Csak remélni tudjuk, hogy Gesztenye Illatos úti társának,
Korminak is szerencsésen alakult a sorsa... Nagyon kérjük, aki bármit
tud Kormiról, jelentkezzen! Előre is köszönettel: PZs. 2005. 08.
11.
Gesztenye története
Mikor
édesanyám nyugdíjba ment, nagyon megviselte a tétlenség, a magány
(édesapám sajnos már meghalt). Magába roskadt, és egyre szomorúbb
lett. Nővéremmel kitaláltuk, hogy meglepjük egy cicussal. Amikor
megemlítettük neki a dolgot, azt mondta, hogy inkább egy kutyust
kér, azok közelebb állnak hozzá.
Mivel
pici korom óta imádom az állatokat, és mindent, ami róluk szól,
így olvastam az Illatos útról is. Mindenképp innen szerettem volna
hozni neki kutyust, hisz ezzel egyben egy blöki életét is megmentenénk.
Anyu egy kistestű, világos színű szukát szeretett volna, így folyamatosan
lestem a telep honlapját. Aztán az egyik nap felkerült egy pont
ilyen kutyusról egy kép. Persze egyből rohantunk a kislányommal
pórázt, nyakörvet venni, és mentünk ki a telepre. De mire odaértünk,
a kutyus már nem volt ott. Körbenéztünk, és akkor megláttam Őt :)
Egy fekete kutyussal volt egy kennelben, mindketten csendben gubbasztottak.
Mivel a kérdésemre nem tudta megmondani a sintér, hogy milyen nemű,
egy kötelet dobott a nyakába, és kivezette az orvosi szobába. Sose
felejtem el ezt a pillanatot. Meg se próbált tiltakozni, behúzott
farokkal, hihetetlenül remegve ment, mint aki lemondott már az életéről.
Simogattuk, vígasztaltuk egy ideig, és amíg visszavitték, gyorsan
felhívtam az anyukámat, hogy találtam egy nagyon aranyos kis szukát,
csak ő gesztenyebarna... Anyu épp akkor jött ki az orvostól, aki
megállapította, hogy sokizületi gyulladása van - egyik napról a
másikra szinte lebénult az egyik karja. Azt mondta, hogy inkább
ne hozzunk neki semmit, mert ezzel a betegséggel már nem fogja tudni
gondozni. Igy szomorúan ugyan, de ott kellett hagynunk. Mielőtt
elmentünk, még egyszer elsétáltunk a kennelje előtt, ő pedig remegve
felült, és szomorúan ránk nézett azzal a kis barna szemével...
Innentől
kezdve én minden éjjel ezzel a barna kis szempárral álmodtam. Tudtam,
hogy nem hozhatom el, de annyira nagy hatással volt rám, hogy pár
héttel később muszáj volt felhívnom a telepet, hogy mi történt vele.
Mivel hétvégén telefonon nem adtak felvilágosítást, így elmentem
személyesen megnézni. Amikor bementem, a sintér azt mondta, hogy
a kutyust már elvitték - még azt is hozzátette, hogy mindenki a
Morzsit akarja. Elmondhatatlanul nagy kő esett le a szívemről,
pedig tudtam, hogy rajta kívül még rettentő sok helyes kutyus van
bent, és én nem tudok rajtuk segíteni. Máig sem tudom megmagyarázni,
hogy mi okból mentem mégis be körülnézni. Nem volt a régi kennelben,
de az épület végén, egy másik kennel sarkában reszketett rettenetes
állapotban. A sintér azt mondta, hogy őt már ne vigyem ki, mert
gyógyíthatatlan bőrbetegsége van, azért olyan ritka a szőr az oldalán.
Ráadásul harapós, megbízhatatlan, vad kutya, és még az alsó fogsora
is rosszul áll, egy selejt - és máris vitt ki a kölyökkutyákhoz,
hogy onnan válasszak.
