakoltunk volna
az otthoni kosztból.
Otthon kis bonyodalom: az utcánkba vezető főutat lezárták - valami
filmet forgatnak, minden irányban rendőrök posztolnak, akik leállítják a forgalmat.
Ugyancsak ők azok, akik időnként beintenek - egy-egy lazább pillanatban az ott lakók
besuhanhatnak. Így érünk haza, rendőri engedéllyel.
ápr. 18. - Úgy tervezzük, hogy Budapesten keresztül megyünk
haza. Ehhez be kell cserélni a már előre megváltott jegyeket, ami nem kevés
bonyodalmat okoz Attilának, de megteszi a kedvemért. A pár napra, amíg ott leszünk,
szállodára van szükségünk. Felhívom az egyik ismerősömet, nézzen utána egy
jutányos, olcsó szállónak. Megígéri, csak hívjam holnap. Vásárlás, nekünk:
ruha, cipő. A gyerekek ragaszkodnak hozzá. Mi sem nagyon ellenkezünk.
Estére enyém a konyha: kelbimbót főzök, vajjal, prézlivel.
Egyszerű, finom étel, mindenki nyalja az ujját.
* ápr. 19. - Annával beszélek, Bukarestben. Elmondjuk,
hogyan és mikor érkezünk. Majd Budapestre telefonálok: a szálloda tűrhető, közel a
Hősök Teréhez, a Pacsirta utcában. Reméljük, minden rendben lesz.
Ági átjön, s kissé neheztel: miért megyünk Pesten szállodába,
miért nem beszéltünk Zsókával, a nénénkkel, ő befogadott volna. Igazság szerint
elegem volt már a más nyakán lakni. Ha mást nem is zavar, de én szörnyen zavarba
tudok jönni tőle. Olyan, mintha elfogyna körülöttem a levegő.
Bejelentkezünk egy torontói idős hölgyhöz, aki meséket ír és
mindenféle díjakat nyert velük, állítólag ajándékkönyveket küldene a magyar
gyermekeknek. Mindenesetre, egy interjú vele is kinéz. Ilonka nem szereti, hogy itt is
dolgozom. Féltékeny - talán némileg joggal - a munkámra. Úgy érzi, teljesen
elfordít tőle. Vitázunk egyet, aztán megbékél: megígéri, ő is velem jön. Nem
ellenzem, ha nem fog zavarni. Sőt, a kislányt is magunkkal visszük. Hátha úgy
közvetlenebb lesz a hangulat már az első perctől kezdve...
(Az alábbi vers Pierrfondsban született, Péteréknél,
hazaindulásunk reggelén. Akkor azt ígértem Péternek, hogy a kanadai versekből majd
küldök neki példányt. De ahogy eltávolodtunk az időben az utazástól, úgy
éreztem, egyre érdektelenebbek, szürkébbek, öncélúak, magánbejáratúak a versek,
s valahogy szégyelltem magam Péter előtt, aki jobb formámat is ismerte. Most
megkövetem ezért az ódzkodásért. A vers tulajdonképpen a napló része...)
visszavonuló hófoltok
a világ északos árnyékos zugaiban
megrekedt a tél
a fák tövénél a rianásra váró jégtáblák hátán
kitartó hófoltok szégyenkeznek
öltenek napról napra szennyesebb gúnyát
belesimulni ebbe a szürke
megérkezni sehogy se bíró tavaszba
ami elolvad ma azt visszalopja a holnapi holnaputáni
hóesésa cirógató simogatás után
a visszakézből kimért pofonok
szétzilálják a maradék reményt
megőszölt pitypang magvas pelyheit
a sóhajos szelek
a hófoltok ma is visszavonultak
vízben ázik a fű a szörcsögő árok
a fák karcsú lába
de a belém költözött hidegség
újabb havakkal készül
üzenni
A mai kép: Anna lányom, Andrea nevű kislányával és Pusztai Péterrel.
Április 12. (szombat) Folytatom
a kanadai naplót.
1994. ápr. 14. - Még mindig az
előző napról, ami eszembe jut reggeli ébredéskor: a kocsikázással az a helyzet,
hogy nagyon jó a gyors helyváltoztatáshoz, az embernek az az érzése, hogy mindent
képes bejárni, de gyakorlatilag mit sem lát, s főként képtelen tájékozódni.
Persze, most magamról beszélek.
Montrealt is bebarangoltuk istenesen: fel az egyik dombra, le a
másikon, be az egyik utcába, ki a másikból. A nyereség: fentről megláthattuk a
nagyváros két szeletének madártávlatú képét: a kikötőt, a Szent Lőrinczet, a
felhőkarcolókat, a póriasabb fertályokat, az olimpiai stadiont, az ívelt tornyával.
Beugrunk egy magyar henteshez is, vásárolni, éppen zárni készült,
aztán japán étteremben nyers halkülönlegességekkel traktálnak. Utána kerestük
Péter testvérének a lakását, csak emlékezetből tudták az utat, elég nehezen, de
megtaláltuk. Röpke beszélgetés, majd haza.
Szóval, a tegnap elegem volt az autózásból. Ezért ma délelőttre
Ilonkának gyalogos sétát javasolok. Kinn esik az eső, talán elviszi a havat, ami még
mindig ott ül a kerteken.
Valamiért nem megy a házifűtés, Péter ideges lesz, hogy szerelőt kell hívni, de
aztán valahogy megoldódik magától a helyzet.
Péteréket rávesszük, maradjanak csak otthon, van elég munkájuk, mi addig
bekóboroljuk a "falut", ebédre hazajövünk. Péter kezembe nyom egy csőre
töltött fényképezőgépet - egyet a sok tucat közül, amelyek a nappaliban, üveg
mögött vagy azon kívül kelletik magukat (Péter hobbija, gyűjti a gépeket) -,
legyen, ha valami olyasmit látok vagy emléket akarok. Kissé félve akasztom a nyakamba:
féltem az esőtől, meg hogy valami baja történik s a lelkemen szárad. Összesen 5
felvételt kattintottunk el, a még jeges-havas Szt. Lőrincz folyó partján,
bebarangoltunk minden sétányt, majd elindultunk Montreal felé, az országút mellett,
lehorgonyoztunk útközben egy benzinkút közeli szupermarketnél, ahol lakótelep is
volt a háttérben, ismerkedtünk az árakkal, az árubőséggel, a kiszolgálási
stílussal. No, meg arra is jó volt az üzletbe be, majd ki, majd megint be taktika, hogy
mikor már nagyon fáztunk kint, akkor gyorsan átmelegedtünk. Mikor már túl melegnek
találtuk bent, akkor kiléptünk a nulla fok körül ingadozó hűvösbe.
Péterék izgultak, hogy eltévedünk. Örömmel látták, hogy csak
eláztunk. Bent lehúzzuk magunkról a vizes holmikat.
Otthon Péter készítette ebéd: svájci leves, párolt hal, zöldségsalátával,
könnyű bor. Mindenki jóízűen eszik: a szakács csak udvariasságból.
A délutánt olvasással töltöm.
Karinthy krokijai, novellái. Fotóalbumokat lapozgatok. Újságokat, lapokat. Nincs túl
meleg, a macska kitartóan üldögél mellettem, estére vendégek ígérkeztek: Judit és
a férje. A nő a rádiónál dolgozik, jó beszédkészsége van, most ő ad nekem
interjút, a kanadai magyarokról. A férje se hagyja magát, közbeszól, az
információk kiegészülnek. Majdnem éjfélig diskurálunk. Kiderül, Jutka Kőrösi
Csoma Sándor kutató is, többször járt Nepálban, könyve jelent meg kutatásairól,
ideadja - Kolozsváron jelent meg, 1990 után! (a kiadót Tar Károly volt kollégánk
vezette, aki pár éve szintén megfordult Péteréknél).
A búcsú órái. Holnap utazunk. Péterék taxit rendelnek reggelre,
amely bevisz a montreali állomásig.
* ápr. 15. - Summázok: szép volt, de valahogy nem reális.
Az élet nem ilyen. Ez csak látogatás. Könnyes szemmel búcsúzunk, mindkét oldalon.
Öreges sóhaj: ki tudja, látjuk még egymást? Ezen töprengünk a taxiban.
A visszaút már nem olyan "álom", mint idefelé. A vonat
késve indul. Sokkal több állomáson megáll, egy órával később érkezik. A máz,
ami az első napon, az első alkalmon mindig csillogni szokott, egyből lekopott, s minden
visszanyerte hétköznapi valóságát. Attiláék izgulnak a késés miatt, nincsenek
hozzászokva.
Torontóban fullasztó hőség. Ingujjra vetkőzünk. Otthonos hangulat
fogad...
(Folyt. köv.)
A képanyag: Ilonka a Szt. Lőrinc partján (saját), és Attila fiam és családja Péteréknél (Pusztai fotó)
Április 11. (péntek) A Magyar
Költészet Napja. Ha múzsa lennék, akkor most elbújnék, hogy ne találjon rám senki.
Amúgy is elnyűvik a kedvem mindenféle rendeléssel, igénnyel, bánattal-búval, a
múzsának is kellene egy nap, amikor nem ő dolgozik, hanem őt méltatják - a
távollétében, miközben úgy kapkod a levegő után, mint egy kimenős cselédlány.
Nem vagyok múzsa, de úgy döntöttem: ma nem háborgatom. Prózai
módon araszolgatok tovább a kanadai napló lapjain, Pierrefonds felé...
1994. ápr. 12. - Ritka élmény az utazás egy olyan vonaton,
amely már-már repülő, éppen csak szárnya nincsen. Alig három-négyszer állunk meg
a közel 600 kilométeres út alatt. Minden eszeveszetten vágtat kétoldalt: az ültetett
erdősávok, rengeteg lábon pusztult fával, farmok, települések, villák, olvadó
hófoltok, mellettük szikrázó tócsák, kezdetben alig látni állatokat, embereket,
sok időnek kell eltelnie, míg azok is beugranak a képbe. A vasút lehetőleg elkerüli
az emberi településeket.
Esti csillogásában vár reánk Montreal, formásabb, mutatósabb
Torontónál. Péter és Irina, meg Péter öccse, Sanyiék várnak. (Sanyi Attila fiammal
járt egy osztályba Bukarestben, Péter bátyja vette a szárnyai alá). Előbb
Sanyiékat látogatjuk meg, mert ők ott laknak Montrealban, éppen költözni készülnek
egy jobb lakásba, de a tárgyak, a bútorok nagyjából még a helyükön. Nem lehet túl
nagy élvezet mindent be, majd kipakolni, annyiszor.
Este érünk Pierrefonds-ba. Péterék háza, akár egy múzeum.
Csodálom. Persze, látszik rajta, hogy lakott, mert a pipázó ember nyoma mindenütt
megmarad. Félresikerült vacsora (annyira nem vagyunk éhesek, hogy mindent fölfaljunk,
amit elénk tálalnak.)
Péterrel kissé megdöntjük a poharat. Magamra ismerek benne: a
megfeszített munka után valahogy el kell lazulni, különben az ember hamar bedobja a
törülközőt. Ugyanakkor az embernek óvakodnia is kell a túlzástól, különben mi
maradna belőle?
Itt még hó van - jócskán! - a tájon, a kerten, a fák dermedten
szürkék, csak a madarak énekelnek szörnyen türelmetlenül, mint valami eszementek.
Nagyot alszunk, de így is korábban ébredek Péternél, s miközben jegyzetelés közben
talál, ámulva meg is jegyezte: "Az este egy kicsit sokat ittunk..." Nem
vitatom...
* ápr. 13. - Péter vásárolni cipel magával . Ebből meg
az lesz, hogy ha akarom, mindenféle szart megveszünk. Rájön példának okáért a
tatár bifsztek készítésének mániája. Tulajdonképpen én vagyok a ludas a dologban,
mert ahogy szóba hozom, ő máris kapható a megvalósításra. A szupermarketben
megvesszük a húst, meg a minden szükséges hozzávalót, aztán amikor napirendre
kerül az elkészítése, a két hölgy, Ilonka és Irina irtózattal vegyes
érdeklődéssel nézi végig munkálkodásunkat. Péter végül csak enyhe undoral és
kényszerből eszi, az enyém olyan jól sikerült, hogy sajnálom othagyni. (Megeszem,
aztán nyöghetek tőle délutánig...)
Elmegyünk sétálni a szomszédos utcákra, utána Irina mutatja meg
autóval a környéket. Szinte a szomszéd "faluig" furikázunk.
Parasztgazdaságnak szinte nyomát se látni, szinte mindenütt a kertváros dominál.
Gazdag emberek lakják a jobbára ízléstelen villanegyedet.
Velünk jön az Irina anyja. Mintegy 25 esztendővel idősebb nálam,
tehát az anyám lehetne, de a szövegelése lehengerel.
Ellátogatunk a helyi közkönyvtárba. Nyitott rendszerű, szabadon
válogathatunk a polcok között, egy a bibi: az alapkönyveket csak ott tanulmányozhatja
az ember, hazahozni nem lehet. Rengeteg az összefoglaló alapmunka, az enciklopédikus
mű, egyik jobb a másiknál, egész nap nézegetném őket, de másra kell az idő...
Időjárási anomáliák, Ilonkának fáj a feje, otthon marad.
Péterrel és Irinával berobogunk Montrealba... a városba...
A szolgálatos kép: Irina mosolya - Pusztai Péter felvétele.
Április 10. (csütörtök) Mind jobban keverem a
jelenvaló történéseket a 9 évvel ezelőttiekkel. Néha, reggeli ébredéskor hirtelen
nem is tudom, melyik életet folytatom éppen, idő kell hozzá, amíg teljes en
felébredek.
Most a kanadai történéseket folytatom.
1994. ápr. 8. - Ma elsétáltunk a York nevezetű erődig.
Sajnos, csak a hátulsó kapunál közelíthettük meg valamennyire a gerendavárhoz
tartozó házakat, amelyek a kővel megerősített gyepűsoron - amelyek a várfalak
szerepét játszották - belül helyezkedtek el. Kívülről alig észrevehető, bent
viszont lakályos, kényelmes, valósággal el lehet bújni. Kiderült: ahhoz, hogy a
kiállítást is megnézhessük a vadnyugati harcok színtereiről és díszleteiről, a
főbejáratig kellett volna kanyarodnunk, villamossal. Mi meg a gyalogutat választottuk,
"rövidítettünk". Így csak a szemünket legeltethettük. Útközben
elnéztük az arrafelé elrobogó vonatokat, egy építőtelepet, a csatornahálózatot
tisztító szivattyúállomást, az állomásnál silbakoló indián férfit és nőt
világítófestékes egyenmellényben, a magasépületek ablakait mosó falmászókat.
