Bea & Joe

2006. február 13. hétfő |  Nyomtatás

Február 4-én értük el Peru és Bolívia határát. Sorompó zárta el az utat, amire több rendőr is vigyázott. Először a személyi kilépést intéztük el, majd a rendőrök kérték el a papírjainkat. Megpróbáltak az együttműködésükért pár dollárt beszedni, de rossz helyen kopogtattak. A vámos szerencsére normális volt, elbeszélgetett velünk Magyarországról miközben engedélyezte az autó kilépését. Bolíviai oldalon nem fogadták el az autóútlevelet, mert az nem tartalmaz minden adatot, amire nekik szükségük van, így külön papírost állítottak ki. A rendőrök ott is próbáltak plusz bevételhez jutni, de úgy tettünk, mint ha nem hallanánk. Végül mindkét sorompón a szembejövők segítettek át. A rendőröktől hiába vártuk volna, hogy felnyissák előttünk. Ilyen egy korrupt határátkelőt! A túloldalon Copacabana várt minket. Nem hasonlított brazil névrokonához, de kellemes, nyugodt tóparti falucskának bizonyult. 750 Ft-nak megfelelő bolivianoba került kettőnknek a szállás egy garázsos motelben, amelynek tetejéről szép kilátás nyílt a Titicaca-tóra és a környező hegyekre. Felderítő sétára indultunk. Első utunk a templomba vezetett, amelynek külön kápolnája várta a gyertagyújtókat. A főutcán végig árusok kínálták portékájukat, ugyanis sok turista megfordul itt Peruból jövet. Nem messze található az Isla del Sol, a Napsziget. Egy ősi legenda szerint itt született a Nap és a sziget északi részén emelkedett ki a sziklából az inkák első uralkodója. A faluból hajóval lehet a szigetre jutni, majd pár órás séta után a sziget másik pontjáról indul vissza a bárka. Másnap reggel mi is jegyet váltottunk a túrára, majd megreggeliztünk a kikötő kávézójában és elfoglaltuk helyünket a felső fedélzeten. A hajóra két motor is fel volt szerelve, de csak az egyiket indította be a kapitány. Képzeljetek el egy lassú hajót! Na, ez még annál is sokkal lassabban vánszorgott a cél felé. Egy közepes úszó simán lehagyta volna. 2 és fél óra múlva kötöttünk ki a sziget északi csücskén. Addig egy horvát nemzetiségű világjáró lány szórakoztatott minket kínai kalandjaival. Végigsétáltunk a hegygerincen, ahonnan szép kilátás nyílt a tóra. Található a szigeten néhány kisebb inka rom is, de azokat kihagytuk, láttunk sokkal szebbeket Peruban. Nem kápráztatott el minket a hely, nem bővelkedik sem állatokban, sem növényzetben. Amíg a hajóra vártunk egy helyi kislány próbálta belefonni a hajamba díszes szalagját. Nem akartunk semmit költeni, de olyan aranyos volt, hogy végül vettünk tőle egy kis sípot. A visszaút a tűző nap miatt még rosszabbul telt és még lassabbnak tűnt. A szállás felé sétálva azonban meglepetésünkre Christy jött szembe, az ír srác, akivel együtt túráztunk Peruban. Neki kapóra jött a korrupt határátkelő, ugyanis átaludta a buszon a határátlépést, amikor Peruba érkezett, így nem volt belépési pecsétje. Limában sem sikerült elintéznie a dolgot, vissza akarták küldeni az equadori határhoz pecsételtetni. Itt azonban Stan, a francia csapattárs, aki töri a spanyolt, meggyőzte a vámost, hogy engedje át barátunkat 20 dollár ellenében. Az utazás Equadorig jóval többe került volna. Megbeszéltünk vele egy esti találkát, majd vacsorázni indultunk. Bolívia bizonyult a legolcsóbb országnak Dél-Amerikában. A vacsoráért 125 Ft-ot fizettünk (leves és sült pisztráng volt a menü)! Innen átsétáltunk a zenebárba, azaz egy olyan szórakozóhelyre, ahol körben tévék voltak felerősítve és választani lehetett, milyen videóklippeket sugározzanak. Megérkezésünkkor éppen a 80-as évek diszkóslágerei szóltak. Jó hangulatú hely volt. Miután barátaink is megjöttek, kiírtuk Christynek CD-re a képeit. Megnézte, mi merre jártunk az elmúlt pár napban. Irigykedett egy kicsit az úszó szigetek miatt, mert a buszuk nem állt meg Puno-ban, így azt ők kihagyták. 11 körül úgy búcsúztunk egymástól, hogy pár nap múlva La Paz-ban találkozunk. Másnap reggel el is indultunk a főváros felé. A tóparton kanyargott az út, ami itt még aszfaltozott és egész jó minőségű volt. Az egyik falunál azonban végeszakadt és kompos átkelés következett. A komp egy hosszú, fából ácsolt teknő volt, de pont előttünk vittek át vele egy kisbuszt, így nem kételkedtünk benne, hogy elbírja-e a mi autónkat. Lassú, de biztonságos átkelést hajtottunk végre a fiatal révésszel. A túloldalon finom csirkehúsos szendvicseket reggeliztünk, majd folytattuk az utat a Titicaca-tó mentén. Kb. 4000 méteres magasságból pillantottuk meg a fővárost, amely egy hosszú völgyben fekszik. Megkezdtük a leereszkedést a központig, ahol azt reméltük, hogy garázsos szállásra akadunk. Két óra bolyongás után beláttuk, hogy ez hiú remény. Ekkor már a dél felé vezető kiutat próbáltuk megtalálni - szintén sikertelenül. Eljutottunk a gazdag negyedbe (3400 méteren), ahonnan visszaküldtek minket a belvárosba. Ott kiderült, hogy vissza kell másznunk 4000 méterre, mert az út ott ágazik el dél felé. Oruro városát céloztuk meg és egy tankolás, egy jégeső és sokszori útdíj befizetése után meg is érkeztünk. Több helyet végigjártunk, mire megtaláltuk a megfelelő szállást. A város nem kínált túl sok látnivalót, de vacsorázni tudtunk és az internet is olcsó volt. Reggel megtudakoltuk a turista irodában, hogy járhatók-e keleti irányban az utak a sok esőzés miatt vagy inkább déli irányba, Argentína felé hagyjuk el az országot. Hallottunk olyan rémhíreket, hogy a Pantanal felé, azaz keletre víz borítja az utakat és ez könnyen elképzelhető az esős évszakban, a mocsaras környéken. A németek dél felé jöttek, az az út járható volt és nagyon dicsérték a környéket is. Végül a déli irány mellett döntöttünk, ami a világ legnagyobb sós tavához vezet, a Salar de Uyuni-hoz. Huari városa után azonban elfogyott alólunk az aszfalt és földút következett. Útdíjat persze továbbra is szedtek, reméljük ebből épül előbb-utóbb a betonút. A táj nagyon szép volt, a lakott települések ritkák (sok az elhagyott, üres ház) és több szellemfalut is láttunk (azaz nem találtunk egy teremtett lelket sem a faluban, csak a feldőlt gyerekbicikliből és száradó ruhákból gondoltuk, hogy vannak lakói). Mivel a sós tavat ebben az évszakban víz borítja, az volt a tervünk, hogy megkerüljük északról, a nyugati oldalán pedig déli irányba fordulunk és a chilei határ mentén haladunk az Avaroa Nemzeti Parkig. A földút elég rázós volt, hullámos, de 70-80 km/h sebességnél “kisimult”. Ilyen gyorsaságnál azonban nem látni időben a nagy gödröket és a kavicsos részen meg-megcsúszik a kerék. Szóval figyelmesen kell vezetni! Egy darabig jól haladtunk a nagy síkságon, kétoldalt pampa jellegű táj, elvétve lámákat és vikunyákat láttunk legelni. Egyszer csak folyó keresztezte az utat. Ez még nem lett volna baj, ha van rajta híd. De nem volt! Sűrű, barna színű, sáros folyó volt, túloldalán egy motoros ült a porban. Mi tévők legyünk? Meg kellene nézni, milyen mély. Már készültünk levetni a cipőt, amikor észrevettük, hogy egy kisbusz közelít a túloldalon. Hohó, megnézzük, hogyan jön át és akkor kiderül, milyen mély a víz. A busz habozás nélkül a vízbe hajtott, ami nem volt túl mély, kb. 35 centis lehetett. Megnyugodtunk, hogy ezen nem lesz nehéz átkelni, amikor szürcsögő hangot hallatott a kisbusz motorja és leállt a folyó kellős közepén. Na, plusz munka következik. Szerencsére ki volt betonozva a folyómeder, biztos talajon kezdhettük meg a vontatást. Beletelt kis időbe, amíg a buszsofőr és segítői megtalálták a vontatószemet a víz alatt. A kihúzás gyorsan ment, de a buszt később sem sikerült újraindítani. A sofőr már a vontatás kezdetén sebességbe tette a váltót, amivel valószínűleg több kárt okozott, mint hasznot. A szárazföldön aztán kb. 15 ember szállt ki a 10 személyes, lestrapált járműből. Az egyik utas odajött hozzánk kezet fogni, de a többiektől még csak egy köszönömöt sem hallottunk. Mialatt átkeltünk a folyón, újabb kisbusz érkezett, aminek tetejére éppen akkor pakolták fel a német rendszámú motort. Valószínűleg ugyanúgy járt, mint az általunk kivontatott kisbusz. A mi autónk könnyedén vette az akadályt és már robogtunk is tovább a napsütésben. A következő látnivaló egy meteorit által létrehozott hatalmas kráter volt, alján vörös színű tóval. Ennek partján furcsa, gyomra emlékeztető zöld növényt termesztettek, később megtudtuk, hogy ez a quilua, egy rizshez hasonló gabonaféle, amely a helyiek fő tápláléka. Bolívia talán az egyetlen ország az eddig látottak közül, ahol úgy éreztük, hogy érintetlen tájon hajtunk keresztül. Nem voltak villanyoszlopok, a forgalom elenyésző és ameddig elláttunk, semmi nyomát nem tapasztaltuk a civilizációnak. 3800 méteres magasságban voltunk, az Andok csúcsai mégis nagyon távolinak tűntek. Aznapi úticélunk Salinas de Garci Mendoza volt, de addig még pár folyó keresztezte utunkat. Szerencsére a legtöbb alja betonozott, így az átkelés nem okozott nagy problémát. Joe minden alkalommal ellenőrizte, hogy nem ment-e víz a légszűrőbe, de a beépített snorkel kiállta a próbát. Az egyetlen, ami nem bírta a strapát, az az első rendszámtábla volt. Szegényt már csak egy csavar tartotta, féloldalasan lógott a helyén. Nem is akartuk kitenni további megpróbáltatásoknak, inkább leszereltük és az egyik dobozba süllyesztettük. Benzinkutat természetesen nem találtunk, hiszen még házak is alig voltak, üzemanyaggal pedig nem álltunk túl jól. Azt hittük, Salinas nagy hely, ahol majd minden kapható, de tévedni emberi dolog. Pici falucskát találtunk, amelynek kis főterén a templom mellett volt az egyetlen étterem és fogadó. Üzemanyagot a falu szélén árultak egy magánháznál, 20 literes kannákban. Vettünk 40 litert, amiből 20-at a pótkannába töltöttünk. A szálláson nem volt fürdőszoba, ezért csak 10 boliviano (250 Ft) volt fejenként. A vacsora ennek felébe került, levest kaptunk és tésztafélét valamilyen kis darab hússal. Túrát csak a száraz évszakban indítanak, így nem tudtunk másokhoz csatlakozni, mint ahogy elképzeltük. Reggel Llica felé indultunk tovább. Már az is nehézséget okozott, hogy melyik irányba hagyjuk el a falut. Egy idősebb néni igazított végül útba. További fél óra vezetés után hármas útelágazáshoz értünk, ahol természetesen nem jelezte egy tábla sem, melyik a helyes út. Mivel nem volt senki a környéken, megkérdezni sem tudtuk. Nehéz szívvel úgy döntöttünk, visszafordulunk. Pedig már elég közel voltunk az 5400 méteres, havas Tunupa vulkánhoz és flamingókat is láttunk a sós talajt borító sekély vízben. Az éjszakai eső miatt a folyók szintje kicsit megemelkedett, de azért sikerült száraz kocsibelsővel átkelnünk rajtuk (jó a szigetelés az ajtóküszöböknél). Találtunk egy rövidítő utat Uyuni felé. Egy darabig elhagyatottnak tűnő úton haladtunk. Az egyik elágazásnál nem tudtuk, merre forduljunk, de hamar kiderült, hogy melyik a helyes irány, ugyanis méteresre duzzadt széles folyóhoz vezetett az általunk választott út. Vízméréshez jól jött a Machu Picchu-t is megjárt túrabot. Visszatértünk az elágazáshoz és a másik irányba folytattuk az utat. Mi van, ha minden út a folyóhoz vezet? Azzal nyugtattuk magunkat, hogy talán valahol lesz rajta híd. Hát a következő falunál sem volt híd, de a vasút a túloldalon ment és a folyómeder is szélesebbnek és kibetonozottnak tűnt. Joe fogta a botot és elindult lábat mosni. Már visszafelé tartott, amikor megállt mellettünk egy helyi jármű és a sofőr útba igazított Uyuni felé. Jó, hogy nem keltünk át a folyón, mert pár kilométer után jöhettünk volna vissza rajta. Ezután a helyi emberke feltűrte a nadrágszárát és az autót gyerekestül hátrahagyva átfutott a folyón a faluba. Biztos sürgős dolga akadt. A kevés bolíviai vasútvonal egyike az Oruro-Villazon vonalon halad és keresztezi Uyuni-t, így ha láttuk a síneket, tudtuk, hogy jó irányba haladunk. Az ebédet Rio Mulato-ban költöttük el, ahol meglepően finom marhasültet kaptunk rizzsel és salátával. Innen már csak további 100 kilométer földút volt hátra. A faluból kihajtva egy kis folyó keresztezte utunkat, ami nem tűnt túl veszélyesnek és teli hassal amúgy sem akaródzott kiszállni és átgázolni rajta. Ennek meg is lett a böjtje, ugyanis amint belehajtottunk, a motorháztető eltűnt a víz alatt, a kerekek nem találtak fogást a kavicsos folyómeder alján és a sodrás eltolta jobbra az autót. Nagyon megijedtünk, de egy gyors sebességváltás után az autó ügyesen kihúzott bennünket a mély vízből. Tanultunk az esetből és ezután leellenőriztük a vízmélységet a folyóknál, illetve zárt differenciálművel hajtottunk át rajtuk. A forgalom kicsit megélénkült, azaz szembejött két összkerékhajtású kamion, sőt egy Pajero dzsip megelőzött bennünket! Nem sokkal később azonban utolértük, ugyanis elakadt a sárban. Na, mi majd balról kikerüljük. Elég elveszett ötlet volt. Pár méterrel jutottunk tovább, aztán mi is a sárba süllyedtünk. Papucs le, kiszállás a hideg trutyiba, elő az ásót és be a kerekek alá a gumiszőnyeget. Ezután terepfelderítés következett, majd terepralli a következő 50 méteren. Azért mi előbb kijutottunk, mint a másik dzsip! Nekik még ásójuk sem volt és tele volt utassal az autó. Ide tartozik, hogy az eső miatt aznap nem jártak a buszok és mindenki az út mellett stoppolt. Hozzánk is próbáltak többen bekérezkedni, de csak két ülésünk van, úgyhogy nem tudtunk senkit sem felvenni. Kalandos napunk volt. Láttunk legelő lámákat, bárányokat, csacsikat, sőt, még egy emu is átfutott előttünk az úton! 10 óra alatt sikerült 270 kilométert megtennünk. A lényeg, hogy Uyuni-ba értünk, ami város és benzinkútja is van! Befészkeltük magunkat egy luxusszállóba, majd interneteztünk egy kicsit és vacsorázni indultunk. Él itt egy jenki, aki Massachussets államból való és a Minuteman pizzéria tulajdonosa. A könyv nagyon ajánlotta a helyet, gondoltuk, kipróbáljuk (bár fenntartásaink voltak a legutóbbi szörnyű pizza miatt). Lámahúsos-zöldpaprikás pizzát választottunk, amihez sangriát kortyolgattunk a gyertyafényben - a pizza nagyon finom volt, a hely hangulatos. Ennyi kényeztetést megérdemeltünk az aznapi kalandtúra után!
Reggel aztán befizettünk egy háromnapos túrára, az autót pedig betettük az utazási iroda zárt garázsába. Sajnos jelzések nélkül nem tudjuk egyénileg megnézni a környéket, ez a megoldás tűnt kézenfekvőnek. Egy régi Toyota dzsippel utaztunk, 6 turista (egy holland pár, két idősebb francia nő és mi), a sofőr, Felix, a felesége, Daisy, aki a szakácsnő volt és 11 hónapos kislányuk, Arianne (tipikus spanyol nevek). Hogy lehet egy ennyi idős gyereket elhozni egy ilyen hosszú útra? Meglepődve néztünk össze, de nekik valószínűleg ez nem volt furcsa. Nem a járókában játszik a gyerek a csörgőkkel, hanem a dzsip aljában a villáskulcsokkal. Így edződik az immunrendszere! Északnak indultunk, a Salar de Uyuni-hoz, azaz a környék leglátogatottabb attrakciójához. Találkoztunk két angol motorossal, akik szintén a világot járják. Ők motorral, mi dzsippel hajtottunk bele a sós tavat borító vízbe. Egészen a sóhotelig mentünk, amelynek falai sótéglából épültek és a bútorai is sóból vannak kifaragva. Itt kiszálltunk az autóból és sétálhattunk a víztükör melletti száraz felületen. Nemhiába ez a világ legnagyobb kiszáradt sós tava (12 ezer négyzetkilométer), ameddig a szem ellát, csak fehérség van mindenütt. Napszemüveg nélkül szinte vakít, mint hómező a szikrázó napsütésben. Amint felnéztünk az égre, újabb gyönyörű látvánnyal gazdagodtunk: körszivárvány volt a nap körül! Vajon hányan láttak eddig a világon körszivárványt? Nem lehet túl gyakori dolog, de csodaszép! Amíg mi a sósíkságon sétálgattunk, addig a szakácsnő a faluban elkészítette az ebédet. Lámasültet kaptunk quilua körettel és salátával. A lámának furcsa íze van, talán a marhához hasonlít, de állítólag nagyon egészséges, mert kevés benne a koleszterin. A quilua is finom volt, repetáztunk belőle. Déli irányba indultunk tovább és Uyuni után megálltunk a vasúti roncstemetőnél. Itt az 1800-as évek végén üzembe helyezett gőzmozdonyok maradványait nézhetik meg a kíváncsi turisták. Alig tettünk meg pár kilométert, amikor előzés közben defektet kaptunk. Természetesen az utak minősége nem javult, sőt, a sok túra miatt (napi 8-30 dzsip szezontól függően) jelentősen romlott. Leginkább az új autók teszteléséhez használt rázópadhoz lehetne hasonlítani - csak itt éppen több száz kilométer hosszú és nincs helyette másik út. Lassan kiderült, hogy Felix csak spanyolul beszél, a többiek viszont angolul, így én lettem a tolmács - spanyolról angolra és fordítva (bár a francia nők még angolul sem tudtak, nekik a hollandok fordítottak). Egy kis bányászfaluhoz értünk, ami meglepően tiszta és modern épületeknek adott helyet. Megtudtuk, hogy a régi falu, San Cristobal a hegyen volt, de ott 5 éve aranyat és ezüstöt találtak, ezért az egész falut leköltöztették a völgybe és idén megkezdték a bányászatot is. A templomot megpróbálták ugyanazokból a kövekből újjáépíteni és a 400 évvel ezelőtti formáját is meghagyni. Az út mellett láttuk, hogy állítják fel az új villanyvezetékeket, eddig ugyanis csak saját generátorral tudtak áramot termelni, mint az összes település ezen a környéken. Szállásunk egy “mintafaluban” volt, ahol színesre festették a házakat (ez nagyon ritka Közép-Amerikában és Dél-Amerika szegényebb országaiban) és két teret is terveztek szobrokkal! Puritán, egyszerű házban volt a szállásunk. Hatan aludtunk egy szobában és az étkező asztalai döngölt földön álltak. Itt több csoport is ehetett egyszerre. Levest és spagettit kaptunk este 8 körül. Vacsora előtt még láttuk, hogy javítja sofőrünk a defektes gumit. Egy csákánnyal esett neki, addig ütötte, amíg lejött a felniről, majd elővette a ragasztót és a foltot, és betapasztotta a lyukat. Ezután ismét visszacserélte a kerekeket. (Talán jobb is, mert a pótkerék az errefelé divatos minta nélküli gumikhoz hasonlított leginkább.) Reggel 6-kor ébresztő, fél hétkor reggeli - lángos! A többiek nem ismerték, de mi belaktunk belőle, bár nem volt hozzá sem fokhagyma, sem tejföl. 8 előtt indultunk tovább. Az egyik emelkedőn árokba csúszott kamiont próbáltak kiszabadítani. Ezután egy különleges sziklaformációkat felvonultató helynél álltunk meg rövid időre. Az ebédet a 4150 méteren fekvő Laguna Hedionda mellett fogyasztottuk el. Amíg a szakácsnő a zöldségek elkészítésével foglalatoskodott, mi egész közel mehettünk a flamingókhoz. Három fajtájuk is él errefelé és a James-flamingó különösen ritka. Ideális hely volt a pihenőhöz, körben magas hegyek, havas csúcsok, a tavon pedig sok-sok rózsaszínű kecses madár. Vulkánok között folytattuk az utat, majd átkeltünk egy 4700 méteres hágón, aminek túloldalán sivatag és 7-színű hegy fogadott bennünket. Újra megálltunk egy “megkövült fának” nevezett helyen, amiről mi úgy gondoltuk, hogy ugyanolyan megkövesedett fákat fogunk találni, mint az USA-ban, de itt csak fa formájú sziklák vártak ránk. A víz és a szél alakította őket ilyen különlegesre. Teaidőben és esőben értük el az Eduardo Avaroa Nemzeti Park bejáratát. Ezen túl a Laguna Colorada, azaz a “színes tó” terül el. Ismét hatágyas szobát kaptunk, majd a tea után rövid túrát tettünk a kilátóhoz. Itt is láttunk flamingókat, a víz mellett pedig lámák legeltek. A tó színei különböző ásványokból származnak, a benne lévő fehér sziklák anyaga pedig borax (nem messze innen bányásszák és Chilébe exportálják, ahol üvegkészítéshez használják fel). Joe még bírt vacsorázni, én már nem, ugyanis szert tettünk valamilyen bélbacilusra, ami miatt egész éjjel ki-be jártunk a szobából. Minden kijött belőlünk, mindenhol és többször is. Majdnem öt hónapja utazunk és eddig szerencsésen megúsztuk. Nem tudjuk, mitől lehetett, de a többiek jól voltak, tehát valószínűleg nem ételtől, hiszen ugyanazt ettük. Ráadásul hajnali 4-kor keltünk és nem éreztük magunkat túl fényesen. Első megállónk a Sol de manana, egy 4950 méter magasan fekvő gejzírmedence volt, amelynek nyílásaiból sár és vízpára tört elő. Elhaladtunk a Salvador Dali kősziklák mellett, majd megérkeztünk a Laguna Blanca-hoz, ahol reggeli fürdőzés következett. Van annál csodálatosabb, amikor egy hideg kora reggelen elmerülhetünk a forró termálvízben, napsütésben, havas vulkáni csúcsokkal körülvéve? Mi ugyan csak a lábunkat lógattuk bele a vízbe, de így is élveztük a melegséget és a látványt. A reggelit a dzsip hátuljában szolgálták fel, egy kis lekváros kenyeret mertünk enni, mert valamivel jobban éreztük magunkat. Ezután feljebb mentünk a Laguna Verde partjára, amelynek zöld színét a benne található réz adja. Nem is láttunk benne flamingót, ugyanis mérgező a vize. Mellette emelkedik az 5930 méter magas Licancabur vulkán, amelynek túloldala már chilei terület. Többi turistatársunk Chile felé folytatta az utat, így ők a határon kiszálltak, helyettük felvettünk egy svéd fiút, aki Buenos Aires-ben tanul közgazdaságtant. Vele beszélgettünk a 8 órás úton visszafelé. Az egyhangú zötykölődést jégeső, szivárvány és vizes gázlók szakították meg. Még vizcacha-t is láttunk, amely a mezei nyúlhoz hasonló, de sárgás a színe és hosszú a farka. Egy-egy nagyobb patakon való áthaladás után megálltunk autót javítani, valószínűleg beázott a gyújtás és emiatt állt le a benzinmotor. Amint visszaértünk Uyuni-ba, felvettük saját autónkat és leparkoltunk előző szállásunk elé. Csak arra vágytunk, hogy mielőbb aludhassunk, mert a gyomorrontás legyengített bennünket. Végre gyógyszerhez jutottunk és ez volt az első alkalom, hogy szükségünk volt a vöröskeresztes ládikóra. 12 óra alvás után úgy éreztük, fel bírunk kelni. Az autónk “kicsit” koszos lett a földúton, így nem volt nehéz dolga ír és francia barátunknak, akikkel az inka túrán küzdöttünk együtt, hogy üzenetet hagyjanak a hátsó szélvédőn. Uyuni kisváros, hamar ráakadtunk a vörös hajú írre, aki éppen lefoglalta azt a túrát, amiről mi visszatértünk. Stan másik irányba folytatta az utat és már a kora reggeli busszal elment. Fél órát beszélgettünk és sétáltunk a városban, majd visszatértünk az autóhoz, hogy folytassuk az utat az argentin határ felé. Ám találkoztunk egy másik franciával, aki egy évig Karcagon dolgozott és törte anyanyelvünket. Nem hagyhattuk, hogy megváltozzon jó véleménye a magyarokról, így gyakoroltuk vele az elfelejtett szavakat és segítettünk neki megírni magyarul egy képeslapot.
Már elmúlt dél, mikor végre útra keltünk. Szép idő volt, jól haladtunk a szokásos földúton. Atocha előtt egy színes kanyon közepén vitt keresztül az út, amely úgy nézett ki, mint egy folyómeder. Valószínűleg az is volt, csak éppen megúsztuk most víz nélkül. A város után azonban ragadós homok következett, majd sártenger, amit gyalogosan végigjártunk, mielőtt belehajtottunk volna és a csodával határos módon nem ragadtunk benne. Ezután végre találkoztunk egy szembejövő dzsippel, aminek sofőrjétől megkérdeztük, hogy jó irányba megyünk-e. Sajnos kiderült, hogy a város után nem vettük észre a főutat és már 27 kilométerrel magunk mögött hagytuk az elágazást. Persze amerre megyünk, az is Tupiza-ba visz, csak éppen kerülővel és nagyon rossz úton. Gondolkodóba estünk, mi tévők legyünk. Nagyon nem akaródzott visszafordulni, mert nem biztos, hogy a sártengeren még egyszer átjutnánk. Úgy döntöttünk, folytatjuk az utat a kerülő szakaszon. Több szembejövő járművel nem is találkoztunk, ellenben megérkeztünk egy faluhoz, ami nem szerepelt a térképünkön. Bányászfalu volt, a bányászok éppen hazafelé tartottak a munkából, le is szólítottuk őket, megtudakoltuk a további irányt. Nagyon csóválták a fejüket, hogy rossz az út minősége, de ők is belátták, hogy már nem érdemes visszafordulni. Hegyre fel, hegyről le, közben sehol egy teremtett lélek. Az úton nagy kövek voltak, triálpályához hasonlított, de végülis az ilyen szakaszok miatt jöttünk terepjáróval. Az egyik vízmosásnál tanakodóba estünk, hogy nem kell-e elfordulni - azt is útnak néztük. Ez jól példázza az út minőségét. Szóval lassan, de haladtunk. Átkeltünk egy-két híd nélküli patakon, egy sorompón, ahol két stoppost akartak velünk elvitetni, de a kísérlet hely hiányában meghiúsult, és este 6 órakor megérkeztünk egy 4560 méter magas hágóra, amiről jól látszott San Vicente falucska. Ekkor voltunk félúton. Innen már csak 4 órányi távolságra volt a cél. Nemsokára ránk sötétedett, így a tájból nem sokat láttunk. Az egyik falunál nem találtuk az utat, megkérdeztünk egy embert, hogyan tovább. Az nem válaszolt semmit, csak felugrott a kocsi hátuljára és kiabált, hogy menjünk. Elindultunk, de nem tudtuk, mit akar. Egy hívatlan stoppos, aki a következő városig így akar utazni? Előbb-utóbb leesik, olyan rázós és göröngyös ez az út. Megálltunk és kértük, hogy szálljon le, ő meg csak mutogatott előre. Akkor vettük észre a lezárt sorompót és kiderült, hogy ő a sorompókezelő. Jót mulattunk az eseten. Az út kanyargós volt és továbbra is sorra másztuk a hegyeket. Végül megkönnyebbülve fizettük ki az utolsó útdíjat a város határában és befészkeltük magunkat a Hotel Mirtu-ba. Fél 11-kor még átballagtunk az egyetlen nyitva tartó étterembe, ahol rántott husit vacsoráztunk, miközben “A szakasz” című háborús filmet vetítették a tévében. Reggel kiderült, hogy az ár magában foglalja a reggelit, így teli gyomorral indultunk az argentin határ felé. A táj látványos volt, felvehetné a versenyt az amerikai kanyonvidékkel. Villazon városába érve úgy gondoltuk, nem ártana lemosni az autót, mielőtt belépésért folyamodunk a kultúrált Argentínába. Úgy hallottuk, hogy ott már végre aszfaltozott utak lesznek, nem fogunk több port port nyelni. Bolíviában az autómosás is időigényes munka. Először fél órát vártunk, amíg befejezték az előttünk álló autót. Újabb fél órába telt, amíg elmentek benzinért, ugyanis a vízszivattyúból kifogyott az üzemanyag. A következő fél óra végre a mi autónk tisztításával telt. Felhajtottunk egy rámpára és a tetőtől talpig vízálló ruhába burkolózott ember alulról és felülről is megszabadította autónkat a hosszú földutakon rárakódott többkilónyi portól és sártól. Délután 3-kor értünk a határátkelőhöz, ahol többszöri sorban állás után végre minden pecsétet megkaptunk. Ezután következett a fertőtlenítés, majd beléphettünk Argentínába, ahol tényleg aszfaltos utak vártak.