Rettenetesen
felzaklatott ez, főleg az, hogy ki se akarta már adni, egyszerűen
leírta. Kétségbeesésemben nem foglalkoztam vele, hogy tulajdonképp
nincs is hova vinnem, és csak az lebegett a szemem előtt, hogy valahogy
meg kell mentenem. Hiába győzködtem a sintért, hogy nekem nem kell
másik kutya, csak Ő kell, és szeretném elvinni. A sintér dühösen
bizonygatta az igazát, és azt mondta, hogy ha neki nem hiszek, hát
kérdezzem meg az állatorvost. A nővérem is eljött velem, de ő is
a sintér pártján állt, mert rettenetes állapotban volt szegény kutyus
lelkileg is, meg külsőre is. Mivel mindkettőnknek van egy kislánya,
így egy vad, harapós kutyát semmiképp sem akart elhozni - de én
meg kétségbeesve bizonygattam neki, hogy ez a kutya egyáltalán nem
az. Aztán bementünk az állatorvoshoz, és a sintér úgy dobta fel
a vizsgálóasztalra a kutyát (megvető szavakkal kísérve), mint egy
szemetet. Aztán durván lenyomta a fejét az asztalra, hogy nehogy
megharapja az orvost, miközben a kutyus semmit sem csinált, csak
remegett... Ez a jelenet már a nővéremet is megviselte, és ekkor
már ő is el akarta hozni onnan szegényt, lesz, ami lesz - legfeljebb
keresünk neki egy gazdit. Úgyhogy végül félórás küzdelem után megírták
a papírokat, beadták neki a kötelező veszettség elleni oltást, és
végre elhozhattuk.
Hazafelé
az autóban nagyon fegyelmezetten ült, és a nővérem kedvéért elővette
a legtechnikásabb nézését: az orra ilyenkor teljesen a föld felé
néz, és azokkal az ártatlan, szomorú boci szemeivel pislog alulról
felfelé:) A második piros lámpánál a (történtek miatt amúgy rettenetesen
ideges) nővérem csak ennyit mondott elérzékenyülten: Na, ne nézz
már így rám! :)
Még
aznap elvittem egy nonstop kutyakozmetikába, ahol megfésülték, megfürdették,
megnyírták a szőret, levágták a körmeit. Itt is szó nélkül tűrte
a megpróbáltatásokat, meg se próbált menekülni, csak reszketve állt.
Ugyanitt
az állatorvos is megnézte, aki azt mondta, hogy csak a vitaminhiánytól,
és az alultápláltságtól ilyen ritka a szőre, nem bőrbeteg. A hőemelkedése
lehet az izgalomtól is, a szemgyulladásra adott cseppeket, a tüsszögés
lehet a friss levegőtől, virágportól is - de ha jelentkeznek más
tünetek (pl. ragacsos orrfolyás, szem-váladékozás), azonnal hozzam
vissza.
Sajnos
mivel már betegen kapta a veszettség elleni oltást, pár nap múlva
az állapota rettenetesen leromlott. Ekkor már egyértelműen jelentkeztek
a szopornyica tünetei. Több mint egy hétig infúziót, 4-5 szurit
kapott minden nap, amit ugyanúgy némán, mozdulatlanul tűrt. Még
az orvosok is megjegyezték, hogy rég láttak ilyen szelíd kutyust
- így el is neveztük kicsi Gesztenyének - nem csak a szelídsége,
hanem a gesztenyebarna színe miatt is :) Póráz nélkül, nyugodtan
feküdt a vizsgálóasztalon, míg az infúziót bekötötték, csak a kis
fejét dugta oda hozzám. Amíg ott ültem mellette, meg se moccant,
viszont ha ki akartam menni, egyből kétségbeesve jött volna utánam.
Amikor
hozzánk került, napokig csak remegve feküdt, és szomorúan nézett.
Nem tudott örülni, csak rettegni. Félt a függönytől, a résnyire
nyitott ajtóktól, nem mert bejönni a konyhába, de még a fém etetőtáltól
is félt, hiába volt benne bármi finomság - csak műanyag tálból merte
megenni. Hiába simogattuk, kényeztettük, a farkát sose csóválta,
sose ugatott. Anyukám meg is jegyezte, hogy összeszorul az ember
szíve, ha ránéz erre a kutyusra - és mennyivel jobb egy vidám, bohókás
kis állattal élni, mert az emberre is átragad ez a hangulat nagyon.