Fiamék a szekrényben hagytak 40 dollárnyi aprópénzt, ha kell,
költőpénznek. Mindjárt két hét letelt, de még egyetlen centet nem költöttünk a
metrójegyeket leszámítva. Erre pedig rettenetesen büszke vagyok, mintha valami
sportteljesítmény lenne. Nem azért, mert hiszen meglehet, hogy az így megspórolt
pénzt többszörösen is kidobták volna az ablakon, de jó megtapasztalni, hogy az
emberben olykor van akarat ellenállni valamilyen kísértésnek...
* ápr. 10. - Ma este Gyurihoz készülünk, a volt sógoromhoz.
Tamáska, a fia ígéri, hogy elkísér bennünket s haza is jön velünk, így nem kell
kóvályognunk az ismeretlen lakótelepen.
Amerika Hangja jelenkezik - ez az alapítványi hölgy keze nyoma. Az
iránt érdeklődnek, andék-e nekik interjút? Mégis, miről - kérdek vissza.
Hát arról, hogy mit jelent a lapunk számára a Gyereksarok c.
rovatunk (abban az időben, felhívásra, csak úgy özönlöttek hozzánk a gyerekek,
nagyszülők, szülők, óvónénik által beküldött gyerekrajzok és festmények,
amelyekből hetente csinos összeállítást közöltünk több hónapon át, majd a
legjobbak újévi üdvözletekre kerültek), meg hogy mit jelent számunkra a segély,
amit Amerikából kaptunk és egyáltalán, hogyan érzem magam az Új Világban. Ami
megdöbbentett: a riporteri pontatlanság, a tájékozódás elemi hiánya odaáti
dolgainkban. Furcsa klisék élnek rólunk ideát...
Ágnesék meghívtak koncertjükre egy bárba: 11-re vagyunk
hivatalosak - egyeztünk meg. Én déli 11-et értettem, a hugom meg természetesnek
vette, hogy csakis estére szólhat egy bárba való meghívás. Puccba vágtuk magunkat,
s jócsán elmúlt 11, de még sehol semmi. Felhívom telefonon Ágit: mindketten
szégyenkeztünk a félreértés miatt.
Délután Gyurinál. Metró + autóbusz vitt a város széléig, ahol
egy jókora bérház 3. szintjén (2. emelet), 2 hálószobás + nagy nappaliból,
konyhából és étkezőből, illetve jókora hosszú erkélyből álló lakást bérel.
Ilonkát meghódította a rend látványa.
"Tívízünk", ahogy az angol hatásra errefele í-zően
mondják, közben a már ismert élettörténetet hallgatjuk, de így, élőben mintha
másként hatna. Repül az idő, közeledik a koncert ideje. Megvendégel, majd
búcsúzáskor ránk erőszakol 40 dollárt taxira. Hát azt azért nem, kidobott pénz,
jó lesz másra... De zsebre kell tennünk, mert látszik Gyurin, hogy úgy adja:
bizonyítani, hogy ő ezt megengedheti magának. Elkísér az első autóbuszig, hosszan
néz utánunk, mi is integetünk, mikor látjuk még?
A bár 15 perc járásra van Ágneséktől, de kocsival visznek. A
neve: Queen's Jasmine Bar. A bejáratnál két néger, minket jól megnéznek, de
továbbengednek. Bent füst, homály, zenészhangolás. Bárhangulat. Nem mondhatni, hogy
otthonosak vagyunk benne. Kapunk két széket, meghúzzuk magunkat egy kis
sarokasztalnál, rajta 1 szál gyertya, meg 1 szál jázminvirág, kis vázában.
A műsor jócskán megkésett, több együttes, szólista is föllép
ma este, jobbára mindenki saját hangosítóval jött. Amíg azt be- és kiszerelik,
erősítőpróbát tartanak, csupa recsegés és fütyölés az osztályrészünk.
Aztán Ágiék is fellépnek. Steve-el nincsen baj, de Ági, a lánya
és a harmadik kísérő gépies mereven játszanak, egyetlen pillanatnyi ellazulás
nélkül. Ilonka nem érti, hogy felnőtt, öregedő emberek hogyan hódolhatnak ilyen
szórakozásnak s még a gyerekeiket is megszédítik belé. Nem, mintha nem értenék
vele egyet, de azt hiszem, sokkal toleránsabbnak kell lennünk, ahogy itt az emberek nap
mint nap bizonyítják: senkit nem zavar az, hogy ha valakinek ilyen kedvtelései vannak,
akár ötven éves korában. Fellép, eljátssza a maga dalát, meghallgatják, ha
tetszik, tapsolnak, ha nem, kifütyülik, s ezzel vége. Mindenki azt a tanulságot vonja
le belőle, amilyet szeretne.
* ápr. 11. - Ebéd után ledőlök az ágyra. Süt rá a nap,
jótékonyan, mintha csak a szentkirályi házban lennénk, a belső szobában, ahová a
nap délutántól estig, s ahol olyan ájult délutánokat lehet tölteni, amíg a nap
magához ölel, egyre bágyadtabban.
Attiláék román barátai érkeznek látogatóba, a konyhában
beszélgetnek. Munkát keresnek, még válogatnak a lehetőségekben, olykor közösen
mennek bevásárolni.
Verseket bütykölök a számítógép mellett, számolom, hogy holnap
délig szabadok vagyunk, elő kell készülnünk a montreali utazásra. Még elviszem
Imolát az óvodába, s aztán egy pár napig levegőt s környezetet váltunk. Várom a
Péterékkel való találkozást és az új élményeket...
A képanyag: Pusztai Pétertől ma reggel érkezett pompás hangulatkép, a Kanadai égalja
Április
9. (szerda) A tegnapi napot elsinkófálta az élet, estére már nem
maradt erőm a folytatáshoz. Ma pótolom.
A kanadai feljegyzések április másodikával bezárólag maradtak
abba, következzen hát...
1994. ápr. 3. - Egy órát elsinkófáltak az életünkből:
nyári időszámítás. Itt sincs menekvés? Kába a család valamennyi tagja, ráadásul
az idő is elromlott: elmúlt este dörgött, villámlott, most meg a hó készülődik
lezúdulni az ólomszürke, alacsony égből.
A fiamék túlórázni mennek, a gyerekekkel azért kimegyünk a
közeli játszótérre. Az itteni játékok kivétel nélkül természetközeliek. A
mászás, az egyensúlyozás, a hintázás kockázatmentesebb, a csúszda bádogvályúja
se hasítja fel a gyerek nadrágját, fenekét.
Mindkét gyerek ki van éhezve a mozgásra. A négy fal közt nehéz
kiélni ennyi mozgásigényt.
Déltájban jócskán süt a nap, megjelennek a gördeszkások, a
gyephokizók, a kutyasétáltatók. Szülőkön-nagyszülőkön és gyerekeken kívül
lerobbant, topis alakok nyughelye a park: alszanak, poharaznak, megpihennek vagy a
mókusokat, a galambokat figyelik.
Elmegyünk a torontói tv-toronyhoz: itt CN Tower, vagy CN Tour, ahogy
tetszik. A torony bejáratánál tülekedés, sor, mindenki egyszerre akar fölmenni.
Szabadidős nagyüzem. A torony körül is millió a látványosság, a
pénztárnyitogató biznisz. A fiamék évek óta laknak a városban, de itt még nem
jártak a gyerekekkel. Gyorslift visz fel a teraszra. A legtetejéről lenézünk a
városba. Enyhe tériszony kínoz, nem szabad lenéznem, ezért csak a távolba meresztem
tekintetem. Mintha repülőben ülnék. A falnak támaszkodom, megmarkolok egy kidudorodó
párkányt, hogy biztonságba érezzem magam és közben a torony kilengéseit figyelem.
Az aprónépség futkározik, nyafog, édességet kunyerál.
Telefonálunk Ágnes húgom volt férjének. Nem értették meg
egymást, már Kanadában voltak, amikor szétköltöztek. Végre, többszöri
próbálkozás után fölveszi a kagylót. Ömlik belőle a szó, mintha ki tudja, mióta
nem beszélt volna senkivel. Elmondaná egész itteni sorsát, pedig mi arra gondoltunk,
meglátogatjuk. Hiába várjuk, hogy meghívjon, mi kell, hogy rákérdezzünk:
felkereshetjük egy délután? Bármikor, mondja, de csak este hét után, mert addig egy
garázsban dolgozik. Még tovább is mondana, de finoman megszakítom a vonalat.
Itt a húsvét, Loránddal tojást festünk. Az az érdekes, hogy
egyedi darabok - nincsen két egyforma. A tojásoknak nagy a sikerük. De még nagyobb
étvágyat keltenek: a két gyerek, általában válogatnak és túrkálnak az ételben,
most teli pofával gyúrják magukba a húsvéti tojást. Az első meghittebb hangulatú
vacsoránk együtt, nem amolyan "mindenki akkor és azt eszik, amikor és amit
akar"-féle.
Ági húgomhoz is ellépünk. A ház közepén nagy elektronikus orgona
trónol keverőpulttal, videofelszereléssel. Most ő is zenél, mint élettársa, Steve,
aki valamikor hivatásos táncos volt. Tulajdonképpen ő a szólista, a többiek - Ági,
a lánya és a lány férje - a kíséret. Egy koncertjüket nézzük meg,
videófelvételről. Készülnek egy másik fellépésre, valami bárban tartják, majd
meghívnak, ha még itt leszünk.
Ápr. 4. - Loránd még ma itthon marad. Kissé megérezzük a
két gyermek otthonmaradását. Ha elmegyünk velük sétálni, pillanatok alatt
felhergelik egymást, végül mi húzzuk a rövidebbet. Kezdek nem törődni a
szeszélyeikkel. Jócskán megerőltető séta után mindent megettek ebédre, sőt
repetát is kértek.
Imola dackorszakos: pillanatok alatt képes felhúzni az orrát,
olyannyira, hogy elbújik a szekrényben. De ugyanilyen könnyű kiengesztelni, játékba
billenteni az "örök haragot".
Egyre több kellemetlen meglepetés ér a számítógépes munkában.
Pár napja sikerült teljesen törölnöm az egész napi munkám, most meg a kimentésnél
szúrok el valamit s a dokumentumot nem tudom hol keressem. Restellek tanácsot kérni, az
az elvem, hogy magamnak kell rájönnöm a dolgok nyitjára. Egyelőre hályogkovács
módra araszolgatok, de most már a tanuláson lenne a sor. Ehhez azt is tudnom kellene,
miket kérdez tőlem a gép, csak hát én és az angol... A biztonság kedvéért úgy
döntök, megírom kézzel is a szöveget, nehogy elszálljon a semmiben.
P. Péternek telefonálok: egy hét múlva megyünk. Haza is
telefonálunk. Ilonka beszél Annával, majd Péterrel. Újságolják: átrendezték a
lakást, takarítottak, úgy, ahogy "mamának tetszene". (Ez nagy szó: Ilonka
valóban nagyon igényes a tisztaságra, a rendre, rendezésre - jól teszi, mondom most,
a távolból...) Egy pillanatra megcsap az otthon szele: vajon mi lehet a
szerkesztőségben? Persze, ha nagyon akarnám, megtudhatnám. Egy telefonomba kerülne,
de nem teszem. Jobb így, tudatlanul: amit majd helyre kell hoznom, az úgy is a nyakamba
hull, amikor hazamegyek.
Kedvenc időtöltésünk a torontói parkok felfedezése. Kisebbek-
nagyobbak váltogatják egymást. Találunk egy kicsit, meglehetősen elhanyagolt, de teli
van mókussal. Tömegesen ássák el az eléjük vetett mogyorót. Tartalékolnak. Egy-egy
sétáló úrikutya megkergeti őket, feliszkolnak a fa tetejére. Toronto szent tehenei?
Megjön a könyvcsomag Montrealból. Átjön Ági, húsvéti
ajándékkal a gyermekekhez. Lefekszik a szőnyegre, mint régen, úgy beszélgetünk.
Akinek útjában van, egyszerűen átlép rajta.
Ápr. 6. - Éjszaka havazott. Minden nedves, lucskos, hideg.
Ilonkának nincs kedve kimozdulni. Belebonyolódom, a folytatásos mesébe, szinte
elszúrom az egész délelőttöt. Mérgesen nekivágok a Bloor-nak, eljutok az 1300-as
számon is túl, ahol egy vasútvonal keresztezi a ki tudja, meddig tartó, nyílegyenes
utcát (a térképen teljesen átszeli a várost).
Sejtettem, hogy a sorozatos bakik nem állnak meg itt: visszaúton
vettem észre, hogy keresztben elhasadt a cipőm talpa, és mint egy szivattyú pumpálja
a befelé az aszfaltról a vizet. Nem vészes, a sétát nem adom fel egykönnyen.
Egydolláros áruk boltja. Rengeteg a bóvli a kirakatban, de vannak
értékes darabok is. Kinek éri meg, hogy ha itt megkapja 1 dollárért, másutt megvegye
10-ért vagy 20-ért?
Egymást érik a hot dog árusok, különösen a diáknegyedben van
nagy keletjük, rendszerint sor kígyózik előttük, különösen a kínai árusokat
kedvelik.
A könyvcsomag gazdag. Egy részét a menyemnél hagyom, hogy ne
cipeljek majd haza annyi mindent. Itt jó helyen lesznek, garantáltan elolvassák
valamennyit.
Ápr. 7. - Szikrázó napsütés, újabb illúzió arról, hogy jön
a tavasz. A mesefűzérrel elkészültem, egyszer még átfésülhetném, de nem ártana
kitalálni valamit. Talán versekkel is próbálkozhatnék.
Az utcán járkálva hol jeges szél tör ránk, hol lángolva perzsel
a fényes-fényes áprilisi nap. Az autókról patakokban ömlik lefelé a hólé.
Gyerekekről beszélünk Ilonkával, az élet értelméről. Ő is mint anya már csak
Péter fiunk mellett tudná feláldozni magát, hiszen még rászorul. Én nem tudom,
hogyan állok. Azt mondtam magamban, majd Montreal után meglátom, hány óra. Nehezen
melegednek be elszakadt emberi kapcsolataim.
Délután Ilonka elmegy a fiatalokkal vásárolni. Vagyis inkább
sóvárogni: ha volna pénze, se költene semmit...