2006. február 4. szombat |  Nyomtatás

Újra élvezhettük az autó kínálta előnyöket! Nem kellett cipelni a hátizsákot, nem kellett a buszra várni és mi dönthettük el, hol akarunk megállni. Teletankoltuk az autót a jó minőségű és olcsó (60 Ft/l) dízellel, majd délnek indultunk a perui határ felé. Bonita banánültetvények között haladtunk, míg elértük Machala városát, ahol az éjszakát töltöttük. Másnap reggel első dolgunk volt egy szervízt találni, ugyanis esedékessé vált az út során a harmadik olajcsere. A szolgáltatás ingyenes, ha náluk veszed meg az olajat (4500 Ft/két gallon) és Joe végig figyelemmel kísérte a szerelő minden mozdulatát (aki szerencsére hozzáértőnek bizonyult). 5 dollárért még a kardántengelyt is levette, mert a keresztekbe nem ment bele a zsír. Üzemanyagszűrőjük nem volt, de azt sikerült pár órával később, a határvárosban beszereznünk (3 dollárért ingyenes cserével). Még egy utolsó adat az árakról: befóliáztattuk a két utas oldali ablakot és a csomagtartó felőlit 2500 Ft-nak megfelelő összegért. Otthon sokszorosába került volna! Az immáron kellőképpen felkészített autóval dél körül hajtottunk be a határátkelő piaci forgatagába. Szerencsére itt egyszerűbben ment a vámos ügyintézés, mint a kikötőben. Equadori oldalon kipecsételték az autót a Carnet de Passage-ból, azaz az autóútlevélből, perui oldalon pedig beléptették vele. (Használata egyébként már nem kötelező Dél-Amerikában, de megkönnyíti az ügyintézést.) Furcsamód, a perui személybeléptető iroda több kilométerre található a határtól. A faluban forgalmi dugóba kerültünk, ugyanis az átlépésre várakozó, kilométer hosszú kamionsor elfoglalta a főutca nagy részét és az őket kerülgető helyiek pedig a másik felét, így egyirányúvá tették az utcát. A járdára felhajtva sikerült azért kikerülnünk őket, majd a falu végén a balról betorkolló utca miatt bal oldalivá változott forgalommal együtt haladva végül a kamionsor végére értünk. A személyi határátkelőnél megkaptuk a pecséteket, majd autófertőtlenítés után szabadon távozhattunk. A Csendes-óceán partján haladtunk, kopár tájon keresztül Mancora faluig, ahol sikerült kempinget találnunk. Sötétedés előtt lesétáltunk a vízpartra, ahol pár szörfös még az utolsó világos perceket is kihasználta a hullámlovaglásra. Másnap folytattuk utunkat dél felé. Peru területe 12-szer nagyobb hazánkénál, népessége azonban csak 3-szor több. Ebből következően a népsűrűség alacsony, elég messze találtunk egymástól lakott településeket. Északon olajkitermelés folyik, kicsi, bólogató kutakkal. Ezután belehajtottunk a Sechura-sivatagba, igazi homokdűnékkel, amelyek egy-egy szelesebb részen kezdték betemetni az utat. A homokot néha sziklás rész váltotta fel, illetve a hegyekből az óceánba érkező folyók torkollatánál rizsföldek és cukornád ültetvények szakították meg a táj egyhangúságát. Az éjszakát Huanchaco faluban töltöttük, amely szivar alakú, nádból font csónakjairól híres. Sok amerikai turista érkezik ide, főleg szörfösökkel találkoztunk. Innen pár kilométerre található csupán a chimu nép által épített hatalmas város, Chan Chan, ahol a XI-XV.században 60 ezer ember lakott. Történészek szerint korának legnagyobb városa volt. A 10 méter magas falakkal körülvett 9 alkirályságból Tschudi-palotáját restaurálták, ezt nézhetik meg a turisták. Többet valószínűleg nem is bírnának, annyit kell gyalogolni a falak és terek között. Érdekes volt látni, hogyan építkeztek a középkorban ezen a sivatagos tájon. Trujillo városában ismét teletankoltuk az autót, immár az európaihoz közelítő áron és a főváros felé vettük az irányt. Huaralig jutottunk, ahol meglepetésünkre egy 56-os magyar emigráns szólított meg bennünket. Mindketten megörültünk a magyar szónak, bár ő lényegesen ritkábban hallhatja. Mint megtudtuk, a limai magyar követség éves összejövetelén találkoznak és beszélgetnek egymással az itt élő hazánkfiai. Búcsúzóul egy üveg ecetet kaptunk tőle, amellyel a helyi kullancsok ellen védekezhetünk. Vasárnap értünk Limába, Peru fővárosába. Eddig szerencsésen megúsztuk az útdíjakat, mert a fizetőkapuknál mindig az északi irányba haladóknak kellett fizetni. Fordult a kocka, Limánál mindenki fizet az autópálya miatt, tőle délre pedig a déli irányba közlekedőknek kell útjegyet váltaniuk. Az út minőségével nem is volt semmi probléma és a forgalom is elenyésző volt Limáig. A bevezető szakaszon leintett bennünket egy rendőr, mert szerinte áthajtottunk a piroson. 100 solt akart kérni, ami kb. 6000 Ft-nak felel meg. Nagyon tiltakoztunk és végül fizetés nélkül távoztunk. A főváros hatalmas, mi csak a déli részén mertünk behajtani, ahol végül találtunk egy bevásárló központot és automata mosodát. Tiszta ruhákkal és élelmiszerekkel feltankolva folytattuk utunkat Pisco-ig, aznapi szállásunkig. Innen kirándultunk másnap a Paracas Nemzeti Park mellett található Ballestas-szigetekre. A szállodából indult a túra. Busszal vittek minket a kikötőig, ahonnan a kishajó startolt. Félúton megálltunk egy Candelabra elnevezésű homokba rajzolt ábra mellett, amelynek eredete kérdéses, de valószínűleg San Martin követte el, Peru felszabadítója az 1820-as években. További negyed óra -rövidnadrágban fagyasztónak tűnő - hajókázás után értük el célunkat. A szigetek védett területnek számítanak, kiszállni a hajóból nem lehet, de megpróbálják pár méteres távolságra megközelíteni a madárparadicsomot. Hihetetlen számban fészkelnek itt szulák, kormoránok, sirályok, pelikánok, keselyűk és Humboldt-pingvinek, nem csoda, hogy innen exportálták a guanót a XIX.században Európába. A ritka madárfajok mellett több kolónia oroszlánfóka sütkérezett a sziklákon. Nagy élmény volt ilyen közelről megfigyelni ezt a gazdag állatvilágot. Méltán nevezik “a szegény ember Galapagosa”-nak ezeket a szigeteket.
Limától délre megváltozott a táj, a rizst és cukornádat felváltották a szőlő, gyapot és chili paprika földek. Azért nem szűnt meg a sivatag, sőt erre található a világ legnagyobb homokdűnéje, a 2078 méter magas Cerro Blanco. Mi Huacachinca oázisában álltunk meg rövid pihenőre. Csak épp annyi időre, hogy kipróbáljuk a sandboard-ot, a snowboard sivatagi megfelelőjét. Minden csúszás előtt be kellett vaxolni, de végül leértünk vele a lejtő aljára! Azt hiszem, maradunk a havas változatnál! Késő délután értünk Nazca-ba, ahol az égből rejtélyes vonalak és ábrák láthatók. A várostól északra található egy kilátó, ahonnan három alakzatra látni rá, a fára, a kezekre és a gyíkra, amit a pánamerikai autóút szel ketté (ennyit a perui kultúrvédelemről). Nem messze innen, egy domb magasodik. Ennek tetejéről jól megfigyelhető, hogyan indulnak ki az egyenes vonalak minden irányba. Maria Reiche, aki életét a különös ábrák és vonalak felderítésének szentelte, csillagászati naptárnak tekintette az i.e.900 és i.sz.600 között készített vonalakat. Mások úgy vélik, rituális szertartáshoz használták őket, de senki nem ismeri igazi eredetüket. A reptérrel szembeni szálloda kertjében találtunk kemping lehetőséget. Már táborozott ott két német lakóautóvá alakított Mercedes teherautó. Először azonban a másnapi repülőutat akartuk lefoglalni, így átballagtunk a reptérre. Az első két iroda azonos áron ajánlotta a fél órás repülést, a harmadik azonban jóval olcsóbban (30 dollárért), természetesen emellett döntöttünk. Este még úsztunk egyet a hotel medencéjében, majd beálltunk a hideg vizes zuhany alá - a kempinghez csak ez jár. Reggel 8-kor megjelentünk a repülőtársaságnál, akik leültettek a TV elé és elindították videón az angol nyelvű dokumentumfilmet a Nazca-vonalakról. Már majdnem a végénél jártunk, mikor megkapták a repülési engedélyt és be kellett szállnunk. A gép négy személyes, ebből egy helyet a pilóta foglal el, mellé ült Joe az egyensúly miatt, én pedig hátra. Kaptunk fülhallgatót, amin keresztül hallottuk a pilóta magyarázatát a vonalak felett. Szép volt az idő és a gép sem szállt túl magasan. Első ábra a bálna volt, ami felett a pilóta 45 fokban bedöntötte a gépet és így körözött, míg végre mi is megpillantottuk. Elsőször nehéz volt kivenni a domborzat és egyéb vonalak miatt, de végül sikerült. Joe fényképezett, én kameráztam. Így ment ez, amíg rosszul nem lettem, kb. az út felénél. Nem reggeliztünk és valamiért leesett a vérnyomásom. Ezután Joe fényképezett és kamerázott. Összesen 13 ábrát néztünk meg, amelyek közül legjobban a majom, a kolibri és a keselyű tetszett. Jól látszottak fentről a háromszögek, trapézok és a területen átfutó nyílegyenes vonalak is. Leszállás után visszasiettünk a kempingbe, ahol egy kis vízszintes helyzetben való pihenés után jobban lettem. Megreggeliztünk, majd beszédbe elegyedtünk a németekkel, akik Argentínában kezdték az utat. Elláttak jó pár hasznos tanáccsal, merre menjünk, mit nézzünk meg. Nagyon ajánlgatták a Salar de Uyuni-t Bolíviában, ami egy kiszáradt sós tó. Kaptunk tőlük egy Cuzco-i címet is, ahol lehet kempingezni. Végül összecsomagoltuk a sátrat és elindultunk, hogy átszeljük az Andok magaslatait. Jó minőségű, de kanyargós út vitt minket egyre feljebb. A köves sivatagot felváltotta a füves pusztaság, majd elértük a Pampa Galera természetvédelmi területet, ahol végre lámákat is láttunk szabadon kószálni, ill. az úthoz közel legelészni. Fokozatosan keltünk át az egyre magasabb hágókon. 3600 méteren még jó idő volt, 3950 méteren kicsit eleredt az eső, 4180 méteren már havas esővé változott, végül a 4543 méteres hágón hóesésben keltünk át. Nem gondoltuk volna, hogy 4000 méter felett 100 km/h sebességgel tudunk haladni, de akkora fennsík fogadott bennünket, hogy ezt nyugodtan megtehettük (és az autó is bírta!). Az egyik fizetőkapunál hosszú szőrű alpakka jött kíváncsian megnézni az idegeneket. Borja is követte a nyitott kapun át, alig bírta őket visszaterelni a helybéli család, akik egy fűtetős kunyhóban laktak 4470 méteren. Jóval ebédidő után értünk csak egy nagyobb faluba. A kocsiból próbáltuk végigböngészni az éttermek ajánlatát, amikor az egyiknél két kislány integetve invitált minket a sajátjukba. Kiszálláskor öleléssel fogadtak minket és “Milyen jó, hogy jöttetek!” felkiáltással. Meglepő volt! Menüt választottunk, ami levesből és másodikból (rizses hús vagy hal) állt, ill. mate de coca-t adtak mellé, ami nem más, mint koka levelekből főzött tea (állítólag használ a magassági betegség ellen). Ízletes volt az ebéd és közben elbeszélgettünk a kisebbik lánykával, aki 8 éves volt és szeretett volna angolul tanulni. “Gyertek vissza!” szavakkal, integetve búcsúztattak. Az Andok átszeléséhez két nap szükséges, így kénytelenek voltunk éjszakára szállást keresni. Sok település azonban nem akad a magas hegyek között. Végül sötétedés után értünk Chalhuaca faluba, amely 3700 méteres magasságban fekszik a tengerszint felett. Beparkoltunk a Plaza Hotel zárt udvarába, lealkudtuk a szoba árát, majd sétálni indultunk a főutcán. Kipróbáltuk a helyi internetet, de fél óránál tovább nem bírtuk, olyan lassú volt. Nem is jöttek be rajta a magyar oldalak! Látnivaló sem akadt több, inkább aludni tértünk. Másnap kora reggel megtankoltuk az autót (persze itt még drágább volt az üzemanyag az elszigetelt helyzet miatt) és folytattuk az utat keleti irányba. A domborzat a következőképpen alakult: 2850 m - 1850 m - 3958 m - 1923 m - 3650 m. Hegyre fel, hegyről le! Délután 3 körül értünk Cuzco városába. Első megállónk a Plaza de Armas, azaz a helyi főtér volt, ahol csak úgy hemzsegnek az utazási irodák és az éttermek. A 4 napos inka gyalogtúrát akartuk lefoglalni, amely az inkák által használt ösvényen keresztül vezet a Machu Picchu-hoz, és bíztunk benne, hogy nem érkeztünk túl későn. (Februárban ugyanis lezárják az ösvényt - takarítás, szemétszedés, tereprendezés címszó alatt). Január 25-e volt, de a regisztrációhoz 4 nap szükséges, csak utána lehet indulni. Ráadásul akklimatizálódnunk is kellett, hiszen tengerszinten töltöttük az elmúlt két hetet, Cuzco pedig 3400 méter magasan fekszik. Szerencsénk volt, mert már a második irodában az általunk kívánt ár alatt ajánlották az utat. 165 dollárt fizettünk fejenként, amely tartalmazta az utazás (oda busz, vissza vonat és busz), a belépőjegy, a szállás (kemping), az étkezés (reggeli, ebéd, délutáni tea, vacsora), az idegenvezető és a hordárok díját. Még belefértünk a január 29-én induló turnusba, amire előttünk hárman fizettek be ennél az irodánál. A túra február 1-én ér a Machu Picchu-hoz. Nem volt más dolgunk, mint megtalálni a szállást és rápihenni az előttünk álló megpróbáltatásra. A kempinget GPS koordináták alapján próbáltuk megközelíteni, de az a szűk, macskaköves utca, amin elindultunk, meredek lépcsősorban végződött. Visszatolattunk, majd terepfokozatba kapcsolva sikerült kijutnunk egy szélesebb útra. Innen már csak párszáz métert kellett megtenni és rátaláltunk a holland pár által működtetett kempingre. Ők éppen elutaztak, de a náluk vendégeskedő, 5 éve úton lévő, német motoros pár is szívélyesen fogadott bennünket. Felállítottuk a sátrat, majd elfoglaltuk a vendégházat, amely egy kis konyhából, fürdőből és gázkonvektorral ellátott olvasószobából állt. Utóbbi jól jött a 10-15 fokos, esős délutánokon. Este a németek meghívtak borozni a nagy házba, ahol kandallótűz mellett melegedhettünk. Fürödni is csak ott tudtunk, mert az elmúlt napok esőzései miatt a kis ház patakvízzel működő zuhanyzójából barna színű sárlé csordogált. A következő pár napot a város felderítésével töltöttük. Cuzco az inkák fővárosa volt 1533-ig, amikor Pizarro bemasírozott a spanyol hadsereggel és porig rombolta. Tehát inka emlékeket (néhány falrészlettől eltekintve) csak a városon kívül találni. A romok helyén spanyol stílusú épületeket és templomokat emeltek, azaz szép, gyarmati stílusú főtéren és belvárosban sétál az a rengeteg turista, aki innen kezdi túráját a Machu Picchu-hoz. A főtér keleti oldalán található az 1559-ben épült katedrális, amelyhez jobbról és balról is két kisebb, szintén középkori templom kapcsolódik. Déli oldalon másik két templom emelkedik, a nyugati és északi oldalt pedig tornácos házak díszítik. Sétálni nem egyszerű dolog a téren, ugyanis lépten-nyomon árusok, cipőpucolók, éttermek és utazási irodák képviselői zargatnak “jobbnál-jobb” ajánlatokkal. A sok látnivaló közül mi a Santo Domingo templomhoz tartozó apátságot néztük meg belülről, mely az inka Coricancha alapjaira épült. Coricancha quechua nyelven “arany udvar”-t jelent - állítólag 1400 kg arannyal vonták be a templom falait. A kolostor belső udvarán ma Szent Domonkos életéről szóló festmények alatt sétálhatunk, a megmaradt inka falrészleteken azonban megcsodálhatjuk a kövek pontos illesztését. Egyébként az inkák Cuzco-t puma alakúra tervezték, melynek fogai ma is láthatók Sacsayhuaman romjai között, az északi részen. Szállásunk ennek közvetlen közelében helyezkedett el, ahonnan 20 perces sétával jutottunk le a macskaköves utcákra. Harmadik nap már felfelé is gyalogoltunk, igaz, egy óra alatt értünk fel és a levegővétellel is problémáink voltak. Ennyi edzés azonban szükséges volt a gyalogtúra előtt.
Végre elérkezett a várva-várt nap. Reggel fél 8-kor kint álltunk az úton és vártuk a buszt, amely elvisz minket a 82.kilométerig. Szép, napsütéses idő volt, ennek nagyon örültünk az elmúlt napok esőzései után. Fél 9-re sikerült összeszedni az útitársakat, három fiút (francia, kanadai és ír), valamint egy lányt az USA-ból. Idegenvezetőnk Jhon volt (spanyol írásmóddal), egy vidám helyi fiatalember, aki elég jól beszélt angolul. Rajtunk kívül még 5 hordár utazott a buszon. Urubamba-ban reggelizett a csapat, majd Ollantaytambo-ban még mindenki feltölthette tartalékait, beszerezhette a hiányzó túrabotot vagy kokaleveleket. Délben érkeztünk a 82.vasúti kilométerhez egy göröngyös földúton. Egy nap max. 500 turista vághat neki az inka ösvénynek, ezért szükséges az előzetes regisztráció. Már több csoport táborozott az indulási helyen, 2750 méteres magasságban. Szakácsaink előkapták a felszerelést és sebtiben elkészítették a levesből és spagettiből álló ebédet. Közben a háttérben előbukkant a felhők közül az 5750 méteres hófödte Veronica-csúcs. 1-kor végre beállhattunk az ellenőrző kapuhoz és azon átjutva már szaladt is a lábunk alatt az ösvény. Átkeltünk az Urubamba folyó függőhídján és 6 km megtétele után értünk Llaqtapata romjaihoz. Egy meredély széléről láttunk le az inka városra, amely romjaiban is lenyűgözi az embert. További két és fél óra túra következett, ez többnyire emelkedőt jelentett, majd megérkeztünk szálláshelyünkre, a 2900 méteren található Wayllabamba falucskába. Amíg teáztunk és pattogatott kukoricát majszoltunk, a hordárok felállították a sátrakat. Vacsoráig kipihenhettük a nap fáradalmait, amely a magasság miatt volt inkább megerőltető - a ritka levegő miatt hamarabb fárad az ember. Vacsorára sült halat kaptunk, majd egy kis beszélgetés és a másnapi útra vonatkozó eligazítás után együtt csodáltuk az égen tündöklő millió csillagot. Reggel 6-kor a hordárok ébresztettek bennünket. Kiadós reggelivel készített fel minket a szakács az előttünk álló 4200 méteres csúcs meghódítására. Lekváros zsemle, palacsinta, tejbedara, joghurt, müzli gyümölcsökkel - soknak tűnt, de akkor még nem tudtuk pontosan, mi vár ránk. Az út folyamatosan, meredeken emelkedett. Az első két órában még kerülgettük a lemaradó argentinokat és próbáltuk tartani az iramot a többiekkel. Jól esett félúton a pihenő a kis pataknál. Megtöltöttük palackunkat a forrásvízzel, majd csepegtettünk bele fertőtlenítőszert. Elfogyasztottuk tízórais csomagunk tartalmát is (müzliszelet, alma, cukorka), de hiába. Az ezt követő szakasz minden energiánkat felemésztette. Valószínűleg nem kellett volna annyi pihenőt beiktatnunk, ha több időt töltünk felkészüléssel. Az utolsó métereken Joe nem bírta lassú tempómat, inkább a csúcsról szurkolt, hogy ne álljak meg minden tizedik lépés után. Végül 4 és fél óra alatt gyűrtük le az 1300 méteres szintkülönbséget. A hágóról mindkét völgybe szép kilátás nyílt. Csak épp annyit pihentünk, amíg ismét normál tempóban vettük a levegőt. A túloldalon kővel kirakott lépcső várta, hogy leereszkedjünk rajta. Nem volt éppen térdkímélő útvonal. Táborunk 3500 méteren feküdt. A hordárok az út nagy részét gumiszandálban, 30-40 kilós csomagokkal a hátukon, futva tették meg (legalábbis amikor láttuk őket), így már jóval előttünk megérkeztek és üdítővel fogadtak minket. A sátrak is készen álltak és végre elfogyaszthattuk a jól megérdemelt ebédet. Ezután mindenki visszavonult pár órás pihenőre. Az öt órai teát követően ismét volt erőnk lábra állni és bejárni a táborhelyet. A kiadós és ízletes csirkés vacsora után a túravezető kártyatrükkökkel szórakoztatott bennünket. Nem sokáig, mert a fáradtságtól mindenkinek leragadt a szeme. Inkább aludni tértünk. Kezdtünk hozzászokni a 6 órai keléshez. Reggeli után már csak egy 3850 méteres hágóhoz kellett felmászni. Amint bemelegedtünk, elmúlt a kezdeti izomláz. A csúcs alatt megpihenhettünk egy inka katonai erődnél. A hegy túloldalán ismét lejtő következett (minő meglepő), majd rövid emelkedő után, felhőbe burkolózva fogadtak minket Sayacmarca inka falai. Meghallgattuk az idegenvezető magyarázatát, majd lesétáltunk a völgybe, hogy átkeljünk egy kis patakon. Innen enyhén emelkedett az út, de gyönyörű esőerdőn vitt keresztül. Az egyik hágón megebédeltünk és feltöltődve kezdtük meg az ereszkedést a következő inka városhoz, Phuyupatamarca-hoz. Aznapi szálláshelyünk már csak pár órányi sétára volt. Az út gyönyörű tájon vitt keresztül és a szép színes virágok között még orchideákat is találtunk. 5 óra körül érkeztünk a sátorhoz. Tea után elindultunk felfedezni a kis természettudományi múzeumot és Winaywayna inka romjait. Visszaúton világító bogarak nyüzsögtek a sötétben. Elérkezett a búcsú ideje. A hordárok és a szakács csak idáig kísértek bennünket. Utolsó vacsoránk igazi lakoma lett. Sült csirke, töltött chili paprika, tojással töltött krumpli, tészta, rizs, zöldség, saláta - nem is bírtuk megenni. Ezután következett a hordárok bemutatása és megjutalmazása egy kis borravalóval. Végül a túravezető szellemsztorikkal próbált minket a jobb alváshoz segíteni. A 4.nap reggelén 4 órakor volt az ébresztő és 5-kor már zseblámpával botorkáltunk a következő ellenőrzőpont felé. 7 óra után értünk Intipunku-hoz, azaz a Napkapuhoz. Itt pillantja meg az ember először a Machu Picchu-t és ha időben érkezik, akkor láthatja, hogyan váltja fel az árnyék helyét a nap a lenyűgöző romvároson. Csodás látvány! Még egy óra ereszkedés után értük el a város falait. Lepecsételtettük jegyünket és leadtuk hátizsákjainkat. Ezután következett az idegenvezetővel a körséta, amelyen végigjártuk a hely fő nevezetességeit. Machu Picchu-t egy amerikai történész, Hiram Bingham fedezte fel 1911-ben. A spanyolok valószínűleg nem jutottak el idáig, mert egy krónikájuk sem említi ezt a várost. Pontos funkcióját is csak találgatják, de a minőségi kőmunka és díszítések azt sugallják, hogy fontos vallási központ lehetett. A felfedező sétát a “Nap templománál” és a “Királyi sírnál” kezdtük. Az inkák a napot imádták istenként, ami a spanyoloknak nem tetszett, így kevés napnak szentelt hely maradt fenn ilyen jó állapotban. Emellett 16 vallási fürdőből csordogál le a víz. Következő látnivaló a “Királyi palota”, amely egy kis ház saját fürdőszobával. Ennél feljebb helyezkedik el a “Szent tér”, amelyet három épület vesz körül: a “Főpap háza”, a “Három ablak temploma” és a “Főtemplom”. Az elnevezések természetesen a felfedezőktől származnak, nem tudni, hogy hívták az inkák ezeket a helyeket. Még feljebb található Intihuatana, a “Napszentély”, amely az évszakok kezdetét jelezte a nap állásából. Innen jó kilátás nyílik a lejjebb elterülő “Központi térre”, illetve a még lejjebb található lakó- és mezőgazdasági szektorra. Itt ért véget idegenvezetős körtúránk, majd szabadprogram következett 14:30-ig, amikor Aguas Calientes-ben, azaz a völgyben lévő kisvárosban találkozunk, hogy átvegyük a vonatjegyeket. Sajnos már nem maradt erőnk megmászni a romok mellett magasodó nagyobb hegyet, a Huayna Picchu-t, csak a kisebbikről csináltunk néhány képet. Délután 1-ig üldögéltünk és sétáltunk a romok között, néztük a legelésző lámákat és a fogyni nem akaró, legkülönbözőbb nemzetiségű turistacsoportokat, majd megkezdtük a másfél órás ereszkedést a völgybe. A tetőn színes tógába öltözött kisfiúk várták a lefelé induló buszokat - amint az elindult, elkezdtek lefelé futni a gyalogösvényen és ahol az keresztezte a busz útját, megálltak integetni a turistáknak. Először cselre gyanakodtunk, azt hittük, minden kereszteződésben másik fiú fut tovább, ugyanolyan ruhában, de nem! Ezek a 8-12 éves fiúk, autógumiból készült saruban, fél óra alatt lefutnak a hegyről! Hihetetlen! Az út végén a buszsofőr felveszi őket, ők pedig végigjárnak a buszon és bezsebelik a jólelkű turisták adományait. Ahol ők felszálltak a buszra, nekünk onnan még további fél órát kellett gyalogolnunk a megbeszélt találkahelyig. Ez egy étterem volt, ahol már jóllakottan ott ültek a többiek. Mint kiderült, ők nem sétáltak le a hegyről, az egyszerűbb buszozást választották. Nem is látták a rikácsoló papagájcsapatokat elrepülni a fák felett! Megkaptuk a vonatjegyet, elbúcsúztunk az idegenvezetőtől, aki a helyi járatos vonattal jön (tízszer olcsóbb, mint a turistavonat) és elindultunk az állomásra. A bejáratnál még fel lehetett tankolni süteménnyel, sörrel, a vonaton pedig ingyen üdítőt osztott a két utaskísérő. Fáradtan, de csodás élményekkel gazdagon hagytuk magunk mögött az inka fellegvárat. Ollantaytambo-ban várt minket a busz és este 8-kor tett ki Cuzco belvárosában, ahonnan taxival jutottunk el a kempingbe. Fürödni sem volt erőnk, csak beestünk a sátorba és mély álomba merültünk. Másnap 11-kor találkoztunk a többiekkel az egyik kávézóban. Csak ketten jöttek el, mert a fiúk este alvás helyett bulizni indultak és reggel 6-kor kerültek ágyba. Mi azért felelevenítettük a túra élményeit és elégedetten mondhattuk, hogy nagy élmény volt, szerencsések voltunk az irodával és az idővel is. Hallottuk másoktól, hogy eladták a vonatjegyüket vagy nem várta őket a busz a vonat után és taxizniuk kellett, nem kaptak eleget enni vagy túl sokan voltak egy csoportban. Nekünk minden összejött!
Másnap reggel búcsút vettünk a hollandoktól és a kempingben állomásozó idősebb, német házaspártól, akik egy 40 éves, mentőautóból átalakított Mercedes lakóautóval járják Dél-Amerikát, majd útnak indultunk Puno felé, a Titicaca-tóhoz. Hihetetlenül gyönyörű fennsíkon haladtunk keresztül 3800 méter feletti magasságban. A kristálytiszta levegő miatt az ég kékebbnek látszott, a felhők fehérebbnek, a fű zöldebbnek. Lámák, birkák legelésztek a fűtetős kunyhók mellett. Megmásztunk egy 4330 méteres hágót, majd leereszkedtünk a tó szintjére, 3820 méteres magasságba. A Titicaca-tó több “leg”-gel is büszkélkedhet: a világ legnagyobb tava 2000 méter felett, Dél-Amerika legnagyobb tava és a világ legmagasabban fekvő hajózható tava. Múzeumként látogatható rajta az1862-ben épített angol gőzös, a Yavari, amely 1383 darabban érkezett a Csendes-óceáni kikötőbe, majd öszvérháton átkelt az Andokon és végül 1870-ben bocsátották vízre a tavon. Szénhiány miatt szárított lámatrágyával üzemeltették és 100 év szolgálat után helyezték nyugállományba, Egy angol nő vette meg, felújította és nemsokára újra utasszállítóként funkcionálhat a hajó. Puno-ban nem volt könnyű garázsos szállást találni, de végül beállhattunk egy szálló melletti zárt udvarba. Egy biciklis riksával elvitettük magunkat a kikötőbe, ahol megtudtuk, hogy reggel 9-től folyamatosan indulnak hajók az úszó szigetekre. Ezután a belvárosba kerekezett velünk a triciklis taxis, ahol találtunk egy kebab árust. Nem is hasonlított a kebabra, amit árult! (Ezt elmondhatjuk a Cuzco-ban elfogyasztott pizzáról is!) Reggel a piacon reggeliztünk sajtos szendvicset és forró kakaót, majd hajóra szálltunk és fél óra múlva már az úszó sziget imbolygó-süppedős nádtalaján álltunk. Igen, az itt lakó uros nép tagjai ma a turistákból élnek, de akkor is nagy élmény a csupa nád településeket látni! A sziget “talaja” kb. 2 méter vastag és ahogy rohad az alsó réteg, úgy töltik fel a tetejét friss tortora náddal. A kunyhók mellett kis veteményesben krumplit termesztenek, kikötött kormoránokkal halásznak és szabadidejükben ajándéktárgyakat készítenek. Az egyik ház tetején napelemet láttunk, belsejében pedig kis tévét - szóval nincsenek annyira elzárva a külvilágtól, mint az inkák idejében, amikor azért költöztek a szigetekre, hogy elkülönítsék magukat a harcos törzsektől. Három szigeten szálltunk ki, az egyiken elcsábultunk friss sült pisztrángra főtt krumplival, a másikon pedig vettünk egy kis nádhajót. Délben indultunk tovább Bolívia felé. Az egyik falu focipályáján zenés-táncos produkcióval vártak minket. Persze nem minket vártak, hanem a hétvégi ünnepségre készültek, de mi tanúi lehettünk a főpróbának, igazi helyi népzenét, néptáncot nézhettünk végig. Ezzel a műsorral búcsúzott tőlünk Peru utazásunk 147.napján.