Aztán
amikor sok nap után először moccant meg 1-1 centiméternyit a farkincája
a póráz látványától, amikor indultunk sétálni - Anyu volt az első,
aki majdnem elsírta magát örömében :) Le se lehet írni azt az érzést,
ahogy napról-napra látja az ember, hogy hogyan nyílik meg egy ilyen
kutyus - amikor először nyújtózott ki a fűben elégedetten szusszanva,
amikor először ugrott fel a lábunkra, amikor először ugatott meg
egy cicát izgatottan, amikor először hempergett... Ezek a látszólag
kis eredmények olyan boldogságot hoztak a családba, hogy azt el
se tudom mondani :) És Gesztenye szép lassan a család kedvence lett,
majd a ház kedvence, az utca kedvence... :) Még azok az emberek
is megdicsérték, megcirógatták, akik amúgy nincsenek oda a kutyusokért,
és akik eleinte hallani se akartak róla, hogy a házunkban lakjon
- mi meg rettenetesen büszkén söpörtük be az elismeréseket :)
Épp ezért rettenetes volt látni, hogy minden igyekezetünk
ellenére, lassan ugyan, de Gesztenye állapota a gondos orvosi kezelés
ellenére napról-napra tovább romlott. Az orvos azt mondta, hogy
sajnos későn kapta a szérumot, és a betegség továbbhaladt a légutakra
is. Láza volt, begyulladt a torka, nagyon csúnyán köhögött, tüdőgyulladása
lett... stb. Nem evett semmit, nem is ivott, csak a bevizezett tenyerem
nyalogatta. Egész nap csak feküdt, rettenetesen gyenge volt. De
mikor kamillával tisztogattam a szemét, orrát, olyan szeretettel
nyalogatta a kezem, hogy majdnem elsírtam magam.
Aztán pár nap múlva elkezdett fekvés közben remegni a
lába, ami persze lehet a láztól is, de az orvos is említette, hogy
itt az utolsó stádiumban az idegrendszert is megtámadhatja a betegség,
és az így is jelentkezhet. Én nagyon kétségbeestem, és próbáltam
minél több információt összegyűjteni erről a betegségről, hátha
valamit még tudnék tenni érte, csak eddig nem vettem észre. Igy
találtam rá az állatvédők szopornyica segélyvonalára,
ahol azt javasolták, hogy mutassam meg Dr.
Lakatos Bélának, aki ennek a betegségnek már a specialistájává
vált. Ha valaki, akkor ő tud segíteni nekem.
A
doktor úr még aznap meg is nézte Gesztenyét. Labormintát vett az
orrváladékából, speciális szemcseppet készített, további szérumot,
antibiotikumot, vitamin-injekciót adott be, aszkorbinsavat itatott
vele... stb. Amikor kijöttünk tőle, én őszintén szólva feladtam
a harcot. Addigra már kb. 40 ezer Ft-ot költöttünk el a gyógyítására,
továbbra is nagyon beteg volt, még csak az se volt biztos, hogy
életben marad-e. Az orvosok mind azt mondták, hogy nem tudnak ígérni
semmit, de még nem szabad feladni, mert Gesztenye nagyon harcol,
és sokkal jobb állapotban van, mint ahogy a betegsége előrehaladottságából
várható lenne.
Én viszont rettenetes bűntudatot éreztem. Egyrészt, mert
miattam kínozzák ennyit ezt a szegény kutyust, és lehet, hiába
kapja a napi 4-5 szurit, szemcseppet hetek óta... Másrészt, mert
a családomtól veszek el ennyi pénzt, sőt, még nincs is vége...
És talán értelmetlenül... De ha nem teszek meg mindent érte, akkor
is marna a bűntudat. És az is bántott nagyon, hogy nagyon sokra
tartom az orvost, akihez először mentem, és emiatt nem is akartam
kezelés közben orvost váltani. Ő is kiválóan végezte a munkáját,
én pedig nem akartam azt tönkretenni. Annyira tehetetlennek éreztem
magam, hogy csak sírni tudtam. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem,
mi lenne a helyes döntés.
Aztán
a sors megszánt :) Az első vizsgálat után kb. délben jöttünk ki
Lakatos doktortól, és délután 3-kor Gesztenye feléledt. Séta közben
4 lábon ugrálva üldözni kezdett egy szöcskét, megkergetett egy cicát
és elkezdett enni... Másnap újra elmentünk hozzá, és Gesztenye napról-napra
jobban lett. Valami bátorság-injekciót is adhatott neki, mert kifelé
jövet még egy vizsgálatra váró óriási németjuhászt is meg akart
enni a kis szentem :) A doktor úr is mondta, hogy még sosem kezdett
el ilyen későn kezelni kutyát, és még sosem látott egyet sem ilyen
gyorsan gyógyulni. Biztos nagyon sokat segített a gyógyulásban a
kép is, amit a kislányom rajzolt: egy rettenetesen dagi Gesztenyét,
amit fel is ragasztott a kutyus feje fölé, mint célkitűzést... :))
Most
egy Balaton melletti kis faluból írom ezt a történetet, ahol nyaralunk.