És itt az első kanadai versek egyike...
ismételt tavasz
már szinte megpendült minden
a virágokat is kiültették
a melegházakból
valahol
a nagy tavakon túl
a gesztenyék kinyíltak
a bukdácsoló jégtáblák felszívódtak a ragyogásban
a rügyek ó a rügyek
mily bódultan feszültek
amikor visszatért a hó
az áprilisi tréfa uszályán
sorry dünnyögte az orra elé
és hullt csak hullt
fehéren nedvesen varázslatokba zárva
fákra rügyekre az este
kintfelejtett babára kertiszékre
az ablakon hitetlenül kinyújtott
tenyeremre
hogy aztán újra olvadjon
cseperésszen
zsugorodjon napfénnyé váljon
kétszeres áron
A mai illusztráció a
mikóújfalusi Ilyés András Zsolt Nagyokos c. fotója.
Április
7. (hétfő) Újabb lapok a kanadai naplóból, odakinn folyik a
megdöbbentően ismétlődő időjárási párhuzam ama 1994-es napokkal...
1994. márc. 31. - Imolával az óvodába: a járdán
csillogó jégfoltokat törögetjük. Pontosabban inkább ő, mert attól tartok, hogy
majd elesek, ahogyan egykor történt, amikor Péterrel az iskolából hazafelé ugyanígy
taposgattuk a ropogó jeget.
Az óvodába érve oly átszellemülten viszonyult a gyermekekhez, a
környezethez, hogy döbbenten láttam: a küszöbön túl már nem is léteztem
számára.
A torontói metró meglep tisztaságával, rendjével. Tágas, és ami
fő, rendszeresen, szinte óraműszerűen jár.
Bebabrangoltunk egy elővárost, amely csupa kertes házból áll. Itt
szerkesztik a Menórát, az amerikai zsidók magyar nyelvű hetilapját. Megbeszélt
látogatás, a kiváncsiság visz oda. Kicseréljük újságjainkat: én otthagyok egy
köteg Magyar Szót és magammal viszek egy öl Menórát.
Ráveszem Ilonkát: ha csak lehet, gyalogoljunk. A metró felé
viadukton kelünk át, amely alatt kis erdő húzódik, távolabb sífelvonó és
lesiklópálya, a szél szabadon nyargalász az alattunk csordogáló patakocska
völgyében.
Otthon palacsintasütés. Kinyitjuk az ablakokat, hogy a huzat kivigye
az égő olaj füstjét, nehogy a lakásba szerelt automata füstérzékelő riassza a
körzeti tűzoltókat. Volt már ilyen eset...
Újabb mesét kínlódok ki, de nem tetszik. Erősen izzadtságszagú.
Valami könnyedebb, játékosabb cél lebegett a szemem előtt, de úgy látszik, nincs
hozzá hangulatom.
Lemondtam az amerikai meghívást. Közöltem: nem tudtam intézni
semmit, majd máskor, amikor előkészíthetjük az utat. Bár már akkor tudtam, hogy az
a máskor sosem jön el. Ez rendben, egyezett bele a hölgy, de akkor vigyek el legalább
némi dollárokat Erdélybe, ahol várják. Ami a segélyt illeti (és amiért nekem
tulajdonképpen fel kellett hívnom telefonon), nem az ő kezében van a dolog, de majd ő
rászól. Szóval, nesze semmi, s még a más pénzére is vigyázzak.
Ági húgom telefonál: pénteken megnézhetnénk az Ontario múzeumot.
itt van a közelben, még ő se látta, állítólag ott van Rodin legtöbb szobra a
világon, az épőlet előtt Henry Moore szobor, s a művész munkáinak külön emeleti
galéria berendezve.
Nyakunkon a húsvéti vásárlások. Mindneki kínálja a
csokoládétojást, a mindenféle nyuszikat. Húsvét harsog a rádióból, Ilonka és a
menyem húsvéti vásárlásokkal múlatják az időt.
Kényelmes és jó dolog reggelente rendet csinálni a lakásban.
Minden könnyen áttekinthető helyen, még nem veti fel a lom a helyiségeket. Edény is
csak annyi van a konyhában, amennyi szükséges, így mindig el kell mosni, hogy legyen.
Egyedül a ruházat az, ami kezdi kinőni a lakást.
Azt hittem, teljesen elfásultam, bezárultam a gyerekek felé, s hogy
terhemre lesznek, de bevallom, Imolával más a helyzet. Annyira játékos, és kapható
minden képtelenségre, hogy teljesen levesz a lábamról. Az estét is nagy
hancúrozásban, és a végén persze eltörött mécsessel fejezzük be.
Ma gazdag volt a posta: megjött Pusztai levele is, benne a 200
dolláros csekkel. Akkor tehát utazunk Montrealba. Talán a jövő hét közepén (vagy
végén?). Hétfőn odatelefonálunk. Jelezte: könyveket is postázott, nekem szánta.
Holnaptól három napos húsvéti ünnep. A fiamék azért még
bemennek délután dolgozni, a felgyűlt munkából törleszteni. Egy befektetési
társaságnál vannak, a pillanatnyi recesszió megijeszti az embereket, egyre-másra
veszik ki a pénzüket s fektetik be direkt kamatozásra. A transzfer rengeteg
papírmunkával jár.
Talán megjön a tavasz is: fúj a szél, de a nap kitartóan süt,
helyenként kiültették a virágokat az utcán, s egy-egy vendéglő előtt teli a járda
a kiállított asztalok körül.
ápr. 1. - Senki nem próbálkozott átveréssel,
bár számítottam rá. Mindenkit elbűvöl a kirobbant tavasz. Egyik percről a másikra
következik be.
Az apró termetű kínaiak úgy járkálnak az utcákon, kiöltözve,
kutyástól-macskástól, mint nálunk a kisvárosban ünnepnapon.
Megvan a vonatjegy Montrealba, oda-vissza 200 dollár és valamennyi,
éppen belefért a csekkbe.
Az egész délelőttöt lekötötte az Ontario múzeum. Egy szerdán
még megismételjük, mert kiderült: olyankor ingyenes a belépés, különben 7.5
dollár felnőttenként. Szerencsére, a gyerekek ingyen táthatják a szájukat, bár ők
egy idő után nagyon elunják a képek és szobrok közötti bóklászást, inkább
rohangálnának egyet a múzeum melletti Queen-parkban...
ápr. 2. - Ilonkáék és a menyem vásárolni vannak. Én
kószálnék egyet a városban, de a gyerekek nem szívesen állnak kötélnek. A fiam
elővesz egy elektronikai játékot, azzal elszórakoznak, én meglépek magamra.
Mindig arra indulok, amerre már jártam. Előzőleg pedig kinézek
hozzá egy még bejáratlan, ismeretlen folytatást. Átvágok az egyetemi városrészen,
jól ismerem. El egészen a Bloor-ig. Ami számomra még terra incognita. Jó hosszú
sétány. Sejtettem a Menóra hirdetéseiből, hogy kisebb fajta magyar agglomeráció, de
a valóságban szinte minden egy csokorékban: Country Stil, Korona, Continental... Nehéz
észben tartani az elangolosodott magyar ízlést.
Hiába kerestem viszont a Pannónia könyvesboltot. Lehet, hogy az nem
is üzlet, hanem egy bérház valamelyik lakrésze?
Alig egy órányit hiányoztam otthonról, de a korábban hazaérkező
hölgyek már izgultak miattam. Az történt, hogy visszafelé nem ugyanazt az útvonalat
használtam, hanem egy körívet leírva, az Imoláék óvodája felé kerültem haza.
Mindenki csóválja a fejét, hogy lehet ennyi egyforma utca között eligazodni.
Este családi kazettanézés. A gyerekek unják, Attilával mi is hamar
kidőlünk, az asszonyok végignézik és -kommentálják. A fiam ösztönösen óvná a
családot: nem mer felfele törni, inkább azt őrizné meg, amit sikerült elérnie.
Nézőpont kérdése, s azt hiszem, az óvatos duhajság hosszabb távon a nyerő.
Kevesebb csalódással és kiábrándulással jár.
*
E sorok bevitele kb. másfél órába telt, azóta kitartóan, apró
pelyhekben, de sűrűn szitál odakint a hó. Vagy kétszer majdnem belealudtam saját
szövegembe.
A képanyag: egyik darabját Dancs Artur "előszobás" barátom küldte a minap, a New York-i Central Park tavára visszatért vadludakról, mellette az ő jópajtása a már kivirágzott erdélyi almavirágról készített képes híradást.
Április 6. (vasárnap) Folytatom
a kanadai napló tovabbi részleteivel.
. 1994. márc. 27. - Vizes
hó hulldogál: egy ideig fehérlik, majd roskadva elolvad. Odabent ez semmi gondot nem
okoz: a lakás fűtése önműködően igazodik hozzá.
Menyem rendkívül szeret olvasni. Mikor kijöttek, korlátozott
mennyiségű csomagot hozhattak: inkább a gyerekeknek szánt olvasmány mellett
döntöttek. Csakhogy a gyerekeket nem érdekli a könyv: ott a tévé, a videó. Azon
csüggnek.
Szóval, a menyem lecsap a Szolzsenyicinre (Rákosztály), én meg
maradok olvasmány nélkül. Ezt is alig engedte betenni a táskámba Ilonka: mintha nem
én cipeltem volna...
Alig telt el egy-két nap, már szorongva gondolok arra az időre,
amikor vissza kell szoknom odahaza a reménytelen pénzcsinálásba. Itt látni velem az
élet apró örömeit, mégis: ez nem lehet a lényeg, ami után az ember vágyakozik.
Mindenkiben kell lennie egy vágynak, amit jól-rosszul felismer, elismer és amire
áhítozik. És beletörődik, hogy legtöbbször képtelen elérni, de legalább
próbált rálépni az oda vezető útra, s érezte, ha lassan is, haladt valamennyit
feléje. Ez mindennél fontosabb: a soha be nem csapható hit, amely nem vak, de erőt ad
és ezért messzebbre vezet, mint gondolnánk.
Mókus ugrál a pár asztallapnyi udvaron: fűcsomótól fűcsomóig.
Teljesen háziasult. Azt mondják, a pézsmapocok úgyszintén: a szemétben kotorászik,
belakja a városi kéményeket, pincéket. Még nem láttam, de hiszem.
* márc. 28. - A hétfő itt is hétfő. Bár minket nem hajt
a tatár, átélem a fiamék kényszerű koránkelését és sietését, hogy mindennel
időre elkészüljenek.
Eszembe jut a vasárnapi séta a ködszerű, sűrű esőben, amikor a
Queen parkból a tavak felé mentünk. Loránd azért nyaggatta az apját, vegyen neki
valamit, Imola meg, hogy valaki vegye ölbe, mert elfáradt.
A mókusok kitartóan cserkésznek a ház körül: túrkálnak, ásnak.
Keresik a korábban általuk elrejtett mogyorót. Loránd adna neki, de otthonról
kifogyott. Apja ad neki pénzt, ugorjon át a kínai boltba, az utca sarkáig, de ott csak
sósmogyoró volt, erre vett magának és a kishúgának egy-egy rúd karamellát. Fiam
magyarázni próbálja: ha pénzt adok valamire, azért adom, hogy azt végy vele, nem
pedig hogy minden áron elköltsed.
A menyem fél az idegen várostól. A bűnözéstől. Az esti
utcától. Tart tőle, hogy mi magunkra, gyanútlanul az utcán kóboroljunk. Nem is
próbálom meggyőzni arról, hogy enyhén túloz. A fiam is hallgat, s ebből megértem,
feszülő, lezáratlan téma ez közöttük. Valahogy mégsem normális, hogy emiatt
szobafogságra ítéltessünk.
Az első két napon a hálószoba
ablakon, az emeleten a legváratlanabb időpontban diszkrét kopogás ismétlődött.
Mintha valaki bebocsátásért esedezett volna, de csak egy vékony fácska növekvő
koronája hajbókolt a légmozgásra. Egyik ága csapódott csökönyösen az üvegnek.
Míg a délután aludtunk, a szomszéd lefűrészelte a hajlongó fa koronáját.
Próbaként Imola ma itthon marad, velünk. Nem érti, hogy ha nem
beteg, akkor miért nem mehet az óvodába. Eddig csak olyankor hiányzott, ha
belázasodott. Az első kísérlet után megállapítom magamban: a rendszeres
pesztrálást nem nekünk találták ki. Amit a szülők tiltanak, azt tőlünk
próbálják kicsikarni. S ha nem engedünk, akkor tüntető haraggal dacolnak. A
nagyobbik unoka már simulékonyabb: ha rászólunk, buzgón elismétli: oké, oké,
aztán csak úgy csinálja, ahogy szeretné.
Imolával felfedezem a videót. Nekünk még nincsen, ő meg mutatja,
mit hogyan kell kezelni, milyen sorrendben. Kiválasztja egyik kedvencét, Bambyt
(Disney). Egymás után többször is képes végignézni. Belebambulnék mellette,
szerencsére ilyenkor csendben van, leköti az ismert történet. Amíg forog a kazetta,
csak időnként kell ellenőrizni.
Azt sem tudom, mi történik most a politikában. Valahogy nem érdekel
itt a tévézés, a rádióban meg csak zenét hallgatok. Különben minden csupa reklám.
Pár év és biztosan ilyen lesz odahaza is a média.
* márc. 29. - Megígértem Imolának (könnyelműség a
neved!), hogy írok neki egy mesét. És most nem jut eszembe semmi. Kellene egy központi
figura: mi legyen az?
Az alapítványi hölgy nem tágít: megkapta a faxomat, de én mit
intéztem a vízummal? Mondom, semmit. És nem is próbálkozom. Ha ő el tudja intézni,
jó, megyünk, ha nem, akkor maradunk. Különben semmi kedvem e kalandhoz, felborítaná
minden korábbi számításunkat. A gyerekekhez igyekeztünk, számítanak is ránk, amíg
itt vagyunk: minek varrjunk új kölöncöket a nyakukba?
Hogy stílusos legyen, Imola enyhén beteg: náthás. Odakint reggel
óta csapkodó havaseső. A délelőtti sétát lemondjuk, nem merjük kivinni a
kislányt. Aztán Ilonka feláldozza magát: marad Imolával, én menjek, kóricáljak
egyet. "Kimenőt" kaptam... két óráig. Addigra haza kell érnem.
