Fruzsina 2003 július
január, február, március, április, május, június (2002 szeptember, október, december

Július 31. (Szabó Lőrinc. Lóci óriás lesz. Veszekedett a kisfiával, mint egy behemót nagy felnőtt a csöpp gyerekkel. Lehajolt hozzá, fölé görbült, szemei kigúvadtak a méregtől. Féltette a bútort, a gyereket, a szomszédot is, aki talán az ablak alatt épp akkor elhaladt. Mert a mozsár repült. Micsoda indulat! Morgott rá, szidta, dobbantott is biztosan, a kicsi pedig magában ha gondolt is ezt-azt, nem szólt, inkább ledobálta a klasszikusokat. Vagy a kortársakat, ez nem derül ki, csak az, hogy a baba hasában mi van, és hogy a kaktusz virág nélkül is kaktusz maradt. Végül az asztalra mászott, és nagyobb lett annál, aki pedig az apja...
*
Szép idők voltak. Már akármi nem bőget meg, de Szabó Lőrinc Lócijára gombóc kerül a torkomba. Soha sem tudtam nekik teljesen végigolvasni, azt persze még nem tudom pontosan, hogy miért, mert akkor szem időm se volt ilyesmin szőrözni. Csak. Valamelyik nap akadt kezembe a könyv, amikor válogattam, rostáltam, papírrengetegben kutakodtam. Ez a könyv igazából nem is rendes könyv. Olyan füzet, amibe verseket, meséket, novellákat gyűjtöttem, nagy pocakkal, egyedül. Férjem akkor katona volt, és többek közt így is készültem születendő gyerekünkre. Kedvencem volt a Lóci óriás lesz. A versből tanultam a szülőséget, de legalábbis valami nagyon fontosat.

„És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! – mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.”
*
És tessék kipróbálni, hogy mennyire más egy olyan vendégség, ahol a felnőttek a szőnyegen ülnek, és nem támlás székeken magaslanak a kicsik fölé...)

Július 30. (Még mindig a pálinka. Még anyósoméknál volt egy emlékezetes pálinkafőzés. Körtéből készült, lett vagy hét liter a rengeteg cefréből, dünnyögött is a pálinkafőző gazdasszonya – fizetsége a pálinka mennyiségétől függött -, de férjem jót akart, nem pedig sokat. Estére összeverődött a társaság, próbálgatták is rendesen a frisset, és persze az eredmény sem maradt el. Az egyik vendég anyósom kacsáit etette meg az ebéd meg nem emésztett maradékával, a másik hatalmas farkas kutyánkat cipelte be ölben a szobába, mert az annyi részeg közé önszántából be nem ment volna. Falunk köztiszteletben álló katonareferense pedig a végére olyannyira elszállt, hogy hajnali félháromkor elmenet nyitottnak nézte a becsukott teraszajtót, és a talpig üveg ajtószárnyon át lépett ki az udvarra. Ahhoz képest, amekkora baja lehetett volna, jól megúszta, varrni nem kellett, de a fehér ingre jócskán jutott vérből, mire elsősegélyt kapott. Embert olyan gyorsan kijózanodni azóta sem láttam. Másnap a társaságból senki sem volt beteg, értők szerint ez bizonyíték, hogy valóban jó volt az ital.

Elköltöztünk, változtunk, lassan elszoktunk a nagy társasági élettől, gyümölcs se volt minden évben, így ha lett is főzve pálinka, már a nagy kóstolások elmaradtak. Vendéget kínálni hagytunk egy-két üveggel, a többit elajándékoztuk. Az egyik évben elég sok barack termet, lett is cseppfolyós barack tizenvalahány liter. Férjem akkor már rég egy korty alkoholt sem ivott, és bár szorgalmasan szedegette a barackot, kevergette, kínlódott a kifőzéssel, de meg sem kóstolta a végeredményt. Viszont alig várta, hogy jöjjön valaki, akit megkínált, és csillogó szemmel várta az elismerést. Meg is kapta, kivétel nélkül minden pohárka után. Az idén mi lesz, nem tudom. Talán szilvából és almából.)

Július 29. (A gomba az gomba. Ezt mondta az egyik ismerősöm, és bővebben is megmagyarázta: a gomba az nem állat, de nem is növény, hanem gomba, és slussz. Recepteket ajánlott, olyan hévvel, hogy nem volt kétség, imádja a gombát. Elhűlt, amikor kiderült, hogy mi erre alig élünk vele. Érteni meg végképp nem értek hozzá, sőt, senki sem a családból. Ha mégis gombás menü van, az üvegből, vagy a helyi gombatermelő zsákokkal teli, lösz falba befúrt pincéjéből származik, kimérve, zacskózva. Gondolom, ez olyan műmegoldás.

