Bea & Joe

2005. november 3. csütörtök |  Nyomtatás

A Devils Tower után egy darabig még síkságon haladtunk, majd emelkedni kezdett az út, elértük a hegyvidéket. Az utolsó 9666 láb magas hágón már sötétben keltünk át, úgyhogy a túloldalon rögtön szállás után néztünk. Jól tettük, mert még elcsíptük a baseball döntő 4.fordulóját, amely egyben az utolsó is volt. A Chicago összesítésben 4:0-ra legyőzte a Houston csapatát és 80 év után ismét bajnokok lettek! Volt ám vigadalom a gengszter városban! Csütörtökön korán elindultunk, hogy mielőbb a Yellowstone-ba érjünk, de útközben ismét megpillantottunk egy szabadtéri múzeumot, ahol rengeteg repülő volt kiállítva. Hát ezt nem hagyhattuk ki! Első vendégekként érkeztünk és egy 81 éves, még ma is aktívan repülő 2.világháborús pilóta vezetett végig minket a Greybull-i repülőtéren. Amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, megjegyezte, hogy ő már járt Magyarországon 18 éves korában egy B-17-es bombázóval, csak éppen nem szállt le! Majd kinyitotta az első repülő egy C-119-es  ajtaját, feltessékelt bennünket a lépcsőn, beültetett a pilótafülkébe és mesélésbe kezdett. Ez a gép történetesen egy tavalyi film, a “Flight of the Phoenix” főszerepét játszotta, ami az 1953-as film újra feldolgozott változata. Véletlenül az első filmben szereplő repülőt is ők újították fel és szintén a kiállítás részét képezi! Ezután Joe egyik kedvencét nézhettük meg kívülről, egy PB4Y-2 Privateer gépet, amely megjárta a Csendes-óceáni hadszínteret és mivel képes volt vízen landolni, leszállópályával nem rendelkező kis szigetekre is tudott utánpótlást szállítani. Továbbindulva az is kiderült, miből tartja fenn magát a múzeum és a reptér: a hadsereg keze alá dolgoznak. Jelenleg éppen két Irakból hazatért AF-130-as “szállítórepülőt” homoktalanítottak. A gépek valójában szállítóból átalakított harci repülők, amelyeknek egyik oldalába gépágyúkat és löveget építettek be, így a célterület felett körözve folyamatosan tűz alatt tudják tartani azt. Annak ellenére, hogy aktív harci gépeket szedtek szét darabjaikra, minden további nélkül megengedték, hogy fotózzuk őket. Reméljük, ezekkel a képekkel kiválthatjuk magunkat, ha fogságban esnénk arab területen!:) Belülről még további 3 gépet vehettünk szemügyre, ezek a C82-es Packet, a C-97-es Stratocruiser és a C-130-as Hercules. Érdekességük, hogy tűzoltógépekké építették át őket és több tonna vegyi tűzoltóanyag szállítására képesek. Az idei nyáron például 8 tűzesethez riasztották őket. A bázis szakembereinek érdeme, hogy ezek a 40-50 éves veteránok még mindig képesek ilyen feladatok ellátására! Élmény volt ez a múzeum, különösen ilyen idegenvezetéssel!
Cody városát elhagyva, “Medvelakta környék” felirat figyelmeztetett minket a vadon veszélyeire. Nem sokkal később megérkeztünk a Yellowstone Nemzeti Park bejáratához. Párszáz méterre hatoltunk még csak be a védett területre és máris egy út mentén legelő bölénybe botlottunk. Jól bírta a fotózást, pedig közelről veszélyesnek tűnt. Sajnos az időjárás megváltozott, ahogy a hegyek felé közeledtünk. A reptéren még gyönyörűen sütött a nap, itt meg már lógott az eső lába. A park fő látnivalóit egy alsó és egy felső kör mentén lehet végigjárni. Mi az alsóval kezdtük, mivel oda érkeztünk keletről és elsőként egy sárvulkán mellett állítottuk le az autót. Az elnevezés onnan adódik, hogy elegendő víz híján sár bugyog a földből. Következő állomásunkat, a nagy kanyont a víz formálta hosszú éveken keresztül. Két híresebb pontján 33, ill. 94 métert esik a folyó, szép vízesések látványával ajándékozva meg a látogatókat. Mi itt fejeztük be a napot, mert kezdett sötétedni. Az éjszakát West Yellowstone faluban töltöttük, ami reggelre kiderült, hogy már Montana állam területén fekszik. Az egyik nagyobb hotellánc parkolójában sikerült felcsatlakoznunk a világhálóra, de egy óra elteltével már remegtünk a hidegtől az autóban. Fagypont körül lehetett a hőmérséklet! 11 órakor léptünk be a park nyugati bejáratán, ahol nagy meglepetésként szarvascsorda fogadott bennünket. Ezek a fajták sokkal nagyobb termetűek, mint a nálunk találhatóak és a nyakuk körül sötétebb, sűrűbb szőrzet védi őket a hidegtől. Még ezen látvány hatása alatt voltunk, mikor a következő elágazásnál réten legelő bölénycsordát pillantottunk meg. Kiszálltunk az autóból és egy kis erdőn keresztül közelítettük meg őket. Békésen pihentek a völgyben, szinte észre sem vettek bennünket, ellenben a szarvasok végig szemmel tartottak, amíg fényképeztünk. Több gejzírt is körbejártunk a kiépített, fapallós utakon, mire a park egyik fő nevezetességéhez értünk. Az Old Faithful, azaz Öreg Hűséges névre keresztelt forróvizű forrás föld alatti krátere átlag 90 percenként telik fel, majd ilyenkor akár 30 méteres magasságba is képes kilövellni magából a vizet. A környező gejzírek kitörési idejét nem lehet ilyen pontosan megjósolni, de véletlenül sikerült egy-kettőhöz jó időben érkeznünk. A fényképekről jól ismert, szivárvány színekben tündöklő Grand Prismatic Lake csalódást okozott, mivel csak a magasból látni igazán a színeit. Most ráadásul a hideg miatt annyira gőzölgött, hogy a kénes párafelhő minket is betakart, pár méterre csökkent a látótávolság. A parkolóban meglepetésként egy magyar pár várt bennünket, akik Philadelphia-ban laknak és nagy sziklamászók. Meglátták a magyar autót és üdvözölni akartak bennünket. Pár nappal korábban hódították meg a Devils Tower-t, következő céljuk pedig Utah állam egyik hegye. Jó volt ismét egy kis magyar beszédet hallani. Utolsó állomásunk a Mammoth Hot Spring vize által kialakított, különböző színekben pompázó lépcsőzetes terasz volt, amely a park északi kijáratánál található. A hideg miatt lehetetlennek tűnt 10 percnél tovább az autón kívül tartózkodni, így pár fotó után már indultunk is tovább. A szarvasok azonban annyira ragaszkodtak hozzánk, hogy nem akartak elengedni és tömegesen elzárták előlünk az utat, ráérősen baktatva egyik oldaltól a másikig. Persze rajtunk nem fogtak ki, gyorsan kiszálltunk fényképezni őket, mire - Murphy törvényének megfelelően - rögtön odébbálltak. Szállást egyik kedvelt motelünkben, a Budget Host-ban találtunk, bár mint kiderült, itt is van különbség a hálózat egyes tagjai között. Úgy tűnik, szezon után hosszabb időre is kiadják az egyes szobákat. Minket reggel 5-kor a szomszéd lakó ébresztett, aki bömbölve hallgatta Eminem slágereit. Legalább korán útra keltünk, mivel vezetnünk kellett egész nap. Seattle felé indultunk, átkeltünk Montana hegyein, ahol hózápor fogadott, majd Idaho államot átszelve megérkeztünk Spokane városába. Ez bizony már Washington államban található és arról híres, hogy itt rendezték 1974-ben a világkiállítást. Ennek helyén most egy szép park terül el. A park mellett folyik a várost átszelő folyó, amelynek vízesése fölött gondolában és gyaloghídon is át lehet kelni. Mivel világosban érkeztünk, gondoltuk, megnézzük a vízesést. Amint beértünk a parkolóba, az autó váltója reccsenő hangot hallatott. Azóta nem használjuk a kettes sebességet és csodálkozunk, hogy a váltó még mindig nem adta meg magát. Reggel a belvárosban találtunk internet csatlakozási lehetőséget, gyorsan kihasználtuk és hazatelefonáltunk a családnak. Az ország középső részén nem igazán volt erre lehetőség. Hamar kiderült, hogy előző este kellett átállítani az órát téli időszámításra, plusz nemrég léptünk át a Mountain Time időzónából a Pacific-ba, szóval nyertünk két órát. Magyarországon este hatot ütött az óra, Spokane-ban reggel kilencet, mi meg azt hittük, hogy egy óra híján dél van. Már csak pár száz mérföld választott el minket Seattle-től. Útközben ismét láttunk egy hihetetlen hosszú vasúti szerelvényt. Legalább 100 kocsiból állt, három mozdony húzta és szenet szállított. Korábban is találkoztunk ilyenekkel South Dakota pusztaságain. Washington állam legnagyobb városába késő délután érkeztünk meg. Sorra gyúltak ki az esti fények, szép látványt nyújtott a kivilágított metropolisz. Az 1962-es világkiállításon futurisztikus stílusával kápráztatta el az embereket a rendezvény helyszíne. Ma ezt a helyet Seattle Center-nek hívják, itt található a Space Needle, egy UFO csészealj stílusú kilátótorony, amelyhez a külső oldalán futó lifttel lehet feljutni. Mellőle indul a monorail, azaz az egy sínen futó mágnesvasút. Amikor közelebb értünk, észrevettük, hogy az összes ember, aki kiszállt belőle, egy irányba indult el. Mivel nem hasonlítottak turistacsoportra, gondoltuk, biztos valamilyen rendezvényre tartanak és követtük őket. Nem tévedtünk sokat. Jégkorong mérkőzésre özönlött az egész város! Hihetetlennek tűnt, hogy ennyi embert érdekel ez a sport, de legalább tíz pénztárnál és bejáratnál álltak sorba, többen, mint nálunk egy focimeccsen! (Igaz, a stadion is volt legalább akkora.) Mikor néz meg legalább tizedennyi ember egy hokimeccset Győrben vagy Szombathelyen? Reméljük, hamarosan! Esti sétánk nem nyúlt túl hosszúra a szemerkélő eső miatt. Másnap az Olympic Nemzeti Parkot kerestük fel. Az odavezető út Olympia városkán visz keresztül, ahol egy információs központban (visitor center) anyagot szerettünk volna gyűjteni a kiránduláshoz. Az idősebb, önkéntesként segítő bácsika már hívta is telefonon az ide települt magyar fogorvost, hogy találkozót szervezzen meg nekünk. Ő éppen nem ért rá, mert páciens volt nála, mi pedig siettünk tovább az AAA irodájába, hogy felvegyük a következő állomásokhoz szükséges túrakönyveket. Szóval a találka nem jött össze. Azért tettünk egy rövid sétát a belvárosban, a State Capitol körül (itt is van capitol, mert ez Washington állam közigazgatási központja). A nemzeti parkba érve beöltöztünk az esőálló felszerelésbe és már indultunk is túrázni az esőerdőbe. Gyönyörű ez a hely: mindent élénk zöld moha borít, hatalmas páfrányok nőnek, patak csordogál az út mellett, őzikék sétálnak a bokrok között. Mi csak a keleti felében jártunk, de a nyugati részéről is láttunk képeket, az még ennél is szebb a tengerparti sziklákkal. Persze nem árt, ha az időjárás megfelelő (kék ég, napsütés). Ráadásul a téli időszámítás miatt már 5 órakor sötétedett, így továbbindultunk délre, a Mt St Helen vulkán felé, amely 1980-ban tört ki utoljára. Szállást egy Longview nevű településen találtunk Halloween estéjén. A környező családi házak közül csak néhány volt feldíszítve, de a gyerekek jelmezbe öltözve sorra járták őket, begyűjtötték a megérdemelt csokit és cukorkát. Kedden ugyanolyan pocsék időjárásra ébredtünk, mint az  előző napokon. Úgy látszik, nem örül nekünk a nyugati part. A vulkán megmaradt része felhőbe burkolózott, így nem sok értelme lett volna megmászni, szóval kihagytuk és továbbvezettünk déli irányba az I-5-ös autópályán. Hamarosan Oregon államba értünk, ahol nincs értékesítési adó a termékekre, ennyivel is olcsóbban lehet itt vásárolni. Költeni való híján nem tudtuk igazán kihasználni ezt a lehetőséget. Eugene városkában töltöttük az éjszakát. Reggel egy 40 éves, jobb kormányos  Land Rover-be botlottunk, miközben szervízt kerestünk. Gondoltuk, megkérdezzük őket, biztos ismernek egy jó szerelőt. Kiderült, hogy a srácnak jelenleg éppen 8 Land Rover típusú autója van az udvarban és ő bütyköli őket. Felajánlotta, hogy cseréljük le nála az olajat és elvitt minket egy autós boltba is, hogy be tudjuk szerezni a szükséges alkatrészeket. Joe kapott tőle egy kezes-lábast, egy olajgyűjtő tartályt és kezdődhetett a munka. 8000 kilométer után új olaj került a motorba és a váltó hibája miatt, a váltóolajat is le kellett cserélni. A leeresztő csavar végén lévő mágnesen hegyet formázott az összegyűlt fémforgács. Mi történhetett a váltóban? Semmi jó, az biztos! Ez megerősített minket az elhatározásban, hogy keresni kell egy szakértőt, aki szétszedi az indulás előtt vadiúj alkatrészekkel összerakott váltót. Szerencsére a srác ebben is tudott segíteni, volt egy ismerőse Kaliforniában, megkaptuk a címét, reméljük, tud majd valamit kezdeni a dízel autóval. A 7,5 liter motorolaj, a 3 liter váltóolaj és az olajszűrő kemény 6200 forintunkba került! Ilyen árak mellett nem csoda, hogy ekkora autókat tartanak! Szóval ismét volt egy jó napunk, váratlan segítséget kaptunk és túl jutottunk az első olajcserén!
Oregon állam fő látnivalója, tengerpartján kívül, a Crater Lake National Park. Egy kialudt vulkán kráterében összegyűlt kristálytiszta kék víz alkotta tó található 2500 méter magasságban, ide vezetett szerdán az utunk. Sötétben értünk a hegyre, az utakat hó borította és szállást sem találtunk, így az autóban aludtunk. Reggel hóesésben ébredtünk, de a tóból semmit sem láttunk, mivel felhő borította az egész tájat. Rövid hógolyózás után úgy döntöttünk, Kalifornia lesz a megfelelő szállás aznap éjjelre. Megkezdtük az ereszkedést a havas fenyőkkel borított lejtőkön, ahol csak egy-két terepjáró és egy hótoló jött szembe. Az államhatárhoz érve tábla jelezte, hogy mindenkinek kötelező megállni. Azt ellenőrzik, hogy nem visz-e be senki illegális mezőgazdasági árut. Tőlünk megérdeklődte a hivatalnok, hogy hol vettük az almát. Megnyugodott, amikor megneveztük a hipermarketet és beengedett minket a redwood fák erdejébe. Vajon milyen idő volt Kaliforniában? Erre is fény derül a következő részben!