Loholok, legalább a tópartig el kell jutnom, ez a minimum. Ver a
szél, csapkod a hó, jól érzem magam felfedező utamon. Minden részletet megjegyzek,
hogy a visszaút ne okozzon gondot. Autópálya alatt baktatok át, hosszú alagútban. A
vasútállomás mögött: a rakpart. Sorjázó sétahajók, munka nélkül. Viszonylag
jól öltözött férfi a szemétben guberál. Lerobbant nő sirályokat etet. Magamra
maradok a mólón. Egy vendéglő emeleti ablakában kíváncsi fejek néznek ki a
néptelen partra. Az Ontario hullámain jégtáblák hánykolódnak. Távolabb egy sziget
töri meg a tengert mímelő végtelenséget. Milyen érzés lenne belecsusszanni két
jégtábla közé? Az ólmos dermedtségbe? De mit érnék vele? Hirtelen írni támad
kedvem: bemenni a szomszédos vendéglőbe, leülni egy asztalhoz, elővenni az otthon
félbeszakadt regényt az Antarktiszról, róni a sorokat, amíg mindent kiírok
magamból.
Jók ezek a fellángolások, csak semmi alapjuk. Az ember néhány lap
után belefárad a firkálásba.
Itt ez az amerikai meghívás. Ha nagyon akarnám, ha utána járnék,
talán sikerülne a terv. De ehhez önzőnek kellene lennem: senkivel sem törődve, csak
a kalandra összpontosítani. Az önzés nem idegen tőlem, de azért ennyire...
Esti számvetés: ha minden jól megy, itthagyok egy meséskönyvet
Imolának. Már két mesével készen vagyok. És közben a számítógépes
szövegszerkesztés lehetőségeit próbálgatom. Nem lesz valami nagyigényű mű, bár
szívből és élvezettel írom.
* márc. 30. - Loránd, ha csak lehet, kibújik az utasítások
alól. Minden OK, OK, de rendületlenül tévézik, kijátssza egymás ellen a
felnőtteket, ravaszkodik, a húgát zsarolja, s teszi magát angolnak, ha valamit a
fejébe vesz. Talán ilyennek kell lenni az életben, talán ilyenek is vagyunk bizonyos
mértekig, csak legtöbben nem valljuk be magunknak.
Imola jobban van, holnap én viszem óvodába. A menyem a lelkére
köti: mutassa nekem az utat. Kíváncsi vagyok, hogyan boldogulok vele. Azt mondják,
nincs messze, Ági húgomék mellett haladunk el, gyalogosan alig 15 perc...
*
(Ma csöndes tavaszi esővel indult a vasárnap. Megállt, kisütött a nap. Majd szél
kerekedett, havaseső, majd hózápor terítette be a várost, utána ismét napsütés,
most acélkék fellegek váltják egymást a fakókék éggel.
Daczó Dénes Csíkszeredában megörökítette ezt az áprilisi őrületet. Ott kijutott ám a hóból és a viharból )
Április 5.
(szombat) Furcsa... Március 23-án indultunk útnak feleségemmel. Az
idő, akárcsak ma: zord, borús.
A naplóban - amely négyzet alakú post it lapokon indult, aztán
Torontóban egy Daily Appointments feliratú előjegyzési naptárba váltott (névnapomra
kaptam, megérkezésünkkor a fiaméktól) - már meg is előlegeztem egyelőre csak a
sejtést: atlanti.
1994. márc.23. - Furcsa: reggel, otthon. Dénes (az MTI
akkori bukaresti tudósítója) telefonált párizsi kollégájának, elkalauzol
Párizsban. Ígéret. Csomagolás. Magammal viszem a kis rádiót: mit hoz be odaát? A
tévében a kanadai időjárást lesem, de ma elsinkófálták. Lezuhant egy repülő,
Szibériában. Honkongnak tartott. 75-en meghaltak. Ilonkának nem is mondom, még elmegy
a kedve az utazástól.
* márc. 24. - Fejfájás: Európa fölött tomboló ciklon.
Napsütésben indultunk, sűrű felhőben szálltunk le Roissy-ban (Párizs). Előváros,
Brüsszel irányába. Egy nap telt el, hogy nem kellett munkába mennem: a szálloda
fürdőszobatükrében ámulva nézem kisimult arcom. Szinte egy gondolatom sincs haza, a
lapra. Nehéz elképzelni: milyen lesz a visszatalálás. A párizsi tudósító
telefonszáma megváltozott. Hagyjuk kútba esni a sétát? Egy óra késő esti
kocsikázásról lehet csak szó: Párizs, taxiból. Találok egy telefonreklámot a
szálloda halljában, annak alapján kibarchobázom a változást. Bejön: T.L. veszi fel
a kagylót, minden OK, csak befejezi a nap penzumot. Üljünk a szálloda halljában,
utánunk jön.
A kivilágított Párizs. Nem sajnálják a villanyt a látványtól.
Szerencsénk volt az estével, a megapadt forgalom miatt. Egész a Notre-Dame-ig suhanunk,
onnan vissza. Mintha interaktív térképet futnánk be. Hatvan perc múlva: T.L.
búcsúzik tőlünk a szállodánál. Nagy szívességet tett nekünk.
A szálloda turistanagyüzem. Néhány tucat ugyanilyen övezi a
repteret. Időről időre jönnek az útjukat megszakító turista csoportok. A szobák
kicsik, barátságtalanok. Főhelyen: tv. Az ágyból kiválóan rálátni - ugyanez áll
fordítva. A párna alatt fekete melltartót találunk. Valaki elhagyta, valakinek nem
hiányzik.
Reggel svédasztal, mindenki mindent enne, de csak néhány falatra van
ideje. Indulnak a járatok: idegesség, csomagcipelés, várakozás a reptéri
körjáratú buszra, útlevél, vám. A reptéri csarnokban tisztaság, elegancia, de
azért mindenki felteszi a lábát a szövettel kárpitozott ülésekre. A világ minden -
nem egyszer rossz - szokása megütközik itt. Rendészek, takarítószemélyzet: szinte
mind négerek. Ez a látszat.
* márc.24 (még egyszer, mert szembe mentünk a nappal) - Az
átkelők között rengeteg fiatal: diákok, ők teszik ki az utasok felét. Kis
hátizsákokkal, uticsomaggal, bandában. Úgy kelnek át a tengeren, mint az ingázók
két közeli város között. Kitettek magukért: szabályosan kiürítették a bárt.
Olyan az utastér utánuk, mint egy stadion: pokrócok, sörös dobozok, csokis papír,
újságok, prospektusok, fülhallgatók, ceruza, elhullatott kártyalapok szanaszét, az
ülések között, alatt.
Toronto vidéki kisöccse a párizsi reptérnek: minden elnagyolt,
felszínes. Minden olyan nagydarab, szögletes: buszok, teherautók. A taxik is ormótlan
limuzinok.
Reggel indultunk s alig van délelőtt, amikor hazaérünk a
fiamékhoz. Minden, mint a videokazettán, amit korábban magukról küldtek: a valóság
nem olyan színes. Kopottabb. Akinek gond a lakás, annak szép, ideális.
Az első kiruccanás: a közeli egyetemi diákvárosba. Itt-ott még
hófoltok, jég. Szél. Próbálom otthonossá színezni magamnak a tájat.
Kisunokánk, Imola lelkesen kezdett velünk angolul csacsogni, s nagyot
csalódott, amikor kiderült: nem értjük, amit mond.
A taxisofőr, aki a reptérről behozott (különben görög volt),
búcsúzáskor megkérdezte: hogy mondják a mi nyelvünkön azt, hogy "thank
you"? Megmondtuk. A borravaló után büszkén kivágta: "keszenem".
A központ és a kínai negyed határán élünk. A városkép
kontrasztjai: felhőkarcolók és kis, liliputi, lerobbant házak, legtöbb fából,
könnyű téglából.
Mindenki az átállási nehézségekről érdeklődik. Azon kívül,
hogy egész éjszaka éberek voltunk, semmi nyoma.
* márc.25. - Egyedül maradtunk a lakásban: fiamék dolgozni,
Loránt az iskolába, Imola óvodába mentek. Így csönd van, és békesség. Bár azért
jó volna látni is valamit e világból, hogy ne éljünk itt le négy hetet a falak
közé zárva. Fiamék szeretnék, ha a gyerekekkel is foglalkoznánk, nagyszülőként, s
ez természetes.
Fiam köpi a markát: most aztán megtanít engem számítógépen
dolgozni. Idegenül, de kíváncsian bámulom a műszaki csodát. A belső lépcső
alatti, beépített kamrácskában trónol. Aki dolgozik éppen rajta, csak behúzza a
deszkaajtót. S a világ kívül marad. Hajnalonta, amikor mindenki alszik, majd beülök
és kitanulom minden fifikáját. Ez is egy haszon. Otthon egyelőre elérhetetlen egy
számítógép.
A fiúcskát várom az iskolából, a magammal hozott Szolzsenyicint
olvasom. Attiláéknál alig van magyar olvasnivaló. Ami van, Lorándé: ifjúsági
könyvek.
Attila kétszer is telefonált a munkából: minden rendben?
* márc. 26. - Kiderül: Ági húgomék a szomszéd utcában laknak. Átjön a
kislányával. Évek óta nem láttuk egymást, közös megállapítás: senki sem
változott. A viták is pont olyan értelmetlenek és hevesek, mint korábban, sok-sok
évvel ezelőtt.
Este, éjfélig családi beszélgetés. A téma visszatérő, mint egy felhő: érdemes-e
kijönni? Vagy jobb maradni? Egy már ismert, kitaposott körben forgunk, terméketlenül.
Mindenki a saját pillanatnyi vágyát vetíti ki végső igazságként. Mennyivel jobb
volna e helyett praktikusabb dolgokkal foglalkozni. Hiszen most mind együtt vagyunk, nem?
De meddig?
Lefekszünk, annak ellenére, hogy fiamék azt remélik: reggel majd bepótolják az
alvást. Lévén szombat. A gyerekeknél nyitva hagyjuk az ajtót, hogy ne féljenek.
Az ablakon át, éppen a párnámra tűz a ház előtt álló utcai lámpa, s egész
éjjel figyeli hánykolódásomat. Reggel pontban hatkor lehunyja a szemét.
* márc. 27. - Fordulunk egyet a kínai negyedben, majd piacra megyünk.
Betérünk egy magyar boltba: a tulaj boldogan köszönt ránk, mikor meghallja, hogyan
beszélünk. Rengeteg az utcai árus. Utánuk: jókora halom szemét, ami másnapra
eltűnik.
Egy magyar alapítvány az Egyesült Államokból megtudja, hogy a kontinensen
tartózkodunk: egy adomány sorsáról érdeklődök náluk telefonon. Az adományról nem
sokat tudok meg, de jön a lelkes meghívás: látogassunk el hozzájuk, körutat
szerveznek nekünk. Küldjek önéletrajzot, útitervet, kérjek vízumot,
visszahívnak...
Attila fiam józan tanácsa: a kanadai vízumunk egyetlen belépésre szól. Ha
kimegyünk, többet nem jöhetünk vissza.
Pusztai Péter is telefonál Montrealból: ugorjunk át hozzájuk. Nem tudunk dönteni:
messze van, a magunk anyagi erejéből nem futja az útra. Semmi baj, küldi ő, ami
marad, azt költsük Péter fiunkra. Függőben hagyunk minden előzetes tervezést.
Eltelik ez a hétvége, hétfőn tisztábban látunk.
Az első számítógépes lecke jól sikerül. Könnyebb, mint gondolnám - a technikája.
A mit miért-et még homály fedi.
Az unokák ragaszkodnak hozzánk, bár nem világos, meddig tart ez. Talán amíg igazán
ránk maradnak és a fegyelmezést se kerülhetjük el. Holnap vasárnap... Pulykát
sütünk a menyemmel, bár életemben nem csináltam. Ő sem. Hát majd kipróbáljuk.
*
Holnap folytatom...
Ma egy képet küldök, Pusztai Péter egy kanadai felvételét.
Április 4. (péntek) A zsűri tagjait
nekünk kellett ébresztgetnünk, különben boldogan elnapolták volna korábban vállalt
penzumukat. Mondjuk, ez érthető, hiszen azok már olyan idők voltak, amikor mindenki
igyekezett rohanni a maga kis üzlete, érdeke után, bár még maradt benne annyi civil
lelkesedés, hogy a vatikáni valutáért végzett munkát se utasítsa nyíltan vissza.
Számítottunk arra, hogy esetleg nekük kell majd kivájnunk, méghozzá telefonon a
távoli zsűritagoktól osztályzataikat, de aztán Farkas Árpád azt is sugallta, hogy
ő inkább egyféle mérleg nyelve lenne - mi, négyen osztályozzuk szívünk és
tudásunk szerint a pályázókat, s a legjobb helyezésekre javasoltak névsorát tegyük
majd eléje, amelyet aztán majd összevet a dosszié margójára tett megjegyzéseivel
és végül szentesít.
Nem volt valami olcsó mulatság telefonon értekezni előbb Bencze
Tibivel, majd Majla Sanyival, majd végigvenni valamennyi pályázót s egységesíteni az
osztályozási kritériumokat. Már az elején megegyeztünk: egy pillanatra sem
befolyásoljuk egymást, s elsősorban azokat tesszük az esélyesek listájára, akik
mind a négyünk igenlő szavazatát elnyerték. Utánuk következtek azok, akik három
igent és egy kérdő, bizonytalan szavazatot összesítettek, majd a legvégső, a
tartalék helyek azoknak jutottak, akik három igen és egy nem birtokába jutottak.
A listát eljuttattuk Farkas Árpádhoz, akinek lényegi kifogása nem
volt: egyetértett négyesünk döntésével. Az eredményt meghirdettük, azzal az
ígérettel, hogy a beígért díjakról és a tervezett antológiáról, majd a
közeljövőben szólunk.
Ezzel tulajdonképpen haladékot
kívántunk adni magunkank, mert az elkövetkező napokban egy hónapi kanadai utazás
előtt álltam, s minden rám háruló szervező munkát egyszerűen csúsztattam: majd,
ha hazajövök...
Nem tudom, miért vert tanyát akkoriban bennem a szorongás, hogy a
tervezett utazás végzetes lehet, talán vissza se tudok már jönni... Akkora
távolságot kellett megtennem térben és időben, eltávolodnom a minennapi
favágástól és -fűrészeléstől, a román alföld lehangoló laposságától, s egy
olyan földrész felé venni az utamat, amelyről másodkézből szerzett hangulati
benyomásaim, képzelgéseim, olvasmányélményeim voltak ugyan, de primér éményeim
nem. Annak ellenére, hogy akkor már jó pár éve ott élt nagyobbik fiunk, előtte meg
Tamás öcsém és Ágnes hugom vertek gyökeret, nem különben Pusztai Péter és
Georgeta. Vagyis hát nem a senki földjére igyekeztem, ám a közeg, amelyen keresztül
odáig jutottam, az utazással járó reptéri és vámbürokrácia, a kitöltendő
űrlapok, az átszállással töltött órák, a szorongó éjszakai átkelés sokezer
kilométer magasságban, alattunk az Atlanti Óceán gondolatával - nem az
életvídámságot, a bizakodást keltette életre bennem. Úgy léptem ki itthoni
életemből, mint egy kád vízből, s miután leráztam magamat és megtörölköztem, a
vizet leengedve a fürdőszobaajtót is becsuktam magam mögött.