2006. január 18. szerda |  Nyomtatás

Megérkeztünk Dél-Amerikába! 2850 méteres magasságban landoltunk Equador fővárosának repterén. Quito az Andok vonulatainak egyik völgyében helyezkedik el, az egyenlítőtől csupán 22 kilométerre, de már a déli féltekén. A várost 1534-ben alapították a spanyolok. Inka romokra épült ugyan, de az előző települést kivételesen nem ők pusztították el, hanem az inkák egymás közti háborúinak esett áldozatul. Történt ugyanis, hogy Huayna Capac inka királynak két fia született: első házasságából Huascar, második feleségétől pedig Atahualpa. 1526-ban a nagy király meghalt, birodalmát azonban megosztotta két fia között, akik rögtön csatározásba fogtak egymás ellen. Végül Atahualpa hiába győzte le féltestvérét, a birodalom annyira meggyengült az évekig tartó harcokban, hogy Francisco Pizarro könnyedén spanyol uralom alá hajtotta a területet 1532-es partraszállása után. Így Quito-ban nem inka romok várják a látogatókat, hanem a régi spanyol városrész, amely a világörökség része lett. Gyönyörű templomok, apátságok, gyarmati stílusban épült utcák, terek és házak között bolyonghattunk. A legszebbnek a La Compania de Jesus jezsuita templom belsejét találtuk, amelyet 1605-től kezdve 163 éven keresztül építettek és a belső díszítéshez 7 tonna aranyat használtak fel. Az óvárostól délre, a Panecillo negyed dombjának tetején található a város védőszentjének hatalmas szobra, a La Virgen de Quito. Északra a modern városrész, az El Mariscal helyezkedik el, nyugaton pedig a Pichincha vulkán magasodik a több kilométer hosszú főváros fölé. Meglepődve tapasztaltuk, hogy az utcán nincs szemét és a városi tömegközlekedés is jóval fejlettebb a Közép-Amerikában megszokottnál. A gyors haladás érdekében elkülönítettek egy sávot a metróbusznak és csak a fizetőkapun keresztül lehet bejutni a megállóba. A bolti árak végre elfogadhatóak és mindenhol olcsó menüvel várják az ebédelni vágyókat. Virágzik a kalóz CD-k, DVD-k kereskedelme. A törvény valószínűleg nem tiltja, mert 1-2 dollárért bármely áruházban vagy boltban beszerezheted a legaktuálisabb mozifilmet (persze többnyire spanyol nyelven, esetleg angolul, spanyol felirattal). A vasárnap itt pihenőnap. A legtöbb üzlet zárva, az utcákon is alig lézeng pár ember. Már szinte az éhhalál szélén álltunk, mire az egyik sarkon végre nyitva találtunk egy kis éttermet. A tulaj az utcán sütötte a friss, sajttal töltött lángost és meleg, rizses tejet adott mellé. Ez a tipikus hegyi reggeli: empanada con queso y morocho. Természetesen csak repeta után vettük az irányt az egyenlítő felé. Először a Pululahua vulkáni krátert látogattuk meg. Ahol egykor láva ömlött, ott ma szépen megművelt mezőgazdasági területek sorakoznak. A kráter környéke nemzeti park, ahova motorral hajtott járműveket be sem engednek, viszont gyalogosan több napos túrákat is lehet tenni. Nekünk épp elég volt az a pár kilométer, amely a buszmegállótól a kráter széléig vitt. 3000 méter felett már nehezen vettük a levegőt. Szó szerint szédítő magasságba kerültünk. A vulkántól visszabuszoztunk a Mitad del Mundo nevű faluig, amelynek neve joggal a “Világ közepe”, hiszen az egyenlítő vonalán fekszik. Az itt található szobrokkal azoknak a francia tudósoknak állítottak emléket, akik az 1800-as években pontosan meghatározták a 0. szélességi fok helyét. A parkban több múzeum, planetárium, kilátótorony mellett a szokásos turistaüzletek és éttermek is helyet kaptak. A kelet-nyugati irányú templom középvonala pontosan az egyenlítőn húzódik. A vasárnap délutáni programba pedig a szórakoztatás is beletartozik: táncosok, zenekarok és színészek mulattatták a nagyérdeműt. Mi sem unatkoztunk, kihasználtuk, hogy fél lábbal az északi és fél lábbal a déli féltekén állhatunk, illetve egy-egy lépéssel átszelhetjük az egyenlítőt. Azt csak a szálláson ellenőriztük le, hogy a víz az órajárással tényleg megegyező irányba folyik le a mosdóban. Késő délutáni programként visszatértünk Quito-ba és befejeztük a régi városrész felderítését. Hétfőn ugyanis már indultunk tovább dél felé, az 5897 méter magas Cotopaxi vulkánhoz. Latacunga-ba érve stílusosan a Hotel Cotopaxi-ban vettünk ki szobát éjszakára. Lakosztályunkból szép kilátás nyílt a város katedrálisára és főterére, amelynek kapuit bezárták a nyilvánosság előtt, ugyanis túl sokat szemeteltek. A vulkán sajnos felhőben volt, így abban nem gyönyörködhettünk. Végigjártunk pár utazási irodát és az időjárás miatt a rizikós Cotopaxi helyett inkább a zöld vizű Quilotoa lagúnához vezető túra mellett döntöttünk. Az irodában nagy volt a csodálkozás, mert pont előző nap kirándultak egy másik magyar párral, azt megelőzően viszont hosszú hónapokig nem hallottak magyarokról. Reggel 8-kor indultunk és a túravezetőn kívül még egy német pár tartott velünk. Ők angolul beszéltek a túravezetővel, mi németül velük, a túravezető pedig spanyolul velünk. Teljes nyelvi káosz! Nagyon szép tájakon haladtunk és a városból kiérve rövid időre még a Cotopaxi havas csúcsát is megpillanthattuk a felhők felett. Megálltunk a vidékiek lakhelyén, egy félig a földbe épült hegyi kunyhónál. Megtudtuk, hogy esküvő után négy napig mulatnak, ötödik nap pedig mindenki összefog és egy nap alatt felépítik az új pár lakhelyét. Keményen dolgoznak, szabadnapjuk nincs, hiszen a meredek hegyoldal szinte minden négyzetcentiméterét megművelik. Teherhordóik a lámák és a szamarak, de tartanak teheneket, bárányokat és fekete malacokat is a ház körül. A lagúna szintén nemzeti parkban található és kb. 3800 méteres magasságból lehet leereszkedni a tó vizéhez. Lefelé gyorsan haladtunk, bár nem igazán mertünk belegondolni, hogy milyen lesz az út visszafelé. A tónál Jose Latacunga fogadott minket unokájával és rövid alku után kikölcsönöztünk tőlük egy ősrégi vizibiciklit. Kormányozni egy lapáttal lehetett, így inkább csak a part mentén maradtunk vele. Rövid pihenés és egy tábla csoki elfogyasztása után rászántuk magunkat a visszaútra. Igazán edzésben sem voltunk és a magasság is közrejátszhatott, de szinte tyúklépésben haladtunk. Nagyon gyorsan vert a szívünk és folyamatosan meg kellett állni pihenni. Most már enyhe sejtésünk van róla, milyen lehet a Himalája hegymászóinak az út eleje. Azért a végére egész jól belejöttünk és már folyamatosan tudtunk lassan haladni. A hegytetőn ebéddel vártak minket az egyik quechua indián házikóban. Turista menüvel készültek: sonkás szendvics, kétszersült, chips és papaya volt az asztalon. Innivalónak kávét vagy kamillateát választhattunk. Visszaúton már csak lámafotózásra álltunk meg. Amint visszaértünk a városba, eleredt az eső. Gyorsan felkaptuk a hátizsákot a szállóból és egy taxissal a Riobamba-ba induló buszhoz vitettük magunkat. Azért siettünk, mert a Riobamba-Sibambe-Alausi útvonalon közlekedő vonat csak háromszor jár egy héten és mi a szerdaira még kedd este meg akartuk venni a jegyet. Jó sofőrt fogtunk ki, akivel még világosban megérkeztünk az állomásra és egy kis sétára is maradt időnk. Riobamba-tól északra tornyosul Equador legmagasabb csúcsa, a 6310 méter magas Chimborazo. Ezzel több szerencsénk, volt, mint a Cotopaxi-val, már a város utcáiról tisztán láttuk a csúcsát. Reggel 6-kor keltünk, mert 6:30-kor már az állomáson kellett lennünk, hogy legyen helyünk a 7-kor induló vonat tetején! Igen, ez az út erről szól! 7 óra zötykölődés az Andok csúcsi között, az út végén pedig a Narriz del Diablo, azaz az “Ördög orra” elnevezésű meredek hegy oldalán ereszkedünk le egy völgybe. Három vagon tetején lehet utazni, a negyedik pedig az egyetlen fülkés kocsi a szerelvényen. Természetesen csak turisták veszik meg a buszhoz képest dupla árú jegyet. Aki nem akar a koszban ücsörögni, az bérelhet bőrhuzatba bújtatott párnát a feneke alá további egy dollárért. Indulás előtt még körbevettek minket az árusok, péksüteményt, gyümölcsöt, üdítőt , sapkát, kesztyűt árultak. Ez utóbbi bizony elkelt a hűvös reggeli menetszélben. Végre elérkezett a várva-várt pillanat, elindult a szerelvény. Gyönyörű időt fogtunk ki, tiszta ég, napsütés. Az út mentén a helyiek integettek, a havas Chimborazo pedig még órákkal később is jól látszott a távolban. Zöldellő rétek, patakok, szántások között futottak a sínek. Nagy ritkán egy-egy lakott települést kereszteztünk, ahol az iskolából futva jöttek ki az egyenruhás lurkók integetni. Szinte röpültek az órák, túl hamar ért véget ez a páratlan utazás. Meghatározó élmény marad mindkettőnk számára.
Alausi állomásától busz viszi tovább a turistákat következő úticéljuk felé. Mi Equador legnagyobb városába, Guayaquil-be igyekeztünk, ugyanis ide érkezik másnap hűséges fegyverhordozónk egy Marshall-szigetek zászlaja alatt futó Elqui nevű bárkán. Minél előbb be akartunk jelentkezni a hajótársaságnál, hogy hamarabb az autóhoz jussunk. Leereszkedtünk hát a hegyekből a tenger szintjére, a hírhedt kikötővárosba. Sötétedés után értük el a külvárost, ahol a hőmérő este 8-kor még 31 fokot mutatott. Bezzeg reggel kb.10 fokban, pulcsiban és hosszú nadrágban kortyolgattuk a forró csokit a vonat tetején. Micsoda változás egy nap alatt! A sorban álló első taxi egy sárga Lada volt. Az első ülés helyét egy drótokkal átszőtt kiszuperált kerti szék foglalta el (Joe kitalálta, hogy a szellőzés miatt). A sofőr a kiírt 3 dolláros tarifa ellenére is megpróbált belőlünk négyet kicsikarni. Persze nem hagytuk magunkat. A szállás is majdnem duplájába került az útikönyvben jelzetthez képest, de nem akartunk sötétben hátizsákokkal bolyongani, inkább alkudtunk egy kicsit és maradtunk. Reggel természetesen a Transoceanica irodájában kezdtük a napot. Az autó visszaszerzése megérdemel egy külön bekezdést, így elöljáróban csak annyit, hogy nem sikerült a hétvége előtt megpillantanunk a járművet. Délután a 2000-ben felújított és megszépült parti sétányon, a Malecón kóboroltunk és bejártuk a város szebb parkjait is. Az egyikben szapora sárkánygyík populációval találtuk szemben magunkat. Az úton, a füvön, a fákon - mindent elleptek. Hát még amikor megérkezett a fincsi ebéd! Egymást taposták a nagyobb salátalevelekért. Este visszatértünk az óceánba ömlő Guayas folyó partjára, hogy egy sétahajó fedélzetéről csodáljuk a naplemente fényeiben fürdőző várost. Valószínűleg nem a kellemesen fújdogáló esti szellő akadályozta meg a kapitányt a kikötésben, amely végül hetedik próbálkozásra sikerült. Nem csak az utasok fogták a fejüket a sokadik kör után, a parti matrózok is hitetlenkedve néztek. Lehet, hogy páran visszaváltották a jegyüket az utánunk következő csoportból? Mivel pénteken sem jutottunk az autóhoz, hétvégén pedig nem foglalkoznak velünk, úgy döntöttünk, visszatérünk a hegyekbe és meglátogatjuk Cuenca városát. Az 5 és fél órás buszozás alatt két és fél filmet vetítettek le. Félúton az árusok még vacsorát is hoztak fel a buszra: csirkét kínáltak sült krumplival. Mivel este 10 után szálltunk le a buszpályaudvaron, taxival vitettük be magunkat a belvárosba. A sofőr még a szállóba is felcsengetett és amikor kiderült, hogy nincs szabad hely, ajánlott egy másik közeli hotelt. Furcsamód azonban ott is telt ház volt! Félúton a harmadik szállás felé megszólított bennünket egy középkorú házaspár. Kétkedve fogadtuk közeledésüket, de végül a fényképek és a reggeli meggyőztek minket, hogy nem lehet olyan rossz a magánháznál lévő kvártély sem. Rajtunk kívül még 4 amerikai lány vendégeskedett a házban. A reggeli tényleg vitte a pálmát. Rántottát kaptunk friss sajtos zsemlével, francia kiflit ananász lekvárral, friss gyümölcsöt, gyümölcslevet és tejeskávét. Ezután jött az információ áradat, mit érdemes megnézni, hova lehet kirándulni. Ráadásul még térképekkel is elláttak minket, amikor végül a Cajas Nemzeti Park mellett döntöttünk. Újabb kirándulás várt ránk a 3500-4000 méteres csúcsok között. Az Egyenlítő közelsége miatt, itt 4000 méteren még csak füves, sziklás tájat találunk, a hóhatár 5000 méter felett kezdődik. Az erdő hiányát a mélyedésekben megbújó kis tavak ellensúlyozták. Az általunk kinézett ösvény egy völgybe ereszkedett le, ahonnan egy másik túraútvonalon tért vissza egy alacsonyabb csúcs mellé. Sajnos ez az próbálkozás a lejtő után kudarcba is fulladt, ugyanis jelzések hiányában nem sikerült a másik ösvényt megtalálni. Inkább a biztos utat választottuk és ugyanarra tértünk vissza, mint amerre elindultunk. Este házigazdánk ajánlott egy hangulatos éttermet, ahol sikerült visszanyerni a túrázással elégetett kalóriákat. Visszaúton zeneszóra lettünk figyelmesek. Az egyik templom előtti téren éppen folklórestet tartottak. Helyi fiatalok élő zenére adták elő a különböző tájegységek néptáncait. Mindegyikhez a megfelelő ruhát öltötték fel, a szüneteket pedig papír hőlégballonok eregetésével és tűzijátékkal töltötték ki. Az élvezetes két órás program végén jött a “vaca loca”, azaz az őrült tehén, amely nem más, mint egy házi rakétákkal felszerelt tehén figura. A készítője a nyakába kapta, meggyújotta a kanócot és elkezdett körbe táncolni a nézők előtt. Az orosz ruletthez hasonlóan, nem lehetett előre tudni, kinél robban a következő töltet. Sikoltozva ugráltak félre azok a bátrak, akik még nem futottak át az utca túloldalára. Utolsó attrakcióként egy háromszintes, petárdakerekekkel felszerelt tornyot gyújtottak meg. Ez elől már a készítők is tisztes távolságba húzódtak, csupán egy tudatán kívüli részeg táncolt a szikrákat köpködő, sebesen pörgő kerekek közvetlen közelében. Részeg embert pedig baj nem érhet, ez köztudott. Vasárnap délelőtt városnéző sétára indultunk. Vallási ünnep volt, a “Paseo de ninos”, azaz a “Gyerekek sétája”. Minden templomból kis csoport indult útnak, amelynek főszereplői azok a gyerekek voltak, akik különböző jelmezekbe bújva elevenítették fel a karácsonyi eseményeket. Angyalkák, pásztorok, szakállas királyok masíroztak zeneszóra az utcákon. Jókor csöppentünk ebbe a városba, sok érdekes meglepetéssel szórakoztatott minket. Visszaúton Guayaquil felé úgy éreztük, újult erővel tudjuk belevetni magunkat az autóért folytatott küzdelembe.
Akkor most következzen az autó visszaszerzésének története. Csütörtökön már bejelentkeztünk a hajótársaságnál, akik némi díj ellenében rendelkezésünkre bocsátották az eredeti hajózási okmányokat és egy spanyol nyelvű levelet a vámhivatal részére, amelyben kérjük, hogy engedjék be az autót az országba. Felhívták a kikötőt is, ahol kiderült, hogy a hajó csak éjjel érkezik, azonban nem tudták megmondani, mikor nyitják ki a mi konténerünket. Péntek délután vagy hétfő délelőtt volt a két lehetséges alternatíva. Mi úgy gondoltuk, megpróbáljuk pénteken elintézni a vámpapírokat, annyival is előbbre leszünk. Reggel kibuszoztunk a kikötő bejáratához, ahol némi bolyongás után megtaláltuk a behozatali oldal ügyintéző ablakait és beadtuk az autó papírjait. Azt mondták, kb. egy óra alatt készülnek el vele és az első emeleten lehet átvenni őket. Az egy óra elteltével felbaktattunk az emeletre, ahol nagyon kedvesen fogadtak minket és közölték, hogy minden szép és jó, de hiányzik egy bizonyos dokumentum, a “tarja”. Vajon ez mi lehet? Végül sikerült elmagyarázniuk félig angolul, félig spanyolul, hogy ezt a kikötő területén állítják ki, ahova mi nem mehetünk be. Akkor hogy szerezzük meg a papírt? Béreljünk fel egy vámügynököt. Mikor mondtuk, hogy ezt nem akarjuk, jelentkezett az egyik vámügyintéző, hogy ő majd bemegy a kikötőbe és elhozza a szóban forgó okmányt, mi csak várjunk. Nem volt túl sok választásunk, vártunk újabb 3 órát, mivel ebédszünetben természetesen nem dolgoznak. A váróteremben rajtunk kívül még vagy egy tucat ügynök tartózkodott. Ők persze tisztában voltak az ügyintézés sebességével, az időt pedig úgy múlatták, hogy egymásba csavartak semmit nem érő, félbe szabott 20, 10 és 5 dolláros papírpénzeket, majd a bejárat elé dobták a köteget. Amikor a mit sem sejtő delikvens belépett, meglátta az “elvesztett” pénzt és esetleg lehajolt érte, fülsiketítő kurjongatásba fogtak. Elég gyerekes szórakozás. 2 óra körül végre megjelent emberünk, lobogtatta a papírt és közelebb hajolva közölte, hogy kétszer 50 dollárba került a megszerzése. Ehhez hozzátartozik, hogy az ablak felett nagy táblán ki volt függesztve, hogy a vámhivatal minden szolgáltatása ingyenes. Mondtuk, hogy nem fizetünk, mert a hajótársaságnál azt ígérték, hogy mindent ingyen el tudunk intézni. Ezután felmentünk az első emeletre, ahol kiderült, hogy ez a papír, nem az a papír, amire a vámosnak szüksége van, ugyanis azt csak a konténer kinyitása után állítják ki. Ezt eddig miért nem mondta? Vagy csak nem értettük? Na, mindegy, felhívtuk újra a hajóstársaságot, hogy mikor nyitják ki a konténert, de ők csak annyit tudtak közölni, hogy pénteken már biztos nem, talán hétfőn. Kifelé menet elhatároztuk, hogy hétfőn mi szerezzük be a kikötőben a hiányzó dokumentumot. Már az utolsó kijárathoz értünk, amikor a “hamis” papírt megszerző kolléga loholva futott utánunk másik társával, hogy behajtsa rajtunk a tartozást. Persze eszünk ágában nem volt fizetni, főleg így, hogy semmit nem ért az a dokumentum, amit ők szereztek. Végül abban maradtunk, hogy hétfőn 10-kor találkozunk, de valószínűleg ők is sejtették, hogy tőlünk már nem tudnak pénzt kicsalni. Így történt, hogy a hétvégére a hegyekbe utaztunk és vasárnap este tértünk vissza. Hétfőn azzal a gondolattal indultunk a kikötőbe, hogy a nap végére újra autóba ülhetünk. Nem ez volt aznap az egyetlen tévedésünk. A biztonsági szolgálathoz mentünk először, hogy engedélyt kérjünk a kikötőbe való belépéshez. Rögtön két napra adták meg, ők tudtak valamit, amit mi nem. Az útlevél zálogba helyezésével kölcsönöztek nekünk mellényt és sisakot, ami nélkül nem lehet a kikötő területére lépni. Szerencsére gyalogolnunk sem kellett, mert belső, ingyenes busz közlekedik rendszeresen az egyes épületek között. A mi konténerünket a Bodega 7-ben fogják kinyitni. Az irodában megtudtuk, hogy a konténer még nem érkezett meg, át kell hozni a hajó melletti rakodási területről. Segítőkészen felhívták a hajótársaságot, akik még mindig nem tudták megmondani, hogy ez pontosan mikor fog megtörténni. Délben kellett újra telefonálnunk. Addig elbuszoztunk az egyik bevásárlóközpontba ebédelni. A telefonból megtudtuk, hogy ők már értesítették a kikötőt, hogy vigyék át a konténerünket, de nem kaptak választ. Visszatértünk a kikötőbe, ahol újabb kolléga fogadott minket. Mikor megmondtuk, kitől érkezett e-mail-ben a kirakodást kérő levél, rögtön megtalálta a számítógépben. Ekkor megbízta az egyik emberét, hogy hozza át a konténerünket. Újabb várakozás következett. Délután 4 körül már tudtuk, hogy semmi esélyünk aznap viszontlátni az autót. Újra bementünk az irodába és másnap 11-re kaptunk egy időpontot. Kedden pontban 11-kor megjelentünk az irodában. Azt mondták, várjunk még pár percet, mert a hajótársaság képviselője nem érkezett meg. 10 perc múlva kibaktattunk a konténerhez, ami már tárva-nyitva állt. A lakatunkat se szó, se beszéd, levágták. Felháborodva mutattuk, hogy nálunk van a lakat kulcsa, de ez nem igazán hatotta meg őket. Mi pedig mit tehettünk? Szerencsére az autó kulcsai nálunk voltak, azt kinyitni nem tudták. Végre Joe kijárhatott a konténerből és kb. 5 percig vezethette az autót - amíg leparkolt egy zárt ketrecben. Innen csak a vámpapírokkal vihetjük el a járművet. Persze a vámon 11:00-től 14:00-ig ebédszünetet tartanak. Dél volt, de mi megpróbáltuk a lehetetlent és felvittük a hiányzó “tarja” dokumentumot az ügyintézőnek. Szerencsére ott volt és segítőkésznek bizonyult. Kiállította a megfelelő papírokat, majd közölte, hogy várnunk kell 2 óráig, amíg a főnök visszajön és rábiggyeszti az aláírását. Kibaktattunk az épület elé, leültünk a lépcsőre és tovább vizslattuk a szemközti épület mozaikmintáját, illetve a 41 fokot mutató hőmérőt. Hihetetlen, de már fél 2-kor lehozta egy másik kolléga a dokumentumokat és közölte, hogy most jön a tényleges vámvizsgálat. Újabb óra várakozás után előkerült a fiatal hölgyike, szerzett sofőrt és elvitt bennünket az autóhoz. Pár perc alatt összeírta, hogy mit látott (szerencsére nem mélyedt bele a vizsgálódásba), majd közölte, hogy el kell mennie még egy helyre és utána tudja csak nekünk kiállítani azt a dokumentumot, amivel majd a számlázásra kell mennünk. Majdnem 4 óra volt, mire megkaptuk az újabb papírt. A számlázáson kiderült, hogy 55 dollárt be kell fizetnünk az autó tárolásáért és átrakodásáért. Megpróbáltuk meggyőzni őket, hogy a hajótársaság azt mondta, nem kell már semmit sem fizetnünk, de hajthatatlannak tűntek. Mivel 5-ig hozhatjuk el az autót, nem vitatkoztunk hosszasan, engedtünk az erőszaknak és fizettünk. Végre kezünkben volt az utolsó bizonylat is és már csak percek kérdése, hogy elhozhassuk az autót. Szinte röpültünk vissza a kikötőbe és időben meg is érkeztünk. Megkaptuk az irodában a pecséteket, majd indultunk a ketrec őréhez, aki szépen komótosan elkezdte átolvasni a vámpapírokat…és rábökött egy sorra, amiben az állt, hogy motorbicikli. Ő aztán nem adhatja ki az autót, ha a papírokban az áll, hogy motorbicikli! Jó, menjünk a főnökhöz. Hiába, a főnök is úgy gondolta, hogy vissza kell mennünk a vámra kijavíttatni ezt a fatális tévedést. Nem számított, hogy előtte mindenki átolvasta, lepecsételte, lefénymásolta, aláírta a dokumentumot. Ha az utolsó sorban motorbicikli áll, akkor az autó marad. Teljesen magunkba roskadtunk. Már csak egy hajszálon múlt, hogy az autóban ülhessünk, mikor egy ketrecőr beleköp a levesünkbe. Ezt a pechet! Szerda reggel már kezdtünk magunkat úgy érezni, mint Bill Murray a mormotás filmben, amikor bármit tehet, mégis minden reggel ugyanabban a városban, ugyanabban a motelben, ugyanabban az ágyban ébred fel. A kikötőben már többen is ismerősként üdvözöltek bennünket. A történtek után nem mertünk túlzott reményeket táplálni, de azért titokban bíztunk benne, hogy végre ez lesz az utolsó nap, amit Guayaquil városában töltünk. 8:30-kor már a vámosok irodájának ajtaján kopogtattunk. Szerencsére fogadtak minket, annak ellenére, hogy csak 9-től van ügyintézés. Kiállítottak egy V005A formanyomtatványt (az eredeti volt a V005-ös), amiben hivatkoznak az előzőre és kérik, hogy a motorbiciklit tekintsék autónak. A főnök azonban házon kívül tartózkodott, az aláírása nélkül pedig a papír semmit sem ér. Addig a biztonsági szolgálat főnöke felé vettük az irányt, hogy újabb engedélyt kérjünk a kikötőbe való belépéshez. Nem csodálkoztunk, hogy ő sincs a helyén. A két épület között elfoglaltuk őrszem pozíciónkat, hogy rögtön indulhassunk, amint az egyik fejes visszaér. A vámos volt a gyorsabb. Még le sem tette a táskáját, már az irodája előtt toporogtunk. Végre megkaptuk a hőn áhított szignót a korrekciós lapra. Nem sokkal később megérkezett a biztonsági szolgálat vezetője is. Kaján mosollyal nyugtázta, hogy nem sikerült az autót két nap alatt kihoznunk, majd megadta az engedélyt újabb két napra. Biztos, ami biztos alapon. Szerencsére a ketrecőr megelégedett a korrekciós papírral és délben végre a kikötő kijáratánál álltunk az autóval. Azonban még mindig a kikötőn belül! Újabb vámosok kérték a kilépéshez szükséges dokumentumokat. Persze a bürokrácia itt sem pihent. Nem engedhettek ki bennünket, ugyanis a korrekciós papír eredeti példánya még nem érkezett meg hozzájuk. Az ebédszünet miatt ismét egy óra várakozás következett. Ez már hasznosabban telt, tudtunk az autóban pakolni és Joe visszakötötte a második akkumulátort. A természet törvénye, hogy előbb-utóbb a vámosok is jól laknak és kezdődik a délutáni “tegyünk úgy, mintha dolgoznánk, de ne siessünk el semmit” műszak. Megérkezett a kijárathoz az eredeti dokumentum, kaptunk belőle pár fénymásolatot és végre elhagyhattuk a kikötőt - mindhárman. Így jár az, aki bemerészkedik az equadori bürokrácia útvesztőjébe.