2005. október 27. csütörtök |  Nyomtatás

Reméljük, mindenki kíváncsian várta a folytatást. Igen, végigvezette Joe az éjszakát! Éjfél körül bekaptunk egy kis mexikói kaját a TacoBell nevű gyorsétteremben, majd kettő körül megálltunk egy Meijer hipermarketben, ahol alig lézengett pár ember rajtunk kívül. Végül 6-kor találtunk egy parkolót az út mellett, ahol több kamionos is pihent, ott két órát szundítottunk. Ebédidőben érkeztünk az Indiana Dunes State Park bejáratához, amely a Michigan-tó déli partján található. Kiterítettük a piknik takarót az egyik füves homokdűne tetejére, ahonnan szép kilátás nyílt a tóra és Chicago felhőkarcolóira. Megebédeltünk, majd sziesztáztunk egy kicsit a napsütésben. Nemhiába nevezik Nagy-tavaknak ezt az öt tavat az USA és Kanada határán, hiszen inkább tengerre emlékezteti az embert a hatalmas vízfelület a szélén fodrozódó fehér hullámokkal. Péntek délután értünk Chicago déli városrészébe. Mielőbb szállást akartunk találni, hogy kipihenhessük az előző éjszaka fáradalmait. Elsőként egy nem túl szimpatikus motelbe botlottunk, néger tulajdonosnővel, aki azt hozta fel előnyként a szállással kapcsolatban, hogy errefelé nem törik fel az autókat. Ennek ellenére továbbindultunk, hátha találunk jobb helyet. Mivel készpénzzel elég rosszul álltunk, gondoltuk, beváltjuk maradék eurónkat. Három bankot is végigjártunk, hiába, csak a belvárosban váltanak valutát. Inkább az ATM-ből vettünk fel végül pénzt. Immár gazdagon, bedobtunk két fél fontos burrito-t (1 font=0,45 kg.) Az USA-ban persze nem vezették be az SI-mértékegységeket, tehát mindent mérföldben, fontban és Fahrenheitben mérnek. A sebességkorlátozó táblán jelzett számokat is folyamatosan szorozgatni kell 1,6-tal, kivéve, ha be van kapcsolva a GPS, ami mérföldben is jelezni tudja a haladási sebességet. Ha valakit érdekel, az autó átlagfogyasztása 22 mpg (mérföld per gallon). Sok sikert az átszámításhoz!:) Végre találtunk megfelelő szállást is, indiai tulajokkal és internettel. Vacsorára paprikás krumpli készült, Károly bácsi alapanyagaiból. Nagyon finom lett! Végre normális kaja a sok gyorsétterem után. Azért majd a kempingben könnyebb lesz főzni.
Újfent köszönet illeti összes szponzorunkat és barátainkat, hogy lehetővé tették az indulásunkat szeptemberben. Ugyanis fő finanszírozási forrásunk, a lakás vételára még mindig nem került a számlánkra. Az FHB bank már 6 hete ül a papírokon, de eddig nem sikerült elbírálniuk, sőt, újabb dokumentumokat kell a vevőnek benyújtania. Az adás-vételi szerződésben módosítani kell az utalás határidejét november 30-ra, ezért az ügyvédnő által e-mail-ben elküldött változtatást aláírva postáznunk kell Győrbe. Mivel nyomtatót nem hoztunk magunkkal, kénytelenek voltunk felkeresni a könyvtárat Chicago-ban. Hatalmas, többszintes épület a belvárosban, ahol 600 Ft/óra díjért lehet parkolni. Kaptunk vendégkártyát, amivel egy órán keresztül lehet internetezni és 10 oldalt ingyen ki lehet nyomtatni. Véletlenül épp a Sears Tower közelében álltunk meg, készítettünk is pár képet. Ezután felkerestük a világ egyik legnagyobb szökőkútjaként számon tartott Buckingham Fountain-t. Azt már nem vártuk meg, hogy kitörjön, de a Rém rendes család elején meg tudjátok nézni!:) A további városnézés az autóból történt. Az utcán szaxofonoztak, pantomin művészek ügyeskedtek és néger fiúk doboltak műanyag vödrökön, elég nagy sikerrel. A metró pedig a fejünk fölött dübörgött, mivel a pálya az út felett van kiépítve. Érdekes volt látni, hogy veszi be a szerelvény a kanyart az első emelet magasságában. A városból kivezető egyik út a tópart mellett kanyarog, mi ezt választottuk és szebbnél-szebb villákat láttunk a környéken. Persze mindenki készül Halloween-re, így egyes sövények műpókhálóval voltak borítva, míg mások fáin csontvázak lógtak. Azonban nem ritka a felfújható lila óriáspók és a zöld Hulk figura sem! A tök az standard!
Az éjszakát Milwaukee-ban töltöttük, az Econo Lodge hálózat egyik hoteljében. Van egy kuponfüzetünk, amivel olcsóbban kapunk szállást az átlagnál, ezt használtuk ki itt is. Reggelire fincsi amerikai fánk volt a kínálat, amiből többfélét is megkóstoltunk, majd immáron teli pocival megkezdtük a nagy utazást nyugatnak. Első nap a Mississippi-folyónál léptünk át Wisconsin államból Minnesota-ba és egészen Worthington városáig jutottunk, ahol a Sunset Inn-ben szálltunk meg. Joe 700 km-t vezetett egyfolytában, csupán tankoltunk és ebédszünetet tartottunk félúton. Szerencsére jól lehet haladni az I-90-es autópályán. (Azért persze van egy-két dolog, amit ismernie kell az embernek, ha vezetni akar az USA-ban. Az első szabály, amin elcsodálkoztunk, hogy piros lámpánál lehet jobbra fordulni, kivéve, ha “No turn on red” felirat tiltja. Ezzel amellett, hogy gyorsítják a forgalmat, üzemanyagot is megspórolnak. A másik furcsaság, hogy az egyenrangú útkereszteződésekben nem jobb kéz szabály érvényesül, hanem STOP táblát tesznek mind a 4 útra és érkezés szerint felváltva kelnek át egymás előtt. Több autópályán lehet balra kanyarodni és balról becsatlakozó sáv is van! Egyelőre ezeket fedeztük fel, de elképzelhető, hogy egy következő államban új szabályra bukkanunk. Amúgy az amerikaiak nagyon nyugodtan vezetnek, mindig átengedik a gyalogosokat a zebrán. Mindenki telefonál vagy kávét iszik vezetés közben, hiszen ezen cselekvéseket automata váltóval jóval könnyebb megoldani. A sebességkorlátozást gyakran átlépik, de ez nem csoda, hiszen az itt elterjedt 3-4000 köbcentis autóknak a max. 110 km/h autópályán csigalassúnak tűnhet. )
Az idő elég szomorkás volt ezen a vasárnapon, de estére kisütött a nap és gyönyörű naplementével búcsúzott. Éjjel nulla fok alatt volt a hőmérséklet, a sátor teteje reggelre fehérre deresedett. Joe még előző este észrevette, hogy csöpög az olaj az autóból, tehát szerelőt kell keresnünk. Elindultunk hát a legközelebbi nagyváros, Sioux Falls felé, amely már South Dakota államban található. Gondoltuk, az AAA-nál majd segítenek, ill. begyűjtjük a következő államokról az információs anyagokat. Az irodában csak nők ültek, de azért több telefon után sikerült olyan benzinkutat találniuk, ahol van váltóolaj és autószerelő is. Az szerelő nagyon elfoglalt volt, így megvettük az olajat és Joe befeküdt az autó alá, hogy betöltse. Szerencsére nem ment bele túl sok, talán nem olyan nagy a probléma. Az a gyanú, hogy a papírtömítésnél ereszt és ez a jobbik eset, mert akkor csak után kell töltögetni. Következő állomásunk Mitchell városka volt, amely kukorica palotájáról híres. 12 féle kukoricával dekorálják minden évben más mintázatúra az épületet. Idén a rodeó volt a téma. Találtunk postát is, ahol feladtuk az ügyvédnőnek a levelet. Ez átlag 4 nap alatt ér Magyarországra és csak irreálisan magas díjért lehetett volna 2 napra redukálni a szállítási időt. Délután fél hatkor átkeltünk a Missouri folyón és úgy számoltuk, hogy fél hatkor odaérünk a 60 mérföldre lévő nemzeti parkba. Nem elírás, oda is értünk, ugyanis közben átléptünk a következő időzónába, nyertünk egy órát. Most már 8 óra különbség van szeretett hazánk és jelenlegi tartózkodási helyünk között. Röviddel naplemente előtt léptünk a Badlands Nemzeti Parkba. A táj az útikönyv szerint holdbéli (és tényleg!), itt forgatták a Starship Troopers című bogaras sci-fi film több jelenetét is! Már első fotóinknál farkasüvöltést hallottunk. Ez nem riasztott vissza egy kis sétától az agyagcsúcsok erdejében. Az egyik tetejéről bagoly kezdte esti vadászatát. Sajnos szállást nem találtunk, így visszatértünk az autópályára és továbbindultunk a következő településig. A baseball meccset már az American Bison Inn-ben néztük, a meleg reggelit pedig a szemben lévő hangulatos bisztróban fogyasztottuk el. Újult erővel tértünk vissza a nemzeti parkba. Megvettük az éves bérletet 50 dollárért, amellyel az USA összes nemzeti parkjába beléphetünk. A bejárat után már le is állítottuk az autót, amikor észrevettük a prérikutyákat. Persze később egész prérikutya “városokat” láttunk az út mellett. Mesebeli volt a táj kék éggel és napsütéssel! Letértünk a kavicsos útra és nemsokára megpillantottuk a bölényeket is! Elég messze legeltek, persze megpróbáltunk közelebb kerülni hozzájuk. Na nem túl közel, hiszen egy példány 900 kg-t nyom és 48 km/h sebességgel is tud futni, szóval maradtunk a sziklákon. Egy mellékúton aztán csordákat találtunk, de az nem volt az igazi, mert el voltak kerítve. Sokkal jobban örültünk, amikor a kijárat közelében még egy magányos példányt láttunk az út mellett legelni. Átkeltünk egy kis patak felett, amelynek vize a délutáni hőség ellenére is be volt fagyva. A prérikutyákon és a bölényeken kívül még egy jellemző állata van ennek a parknak. A magyar nevét sajnos nem tudjuk, de leginkább zergére hasonlít. Itt bighorn sheep-nek hívják, azaz nagyszarvú birkának. Miután kigyönyörködtük magunkat a sziklás tájban, Rapid City felé vettük az irányt. Idővel jól álltunk, így beiktattunk egy megállót az Ellsworth légibázison, ahol harci repülőkből nyílt szabadtéri kiállítás. A ritkán látható B1-es bombázók éppen gyakorlatoztak az égen, a földön pedig többek között F111-es, B52-es és B29-es repülők voltak kiállítva. Ez utóbbi az a típus, amiből a 2.világháborúban az atombombát ledobták. Innen indultunk a Mt Rushmore Nemzeti Emlékmű felé, amely egyedülálló Washington, Jefferson, Lincoln és Roosvelt 18 méter magas, gránitba faragott arcképeivel. Nem messze innen még mindig faragják a világ legnagyobb emlékművét, a magánpénzekből finanszírozott, majdnem 200 méter magas! Crazy Horse Memorial-t, ez az indián őslakosoknak állít majd emléket. Amint elértük a hegyekbe vezető első komolyabb emelkedőt, felforrt a hűtővíz. Még ki sem hevertük az olajfolyás okozta sokkot, itt az újabb meglepetés! Mint kiderült, a hibát a hűtő légtelenítő csavarja okozta. A műanyag elöregedett, a kupak nem bírta a terhelést és szétnyílt a csavar. Hihetetlen, de pont volt nálunk egy ugyanilyen alkatrész!. Már csak az előző maradékát kellett kivarázsolni a menetből. Ez azonban több órán keresztül tartott. Alighogy elindultunk, a víz ismét felforrt. Irány vissza az első benzinkútig! Vettünk hűtőfolyadékot és újratöltöttük a kiegyenlítő tartályt. Ezt még kétszer meg kellett később ismételni, de úgy tűnt, a hiba elhárult. Naplementében érkeztünk a négy elnök szobrához. Mivel annyian ellátogatnak ide, csak este 9-kor zárnak be, a sziklába faragott arcokat pedig megvilágítják. Monumentális látványosság, de kissé félreeső helyen készült. Már sötétben keltünk át a Black Hill National Forest dimbes-dombos, kanyargós útjain és szerencsére az első szállás megfelelt igényeinknek. Hihetetlen, hogy a hét elején még mínuszok voltak, most pedig újra 20 fok fölé ment nappal a hőmérséklet. Úgy látszik, ilyen az ősz ebben az országban. Szerda reggel Deadwood-ból indultunk tovább a 80 mérföldre, Wyoming államban található Devils Tower National Monument felé. Ez a vulkanikus eredetű bazalt hegy lett az USA első nemzeti emlékműve 1906-ban. Az indiánok szent helyként tisztelik, legendájuk szerint medve elől menekülő embereket emelt magasba a hegy, így mentve meg őket a ragadozó elől, akinek körmei vájták a hegy oldalába a mintázatot. A valós magyarázat ettől kicsit eltérő. Kb. 60 millió évvel ezelőtt egy vulkán magmája hűlt ki és szilárdult meg oszlop alakzatban a föld alatt. Az azóta eltelt időben az erózió elkoptatta a hegy felett és körül lévő földet, így a sziklatorony a felszínre bukkant és jelenleg kb. 300 méterrel magasodik a körülötte lévő táj fölé. Az autópályára visszavezető út eléggé kihalt volt, 30 kilométeren keresztül nem találkoztunk más autóval! Gyakori lehetett errefelé a vulkanikus tevékenység, mivel a következő 120 kilométeren folyamatosan kisebb kúpok emelkedtek ki a fennsíkból. A táj folyamatosan változott az eddig megtett 4000 km alatt. A keleti parton szinte egymást érték a városok, kicsit beljebb haladva dimbes-dombos, erdős tájakon keltünk át, a tavaknál ismét megnőtt a népsűrűség, majd szinte nyílegyenes út vezetett a kukorica ültetvényekkel borított nagy síkságon át a hegyek felé, ahol átlag félszáz kilométerenként találni lakott települést. Ebből persze logikusan következik, hogy minden adandó alkalommal tele tankoljuk az autót. Sajnos nem csak a táj változott keletről nyugatra haladva, hanem a dízel ára is. New Jersey államban még 2,65 USD-be került egy gallon, Milwaukee-ban 3,52-be, míg a Badlands környékén visszament 3,13-ra. Kíváncsian várjuk a fejleményeket a nyugati parton.
Utunk következő állomása a Yellowstone Nemzeti Park lesz!