Hihetetlenül könnyen felejt az ember. Nem kellett eltelnie két
napnak sem, hogy természetesnek vegyem: a reggeli, begyakorlott koránkelés dacára
semmi sem siettet sehova - a magam ura vagyok, én osztom be a saját időmet, olyan
hosszúra nyújtom a bögrényi, saját főzetű kávé elhörpölgetését, amennyire
csak akarom.
De nem az otthonomban voltam. Odahaza is ketrecben éltem, de annak
rácsait szabad akaratból, magam szereltem fel, festettem terepszínűre. A kanadai
létem rácsozatát készen kaptam. Nem mondom, kényelmes volt, de mindegyre eszembe
juttatták az ideiglenességet, figyelmeztettek: ne szokd meg, balfék, mert utána majd
otthon nem fogsz tudni élni!
Elutazás előtt elhatároztam: a kanadai egy hónapról igyekszem
naplót vezetni, ezzel szorítom majd magam arra, hogy ne hagyjak fel az
írásbeliséggel. Mindjárt az első lapokon, az utazás előtti napon ez került belé:
...mint aki búcsúzik
és sajnál mindent amit itthagy
mindenkit akit nem lát majd
úgy simítok végig a dolgokon
az életemet övező látványon
hajzatokon arcéleken nyakhajlatokon
szökdelve emlékről emlékre
ahogy kőről kőre a patakon átal
félve nehogy az örvenybe csússzak
nehogy elmerüljek a mélyben a távozást
szabad akaratból magam kívánom megszabni
az utat az órát a percet
az útravaló batyu súlyát
a magammal lopott olthatatlan
életszerelmet...
Talán jobb lesz elővenni az egész naplót és a következő napokban
valamennyit idementeni, az azóta is rejtőzve lapuló krikszkrakszokat megfejteni, akkori
magunkat felfedezni. Annyi már biztos, hogy hazautazás előtt, kissé megrémülve a
visszaváltozás kényszerétől, félig már amerikánus lélekkel az alábbi verset
vetettem papírra:
fifty-fifty
a fénybe léptem
árnyékos felem borzong belé
a többi lázban gyötrődik majd elég
fifty-fifty
állok félig éjfeketében
másik felem akár a szikrázó papír
még élek nem túl boldogan
olykor úgy érzem már halok
felejteném hámló sebem
amit véresre kaparok
mert ha egy ablak az éjszakára nyílik
a másik rőt fénybe borul
kétfelől kegyes árnyak támogatnak
szívem gyötörve álnokul
S mert az az idő pompásan rímel az idei tavaszra, mai képeim a Magyar Szóban egy ideje rendszeresen és lelkesen közlő dr. Szabó Józseftől kölcsönzöm, aki nagyszerű ismerője és rajongója a természetnek, a madárvilágnak, a fotográfiának, a székelyudvarhelyi Független Öko Klub vezetője. A tavasz szépségeit lesi meg és tolmácsolja nekünk: a mogyoróbarkát, illetve a székelyföldi májvirágot.
Április
3. (csütörtök) Rosszul számítottam, mert Éltest nem lehetett könnyen
lerázni. Hallgatott egy ideig, aztán újra kezdte: hogy de kellene, mert kellene...
Azt én is tudtam, hogy kellene, de miként? Ötlettelen és fáradt voltam
ebben a témában.
Aztán egy kissé élesre sikerült irodai vitában kipattant az elképzelés
magva, amely aztán hamar szárba is szökkent: amikor részletezni kezdte előttem az
indokokat, amiért egy ilyen pályázatot javasolt, felötlött bennem is: hányan vannak
az életben - s nem csak a fiatalok között - olyanok, akik szívesen szólnának, talán
minden képességük megvan hozzá, épp csak a bátorságuk hiányzik, vagy tán a
környezetük túlságosan ingerszegény ahhoz, hogy felébressze bennük az önkifejezés
nyilvánosságra hozatalát. A szégyenlősökről, a kishitűekről van szó, akik
magukba fordulva élnek, akik csak magukkal komunikálnak, azt is halkan teszik, hogy fel
ne tűnjön, akik áhítják a sikert, de elébe menni képtelenek...
Ki fordul egyáltalán az ilyen emberekhez? A pályázatok általában a
merészeket célozzák meg: azokat, akikben megvan a kellő adag szereplési vágy.
Így vontuk meg a kört lehetséges pályázóink körül: részt vehet
minden, kötettel nem rendelkező, az irodalmi sajtóban még nem közölt induló fiatal,
aki nem töltötte be 35. életévét és magyar nyelven ír. Három műfaji kategóriát
különítettünk el: verset, rövidprózát, esszét. Valamennyi fődíja egy-egy
táskaírógép volt, ami azt jelentette, hogy összesen hármat kellett beszereznünk,
ami azért nem volt probléma, mert az 1989-es fordulat utáni első években csak úgy
özönlöttek a különböző adományok, segélyek, irodai felszerelések az RMDSZ, a
szerkesztőségek és az egyházak felé. Könnyűszerrel sikerült összekoldulnunk a
három gépet, s hogy nem fogtunk mellé, a díjkiosztásnál megtapasztalhattuk: nagy
sikere volt az eredeti tárgynyereménynek.
Az más kérdés, hogy a résztvevők
azóta zömmel a számítógépet részesítik előnyben. De a kilencvenes évek első
felében egy írógép még jelentett valamit.
A pályázat ugyanakkor kitűnő mércének bizonyult megtudni, mennyire jut
a fiatalok kezébe és tudomására az RMSZ-ben közölt üzenet.
Az első pár hónapban gyéren csordogált a termés. Akkor kezdett
gazdagabb lenni a postajárás, amikor az első elfogadott pályamunkák a mellékletben
megjelentek. Jött próza, vers, vegyesen - természetesen, a vers dominált -, Éltes nem
győzte iktatni a leveleket, sőt, az adminisztratív munkába besegítettek a lap mellett
szorgoskodó egyetemista külsősök, akik akkortájt kezdtek megbarátkozni a
szerkesztőségi munkával. Örvendtem, hogy gyakorlatilag csak az irányító szerepe jut
nekem, az egész kibomló csodára a fiatalok bámultak rá igazán, s végül is, az 1993
végéig tartó pályázatra 144 fiatal nevezett be.
A neheze ezután következett: életre hívni egy tekintélyes, az
eredményeket hivatalosan is hitelessé tevő zsűrit, amely vállalja is az
értékítéletet.
Ugyanakkor elkövettük azt a könnyelműséget is, hogy a begyűlt
anyag legjavából antológiát ígértünk - akárcsak tízvalahány évvel ezelőtt -,
bár most nem állt fenn a veszély, hogy bürokratikus kiadói szempontok akadályoznák
a kiadást, hiszen a lapnak is volt szabad kiadói joga, éppen csak a tőkéje és a
terjesztési eszközei hiányoztak ahhoz, hogy élhessen is vele.
Mégis: abban reménykedtünk, hogy sikerül majd megfőznünk egy
székelyföldi magánkiadót a nem mindennapi kaland támogatásának értelméről.
Többrendbeli tanácskozás után végre összeállt az alábbi
összetételű zsűri: Farkas Árpád költő (elnök, Sepsiszentgyörgy), Bencze Tibor
könyvterjesztő (Csíkszereda), Majla Sándor költő, szerkesztő (Székelyudvarhely),
Éltes Enikő (Bukarest) és jómagam.
Ahhoz, hogy érdemben tanácskozhassunk egymással, biztosítanunk
kellett a Bukaresten kívüli zsűritagoknak a pályázati anyag megismerését. Úgy
egyeztünk meg velük, hogy a szerkesztőségben elvégezzük az előválogatást -
kiszűrjük mindazt, ami eleve nem jöhet számításba.
Délutánokat töltöttünk fénymásolással, míg elkészültek a
zsűritagoknak szánt paksaméták, a pályázattal kapcsolatos minden tudnivalóval
együtt. Postára adtuk a csomagokat, s kíváncsian vártuk, ki hogyan tartja be a
kialkudott terminust.
Itt most azért szakítom meg az emlékezést, mert még Juhász Gyula
verseiben is kutakodnom kellett: holnap van a 120. születésnapja s a mellékletünkbe
verscsokrot ígértem a szerkesztőnek. S annyira belefeledkeztem az olvasásba, hogy
észrevétlenül a Juhász költői világának hatása alá kerültem. Nem is mertem ma
versre gondolni másra, csak szegény Juhászra, mert ilyenkor úgy vagyok: bárhogy
igyekeznék is, az illető költő szólna belőlem, akinek világába elmerültem.
Így Juhász Gyula jön, immár másodszor e könyvben, de ne bánd:
nagyon szép verseket írt.
JUHÁSZ GYULA
Térzene
Felgyöngyözik a kisváros ködéből
Honvágyóan az alkonyi zene,
Majd szikrázón a szürke ég felé tör,
Mintha a tűnt nap lelke zengene.
A fáradt földön elhal a dübörgés,
Minden zenébe halkul s mese lesz
És minden fölszáll, minden ablak fölnéz,
Az ég, mint egy nagy és zengő eresz.
Ó lelkem, ki egész nap messze vágytál,
Egekbe, melyekből száműzve élsz,
Miért roskadsz meg, szárnyad porba vágván,
Minden zenél most ég és föld határán,
Minden zenél már és te nem zenélsz?
A képanyag pedig egy fotósor: Székely Sándor lekapta Farkas Árpádot, amint - Kányádi Sándor társaságában - egy farkaslaki gyereknek (Tamási Áron szülőfaluja!), zuhogó esőben dedikálta a könyvét. A dokumentumfotó kedvesen suta irodalomtörténeti emlék.
Április 2. (szerda)
Szóba került egyszer-kétszer, mindenekelőtt Szávuly Attila kapcsán a Romániai
Magyar Szó Előszoba pályázata. Pár hét múlva lesz tíz éve annak, hogy a
pályázati feltételeket meghirdettük, s fiatal kollégáim (az a néhány, aki van)
jónak látják felmérni, mit adott az az amatőr módon, félig-meddig botcsinálta
pályázat a jelenkori irodalmunknak, pontosabban hány emberben mozgatta meg a
kitörésre kész, ám valami miatt rejtező ambíciót, íráskedvet, tehetséget.
S amíg a felméréssel elkészülnek, addig szabadon emlékezem. Mindenekelőtt arra,
hogyan is jött létre a pályázat gondolata.
Éltes Enikő, akkoriban újdonsült szerkesztőnk, maga is induló költő
mindegyre piszkált: tennünk kellene valamit a fiatalokért, nagyon elkelne egy
pályázat.
1993-at írtunk, a közéleti hangulat nem volt a leglelkesítőbb (azóta
sem tudom, mikor lett volna az), a lap anyagilag már megindult a bukdácsolás
hullámain, s személy szerint nem tudtam elképzelni olyan célkitűzést, ami
visszhangot keltve mozgósítja a fiatalokat, hogy egy zömmel idősebbek által olvasott
napilaphoz beküldjék irodalmi próbálkozásaikat. Szponzoraink nem igen voltak, hogy ki
tudja, milyen kecsegtető díjakkal álljunk elő. Egyáltalán, a szellemi életet
meglehetős pangás uralta, mások se igen nyúltak a pályázat eszközeihez,
tanácstalan voltam. Éltes természetesen nem hagyta magát: igaz, több ízben is azzal
ráztam le, hogy gondolja át saját tapasztalatából inspirálódva az egészet,
dolgozzon ki egy stratégiát az ügyre - ma úgy mondanánk, készítsen egy projektet, a
kérdés valamennyi vonzatával együtt -, s akkor majd tárgyalunk.
Meg voltam győződve, hogy ezzel egy jó ideig sikerült megszabadulnom a
félig-meddig rámtukmált ötlettől.
Pedig hát igaz volt, hogy a lap művelődési melléklete mellé s
egyáltalán munkatársi gárdájához szükség volt a fiatalokra. A rendszerváltásig
féligmeddig elvérzett, nem csak az irodalmunk, de az újságírásunk is, a sokféle
kezdemény pedig fölszippantotta az ismert erőket. Az igényre valamilyen módon
válaszolni kellett.
Bennem azonban még elevenen élt egy másik irodalmi pályázat, amelyet
még Ifjúmunkást szerkesztő időkben, 1977-ben okoskodtunk ki fiataloknak, az akkori
divatos szlogeneket helyezve homloktérbe:
Szülőföld - Munka - Testvériség
Egyáltalán, úgy kaptunk a felső irányító szervektől engedélyt az
egész akció lebonyolításához, hogy megideologozáltuk a témakört, mintegy azonossá
téve azzal a problematikával, melynek égisze alatt a mellénk toborzott fiatal
művészekkel - Matinéink révén - jártuk az országot.
Akkoriban a fiatal erdélyi irodalmat általában is olyan hivatalos vád
érte, hogy elzárkóznak a valóságtól, nem vállalják fel az ún. "nemzetiségi
hazafiság", a szülőföldhöz kötődés, az értelmes helytállás korparancsait,
hanem öncélú elméletieskedésre adják a fejüket... Ezt a vádat szerettük volna
kifogni azzal, hogy a témát felkínálva, arra késztetjük a jelentkező fiatal
tehetségeket, hogy ne csak tetszőlegesen, hanem a leszögezett gondolatok mezsgyéjén
teljesítsenek.
Mindez kissé bonyolultabb volt, mint ahogy azt ma el lehet képzelni:
egyrészt nógattuk egyfele a pályázókat, ugyanakkor összekacsintva velük, azzal is
kecsegtettük őket, hogy a témáinktól elütő, más humánum-kategóriákban írói
önmegvalósítást kereső alkotásokat se utasítjuk el. Vagyis, szálljatok be a
ringbe, kedves fiatalok, adjátok meg azt a királynak, ami az övé, aztán azt
csináltok, amit akartok.