2006. január 6. péntek |  Nyomtatás

December 27-én búcsút intettünk a Karib-tengernek és Costa Rica-nak, beléptünk Panamába. A határvonalat ismét egy folyó alkotta, az átkelés azonban csak egy keskeny, egy nyomtávú hídon volt lehetséges, amelyet egykor vasúti célokra használtak. Ma már vonat nem jár erre, a sín azonban a híd közepén díszeleg, mellette fapallón egyensúlyozhatnak a gyalogosok, ha elférnek az éppen áthaladó autótól. Mi persze udvariasan behajtottuk a tükröt, nehogy belelökjük szegényeket az egyébként általuk fürdésre és mosásra is használt folyóba. Kis tévelygés következett a túloldalon, ugyanis a térképünkön erre a részre nem volt út jelölve, de a panamaiak már kérdezés nélkül is a helyes irányba tereltek bennünket. Átkeltünk a hegyeken, megpillantottuk a Csendes-óceánt és ismét a pánamerikai úton találtuk magunkat. A főváros felé igyekeztünk, hogy mielőbb fel tudjuk venni a DHL-nél a Carnet de Passages-t. Félúton ránk sötétedett, az útnak azonban csak egy részét építették újjá, a többi szakaszon még a csíkok is hiányoztak, a fényvisszaverőkről nem is beszélve. Szerencsére, Costa Rica-val ellentétben, itt legalább a lyukakra nem kellett külön ügyelni, elég sima volt az útfelület. Az egyik nagyobb városban éjszakáztunk - motelben, mert a kemping errefelé nem igazán terjedt el és másnap kora délután már a főváros utcáin bolyongtunk. Még térképpel sem egyszerű kiigazodni a sok egyirányú sugárúton, ráadásul a táblák csak a városrészek felé irányítanak és aki nem ismeri őket, az hamar a város másik felén találhatja magát. Persze hogy véletlenül se igazodhassanak ki a külföldiek, nincsenek házszámok, minden épületnek neve van. A DHL irodája a “HSBC torony” nevű épület földszintjén volt, ami messze kimagaslott a többi közül, így hamar ráakadtunk. Az autó útlevele ott várt minket, ennek nagyon megörültünk. Megkönnyebbülve láttunk neki a másik épület megkeresésének, amely a Norton Lilly hajótársaság székhelye. Nos, ezen próbálkozásunk csúnya kudarcba fulladt. Hiába bolyongtunk a megadott utcák kereszteződésében, senki nem tudta, melyik az “Edificio Frontenac”. “Sebaj, majd másnap a taxis biztos odatalál” - gondoltuk. Aznapi utolsó feladatunk következett, garázzsal ellátott szállást találni. Elindultunk a külváros felé, hogy majd ott biztos egymást érik a motelek, de csak boltokat találtunk. Mint kiderült, szállást a belvárosban kell keresni. Az első hely nem fért bele a költségvetésünkbe, a másodikkal azonban hihetetlen szerencsénk volt. Kedvező árú hotel zárt garázzsal, szép szobával, légkondival, tévével, meleg vízzel. Két utcányira voltunk az óceántól, a közelben pedig olcsó üzletek és áruházak sorakoztak. Mivel majdnem két hétig maradunk, nem mindegy, hol töltjük az éjszakákat. Reggel aztán felhívtuk az írek által megadott telefonszámot, ahol elmagyarázták, melyik utcában vannak pontosan. Így már nem volt olyan nehéz dolga a taxisnak, aki szintén nem ismerte ezt az épületet. Mennyivel egyszerűbb a házszámos rendszer! A hajótársaságnál kaptunk egy ajánlatot a konténeres szállításra, amely a gyakoribb és drágább szállítási mód. Komp csak egyszer megy egy hónapban tőlük, de ahhoz New York-ból kellett árajánlatot kérniük. Mivel telefonon nem érték el az amerikai irodát, másnapra ígértek választ. Vissza is tértünk másnap, amely az év utolsó munkanapja volt, de semmi hír az USA-ból. Abban maradtunk, hogy a konténert ráérünk január 3-án lefoglalni, várjunk addig, hátha megérkezik az árajánlat. Így lett pár szabad napunk, amit Panama felfedezésére szánhattunk. Az ország széles, de nagyon keskeny. Csupán 70 kilométer szárazföld választja el a két óceánt egymástól. Elindultunk ismét a Karib-tengerhez, Portobelo faluba, ahol a spanyolok hagyták nyomaikat egy katedrális és egy erőd formájában. Ezek szépek voltak, de pár házon kívül mást nem találni itt. A turizmusnak sem látszik nyoma, csupán két szálláshelyre bukkantunk. Az egyik tele volt, a másik pedig drága. Egy rövid fürdőzés után úgy döntöttünk, inkább visszatérünk Panamába, ami két óra autóval. Szűk 5 órás kirándulás után, este 8-kor már ismét a főváros utcáit róttuk. Jó kis kiruccanás volt, de a szilveszter a nagyvárosban érdekesebbnek ígérkezik. December 31-én még javában nyüzsgött a város, az üzletek sötétedésig nyitva voltak. Mi este 10-kor indultunk óévbúcsúztató sétánkra az üzleti negyed, azaz a konszolidáltabb városrész felé. Az utcák teljesen kihaltak, még autók is alig közlekedtek. A boltok, éttermek zárva. Mikor egy kávézóra leltünk és le akartunk ülni, közölték velünk, hogy ne tegyük, mert nemsokára zárnak. Hogy ünneplik itt a szilvesztert? Éjfél előtt fél órával, sikerült leinteni egy taxist, akivel visszavitettük magunkat az óceán parti sétányra. Tőle tudtuk meg, hogy a helyiek diszkóban vagy házibuliban szórakoznak és csak 2-3 óra körül özönlik el az utcákat. Éjfélkor aztán megkezdődött a csinnadratta. Nem volt egy központi, városi tűzijáték, hanem mindenki fellőtte, amit éppen be tudott szerezni. A szállodák magasabbra, a helyiek csak a háztető környékére. Mi az öbölben álltunk, balra tőlünk az új városrész, jobbra az óváros. Nehéz volt eldönteni, merre kapkodjuk a fejünket. Végül egy órás “tűzharc” után visszaindultunk a szállodába, hogy végre pezsgővel is koccintsunk az új év eljöttére. Persze kis autónkat sem hagytuk ki, ő is kapott egy kortyot a chilei epres finomságból. Az új év első napján szokatlan csend ült a város felett. Az örökké nyüzsgő, dudálástól hangos utcákon megállt az élet. Mi elindultunk felfedezni a régi városrészt. Félúton meglepődve láttuk, hogy egy középkorú pár megáll autójával minden hajléktalan mellett és ételt-italt osztanak nekik. Ez aztán a nemes cselekedet, követendő példa! A spanyol gyarmatosítók által épített negyed rövid földnyelven nyúlik be az óceánba. Szépen restaurált és karbantartott házak, templomok sorakoznak a macskaköves utcákon. Itt található a miniszterelnöki rezidencia is, sorompókkal, katonai őrizettel. A parton azonban felfedezni egy félig lerombolt házat, amely az 1989-es amerikai katonai invázió eredménye. Az USA természetesen megpróbált minden térségbeli állam életébe beavatkozni, Panama sem volt ez alól kivétel. Levették a trónról az akkori zsarnok Noriega-t és demokráciát “ültettek” a helyére. Végül 1999.december 31-én vonultak ki az országból, amikor Panama átvette az irányítást a csatorna felett. Az új év második napján mi is kíváncsian indultunk a XX. század egyik legnagyobb építészeti csodájához. A franciák az 1880-as években kezdték el építeni, de a trópusi betegségek olyan ütemben tizedelték a munkásokat, hogy kénytelenek voltak feladni a projektet. Végül az USA folytatta a munkát 1904-ben és 10 évvel később már áthaladhatott az első hajó a két óceánt összekötő zsiliprendszeren. Ha északról érkezik a hajó, először a 3 kamrás Gatún-zsilipen emelik fel a Gatún-tó 22 méteres szintjére, majd a tó déli végén a Pedro Miguel zsilipen süllyesztik egy lépcsőt, kicsivel odébb pedig a két lépcsős Miraflores-zsilipen leereszkedve ér végül a Csendes-óceán vizére. Érdekes, hogy a két óceán között fél méteres szintkülönbség van! A látogatókat a Miraflores-zsilipnél kiépített kilátótorony várja reggel 9-től délután 5-ig. Egy harmadik emeleti teraszról látni rá legjobban a két párhuzamos zsiliprendszerre. A világ minden tájáról utaznak ide, hogy lássák a csodát. Mi két hajó zsilipelését néztük végig, utána pedig a múzeum és a mozi következett. Sok információval gazdagodtunk ezen a helyen. A tavalyi évben több, mint 14 ezer hajó kelt át a körülbelül 80 kilométer hosszú csatornán. Az útvonal nem egyszerű, ezért a hajó nagyságától függően több irányító segíti az úszó járműveket átvezetni a vízi “labirintoson”. Sőt, erre a szakaszra a kapitány kénytelen átadni a parancsnokságot egy helyi specialistának! A hajógyárak világszerte a zsilip méreteinek megfelelő óceánjárókat építenek. Az általunk látott konténerszállítók csupán fél méteres oldaltávolságot hagytak a 34 méteres zsilip két szélétől. Mivel ilyen szűk helyen lehetetlen a navigáció, mindkét oldalon csörlőkkel ellátott különleges kapacitású, egyedi gyártású mozdonyok segítik az átkelést. Tényleg mérnöki csoda, amit itt véghezvittek.
Végre elérkezett január 3-a, mikoris első utunk a hajótársaság irodájába vezetett. A kompról továbbra sem érkezett hír, azonban nem várhattunk tovább, lefoglaltuk és kifizettük a konténert. A hajó január 9-én, hétfőn indul Colón kikötőjéből, Manzanilla-ból és csütörtökön már az equadori Guayaquil kikötőjébe érkezik. Három napunk maradt a szükséges papírok beszerzésére és az autó leszállítására a kikötőbe, ugyanis szombaton repülünk tovább Quito-ba, Equador fővárosába. Az árban a vámügyintézés is benne volt, másnap reggelre vártuk a vámügynököt a hotelünk elé. Persze két órás késéssel érkezett, így csak 10-re értünk a rendőrségre, ahol igazolást kell kérni arról, hogy az autó a miénk! Micsoda bürokrácia! Mivel a belépéskor nem írták rá a vámosok az alvázszámot az ideiglenes importengedélyre, azt nem fogadták el a rendőrök, újat kell beszerezni a vámhivatalban. Szerencsére vámügynök segítőnk jóban volt a vámos hölgyikével és viszonylag hamar megkaptuk az új dokumentumot. Siettünk vissza a rendőrségre, ahol nagy kegyesen eltekintettek a motorszám behatóbb vizsgálatától, mivel ahhoz csak alulról lehet hozzáférni, befeküdni pedig még ők sem akartak. A szemrevételezés azonban délig tartott, elérkezett az ebédidő. Jó, visszajövünk egy óra múlva. Ezalatt szépen lemosattuk az autót, az ebéd nekünk kimaradt. Hiába mentünk vissza 1-re, hiányzott a rendőrfőnök, akinek okvetlenül alá kell írnia az igazolást. 2-kor végre előkerült, megkaptuk a szignót. Ez azonban nem volt elég, irány a szemközti épület, ahol még két másik főmuftinak kellett hitelesíteni a papírt. Ez alapján kiállítottak egy újabbat, az aláírtat pedig 15 fénymásolat csatolásával lefűzték (valószínűleg tetemes méretű) irattárukba. Az egész napos procedúra eredménye, egy rendőrségi igazolás arról, hogy a miénk az autó (ami egyébként a forgalmi engedélyből egyértelműen kitűnik). Utolsó állomásként visszatértünk a vámhivatalba, ahol kijelentették az autót az országból és kipecsételték az útlevélből is. Ezen iratokkal felszerelkezve indultunk másnap a kikötőbe. Nem az autópályán haladtunk, hanem a csatorna mentén, ahol megnézhettük a középső zsilipet, majd egy esőerdőn keresztül jutottunk ki az észak-déli főútra. 11-kor értünk a kikötőbe, ahol a vámpapírok leadása után megkaptunk a szállítólevélre az első pecsétet. Ezután meg kellett várnunk azt az e-mailt, amelyben a hajóstársaság megkéri a kikötői személyzetet, hogy tegyék konténerbe a járművet. 2 után végre minket szólítottak. Kiderült azonban, hogy úgy gondolták, mi leadjuk nekik a kocsikulcsot, ők pedig másnap bejárnak a konténerbe. Hogyisne! Tele van az autó “expedíciós felszerelésünkkel”, már csak az kellene, hogy valaminek lába keljen félúton! Ragaszkodtunk hozzá, hogy ott lehessünk a konténerbe rakásnál, illetve a kulcs is nálunk maradhasson. Mivel a hajó hétfőn fut ki, ők csak pénteken kezdik a konténerek priorizálását, addig nem lehetséges a berakodás. Rendben, akkor holnap újra eljövünk, 10 órára beszéltünk meg találkát emberünkkel. Este még a biztonság kedvéért felszereltünk 4 zárat a dobozokra, ezek a későbbiekben is jól jöhetnek. Reggel korán útra keltünk és 9:45-kor még láttuk, amint ügyintézőnk elhajt egy másik ügyféllel a konténerek felé. Végül 4 órás várakozás után mi is sorra kerültünk. Megkaptuk az ideiglenes belépőkártyát a rakodóterületre, narancssárga-zöld látogató mellényt húztunk és vihettük az autót az előkészített konténerhez. Ezután 20 perces kutyás drogkeresés következett. Újabb várakozás, majd megérkeztek a rámpákkal a berakodó legények. Végül teljesült óhajunk, bejárhattunk a konténerbe, bezárhattuk az autót, sőt még saját lakatunkat is felhelyezhettük. Felírtuk a konténer és a záróplomba számát, elkészítettük a biztonsági fényképeket, majd megkönnyebbülve hagytuk el a kikötő területét. Most már csak azért kell izgulni, hogy ne felejtsék le a konténert a hétfői hajóról. Fogtunk egy taxit, ami bevitt minket a buszállomásra és meg is mutatta, melyik buszok indulnak a fővárosba. Szerencsére a tömegközlekedésre nem lehet panaszunk. A buszok elég sűrűn járnak és viszonylag olcsók. Két órás zötykölődés után, a szállodától egy sarokra tett ki minket a sofőr. Megvacsoráztunk kedvenc áruházunk legfelső emeletén található menzáján, majd nekiláttunk összepakolni a hátizsákot a repülős utazáshoz. Szombaton 9:45-re kellett kiérnünk a Tocumen Nemzetközi Repülőtérre. Valószínűleg túl korán keltünk, esetleg a busz volt túl gyors, de egy órával korábban érkeztünk. Éppen modernizálják a repteret, sok látnivaló nem volt. Végül beálltunk a sorba, hogy megkapjuk új repülőjegyünket, amit még Guatemala-ban módosíttattunk. Ott kilátásba helyeztek egy 56 dolláros büntetést, amit a reptéren kell befizetnünk. Ezen felül elvileg 20 dollár kilépési illeték megfizetése is kötelező. Nekünk akkora szerencsénk volt, hogy megúsztuk mindkettőt! Nem tudjuk, hogy lehetséges, de nagyon örültünk neki. Minden jó, ha jó a vége! Közép-Amerika átszelése végül jól fejeződött be!
Mit is tapasztaltunk ezekben az országokban? Egyáltalán nem olyan nagy az elmaradottság, mint ahogy mi képzeltük. A városok csak a nyomornegyedekben különböznek az átlagos európaitól, amúgy minden kapható, minden megtalálható és az életszínvonal is jóval magasabb a vidékinél, ahol az emberek a napi megélhetésért dolgoznak. Földet művelnek, állatot tartanak, tűzifát gyűjtenek, a folyóban mosnak és ez kitölti minden napjukat, teljes az életük. Mi szegénynek gondoljuk őket, pedig boldognak látszanak, leköti őket a gyermeknevelés és a napi munka. Teljesen más az életfelfogásuk, mint egy városi embernek. Jól szemlélteti ezt az a kérdés, amit egy maja tett fel, miután egy amerikai megjegyezte: “Az idő pénz!”. “Miért lenne az? Hiszen az idő végtelen!”. Nem sietnek, nem rohannak, nem hajszolják az anyagi javakat. Merőben más élet, mint amit a nyugati ember elképzel. Amivel nem tudnak mit kezdeni, az a szervetlen szemét. A műanyag zacskók, palackok, dobozok, üvegek. Minden az utcán hever. Nem gyűjti össze senki, nem viszi a szemétégetőbe (újrahasznosítás sajnos szóba sem kerül). Nem az államnak kellene megoldani ezt a problémát? A másik fele ugyanennek a témának, hogy nem érzékelik a helyzet súlyosságát. Megisszák az üdítőt és a palackot az úttestre dobják vagy kihajítják a busz ablakán. Nincsenek tudatában, hogy mennyi idő, amíg lebomlik. Úgy tűnik, a látvány sem zavarja őket. Csak a városokban láttunk kukát az utcán, utcaseprőket pedig csak a jobb negyedekben. Reméljük, idővel sikerül túllépni ezen a helyzeten. A “nagy testvér”, az USA befolyása mindenhol érződik. Az elmúlt században szinte mindegyik ország politikáját befolyásolta, hol közvetve (pl. panamai katonai invázió 1989-ben) , hol közvetetten, valamelyik küzdő fél titkos támogatásával (Nicaragua 1980-as évek). Onnan érkeznek a használt autók, gallonban mérik az üzemanyagot, ugyanazt a feszültséget használják, sőt, még a kilincsek is amerikai módra nyílnak (zár felé fordítva nyitható gomb). A fűtéssel nem kell törődniük, hiszen a mi telünk és a hó ismeretlen fogalmak errefelé. A tipikus ház ablaka nem üveg, hanem mintákkal átlyukasztott építőelem, amelyen át szabadon áramlik a levegő. Láttunk azonban lábakon álló faházakat is, amelyek teteje pálmalevéllel volt borítva, derékmagasságtól felfelé pedig csak a sarki oszlopok zavarták a kilátást. A sziesztát általában függőágyban töltik, amelyet vagy a ház teraszán, vagy a mezőn, két fa közé feszítenek ki. Az ökrös szekér és a lovon való közlekedés itt nem a turisták szórakoztatására történik. Árusokat úton-útfélen látni. Gyümölcsöt, gyümölcslevet, hideg kókuszlevet, jégkását kínálnak a legtöbben, de ebédidőben előkerülnek a “lacipecsenyések” is. A közlekedési szabályokat a rendőrök sem veszik komolyan, minden következmény nélkül továbbintik a platón 20 álló embert szállító kisteherautót. A buszok nem menetrend szerint közlekednek, hanem szinte folyamatosan és bárhol le lehet inteni őket. Minden sofőr mellett van egy kikiáltó, aki közzéteszi az útirányt, felsegíti az utasokat és beszedi a menetjegy árát. A vasúti közlekedés minimális, de látni bicikliseket és motorosokat. Taxi helyett falun a háromkerekű triciklit használják, amellyel két-három utas szállítható egyszerre. Gyárakat csak elvétve látni (Mexikó kivételével), inkább a mezőgazdaság a domináns ágazat. A cukornád mezők közelében mindig található egy cukorgyár (vagy rumfőzde). Rengeteg banánültetvényt láttunk, kevesebb ananászföldet és jó pár marhafarmot. Kezdik felismerni a turizmusban rejlő gazdasági lehetőségeket is, egyre több a rendőr, megpróbálják javítani a hírhedten rossz közbiztonságot. A mi tapasztalatunk alapján, ez utóbbit sikerrel teszik, csak ajánlani tudjuk mindenkinek ezen régió látogatását. Személyes kedvencünk Guatemala, de látnivaló akad bőven Costa Rica-ban és Panamában is! Sajnos nekünk csak egy hónap állt most rendelkezésünkre, hogy megismerjük ezen országokat, pedig mindegyikben el lehetne tölteni több hetet is! Vannak tippjeink, hova jöjjünk vissza legközelebb!