2005. október 20. csütörtök |  Nyomtatás

Végre megkezdtük az autós világjárást! Így máris sokkal szebbnek tűnik az USA.
Rövid beszámoló a maradék pár nap Washingtonról. Igazából nem sok kedvünk volt a városnézéshez, hiszen már egy hete mást sem csináltunk. Úgy döntöttünk, megnézzük az állomást, ahonnan hétfőn kora reggel a vonat indul Baltimore-ba, ne akkor kelljen álmosan keresgélni a megfelelő vágányt. Ha már ott voltunk, megvettük a vonatjegyet is egy automatánál. Csak beteszi az ember a bankkártyát, kiválasztja a célállomást, a gép pedig kinyomtatja a jegyet és megterheli a bankszámlát a vásárlás összegével. Gyors, egyszerű és hatékony találmány, elkerülhető általa a hosszas sorban állás. (Ugyanez megtalálható néhány szupermarketben is, ahol saját magunk húzhatjuk le az automata pénztárnál a termékek vonalkódját és a végén eldönthetjük, hogy bankkártyával vagy készpénzzel fizetünk. Csak végszükség esetén kell pénztáros segítségét kérni. Sokkal érdekesebb így a vásárlás!) Az állomás tőszomszédságában található a Postamúzeum, mely területre nem túl nagy, de saját műfajában azért érdekesnek bizonyult. Ki lehetett például próbálni, hogy milyen volt belülről egy XIX.századi postakocsiban ülni és találtunk magyar bélyeggyűjteményt is, az 1890-es évektől kezdve! A Capitol mellett elsétálva újra az Air & Space múzeumban találtuk magunkat a repülők között. Nem volt túl sok látogató, így végre az űrállomást is megnézhettük belülről. Záróra után a Lincoln Memorialhoz indultunk, ahol Abraham Lincoln hatalmas karosszékből figyeli a szemben lévő Washington Memorialt és a köztük elterülő Reflection Pool medencét. (Filmrajongók kedvéért: ez az a hely, ahol A majmok bolygója végén a visszatérő űrhajós egy ülő majom szobrát találja Lincoln helyén!) Szombaton az afro-amerikaiak ünnepeltek a belvárosban. 10. évfordulójához érkezett a Million Man March mozgalom, mellyel az amerikai társadalomban lévő rossz helyzetükre próbálják felhívni a figyelmet. Különböző szónoklatok hangzottak el a Capitol előtt. Amikor mi arra jártunk, éppen azt emlegették fel, hogy a fehérek rabszolgaságba kényszerítették és meggyilkolták őseiket. Nem valószínű, hogy ilyen hozzáállással bármit változtatni tudnának. Több transzparenst láttunk “Bush nem szereti a feketéket” felirattal. Ebben legalább egyetértettek pár fehér emberrel, akik szintén Bush ellen tüntettek. Vasárnap egy szállásunkhoz közeli baptista templomba jutottunk el. Élmény volt az a két és fél óra, amit ott töltöttünk. Mi voltunk az egyedüli fehérek, de nem látszott, hogy ez zavarná őket. A gospel kórus áhítattal eltelve énekelt, a tiszteletes kiabálva prédikált, az új hívő sírva tért meg, a többiek felálltak, táncoltak; tisztára, mint a filmekben. Az elején nekünk is fel kellett állni bemutatkozni, akkor megtapsoltak, a végén pedig kézfogással búcsúztak tőlünk. Szépen kezdődött a nap! Délután elsétáltunk a mosodába. Rengetegen voltak, 20 percet kellett várnunk egy szabad mosógépre. Mosás után bepakoltuk a ruhákat a szárítógépbe és 24 perc után csontszárazon vettük ki őket. Ilyen kell nekünk otthonra! A hátránya, hogy állítólag nagyon sok áramot fogyaszt, valószínűleg ezért nem terjedt még el nálunk. Este összepakoltuk a két hátizsákot és beállítottuk a telefont reggel 6 órás ébresztőre.
Hétfő reggel 6:30-kor ugrottunk ki az ágyból. A telefon persze nem ébresztett, de gyorsan összekaptuk magunkat és sikerült elérnünk a 7:25-ös vonatot. Emeletes vonat volt, természetesen a felső szintre ültünk a jobb kilátás miatt. Baltimore-ban leadtuk csomagjainkat az állomáson és kibuszoztunk a kikötőbe. A hajótársaság kollégái nagyon kedvesek voltak. A főnök kivitt minket a vámos kollégákhoz, ahol csak ki kellett tölteni a megfelelő papírokat és már mehettünk is az autóért. Hamar megtaláltuk a drágát, ellentétben a csomaggal, ami a másik raktár túlsó felén volt. 11 órakor nálunk volt minden a tengerentúlról. Felerősítettük a sátrat, majd a doboz tartalma is a helyére került. 2 órakor léptünk ki a kikötő területéről. Joe végre kipróbálhatta, milyen az USA-ban vezetni. Könnyen vette az akadályt a belvárosban is. Egy taxis mellénk sodródott és csodálkozva kérdezte, honnan szereztünk dízel autót. Az úticélja megegyezett a miénkkel, így az állomás előtt részletesebben is kifaggatott minket az útról. Az autó oldalára fel van matricázva az egész útvonal, mindenki láthatja, hogy mi a célunk, ő is onnan tudta. Cristina-nak és Bobnak megígértük, hogy visszatérünk hozzájuk megmutatni a járművet. Így Wilmington felé indultunk az autópályán. Mikor odaértünk, megálltunk egy bolt parkolójában egy másik Discovery mellett. A sofőr srác rögtön kiszállt és lelkesen gratulált az elképzeléshez. Követni szeretne minket a neten is, de ehhez még fel kellene varázsolni az angol nyelvet a honlapra. Bobnak előző héten volt születésnapja, egy üveg bort akartunk neki venni. Hiába jártuk végig az óriási szupermarket sorait, sehol nem találtunk alkoholtartalmú italokat. Mint kiderült, ezeket külön erre szakosodott boltokban árulják, személyazonosság felmutatásával vásárolhatók. Vagy nem néztek minket 21-nek, vagy tényleg mindenkinek igazolnia kell magát. Furcsa. Már besötétedett, mikor elértük Centerville falucskát. Cristina finom vacsorával várt minket, chilit készített paprikás-kukoricás amerikai palacsintával. Sokáig beszélgettünk és közben az éppen aktuális baseball meccset is figyelemmel követtük, hiszen a döntőbe jutásért ment a küzdelem. Reggel úgy búcsúztunk egymástól, hogy legközelebb 4 hónap múlva találkozunk Brazíliában. Ők is szeretnék angolul olvasni a honlapot, sőt Bob felajánlotta, hogy lektorálja az angol szöveget és lefordítja spanyolra is, ha szükséges. Meglátjuk, mi jön össze ebből. Ezután újra átvágtunk az amish területen. Sajnos most nem láttunk annyi fogatot, mint előző alkalommal. Harrisburg városánál betértünk egy AAA irodába, ahol beszereztük a hiányzó New York állam térképet és két füzetet a kempingekről. Újabb 25 dollárt spóroltunk. Lassan megtérül a német autóklub tagsági díja. Csütörtökre találkozót beszéltünk meg Károly bácsival, egy szombathelyi barátnőnk, Eszti apukájával, aki Kanadában él és megígértük neki, hogy kedd este még felhívjuk lefixálni az időpontot. Persze olyan területen jártunk éppen, ahol csak elszórva akadt ház, nemhogy telefon vagy internet hozzáférés (Skype-on keresztül ugyanis 5 Ft/percért tudjuk hívni Kanadát). Már kezdett sötétedni, mire végre egy városkába értünk. Megálltunk egy bolt parkolójában, mert láttuk, hogy a bejáratnál van telefon. Be kellett azonban kapcsolnunk a laptopot, mert csak abban volt meg a telefonszám… és láss csodát, fel tudtunk csatlakozni az internetre. Kicsit gyenge volt ugyan a jel, de használható, sikerült a hívás és csütörtök 9 órában állapodtunk meg. Gyorsan továbbindultunk, hogy megkeressük az első kempinget, az azonban zárva volt, ilyenkor már nincs szezon. 8 óra körül értünk a következőbe, ahol már nem volt recepciós, de pár embert találtunk, akik egy tábortűznél melegedtek, tőlük tudtuk meg, merre találjuk a zuhanyzót. A kinti hideg után jól esett áztatni magunkat a forró víz alatt. Gyorsan felállítottuk a sátrat, magunkra vettük az összes meleg holmit és bebújtunk a hálózsákba. Éjjel 2 körül a dermesztő hideg ébresztett fel. Csak egy óra vacogás után sikerült újra elaludni. Reggel egy hőmérővel jöttek hozzánk a szomszédok, ami 7 fokot mutatott. Ők is nagyon érdeklődtek az út iránt, lefényképeztek minket az autóval. Kénytelenek leszünk hozzászokni a népszerűséghez!:) Melegítettünk magunknak egy kis jeges teát, majd nekiláttunk átpakolni a dolgokat az autóban, hogy több helyhez jussunk. A hidegre való tekintettel a lengébb ruhákat tettük a dobozok aljára, úgy néz ki, pár hétig nem lesz rájuk szükség.:( 11-kor folytattuk utunkat észak felé Pennsylvania dimbes-dombos tájain keresztül, az Allegheny National Forest mentén. Gyönyörű őszi színekben pompázó erdőkön hajtottunk keresztül. Meggyőztük magunkat, hogy nem számít a hideg, ha cserébe ilyen szép látványban lehet részünk. Késő délután értünk Niagara Falls városába. Leparkoltunk az akváriumnál, majd elsétáltunk a vízeséshez. Messziről is jól látszott az útirány, mivel a magasból lezúduló víz felett permetfelhő tornyosult. Minél közelebb értünk, annál inkább lenyűgözött bennünket a látvány. Mindenkitől azt hallottuk, hogy sokkal jobban látszik a vízesés a kanadai oldalról, ami igaz is, mivel a víz az amerikai oldalon zúdul a mélybe. Mi elégedettek voltunk ezzel az oldallal is, mivel nagyon jól ki van építve és egész közel lehet menni a vízesés tetejéhez. A Niagara folyó a szakadék előtt több szigetet kerül meg, végül három vízesésre oszlik. A legnagyobb patkó alakú, ezért nevezik Horseshoe Falls-nak, ez az egyetlen, amelynek egy része tényleg nem látszik az USA-ból, de hajóval pótolható a hiányosság. A középső a legkeskenyebb, ennek a Menyasszony fátyla (Bride Veil Falls) nevet adták, amely vízeséseknél elég gyakorinak számít. A harmadik szakaszt pedig egyszerűen Amerikai-vízesésnek (American Falls) nevezték el. Mivel az ég felhős volt és a szél erősen fújt (a hőmérő pedig a kanadai oldalon 11 fokot mutatott), úgy döntöttünk, inkább másnapra halasztjuk a hajókázást. Az előző éjszaka fagyos élményei után nem vágytunk újra kempingbe, inkább a motel mellett döntöttünk. Szezonon kívül még a hostelnél is kedvezőbb volt az ára, a berendezés pedig egy magyar négycsillagos szálloda színvonalán mozgott. Rossz volt belegondolni, hogy mennyit fizettünk a washingtoni kis lyukért, hiszen a különbség égbekiáltó! Kényelmesen megvacsoráztunk, majd megnéztük a baseball meccset a tévében. Végre eldőlt, hogy a Houston lesz a Chicago ellenfele a döntőben. Nekik drukkoltunk, mert Bobtól hallottuk, hogy még sosem játszott a csapatuk az első helyért. Reggel nehéz volt felkelni a meleg és kényelmes ágyikóból. A szálláshoz még reggeli is tartozott: bagel és kávé. Károly bácsi pedig kanadai kávéval várt minket a vízesés mellett. (Ahhoz képest, hogy Magyarországon alig ittunk kávét, azt is sok tejjel, itt kicsit túlzásba visszük. Persze elég nagy a különbség a két kávé között, az itteni ugyanis nagyon híg, érezni az ízén a vizet és a színe is sokkal világosabb.) A kávén kívül kaptunk még hazai termesztésű zöldségeket, kanadai sört és egy kis üveg whisky-t, ami jól jöhet a déli részeken gyomorrontás ellen. Ismét végigsétáltunk a vízesés melletti úton, de most gyönyörű, napfényes időben, amelynek köszönhetően több szivárványt is sikerült lencsevégre kapnunk. Közös képek készültek transzparensekkel és a magyar zászlóval, majd elkísértük Károly bácsit a határátkelőig, ahol búcsút vettünk egymástól. Őt csak 2007-ben láthatjuk legközelebb viszont, akkor látogat ugyanis Magyarországra. Ezután már csak egy programunk maradt, méghozzá egy vizes program, hiszen a hajós túrán az esőköpeny ellenére is mindenki bőrig ázik. Mi vízhatlan nadrággal és dzsekivel készültünk. Végre alkalmunk nyílt kipróbálni azt a vízálló fényképezőgép tokot, amelyet Joe kapott búcsúzóul ajándékba kollégáitól. Az első két vízesést gond nélkül vettük, de a harmadiknál tehetetlennek bizonyultunk a víz erejével szemben. A hajó teljesen benyomult a vízfelhőbe, alattunk kavargott-örvénylett a folyó, mintha viharba kerültünk volna. Először a csuklónknál folyt be a víz a ruhánk alá, majd a cipőnk ázott el teljesen. De mindezzel nem törődtünk, hiszen óriási élmény volt ennek a hatalmas vízzuhatagnak a közvetlen közelében tartózkodni! Aki ide ellátogat, annak kötelező programként ajánljuk a hajós túrát! Megéri, mert egyedülálló élmény!
Még délután elindultunk Chicago felé. A sötétség Erie városában ért utol bennünket, ahol éppen a német Aldi üzletlánc egyik erre tévedt üzletében pakoltuk tele kosarunkat. Tettük ezt annak ellenére, hogy az autóban abszolút semmi hely nincs. Miután ebben a városban nem találtunk megfelelő áron szállást, továbbindultunk Cleveland felé. Vajon végigvezetjük ezt az éjszakát?