Egy éven át zajlott a verseny első szakasza, amikor is azt mértük, hogy
negyedévenként hányan és kik jelentkeznek: voltak ismétlők és újonnan
felbukkanók, tehetségesek és lelkes amatőrök, de 1977 végére 112-re növekedett a
számuk. A szerkesztőség néhány tagjából alakult zsűri 68 pályázótól fogadott
el valamilyen formában közlésre alkotást (verset, prózát, színjátékot, esszét
stb.), s a pályamunkákat folyamatosan közzétettük. Előfordult, hogy csak
sikerültebb részleteket, strófákat idéztünk egyesektől, de igyekeztünk mindenkit
néven nevezni, aki valamilyen módon többet ígért a lapos átlagnál.
Az így kiszűrt 68 pályázó vehetett részt aztán az 1978 május
elsejéig tartó második szakaszban, közülük 33-an küldtek további pályamunkákat,
s az időben kibontakozó egyéni teljesítmények alapján az alábbi mezőny
rajzolódott ki (névsor szerint): Balázs Tibor (ma jeles költő, kiadói vezető
Magyarországon), Bölöni Domokos (többkötetes író, újságíró Marosvásárhelyen),
Demeter József (?), Horváth Alpár Szilamér (kiadót vezet Sepsiszentgyörgyön),
Illés Mihály (?), Józsa Márta (?), Kiss Zoltán (?), Lőrincz József (több kötetes
prózaíró, Székelyudvarhely), Mészely József (gyermekíró, Magyarországon), Mirisz
Miklós (?), Murgu Pál (kiadót vezet Csíkszeredán), Németi Rudolf (műfordító,
költő, szerkesztő Magyarországon), Salamon András (?), Simonfy József (költő,
Szatmárnémeti), Szombati István (prózaíró, Nagyvárad), Varga Sándor (prózaíró,
szerkesztő lett Magyarországon), Veres István (fordító, újságíró
Szatmárnémetiben).
A kérdőjelek azt jelzik, hogy nem tudok pontosabbat az illetők további
életútjáról.
A díjazottakkal július 22-23-án Székelykeresztúron találkoztunk, hogy
kicseréljük véleményünket a pályázatról, az Ifjúmunkás irodalmi mellékletének
munkájáról, a romániai magyar irodalom utánpótlásának alkotási kérdéseiről. A
találkozót a megyei KISZ-bizottság támogatta, a helyi középiskola konviktusában
szállásoltak el valamennyiünket, a parttalan beszélgetést a városi kultúrotthonban
tartottuk, s a második napon ugyanitt léptünk fel este közös irodalmi műsorral -
felolvasásokkal - a kisváros közönsége előtt, vitatható színvonalon, de végül is
sikerrel.
Csak sajnálni tudom, hogy nem sikerült tető alá hoznunk azt az
antológiát, melyet a pályamunkák legjobb, legreprezentatívabb darabjaiból
válogattunk. Talán a rámenősség is hiányzott belőlem e téren, de leginkább az
bátortalanított el, hogy egyik kiadó sem látott igazán fantáziát az egyenetlen
anyag kiadásában, amit - ma már mind jobban tudom - a pályázat eszmei iránytűje se
tudott a maradandó értékek szintjére emelni. Hagytam elaludni évről évre a
gondolatot, majd amikor búcsút mondtam a lapnak, az elképzelést is eltemettük.
Emlékszem, a keresztúri vita első napján költői versenyt is hirdettünk
A Hajnal témával, beígérve, hogy a pályamunkákat a másnapi irodalmi esten olvassuk
fel. Nem állhatom, hogy ide ne illesszek néhány rögtönzést, annak emlékére, hogy
valamikor éppen én voltam az, aki próbáltam megtanítani egy csoport fiatalt
gúzsbakötve táncolni. A pályázatot magát nem tudom a sikereim közé sorolni, ezért
is ódzkodtam az Éltes szorgalmazta újabb kísérlettől: miért befolyásoljak ilyen
vagy olyan irányba jobb sorsa érdemes tehetségeket?
Simonfy József
Hajnal
reggel pirosat
tolat a
hajnal
bekötött szemű
lányok robognak
mégis belevágunk
a tavaszba
Mirisz Miklós
hajnal
széllelbélelt értelemmel
szembenézve félmagammal
felszántott hajjal
tán éppen ébredek
nyújtóznak a fák
lehántva magukról a dért
csak senkiért és semmiért
felrántott énekek
felvillant rigmusok
duzzadnak táncos erünkben
hadakozva nyíló égen
büszke viharjárók
bősz igazmondók
na most köpjük ki: ha már zúg
csontig érjen e játék-lúg
s én délnek fordulok
Lőrincz József
Szitás idők hajnalán
egy-két közlés mögöttünk
sok spenótot mögettünk
s ma mint szitán keresztül
néz ránk Szitáskeresztúr.
Mert így hívták hajdanán!
Szitás idők hajnalán
lakott itt egy fő Főnök
nem volt sátrán lófarok
mert szitának ellopták
a keresztúri angyalok.
Nem volt sátrán lófarok,
nem tudták, hogy fő-török
s egyszer egy nagy ütközetben
(azt hiszem, hogy pont Sóskútnál)
elverték a kőtörők.
Szegény török az italtól?
a veréstől? - nem tudom, de
falra hányt.
Azt mondják, hogy Keresztúron
őrzik ezt a hagyományt.
Balázs Tibor
hajnal
1
valaki
kékre verte az eget
s e rettenetben
hatalmas karavánok:
hegyvonulatok menekülnek
csupán a föld
lebbenti meg menyecskésen-büszkén
mező-zöld szoknyáját:
körüludvarol
2
nyílik
az ég
kék ejtőernyője
A mai képanyag a marosvásárhelyi Jakab Éva Laura tanítónő két rajza, amelyeket a Romániai Magyar Szó Előszoba pályázata hatására küldött be
Április 1. (kedd)
Most délután van, és egyetlen átveréssel sikerült megúsznom. Az is ártatlan tréfa
volt, egy kolléganőm részéről, aki a kiválogatott reggeli híreket füzetté
igazítja és sokszorosítja, hogy mindenkinek jusson okulásul, munkaforrásnak. Néhány
elrontott lapot kötött be külön füzetnek álcázva és azt tette az asztalomra, nekem
meg a reggeli képvadászat miatt meg se fordult a fejemben, hogy helyben belelapozzak.
Még egy félóra múlva is benézett hozzám az ajtón, s amikor látta, hogy a füzet
érintetlen, enyhén csalódott arcot vágott. Ettől fogtam gyanút, s akkor kézbevettem
a füzetet és tudomásul vettem, hogy április elseje van. Szegény csaj mindegyre kérte
utána a bocsánatot, de hát én meg pont fordítva éreztem: én nem voltam elég
udvarias, hogy kedvét töltsem a tréfacsinálás fogadtatása révén.
Valahogy a humorunkat is kipasszírozza ez a mókuskerék-hajtás. Nevetésünk durva,
erőltetett, útszéli - csak mi értjük, min és miért tesszük, belterjes bennünk
minden, szinte csak saját használatra igazított, teremtett...
No, kipöfögtem magam.
Beígértem egy nem várt finálét a fikciósan konkrét riporthibridem ügyében, s most
már nem halogatom: a szerzője az a tanár, aki az ország valamennyi iskolájából
majdnem kicsapott "verekedős" diákot osztályfőnökként, többszáz
kilométerre a történtek színhelyétől befogadta.
Ideírom a hozzászólásához mellékelt kísérőlevelet is.
"Tisztelt Szerkesztőség!
Eredetileg magánlevélben akartam közölni Cs.G.-vel az egyetértésemet cikkével
kapcsolatban. Közben tudomást szereztem arról, hogy az érintett ... érdekszövetség
nagyon felháborodott és mozgolódni kezdett. Ha igaz, az említett újságíró
sajtóperrel fenyegetőzik...
Ilyen körülmények között számítani lehet arra, hogy önökhöz is küldenek
tiltakozó, mosakodó, helyesbítő levelet, cikket. Ezt nehéz volna visszautasítani, de
nagyon hatásos volna az én írásommal együtt közölni. Az én nevemet eléggé
ismerik pedagógus körökben ahhoz, hogy tájékozódjanak, melyik oldalon van az
igazság. Szükség esetén az igazgatóság hivatalos nyilatkozatát is közölhetik...
Amennyiben nem tartják szükségesnek az írásom közlését, kérem, juttassák el
Cs.G.-hez.
Földalatti járatok
Nagyon megörvendtem Cs.G. Közlekedő edények c. írásának, annak
ellenére, hogy ezzel egy tervezett cikkemet "lőtte le".
Az a fiatalember, akit a 2. és a 3. pont alatt említ, tanítványom, és rég
elhatároztam, hogy majd mikor az illető leérettségizik, megírom az esetet. Nem
azért, hogy igazságot szolgáltassak neki, mert az elvesztett évét nem lehet
visszaadni, az ő és a szülei szenvedését, szorongását, keserűségét még az
emlékezetükből sem lehet kitörölni.
Az ügy azonban általános elvi, nevelési szempontból is nagyon jelentős. Azt
példázza, hogy az érdekek összefonódása folytán egyéni szempontok milyen kancsal
optikát alakíthatnak ki, mily kegyetlenül áldoznak fel egyesek egy gyermeket a rosszul
felfogott tekintély megvédésének érdekében, milyen sötét földalatti járatok
nyelik el a métányosság tisztavizű csermelyét.
A régi iskolában történtekről nincs sokoldalú dokumentációm, arról nem
nyilatkozom. Azt azonban tudom, naponta látom és tapasztalom, hogy a huligánnak
kikiáltott, az iskolából kicsapott és városából elüldözött gyermek nálunk a
legrendesebb, legfegyelmezettebb tanulók közé tartozik, a művelődési munkában élen
jár és nagyon komolyan készül jövendő hivatására. Magatartása példamutató,
tanárai szeretik, osztálytársai is legfeljebb azt kifogásolják, hogy - szerintük -
túl udvarias a tanárokkal szemben. Ők persze nem ismerik a kálváriáját, különben
megértenék, hogy a leforrázott eb az esőtől is fél. Nem, a fiatalembernek nem tört
meg a gerince, nem lett stréber, csak kissé elővigyázatos. Olyan leckét kapott, amit
nehéz elfelejteni. Nehezen élte bele magát egy olyan helyzetbe, ahol nem kell félnie a
tanároktól, ahol a tanár-diák kapcsolat alapja a kölcsönös
tisztelet és szeretet.
Cs. G. igaz ember igazát mutatta fel, ezt a mi iskolánk egész tantestülete
tanúsíthatja. Részemről örvendek és szerencsének tartom, hogy ezt a kedves, derék
fiút megismerhettem, de ez neki nagyon sokba került..."
Ígéretemhez híven, az egész történet szereplői közül csak magamat adom ki:
maradjon meg mindenki névtelenségben, e történet öntörvényűségébe zártan,
hiszen egy jelenséghez próbáltam meg az általuk szállított valóságelemek és
állásfoglalások révén támponttal szolgálni. Immár nem a pertől való félelem,
hanem a mások személyiségét tiszteletben tartó óvatosság a meghatározó
eljárásomban.
Minden esetre, a Tanár úr levele valahogy visszaadta a hitet az újságírás
értelmében. Mivel tanárember írta az ő vélekedését is - szöges ellentétben más
tanáremberek korábban ismertetett felfogásával -, megnyugtattam magam afelől, hogy
mégsem lehetek elvetemült tanárellenes. Ami már csak azért is nonszensz, hiszen már
a családban magamba szívtam a tanári létforma és erkölcs lényegét: nagyapám,
apám, nagynéném, nagybátyám, anyám, testvérem, feleségem valamennyien tanárok
voltak, s nekem bár csak néhány órányi próbatanítás van a tarsolyomban, nem
gyűlölhetem a tanárembert. Legfeljebb azt az embert - ha tanár, ha más -, aki nem mer
szembenézni azzal, ami az ő mulasztása és felelőssége.
Tulajdonképpen ennyi volt az akkori állásfoglalásom lényege, sajnálom, hogy ilyen
vitatható és félresikerült formában tört felszínre.
De talán ennél is jobban sajnálom, hogy azt a látszatot keltettem, mintha énmagam
csalhatatlan lennék, körülöttem teljesen tiszta lenne a levegő.
Ma úgy érzem, nem vagyok még elég erős lezárni ezt a végeérhetetlennek tűnő
vallomásláncot. Még szükségem van némi levegőre, hogy mélységben eljussak addig,
ahová az általam mélységesen tisztelt és becsült Ali, vagyis hát Lászlóffy
Aladár - kezdő fűzfapoétaságunk akkori nagylelkű mentora - figyelmeztetett
valamennyiünket:
LÁSZLÓFFY ALADÁR
Férfiak
Hányan rohadtak el húsz és harminc között.
E kor a férfit vagy szemetet érleli bennünk.
Nemcsak a gyávák úszták meg szárazon,
s nemcsak a hősök tettek valami emlékezeteset.
Húsz és harminc között hányan rohadtak el.
Jobban kell utálnom őket, mint a múlt századot.
Kiszállok menet közben a kortársi liftből,
velük egyazon üvegből ne töltsenek nekem levegőt.
Ezek a fiúk sem bácsinak indultak, aki más fiút
fejet csóválva korhol, s nem izének, aki lapulva
vet ágyat egy kitüntetés összkomfortos
bársonydobozában, de hát
sokan rohadnak el húsz és harminc között,
mert esős a nyár, mert száraz a nyár,
mert könnyű az élet, mert nehéz az élet,
mert nem jön ki nekik, mert kijön nekik,
mert egy leckét sosem felejtenek el,
mert másvalamit tökéletesen elfeledtek,
mert sokan rohadnak el húsz és harminc között.
A képanyag ma két saját felvétel: a bukaresti Herestrau tó partján álló hajókaiptányság pontonja tavasszal-ősszel ott himbálózik a hínáros part mellett, s párszáz méterre tőle Brancusi zseniális Végtelen oszlopának cementbe "átültetett", silányul modern utánzata - a park "dísze".
Március 31. (hétfő) Nagyon-nagyon furcsa még
napvilágnál hazamenni. A tegnap az történt: vártam, hogy besötétedjen, mert az
nagyjából jelzi, mennyire közel a szerkesztősélgtől való aznapi megválás
pillanata.
És hiába telt az idő, hiába mutattak az órák szokásos esti időt, odakint, az
előreigazított időszámítás miatt még derengett az ég alja és minden tisztán
kirajzolódott, mint egy nyári koraestén.