Gombászás, olyan igazi? Két ember kell hozzá, ellenkező nemű – írja az egyik imél küldője, és erdő is, az meg erre nincs. (Volt megrökönyödés, amikor a menekültek számára kiderült, itt erdő se közel, se távol. No, elsősorban nem a gomba miatt keresték, inkább a tüzelőre gondoltak.) Nedves időben a kertünkben is akad ezekből a kalapos csodákból, de fogalmam sincs miféle, mi a nevük. Most épp nedves is, meg gombás is a kert, ugyanis hajnalban hatalmas felhőszakadás volt. Két hónapja örültünk volna neki, ma már sok mindenre késő.

Faluszerte most főzik a barackpálinkát, apró rézkazánok körül kukoricacsutka füstje száll, férfiak ülnek a sámlin, tüzelés közben beszélgetnek. Vallástörténész ismerősömet is ebben a munkában találtam. Az idén sok barack termett, átmenti télire.)

Július 28.  (Az ünnep másnapja. Ezt szeretem a legjobban. Rend van, nem kell főzni, lehet pihenni. Kipihenni a többieket. De normális ez a hozzáállás? Biztosan nem. Nagyanyámnál ilyenkor tálcáztuk a süteményt, csomagoltuk a maradékot, és akinek a vasárnapi vendégség végén nem pakolt, annak utólag küldött. Velem, leginkább. Némi apró járt érte, vagy szelíd morgás, ha túl későn értem valahova, és már odatették az ebédet, lemondva a búcsúi maradékról.

*

Fanni kifejezetten követeli az együtt evéseket, mert a gyerekek még tudnak valamit, amit a felnőttek már gyakran elfelejtenek. Együtt lenni öröm, feltéve ha a görcsöket oldani lehet. A gyerekben még nincs. Haraggal, vagy elfojtott nyavalyákkal nem lehet jó együtt enni, nemcsak az ünnepre terített asztalnál, sehol sem. Akik együtt esznek, megbíznak egymásban.

*

Egy menekült család a kertszomszédunk, köszönésen túl még nem sok dolgunk akad egymással. Néhány esetben beszélgettünk, és érzem, felőlünk várják a további kezdeményezést. Voltunk-e már „szlaván”, kérdezte az egyik vasárnapi vendég, utalva a más nemzetiségű szomszédaink szokásaira. A védőszent ünnepe. Először meghívásra lehet megjelenni, mert az ünneplő házigazda a meghívással fejezi ki az adott személy iránti tiszteletét, megbecsülését, de a további években már nem újítja fel a meghívást, hanem az érintettnek illik számon tartani, hogy mikor van a „szlava”, és már rajta a sor a tisztelet megadásában, azzal, hogy elmegy. Sértés, ha felejtődik. Azon a napon a házigazda reggeltől éjfélig talpon van, fogadja, kínálja, szórakoztatja, „moderálja” a betérőket, ebéddel, vacsorával traktál. Ha jól tudom, azért rendje van annak is, hogy kinek mikor illik menni, milyen napszakban. Illik vinni egy italt, esetleg a ház asszonyának is valamit. A családnak még mintha nagyobb becse lenne náluk. Nyomorú években hogyan lehetett terülj asztalkám? Megoldották valahogy. Mint nagyanyám annakidején, mert fontos volt neki.)

Július 27. (Azt kérdi Fanni, hogy hol tart a csiga csigavendégséget, hiszen a házába ha bemegy, ott nincsen hely egyetlen másik csigának se. A lassan elapadó tavacskánk partján, a reggel még hűvös kavicsai között csúszott, fényképezésünk után hamarosan bevitte házát a virágok alá. Meleget hozott a nap. A csigának is, nekünk is. De nekünk vendégséget is.

*

Falunkban templombúcsú napja van, ünnepi ebédek, jövés-menés reggeltől estig. Anyai nagyanyám amíg élt, ezen a napon negyven-ötven személyt ebédeltetett meg a kimeszelt, felmázolt fészer alatt. Csütörtöktől vasárnapig tartott az előkészület, két napig utána az elrakodás. A gyűjtögetés több hónappal előbb indult. A vidéken élők is eljöttek. Ő meghalt, anyámnak eszében sem volt átvenni a szokást, testvérei sem igyekeztek. Ma már viccesnek érzem inkább, a megbocsátó, megértő távolságból nézve, de akkor semmi humor nem volt benne: ismét apám, és az örökségem, a hajlamok... (Csigaház?)