2005. október 13. csütörtök |  Nyomtatás

Kedden volt egy hónapja, hogy útnak indultunk győri hajlékunkból. Mennyi minden történt azóta és mégis milyen gyorsan elszállt az idő!
Hétfőn Columbus Day volt, állami ünnep, amelyen elvileg Amerika felfedezését ünneplik, de Washingtonban nem történt semmi különleges. Mi a természettudományi múzeumot céloztuk meg, kíváncsiak voltunk a dínó csontvázakra. A múzeumok szerencsére csak december 25-én zárnak be, tehát az ünnep miatt nem adódott probléma a nyitvatartással. Az előcsarnokban egy hatalmas elefánt szobor várja a látogatókat. Mi a geológiai részlegen kezdtük a felfedező sétát. Elsőként a világűrből idepottyant kőzetekről olvashattunk érdekes információkat és tapinthattuk meg őket saját kezűleg. A meteoritok nagy része a légkörbe lépéskor elég, többnyire csak fém részük éli túl a zuhanást. Amikor hullócsillagot látunk az égen, az általában 1mm átmérőjű meteorit, mi a múzeumban fél méteres vastömböket láttunk! Megtudtuk, hogy egy alkalommal 384kg kőzetet hoztak magukkal űrhajósaink a Holdról, ezek egy része szintén itt található. A terem végére érve Földünk kristályai kerültek előtérbe. Gyönyörű színekben és formákban pompáztak természeti kincseink. Egy vitrin körül különösen sok ember tömörült, sőt rendőr is vigyázta. Ebben volt a Hope Diamond, egy különlegesen nagy, mélykék színben játszó, indiai gyémánt; amelyet többek között XIV. Lajos is birtokolt. Ezen a szinten a másik kiállítás az emlősökről szólt, leginkább csontváz formában jelenítve meg őket. A szürke bálna váza egész terem hosszan nyúlt végig a falon, de a bivalyé és a medvéé is hatalmasnak tűnt. Végre a dinoszauruszokhoz értünk. Ahhoz képest, hogy 65 millió éve kihaltak, elég sok leletet találtak a régészek, sőt, jól összerakták a kirakós játék darabjait. Az utolsó helyszín, amit meglátogattunk, az emlősök terme volt. Minden földrész állatai külön sarokban kaptak helyet és egy mozifilmet is megnézhettünk az evolúció elméletéről. Megállapítottuk, hogy messze el vagyunk maradva az amerikai múzeumok színvonalától. Persze nem csak az anyagi oldalra gondolunk, hiszen nekik megvan a keretük a különböző kutatásokra, vásárlásokra. Inkább arra a formára, ahogy tálalják a tudnivalót. Könnyen érthető, néha játékos elemekkel tűzdelt információs táblákat olvashatunk, megérinthetjük a kőzeteket, állatok fogszerkezetét, mikroszkópon át vizsgálhatunk egy-egy érdekesebb mintát, rövid mozifilmeket vetítenek minden teremben, naponta többször vezet túrát egy-egy szakértő; és ez nem csak ebben a múzeumban van így! A repülőgépes kiállítás mellett levezetik a repülés elméletét közérthető formában, be lehet ülni a gépbe, megnézhetünk egy űrállomást belülről, a gyerekek papír repülőket hajtogathatnak, megpróbálhatsz igazi pedálokkal, kormánnyal vezetni egy szélcsatornában himbálódzó modellt. Az egyik terem például anyahajónak volt berendezve, monitoron lehetett végignézni, hogyan indítják a vadászrepülőket. Tegnap elmentünk újra ebbe a múzeumba és beültünk egy előadásra, ahol fölénk vetítették az égbolt csillagait és elmagyarázták, milyen alakzatokat látunk éppen az őszi vagy téli égbolton, hogy találjuk meg egyszerűen a sarki csillagot és hogyan lehet ez alapján tájékozódni.
Kedden első dolgunk volt, hogy találjunk egy biztosítót, aki hajlandó külföldiekkel szerződést kötni. Mindez a kötelező felelősségbiztosításra vonatkozik, ugyanis enélkül nem lehet az országban vezetni. Mondhatjuk, hogy szerencsénk volt, mivel már az első helyen nagyon segítőkész ember fogadott minket. Ilyen szerződést még ők sem kötöttek, de pár telefon után kiderült, hogy kapcsolatban vannak azzal az egyetlen céggel, aki az AAA (amerikai autóklub) szerint erre hajlandó. Ez a Progressive nevű biztosító. Kisebb nehézségek után sikerült árajánlatot adniuk: 1200 USD fél évre, amiből 500-at egyből le kell fizetni, ez 30 napig fedez, a többi részletet pedig havonta kell befizetni. Elvileg visszakapjuk a pénzt, ha felmondjuk a biztosítást, amikor elhagyjuk az országot. Megköszöntük a segítséget és azt mondtuk, másnap visszajövünk. Persze még le akartuk ellenőrizni, hogy tényleg nem szerződik-e más biztosító külföldiekkel, akiknek sem lakcímük, sem telefonszámuk, sőt biztosítási számuk sincs az USA-ban! Ezt az ajánlatot meg kellett emésztenünk, így pihenésképpen elbuszoztunk az állatkertbe és megnéztük az óriás pandát, az elefántokat, a gepárdokat, a vizilovakat, a majmokat és a fókákat. Nagy helye van minden állatnak, persze jó sokat kellett gyalogolni. Útközben beugrottunk az AAA-hoz, amely kapcsolatban van a német autóklubbal (ADAC). Mivel mi az extra tagságot választottuk, a kártya az USA-ban is érvényes, gondoltuk megkérdezzük, mire tudjuk használni. Mint kiderült, térképeket és útikönyveket ingyenesen vehetünk fel bármelyik irodában. Gondoltuk, begyűjtjük a térképeket. A pultos kollégával ismertettük útvonalunkat, aki erre elénk tette minden állam térképét - fogalma sem volt róla, melyik van északon és melyik délen, nekünk kellett kiválogatni, mire van szükségünk. Tizenháromszor 5 USD-t spóroltunk! Este pizzát vacsoráztunk. Vége a mexikói korszaknak, éljen a pizza - egész héten!
Szerdán végre sikerült felhívni a hajótársaságot Baltimore-ban. Persze a levelünkre nem válaszoltak, de ezt már tapasztalatból sejtettük. Mivel a hajó csak szombaton érkezik, ők pedig hétvégén nem dolgoznak, hétfőn tudjuk felvenni az autót. Erre is fel voltunk készülve, inkább csak titokban reménykedtünk a péntekben. Azt már nem tudta megmondani a hölgy, hogy lehet-e náluk biztosítást kötni. Abban maradtunk, hogy hétfőn 9-kor találkozunk. Ezután kibuszoztunk a város szélére a legnagyobb biztosítóhoz, ahol egyetlen kérdés erejéig maradtunk és a nemleges válasz után már indultunk is vissza. Hova? Természetesen az állatkertbe, hiszen itt lehet igazán kikapcsolódni! Előző nap már nem maradt időnk a madárházra és Amazóniára, ezt pótoltuk be. Szép, színes madarakat láttunk és mindkét helyen volt olyan rész, ahol szabadon voltak engedve, át lehetett köztük sétálni. Visszaúton ráébredtünk, hogy a legrosszabb környéken választottunk szállást; minden más része tisztább és rendezettebb Washingtonnak, mint ahol mi lakunk. Szóval kerüljétek el a Capitol City hostelt és Washington keleti részét! Uff! Mi ennek ellenére befizettünk további három éjszakára, azaz hétfő hajnalban vonatozunk csak el Baltimore városába. (Ott zárva a hostel, éppen felújítás alatt, itt pedig még szombatig érvényes a buszbérletünk! Csak nem hagyjuk elveszni!:))
Csütörtökön úgy döntöttünk, megkötjük a biztosítást, miután az interneten sem találtunk más lehetőséget. Ismét nagyon kedvesen fogadtak bennünket, sőt az ügynök megadta két fiának a telefonszámát, akik Kaliforniában laknak, hogy bármi probléma adódik, hívjuk fel őket, segíteni fognak. A végleges kötvényt két hét múlva tudják postázni, valószínűleg Seattle lesz a célja a postán maradó küldeménynek. Kétféle ideiglenes kötvényt kaptunk és két biztosítási kártyát (az egyik kulcstartóra akasztható, itt ez a divat). Megkönnyebbülve sóhajtottunk fel az irodából kifelé jövet, végre ezen is túl vagyunk! A belvárosban most az archívumot kerestük fel, ahonnan Nicholas Cage a tavalyi “A nemzet aranya” című filmben ellopta a Függetlenségi Nyilatkozatot (Declaration of Independence). Persze igazából nem sikerült neki, így meg tudtuk nézni! Ebben a kör alakú homályos teremben található még az Alkotmány (Constitution) és Az emberi jogok nyilatkozata (Bill of Rights) is. A bejáratnál pedig az 1215-ös Magna Charta-nak egy 1279-ben a király által ellenjegyzett példánya. Hazafelé találtunk egy mosodát, ahol legalább 30 mosó- és szárítógép található. Hétvégén el kell jönnünk ide, fogytán vannak a tiszta zoknik.
Szóval még egy darabig a főváros rabjai leszünk. Az idő nem akar javulni, továbbra is felhős, kisebb záporokkal. Látnivaló még van és tegnap a boltban is bevásároltunk (gyümölcsöt is). Amúgy a csapvíz ihatatlan, olyan klóros, mintha uszoda vizet innánk. A tejnek is furcsa mellékíze van, a legtöbb kenyér pedig édes. Jól meg kell nézni, mit veszünk. Persze választékból nincs hiány. A szállást is megszoktuk, most két vendég van csak rajtunk kívül, így általában van hely a kétszemélyes asztalnál. A fejünkben azonban csak a “Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról” egyik dala dübörög: menni kéne, menni kéne… De autó nélkül hova? Kellemes hétvégét Mindenkinek és izguljatok velünk együtt hétfőn, hogy az autó felvételével ne legyen semmi probléma!