A magamnak nyújtott türelmi idő közben letelt. És mert nem lettem azóta
sem túlzottan okosabb, a legjobb lesz, ha úgy sorakoztatom föl gondolataimat, ahogy a
pillanatnyi szeszélynek megfelelően lecsapódnak. A kapkodásból, a csapongásból majd
csak kirajzolódik egy hozzávetőleges kép arról, hogy milyen is manapság a kritikai
szűrő önértékelésemen. Amennyiben túl ritkásnak bizonyulna, magyarán
megbocsátóan elnézne a nyilvánvaló balfogások fölött, előre is az elnézésedet
kérem.
A legelső érzés, helyzetkép: mintha le lennék taglózva. Annyi kritikai
megjegyzéssel szembesülve már-már hajlamos vagyok elhinni, hogy a tükör, amit
tartanak nekem, hiteles képet mutat. Ha ennyien mondják, valószínű, hogy egyoldalúan
ítélkező, felületes szélhámos vagyok, aki pozíciójából szentenciát mond élők
és holtak fölött. Az eszement, a megrendült idegrendszerű, a bomlott lelkületű nem
érzékeli azt, hogy milyen torz szemszögből ítéli meg a világot. De egy józan,
normális, az árnyalatokra érzékeny, elemző ész is kevés eséllyel száll szembe
környezetével, ha az el akarja hitetni vele, hogy nem ő az igazság letéteményese,
hanem azok, akik hangja erőteljesebben harsog. A többségé.
A csapda: hogy nem utaztam le magam, utánanézni a dolgoknak. A bizalom, a
megalapozottnak vélt emberismeret, hogy képes leszek eligazodni kollégám benyomásain,
tanúvallomásán. Meggyőzött az az alaposság, ahogy a tapasztalatait rögzítette.
Sőt, azt is a javára írtam, hogy nyíltan bevallotta: bizonyos lépései, szándékai
nem sikerültek. Hézagok vannak az összképben. Megértettem, hogy miért ódzkodott
például attól - amit aztán az egyik levélben a fejére is olvastak -, hogy
megjelenjen a megyei pártbizottság propaganda titkáránál, akinek a fülébe jutott,
hogy a népi diákegyüttesnél történt affér ügyében nyomoz. Úgy okoskodott:
mintsem hogy pressziónak tegyék ki, netán meg is fenyegessék, inkább felül a
vonatra, és ha formailag dolgavégezetlenül is, de leteszi az asztalra azt, amennyire
jutott.
Ezért volt az, hogy mind a riport első megfogalmazásakor, mind később,
amikor egy idő elteltével botrányt okozó álriportomat megírtam, jócskán
átvállaltam tőle a felelősség nagy részét. Azt nem mondhattam, hogy az ügy
megismerését személyesen végeztem, azt viszont igen, hogy megbízva kollégámban,
felvállaltam az általa végzett vizsgálatot.
Hazárdjátéknak tűnik, de talán mégsem volt teljesen az.
Ma is meggyőződésem, és azt hiszem, ebben az egyben egyáltalán nem
tévedtem, hogy egy kamasz, egy fiatal ballépésének háta mögött mindig meg kell
keresni - és meg is lehet találni - a felnőttek felelősségét, mulasztását,
hanyagságát, sőt rossz hatását. Az nem lehet, hogy a fiatalok elvetemültek legyenek,
a felnőtteknek pedig nyitva álljon mindenféle kiskapu, kijárjon a mentség, a
magyarázat, mentőkörülmény, szempont.
A fiatalok akkor is ártatlanabbak, romlatlanabbak, amikor úgy tűnik, hogy
szörnyűségeket művelnek. Mert mi, felnőttek sokkal jobban eligazodunk az álcázás,
a védekezés, a helyezkedés eszközeiben. Több a féltenivalónk ahhoz, hogy habozás
nélkül karakánnak, elvszerűek, őszinték és pártatlanak legyünk. A súlyos,
patologikus eseteket leszámítva, egy kamasz kilengése, megdöbbentő viselkedése
mindig a felnőttek világáról árul el döbbenetes titkokat, s szinte érthető, hogy
nagyon sok felnőtt éppen ezért igyekszik elgáncsolni az igazság lelepleződésének
folyamatát.
A fiatal, a gyerek viselkedése mindig csak reakció valamilyen agresszióra,
igazságtalanságra, amit a felnőtt világ elkövetett vele szemben. Ebben akkor is
hiszek, ha felnőttként nem egyszer magam is szembekerültem a gyerekekkel, az általuk
képviselt tiszta, még számításmentes logikával, és próbáltam elhitetni velük,
hogy a helyezkedés, a simulás, a taktika sokkal fontosabb, mint a szándék maga.
Az ismertetett leveleket olvasva hirtelen megingott minden bizonyosnak vélt
meggyőződésem. Már-már hajlottam arra, hogy kiálljak a nyilvánosság elé és hamut
szórjak a fejemre. Az, hogy nem így történt, némiképpen gyávaságomnak tudható
meg. Annak, hogy a sok-sok tengeri kalandozásról szóló irodalmi alkotást elolvasva
mindegyre azt a tanulságot szűrtem le belőlük, hogy viharban legjobb, ha az ember
bebújik egy egérlyukba, vagy legalább is megpróbál olyan jelentéktelenné
zsugorodni, hogy az elemek haragja ne tudja magát kiélni rajta - lehetőleg észre se
vegye, hanyagolja. Az idő mindenre gyógyír - mondogattam magamban, pedig nem igaz, mert
legfeljebb csak elviselhetőbbé teszi azt, ami ha jól megnézzük, becsületes ember
számára elviselhetetlen: a rejtőzést, a félszájúságot.
Gyávaságom természetesen az írásban is megmutatkozott: nem mertem
nyíltan felfedni a történet szereplőit. Irtóztam mindenfajta jogi következménytől:
pertől, ügyvédektől, periratoktól, bizonyítási eljárásról, kihallgatásoktól.
Úgy szerettem volna odamondani az ügyben vétkesnek talált felnőtt társadalomnak,
hogy egy kukkot se tudjanak ellene szólni. Bíztam abban: a jóérzés majd arra
kényszeríti az ügyben érintetteket, hogy meghúzzák magukat, úgy tegyenek, mintha
nem is róluk lenne szó. Nem vettem számításba azt, hogy aki egyszer felépített egy
vádat, és azt bizonyos mértékig győzelemre vitte, nem fog lemondani olyan könnyen
róla. A tanár, mivel elérte, hogy a konfliktusban őt tekintsék a szenvedő félnek,
aki ráfázik az egészre és a fiút az agresszornak, aki hálátlan és potenciális
tanárveszély minden iskolában, nehezen nyelte volna le azt, hogy netalántán fordul a
kocka és esetleg őszintén tükörbe nézni kényszerül.
Irodalom és élet, fikció és valóság keveredett bennem, már magam sem
tudtam, mi volt az ügyben a tényszerűség és mi a spekuláció, mi a pletyka és mi a
bizonyíték.
Azt azért biztosan tudtam - hiába próbálták a kisvárosból Bukarest
felé sugallni -, hogy a kárvallott fiú apjával semmilyen üzletet nem kötöttem,
hiszen még csak nem is találkoztunk, egy szót sem váltottunk egymással. Eltelt szinte
egy fél élet az esemény óta - "a renitens" diákból azóta komoly
családapa válhatott, ő is megélhette már a maga kisebb-nagyobb konfliktusait az
ifjabb nemzedékkel, és ma is csak elvontan élnek bennem: létező, ám mégis
virtuális lények, akikhez az ég világán semmiféle érdek nem fűzött és nem fűz
ma sem. Tulajdonképpen nem is tudom, miért ragaszkodtam annyira az igazságtételhez, s
könnyen előfordulhatott volna, hogy ha az Ifjúmunkást nem kavarják bele annyira
alpári módon az egész történetbe - a már említett körülmények között
kicsinálva a fiút az első, jóhiszeműen elfogadott, ám igazságtalan közléssel -,
akkor közönyösen, gyáván elmentünk volna mellette, mint akkori életünk annyi más
szégyenteljes eseménye, konfliktusa mellett.
Ma már - nyilvánvaló a következtetésem - még egy ilyen kockázatos
kalandra nem szánnám el magamat. És talán még egy ilyen életet se vállalnék föl,
amilyet leéltem. Csakhogy ezek akadémiai okoskodások: a további kalandokat még
elkerülhetem, de az eddig leélt életemet föl kell vállalnom, a maga teljességében.
Húszegynéhány évvel ezelőtt mindez sokkal zavarosabb volt bennem. De
mérhetetlen önbizalmat adott számora az a levél, amit holnap teljes terjedelmében
ideírok ebbe a könyvbe. Ma úgy érzem, ennek a hangvétele sem eléggé szenvtelen,
közömbös - de hát lehet az ember közömbös ezen a földön?
A képanyag egyetlen fekete-fehér fotó: kedvenc képíróm, Oláh István barátom Legénybánat c. remeke.
Március
30. (vasárnap) A következő levél egy diáklányé, aki maga is tagja
volt az illető tánccsoportnak. Miután pontosan nevesíti az általam
személytelenített történet valamennyi szereplőjét, mondván, hogy ezt így lett
volna természetes tennie az újságírónak is, felteszi a kérdést: "Miért nem
jött hozzánk, akik megvédhettük volna nevelőnket, akinek annyi szép élményünket
köszönhetjük? Mert ment ő sokfele, azazhogy talán inkább csak egyfele, egy oldalra.
Ment a KISZ-titkárhoz, a nyílt, becsületes tanulóhoz, annak az édesapjához, a
közepkorú, nyílt tekintetű férfihez, csak hozzánk nem jött, pedig mi tudtunk volna
legtöbbet mesélni neki az egyik félről: a tanárról. Elmondtuk volna, hogy mindig
becsületes, lelkes embernek ismertük meg, aki szabad idejét áldozta a tánccsoportra,
mert a néphagyományokba vetett hite arra buzdította, hogy átadja nekünk azt, amit ő
egy életen át gyűjtött. Elmondtuk volna, hogy diákságunk legszebb emlékei a népi
együttes tevékenységéhez, a hétvégi kiszállásokhoz fűződnek (hozzátenném, hogy
egyetlen alkalommal történt meg, hogy baj adódott: amikor az alkoholtól
fölbátorodott kamasz első és egyben utolsó kiszállására került sor). És
elmondtuk volna még annak az újságírónak - ha kérdezett volna -, rácáfolva a
KISZ-titkár szavaira: a tanárt soha, egyetlen előadás alkalmával sem láttuk ittasan.
És ugyanígy bizonyíthatjuk mi, akik hetente együtt vagyunk vele, hogy soha diákhoz
nem ütött... Nyertünk egy sereg megfélemlített, lapuló diákot - így a
cikk. Nos, nem, kedves Cs.G. A cikk nyomán a nyereség jól láthatóan egy sereg
felháborodott diák. Mert a kamaszlélek érzékenysége nehezen viseli el, ha az
igazság nevében kiáltozik valaki égrekiáltó félrevezetést".
A kisváros 1-es ipari középiskolájának tantestülete is tollat
fogott: tiltakoztak az írás szubjektív hangvétele s a ferdítések ellen.
"Érthetetlen, hogyan ítélkezhetik Cs.G. olyan esetről, amelynek szereplőit -
amint ez a cikkből kiderül - nem ismeri. Egyáltalán, az újságírói etikával,
felelősségtudattal összefér-e a csupán újságíró kollégájától nyert
értesülések alapján ítélkezni, sőt követelőzni? Vajon hova vezetne e módszer, ha
mi magunk is alkalmaznánk, és tanulóink ismereteinek értékelése során
kollégáktól nyert értesülések alapján osztogatnánk a jegyeket?"
Ugyanabból a kisvárosból egy tanárember: "Cs. G. írása
túlnyomó részében egy 1978-ban történt esetet melegít fel. Írásának fontosabb
szereplői, nevezzük így: Tanár, Szülő, Diák és immár Cikkíró is. Első kettőt
negyedszázada ismerem. Cikkírót is évtizede már. Mindent egybevetve, a napok
múltával is érthetetlennek tartom, amit írásában elművelt. Igaz, helységet és
pontos neveket nem emlegetett, azonban paradox módon éppen az eltorzított beállítás,
a sokfelé vagdalkozás teszi félreismerhetetlenné. Elfogadhatatlan volna és egyben
jellembeli hiba részéről olyasféle magyarázkodás, hogy jaj kérem, dehogy, én
egyáltalán nem erről az esetről számoltam be... Ennek az egész, tendenciózusan
feltálalt eszmefuttatásnak pedig egyetlen igazi károsultja van: a félrevezetett
olvasótábor. Ez utóbbi töredékében, amely ismeri a konkrét esetet, felhorgad a
kérdés: nem ez a visszaélés a hatalommal, az újságírói hatalommal? A legszomorúbb
pedig az, hogy Cikkíró, egyik országos hetilapunk egykori főszerkesztője, a teljes
igazság szószólója követi el mindezt. Írása végén még büntetést is követel.
Ő? Ezek után? Talán inkább neki kell számot adnia..."
És még egy levélből, amelyet a tanügyi szakszervezet fogalmazott
írásban az illető városból, megfogadva a furcsa telefonbeszélgetés végén adott
"jótanácsomat". Valamennyi reagálás közül ez a legterjedelmesebb és a
legvérmesebb: "Mint municípiumunk tanügyi dolgozóinak választott szerve, a
tanügyi szakszervezeti bizottság, az összes iskolák munkaközösségeinek
felhatalmazásából, szeretnénk választ kapni arra, hogy miként jelenhetett meg az
egyébként közkedvelt folyóiratban ilyen pedagógus-gyalázó iromány? Hozzátesszük,
hogy a cikk megjelenése után felvettük - telefonon - a kapcsolatot Cs. elvtárssal.
Tettük ezt azért, mert olyan tanárról van szó ugyanis, aki nem csak iskolájának, de
a municípiumnak, a megyének, s nyugodtan hozzátehetjük, az országnak is dicsőséget
szerzett népnevelői munkájával, a műkedvelők tevekenységének irányításával...