Nagyanyám mellett én is segédkeztem, nem voltam oda érte, nem szerettem ott, de más választásom nem volt, küldtek, mennem kellett. Apámnak csak az ebéd előtti percben kellett volna megjelennie, és ha az ebéd utolsó fogását meg se várta volna, elnézték volna neki. De ő gyakran hiányzott. Ma már nevetek a készülődésén, ma már tudom, csak ürügy volt a cirkusz. Veszekedést provokált, aminek a vége az lett, megsértődött, és otthon maradt. Vagy a nyakkendővel bűvészkedett, és sehogy se akart jól állni a csomó. Órákig vacakolt. Megúszta az ebédet. Vagy reggel kiment a határba káposztáért, és részegen jött haza, akkor, amikor mi már indultunk. Lefeküdt, felőle várhattak rá az ebéddel, ameddig akartak. Utóbb már nem vártak. Megszokták, a Rudi ilyen. Mire hazaértünk, könyvek között találtuk, rágcsálta a főtt kukoricát, a jószág elrendezve, az élet ment tovább, és ki sem akadt egyetlen fogaskereke se, hogy nem ült ott negyvenedikként...)

Július 26. Azok az emberek, akikkel jól megértjük egymást, szinte egytől egyig az átlagtól sokkal nagyobb mértékben eltérő jellemek, sokkal jobban mások, mint amennyire büntetlenül lehet másnak lenni a tömegben. Kacifántos, rigolyás, bogaras, különc – ezt mondják rájuk, és ebben még némi pozitív felhang található, de ha simán magának valónak titulálják, akkor már a megrovó vélemény is kihallik, pedig a véleményt formálók csak egyszerűen képtelenek, vagy lusták a kérdést feltenni, hogy „miért”, és esetleg elgondolkodni is kicsit. 

Szeretem a bogaras embereket, mert nagy bennük a másság elviselésének képessége, és eszükbe sem jutna maguk képére formálni a másikat – az is lehet, hogy csak nemtörődömségből, közönyből? Párommal sorra vettük az ismerősöket, rokonokat, melyikünk, kihez hogyan áll hozzá. Hálával teli szeretettel vagyok azok iránt, akik hagynak lenni ilyennek, és nem akarnak mindenáron megváltoztatni. Férfi-nő kapcsolatok boncolgatására tértünk. A „majd én megváltoztatom” elhatározások harcos napokat ígérnek, vagy ami rosszabb, kiábrándulást. Mert például ha a másik az istennek se hagyja magát formálni, az egyik meg az istennek se mond le ostoba tervéről, napi csatákban lesz részük. Normális az a nő, aki azt a férfit, akit épp azért vett észre, mert olyan volt, amilyen, a maga képére próbálja alakítani? Mi lesz, ha sikerül? Mit kezd az elpancsolt eredménnyel? Mert nekem ugyan nem kellene.

Bogarakról jut eszembe. Lassan néhány pók már személyes ismerősömmé lesz, Fannival számon tartjuk, hogy mikor, mit fogtak, meddig alszanak utána, melyik virágban mi lakik. A gyerek pókiszonya észrevehetően alábbhagyott. Csak közelre kellett menni hozzájuk, figyelni őket. Valamelyik nap átjött a szomszédasszony, Fanni székének lábán egy fehér lepke volt, „üsd agyon, üsd agyon”, szólt szomszédasszonyom utasítása. Jó volt, hogy Fanni kissé értetlenül nézett rá, és azt kérdezte, hogy miért kellene a lepkét agyonütni, hát nem fér el? Valahol itt kezdődik...)

Július 25. (Hajlam a magányra. Egészen kicsi gyerekeknél már megnyílvánul. Ülnek a kiságy sarkában, motoznak a néhány játék között, a paplan sarkát hajtogatják ide-oda, elmélyülten érintik újra és újra az ágydeszka apró festékhibáját. Ők azok, akik csendben vannak a zajongó társaik között, akik inkább megfigyelők, mint résztvevők a játékban. De még a legizgágább gyerek is igényli néha, hogy visszavonulhasson, hogy hagyják magában lenni. Erőgyűjtésre is szolgál az elvonulás, összegzést, rendszerezést, felkészülést hoz. De a túl korán, túl gyakran és főleg akarata, szükséglete ellenére magára hagyott gyerek magányélményének tudatalatti emléke teszi, hogy elviselhetetlennek, félelmetesnek, biztonsága fenyegetőjének érzi az egyedüllétet.