2005. december 26. hétfő |  Nyomtatás

Folytatódjon hát a történet Guatemala déli részén! Antigua tündéri város, egy spanyol gyarmati időkből itt ragadt ékkő. 1773-ban földrengés pusztította el nagy részét, ezután helyezték át a fővárost Guatemala-ba. Az épületeket lassan restaurálták, de meghagyták eredeti formájukat, így ma olyan érzése van az idelátogatónak, mintha visszacsöppent volna a 17.századba. A legtöbb utca egyirányú és macskaköves, parkolóhelyet nehezen találni és minden háznak van belső udvara. A városkát 3 vulkán veszi körül. A déli oldalon lévőre, a Volcano Agua-ra (hogy lehet egy tűzhányó neve “Víz vulkán”??) szinte minden utcából rálátni. A lakók fő bevételi forrása a turizmus, minden negyedik ház hotel vagy étterem, a többi utazási iroda, bolt vagy spanyol nyelviskola. Ez azonban nem zavaró, így is tökéletesen lehet élvezni a spanyol gyarmati idők hangulatát. A helybéliek többsége még mindig népviseletben jár, de olyan nőt is láttunk, aki csinos kosztümben sétált a férjével és a fején vitt egy több kilós kukoricászsákot! Hosszas bolyongás után első utunk egy mosodába vezetett, ahol két mosógépet töltöttünk meg a szennyessel. Ezután megpróbáltunk olyan szállást találni, amelynek parkolója is van - nem volt könnyű dolgunk. Végül az autót letettük egy zárt parkolóba, mi pedig kivettünk egy szobát a Posada de Don Quijote elnevezésű fogadóban, ahol használhattuk az internetet saját gépünkkel is. Délelőtt aztán felderítettük a legszebb részeket. A főteret a katedrálissal, a tornácos házakkal, a Palacio de los Capitanes-t, azaz Kapitányok Palotáját, ahonnan kétszáz évig irányították a spanyolok Közép-Amerika déli részét, majd az Iglesia de San Fransisco-t, ahol még sarus-csuhás ferences rendi szerzetessel is találkoztunk. Antigua kötelező program a Guatemala-ba látogatóknak!
Következő célpontunk a Lago de Atitlán volt, egy vulkánok között megbújó tó, amelynek mélysége némely ponton a 320 métert is eléri. Újra hegyeket másztunk, míg végül elértünk Solola faluba. Nem láttuk az elterelő táblát és behajtottunk a piaci forgatagba. Itt aztán mindenki színes népviseletben feszített, hiszen az erre lakók többségében indiánok, akik saját nyelvüket beszélik. Szállásunk Panajachel falu szélén egy kemping volt, melynek tulajdonosa egy “fák-virágok gyermeke” gringó. A falut egy folyó szeli ketté, a hidat azonban két hónapja elmosta a víz, amikor a hurrikános időszakban a nagy vihar miatt leszakadt a gát és a folyó tízszeresére duzzadt. Sajnos házakat is lerombolt és néhány helyen hiányzott az út egyik fele. Lepakoltunk a kempingben, majd sétáltunk egyet a tóparton. A 3000 méter feletti vulkánokból nem sok látszott a felhők miatt, de az általánosságban is elmondható, hogy a legtöbb vulkán tetejét folyamatosan felhő takarja. Este “love and peace” beállítottságú házigazdánkkal beszélgetésbe elegyedtünk. Elmesélte, hogy a maják nagyon büszkék őseikre és továbbra is ápolják az ősi hagyományokat. A maja naptár szerint tavaly egy új 8 éves periódus kezdődött, ami nagy változást fog hozni a világban, valamint beléptünk egy újabb 3000 éves ciklusba, amikor a női nem lesz a domináns. Erre kíváncsi vagyok!
Mivel az időjárás nem akart jobbra fordulni, délben elindultunk a salvadori határ felé. Már sötétben értünk a határvárosba, ahol kerestünk egy hotelt és a tulajnál beváltottuk maradék pénzünket dollárra. El Salvador-ban ugyanis az amerikai dollár a fizetőeszköz. Reggel felkészültünk a határátlépésre. A kijelentkezés Guatemala-ból viszonylag gyorsan ment, a belépés Salvador-ba azonban 2 órás ügyintézést jelentett. Kicsit gyanús volt, hogy nem kaptunk pecsétet az útlevélbe, ezért megkérdeztük, mindent elintéztünk-e. Igenlő válasz után szinte úgy toltak be az országba. Ennek később meglett a böjtje. Mi azonban egyelőre gondtalanul haladtunk a Csendes-óceán ecset alá kívánkozó partszakaszán. Már alig vártuk, hogy elérjük Suzal-t, ahol aztán a helyiekkel együtt fürödtünk a fekete homokos strandon. El Salvador kb. 300 km hosszú ország, pár óra alatt át is értünk rajta. Ekkor jött azonban a meglepetés. Kijelentkezéskor nem találták a határőrök a belépés pecsétjét, azaz illegális határátlépést követtünk el - szerintük. Ennek ára fejenként 120 dollár. Hiába próbáltunk magyarázkodni, hogy több helyen is ellenőrizték az útlevelet, miért nem szóltak, nem a mi hibánk, stb.. Mindössze annyit értünk el, hogy a fele büntetést elengedték, azaz csak egy személy után kellett fizetnünk. Sokba került ez a rövidítő út, utólag jobb lett volna csak Hondurason keresztül menni Nicaragua-ba, ami pár száz kilométerrel lett volna hosszabb. Ennyit a spórolásról! A Honduras-i határ aztán megint egy érdekes hely volt. Joe csak zsibvásárnak hívja ezeket. Rengeteg ember, fogalmad sincs, melyik a hivatalos közeg, mert az egyenruha errefelé nem divat. Végül kiderült, hogy a vámosok azelőtt a pad előtt üldögélnek, amely előtt éppen a helyi vásott kölykök focimeccse zajlik. Az autó bevitele kemény 40 dollárunkba került. Nem adták olcsón az importengedélyt! Végül Cholutec városában aludtunk egy olcsó motelben, ahol újfent csak hideg vízzel lehetett zuhanyozni. A meleg miatt azonban ez alkalommal nem bántuk, sőt már alig vártuk, hogy lemoshassuk magunkról az óceán hullámai által felkavart homokot. Éjszaka ventillátor enyhítette a hőséget. Még belépéskor kaptunk egy tippet, hogy az északi határátkelőnél hagyjuk el az országot, mivel az sokkal nyugisabb. A táj is szép volt arrafelé, zöld dombok váltották egymást, ökrös szekereket, lovagló gazdákat kerülgettünk. A határon alig volt forgalom. Fejenként 7 USD befizetése után megkaptuk a belépő pecsétet (amit ezentúl mindig ellenőrzünk), majd Granada felé indultunk, amely a Nicaragua-tó partján fekvő spanyol gyarmati városka. A tó kb. Balaton hosszúságú, azonban annál jóval szélesebb, így elfér a közepén pár sziget és két vulkán. A vize sötét barna színű, nagyon koszosnak tűnik, de valószínűleg a vulkáni talaj a ludas a dologban. Több szállást végigjártunk, amelyet a Lonely Planet ajánlott, de parkoló hiányában ezek nem feleltek meg nekünk. Végül egy “autóhotelnek” nevezett létesítményben kötöttünk ki, ahol minden szoba mellett található garázs. A szobában piros szív fejtámlájú ágy, szexis plakát várt minket. Mint kiderült, a szobát két órára is ki lehet venni. Hát ez egy ilyen hely, de a garázs mindennél fontosabb! Gyalog indultunk felfedezni a belvárost. A főtéren több méteres, feldíszített karácsonyfa fogadott minket. A hatalmas katedrális ablakai kitárva, nagy volt itt is a hőség. A téren árusok sütögettek kukoricát, kínáltak banánlevélbe csomagolt helyi specialitást, odébb gyerekek fociztak. Itt is voltak tornácos házak, a szobákban azonban mindenhol hintaszéket láttunk. Bútor szinte nem is volt, a 6-7 hintaszék elfoglalta az egész szobát. A nyitott ajtókon bekukkantva kivilágított, díszes karácsonyfát találtunk. Ugyanúgy készülnek az ünnepre, mint mi, csupán az időjárás különbözik egy ici-picit. Nicaragua a térség legszegényebb országa, az emberek 70 %-a él létminimum alatt, a keresőképesek 50%-a pedig munkanélküli. A ‘80-as években a politikai helyzet miatt az USA beszüntetett minden anyagi segítséget, ekkor Kuba és a Szovjetunió sietett “segíteni”. Így láthattunk Ladákat, ZIL-t, IFA-t, szocialista időkből származó traktorokat. Sajnos szegény embert még az ág is húzza: az 1998-as Mitch hurrikán komoly gazdasági károkat okozott az országban. Granada egyik utcája spanyol segítségből épül újjá, több hidat pedig japán pénzből építettek meg. Akaratlanul is elgondolkodik az ember, mit lehet tenni, hogy változzon a helyzet.
2005 december 20-án utazásunk 100. napja virradt ránk! “Kéjlakunkból” érdekes módon már 8-kor ki kellett jelentkezni, így legalább korán elindultunk Costa Rica felé. Még el sem értük a határt, mikor átléptük a bűvös 20000 km-t, azaz ennyit utazott autónk az indulástól kezdve, 3 hónap alatt. Pontosabban az elmúlt 2 hónapban, hiszen 4 hetet nélküle töltöttünk. Vajon még mennyi van hátra? A határátlépés zökkenőmentesen zajlott. Costa Rica-i oldalon fertőtlenítették az autót, majd kötelező biztosítást kellett rá kötnünk 3 hónapra. Még jó, hogy a könyvekből tudtuk, mert ők aztán nem mondták. Az ezt követő fél órában 3 rendőri ellenőrzőponton állítottak meg és igazoltattak bennünket. Ez a hely rosszabb, mint Mexikó? Nem is mentünk túl messzire, inkább a Nicoya-félsziget felé vettük az irányt, ahol szebbnél-szebb strandok várják a felfrissülni vágyókat a Csendes-óceán partján. Playa Tamarindo-t nagyon ajánlgatta az útikönyv, volt is sok turista, de autós kempinget nem találtunk. Végül Playa Avellana-n kötöttünk ki, 30 kilométer borzalmas út megtétele után. Eddigi tapasztalataink alapján Costa Rica útjai vannak a legsiralmasabb állapotban. Asztalnyi darabok hiányoznak az aszfaltból, helyenként olyan mély a gödör, hogy kamiongumit fektettek bele. Szinte áldás volt a beton nélküli út, bár itt meg a portól fuldoklik az ember. Nem is haboztunk sokat, amikor megláttuk az első kemping feliratot egy parti ház kapuján. Kicsi, homokos udvaron, pár pálmafa és három másik sátor társaságában táboroztunk le. Házigazdánk nagy szörfös volt, kölcsönadta “body surf”-jét, amivel egyszerűen meg lehet lovagolni a hullámokat. Alig vártuk, hogy az egész napos vezetés után a vízbe vessük magunkat. Innen néztük végig a gyönyörű naplementét is. Reggel úgy döntöttünk, maradunk még egy napot, olyan szép és nyugodt a környék, pont pihenésre való. Egy dolog azonban aggasztott minket, méghozzá az autó útlevele. Már egy hete arra vár a DHL panamai irodájában, hogy felvegyük, valahogy értesíteni kellene őket, nehogy visszaküldjék Németországba. A legközelebbi telefon és internet azonban 4 kilométerre volt szállásunktól. Nem probléma, legalább kirándulunk egyet. Szerencsére apály volt, így végig tudtunk gyalogolni a vízparton. A falu egy kicsit beljebb volt, de az odavezető úton majmokat fedeztünk fel az egyik fán. Az ágon feküdtek, kezüket-lábukat lelógatták és a farkukkal kapaszkodva sziesztáztak. A pici, poros településen nem volt hiány telefonból, külföldi számot azonban csak telefonkártyával lehet hívni, amiből éppen kifogytak. Maradt az internet, amely nagyon lassú volt és folyamatosan megszakadt a kapcsolat. Végül írtunk egy levelet az ügyfélszolgálatnak, reméljük, elolvassák. Visszaúton búvárkodtunk egy kicsit a part mentén és néztük a helyi szörfösök próbálkozásait a strandról. A kis hullámokat még nekik is nehéz volt meglovagolni. Tényleg nyugisan telt a nap. Csütörtökön elköltöttük reggelinket a pálmafák alatt, majd az Arenal vulkán felé vettük az irányt. Útközben találtunk olyan benzinkutat, ahol végre lehetett bankkártyával fizetni. Kora délután értük el a vulkán melletti tavat. A dombtetőn szélerőművek termelték az energiát. Még piknikező helyet is találtunk, amit talán az USA-ban láttunk utoljára. Az út végigvezetett a tó északi partján. Minősége csapnivaló volt, a látvány azonban fantasztikus. Egyszerre láttuk a kék tavat és a felhőbe burkolózott vulkánt, a végén pedig zöld dzsungel burjánzott mindkét oldalon. Sok amerikai épített házat a környéken, sőt, egy svájci “falu” mellett is elhaladtunk, amely 4-5 muskátlis házból és egy kis fatemplomból állt. Ez volt ám a meglepetés! Svájci zászló és svájci stílusú házak Costa Rica közepén! Röviddel záróra előtt értünk a nemzeti park bejáratához. Mivel felhő takarta a vulkán nagyobb részét, úgy döntöttünk, másnapra halasztjuk a túrát. La Fortuna faluban találtunk megfelelő kempinget, vulkánra néző kilátással, ahol még konyha is volt. Ezt kihasználva pár napra elegendő chilis bab készült vacsorára - kanadai babból! Felhőtlen éjszakákon állítólag látni a lávafolyást a vulkán oldalán, nekünk azonban nem volt ilyen szerencsénk. Sőt, jókora eső kerekedett éjszaka, másnap pedig ismét felhőben találtuk a hegyet. Na jó, maradunk még egy napot, hátha megjavul az időjárás. A falu szinte csak a turisták kiszolgálásával foglalkozik, így nem volt nehéz internetező helyet találni. Ismét 3 órát sikerült eltölteni a képek feltöltésével. Este megismerkedtünk egy spanyol sráccal, aki már 7 éve járja a világot biciklivel! Kaptunk tőle pár instrukciót, hogy mit érdemes megnézni Equadorban. December 24-én végre napsütésre ébredtünk és csak a vulkán teteje volt felhőben. “Ez a mi napunk!” - gondoltuk és már indultunk is felfedezni az aktív tűzhányót. Az Arenal vulkán 1633 méter magas és 1968-ban volt egy hatalmas kitörése, amikor a forró lávának 80 ember esett áldozatul. A hegyre nem lehet felmászni, de a nyugati oldalán található egy kilátó, ahonnan még szabad szemmel is jól látni a guruló sziklákat és a füstölgő lyukakat a csúcs alatt. Szép karácsonyi ajándék volt az a néhány perc, amikor felhőmentesen, teljes pompájában tornyosult előttünk a vulkán. A déli oldalon, a hegy lábánál az 1992-es kitöréskor lefolyt és megszilárdult lávamezőhöz vezet egy ösvény. Első szakasza cukornád között, a második a dzsungelben, amely bogarak ciripeléstől volt hangos. A lávamező túloldalán pedig sárga csőrű tukánokat láttunk fáról-fára szállni. A vulkán környékén több melegvizű forrás is található. Félúton a falu felé, autók parkoltak az út mentén. Mi is leálltunk, hiszen biztos nem véletlen a csoportosulás. Ahogy kiszálltunk, már hallottuk is a majmok rikácsolását az egyik fán. Volt köztük sárga hasú és teljesen fekete is, amelynek ordítása nem sokkal különbözött az oroszlánétól. Az autók azonban nem ezért álltak meg. Az út vulkán felőli oldalán meleg vizű patak folyt, ebben fürödtek a helyiek. Szenteste lévén, kemping helyett egy hotelt választottunk szálláshelyül. Innen is jó kilátás nyílt a vulkánra. Fürödtünk egyet a medencében, majd beautóztunk a faluba vacsorázni. Helyi ételt választottunk, “casados”-t, amelyben a köret a különleges, rizs, bab, reszelt krumpli, sült banán és tetszés szerint választható hozzá sült hús vagy hal. Italként sört és “batidos”-t ittunk, amely nem más, mint vízzel és jéggel készült gyümölcsturmix. Ünnepi vacsora volt! Karácsony első napját is ünnepi reggelivel kezdtük, sonkás tojással és “gallo pinto”-val, ami tipikus helyi reggeli: rizses bab, sült kolbász, tojás, tortilla, sült banán. Hova is mehetnénk jobb helyre karácsonykor, mint a Karib-tenger partjára? Ismét nyakunkba vettük az országutat és késő délután már a panamai határ közelében lévő Puerto Viejo falucskában kerestünk megfelelő szállást. A “Rocking J” jó választásnak tűnt, sok fiatallal, saját tengerparttal, étteremmel. Ráadásul rögtön a bejáratnál egy másik Land Rover táborozott, a miénkhez hasonló sátorral. Egy ír páré volt az autó, akik két és fél éve indultak útnak, pont fordított irányba, mint mi. Kaptunk tőlük egy jó tippet a Panama-Equador közti hajóúthoz, mivel ők egy hete hajózták át az autót. Lefekvés előtt még tettünk egy sétát a faluban. Éjszaka sajnos ismét esett az eső, felhős-borús napnak néztünk elébe. Ennek ellenére elindultunk a homokos strandra és fürödtünk is a nagy hullámokban, amíg az eső újra rá nem zendített. Teljesen megbolondult az időjárás, hiszen ilyenkor száraz, napos idő szokott már lenni ezen a környéken. Azért így is kellemes hetet töltöttünk Costa Rica-ban: a Csendes-óceánnál, az Arenal vulkánnál és a Karib-tenger partján!

2005. december 15. csütörtök |  Nyomtatás

A Yucatan-félsziget Mexikó keleti részén bővelkedik maja emlékekben, melyek közül a 3 leglátogatottabb Uxmal, Chitchen Itza és Tulum. Az utazási irodák általában Cancun városába repítik a turistákat, akik a Karib-tengeri pihenés mellett egy-egy napos buszos kirándulás keretében keresik fel a romvárosokat. Mi fárasztó 500 kilométer levezetése után éjjel 11 körül értünk az Uxmal közelében lévő kempinghez. Kapu zárva, teljes volt a sötétség. Amíg azon tanakodtunk, hogyan tovább, kijött a tulaj, aki meghallotta a motorzúgást és betessékelt minket. Felállítottuk a sátrat és hamarosan mély álomba merültünk. Reggel langyos zuhannyal nyitottunk, mivel nap híján nem igazán volt meleg a napenergiával fűtött víz. Persze mire a piramisokhoz értünk, hétágra kezdett sütni, izzadtunk rendesen a nagy hőség miatt. A legmagasabb piramis rögtön a bejáratnál emelkedik, elég impozáns első ránézésre is. Sajnos túl meredek, így le volt zárva, nem lehetett rá felmászni. Mögötte a “Zárda” elnevezésű épületegyüttes vett körül egy téglalap alakú teret. A név a spanyoloktól ered, akiket apácazárdára emlékeztetett a hely megérkezésükkor. Körülbelül 70 szobában laktak itt egykor. A homlokzatot különböző faragások díszítették. A füves téren és a romok között leguánok süttették magukat a napon. A városból csak egy kisebb részt restauráltak, amit két óra alatt be lehetett járni. A legnagyobb alapterületű, 100 méter hosszú, háromszintes épület a “Kormányzó palotája” elnevezést kapta. A legtöbb faragás Chac esőistent ábrázolta, aki hosszú orráról könnyen felismerhető. Ezenkívül egy szárnyas kígyó is tekergett körbe a falakon. Természetesen minden romhoz tartozik ajándéktárgyakat árusító bolt, ahol szert tettünk egy kis fából faragott tukánra. Most már a Landi visszapillantója alatt himbálódzik a színes, nagycsőrű madárka. Esti szállásunk a Chichen Itza közelében lévő Piramid Inn kempingje lett. Valójában ez egy fogadó, de lekerítettek előtte pár négyzetméternyi füves területet sövénnyel, ahova a lakókocsisok parkolhatnak. Még pont volt egy hely a mi autónknak a kanadai és a német lakóautó között. A belső udvara a szállónak annál pazarabb volt. Szépen díszített kert, pálmatetős kunyhók és kék vizű medence! Jól esett az egész napos füllesztő meleg után a hűvös vízben tempózni. Másnap az idős német pár magyarul kívánt jó reggelt. Beszédbe elegyedtünk velük és megtudtuk, hogy már 10 hónapja úton vannak, pedig csak Észak-Amerikát járják be. Utoljára hagytuk el a kempinget, mert kicsapódott a sátorra a reggeli pára és megvártuk, míg a nap felszárítja. Így ismét rekkenő hőségben láttunk neki a romok felderítésének. Chichen Itza kb. 100 ezer lakost számlálhatott fénykorában, ennek megfelelően nagy területen helyezkedett el. A belépő turista a “Kastély” nevű piramist pillantja meg legelőször, amely a fő tér közepén emelkedik. Az épület a maja naptár leképezése: négy oldalán 91 lépcsőből adódik össze az év 364 napja és a régészek szerint a tető teszi ki a 365-iket. További 4-szer 5 jel utal a 20 napos maja hónapra. A piramis tetejéről belátni az egész környéket, a labdajáték területét, az oszlopcsarnokot, a gőzfürdőt, a piacot, kivéve a “Szent tavat”, amely a fák között bújik meg. Ez a tó emberáldozatok színhelyéül szolgált, míg a piramistól délebbre lévőből nyerték az ivóvizet. A koponyákkal díszített falakra ellenségeik fejét tették, a mellette található jaguárok szentélyén pedig a faragások emberszívet nyaldosó sasokat és jaguárokat ábrázolnak. Az esti órákban 45 perces hang- és fényjáték is látható, de mi ezt már nem vártuk meg, siettünk a Karib-tenger partjára. Sátrunkat a Tribal Village hippi hangulatú kunyhóparkjának és éttermének parkolójában állíthattuk fel, nem messze a vízparttól. A sötétben csak pár lépést tettünk a vízben, de muszáj volt belemennünk! Esti itóka gyanánt Joe machete-vel felvágta azt a két kókuszdiót, amelyet még előző esti szállásunk parkjában találtunk a fa alatt. Miután a leve elfogyott, kikapartuk a belsejéből is a finom fehér kókuszbelet. Jó kis desszert lett a tortilla után. Reggel hintáztunk egy kicsit a pálmák közé kifeszített parti hintaágyban, majd elindultunk felfedezni Tulum romjait. Egy olasz csoporttal egy időben értünk a parkolóba, ahonnan a bejárat kb. 800 méterre található. Közéjük vegyülve a traktor vontatású minibuszon utaztunk a jegypénztárig. Tulum városát csak a spanyolok megérkezése után 75 évvel hagyták el a maják. A romvárost három oldalról kőfal határolja, a negyedik oldalról pedig a tenger. Területre nem túl nagy és a romok sem túl különlegesek, a csodálatos kék színű víz azonban teljesen egyedivé teszi. A romok mellett lehetőség van fürdésre és strandolásra. Ezt természetesen nem hagyhattuk ki, eleve fürdőruhában, snorkel felszereléssel érkeztünk. Ez utóbbi nem sokat ért, mert a zátony messze volt, a part közelében pedig a hullámok felkavarták a homokot, nem volt látnivaló a víz alatt. A kilátás azonban minden irányban fantasztikus volt, mögöttünk a romok, előttünk a kék Karib-tenger, ki sem akartunk jönni a vízből. Előbb-utóbb azonban minden jónak vége szakad, így hát megszárítkoztunk a napon és Chetumal felé folytattuk az utat. Hosszas keresgélés után akadtunk rá egy ifjúsági szállóra, amelynek udvarán megengedték a kempingezést. Az épületben csak hideg víz volt, de a tengeri sót miatt ki kellett bírnunk alatta. Reggelre ellepték sátrunkat, autónkat a hangyák. Irány a város hangyairtóért! Azt nem sikerült találni, ellenben internetre rögtön ráakadtunk, ahol 3 és fél órát eltöltöttünk, mire sikerült mindent elintéznünk. Ez sajnos már nem az USA, sokkal lassabb a szolgáltatás. Csak a képek feltöltésével elment 2 és fél óra, mert közben többször is megszakadt a kapcsolat. Délután 3 óra volt, mire a határra értünk. A kijelentkezés viszonylag gyorsan ment. Leadtuk a turistakártyákat és az autó ideiglenes importmatricáját és mehettünk is át a Rio Hondo feletti hídon Belize-be. A túloldal nagyon kaotikusnak tűnt, ugyanis van egy vámmentes rész, ami kerítéssel van leválasztva és ott szabadon költhetik pénzüket a mexikóiak. Hiába kerestük a határátkelőt, az csak egy kilométerrel arrébb van. Ellenben egy “Karantén” feliratú táblánál autófertőtlenítés címén 5 dollárért körbespriccelik vízzel az autó alsó részét. Állítólag 50 dollár büntetéssel küldenek vissza a határőrök, ha ezt elmulasztod. Ezután félre kell állni egy parkolóba és minden irattal együtt az épületbe menni, ahol a pecséteket az útlevélbe ütik. Szépen odasétáltunk az első pulthoz, nyújtjuk az útlevelünket, mire a határőr kajánul megjegyzi: “Magyaroknak vízum kell! Menjenek vissza Chetumal-ba, aludjanak ott, másnap kérjenek vízumot a követségen és jöjjenek vissza!”. Köszi! Csak álltunk döbbenten, majd megpróbáltuk megmagyarázni, hogy magyaroknak nem kell vízum, tavaly beléptünk az Európai Unióba és eltörölték. Persze volt mögötte egy kis blöff, ugyanis a magyar külügyminisztérium honlapjáról hiányzott Belize, Belize honlapjáról hiányzott Magyarország, nem lehetnek túl szorosak diplomáciai kapcsolataink, így végül egy barátnőnk kérdezte le az osztrák légitársaság rendszerében, hogy kell-e magyaroknak vízum. A gép szerint nem. Őket pedig büntetik, ha valakit úgy engednek fel a gépre, hogy nincs vízuma a vízumköteles országba. Emberünk elővett egy agyonfirkált, ősrégi papirost a fiókból, fellapozta és újra azt válaszolta, hogy magyaroknak kell vízum, de a cseheknek nem. Kérdeztük, milyen régi az infója, mert mi tavaly csatlakoztunk, mire a válasz: fél éves. Kezdtünk beletörődni, hogy aznap már nem lépjük át a határt. “Akkor legalább azt mondja meg, mi a követség címe!” - kértük. Vállrándítás: “A taxisok tudják”. Joe unszolására megkérdeztük, hol a főnöke, ő talán tud válaszolni erre az egyszerű kérdésre. “Mindenki hazament” - jött a válasz. Végül egy nagy köszönjük után elindultunk a kijárat felé, mire utánunk szólt, hogy menjünk vissza és két lapot nyomott a kezünkbe, hogy töltsük ki. Ezután bement az irodába és egy kolléganővel tért vissza, aki a másik fiókból előhúzott egy újabb füzetecskét és spanyolul magyarázni kezdett emberünknek (a társalgás ugyanis eddig angolul folyt). Mi azt gyanítjuk, hogy lapozás után rábökött egy sorra és felvilágosíthatta a kollégát, hogy magyaroknak nem kell vízum. Erre az illetékes pecsételő felajánlotta nekünk nagy kegyesen, hogy aznapra beüt egy engedélyt az útlevelünkbe, amivel átszelhetjük az országot Guatemalába, de 9-ig oda kell érnünk, mert bezár a határátkelő. 4:30 volt és 250 kilométer várt ránk. “OK, sietni fogunk!” - ígértük neki. Ezután jutottunk el a következő pulthoz, ahol az útlevélbe tettek egy megjegyzést, hogy bevittük az autót az országba. Jöhetett a sorompó. Újabb ellenőrzés, hogy megvan-e minden pecsétünk, majd megtudtuk, hogy kötelezően kötni kell egy napra biztosítást. Az ő irodájukban várni kellett, ketten is voltak előttünk. A szerződés végül 5 percbe és 6 dollárunkba került. A belizei dollár pontosan feleannyit ér, mint az amerikai, amit mindenhol elfogadnak, ezért nem is váltottunk pénzt. Pontban 17:00-kor léptünk ki a biztosítótól. Uzsgyi neki, nyomni a gázt - ez kb. 500 méteren keresztül sikerült, ugyanis rendőri ellenőrzés következett. Kérték az iratainkat, de főleg a biztosításra voltak kíváncsiak. Ezután 3 falu állt utunkba, fekvőrendőrökkel, majd végre rendesen tudtunk haladni. A sebességkorlátozó táblák ismét mérföld per órában mutatták az értéket. Belize valaha angol gyarmat volt, mindenki beszél angolul és spanyolul is. A házak szép színesek, gyakran magas lábakon állnak. Az út két oldalán cukornád ültetvények és elhaladtunk egy cukorgyár mellett is. Néhány jómódú ház teljes karácsonyi fényárban úszott. Jobbnak tűntek az életkörülmények, mint a mexikói falvakban. Láttunk sötét bőrű iskoláslányokat, hosszú fehér ruhában, fehér zoknival. A fiúk a fűben fociztak. Jamaikára emlékeztetett ez az ország, holott még sosem jártunk ott. Négerek is laknak itt, nem csak spanyol leszármazottak. Vidámnak tűnt minden, gondtalannak. Nekem sajnos visszatért az allergiám. Szerencsésen megúsztam az elmúlt 3 hónapot, de itt valamiért végigtüsszögtem az utat és elhasználtam az összes fellelhető papírzsebkendőt is. Még két rendőri ellenőrzésen estünk át, mire 20:30-kor magunk mögött tudhattuk ezt a hosszabb látogatásra is érdemes országot és megérkeztünk a guatemalai határra. Belize-ben könnyítettek rajtunk újabb 15 dollárral fejenként, mielőtt felnyitották a sorompót. Az útlevélbe beütötték, hogy az autó is elhagyta az országot. 20:40-kor a két határ közti piacra emlékeztető nyüzsgésbe hajtottunk. Négy határőrre negyven lézengő jutott. Mint kiderült, ők “ügynökök”, akik pénzbeli ellenszolgáltatás fejében segítik megkönnyíteni a határátlépést. Ismét fertőtlenítő mosás következett, azonban csak guatemalai quetzal-t voltak hajlandók elfogadni. Rögtön ott termett a pénzváltó “seftes”, akinél beváltottuk a szükséges minimális összeget. Újabb papírok kitöltése után és 10 dollár ellenében (ez valószínűleg a határőr zsebébe vándorolt, mert nem kaptunk róla semmilyen igazolást) megkaptuk a beléptető pecsétet, jöhetett az autó bevitele. Az irodában közölték velünk, hogy 8-kor bezárt a bank, nem tudjuk befizetni a beviteli engedély árát, várnunk kell reggelig. “A két határ között aludjunk?” - kérdeztük. “Igen” - jött az egyszerű és kézenfekvő válasz. Ezért száguldottunk 250 kilométeren keresztül, hogy végül megrekedjünk a határmezsgyén? Na, nem! Könyörgőre fogtam a dolgot és kérlelni kezdtem a vámost, hadd fizessük be nála a pénzt. Szerencsére beadták a derekukat és a kolléga újra bekapcsolta a számítógépet. Gyanítottuk, hogy 9-ig tart a munkaidejük, csak előbb le akartak lépni. Pontban 21:00-kor húzták fel előttünk a sorompót és léphettünk be Guatemalába. A nap azonban még nem ért véget. Tikal volt a cél, odáig el akartunk jutni. Igen ám, de a határ után az országút beton nélkül folytatódott. Vártunk egy darabig, hátha ez csak a bevezető szakasz, de csupán 35 kilométer gödörben való bukdácsolás után érkeztünk a megváltó aszfalthoz. Majdnem 11 óra volt, mikor a nemzeti park sorompója zárta el utunkat. Az általunk kinézett kemping a romoknál volt, oda azonban már 15 kilométerrel korábban meg kell venni a belépőt. Nyitvatartás 6:00-tól 18:00-ig. A fegyveres őrök győzködtek minket, hogy aludjunk az őrházuk mögött a belépőnek megfelelő összegért, amiből máshol pazar szobát kapnánk. Így nem köttetett meg az üzlet, visszatértünk a faluba, ahol már mindenki javában aludt. Leálltunk a sötét kemping előtt, ami úgy tűnt, nincs nyitva, azonban a szomszéd meghallott minket és felajánlotta az ő udvarukat a sátornak. Víz éppen nem volt, de ígérték, reggel tudunk zuhanyozni is. Így fejeződött be ez a hosszú és kalandos nap.
Szállásunk közvetlenül a Petén Itza tó mellett helyezkedett el, így reggeli sétánk annak partjára vezetett. Nagyon szép kilátásban gyönyörködhetnek nap, mint nap a helyiek, mi pedig újabb napsütéses napnak nézhettük elébe. A szomszédban egy alsónadrágos halász jött ki éppen a vízből, valószínűleg begyűjtötte az aznapi elemózsiát. Mi is a hideg vizes zuhany alá vetettük magunkat és rekordidő alatt végeztünk. Vendéglátónk 9 gyermekével már nyitáshoz készülődött, ugyanis egy kis étterem működtetése volt fő bevételi forrásuk. Gyors búcsú után ismét elindultunk Tikal felé és ezúttal sikerült átkelni a sorompón. Délben már a romokhoz vezető úton sétáltunk. Egy magas fán mozgásra lettünk figyelmesek és rövid várakozás után megpillanthattuk az első majmokat. Faleveleket ettek és fürgén lendültek egyik ágról a másikra. Volt köztük egy anya is kicsinyével a hátán. Pár méterrel odébb hosszú csőrű tukán madarak szüretelték egy bogyós fa gyümölcsét. Állatvilágban gazdagnak tűnt Tikal, de hol vannak a romok? Az biztos, hogy nem a bejárat közelében. Végül a központi téren kötöttünk ki, a Gran Plaza-n. Keleti és nyugati felén egy-egy templom emelkedik, amelyeket ikertemplomokként is szoktak emlegetni. A keleti 44 méter magas, egy híres királyt temettek ide i.sz. 734-ben. Miután két ember is halálos balesetet szenvedett a meredek lépcsők miatt, lezárták a nyilvánosság elől. A nyugati templom 38 méter magas, hiányzik a teteje, de az oldalához rögzített falépcsőn keresztül megmászható. Jó kilátás nyílik innen az Északi-Akropolisz-ra, amelyen i.sz. 800-ban 12 templom állt. A tér déli oldalán a Központi-Akropolisz maradványai járhatók be, amelyek valaha 6 tér köré csoportosult lakóépületek lehettek. A maják még mindig visszajárnak őseik lakhelyéhez, épp egy tűz körül végzett ceremónia közepébe cseppentünk bele. Felváltva hol fehér, hol fekete füst szállt a magasba a két templom között, attól függően, hogy milyen áldozati ajándékot szórtak a lángokba. Nyugati irányba indulva a Templo IV-hez értünk. Erre a 64 méter magas templomra szintén utólag épített falépcsőn lehet feljutni. A tetején javában folyik a restaurálás, ez azonban nem zavarja a látogatókat, akiket teljesen leköt a dzsungelből kikandikáló romok lenyűgöző látványa. Pár éve még a tetőn tölthették a vállalkozó kedvűek az éjszakát, ma azonban már csak egy hajnali túra keretében gyönyörködhetnek a 4:40-kor kelő turisták a napfelkeltében. A régészeti leletek szerint Tikal területén már i.e. 700-ban laktak, de csak kétszáz évvel később kezdték el építeni a ceremóniákhoz szükséges kőépületeket. A várost végül i.sz. 900-ban hagyták el, ismeretlen okok miatt. Még egy-két templomot megmásztunk és éppen indultunk volna a kijárat felé, amikor mosómedvékhez hasonló állatok serege vett körül minket. Hangyászéhoz hasonlító orrukkal minden gyökerek közti zugot felkutattak. A parkolóban keselyűk és pulykák vártak ránk. De nem közönséges pulykák, hanem pávához hasonló díszes tollazatú példányok, narancssárga búbokkal a fejükön. Ezzel azonban még korántsem ért véget a fauna felderítése. A múzeum mögötti 3 tavacskánál “Veszélyes krokodilok” feliratot helyeztek el, mi pedig kíváncsi természetűek lévén, tettünk egy sétát a tavak körül. Először bedőltünk a faágaknak, de végül sikerült megpillantanunk két krokit is, sőt, az egyik épp egy békát ejtett el a nádas szélén. A nap végére már csak a szúnyogok maradtak, ellenük a sátorba tudtunk menekülni. A malária elleni gyógyszert még Mexikóban elkezdtük szedni, így reméljük, hogy a viszketésen kívül nem jár más következménnyel csípésük. Sátrunkat a Jaguar Inn füves parkolójában állíthattuk fel. Hamar ott termett az egyik túravezető, hogy megcsodálja “lakosztályunkat”. Aztán az útról kezdett el minket faggatni, nagyon tetszett neki az ötlet és felírta a honlapunk címét, hogy majd megnézi a képeket. Álmunkra a keselyűk vigyáztak a szomszéd fán. Reggel már nem találtunk krokodilokat a tóban, helyettük teknősök úszkáltak, a mocsárban pedig vizimadarak lépkedtek a zöld leveleken. Egy rövid madárnéző sétára bemerészkedtünk az erdőbe és a szárnyasokon kívül egy kis vizidisznót is sikerült kilesnünk. Aztán búcsút intettünk Tikalnak és a főváros felé vettük az irányt. Autópálya hiányában sejtettük, hogy egész napos útnak nézünk elébe. Ezt azonban cseppet sem bántuk, mert Guatemala gyönyörű ország. Élénk zöld dombok váltják egymást, banánfák, kókuszpálmák szegélyezik az utat. A nők a folyóban mosnak, a férfiak széles karimájú kalapot viselnek és lovon terelik a tehenet vagy machete-vel kaszálják a füvet. A tüzifát a hátukon hordják haza. Nincs sok vagyonuk, mégis vidámnak látszanak. Egy megállót iktattunk be félúton, Quirigua romjait, ami szintén a világörökség része. Itt nem találhatók piramisok és templomok, csupán egy lakóépület van feltárva, a fő látnivalók pedig a szépen faragott oszlopok. I.sz. 750-800 közötti időszakban készült nagy részük és szinte az összes ugyanazon királyt dicsőíti. A legnagyobb oszlop több, mint 10 méter magas és egyharmada föld alatt van. Azonban nem csak oszlop forma található itt, hanem állat alakú emlékek is. Szárnyas kígyó, béka, teknős, jaguár voltak a fő motívumok, ezekbe vésték a rajzokat és a hieroglifákat. A maja emlékekhez banánültetvények között vezetett az út, méghozzá az általunk is ismert Del Monte banánt termesztik ezen a vidéken.
Guatemala azonos nevű fővárosába már sötétben érkeztünk meg. Kis eltévelyedés után sikerült a városközpontban zárt parkolóval ellátott szállást találnunk. Az USA óta ez volt az első éjszaka, mikor újra rendes ágyban aludtunk. Reggelire rántottát kaptunk babpürével. Mivel csak 1-kor kellett kijelentkezni, gyalog derítettük fel a belvárost. Levegőt nem kaptunk, akkora szmog volt mindenütt. Koszos utcák, lerobbant házak, nem nagy élmény itt sétálni. A 2 milliós város egyik kereszteződésében kecskepásztor várta a nyájjal, hogy zöldre váltson a lámpa. A katedrális előtt pedig vidékről jött, népviseletbe öltözött emberek tüntettek a békéért. Mi csak a Copa Airlines irodáját kerestük fel, ahol átirattuk a repülőjegyünket dec.21-ről jan.7-re. Ha időben oda akartunk volna érni Panamába, megállás nélkül végig kellett volna vezetnünk Közép-Amerikán és ugyebár nem ez a célunk. Az átiratás gyorsan ment, a büntetést pedig ráérünk a repülőtéren kifizetni. A régi főváros, Antigua csupán 42 kilométerre található. Ehhez azonban hegyet kellett másznunk. 1500 méterről 2500-ra, majd újra le a völgybe. Amilyen szép volt a táj, olyan rossz az út színvonala. Karácsonyra készülve útszéli árusok kínálták sajátos portékáikat. A fő attrakció gallyakból font szarvas, amit több ház előtt is láttunk. Furcsa volt, hogy nyáron ünneplik a karácsonyt. Fát is állítottak a lehető legkülönbözőbb anyagokból: zöld nejlonzacskóktól kezdve a mohán és pálmafán át az igazi fenyőig minden belefér, aminek a zöldhöz csöpp köze is van. Sőt, még ide is eljutott a házra kötélen felkapaszkodó piros télapó figura, otthoni kedvencünk. Este azonban nem látszottak a sötétben a banánfák, csak a színes izzókkal díszített házak, így máris nem volt olyan nagy a különbség. Mivel nem tudjuk, mikor jelentkezünk legközelebb, ezúton szeretnénk Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Békés, Boldog Új Esztendőt kívánni Mindenkinek a világ túlsó feléről!