2005. október 9. vasárnap |  Nyomtatás

Két pihentető napot töltöttünk még Wilmingtonban. Sajnos az idő hidegebbre fordult, az eső is szemerkélt, így nem indultunk újabb kirándulásra. Vendéglátóink is inkább következő útjuk szervezésével voltak elfoglalva. Hétfő reggel bagelt ettünk (ha jól tudom, zsidó étel; nem más, mint középen lyukas, zsemle ízű karika; az édesített változata pedig a kalácsra hasonlít). Délután a kertben ebédeltünk, kisebb grillpartit rendeztünk: csirke mézes-mustáros pácban, édesburgonyával (narancssárga belül és hasonló íze van, mint a sütőtöknek), salátával, hm, fincsi volt. Utána átsétáltunk Pennsylvania államba, majd vissza.:) Csak ekkor vettük észre, hogy az államhatár szinte a szomszédban van. A keddi napot nagyon vártuk, hiszen akkor derült ki, hogy a németeknek sikerült-e elküldeniük az autót és a csomagot. (Hétfő ünnepnap volt, nem dolgoztak.) Megkértük Bob-ot, vigyen el bennünket a Panera Bread nevű kávézó-pékségbe, ahol ingyenesen használható a vezeték nélküli internet, azaz a honlapot is fel lehet tölteni. (Plusz nagyon finom mogyoró ízű tejeskávét tudsz magadnak kreálni!) Nagy kő esett le a szívünkről, amikor elolvastuk, hogy mindent sikerült pénteken elküldeni és a hajó várhatóan október 15-én ér Baltimore kikötőjébe. Át is utaltuk nekik a pénzt az internet banking segítségével. Ugye hová fejlődött már a technika! Utolsó vacsoránkra vendégek érkeztek, hogy megkóstoljanak egy tipikus magyar ételt, azaz a rakott krumplit. Bob egykori tanár kollégáját és feleségét ismerhettük meg, szintén nagyon kedves emberek. Vacsora előtt Gary áldást mondott, közös imádságban vehettünk részt, így újabb, csak tévékből ismert szokás részesei lehettünk! Sok élménnyel gazdagodtunk ezalatt az egy hét alatt. Szerda reggel egy nagy adag amerikai palacsinta után indultunk a buszpályaudvarra; majdnem sikerült lekésni a buszt, már bent állt a peronon. Utolsó fénykép, érzékeny búcsú, integetés és máris úton voltunk a következő állomás, Washington DC felé. (A DC jelzőt azért használják, mert létezik Washington állam is az USA másik felén, az észak-nyugati csücsökben és nehogy félreértés adódjon, a főváros után illesztik a District of Columbia rövidítést.)
Napfényes, meleg idő fogadott minket a Capitol City-ben. Elsétáltunk a 7 utcányira lévő ifjúsági szállóba. Első éjszakánkat a belvárosban töltöttük, mivel csak másnaptól volt szabad hely az olcsóbb (20USD/fő/éj), külvárosi hostelben. Letettük a csomagokat és célba vettük a National Geographic Society épületét, ahol ingyenes, folyamatosan változó kiállítások tekinthetők meg. A nagyobb volumenű tárlat Napóleonról szólt, a kisebb pedig afrikai légifelvételeket mutatott be. Innen a Fehér Házhoz sétáltunk. Csupán hárman tüntettek: egy nő a békéért 1981 óta, két férfi pedig a CIA ellen június 22. óta; állítólag folyamatosan zaklatják őket és elrabolták egy családtagjukat is. Ahhoz, hogy bejussunk a White House-ba, két hónappal korábban kellett volna jelentkezni, tehát mi csak kívülről fotóztuk a Pennsylvania Avenue 1600 alatt található elnöki rezidenciát. A környék biztonságát rendőrök és beépített betonoszlopok vigyázzák. Az épület déli oldalán található a Washington Monument, egy 555 láb magas fehér obeliszk (1 láb=0,3 méter). Tőle keletre a National Mall nevű sétány vezet a Capitol épületéhez, ahol a szenátus és a kongresszus ülésezik. A sétány mentén sorakoznak a főváros híres múzeumai, többek között az Amerika történetéről szóló, a művészeti, az archívum, a repülési és űrhajózási, ill. az amerikai indiánokról szóló. A sort egy botanikus kert zárja. Ami az egészben a legjobb, hogy ez mind ingyenes (az állatkert is, csak az egy kicsit odébb van)! Szóval megvan a program az elkövetkező 8 napra.
Csütörtök reggel beszereztük egy hetes buszbérletünket és megkerestük végleges szállásunkat. Furcsának tűnt, hogy a buszon csak feketék utaznak. Aztán jó fél órás rázkódás után leszálltunk a külvárosi gettóban és simán elsétáltunk a szállás mellett. Végül házszám alapján sikerült azonosítani az épületet. Egy kétszintes házikó, talán megvan 6 méter széles. Mivel 8 éjszakára fizettünk be, a legjobb szobát kaptuk! A valaha teraszként funkcionálható lyuknak nincs ajtaja, egy másik szobából nyílik, ahol 4 fekhely van. Az ágyat két egymásra dobott matrac helyettesíti. Szekrény, polc nincs, ellenben van légkondi és reluxa az ablakon! Ami az igazi előnye, hogy nem a forgalmas főútra néz, hanem a hátsó utcára, a többi hasonló ház felé. Zsebkendőnyi kertecskéjében egy darab műanyag szék árválkodik, grillsütőjét az eső áztatja. Idillibb helyet nehezen találhattunk volna! Minden rossz szó visszavonva a New York-i szállásról! Azért túléljük, legalábbis kezdünk hozzászokni. Megtaláltuk a 3 tömbnyire lévő szupermarketet, szereztünk klubkártyát, amivel olcsóbban lehet vásárolni és sütöttünk-főztünk az aprócska konyhában. Vacsorára mexikói tacot, reggelire tojást vagy palacsintát (jó amerikai szokás szerint kész palacsintaporból). Tegnap este sütöttem csokis chips nevű süteményt: mind a 35 darab elfogyott egy órán belül! Persze besegítettek a többiek is. Érkezett egy cseh srác, aki az elmúlt pár hétben járta végig a nemzeti parkokat, gyorsan meg is néztük a képeket, amelyeket készített. A Yosemite-ben fagyott, a Yellowstone-ban havazott!
Az elmúlt pár napban sajnos itt is az esős időjárás dominált, tehát a múzeumlátogatás tűnt ideális programnak. Péntek délután a National Gallery of Art került sorra, ismét európai festők munkáit csodálhattuk meg: Monet, Manet, Rembrandt, Renoir, van Gogh, Gauguin, sőt egy Leonardo da Vinci által festett női arckép is a múzeum tulajdona, amely az egyetlen Leonardo festmény az USA-ban. Szombaton Joe nagy örömére a National Air and Space múzeumba indultunk, amelyet a világ egyik legnépszerűbb múzeumaként tartanak számon. Jól példázza az amerikaiak gyűjtőszenvedélyét, hogy Lillienthal siklórepülőjétől kezdve az első és második világháborús gépeken át a legmodernebb űrsiklóig szinte minden megtalálható itt. Már a fogadócsarnokban csak világcsúcstartók lógnak a levegőben, mint az X1-es, azaz az első ember vezette hangsebességet tudatosan átlépő repülő tárgy; az X15-ös, a máig ismert leggyorsabb repülőgép; a Breitling Orbiter 3 Gondola, az első hőlégballon, amely leszállás nélkül, a szél segítségével 1999.márciusában 19 nap alatt megkerülte a Földet; a Pioneer 10-es űrszonda másolata, amely jelenleg is a Földtől legmesszebb tartózkodó ember készítette tárgy (1972-ben indult útnak és kb.10 éve hagyta el Naprendszerünket); az Apollo 11 űrhajó visszatérő egysége, amely elsőként hozott vissza Holdra lépő embereket és a 2004-es SpaceShipOne, az első olyan űrsikló, amelyet teljes egészében a magánszektor finanszírozásából építettek. És ez még csak töredéke a múzeum látnivalóinak! Lehetetlenség ennyi információt egy nap alatt befogadni, főleg idegen nyelven! Ide még visszatérünk!
Vasárnap végre elállt az eső, kicsit tudtunk sétálni a Capitol épülete körül. Meglátogattuk a botanikus kertet is, majd az amerikai indiánok múzeumának érdekes épületét. Kibuszoztunk a Pentagonhoz, ahol még látni lehetett a szeptember 11-i események utáni tereprendezés nyomait. A buszról ismét filmforgatásra lettünk figyelmesek. Pár utcát lezártak, ahol ‘50-es évekbeli ruhákba öltözött emberek sétálgattak, valamint korabeli autókat és buszokat sorakoztattak fel a filmesek. Talán valamelyik filmben ráismerünk majd a környékre! Nem csoda, hogy sok filmet készítenek itt, hiszen a belváros nagyon szép. Az óriási parkok mellett monumentális épületek sorakoznak, többnyire görög-római stílusban, kupolákkal, oszlopokkal. Látnivaló bőven akad, szerencsére még van időnk mindezt megcsodálni és reméljük, az idő is egy kicsit jobbra fordul, hogy szebb képeket készíthessünk!