Csodálkozunk, hogy ez a rágalom éppen most, a második magyarországi vendégszereplés
után jelent meg. Ahelyett, hogy Cs.G. ennek az útnak a nagyszerűségéről, a...-i
diákok és vezető tanáraik ügyszeretetéről számolt volna be, s további munkára
buzdította volna őket, gyalázkodásba kezd, vádakat kohol. Vajon miért? Ez az
együttes nem magánvállalkozás, hanem a román és magyar fiatalok közötti barátság
elmélyítésének, a román és magyar folklórkincs iránti tisztelet, nemzetiségi
hagyományaink ápolásának jegyében született és működik most is... A szóban
forgó tanárnak írásai, szakcikkei jelentek meg a sajtóban, s önálló kiadványként
is. Hosszú időn át ő volt ... rajon művelődési életének irányítója, pár
évvel ezelőtt országos kitüntetésben részesült, megkapta a Kulturális Érdemrend
III. fokozatát. Hadd tegyük hozzá, hogy szakszervezeti gyűléseken, a tanéveleji
megyei jellegű tanácskozásokon, művelődési bizottsági üléseken,
pártgyűléseken, iskolai kiértékelőkön mindig ott szerepel a neve a legjobbak
között... Ennyire távol állna Cs.G.-tól mindaz, ami művelődési életünkben,
nemzetiségi népművelésünkben történik? Ennyire nem figyelne oda ezekre a
kérdésekre? Akkor mire figyel ő? Mi a szerepe, a hivatása?... Érdeke lenne valakinek,
hogy szétzilálja ezt az oly szép és magasztos munkát? Épp most, amikor színpadra
kell állnia a Megéneklünk, Románia fesztivál 1979-1981-es seregszemléjének döntő
szakaszán?... Aki képes arra, hogy egy rakoncátlankodó kamaszfiú és sértődött
szülei meg a szülők barátai szócsöve legyen egy ilyen ügy ellenében, az nekünk,
rólunk ne írjon... Igen, felhívtuk Cs.G.-t, emberi módon kértük, vonja vissza
rágalmait. Megdöbbentett az a magatartás, nagyképűség, amellyel válaszolt. Pedig
nem egyetlen embert sért meg, hanem mindenkit, akinek köze van ehhez az ügyhöz, aki a
folklóregyüttes munkáját támogatja, s aki szólt a tanár védelmére...
A megyei meg a municípiumi pártbizottság képviselői, a
művelődési és a szakszervezeti szervek, a megyei tanfelügyelőség alaposan
utánajártak a dolognak. Egyetlen ember akadt, aki másként látja a dolgot: a megyei
KISZ-bizottság akkori első titkára, aki az Ifjúmunkás akkori főszerkesztőjétől a
lapban megjelent cikk után sajtóankétot kért. Igy került ...-re Cs. fiatal
kollégája, akinek - úgymond - feltétel nélkül hitelt és igazat ad. Ámde azt
elfelejtették, hogy a KISZ-titkár közeli barátja az illető tanuló apjának, a két
családot szoros szálak fűzik egymáshoz, a férfiak vadászgatni is szoktak, lévén az
apa a megyei erdészeti hivatal főkönyvelője...
A Cs. által emlegetett tanuló még csak tanulója sem volt a
tanárnak. Magatartásáról, fegyelmezetlenségéről viszont híres volt, a
pionírházból kitiltották, az Ady-ünnepségre szervezett kirándulást megzavarta,
osztálytársait lefitymálta. Ezt a gyereket és a mindenhova futkorászó, névtelen
leveleket szerkesztő szülőket veszi védelmébe Cs... A cikke által keltett botrány
túl nagy ahhoz, hogy hallgatni lehessen az ügyről. Kérjük a főszerkesztő
elvtársat, az elvtársiasság, a szocialista erkölcs szellemében, vonják
felelősségre Cs.G-t a hamis vádakért, hivatalos szervek alaptalan
rágalmazásáért".
Nagyjából ennyi lenne.
Azaz, hogy még van egy levél a birtokomban, de arról majd csak
akkor, miután rögzíteni tudtam az eddigiekkel kapcsolatos mai gondolataimat. Sajnos,
rendszerezésükhöz még aludnom kell legalább egyet - a fejemre idézett sok vádtól
szabályosan elkábultam...
mintha most látnád
mára se
tanultál kovács fiam mi
lesz belőled ha így folytatod
világ lustája
még kovácsnak se leszel jó mert
az legalább oda-
sóz a verővel ahova kell
és akkorát de
te csak állsz és nézed
a cipőd orrát mintha most látnád
először
A képanyag ezúttal két dokumentumfotó a riport körüli vita időszakából. Az egyiken otthoni műszakban éppen a napi penzumot írom az Előre számára, a másikon Sepssizentgyörgy határában Imreh S. István fotós kollégám katonai távcsövével kutakodom az árkosi dombok hajlatain.
Március 29. (szombat)
Holnap beadunk az európai "közösbe" egy órát az életünkből. Meglehet,
egyeseknek ezzel a 60 perccel rövidül meg éppen az életük. (Reméljük a
legjobbakat...)
Kiterítettem magam elé a Huszár Sándor ajándékát: az esetleges
emlékirataimhoz adományozott leveleket. Teljes terjedelmükben agyrém elolvasni
valamennyit, így csak jelzések, esetleges idézetek formájában érzékeltetném az
akkori közhangulatot.
Egy
nagybányai nyugdíjas tanítónő írta: Mikor elolvastam a fent említett cikk második
részét, nagyon-nagyon elkeseredtem, s rájöttem, hogy egyesek számára (remélem,
nincsenek sokan, szerencsére mást nem is tudnék említeni), mint pl. Cs.G., a
pedagógus rongy, akibe a sáros, mocskos lábat bele lehet törölni... Ennek a cikknek a
megírásakor az újságírót nem a tárgyilagos újságírói józanság vezette, hanem
valami, számomra teljesen elképzelhetetlen bosszú, rosszindulat, irigység, nem is
tudom, hogy nevezhetném, ez süt ki a sorok közül. Talán a fiát vagy a lányát az
illető tanár nem vette be a tánccsoportba, vagy a "középkorú, nyílt tekintetű
férfi" kapott magasabb megbízást a szülői bizottságban?... Sötétben vannak az
indítás rugói, de úgy érzem a cikkből, valami egyéni, csak azért is megmutatom én
neked van mögötte... Ahogy Cs. G. vélekedik, én azt nem merném nevezni kommunista
életelvnek, sőt sértőnek találom. Itt nem arról van szó, hogy pedagógus véd
pedagógust, hanem inkább az történt, hogy abban a példabeszédbeli közlekedő
edényben nagyon zavaros és büdös a víz."
Egy,
az illetékes kisvárosból érkezett levélből: "Elolvastam egyszer, elolvastam
kétszer, majd tanulmányozni kezdtem a szöveget. Végül is el kellett hinnem, hogy az
egymás mellé rakosgatott szavak tömegét ezúttal egy ártatlan ember
kipellengérezésére állította csatarendbe a szerző. Noha időpont, helység, iskola,
szereplők nincsenek megnevezve, a leírt eset minden további nélkül azonosítható,
hisz jó két esztendeje ugyancsak nagy port vert fel a megye pedagógus- és
diáktársadalmában... Nem kell egyéb a dologhoz, mint egy ismert újságíró, akinek
munkájában, ítéleteiben nem kételkedik a jóhiszemű szerkesztő, mert az ilyennek
ugyebár minden megengedhető, még akkor is, ha ez a munka - esetünkben - felületes,
eredménye pedig a valóság durva és következetlenségekkel megtűzdelt
elferdítése..."
Ugyancsak az illetékes kisvárosból, egy főkönyvelőnő leveléből:
"Egy vagyok azok közül, akik ismerik a kamaszok viselkedését, van egy
tizenegyedikes fiam, akit egyedül nevelek, s ismerem mind a tanárt, mind a szóban
forgó fiú édesapját, és azt is elismerem, ha véleményt kértek volna róluk,
mindkettőjükről pozitívan vélekedtem volna. A tanárral együtt dolgoztam
körülbelül 10 évvel ezelőtt a rajoni néptanácsnál, ő a kultúrosztály vezetője
volt, én mint könyvelő dolgoztam. Becsületes, szerény, példaadó, segítőkész
munkatársnak ismertük, a poharazgatásairól nem volt ismeretes, munkáját nem a
hiúság vezényelte, hanem a feladatának becsületes véghezvitele. A fiú édesapját a megyésítés után ismertem
meg, közelebbi ismeretségben nem voltam vele, de azt hallottam, elismert ember... A
történtek leírását egyoldalúnak tekintem, az az igazságosnak tűnni akaró
újságíró miért nem látogatott el a tanárhoz, az iskolához, miért nem kért
véleményt azoktól az emberektől is, akik a tanárt ismerik. Nem kétséges előttem,
hogy a szülő a gyermeke mellett kell álljon, őt kell hogy pártolja, de vajon az ilyen
gyerek, aki ma a tanárhoz üt, holnap nem fordul-e a szülei ellen, főleg ilyen esetben,
ha még tudomást szerez róla, hogy évek után is egyesek bosszút forralva kérik a
tanár megbüntetését... A fiatal fiúnak igazságot szolgáltattak, az élet előtte
áll, munkájával majd bizonyíthat. De egy becsületben ártatlanul kipellengérezett
ember, nevelő vajon nem érdemli meg az igazságszolgáltatást? Aki már közel három
évtizede munkájával bizonyítja, hogy igenis nevelő, ezen túlmenően egy egész
tájegység - népi kultúránk - hagyományainak ismerője, megőrzője és
továbbadója".
Az illetékes kisvárosbeli földrajztanár leveléből: A következő két
kifejezés a kérdések egész sorát indította meg bennem: "az ő fia végül is
csak visszaütött"... Íme a kérdéseim: Cs.G. mikor állt utoljára katedrán és
mennyi ideig tanított? Ha egy tanár leken egy pofont egy diáknak, milyen büntetés
vár rá? Mit tenne Cs., ha anélkül, hogy együtt inna tanítványával, és anélkül,
hogy bántalmazná, egy rendreutasítás miatt megverné az illető diák? Mit tenne
Cs.G., ha a saját fia cselekedne ilyet? Mi a véleménye arról, hogy vannak iskolák,
ahol egyes osztályokba a tanárnők félnek bemenni? Hát arról, hogy tizenéves diákok
késsel támadtak, illetve rávettek egyéneket, hogy rátámadjanak tanárokra (nőkre
is), mert azok számon "mertek" kérni egyes diákkötelességeket? Vagy az
olyan esetről, mikor a tanár kiskorú gyerekét bezárták és bántalmazták olyan
tanulók, akiknek elégtelent "mert" adni a tanár... Ha Cs.G. ezekre a
kérdésekre netalán a mindig a tanár a hibás sablonszöveggel szándékszik
válaszolni, akkor jobb, ha nem is fáraszt. Ismer Cs.G. olyan eseteket, hogy a szülők
kizavarják vagy be se engedik a családlátogatásra érkezett osztályfőnököt? Én
ismerek olyan esetet is, hogy a negyedik osztályos gyermek tanítónőjét az apa
baltával fenyegette, hogy többet feléjük se menjen. (A partról könnyű
okoskodni...)"
Egy zenetanár leveléből, ugyanabból a városból: "Önről mint
emberről, újságíróról igen-igen rossz véleményem alakult ki. S hogy e
véleménynek hangot adok, az ön írása késztet rá, amiből szószerint idézek:
Kommunista elveink nem békülhetnek meg a félszájjal kidekázott féligazságokkal.
Nos, kedves újságíró elvtárs, ön ezt az elvet csak dogmaként fogja fel
(véleményem szerint), mert a cikkében tálalt tényanyag tárgyalási módja a fenti
elvet tagadja... Sem a helységet, sem az iskolát, sem a tanulót, sem a tanárt nem
nevezi meg, és így, névtelenül egész sor súlyos rágalmat varr a történetben
szereplő egyénekre és munkaközösségekre. Hát ezt így nem szabad, még akkor sem,
ha annak a szólásmondásnak szellemében írjuk, hogy Kinek nem inge, ne vegye magára,
mert ezzel súlyosan vétünk az ön által emlegetett kommunista elveknek. Emlékeztetni
szeretném, hogy a Román Kommunista Párt XII. kongresszusának határozata a sajtóra
vonatkozóan is igen világosan meghatározza azokat a tennivalókat, amelyek a
sokoldalúan fejlett, újtípusú ember formálásában reája hárulnak... Ön az
írásában odáig megy, hogy a tanárokat a tanulók ellenségeiként tünteti
fel..."
...És itt újra csak félbe szakítom az idézgetést, amelyből legalább
ennyi maradt a következőkre is: a történet, a probléma túl komoly ahhoz, hogy
felületesen, csupán az én szemszögemből értelmezve kerüljön be e lapokra.
Valami nyugtalanító véletlen folytán a levelek közé csusszant (mikor? miért? - a
kérdésekre nem találok választ) egy versfordításom. A költő egy azóta rákban
meghalt, fiatal bukaresti költőnő, akit férjestől ismertem meg, nagyjából a
Közlekedő edények történéseivel azonos időben egy irodalmi kiránduláson, amelyet
az ifjúsági szervezet támogatott a Szilágyságban, az ottani ifjúsági munkatelepen,
amikor a zilahi hőerőművet építették, s aki nagyon nyitottnak mutatkozott a magyar
költészet irányába, szándékában állt megtanulni magyarul. (Hogy nem sikerült,
abban a gyorsan támadó kór tehetett minden bizonnyal: pár év alatt elvitte a pár
éves kislányt és a férjét magára hagyó asszonykát. A sors iróniája, hogy a férj
a rendszerváltás után a dühödt szélsőnacionalisták sajtójához csapódott...) A
verset ide illesztem, kegyeleti megfontolásból.
ARETA SANDRU
Játék
Szememet bekötöm, de kendő híján se lenne másként:
azt mondom - szán, s körülöttem máris nyargaló rénszarvasok.
Valahol nem lesik a fű növését, mondjuk a jeges sarkakon.
Vizet mondok, s a szomjazó korsó rögtön megtelik,
esetleg éppen ellebeg a tikkadt hőhullámokon.
Megfordulok, a játék így szabályos, és jöhet a következő,
most épp az erdő van soron,
beállnak mellénk a kirendelt fatörzsek,
fölöttünk darvak vonulnak és permetező őszi eső.
Valaki megbotlik, tessék kiállni, jöhet a következő.
A képanyag látszólag nem illik közvetlenül a szöveg tartalmához, de a riport műfajába vág: Tóásó Áron Zoltán brassói kollégám kapta lencsevégre a mostanában hevesen tüntető, útelzáró brassói munkásokat, akik nehezen fogják fel, hogy veszteséggel termelő, államilag dotált vállalataiknak végre el kell indulniuk a felszámolódás útján. A képeken a tüntetők - frasangi módra - az államelnököt "temetik": kereszttel, füstölővel...
|