2005. december 8. csütörtök |  Nyomtatás

December 2-án, pénteken léptük át a mexikói határt El Paso és Ciudad Juarez városok között. Amerikai oldalon nem volt sem vámos, sem megállóhely, így nem sikerült kijelentkeznünk az országból. Az autók egyáltalán nem álltak meg a mexikói oldalon sem, úgy tűnt, szabad a forgalom az USA-ból kifelé. Mi a vámköteles sorba hajtottunk, mivel az autóra beviteli engedélyt kellett kérnünk. Az épületben felvilágosítottak, hogy azt majd 30 kilométer múlva tudjuk megtenni, itt csak a turistakártyát kapjuk meg, amit mindenkinek ki kell váltani, ha 72 óránál tovább tartózkodik az országban vagy 20 kilométernél jobban eltávolodik a határtól. A kártya díját a szomszédos épületben lévő bankban lehetett befizetni. Sem bankkártyát, sem valutát nem fogadtak el. Még jó, hogy volt nálunk dollár, amit be tudtunk váltani a mellette lévő irodában. 50 dollárért 528 pesot kellett volna kapnunk, de a fiatal hölgy csupán 428-at adott. Első átverés! Reklamációnkra szó nélkül megkaptuk a hiányzó százast. Arckifejezését látva úgy tűnt, elnézést nekünk kellett volna kérni, hiszen ennyivel kevesebbet vihetett aznap haza. Ettől kezdve minden alkalommal megszámoltuk a visszajárót! A vízumpótló turistakártya díja fejenként 210 MXN, azaz kb. 4200 Ft. Kilépéskor kell bemutatni a befizetést igazoló banki pecsétet, csak úgy engednek ki az országból. Juarez az ország negyedik legnagyobb városa, épp elég volt a külvárosán áthaladni. A bevásárló övezetben ugyanazok az üzletek találhatóak, mint az USA-ban. Persze a környék kicsit más. Lerobbant, félig kész, többségében vakolat nélküli házak, szemét az utcán, minden mennyiségben. Erős koncentrálással sikerült találnunk egy bankot is, ahol ATM kártyánkkal tudtunk készpénzt felvenni. Az autópályán haladva, már-már azt hittük, nem kell regisztráltatni az autót, de végül megláttuk a kaput és az irodát. A parkolóba 2 USD ellenében engedett be minket az őr. Útlevél, forgalmi, nemzetközi jogosítvány és hitelkártya - csupán ennyi szükségeltetik egy ideiglenes importengedély kiállításához Mexikóban. Persze mindenből a fénymásolat, majd a végén 314 pesoval megterhelik az adott hitelkártyát. Nekünk még fél órát várni kellett, mert ilyen típusú autó nem szerepelt a számítógépes rendszerben és az internetről egészítették ki az adatbázist. Addig meggyőzött minket egy biztosítási ügynök, hogy nála kössünk üzletet. Miután visszakaptuk okmányainkat, ő is lenyúlt minket 459 pesoval, ami 7 napra nyújt fedezetet, ha balesetet okoznánk az országúton. Végre gondtalanul vághattunk neki ismét a nagyvilágnak. Bekapcsoltuk a GPS-t és kiderült, hogy egyforma távolságra vagyunk a Niagara-vízeséstől és Szombathely városától. Nincs is olyan messze a család, mint hittük! Az autópálya menti területet homokdűnék, cserjék, kaktuszok jellemezték. A távolban hegyek, nem sokkal különbözött a táj Arizona vagy Új-Mexikó állam általunk meglátogatott részeitől. A különbség csupán, hogy itt egy 50 kilométeres szakaszért képesek voltak 109 pesot elkérni! Belefutottunk az első katonai ellenőrzőpontba is. Egy 20 év alatti katona próbált velünk spanyolul szóba elegyedni, de egyszer sem sikerült megérteni, mit kérdez, így legyintett egyet és tovább mehettünk. Már az első nap megszegtük a legfontosabb szabályt: “Ne vezess sötétedés után!”. Minden útikönyvben olvashatjuk, plusz az internetről letöltött, Mexikót megjárt lakókocsisok tájékoztatójában is. Az ő oldalukról egész jó kis kempinglistát sikerült letölteni GPS koordinátákkal. Első szállásként egy sportstadion parkolóját ajánlották Chihuahua városában. Útépítés miatt eltévedtünk és kb. egy órát bolyongtunk a kivilágított utcákon, mire megtaláltuk. Ehhez kivételesen nem volt GPS utasítás, csak egy rövid útbaigazítás és utcanév. A biztonsági őrt megkérdeztük, aludhatunk-e a parkolóban, mire ő készségesen megmutatta a legkevésbé zajos helyet, majd egy kollégája elkísért minket a mosdóig. Kiültünk egy padra vacsorázni, közben pedig nézhettük, hogyan gyakorolják az amerikai foci figuráit a mexikói ifjak. Reggel hétkor a szomszédos squash pályáról behallatszó labdapattogásra ébredtünk. Korán útra keltünk, hiszen hosszú szakaszt akartunk aznap megtenni. Ahhoz képest, hogy este zsúfolásig telt a város autóval, reggel szinte üres négysávos útra fordultunk ki. Nem egy korán kelő nép a mexikói! Többen figyelmeztettek indulás előtt, hogy borzasztóak az országban az utak. Nekünk nem tűnt annyira rossznak, bár terepjáróval biztos más átmenni egy gödrön, mint személyautóval. Igaz, előfordult olyan fizetős autópálya is, amin előtte tankokkal hajthattak végig. Ami valójában negatív és környezetszennyező, az a hihetetlen nagy számú fekvőrendőr. Még az autópályán is! Egy kisebb faluban legalább háromszor kell 10 km/h-ra lassítani és kettesből újra kigyorsítani és végigváltani a sebességeket. Egy városban rengetegszer játszák el ugyanezt, nem csoda, hogy olyan magas a szén-monoxid kibocsátás! Katonai ellenőrzésen minden nap átestünk, fegyvert és kábítószert keresnek. Piros zászlóval, géppuskával a vállukon integetnek, de látván, hogy turisták vagyunk, legtöbbször meg sem állítottak. Második nap Joe 850 kilométert vezetett szinte egyfolytában. Még az USA-ban teletankoltuk az autót, mert úgy hallottuk, Mexikóban drágább az üzemanyag. A benzinre talán érvényes, bár az is inkább egy árban van, de a dízel olcsóbb: 106 Ft egy liter az ottani 130-140-nel szemben. Ráadásul itt az összes kút állami kézben van, tehát minden PEMEX állomásnál egyforma a tarifa. Nem önkiszolgáló és a kutas természetesen elvár egy kis borravalót. Ha már úgyis megálltunk tankolni, gondoltuk, bedobunk valami helyi kaját. A benzinkút mellett egy piros kisbuszból lehetett rendelni, mi kipróbáltunk két burritot. Finom volt, de húson kívül mást nem tekertek a lepénybe. Az előző faluban, amin átjöttünk, úgy terelgették ki az autósokat az étkezőasztalhoz, talán ezt látva éheztünk meg mi is! Később belefutottunk a fizetős autópálya egy szakaszába, de szerencsére kaptunk egy részletes térképet, amin jól látszott a közvetlenül az autópálya mellett futó ingyenes közút. A pályán haladók száma a fehér hollóéval vetekedett! Előtte a kapus hölgy ismét rosszul adott vissza, reklamálnunk kellett! Második eset! Késő este értünk Zacatecas-ba, ahol a GPS koordináták segítségével szinte rögtön a szállásra akadtunk. Egy benzinkút mögötti füves rész volt elkerítve (plusz biztonsági elemként a kaktuszkerítés szolgált), vízzel és villannyal, lakókocsikra szakosodott. Állt is benn kettő, így nem sokat tanakodtunk, hogy megfelelő-e. Felállítottuk a sátrat és újra kényelmesen aludhattunk. Reggel Joe ellenőrizte az olajszintet és kiderült, hogy az utolsó olajcserénél, El Paso-ban, túl sokat töltöttek bele. Le kellett engedni. Jól kezdődött a nap! A szomszéd “gringó” lakókocsis átjött hozzánk beszélgetni. Adott egy-két tanácsot a maja romokkal kapcsolatban, majd hívta mexikói feleségét, hogy megmutassa neki útvonalunkat az autó oldalán. Zacatecas 2400 méter magasan fekszik. Belvárosa gyarmati idők emlékeit őrzi, ezért a világörökség részévé nyilvánították. Főleg a katedrálisa nagyon dekoratív, amely mexikói barokk stílusban épült. Mi a libegővel felvitettük magunkat a hegyre, ahonnan jó kilátás nyílt az egész városra. A végállomásnál monostorszerű templom állt, előtte forradalmi katonák szobrai. Lesétáltunk a katedrálishoz, majd vissza az autóhoz. Még ott volt és épségben! A következő útba eső város, San Luis Potosi szintén az 1500-as évekre vezetheti vissza eredetét. Csak autóval hajtottunk át a belvárosán, de szebbnek tűnt, mint előző megállónk. Itt két gorditas-ra csábultunk el, ami túróval töltött kukoricalepény. Tetejére ízlés szerint kérhető zöldpaprikás csípős chili szósz. Sötétedésben értünk Queretaro városba, ahol 10 km hosszú aquaduct húzódik, 74 boltívvel. A spanyolok építették 200 évvel ezelőtt, de még ma is szerepet játszik a város vízellátásában. A belvárosban, amely 1996 óta a világörökség részét képezi, karácsonyi készülődés folyt. Feldíszítették a legnagyobb fenyőfát, mellette gyerekkórus dalolt. Autós városnézés keretében csodáltuk kívülről a szebbnél szebb templomokat. Vacsorára két pastor-t vettünk, ami gyros-hoz hasonló hús, ananásszal, hagymával, petrezselyemfélével kis lepénybe csavarva. Ízletes volt, de nagyon kevés! Rövidítő utat választottunk folytatásként, aminek az lett a vége, hogy este 9-kor egy rendőrautó levillogott minket. Az USA-ban már volt egy rendőrös kalandunk, Death Valley felé haladva jött utánunk a helyi serif, hogy nem világít rendesen a hátsó lámpánk. Joe meggyőzte, hogy ez a normális. Szerencsére tudtuk, hogy nem szabad kiszállni, amíg ő nem mondja. Azért ment a para, mert éppen nem volt érvényes biztosításunk, de csak az iratokat kérte el, majd kedvesen elkezdett a szálláshoz tippeket adni. Nem igazán bíztunk benne, hogy a mexikói rendőrök hasonlóképpen viselkednek. Kellemesen csalódtunk! Csupán figyelmeztettek, hogy nem biztonságos ez az út éjszaka, ajánlottak egy hotelt a legközelebbi lakott településen, majd elkísértek minket autóval a kereszteződésig! Találtunk is egy hotelt, de nem nyerte el pénztárcánk tetszését, plusz kiértünk a főútra, inkább vezettünk még egy jókora szakaszt. Végül egy benzinkút parkolójában töltöttük az éjszakát. Itt általában van fegyveres őr és a kamionosok is pihennek pár órát. Ahogy virradt, indultunk tovább. Az egyik nagyvárosban megálltunk bevásárolni. A hipermarketben minden kapható, kivéve a kemping gázpalackot, amiből nem állunk túl jól. Írunk is gyorsan a Jézuskának, hogy hozzon párat karácsonyra! A negyedik napra teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy Mexikó nem az az olcsó ország, amire számítottunk. Az árak sajnos gyakran meghaladják az otthoniakat, a szolgáltatás színvonala azonban messze elmarad a kultúrált európaitól! Ami érdekes volt a boltban, hogy a pékárut először egy fémtálcára kell összegyűjteni és az eladó teszi zacskóba. Az édes pékáru választék óriási, legalább 80 különböző fánk, francia kifli, töltött sütemény, vajas sütemény, gyümölcsös sütemény kínálta magát a polcokon. Ráadásul újra normális kenyeret ehettünk! A másik csoda, hogy tudtunk bankkártyával fizetni. A benzinkutaknál, az autópályákon, a látnivalóknál mindenhol kizárólag készpénzt fogadnak el! Így nehéz megsaccolni, mennyi pesot kell felvenni az automatából. Éljen az egységes valuta, az utazók álma!
Elérkezett az első nap, amikor nem vezettünk sötétedés után. Teotihuacan két nagy piramisa már messziről jól látszott, nem is lehetett elvéteni az irányt. Egy kedves hölgy és fia által a füves udvaron üzemeltetett kempingben találtunk szállást. Gyors ebéd után már indultunk is a romokhoz. Luis Antonio (nem, ő nem egy szappanopera főszereplője, csak a házigazda) felajánlotta, hogy elkísér bennünket a collectivo-hoz, azaz az iránytaxihoz, így az autót a zárt parkolóban hagyhattuk. Teotihuacanban, az ősi maja városban i.sz. 500 környékén mintegy 200 ezer ember élt. Ez azt jelenti, hogy nagyobb volt, mint Róma és az akkori világ egyik legnagyobb városának számított! Nem csoda, hogy a romok elég nagy területen helyezkednek el, több bejáraton keresztül is meg lehet őket közelíteni. Mi a Nap Piramisával szemben érkeztünk meg. Lenyűgözött minket a 64 méter magas, öt szintből álló, hatalmas kőépítmény. Ezt tartják a világon a harmadik legnagyobb piramisnak. Csupán kettő körözi le, az egyiptomi Kheopsz és a szintén mexikói Cholula, amelynek tetejére a spanyolok templomot építettek. Nagyságát növeli, hogy építői nem használtak sem kereket, sem fémszerszámokat! A sok csecsebecsét áruló helybéliek meglepő módon nem voltak agresszívek, ha nemet mondtál, békén hagytak. Esetünkben az árus maga alkudta le a kis teknős alakú furulyát, amelyet végül 2 dollárért vettünk meg. A főutcát az aztékok tévesen Halottak Útjának keresztelték a két oldalán található kőtömbök miatt, amit síroknak hittek. Ezekről kiderült, hogy templomok és lakóépületek voltak. A 2 km hosszú főutca déli végén található Quetzalcoatl temploma, amelyet meg is másztunk. A túloldalán jött a meglepetés, ahol újabb templom vált láthatóvá, amelyen éppen régészek dolgoztak. Sokkal több faragást és díszítést láttunk rajta, mint az eddigieken. A múzeumban a legérdekesebb rész a makettváros volt, ami jól szemléltette, hogy nézhetett ki a település fénykorában. Ezután megmásztuk a Nap Piramisának 248 lépcsőjét, ahonnan nagyon szép kilátás nyílt a környékre. Innen látszott igazán, milyen geometriai tökéletességgel építették meg a várost. 5 másodperces távolságban (a hang ennyi idő alatt ért el hozzánk) tüzijátékot lőttek fel - fényes nappal. Hogy ennek mi értelme? Utoljára hagytuk a Hold Piramisát, amelyről végiglátni a Halottak Útját. A tetejéről akartuk lefotózni a naplementét is, de sajnos a felhők közbeszóltak. Az óránkon még csak 5 óra múlt, mikor lemásztunk a kőlépcsőkön, lent pedig már vártak az őrök, hogy záróra van. Pedig mi úgy tudtuk, 6-ig tartanak nyitva. A turpisságra hamar fény derült. A faluba visszaérve találtunk egy internetező helyet, ahol megbizonyosodhattunk arról, hogy valahol észrevétlenül átléptünk egy másik időzónába. Ennyire nem számít az út során, hogy milyen nap van vagy hány óra! Napokig el voltunk maradva egy órával minden következmény nélkül!
Másnap úgy döntöttünk, megpróbáljuk Mexikóvárost messze elkerülni és a vulkánok között megközelíteni Pueblát. Az elkerülés a sok fekvőrendőrtől és utcai árustól eltekintve jól ment, de a nemzeti park bejárata nem igazán volt kitáblázva, ott egy kicsit kerültünk. Eddig is folyamatosan 2000 méter felett haladtunk, most azonban megkezdődött a hegymászás. Az egyik faluban fiatal suhancok próbáltak minket a kötéltrükkel megsarcolni, de Joe ügyesen vette az akadályt és lassítás nélkül hajtott tovább. Ezután jött a katonai ellenőrzőpont, ahol kénytelenek voltunk megállni. Azt hittük, pénzt szednek majd, de csak az adatainkat írták fel. Valószínűleg azért, hogy egy esetleges vulkánkitörés esetén be tudják azonosítani az áldozatokat. Szerencsére erről szó sem volt! Az út 3640 méterre vitt fel. Eddig a Wiesbachhorn volt a legmagasabb csúcs, amit megmásztunk, itt pedig ennél is magasabbra jutottunk fel autóval. Úgy tűnt, jól bírja kicsi kocsink is a magaslati levegőt, de ez még csak a főpróba volt, hiszen Dél-Amerikában 4000 méter feletti utakon szeretnénk közlekedni vele. A Cortes-hágónál leparkoltunk és sétáltunk egy kicsit a két vulkán között. Az északi a 30 millió éves Iztaccihuatl, amely a harmadik legmagasabb csúcs Mexikóban a maga 5286 méteres magasságával. Csupán kis felhő takarta el néha a tetejét. A Popocatepetl 5414 méter magas csúcsából, amellyel az előkelő második helyet tudhatja magáénak, semmi nem látszott, teljesen felhőbe burkolózott a hegy. Autóval csak engedéllyel lehet a vulkánokhoz közelebb hajtani, ugyanis 7,5 kilométeres körzetben lezárták az utat és katonák álltak őrt a bejáratnál. Aszfalt nélküli út vezetett lefelé a hegy keleti oldalán. Poros, óriási gödrökkel. Helyenként tábla jelezte az evakuláció útját, ebből tudtuk, még jó irányba haladunk. Ezer méterrel lejjebb aztán aszfaltosba váltott és Cholula-ba torkollott, ahová a legenda szerint a spanyolok az év minden napjára más templomot építettek. A legszebb a piramis tetején áll, már messziről virít narancs színével. 1519-ben Cortes 500 emberével foglalta el az akkor 100 ezer lakosú várost, mivel a helyiek azt hitték, ő Quetzalcoatl, a fehér bőrű, szakállas isten és mindenben engedelmeskedtek neki. A Tepanapa Piramis ma csupán dombnak látszik, igen kis részeit hozták felszínre, mert a templomot is épségben meg akarják őrizni. Jó kilátás nyílik a környékre, miután megmászta az ember a lépcsőket. Egyik oldalon a két vulkán, másikon Puebla városa, mögötte szintén egy nagy heggyel. Az árusoknál végigkóstoltuk a helyi terméseket és elfogadtuk tőlük a Mikulás ajándékát. Nem virgácsot, hiszen jók voltunk, hanem házi készítésű csokoládét és cukorkát! Majd lesétáltunk a belvárosi templomokhoz, melyek közül az egyiknek, a Capilla Real-nak 7 hajója és 49 kupolája van. Vacsorára taco orientales-t kóstoltunk, ami annyiban tért el a húsos burrito-tól, hogy kicsi búzalepénybe volt csomagolva. Sajnos pueblai ismerősünk éppen Németországban tartózkodik, így ez a találka nem jött össze. Áthajtottunk a külvároson és keletnek vettük az irányt. Útközben egyre több fáklyával futó vagy bicikliző emberkét láttunk, akiket villogóval és szirénával felszerelt kisbusz kísért. Amikor megálltunk tankolni, fényt derült a rejtélyre. A kutas hölgy elmondta, hogy december 12-én van a Guadalupe-i Szűzanya ünnepe és a zarándokok emiatt vannak úton. Szinte az egész ország megmozdul és felváltva viszik a lángot egyik helyről a másikra. Mindenki dudál nekik és biztatja őket. Szép esemény. Megkérdeztük, hogy a parkolóban aludhatunk-e, amire igenlő választ kaptunk. Még fegyveres őr is vigyázott a környéken. Több zarándokcsapat is megállt a mosdónál, néhányan a kövön töltötték az éjszakát. Miután kidörzsöltük az álmot a szemünkből, meglepve láttuk, hogy a napfényes idő teljes pompájában mutatja nekünk az ország legmagasabb csúcsát, az 5746 méter magas Citlaltepetl-t. Fel is ébredtünk teljesen a látványtól! Aznapi úticélunk Palenque romvárosa volt, 600 kilométeres távolságra. Ameddig lehetett, autópályán haladtunk. Be is fizettünk majdnem 10 ezer Ft-ot az államnak - egy napi autópálya használatért. Reméljük, az utak karbantartására használják majd fel! Amióta elhaladtunk az ország fővárosa mellett, megváltozott a táj. Elmaradtak a kaktuszok és a sivatagok, minden zöld és virul. Csupán 60 kilométert kellett megtennünk 941 méteren lévő “alvóhelyünktől”, hogy elérjük a tengerszint körüli magasságot, azaz 3600 métert ereszkedtünk a vulkánok óta. Egyre több helyen láttunk pálmafákat, ananászültetvényeket. A mexikói öböl mellett haladva mocsarakon keresztül vitt az út, amelyek igen gazdag madárvilággal büszkélkedhetnek. Minden legelő tehenet egy szép fehér madár kísért. Előfordult, hogy a madár a tehén vagy a ló hátán vitette magát, mert lusta volt gyalogolni a fél méteres vízben.
Este 6 körül értük el Palenque falu határát, Chiapas tartományban. Előzőleg kinéztünk egy 4 dolláros kempinget, közel a romokhoz. Teljesen a dzsungelbe épültek a pálmatetős faházak és a hangulatos étterem. A nagyon találó “Jungle Palace” néven futott a hely és a zuhanyzó felé menet minden pillanatban azt vártuk, mikor ugrik a nyakunkba egy jaguár. Végül az étteremben játszó zenekar és a dzsungel éjszakai zajainak keveredését hallgatva nyomott el bennünket sátrunkban az álom. Reggel egy alabamai tetováló srác érdeklődött az utunk iránt. Neki annyira tetszik a dzsungel, hogy házat akar építeni a környéken. Minket Palenque romjai nyűgöztek le, bár ebben nagy szerepe volt a környező dzsungelnek. Szépen restaurálták a templomokat és a piramisokat, és a Templo de la Cruz tetejéről csodálatos panoráma tárult elénk. A közelben a romváros feltárt részei, a távolban a végeláthatatlan zöld esőerdő. Ráadásul szebbnél-szebb pillangók röpködtek körülöttünk. Az erdő nem áthatolhatatlan kuszaság volt, hanem hatalmas fák, alsó részükön 4-5 különböző élősködővel, amiket hazánkban szobanövényként láthattunk. A növények húsos-vastag levelei helyenként olyan hatalmasra nőttek, hogy törpének éreztük magunkat mellettük. Ami igazán megfogott minket ebben a helyben, azok a maja város erdőben található részei. Fura volt látni, ahogy a természet elnyeli az emberi alkotásokat. Egyes romok tetején már óriási fák nőttek, másokat csak föld borított. Egy szép vízesésnél önkéntelenül is magunk elé idéztük a régi idők képeit, a folyóban fürdőző majákat. Erről a népről nem sok írásos emlék maradt ránk, ezért számítanak különlegesnek a Templo de las Inscripciones-ben talált képírással teli kőtáblák. A jelekből megfejtették a régészek, mely királyok uralkodtak a városban, de az már nem derül ki belőlük, miért hagyták el Palenque-t lakosai i.sz. 900 körül. Mi délután kettő körül távoztunk, amikor tetőfokára hágott a hőség és kiürült vizespalackunk. Visszasétáltunk a kempingbe, lezuhanyoztunk, felvettük a mosodából a tiszta ruhákat és észak felé indultunk tovább, hogy felfedezzük a következő maja várost, Uxmal-t.