2005. október 3. hétfő |  Nyomtatás

Elnézést a késői jelentkezésért, de vidéken lakunk éppen, ahol nincs a házban internet, a könyvtárban nem lehet idegen adathordozót csatlakoztatni a géphez, ráadásul alkalmazkodni kell vendéglátóinkhoz, így csak ma vált lehetővé, hogy eljussunk egy olyan kávézóba, ahol laptopról fel tudjuk tölteni az elmúlt napok történéseit.
Szóval folytassuk a sztorit Philadelphia-val. Kedd reggel bebuszoztunk a régi belvárosba. Közvetlenül a turista információ mellett szálltunk le. Azt kell tudni Philadelphia-ról, hogy az ország fővárosa volt a függetlenségi háború alatt és itt írta alá a 13 állam a Függetlenségi Nyilatkozatot 1776.július 4-én. Ezért ezt a részét a városnak nemzeti történelmi parkká nyilvánították. Az Independence Hall-ba ingyenes túra során lehet bejutni, de előtte szigorú biztonsági ellenőrzésen kell átesni. Az első látványosság a Liberty Bell Pavilion, ahol egy nagy, repedt harangot őriznek, mint az ország szabadságának szimbólumát. A park területén található még a régi városháza, az Old City Hall, amely a legfelsőbb bíróság otthona volt 1800-ig. Az Independence Hall másik oldalán a Congress Hall épülete áll. A túra kb. fél órás, ebből negyed óra egy előkészítő beszélgetéssel zajlik. A ranger (ugyanis a nemzeti parkokban olyan ranger-ek dolgoznak, mint a Maci Laci rajzfilmben) feleleveníti az 1776. körüli eseményeket, majd ezután várakozással eltelve lépünk a függetlenség csarnokába, ahol a két teremből álló földszinti rész van csupán megnyitva a látogatók előtt. Újabb 10-10 perc oktatás következik mindkét teremben, majd távozás a hátsó ajtón. A túra egyszerűbb és rövidebb volt, mint amire számítottunk, de mégis láttuk azokat a termeket, ahol egykor George Washington, Benjamin Franklin, Thomas Jefferson és az Egyesült Államok többi alapító tagja ülésezett. Átsétáltunk a régi könyvtárba, ahol a Függetlenségi Nyilatkozat másolatát akartuk megnézni, de azt sajnos elzárták a nyilvánosság elől, nehogy kifakuljon. Folytattuk történelmi sétánkat a Carpenter Hall felé, ami szintén korabeli épület és az ácsok szövetsége építette. Végül a Franklin múzeumban kötöttünk ki, ahol a híres feltaláló, politikus, író és postamester találmányai voltak kiállítva. Már csak pár utcányira voltunk a Delaware folyótól, amelynek túlpartján Camden városa fekszik. A folyón átívelő híd volt építésének idején a legnagyobb acél függőhíd. Természetesen Benjamin Franklin-ről nevezték el. Ettől délre található a hajómúzeum, melynek kincsei: egy 1892-ben épült hadihajó, egy 1944-es tengeralattjáró és egy XIX.századi tengeri vitorlás. A művészi South Street-en tértünk vissza a belvárosba, pihentünk egy kicsit a Washington parkban, majd egy piros téglás házakból álló utcán (ahol még 13 csillagos amerikai zászlók lengtek) gyalogoltunk el a buszmegállóig.
Szerda reggel korán keltünk, hogy elérjük a 11:33-kor induló vonatot Wilmingtonba. Persze sikerült lekésnünk, mert a busz 10 perccel később ért az állomásra, így vendéglátóink hiába vártak minket. A következő két órával később indult, szerencsére ahhoz is kijöttek és rögtön kirándulni indultunk Delaware állam folyóparti városkáiba (New Castle, Delaware City). Cristina és Bob piknikkel készültek, amit a víz közelében fogyasztottunk el egy szép parkban. Bár mindketten nyugdíjasok és bejárták már az egész amerikai kontinenst (Kanadától kezdve Közép-Amerikán át Argentínáig bezárólag), nagyon szeretnek kirándulni és rácsodálkoznak minden szépségre, akkor is, ha nem először járnak ott. Sokat mesélnek nekünk Dél-Amerikáról, ami hasznos lesz az út hátralévő részére nézve. Az év egyik felében az USA-ban laknak, egy barátjuk házában, aki ezt az időszakot Kanadában tölti. Ide hívtak meg minket. A falu neve Centerville és elég luxus épületek között sétáltunk este, amikor hazaértünk a kirándulásból. Az erdőben található a település nagy része, a házak elszórva egymástól, pázsit és erdő váltja egymást, mókusokat, őzeket, földikutyát, sőt teheneket is láttunk.
Csütörtökön Annapolis felé indultunk, de csak Rock Hall-ig jutottunk el. Szemerkélő esőben sétáltunk Chesapeak City régi házai között, de mire Chestertown-ba értünk, ismét napsütésben költhettük el szendvicseinket a kikötő közelében. Az erős szélben vitorlások versenyeztek a vizen, az égen pedig héják köröztek zsákmányra vadászva. Ebben a városban is tettünk egy rövid sétát. Az egyik mellékutcában egy épülő hajóra bukkantunk. Különleges vállalkozásnak lehettünk szemtanúi: 400 évvel ezelőtt derítette fel hajóján John Smith kapitány a Chesapeak-öblöt, az ő hajójának mását kezdték el felépíteni egy ház udvarán. Miután elkészül, körbehajózzák vele az öblöt és 8 múzeumban is kiállítják. Végül már csak arra maradt időnk, hogy leautózzunk Rock Hall-ba, egy 10 házból álló településre, melynek környéke leginkább természetvédelmi területhez hasonlított. Sós vizű öböl, nádas és rengeteg madár földön, vizen, levegőben. Nagyon szép helyeken jártunk. Este Wilmington legjobb mexikói éttermében vacsoráztunk. 4 féle ételt is megkóstoltunk, így legalább tudjuk majd, mit ehetünk az első napokban, miután elhagytuk az USA-t.
Pénteken az amish falvakat látogattuk végig. Ők Svájcból érkeztek és az 1700-as évek elején telepedtek le Pennsylvania dél-keleti részén. Farmon élnek és elutasítják a fejlődést. Még mindig lovaskocsikon közlekednek, egyszerű, zárt vászonruhát viselnek. A nők fejkötőt hordanak, a férfiak pedig kalapot és az esküvő után hosszú szakállat növesztenek. Ha a földművelésből mégsem tudnának megélni, most már a sok turista biztosítja nekik a hiányzó bevételt. Mi Intercourse falvacska boltjaiba tértünk be, ahol szebbnél-szebb ágytakarókat (3000 dolláros áron!), amish bútorokat, receptkönyveket, képeslapokat árultak. Külön boltok szakosodtak a dzsemekre, befőttekre. Kis kekszekre kenve lehetett végigkóstolni a széles választékot (a normál eprestől kezdve a sütőtök, földimogyoró, menta ízeken át egészen a jalapeno paprikásig), miközben az amish nők a háttérben éppen a következő adagot készítették el. Nagyon érdekes volt ez a kirándulás, ahova magunktól nem biztos, hogy eljutottunk volna. Este magyar vacsoraként paprikás csirkét készítettünk. A nokedlit tésztával helyettesítettük, de így is sikere volt.
Szombaton egy amerikai középiskolába látogattunk el, ahol Bob 31 évig tanított spanyolt, mielőtt nyugdíjba ment volna. Amerikában minden évben összegyűlnek a régi diákok, hogy találkozzanak egymással, az 5.évfordulósoknak pedig külön bált rendeznek este. Még az 1925-ben érettségizettek közül is jött vissza egy tolószékes “diák”! Először körbejártuk az iskola termeit, majd segítettünk Bobnak a hamburger sütésben. A városban 3 állami és 7 magániskola működik. Ez utóbbiban akár 18000 dollárt is elkérnek egy évi oktatásért. A jobb egyetemeken 30000 dollár körül mozog az éves tandíj. Ennyi pénzből már megengedhetik maguknak az iskolák, hogy meghívják a régi diákokat pár adag hamburgerre, üdítőre, süteményre. Mindemellett különböző sportprogramokat is szerveznek, mint foci, amerikai foci, gyephoki, az este pedig bállal zárul. Kicsit más a rendszer, mint nálunk, de úgy látszik, itt erre van igény.
Vasárnap magyar reggelivel kezdtük a napot. Kolbászos-lecsós tojást sütöttünk és francia kenyeret ettünk hozzá. Végre hazai ízek a sok amerikai palacsinta, muffin, cornflakes és lekváros kenyér után. Vitaminban sem szenvedünk hiányt, mert brazil szokás szerint minden reggelit gyümölcssalátával zárunk. Reggeli után tettünk egy nagy sétát az erdőben, majd kis házimunka következett. Joe segített Bobnak megtisztítani a garázs külső felét, míg én összesöpörtem a lehullott leveleket az oda vezető úton. Cristina addig salátát készített ebédre. Délután egy ismerősükhöz indultunk, hogy együtt drukkoljunk a Philadelphia Eagles amerikai focicsapatnak, akik Kansas City ellen játszottak. Előtte megvettük a buszjegyet Washingtonba, mivel ha 3 nappal korábban vesszük, akkor a második jegy árának felét elengedik. Kicsit eltévedtünk odafele és lekéstük a meccs elejét. A sasok éppen vesztésre álltak, amikor megérkeztünk (17:0). Bob múltkor elvesztett egy fogadást, így mindenki az ő vendége volt egy pizzára. Persze a háziasszony előtte megtömött minket ráksalátával és más apró falatkákkal, utána jött csak a pizza. Közben kiegyenlítettek a zöldek (24:24), a desszert végére pedig 31:37-re nyert a Philadelphia. Izgalmas mérkőzés volt, főleg így, hogy kezdjük érteni a szabályokat és a meccs közben a háziak elénekelték a csapat indulóját, sőt, az asszonyka még örömtáncot is lejtett egy szép touchdown után! Hihetetlen, hogy milyen vendégszeretőek az amerikaiak. Már egy este után öleléssel búcsúztatnak, minden kisvárosban szembeköszönnek az utcán; ha mi gyalog vagyunk, ők autóval, akkor integetnek, ismeretlenül befogadnak a házukba. Európában ez nem igazán jellemző.
A nagy újság, hogy felajánlották vendéglátóink, hogy maradjunk náluk szerdáig, akkor indulunk csak tovább Washingtonba. Persze mi ráérünk, hogyne maradnánk, hiszen még majdnem két hét, míg ideér az autónk. Jól érezzük magunkat Wilmingtonban és további betekintést nyerhetünk az amerikai családok életébe és a környék látnivalóba. Olyan részleteket ismerhetünk meg, amelyeket magunktól nem tudtunk volna felfedezni. Legközelebb Washingtonból jelentkezünk újabb fejezettel!