Gesztenye olyan egészséges, mint egy Makk Marci - teljesen meggyógyult
:) A dundisággal még hadilábon áll, mert az étvágyát tekintve eléggé
a Tesco gazdaságos kategóriába tartozik, de igyekszünk nagyon
elkényeztetni:) Ma végre sikerült becsábítani a Balatonba is :)
Amikor bementem a 20 cm-es vízbe, ő a parton rohangált, hátha talál
egy félszigetet, vagy hidat, ami hozzám vezet. Aztán amikor hívtam,
más lehetőség híjján, mint valami fitnesz világbajnok, olyan lelkesen
ugrott be egyenesen a lábam mellé :) Szerintem nem is tudta, hogy
mire vállalkozott... :) Amikor rájött, hogy a Balaton az elég nedves,
lehajtott fejjel, döbbenten gúvasztotta a szemeit a vízre, és villámgyorsan
kitolatott belőle :)) Amikor pedig újra szárazföldet érzett a talpacskái
alatt, rettenetesen büszke lett magára, hogy túlélte ezt is :))
Teljes extázisban vágtázott, ugrált, pörgött, hempergett a réten,
és még a nála 3x nagyobb, sziszegő hattyúkat is megugatta a partról
:) Annyira jó látni, hogy ilyen vidám, bátor :) ugribugri kis
izombogyó lett belőle :) Rá se lehet ismerni, mindenki egy incifinci
kölyökkutyának nézi :) Az idegen emberektől, főleg a férfiaktól
még mindig fél - de idővel remélhetőleg újra megtanul majd bízni
az emberekben. A férjem mindenesetre már pár rúd májkrémet feláldozott
erre a nemes célra ;))
Utálja
a konzerv kutyakaját és az esőt, de imád minket, a 8 éves kislányomat,
a májkrémet, a májat, a pipicombot, a csontot, a husit husival enni,
a maci-sajtot, a csokit, az autókázást, a vakondlukakat kiásni,
fűben rohangálni, és éjjel száraz kutyatápot nasizni :) Imádja,
ha együtt van a család, ha a tenyerünkből ehet, és ha bemászhat
az ölünkbe, mint egy kiscica :) Volt már kutyám, nagyon szerettem
is őket, de ilyen mély kötődés még sose alakult ki köztünk.
Mi
megnyertük ezt a harcot, és azóta elválaszthatatlanok vagyunk :)
Hálás
köszönet érte első kezelőorvosának és csapatának, Dr. Lakatos Bélának,
és mindenkinek, aki szurkolt nekünk - nélkülük ez nem sikerült volna.
És külön köszönet a férjemnek, aki végig hitt bennünk, és mindenben
mellettünk állt :)
Gesztenye Gazdija
Szeretettel gratulálunk Gesztenye megmeneküléséhez és köszönjük az életéért
vívott állhatatos harcot Orvosai mellett szerető Gazdáinak! Külön
köszönjük megható és tanulságos történetét! Megérdemelten hosszú,
boldog életet kívánunk, sok szeretettel!
Csak remélni tudjuk, hogy Illatos úti társának, Korminak is hasonlóan
szerencsésen alakult a sorsa... Nagyon kérjük, aki bármit tud Kormiról,
jelentkezzen! Előre is köszönettel: PZs. 2005. 08. 11.
Korábbi bejegyzések:
A szerető új Gazdái által időközben Gesztenye nevet kapott Morzsi
legújabb híreink szerint sajnos beteg... Kérjük aki teheti, imádkozzon,
hogy sikerüljön Gesztenyének sikerrel megvívnia harcát a kegyetlen
betegséggel! (2005. 07. 10.)
Morzsit kivitték, köszönet érte! Hosszú, boldog életet kívánunk!
(2005. 07. 02.)
Eredeti bejegyzés:
133: júniús 28-án még ketten:
- puli? fekete * kan * (Kormi)
- keverék, sötétbarnás, hosszabb szőrű, kisebb testű * szuka * (Morzsi)
|