2005. december 1. csütörtök |  Nyomtatás

Utazásunk 72.napján érkeztünk a Death Valley Nemzeti Parkba. Itt található az USA legmélyebb pontja (85,5 méter) és itt mérték a legmelegebb hőmérsékletet (56 Celsius fok) is az országban. Sötétben léptük át a park bejáratát, mégis sikerült találnunk egy szűk, egy nyomtávú, egyirányú kanyont, ahol magas sziklafalak között kígyózott a kavicsos út. Helyenként olyan keskeny volt a 4X4-es járműveknek ajánlott szakasz, hogy alig fért el autónk a kanyarokban. Izgalmas volt éjszaka, megvilágított aljú kőfalak között utazni - menetiránnyal ellentétesen. A kempingben meglepően sokan sátraztak. Mint kiderült, a nyári hőségben csak a tapasztalatlan turisták látogatják a Halál Völgyét, akik közül sajnos minden évben néhányan áldozatul esnek a kiszáradásnak. Az idei nyáron például huszonéves, jó kondíciójú, friss házasok indultak túrázni a homokdűnék közé. A nő elfáradt, visszatért, a férfi továbbment. Pár órával később kezdték keresni. Eszméletlenül találtak rá a 44 fokos hőségben és még aznap este meghalt a Las Vegas-i kórházban. Nomen est omen. Nem szabad lebecsülni a természet erejét. A napfelkelte a Zabriskie-ponton talált bennünket, ahonnan szép fotókat lehet készíteni az útikönyv szerint. Ezt biztos olvasták a többiek is, ugyanis nem mi voltunk az elsők. Korai kelés, hosszú nap. Bejelentkeztünk a visitor center-ben, megkaptuk a helyi újságot, majd megreggeliztünk a pálmafák árnyékában. Éppen pakoltunk össze, amikor nem messze tőlünk egy coyote sétált ki a fák közül. Őt még másik három követte. Nem tűntek szívbajosnak, bár meggyorsították lépteiket, amikor Joe a fényképezőgéppel üldözőbe vette őket. Ezután mi is bemerészkedtünk a fák közé, ahol zöld füves golfpályát találtunk. A Halál Völgyének közepén! Mit tesz a pénz! Első megállónk stílusosan a Devil’s Golf Course nevű látványosság lett, amely azért kapta ezt a nevet, mivel csak az ördög lenne képes a szél és eső által alakított, sóból formálódott sziklákkal tarkított területen golfozni. A völgynek ez a része már tengerszint alatti terület, melyet sok-sok évvel ezelőtt víz borított. Vizet ma már csak eső után lehet találni, a só azonban különböző formákban rakódott le. A legmélyebb részen, a Badwater medencében sík, hófehér felületet alkot, mintha havas tájon járna az ember. A parkolóban többen is megbámulták járművünket. Egy európai turistákat szállító busz idegenvezetője kikérdezett minket, hogy utána el tudja mesélni az érdeklődő utasoknak, mi járatban vagyunk. Innen északra indultuk tovább, elsétáltunk a Natural Bridge elnevezésű, kőhidat formázó szikláig, majd ismét egy szűk kanyonban autózhattunk, ezúttal menetiránynak megfelelően. Az út az Artist Drive elnevezést kapta különböző színekben pompázó hegyoldalairól. A “Művész palettája” megállónál mi is elcsodálkoztunk a rózsaszín, sárga, barna, zöld “festékek” kombinációin, melyek valójában más-más ásványtól származnak. Várakozásunkkal ellentétben nagyon változatos tájat találtunk ebben a nemzeti parkban. Kiszáradt sóstó, színpompás hegyek, sziklás kanyonok, pálmaliget és homokdűnék! Ez utóbbit hagytuk utoljára és a többiekhez hasonlóan, mi is elindultunk a legmagasabb és legsárgább dűne felé. Szerencsére a hőmérséklet kellemes 22 fok körül mozgott, mert fél órás gyaloglás után alig jutottunk közelebb a kiszemelt ponthoz. Felmásztunk a homokkupac egyik oldalán, le a másikon és ez ismétlődött újra meg újra. Nem irigylem a beduinokat! A tevéiket sem! Ezzel a kis kalanddal fejeződött be látogatásunk a Halál Völgyében. Ha kellően körültekintő és elővigyázatos az ember, kellemes élményekkel távozhat erről a felfedezői által nem igazán kedvelt vidékről.
Las Vegas felé vettük az irányt. Már 50 mérföldes távolságból látszottak az éjszakai égbolton a város fényei. Amikor a dombtetőről megpillantottuk, elakadt a lélegzetünk. Hatalmas kiterjedésű terület úszott fényárban előttünk. Nem csoda, hogy már az űrkorszak elején biztos tájékozódási pontként szolgált az asztronautáknak! Álmélkodva hajtottunk végig az ismertebb kaszinóknak helyt adó fő utcán, a Las Vegas Boulvard-on. A kuponkatalógusból kinéztünk az utca végén egy általunk is megfizethető hotelt, amelyben csodák-csodájára szintén üzemelt kaszinó. Az árban benne volt a vacsora, a reggeli és egy ital a bárban. Miután degeszre tömtük magunkat, elindultunk felfedezni a bűnös várost. Elsőként az üvegpiramist pillantottuk meg, melynek csúcsából erős fénysugár tört az ég felé. Előtte egy obeliszk és egy fekvő szfinx, amelynek hasa alatt autók parkoltak, ugyanis itt található a piramis bejárata. Mellette torzított szobrok Luxorból - minden műanyagból! Látványos, de hamis. A következő sarkon New York kicsinyített részlete várt bennünket. Jelen volt a Szabadság Szobor, valamint a szállodaként üzemelő Empire State Building és Chrysler Building. New York belsejében éttermek, boltok, szórakozóhelyek és persze kaszinók találtak helyet. A következő látványosság a hab a las vegasi tortán. Ez nem más, mint a Hotel Bellagio előtt elterülő tó, melynél minden negyed órában 1000 nyílásból szökik a magasba a zene ritmusára a vízsugár. Természetesen minden alkalommal más dallammal és fényjátékkal kísérve. Órákig el bírnám nézni! Annyira lenyűgöző, mint a tüzijáték. Folytatva a felfedezést, elhaladtunk a Caesar Palace római stílusban készült épülete előtt, majd megérkeztünk a Hotel Mirage elé, amelynek vízesése minden fél órában vulkánná változik. Vörös fényekkel világítják meg a vizet dörgő hangok kíséretében. Még tűz is lángol a vulkán tetején, de az egész nem tart 3 percnél tovább. Innen nem messze látható a sokak által favorizált Treasure Island, azaz a Kincses Sziget, melynek szirénjei egy este négyszer csábítják el a másik hajón érkező kalózokat és velük együtt a közönséget. Látványos, fél órás műsor, robbanásokkal, tüzijátékkal, süllyedő hajóval és vízbe ugráló szereplőkkel, de akkora a tömeg, hogy csak a korán érkező, első sorban álló nézők élvezik igazán. A túloldalon indultunk visszafelé, ahol a Venetian szálló belsejében Velence kék ege alatt korzózhattunk. A Szent Márk téren hegedültek, az átlátszó vizű csatornán, gondolások fuvarozták a turistákat és énekelték a Sole Mio-t. Tényleg olyan érzés volt, mintha Olaszországban járnánk. Persze a Rialto hídon mozgólépcső vitte át az embereket, ez azért már a kényelmes amerikaiaknak épült. Kicsit távolabb az Eiffel-torony állt, mellette egy Paris feliratú léghajóval. Az épületen belül párizsi utcarészletek elevenedtek meg, kifelé pedig átsétálhattunk a lekicsinyített Diadalíven. Ezek után a Sahara névre keresztelt kaszinó már nem sok meglepetést tartogatott. Az MGM-ben megnéztük az üvegketrecbe zárt oroszlánokat és az Excalibur névre keresztelt narancssárga-kék kupolájú, giccses kinézetű mesevár kaszinóját, majd még egy Bellagio előtti vízielőadás után visszatértünk a szállásunkra. Hajnali 2 óra volt, de a kaszinóban még javában zajlott az élet. Kikértük a bárban italunkat, majd szerencsét próbáltunk egy dollárral az egyik automatán. Bejött, mert nyertünk négyet! Gyorsan abbahagytuk a csúcson. Jól bírtuk az éjszakázást, pedig a nappal keltünk, de annyi érdekes látnivaló volt Las Vegas-ban, hogy egyszerűen nem éreztünk fáradtságot. Nem gondoltuk volna, hogy minket is elvarázsolnak a fények, mégis ez történt! Ráadásul a hűtőnk is megjavult. Még Arthur javasolta Paso Robles-ben, hogy állítsuk fejtetőre és ezek szerint bejött! Pedig már kezdtünk lemondani róla.
Másnap kelet felé vettük az irányt és egy RV-parkban éjszakáztunk. Ez magyar fordításban lakókocsiparkot jelent. Igazából ez nem kemping, itt hosszabb időre telepednek le az emberek, de már három helyen lementünk az autópályáról, ahol kempinget jelzett, mégsem találtunk egyet sem, így végső kétségbeesésünkben beálltunk ebbe a parkba. Reggel csodálkozva nézett ránk a tulaj és jót derült az eseten. Nem sokkal később megérkeztünk a Zion Nemzeti Parkba. Hálaadás ünnepe csütörtökre esett, így hosszú hétvégét tarthattak az amerikaiak, rengeteg ember gondolta úgy, hogy ő bizony a természetben szeretné eltölteni az időt. A fő látnivaló itt a kanyon, hatalmas, függőleges sziklákkal, amelyeket bibliai alakok után neveztek el. Először rövidebb sétát tettünk a folyóparton, majd az Emerald-tavakhoz indultunk túrázni. A tavak elnevezés nem túl helytálló, inkább pocsolyákat találtunk csak a helyükön, de a kilátás nagyszerű volt. Naplementében hagytuk el a parkot. A kelet felé kivezető út a főbb látnivalók közé tartozik, ezúttal pedig a nap még festőibbre színezte a vörös sziklákat. Szerencsére a Bryce Canyon Nemzeti Park csupán pár órás távolságra fekszik, így az éjszakát már az ottani kempingben tölthettük. 2450 méteres magasságban nem volt meglepő a fagyos hideg, inkább az autóban húztuk meg magunkat a jeges szél elől. A napfelkelte már a Sunrise ponton ért bennünket. Az egyik legszebb látvány fogadott, amit valaha is láttunk. Csodálatos munkát végzett a szél és a víz a sziklákon. Rengeteg különálló torony emelkedik a magasba, mindegyik csíkos a különböző típusú kőzetek egymásra rakódása miatt. Az út a fennsíkról vezet a mélybe, a formás sziklacsúcsok közé. Mi a Queen’s Garden elnevezésű részhez indultunk gyalogtúrára a völgybe. Az ösvény egy Viktória királynőre hasonlító kőtorony közelében ért véget. Nem akartunk ugyanazon az úton visszatérni, elindultunk hát a Sunset kilátópont felé. Egy darabig a völgyben vitt az út, majd egy kanyonban meredeken emelkedni kezdett. Jó kis szintkülönbséget kellett legyőznünk a túra végén, de megérte, hiszen újra elénk tárult a természet csodája. Nehéz szívvel vettünk búcsút a parktól, azonban indulnunk kellett tovább, várt ránk a Grand Canyon!
Az éjszakát újra az autóban töltöttük, ezúttal a Colorado folyó mellett. Hiába vagyunk délen, folyamatosan fennsíkon haladunk, 1700-1900 méter magasan, ahova könnyebben eljutnak az északi hideg fuvallatok. A parkhoz közelítve havas autók jöttek szembe az úton. A bejáratnál egy vacogó, lila szájú parkőr igazított útba minket. Az információs táblán látható előrejelzés szerint a napi hőmérséklet -12 és 1 fok között várható. Ez nem éppen nevezhető kiránduló időnek. Inkább síelős emlékeink kerültek előtérbe. Az első kilátópont a Desert View volt. Itt fedte fel magát igazán a grandiózus 277 km hosszú, 10 km széles és 1600 méter mély kanyon. Mintha megnyílt volna a föld alattunk. A mélyben lent kanyargott a Colorado folyó, kétoldalt lépcsőzetesen magasodtak a vörös szín különböző árnyalataiban játszó sziklafalak. Ahogy a nap felfelé emelkedett, úgy vonultak lejjebb az árnyékok és fedték fel a völgy szépségét. Csak az a metszően hideg szél ne fújt volna! Télen a déli oldalról lehet megközelíteni a kanyont, ahol ingyenes buszok szállítják az embereket az egyik kilátóponttól a másikig. A buszok 15 percenként közlekednek, tehát csak le kell szállni, lepillantani a mélybe, fényképezni és már jön is a következő járat. Mi azért nem voltunk ilyen lusták, tettünk egy pár kilométeres sétát a meredély szélén. Jó, hogy nincs tériszonyunk, bár a szikla széléről eddig még nem sokan estek le! Azért itt is felfigyeltünk a hirdetőtáblán egy elrettentő példára. “Le tudod futni a bostoni maratont?” kérdéssel kezdődött. Egy 25 éves, edzett lányról szólt, aki lefutotta, mégsem élte túl az egynapos nyári kirándulást a kanyonban. 23 kilométeres túrára indultak ketten, nem vittek térképet, ezért nem is vették észre, hogy az ösvény 47 kilométeren keresztül kanyarog. Eltévedtek, majd kettéváltak. 41 fokos hőséget mértek aznap és hiába volt a lánynál 1,5 liter víz és két energiaszelet, teljesen kiszáradva találtak rá az esti órákban. A társa épségben kijutott. Mindenki leszűrheti magának a tanulságot, mi tanultunk az esetből. Két helyen lehet lejutni a folyóhoz, de többnapos túrának javasolják mindkettőt. Ha nem mínusz fokokban érkezünk, valószínűleg mi is nekivágtunk volna, így azonban maradt a kandallónál való melegedés a buszos túra végállomásánál. Még világosban indultunk Flagstaff városa felé, ahol az Economy Inn-ben töltöttük az éjszakát. A reggeli ébredés örömteljes volt, végre átutalta a bank a lakás árát! Augusztus 17-től november 28-ig tartott az elbírálás. Biztos különleges eset voltunk! Jó a hűtő, megvan a pénz, mi állhat utunkba? Továbbindultunk Albuquerque felé és csak egy helyen álltunk meg rövid időre, a Petrified Forest Nemzeti Parkban, ahonnan évente 12 tonna megkövült fát lopnak el a látogatók. Mi már találkoztunk kővé vált fával Washington államban, ezért inkább csak a park északi részét néztük meg, a Painted Desert elnevezésű sivatagot. Az egyik kilátópont mellett Joe furcsa mozgásra figyelt fel a bokros domboldalban. Közelebb érve egy tarajos sül kinézetű, tüskés állatot vehettünk szemügyre. Még sosem láttunk vadon ilyen állatot, de talán állatkertben sem. Újabb élménnyel gazdagodtunk! Albuquerque-be érve internetes szállást kerestünk, hogy rendezni tudjuk adósságainkat és feltöltsük bankkártyáinkat. Sajnos csiga lassúsággal működött a net, éjjeli 1-re végeztünk mindennel. Közben sikerült megnéznünk az HBO-n azt a “Flight of the Phoenix” című filmet, amelynek főszereplő repülőjében mi is ültünk Greybull-ban! Mit hoz a sors! Kedd reggel USA-beli utazásunk utolsó szakaszának vágtunk neki. Csupán pár száz mérföld választott el bennünket a mexikói határtól. Félúton letértünk az autópályáról, hogy megnézzünk egy gátat. A gát nem volt különleges, ellenben észrevettünk egy coyote-t a bokrok között, a szájában elejtett zsákmányával kíváncsian nézte, mit keresünk mi itt. Las Cruces-ben megálltunk az AAA irodájában, még utoljára kihasználtuk a német autóklubtagság nyújtotta előnyöket és begyűjtöttünk egy mexikói térképet és egy túrakönyvet. A naplemente által narancsra színezett égboltban gyönyörködve hajtottunk tovább El Paso felé. Egy külvárosi sportboltban beszereztünk két pepper spray-t, amelyek még jól jöhetnek a későbbi veszélyes helyeken. Az előre kinézett szállás már megtelt, de szerencsére találtunk egy olcsóbb motelt a közelben. Másnap első utunk a postára vezetett, hogy felvegyük a biztosítási kötvényt, amit San Rafael-ben nem tudtunk, de ide sem érkezett meg. Most már úgyis mindegy, hiszen a határon vagyunk, inkább a mexikói biztosításon kell törni a fejünket. Ezután bevásárló körút következett, el is telt vele az egész nap. Fárasztóbb volt, mint bármilyen gyalogtúra, holtfáradtan estünk be az ágyba. Beköszöntött a december. A délelőttöt pakolással töltöttük, próbáltuk felkészíteni az autót Mexikóra. A felesleges holmikat dobozba tettük és feladtuk a postán. Máris több helyünk lett az autóban. Elkezdtük szervezni a Carnet de Passages, azaz az autóútlevél beszerzését. Eddig olajozottan halad a téma, reméljük Panamában már ott vár minket ez a fontos dokumentum. Mire mindennel végeztünk, kezdett sötétedni, ezért péntekre halasztottuk a mexikói határátlépést.
Ezzel véget ért kalandozásunk az Amerikai Egyesült Államokban. Néha olyan érzés fogott el minket, mintha egy örökkévalóság óta itt lennénk. Valójában azonban sokkal több időt is el tudtunk volna tölteni egy-egy nemzeti parkban. A közbiztonsággal nem volt problémánk, az emberek életszínvonala az európai átlag felett van. Az energiával nem takarékoskodnak, ennek biztos meglesz a böjtje később. Az utak szélesek, szinte folyamatosan autópályán haladtunk. Nem vicc, hogy mindenhova autóval mennek, még a boltba is. Előfordult, hogy nem találtunk járdát vagy gyalogátkelőhelyet egy bevásárlóközpont két oldala között. Az emberekről csak jót mondhatunk. Érdeklődőek, barátságosak, vendégszeretőek, legalábbis akikkel mi találkoztunk. Az volt a benyomásunk, hogy gondtalanul élnek. Nézzük meg akkor, milyen az élet Közép-Amerikában! Irány Mexikó!