2005. szeptember 26. hétfő |  Nyomtatás

Nagyon kellemesen telt az idő Princeton-ban. Adrienne főzött nekünk paprikás csirkét és paprikás krumplit. Egy ideig nagy valószínűséggel nem eszünk ilyen finom ételeket. Csütörtök este elvittek minket egy helyi sörözőbe, ami egyben sörfőzde volt. A bejáratnál fényképes igazolvány bemutatásával ellenőrizték, hogy elmúltunk-e 21 évesek. De jó, hogy nem nézünk ki annyinak! Úgy látszik, az USA-ban gyakoriak az ilyen sörfőzdék, mert másnap New Brunswick-ban egy hasonló helyen vacsoráztunk. Ide jártak a Rutgers egyetemre vendéglátóink, amelynek múzeumában éppen tibeti szerzetesek szorgoskodtak, mandalát készítettek színes homokból. Érdekes volt látni, hogy készül a remekmű. Délelőttönként bebicikliztünk Princeton-ba, ahol megnéztük a város múzeumát és a Battlefield parkot. A függetlenségi háborúban nagy győzelmet aratott itt George Washington, ennek állít emléket ez a hely. A múzeumban megtudtuk, hogy Einstein 1933-ban költözött a városba és az egyetemen töltött be professzori állást. A városba vezető út a Delaware folyó partján vezetett, ahol sok teknős napozott, vadludak legelték a füvet, kormoránok halásztak és még szürke gém is leszállt a közelünkben. Nyáron lehet kajakot, kenut bérelni és evezni a folyón. Szép a környék és biztonságos. Szombat reggel Adrienne és Brian bevittek minket Trentonba, ahonnan a vonatunk indult Philadelphia-ba. Előtte még megmutatták a helyi piacot, ahol a sok zöldség, gyümölcs és virág mellett magyar szalámi is kapható! Érzékeny búcsút vettünk tőlük és nem győztünk hálálkodni, hogy ilyen kedvesen befogadtak minket. Reméljük, viszonozhatjuk a vendéglátást Magyarországon.
Délután 2-kor értünk Philadelphia belvárosába, ahol New York-kal ellentétben alig lézengtek emberek az utcákon. Az egyik parkban nagy táblán hirdették az ingyenes vezeték nélküli internet (wi-fi) lehetőséget. Ezt még Győr belvárosában kipróbáltuk indulás előtt, ott működött. Leültünk egy szökőkút elé, majd rövid regisztráció után már a világhálón barangoltunk. Gyorsan felhívtuk Skype-on keresztül a rokonokat, ismerősöket, tudattuk, hogy jól vagyunk. Megtaláltuk a 38-as busz megállóját is, amely a szállásunkhoz vitt ki bennünket. Jó 20 perc zötykölődés után szálltunk le a 22 kilós csomagokkal. Ezután további 20 perc séta következett a Fairmount parkban, amíg a Chamonix Drive végén megpillantottuk a hostelt. Szép régi épület, a hall is régi bútorokkal van berendezve, tehát maga a hely nem rossz, csak igen-igen messze van a várostól. Ha valaki Philadelphia-ban hostelben akar lakni, annak mindenképpen a belvárosit ajánlom. Kicsit drágább, de ha hozzáadjuk a buszjegyek árát, akkor már ugyanott vagyunk. Elvileg itt van ingyenes biciklikölcsönzés, de gyakorlatilag mind a 3 bringa foglalt volt, így vasárnap ismét bevállaltunk egy szép kis sétát a belvárosba. A recepciós 7 km-t mondott. Mi kicsit eltévedtünk térkép híján, de egy rendőr végül útba igazított bennünket és megérkeztünk a Museum of Art-hoz, azaz a Szépművészeti Múzeumhoz, melynek lépcsőjén edzett Sylvester Stallone az 1976-os Rocky című filmben. Vasárnap “annyit fizetsz, amennyit tudsz” nap van, így nem kellett megvenni a 10 dolláros belépőt. A múzeum csodálatos! Messze felülmúlja az összes eddig látottat. Először a festményeknél ámultunk a sok Monet, Manet, Cezanne, Van Gogh, Gauguin, Renoir, Picasso, Miro láttán, majd az 1100-1500-as évek részlegén kiállított 5 méter széles 3 méter magas oltár, a falba épített francia kolostorkapuk, kőoszlopok láttán maradt tátva a szánk. Igazán ott döbbentünk le, amikor az egyik teremben egy régi indiai templomba léptünk a perzsa csempékkel és török mecsetkupolákkal díszített előző teremből. A hab a tortán az élő bambuszokkal körbevett kínai otthon, japán teaház, majd a buddhista kolostorbelső volt. Ennyi kincset összehordani egy helyen! Mi meg azért utazunk, hogy mindent eredeti helyén lássunk. Szerencsére vannak olyan látványosságok, amelyeket nem lehet elmozdítani a helyükről.
A múzeumtól nyílegyenes út, a Benjamin Franklin Parkway vezet a városházáig. Az út mentén ott lobog minden ország zászlaja. Megtaláltuk Magyarországét is! A városházát építészeti remekműnek mondják, a tetején William Penn szobra áll, ő tette fővárossá a várost 1682-ben. 1790-ben lett csak Washington DC az ország központja. Sajnos sok hajléktalant láttunk ezen a környéken és az utcák is szemetesek, pedig amúgy szépek az épületek. Innen már nem lett volna értelme továbbmenni a régi városközpontig, ami a fő nevezetesség, mivel 5-kor minden bezár, ezért visszabuszoztunk a szállásra. Frissen készült csokis süti lett a vacsora, ugyanis ez a konyha elég jól felszerelt, a boltban pedig lehet kapni kész süteményporokat. Előtte vitaminpótlónak szőlőt szemezgettünk.
Első éjjel egy idősebb amerikai-brazil pár volt a szobatársunk, akik egy kelet-európai táncfesztivált jöttek megnézni. Rövid beszélgetés után már meg is hívtak magukhoz Wilmington-ba, ami útba esik Washington DC felé, így náluk vendégeskedünk szerdától szombatig. Milyen rendes emberek vannak!
A mai napot ismét pihenéssel töltjük. A keddi program a régi városrész bejárása, szerdán pedig indulunk tovább dél felé!

2005. szeptember 22. csütörtök |  Nyomtatás

Következzen végre a folytatás! A szombati napot pihenéssel akartuk tölteni. Délelőtt az interneten lógtunk, akkor olvastuk el a németek levelét, miszerint küldjük el a csomagfeladáshoz az útlevél fénymásolatát és a csomagjegyzéket. Itt már kezdett kicsit gyanús lenni a dolog: miért nem kérték ezt előbb? Mindenesetre megtettük, amit kértek, elküldtük a faxot és utána indultunk a városba. Piknik takarónkkal célba vettük a Central Park-ot, bár előtte még enni akartunk valamit, így a park melletti utcán sétáltunk a belváros irányába. Eljutottunk a Metropolitan múzeumhoz, de gyorsétterem nem igazán akadt a közelben. Ha már ott voltunk, megnéztük ezt a hírességet. Az egyiptomi rész gazdagon berendezett, még egy templom is fel volt állítva a nagy csarnokban. Ezenkívül láttunk régi hangszereket, távol-keleti vázákat, festményeket, lakberendezési tárgyakat. A római-görög részleget kihagytuk, hiszen azt korábban már láttunk eleget és az európai festményeknek is csak egy részét néztük meg. Továbbsétálva végre egy mozgó hot-dog árus akadt utunkba, akitől perecet és hot-dog-ot vettünk. Leültünk a parkban és jóízűen elfogyasztottuk az ebédet. Egy mesterséges, sekély tó partjára érve leterítettük takarónkat és napoztunk kicsit. A tavon távirányítható vitorlásokkal játszottak a gyerekek, amelyeket helyben lehetett bérelni. Mellettünk népesebb indiai család piknikezett, az úton fiatalok görkoriztak, futottak. Teljes volt az idill. Ám hirtelen nagy szél kerekedett. Gyorsan összepakoltunk és pár perc múlva meg is érkezett a zápor. Behúzódtunk egy toronyház bejáratánál lévő árnyékoló alá, ott vártuk ki, míg az eső alábbhagy. A Chrysler Building felé indultunk tovább. Kezdett sötétedni, így sikerült jó képeket készíteni a kivilágított toronyépületekről. Elértünk a Grand Central állomásig, ahonnan a vonatok indulnak. Elég impozáns épület. Az aznapra betervezett pihenés helyett ismét 60 utcányi távolságot sétáltunk, a 112. utcától a 42. utcáig. Fáradtan vánszorogtunk le a metrómegállóba és szokás szerint a sötét Harlembe érkeztünk meg. Vasárnap délelőttre templomlátogatás volt betervezve. Szerettük volna megnézni a gospel kórust, de egy kicsit eltévesztettük az irányt és végül az USA legnagyobb templománál kötöttünk ki, a St. John the Divine katedrálisnál. Ráférne egy kis felújítás, de látszik, hogy hajdan szép épület lehetett. Visszasétáltunk a szállásra, magunkhoz vettük a kamerát és a fényképzőt, majd elindultunk, hogy meghódítsuk NYC nyugati részét. A sarki bárban vettünk két pizzát, amelyet ismét a Central Parkban fogyasztottunk el, majd következett a park átszelése keletről nyugatra. Ez nem volt olyan egyszerű, mint ahogy elképzeltük. A kanyargós utak megtévesztőek és a park közepén domb magasodik. Amikor megpróbáltuk kikerülni, egy zárt parkba értünk. Itt esküvői képeket készítettek. Csak a keleti oldalon volt kijárat, újra kezdtük a nyugati túrát. Elhaladtunk egy sportpálya mellett, ahol nem a szokásos baseball-t, hanem európai focit játszottak a gyerekek. Végre kiértünk az Upper West Side-ra. A Columbus Avenue-n egy vásári forgatagba csöppentünk. Le volt zárva az utca a 73. és 86. utcák között és mindenhol árusok kínálták a portékájukat. Zenekar is játszott az egyik végén és hangosan kiabálva árulták egy dollárért a limonádét. Amerikás feeling kerített hatalmába. A 72. utcán megtaláltuk a Szerelem hálójában című filmben szereplő hot-dog árust. Kötelezően megebédeltünk a Verdi téren, majd a Hudson folyó partját vettük célba. Gyönyörű idő volt, kék ég, napsütés, át lehetett látni New Jersey-be. A folyóparton is volt egy kisebb ünnepség. Itt country zenét játszottak és a gyerekeket szórakoztatták különböző programokkal. A víz mellett folytattuk utunkat a 45.utcáig, ahol egy II.világháborús anyahajó, az Intrepid kiállítása található. Tengeralattjáró is van a múzeumban, de azt kívülről nem lehetett látni. Rövid fényképezés után ismét a belváros felé vettük az irányt. Megkóstoltuk a bagelt, áfonyás ízesítéssel. Olyan, mint nálunk a kalács, csak karika alakú. Ismét besötétedett, mire a Times Square-re értünk. A londoni Picadilly Circus fényreklámjai elférnének az egyik ház oldalán. A környéken találhatók a Broadway híres színháztermei. Mivel már sötét volt, úgy döntöttünk, másnapra halasztjuk az Empire State Building megtekintését. Még elsétáltunk a buszállomásra, ahonnan másnap indul a buszunk Princeton-ba. Utolsó éjszakánkat töltöttük a spanyol Harlem-ben. Reggel ismét gyerekzsivajra ébredtünk, hiszen hétfő volt, kezdődött a suli. Összepakoltunk, megreggeliztünk, majd internetezés következett. Mivel a németek nem írtak vissza, mi hívtuk fel őket. Kiderült, hogy nem adták fel sem az autónkat, sem a csomagot 09.16-án! Ráadásul a szeptember 23-i hajón nincs hely, így legkorábban 09.30-án tudják elküldeni. Teljesen letaglózott bennünket a hír. Még el sem indult az autó, további két hetet kell rá várni, szállást foglalni, fizetni, ami nem kis pénz. Sátorral fele annyiba kerülne minden, ráadásul az időjárás is rosszabbra fordulhat. (Jelenleg 24-26 fok van, mintha nyár lenne!) Mit csináljunk? Persze nem eshetünk kétségbe minden problémán, hiszen akkor hogy tudnánk teljesíteni a világkörüli utat. Ez legyen a legnagyobb gond az út során! Szóval gyorsan túltettük magunkat a dolgon, kijelentkeztünk a szállodából és elmetróztunk a buszállomásra. Ott letettük a csomagokat a megőrzőbe és beálltunk a sorba az Empire State Building első emeletén. 45-60 perc várakozási idő állt a táblán és 25 mérföldes látótávolság, ami jónak számít. Fantasztikus kilátás nyílt a 86.emeletről az egész városra és a környékre. A fényképeket mellékeljük!
Mit keresünk Princeton-ban? Amikor otthon kiderült, hogy a szervíz miatt egy héttel el kell halasztani az indulást, oroszlányi barátaink siettek segítségünkre. Két éve ismerkedtünk meg velük, norvégiai kirándulásunk alkalmával. Ők már kétszer is jártak az USA-ban egy oroszlányi származású barátnőjüknél, aki 12 éve itt él, tavaly pedig egy amerikaihoz ment férjhez. Megkérték, hogy adjon nekünk szállást egy rövid időre, amíg az autóra várunk. Adrienne igent mondott a kérésre, így hétfő este Princeton főterén várt bennünket Wilson nevű kutyájával. Nagyon kedvesek voltak, pedig akkor láttak minket először. Igen szép környéken laknak. Rendelkezésünkre bocsátották vendégszobájukat, minden este együtt vacsorázunk és amíg ők dolgoznak, mi biciklivel a környéket járjuk. Princeton híres az egyeteméről, amelyet a XVIII. században alapítottak. Öröm a szép épületek között sétálni, este pedig belülről is megnéztük, mi rejtőzik a kivilágított rózsaablakok mögött. A városka is nagyon tetszik nekünk, sokkal inkább megfelel annak az USA-ról kialakított képnek, amire idejövetelünkkor számítottunk. Tegnap Adrienne elvitt minket kirándulni New Hope-ba, ami a környék “Szentendréje”. A Delaware folyó mellett található ez a régi kisváros. Sok művész él itt a történelmi, viktoriánus stílusú házakban. 5 éjszakát töltünk Princeton-ban, utána továbbindulunk Philadelphia-ba. Jól esik a pihenés, a magyar ételek és a vendégszeretet. Nem gondoltuk az út előtt, hogy közelről megismerhetjük egy jómódú amerikai család életét. Újabb tapasztalatokkal és úgy érezzük, barátokkal is gazdagodtunk ezen a festői helyen, New Jersey állam kék ege alatt.

