|
Ady Endre - Új s új lovat
Segítsd meg, Isten, új lovaddal
A régi, hû útra-kelõt,
Hogy sóbálvánnyá ne meredjek
Mai csodák elõtt.
Az Irgalmatlant küldd társamnak,
A rohanó, büszke hevet
S az emberségem ezután már
Legyen kegyetlenebb.
Ne rendeld romló nyájaidnak
Sorsa alá a sorsomat,
Az embered, ha nem ma-ember,
Kapjon új s új lovat.
A nagy Nyíl kilövi alóla
Kegyelmed egy-egy szép lovát,
De ültesd szebb lóra az embert,
Hadd vágtasson tovább.
A végesség: halhatatlanság
S csak a Máé a rettenet,
Az Embernek, míg csak van ember,
Megállni nem lehet.
A nagy Nyíl az útját kiszabta,
Teljes és nyugodt mámorok
Célját áhíttatja süvöltve,
Míg a Föld háborog.
Változat és Halál adódtak
Belül egy-egy gyarló körön,
De várja az Embert víg célja:
Piros, tartós öröm.
Élet s Halál együtt-mérendõk
S akit a nagy Nyíl útja bánt,
Hadd, óh, Uram, szépülten futni,
Megérkezett gyanánt.
Boldogíts, hogy a nagy Nyíl útján
Megállás nélkül az Öröm
Álmát álmodhassam magamba
Minden mértföld-kövön.
Riadó, szennyes, kerge nyájak
Ne állítsák meg új lovát
Emberednek, hogy hadd nyargaljon
Elõbbre és tovább.
A nagy Nyíl útján, meg nem állva,
Hitesen és szerelmesen,
Förtelmeit egy rövid Mának
Nézze túl a szemem.
|
Faludi János: Lovaglás vágtában
A lovam nyerge hajít
s az országút settenkedõ fordulói hívnak,
Kápráztatón hinti eltapodott és ugrasztott porát a föld,
Szemem öles, hanyag lasszót vet:
nyakon kapok a mezõn egy parasztlányt
s egy tornyot tépek el a templomától:
hurcolom õket,
Intést adok és sodrom a sorakozó, zászlós fákat,
(A lovam nyerge hajít)
Tudom: lovam patái utolsót karcolnak mindjárt
és többé nem csap arcomba, mint útszéli ág: a természet,
s nem vonszolom uszályom már, az erdõt,
nem nyúlok többé a futkosó barázdák hálójába
repülõ karral,
lovam patája utolsót karcol mindjárt
s izzadt sörényét fogom símogatni,
Ma még hajít a nyerge
s hurcolok, tépek mindent.
|