2005. november 21. hétfő |  Nyomtatás

Úgy tűnik, hosszúra nyúlik kényszerpihenőnk a Csendes-óceán partján. Csütörtökön még abban a hitben indultunk el Paso Robles-ből, hogy pontosan egy hét múlva érkezik a váltó és aznap be is tudják szerelni. Azóta már kétszer is változott az időpont. Először péntekre, majd hétfőre, de ne szaladjunk ennyire előre!
Miután bevásároltunk egy hétre való élelmiszert, megtankoltuk a kocsit és elindultunk a dombokon át az óceán hívogató partja felé. A szerelő javaslatára többnyire negyedik sebességben haladtunk, 80 km/h sebességgel. Ahol lehetett, lehúzódtunk és elengedtük a mögénk feltorlódott kocsisort. Az óceánhoz közeli első kempingben tábort vertünk és hosszú idő után újra kinyitottuk a tetősátrat. A kemping egy állami parkban volt. Itt primitív néven fut, ami annyit tesz, hogy van benne vízcsap és pottyantós WC. Az éjszaka hűvös volt, de ki lehetett bírni. Reggel bejelentkeztünk a ranger-nél, majd pakolás következett. Joe végre ráért a kocsival foglalkozni. Felszerelte a hátsó lámpát, felerősítette a vízálló ládánkat a tetőre, bevezette a világítást a sátorba, kihalászta a CD lejátszóból a beszorult CD-t. Újra tudunk zenét hallgatni! A rádiófrekvenciák kicsit eltérnek az európaitól, nem tudjuk mindenhol fogni az adást. Itt szerencsénk volt, pont bejött a cambriai Pig Radio, ahol kellemes régi melódiák csendültek fel. Beáztattam a kanadai babot, amit még a Niagara-vízesésnél kaptunk Károly bácsitól, megpucoltam a zöldségeket, mert elérkezett az idő, hogy finom bablevest együnk. Délután sétára indultunk, felfedezni a környéket. Persze az óceán partjára vezetett az ösvény, ahol számunkra ismeretlen madarak kutattak élelem után. Az egyik fajta nagyobb testű, világosbarna, fekete pöttyökkel, hosszú csőrét a homokba fúrva keres táplálékot (long-billed curlew). A másik kisebb, fehér és szürke színű tollazat borítja (sandlers). Ezek kis csapatokba verődve futkároznak a parton, a hullám elől kimenekülnek, majd amikor visszavonul követik és felcsipkedik, ami ehetőt a partra sodort. Vicces nézni, ahogy egyszerre ki-be futkározik 10-20 madár. Elsétáltunk a sziklák felé, láttunk pelikánt, kormoránt, sirályokat, gyűjtöttünk kagylókat, csigákat, színes köveket. Visszaúton a sátor felé szürke gémet és fehér kócsagot pillantottunk meg a patakparton. Nem messze tőlük egy vadmacskára hasonlító állat (bobcat) settenkedett a nádas szélén. Még sötétedés előtt összegyűjtöttük a száraz gallyakat és tábortüzet raktunk a sátorhely mellett található fémhordóban. Spórolni akartunk a gázzal, így ezen főztük meg a bablevest. Annyira jól sikerült, hogy három napig ezt ettük! Esti programként magunkkal vittük a laptopot a sátorba és megnéztünk egy filmet. Sötétedés után puma járőrözik a környéken, nem akartunk vele ujjat húzni. Másnap reggel amerikai palacsintát reggeliztünk, majd pakoltunk pár szendvicset és útra keltünk San Simeon falucska irányába. Nem találtunk ösvényt, a főút mentén gyalogoltunk pár mérföldet, míg elértük a szállodasort. Az egyik piros virágú fánál kolibrit láttunk, gyorsan cikázott ágról-ágra, nem volt könnyű lencsevégre kapni! Az információs központ zárva volt, helyette az elefántfókák barátainak irodájába tértünk be. Megtudtuk, hogy csupán pár mérföldet kell északnak haladnunk, hogy megnézhessük ezeket az érdekes állatokat. Ezután megmásztunk egy óceánparti sziklát, ahonnan szép kilátás nyílt a környékre. A vízben tengeri vidrát láttunk, távcsővel egész jól látszott, ahogy hanyatt fekszik és kagylót eszeget. A levegőben piros fejű keselyűk szálltak felettünk (turkey vulture). Először sasnak gondoltuk őket, mert nincs hosszú nyakuk és hiányosak biológiai ismereteink.:) Apály volt, így a parton sétáltunk vissza a kempingbe. Az egyik szikláról víz csordogált a mélybe, mire Joe megjegyezte: “Milyen jó lenne a hajótöröttnek, ha itt érne partot, mert rögtön találna ivóvizet.” Majd hozzátette: “Ennél már csak az lenne jobb, ha Pamela Anderson várná… akkor ugyanis tudná, hogy nem lakatlan szigetre érkezett!”:) Félúton a kemping felé láttuk, hogy fókák sütkéreznek a sekély vízben lévő sziklákon. Óvatosan becserkésztük őket a domboldalról, majd távcsövön keresztül néztük ahogy lustálkodnak. Nem gondoltuk, hogy a táborhelyünkhöz ilyen közel találjuk őket! Megvártuk a csodálatos naplementét, mielőtt visszatértünk a sátorhoz. Tábortűz, bableves, filmnézés - a szokásos esti program.
Vasárnap déli irányba indultunk, Cambria falucskában akartunk internetezni. Hatezren lakják, művésztelepülés és népszerű nyaralóhely, tele turistákra szakosodott boltokkal. Az óceánparton kiépített sétaút van, ennek ellenére elég sok fóka pihengetett látótávolságon belül. Meglepő volt, hogy ezek a szárazföldön esetlenül mozgó állatok, milyen ügyesen küzdötték fel magukat a magas sziklákra. Az ingyenes troli bevitt minket a fő utcára, ahol már a harmadik ház egy internet kávézó volt. Leültünk egy padra a közelben és elintéztük az aktuális dolgokat. Majd bevásároltunk a Cookie Crock Market-ben, kolbit is vettünk, hogy tudjunk a tűz felett sütögetni. Végül visszasétáltunk a pár mérföldre található kempingbe és fürdés helyett tartósítottuk magunkat egy kis füsttel. Hétfőn pihenőnapot tartottunk. Élveztük a napsütést és a semmittevést. A szerelőt kedden kellett felhívnunk, hogy mikor érkezik a váltó. A vasárnapi misét lekéstük, így elmentünk a keddire egy kis plusz támogatásért a váltóproblémához. Ehhez akkor nem kaptunk segítséget, ellenben szállást igen! A templomból kifelé jövet egy idősebb úr jött oda hozzánk, megkérdezte, honnan jöttünk. Amikor mondtuk, hogy magyarok vagyunk, felderült az arca és hívta a feleségét, aki cseh származású, hogy bemutassa a “szomszédokat”. Pár mondatban beszámoltunk róla, hogy mi járatban vagyunk, majd elbúcsúztunk és indultunk az autóhoz, mikor utánunk jöttek és megkérdezték, hogy nem akarunk-e nálunk zuhanyozni, esetleg maradni éjszakára. Mivel 5 napja nem fürödtünk (lehet, hogy érezték?), nem gondolkodtunk sokat, hogy elfogadjuk-e a felajánlást. Külön bejáratú lakosztályunk lett, saját tévével és fürdőszobával. Ismét elámultunk az amerikaiak kedvességén és vendégszeretetén. Hogyan lehetséges, hogy pár perces beszélgetés után meghívnak magukhoz? Egyre többet gondolunk arra, hogy hazatérésünk után megpróbáljunk mi is segíteni másokon. Nálunk még az is furcsa, ha ismeretlenül megszólítunk valakit, összehúzott szemöldökkel néznek, hogy mit akarunk. Itt pedig mindenki vált veled pár kedves szót az utcán, a boltban, teljesen ismeretlenül. Az USA-ban látni igazán, hogy eltávolodtak egymástól az emberek Európában, ahol mindenki csak magával foglalkozik. Először mesterkéltnek tűnt ez a mézes-mázas stílus, az örökös mosolygás, de két hónap után kezdjük megérteni, hogy ők így nőttek fel és az egész országban ez a közvetlen stílus a mérvadó. Persze a metropoliszokban más a helyzet! Vidéken lehet igazán megismerni az embereket. Amikor este leültünk beszélgetni ezzel a házaspárral, kiderült, hogy 76 évesek (mi 60 körülinek néztük őket) és négy éve házasodtak össze. Carmelle 70 éves korában kipróbálta az ejtőernyőzést, Chuck pedig a szörfözést a nászútjukon. Hihetetlenül fiatalosak és sportosak, amihez hozzátartozik, hogy egészségesen és vitamindúsan étkeznek, a zöldség és gyümölcs nem hiányozhat a napi étrendből. Pár éve megtanulták használni az internetet, minket pedig megkértek, hogy adjunk pár tanácsot, milyen digitális kamerát vegyenek jövő évi kínai útjukhoz. Amikor kiderült, hogy az alkatrész csak hétfőn érkezik, azonnal felajánlották, hogy maradjunk nyugodtan, ameddig szükséges. Nagyon szép, emlékezetes hetet töltöttünk náluk Cambria-ban. Szabadon jöttünk-mentünk, minden nap lesétáltunk a faluba internetezni, megnéztük az elefántfókákat a Hearst Castle-től északra, piknikeztünk a strandon, esténként felváltva főztünk vacsorát, viszonzásképpen pedig segítettünk Chuck újságcikkeit könyvbe fűzni a számítógépen és kiírni CD-re. Az elefántfókákról azt tudtuk meg, hogy képesek akár 1500 méteres mélységbe is lemerülni, a kifejlett hímek súlya pedig elérheti a két és fél tonnát! 1990 óta vannak jelen a Csendes-óceán ezen partszakaszán, a tavalyi évben pedig 7000 utód született a homokos parton. Novemberben csak a fiatal hímek lustálkodnak itt, az óriás hímek decemberben érkeznek, akkor kezdődik a harc a legjobb helyekért. Ezután jönnek a nőstények, akik egy héten belül világra hozzák csemetéjüket. A téli hónapokban zsúfolásig megtöltik a Piedras Blancas környékét ezek a csodálatos állatok. Egyik nap be kellett autóznunk Paso Robles-be, mert a szerelő nem tudta lehúzni a bankkártyánkról a pénzt, személyesen kellett bemennünk a bankba és készpénzt vinni neki az alkatrész megrendeléséhez. Közben kiderült, hogy van egy magyar származású barátja, Arthur Varga, aki szívesen találkozna velünk és meghívott bennünket vacsorára. Vasárnap estére beszéltük meg a találkozót. Szombat reggel Chuck elvitt minket Morro Bay-be, ahol együtt sétáltunk a hideg vízben és néztük a szörfösöket. Az interaktív természettudományi múzeumban végre megtudtuk, milyen állatokat láttunk eddig a környéken. Délután Carmelle fia, aki ingatlanügynök, nyílt napot tartott egy millió dolláros parti házban. Szerény háromszintes hajlék volt. Még az étkezőből és a pezsgőfürdőből is az óceánt lehetett látni. Az egyik szoba pedig hajókabinnak volt berendezve. Amúgy mindenhol antik tárgyak, babák, nem volt éppen egy lakható ház. Carmelle fiát már előző este megismertük, együtt mentünk amerikai focimeccsre a helyi középiskolába. Ahhoz képest, hogy tizenéves vézna legények játszottak, egész izgalmasra sikeredett a mérkőzés, 7 touchdownt is átvacoghattunk. Bezzeg a pom-pom lányok biztos nem fáztak, végigugrálták a meccset, remegett az egész lelátó! Szombat este vendéglátóink egy “potluck”-ra vittek el bennünket, ahova mindenki viszi a saját főztjét, kirakják egy nagy asztalra és végig lehet kóstolni az összeset. Aznap volt a születésnapom, de ezt csak a végefelé árultam el. Persze rögtön bejelentették a többieknek is, mire a kb. negyven résztvevő egyszerre kezdett bele a Happy Birthday dalba. Kissé elpirulva mondtam köszönetet. Ezután beszédbe elegyedtünk Bobbal, Chuck barátjával, aki 50. házassági évfordulóját ünnepelte és korábban idegenvezető volt a Hearst Castle-ban, a környék turisztikai nevezetességében. Amikor megtudta, hogy másnap indulunk tovább, kijelentette, hogy addig nem mehetünk el, amíg nem láttuk a kastélyt. Reggel 9 előtt értünk jött, megvette a belépőnket és megvárta, amíg megnézzük a filmet és részt veszünk a másfél órás túrán. Hihetetlen! A mediterrán stílusú kastélyt William Randolph Hearst médiamágnás építtette Julia Morgan építésznővel 1919-1947 között. A 150 szobás, háromszintes főépület kívülről egy katedrálist formáz, ezt veszi körül a három vendégház, amelyek közül a legkisebb is 10 szobás, a két medence és a teniszpálya. Természetesen gyönyörű kilátás nyílik az óceánra a birtok szinte minden pontjáról. A domboldalon zebrák legelnek, már csak ők maradtak a világ egykori legnagyobb magán állatkertjéből. A kastély ma állami gondozásban van, rengeteg turista kíváncsi az épületre és a benne található ókori és középkori, többnyire európai műkincsekre. Ebéd után búcsút vettünk kedves házigazdáinktól, véget ért óceánparti nyaralásunk. A faluban még összefutottunk egy mongol sráccal, aki felajánlotta, hogy lakjunk nála mongóliai tartózkodásunk alatt. Ezt a meglepetést! Gyorsan e-mail címet váltottunk, majd elindultunk Paso Robles felé, ahol magyar vacsorával várt bennünket Barbara, Arthur felesége. Később megérkezett Matthew is, a szerelő, feleségével és egy hónapos kislányával. Arthur két fiával teljes volt a családi idill. Nem gondoltuk az út előtt, hogy ilyen meleg fogadtatásban részesülünk a világ másik felén. Arthur édesanyja magyar, ő Kanadában született és csak pár évet töltött gyerekkorában Magyarországon, mégis tökéletesen beszéli anyanyelvünket. Jó volt újra magyarul beszélgetni! Másnap reggel 8-ra fixáltuk le az autószerelővel a találkát. Rögtön neki is láttak Joe-val szétbontani az autót. Délután egyre lettek kész a hibás alkatrész leszerelésével. A váltóval kettőkor futott be Tim, Matthew kollégája és 5 körül már új váltóval büszkélkedhetett hű fegyverhordozónk. Az nem derült ki, mi volt az előzővel a probléma, mert a váltó szétszerelése elég időigényes feladat, aminek ugye híján voltunk, az viszont szétszedés nélkül is világos volt, hogy legalább egy csapágy eltörött. Csoda, hogy eddig nem adta meg magát. “Természetesen” Matthew sem engedett minket tovább ilyen későn, meghívott vacsorára és náluk is aludhattunk. Esti meseként végignéztük off-road-os kalandjaikat a Moab sziklás sivatagában és a Lake Tahoe kőteraszain. Ha nem videón látjuk, el sem hisszük, hogy fel lehet menni ilyen helyeken autóval. Persze hozzá kell tenni, hogy Matthew és Tim is Land Rover tulajdonosok! Cégük profilja: régi autók átépítése motorcserével, ami legtöbbször 4,8 literes benzines Chevrolet motor, plusz az ehhez szükséges váltó, fékek beépítése; szinte csak az alváz és a karosszéria marad változatlan. Jó móka lehet egy 40 éves terepjáróval legyorsulni a melletted állókat! Reggel korán útra keltünk Death Valley felé. A két hetes csúszás miatt úgy döntöttünk, kihagyjuk Los Angeles-t, amiről egyébként mindenki megpróbált lebeszélni bennünket. Inkább a természeti csodákat nézzük meg, azok sokkal vonzóbb célpontok számunkra.
Így ért véget a váltós kaland. Ismét kiderült, hogy minden rosszban van valami jó: új barátokat szereztünk és kellemes időt töltöttünk a Csendes-óceán gyönyörű kaliforniai partszakaszán.

2005. november 10. csütörtök |  Nyomtatás

A napfényes Kaliforniában ránk ugyanolyan rossz idő várt, mint amilyet Oregon államban hagytunk. Crescent City mellett pillantottuk meg először a Csendes-óceánt. Esős, felhős idő volt, haragos hullámaival rácáfolt nevére Amerika nyugati határa. A Redwood Nemzeti Park elvarázsolt bennünket égbe szökő óriás fenyőivel, törpéknek éreztük magunkat meseországban. Az út hatalmas fák között kanyargott, kiszállni mégsem tudtunk, mivel az eső újból rázendített. Sajnos az időjósok másnapra sem kecsegtettek javulással, ezért beértük a szélvédő mögötti túrával. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy megyünk mi még óriás fenyők közé a Sequoia Nemzeti Parkban! Itt a legmagasabb fenyőket látni, ott a legnagyobbakat (volumenre) és legidősebbeket. Számít az, hogy 100 méter magas a fa vagy csak 70? Úgyis nagyobb egy tízemeletesnél! Ezeknek a fáknak az a fő jellemzőjük, hogy 2-3 ezer évig is képesek élni. 1850-ben még 2 millió hektárnyi területet borítottak, mára ennek 4 százalékára csökkent az életterük. Jött az ember, az aranyláz, benépesedett a környék. Aranyat nem találtak, helyette volt fa bőven, óriások, ebből is lehetett pénzt csinálni, tehát megkezdődött az erdőirtás. Csupán néhány darab maradt mutatóba az igazán öreg, több ezer éves matuzsálemekből. Szóval az eső miatt folytattuk utunkat déli irányba a 101-es úton és Willits faluban találtunk szállást éjszakára. Későn érkeztünk, a motellel szembeni mosoda már zárva volt, de reggel első utunk oda vezetett. Két gépet is megtöltöttünk koszos ruhákkal, hiszen a keleti parton mostunk utoljára. Fél óra mosás, fél óra szárítás és már mehettünk is! (Wash and go!:)) Péntek volt és siettünk San Rafael-be, hogy még időben odaérjünk a postára. Az autó biztosítási kötvényünk eredeti példányát vártuk oda, persze nem érkezett meg. Megkértük a postást, hogy El Paso-ba, utunk utolsó USA-beli állomására továbbítsa a küldeményt. Már csak pár mérföld választott el minket San Francisco-tól. Útikönyvünk útmutatása alapján épp egy ingyenes kempinget próbáltunk becserkészni, mikor hirtelen a Horseshoe Bay-ben találtuk magunkat, csodálatos kilátással a városra, az Alcatraz-ra és a Golden Gate hídra. Az idő is szépre fordult, magunk mögött hagytuk az esőfelhőket. Kiültünk az egyik sziklára, elfogyasztottuk ebédünket, gyönyörködtünk a kilátásban, sőt, még pelikánt is láttunk az öböl felett szárnyalni. Ezek után folytattuk a kemping keresést. Nem jutottunk túl messze, épp csak a híd túloldalára. Újabb csodás kilátóhelyet találtunk, ezúttal a Csendes-óceán végtelen víztükre felé is elláttunk. Addig fényképeztünk és néztük az öbölbe érkező hajókat, míg ott ért bennünket a naplemente. Kigyúltak a város fényei, az Aranykaput karnyújtásnyira tőlünk festette át a lemenő nap sugara pirosról élénk narancssárgára. Élményekkel teli délutánt éltünk át. A fő meglepetés azonban még hátravolt. Az ingyenes kemping pontosan a város irányába nézett, így akárhányszor felébredtünk éjszaka, a Golden Gate hídon átsikló autók mögött San Francisco kivilágított házait láthattuk.
Szombat reggel átsétáltunk a hídon, persze közben többször megálltunk fotózni. Már majdnem a közepén jártunk, amikor megpillantottunk a vízben egy fókát! Lecövekeltünk, vártuk, mikor bukkan fel újra. Közben nem messze felfedeztünk egy másikat is. A Niagara-vízesésnél lévő akváriumban láttuk ezt a fajtát, szürke, foltos, nem túl nagy termetű (harbor seal). Nagyon megörültünk, nem számítottunk rá, hogy már itt lehet látni őket. Azért lassan sikerült átérnünk a túlpartra, ahonnan bebuszoztunk a Fort Mason erődig. Fővárosi tapasztalatainknak köszönhetően, összesen ezt a 3 dollárt költöttük közlekedésre (a transzferjegy kitartott egész nap). Elsőként a város tengerészeti múzeumát néztük meg, ahol főleg hajó makettek vannak kiállítva. A felső szinten interaktív, a tengeri rádiózást bemutató eszközöket próbálhattunk ki és távcsővel “bejárhattuk” Alcatraz szigetét. Innen transzfer jegyünkkel újabb buszt fogtunk, amely a város dombjait megmászva a belvárosba vitt bennünket. Itt beváltottuk eurónkat, amivel még Németországban akartunk a csomagok feladásáért fizetni, de abból végül átutalás lett. Először is nem könnyű beváltóhelyet találni, a bankok közül is csak a legnagyobbak bizonyos fiókjai foglalkoznak ezzel, másodszor felszámolnak 10 dollár kezelési költséget, harmadszor pedig nagyon rosszul váltanak mindenféle valutát, úgyhogy aki teheti, dollárt hozzon magával vagy bankkártyát. Nekünk nem volt más választásunk, mert a számlánkról elköltöttük az összes pénzünket, a lakás ára pedig még nem jött meg. A bank melletti térről indult a cable car egyik szerelvénye, elég hosszú sor várt a pénztárnál. A cable car villamoshoz hasonlít leginkább, de nyitott és lehet a lépcsőn utazni. Föld alatt futó kábelekkel vontatják és kizárólag turisták veszik igénybe a szolgáltatást. Mi inkább átsétáltunk a belvároson. A kínai negyed kapujánál kezdtünk és North Beach negyedig bírtuk szuflával. Újra buszra szálltunk és a következő látványossághoz igyekeztünk eljutni, elég bonyolult módon, körbebuszoztuk a fél várost, mire megérkeztünk a világ legkanyargósabb utcájához. Ez a Lombard street egy kis szakasza, meredek lejtő, csak egy irányban lehet rajta autózni. Mi gyalog voltunk, így felsétáltunk a házak mellett és jót mulattunk azokon az autósokon, akik 6-7 méter hosszú kisteherautóval próbálták bevenni a szűk kanyarokat. Az utca tetején megáll a cable car is, hogy a turisták lefényképezhessék a híres utcát. Persze mögöttük sorban áll a többi autós, a várakozási idő legalább fél óra. Innen már nem volt messze a Fisherman’s Wharf, gyalog vágtunk neki a lejtőnek. Az utca jobb oldalán, a dán követségen éppen esküvőt tartottak, a bal oldalon pedig a kecskepásztor próbálgatta ostorát. A belváros házai között, egy üres telken, legalább ötven kecske legelt! Biztos jobban tejelnek, ha szép, tengerre néző kilátásban részesülnek, amikor felpillantanak a fűből. Elég hihetetlennek tűnt a szituáció, de ez is bizonyítja, hogy San Francisco nem egy unalmas kisváros! Ismét a kikötőben kóboroltunk, mikor sötétedni kezdett. Ránéztünk az órára és egyszerre merevedtünk le. Vajon 6-kor zárják le a hidat a gyalogos forgalom elől vagy fél hétkor? Spuri vissza a buszmegállóba, sofőrünk még nyugisan olvasgat, nem is enged felszállni bennünket. Végül indul a járat, mi pedig 6:25-kor érkezünk az 1937-ben épült, akkor a világ legnagyobb acél függőhídjának számító monstrumhoz. Megkönnyebbülve lélegeztünk fel, a híd még nyitva volt! Ráérősen sétálgattunk, fényképeztünk, nézegettünk, csak kiengednek a túloldalon. Persze a kapu ott már zárva volt, két lány várt a túloldalán. Mi megnyomtuk belül a gombot, a kapu felnyílt, mire egy szigorú hang szólalt meg a hangszóróból: “A híd a gyalogos forgalom elől zárva van, ne próbáljanak meg belépni!”. Megkönnyebbültünk, hogy nem nekünk szólt a fenyegetés. Lesétáltunk a hídról az öbölbe, az autónk a parti őrség bázisa mellett várt ránk. (Reggel még a zászlófelvonási ceremóniát is láttuk!) A kempingben már sörözgettek svájci szomszédaink, akik kanadai autóval vágtak neki az USA-nak. Megbeszéltük, ki mit látott aznap a városból, majd nyugovóra tértünk. Reggel hűlt helyüket találtuk. Mi történhetett? A mosdónál ezt is megtudtuk. Hajnali 6-kor bekopogtattak hozzájuk a rendőrök, hogy itt nem lehet kempingezni, távozzanak. Ők is az autóban aludtak, mi is. Hozzánk mégsem kopogtak be, legalábbis nem vettük észre. Furcsa, lehet, hogy nem kedvelik a kanadaiakat? Akármennyire is tetszett nekünk San Francisco, kénytelenek voltunk tovább indulni. Aznapi úticélunk a Yosemite Nemzeti Park volt. Tengerszintről mászott fel szegény kis autónk 2500 méteres magasságba. Az egyik kilátópontnál körülnéztünk, de a csodás tájképet leégett erdőt látványa torzította el. Megtaláltuk a magyarázatot is. Ebben a térségben különösen magas a villámcsapások száma, következményük pedig legtöbbször erdőtűz. 1990-ben a nemzeti park erdejének igen nagy része leégett. Nemrég jöttek rá, hogy nem szabad eloltani a villámcsapás generálta tüzeket, mert akkor túl sok éghető anyag gyűlik fel a talajszinten és sokkal nagyobb tüzet okoz, mint normál esetben. Sőt, ma már elébe mennek a tűznek, saját maguk gyújtanak máglyákat az erdő egyes részein, főleg esős időben. A tüzeket kontrollálják és inkább csak füstölnek, miután elégették a talajon összegyűlt száraz tűleveleket. Hatékonynak bizonyult ez az új eljárás, más erdőkben is találkoztunk vele. (Később olvastuk, hogy a sequoia fenyők magjait régen a tűz által okozott magas hőmérséklet szabadította ki a tobozból. Ma már ezt a munkát a mókusok végzik.) A kemping a völgyben található, körbe magas hegyek. A bejáratnál figyelmeztető tábla lógott: “Hét medvét láttak a héten a kemping környékén, ne hagyjanak elöl semmilyen élelmiszert!”. Persze az autóban sem lehet hagyni, elrettentő példaként egy kifeszített ajtajú autó van kiállítva az egyik kanyarban. Szót fogadtunk, minden kaját bepakoltunk a parkoló melletti fémdobozba, majd lelakatoltuk. Az estét a tábor társalgójának kandallója előtt töltöttük. Záróráig melegedtünk a tűz mellett. Reggel forró csokival kezdtük a napot, meleg egyáltalán nem volt. Kicsit szemerkélt az eső, de azért elindultunk túrázni. A Mirror Lake felé vezető ösvényt választottuk Rögtön az elején újabb táblába botlottunk: “Ez a puma területe, véletlenül se fordítson hátat neki, ha találkozik vele. Küzdjön meg vele, ha megtámadja! Ne adja fel!”. Köszi, ennyi biztatás feltétlenül szükséges. A tó helyén csak homokföveny várt ránk. A kisebb pocsolyák mellett azonban medve lábnyomokat fedeztünk fel! Rögtön Bőrharisnyává alakultunk és további nyomok után kutattunk. Közben az eső is elállt és láthattuk a környező hegyeket. A Half Dome elnevezésű szikla tövében álltunk, amely nagyon kedvelt a sziklamászók körében. Visszaúton egy coyote sétált át előttünk a hídon. Nem zavartatta magát, békésen kocogott, mintha nem is lennének körülötte emberek. Tényleg népszerű ez a hely az amerikaiak körében, hiszen a hideg ellenére is sok látogató jött és még mindig szerveztek programokat. A park déli kijáratánál is található egy kisebb sequoia erdő, a Mariposa Grove, ahol végre hosszabban sétálhattunk az óriás fenyők között. Már 1881-ben alagutat fúrtak az egyik mamutfenyőbe, hogy át tudjanak hajtani rajta lovaskocsival. Amikor 1895-ben a nagy hó miatt nem tudták megközelíteni ezt a fát, kifúrtak egy másikat, a California Tree-t, amely ennek ellenére még ma is él és növekszik! Ez a két népszerű alagút nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 1906-ban nemzeti parkká nyilvánították a területet. Ma már csak ez utóbbi fa áll és gyalogosan lehet átkelni “alagútján”. Persze kizárólag a kiépített úton közlekedtünk, mivel ezeknek a fáknak csupán 1-2 méter mélyen húzódik a föld alatt a gyökerük (igaz, néha akár 45 méter hosszan), könnyen sérülhetnek és kidőlhetnek. Este Fresno-ban kerestünk egy motelt, ideje volt már fürödni három autóban töltött éjszaka után. Reggel kicsit megkésve indultunk útnak a Kings Canyon Nemzeti Park felé. Újabb hegyekre kellett felkapaszkodni, így csak dél körül értük el a park bejáratát. A kanyonba vezető út már zárva volt a téli időjárás miatt, de a Grant Grove erdőben végre szemügyre vehettük a nemzet karácsonyfáját, a világ harmadik legnagyobb élő fájaként számon tartott General Grant Tree-t. A szemerkélő eső elől a Fallen Monarch, azaz egy 300 éve kidőlt óriás kérge alatt találtunk menedéket. A Sequoia Nemzeti Parkban igazi meglepetés várt ránk! Igen, a fák tényleg nagyok voltak és szépek, de végre láttunk barna medvét!!! Joe pillantotta meg, az út jobb oldalán egy ritkás erdő talaján kutatott táplálék után. Leállítottuk az autót és lélegzet visszafojtva figyeltük minden mozdulatát. Előkerült a fényképezőgép, a kamera, meg van örökítve első mackónk minden mozdulata! Kárpótlásnak éreztük a látványt az esős napokért! Már majdnem besötétedett, mire a Tunnel Log-hoz értünk. Ez a környéken az egyetlen olyan mamutfenyőbe fúrt alagút, amelyen autóval is át lehet kelni! Levettük hát a CB antennát és átkeltünk a kidőlt sequoia alatt. Sötétben ereszkedtünk le a hegy túloldalán, majd pár órás vezetés után végre elértük Paso Robles városát. Eredetileg nem szerepelt útitervünkben ez a kitérő, de a váltó állapota időközben annyit romlott, hogy kénytelenek voltunk felkeresni ezt a várost. Még az olajcserés srác ajánlotta őket, mint Land Rover szakértőket. Másnap megtudtuk, hogy elköltöztek, de a szomszéd szerencsére elirányított minket az új műhelybe. Egy próbaút és pár telefon után már ki is derült, hogy a váltó cserére szorul és egy helyen tudnak kézi váltót építeni, a szomszédos Arizona államban, persze elég húzós összegért. Gondoltuk, mi még rákeresünk a neten. Abban maradtunk, hogy másnap találkozunk. Gyorsan körbetelefonáltuk az ismerősöket, megnéztük az interneten az USA kínálatot és másnapra kiderült, hogy tényleg nincs egyéb lehetőség. Otthonról a súlya miatt kétszer annyiba kerülne a szállítás, mint maga a váltó, itt pedig mindenhol automata Land Rover Discovery közlekedik. Ha mégsem automata, akkor is benzines és nem dízel. Honnan vegyünk ennyi pénzt? Nem maradt más választás, kölcsön kell kérni, ha tovább akarunk menni. Szerencsére mindig számíthatunk a szüleinkre, most is ők oldották meg a problémánkat. Nagyon köszönjük Nekik a segítséget!!!
Az alkatrészre egy hetet kell várni, addig kiautózunk az óceánpartra és meglátjuk, hogy lehet eltölteni ezt az időt Kaliforniában!