2005. szeptember 17. szombat |  Nyomtatás

Szerencsésen megérkeztünk New York-ba! A 8 órás repülőút nagyon fárasztó volt, már alig vártuk, hogy végre landoljon a gép. Előző este 11 óra magasságában még esti buszos városnéző túrára indultunk Londonban. Kíváncsiak voltunk a kivilágított városra. A Tower hídja fényárban úszott és a Piccadilly Circus neonreklámjai is villództak, ellenben a Parlament és a Trafalgar Square sötétbe burkolózott. Kb. 2 órát buszoztunk az angliai éjszakában: élmény volt! Reggel szemerkélő esőben indultunk súlyos csomagjainkkal a reptérre. Az egyik metróvonal végállomása a Heathrow, kétszer kellett átszállnunk. Gyorsan körbetekertük csomagjainkat a még otthonról hozott fóliával, ami nagyon jól bevált a Lübeck-Stansted vonalon. Akkor még ragasztószalaggal is biztosítottuk a csomagolást, de azt beszálláskor a biztonságiak elvették Németországban. Ezután fél órás sorbanállás következett, majd végre megkaptuk a helyjegyeket. Egy Boeing 747-400-as géppel repültünk, azaz egy Jumbo Jet-tel. Kétszer kaptunk enni és sikerült két filmet végignézni, de az eredetileg 7 órás útból 8 lett; New York közelében köröztünk egy ideig. Állítólag építési munkálatok miatt. Kicsit izgultunk, hogy beengednek-e a vízumvizsgálat során, de senkivel nem problémáztak. Nekem már Budapesten sem tudtak normális ujjlenyomatot venni a mutatóujjamról, most is külön szobába vittek, végül csak jó utat kívántak. Szintén metróval indultunk a belvárosba. Londonban kényelmes, süppedős ülések voltak, míg itt mindegyik sárga-narancssárga műanyag szék. Elvileg egyszer kellett volna átszállnunk, de elkövettük azt az alapvető hibát, amire minden útikönyv felhívja a figyelmet: expressz járatra szálltunk normál helyett. Így túlmentünk a 110. utcán, vissza kellett fordulnunk és a normál járattal pár megállót még utazni. A szállás így utólag nem volt részemről a legjobb választás. Ehhez képest a londoni kacsalábon forgó palota. Ne ijedjen meg senki, a 112. utca a Harlem-ben található, annak is a spanyol részében, ahol a legtöbb ember Puerto Rico-i bevándorló. Két utcányi távolságot kellett sétálnunk a metrótól a szállásig, de nem jött szembe fehér ember! Koszosak az utcák, lerobbantak a házak, de azért minden második előtt egy böhöm nagy új autó áll. A Virginia Guest House korábban irodaház lehetett, mert a folyosón még kint van a blokkoló óra. A szobánknak négy ablaka van, ezek a szomszédos iskola udvarára néznek. Az ingyenes internet egy szem gép, amit 15 percig használhatsz, hogy a többiek is sorra kerüljenek. Persze ez volt a legolcsóbb két személyes szoba NY-ban, így nem panaszkodhatom. A 6 órás időeltolódás (London után csak 5) nem okozott gondot. Itteni idő szerint 10-kor feküdtünk le, 8-kor keltünk. Reggelinél találkoztunk a többiekkel. Beszéltek oroszul, spanyolul és németül is. Versenyezni kellett velük, ki tudja előbb betenni a pirítóba a kenyeret. Erre aztán lehet kenni mogyoróvajat, karamellkrémet és szőlőzselét. Emellett adnak chips-et salsa szósszal és a szokásos gabonapelyheket tejjel. Jól bereggeliztünk, majd elsétáltunk a Central Park-ig. Szép az északi vége is, nagy tó kacsákkal és kanadai ludakkal, a háttérben kis domb, futó emberek. Innen lemetróztunk Manhattan legdélibb csücskéig és az ingyenes kompjárattal áthajóztunk Staten Island-re. Ez a hajó elég közel halad el a Szabadság Szobor mellett, így aki nem akarja kivárni a sort és felmászni a hölgyre, az ezt a megoldást választja. Az ég ugyan felhős volt, de sikerült így is jó képeket készíteni a Statue of Liberty-ről és Manhattan felhőkarcolóiról. Az út oda-vissza egy óra. Ezután gyalogos városnézés következett. Elindultunk a Broadway-en és az Empire State Building-nél mondták fel lábaink a szolgálatot. Túlteljesítettük a napi tervet. Megnéztük a Wall Street épületeit, a tőzsdét (New York Stock Exchange), a Federal Hall-t, Washington szobrával, a World Trade Center helyét, több templomot. Felsétáltunk a Brooklyn Bridge-re, filmforgatást néztünk a bíróság épülete előtt, közben hot-dog-ot ettünk, amit itt Frank-nek hívnak a Frankfurter után szabadon. (További érdekesség, hogy a hamburgert az első világháború alatt liberty burger-re keresztelték, nehogy bármilyen kapcsolatban legyenek a németekkel. Ezt nem a hot-dog árus mondta, hanem még a repülőn olvastam.) China Town-ban megebédeltünk, majd végigsétáltunk a SoHo butikjai között, míg elértünk a Union Square-re, ahol a lépcsőkön ülve néztük a forgalomban gyakorlatozó tűzoltókat. A Madison Square Park-hoz érve pillantottuk meg a Flatiron épületét, amit magyarul csak vasaló háznak hívunk. Éppen felújítás alatt volt a tér felőli része. A parkban rengeteg mókust láttunk; kicsit nagyobbak és szürkébbek, mint londoni társaik. Végül Korea Town mellett elhaladva megérkeztünk az Empire State Building-hez. Bementünk az előtérbe, de a toronyba inkább valamelyik másik nap liftezünk fel. Már kezdtek kigyulladni az utcai fények, amikor megtaláltuk a metró lejáratát. Ismét sötétben értünk Harlem-be, de most már ismerős volt a környék. Miután így kifárasztottuk magunkat, úgy döntöttünk, hogy a szombati napot pihenéssel töltjük a Central Parkban.
Őszintén szólva, mindkettőnknek jobban tetszett London. New York túlzsúfolt. Rengeteg ember van az utcákon, igen nagy a nyüzsgés és a forgalom. Vannak szép épületek, főleg a XX.század elején épült toronyházak, de nagyon kevés a zöld terület. A közbiztonsággal sincs probléma: minden sarkon rendőr áll, a tőzsde előtt kommandósok és a rendőrautók is folyamatosan cirkálnak az utakon. Az időjárás meleg és párás. A földalattira 30 fokos hőségben kell várni, de ahogy beszállsz a szerelvénybe, 10 fokot esik a hőmérséklet. Légkondi mindenhol (kivéve a szállásunkon). Szóval ez a benyomásunk az első nap után a Big Apple-ről. Vajon változni fog?

2005. szeptember 14. szerda |  Nyomtatás

Üdv Londonból! Két napot töltöttünk itt, de nagyon tetszett, amit láttunk, vissza kell jönnünk hosszabb időre majd, hogy jobban megismerjük! De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük a beszámolót az indulással.
Az autó vasárnap délután lett kész, még mindent be kellett pakolni, ezért este 6-kor indultunk Győrből. Egész éjszaka vezettünk, de így is csak hétfő reggel fél 9-kor érkeztünk Bremerhaven-be. Rögtön ahhoz a céghez mentünk, akiknél a csomagokat kell leadni. Persze nem tudtak semmiről, de némi szervezkedés után képbe kerültek. Kipakoltunk mindent az autóból, megmértük és elvileg bele kell, hogy férjen a felszerelésünk egy 2 m3-es faládába. Leterítettük az egészet egy fóliával és ott hagytuk a csarnok közepén. Ezután felhívtuk a szállítmányozót, aki bediktált egy referenciaszámot, így minden papír nélkül leadhattuk az autót a hajótársaságnak. Reméljük mindent épségben viszontlátunk Baltimorban. Miután megszabadultunk az autónktól, már csak egy „kis” séta várt ránk, a kikötő legeldugottabb szegletéből a vasútállomásig. Félúton még beugrottunk a csomagunkat megnézni, ahol megnyugtattak minket, hogy ugyanazzal a hajóval küldik el, mint a Landinkat. Továbbgyalogolva rájöttünk, hogy nem érünk be a vonatindulásig a városba, ezért stoppolni kezdtünk. Szerencsénkre egy amerikai felvett bennünket, így megspóroltuk a maradék 5 km-t és még a vonatot is elértük. 3 óra vonatozás és 2 átszállás után érkeztünk Lübeckbe, kibuszoztunk a reptérre, ahol további 3 órát vártunk az indulásra. A reptér ugyanolyan fapados volt, mint a járatunk, műanyag kertiszékek összecsavarozva, mindez egy fapallós, ponyvás csarnokban. A repülőnk ellenben egy Boeing 737-800-as volt, ilyen új gépen még nem is utaztunk. Másfél óra után érkeztünk Stansted-be (London peremén, kb. 60 km-re), aminek a reptere már jobban hasonlított az általunk megszokotthoz. A transzfer buszt sem volt nehéz megtalálni, szinte vadásztak ránk a különböző társaságok. Másfél óra buszozást követően értünk a szállás közelébe. Az utolsó fél óra felért egy éjszakai városnézéssel. Majdnem minden nevezetesség mellett elhaladtunk. Végül 22 kilós csomagokkal gyalogoltunk 10 háztömböt, majd megmásztunk 6 emeletet, ugyanis ezekben a régi londoni házakban nincs lift. A lehetőségekhez képest megpróbáltuk halkan elfoglalni helyünket a 9 ágyas szobában. 45 óra folyamatos ébrenlét után nem kellett álomba ringatni bennünket.
Első napunk Londonban igazán jól telt. Késői kelés után bőséges reggeli következett, majd pihenés a Hyde parkban, kis piknikkel egybekötve. Délután a tudományok múzeumát vettük célba. Olyan sok a látnivaló, érdekesség, hogy egy egész napot is el lehetne itt tölteni. Visszaúton a hostel felé mókust etettünk a parkban. Este kijött rajtunk a fáradtság, így az alvás mellett döntöttünk. A híres látnivalókat a második napra hagytuk. Vettünk egy egy napos bérletet, majd elmetróztunk a repülőjegyekért. Ezután a Tower-hez buszoztunk, ott kezdtük a városnézést. Szerencsére útközben kétszer is útba igazítottak. Nem is kértük, teljesen önkéntesen segítettek. Magyarországon is így kellene bánni a turistákkal! Végigsétáltunk a Tower Bridge-n és a Temze partján a Tower mellett, ami a világörökség része. Újra buszra szálltunk és a Trafalgar Square-re jutottunk, Nelson admirális szobrához. A buszra is jó a napibérlet, csak ajánlani tudjuk mindenkinek, hiszen az emeletre ülve minden jól látszik és nem kell kilométereket gyalogolni a városban. A külvárosi részen tipikus szűk londoni házsorokat láttunk, alagsori lejárattal. Aki teheti, ezt a részt is nézze meg (Archway és környéke)! Mivel első nap nem jutottunk túl a tudományok múzeumán, ma bepótoltuk a mulasztást és megnéztük a dínókat a természettörténeti múzeumban. Itt is csupán töredékét láttuk a kiállításnak, pedig a volumenre nem lehet panasz. Szintén egész napos programnak tervezzük köv. látogatásunkkor. Következett a Buckingham palota, majd a St. James park madárvilágát megcsodálva értünk a Westminster apátsághoz. A kapuig engedett bennünket a szigorú őr, hiszen már záróra volt. Elsétáltunk a parlament mögött, a Big Ben mellett, végül a fáradtságtól elgyötörten és elégedetten a betervezett program teljesítésével, visszabuszoztunk a szállásra. A nap végére, már nagyon kiismertük magunkat a londoni közlekedésben. Jó lenne, ha a többi nagyvárossal is így járnánk. Holnap 13:40-kor indul a gépünk New York-ba. Ott a szálláson is lesz internet lehetőség, hamarabb tudunk jelentkezni. Akkor fogjuk feltölteni az eddigi képeket is.
Ma töltjük az utolsó éjszakát Londonban, búcsúzunk Európától, találkozunk Amerikában!