„Nehogy valami baj érjen”, értették ezt a testi sérülésekre. Jelen voltam akkor is, amikor ölték egymást, attól persze nem kíméltek. Egészen korai emlékem vannak. Örömteli pillanatok, amikor végre egyedül hagytak otthon. Azt hitték, ha lefektetik a létrát, eldugják a gyufát, letakarják a kutat, bekötözik a kertre nyíló kaput (a folyócska miatt, ami a kert végében folyt), bezárják az utcai kaput, akkor már mindent megtettek, és semmi baj nem érhet. Akár a lelkem is kibőghettem volna, ha féltem volna egyedül. De nem féltem (tudták-e, hogy nem félek?). Elindultam felfedezni a „világot”. A kert volt az első. Semmi nem volt a hátsó udvar hézagos lécei elé rakott kukoricaszárat ellökdösni, és kibújni a résen. Nem a sokszor elismételt, vízbefúlt gyerekek miatt féltem a víztől, hanem mert feneketlennek hittem, ennek ellenére, vagy épp ezért mágnesként vonzott, a parton ülve hosszú ideig fúrtam tekintetemet bele, mindenfélét képzelegve. Jó volt egyedül. És már ketten voltunk egyedül, ha valamelyik nagyszülőmmel, vagy később az öcsémmel beszélgettünk. Az iskolában is így folytatódott. „Beszélgetős” társaimmal voltam meg jól.

Aztán kezdtem felnőni, és elhittem a többségnek, hogy nem jó, nem normális, ha valaki egyedül és magányosan él. Hajlam ellenére tenni vezet a behülyüléshez, szétfeszítenek az ellentmondások. Hajlamhoz alkalmazkodó tevékenység kell, amihez épp azok az erények szükségesek, amikkel rendelkezem. Húsz éves koromban mondta egy orvos, akinek tanácsát csak sok évre rá értettem meg: az elégedettség nem csak abból fakadhat, hogy másokhoz alkalmazkodva, az elvárásaiknak megfelelve vagyok. A magam belső elvárásai épp olyan fontosak. Akkor leszek hasznára a közösségnek is, ha időben felismerem, hogy melyik az én területem. Mert más tulajdonságokra épít egy óvónő, és másra egy vegyész...)

Július 24. (Még mindig bedagadt szemmel. Először inkább érdekes volt, mint ijesztő, de ma már azt fontolgatom, talán mégis orvos kellene ide. Úgy se lesz belőle semmi, majd elmúlik magától, mint minden bajom. Az orvoshoz menés egy csomó macerával jár, ami egytől egyig ellenemre van, és teljességgel kizárt, hogy magam miatt vállaljam. És ha jól megnézzük, néhány dolgom alól fel is ment a holdképem. Például ezen a héten is nélkülem múlnak el a rendezvények, az interjúk halasztva. Ráadásul templombúcsú lesz vasárnap, amit azért számomra nem is komoly ügy elmulasztani. Hét évesen voltam utoljára. Anyám akkor látta be, hogy felesleges kísérletezni, hogy úgy okozzon örömet, hogy tömegen vonszol keresztül.

És az ilyennek nem kellene családot alapítania. Mert a gyerekek ha tetszik, ha nem, bevonnak a közösségi életbe. Például a szülői értekezletek... Egyszóval magányra születtem, és örülök, hogy a lányaimban nyomát sem lelem. Mert egy családban ilyenből egy is elég. Akkortól jó, amióta elfogadom magamat. Mert nem volt mindig így. Persze, nem élhetek remetemód, de kínok kínja az itt-ott megjelenés. Főleg, ha egyedül megyek. Sasszemmel szúrom ki a magamhoz hasonlókat, és máris biztonságban érzem magamat, akkor is, ha nem ismerkedem meg velük, biztos pontokként élem meg  a hozzám hasonlók jelenlétét.

Ezzel az egésszel mintha ellentmondana, hogy hihetetlenül gyorsan teremtek kapcsolatot, „előszoba” nélkül, vagyis kihagyom a hosszas tiszteletköröket. Van akinek így is jó, volt olyan, aki ezt túl gyorsnak vélte. Gyerünk tovább. Férjem világított rá a dolgok másik oldalára: hozzám, az én ismerőseim jöttek, mégis ő foglalkozott velük többet, ő volt az, aki igazi vendéglátó volt, én inkább a bosszúságommal foglalkoztam, mert abban a pillanatban púp volt a hátamon a vendégség. Nem titkoltam, de senkit sem zavart, és természetesen minden jó a vége jó... csak a férjem jegyezte meg, hogy fogalma nincs, mit esznek rajtam ezek az emberek. Többesben. Levelezve nincs gond, a telefonon is sokáig vagyok képes ülni, de személyesen csak kis társaságban találom fel magamat. Egészen kicsiben: kettesben a másikkal. Ha már többen vagyunk, akkor passzív hallgatóvá merevedek. Ketten az más. Száz százalékig ráfigyelve, értve a hangos beszéd mögötti tartalmat. Zavar is jöhet ebből, ha nem arra felelek, amit a szavaival közvetít valaki, hanem arra, amit én értek ki a sorok közül. Mögül...

Ez egy ilyen nap, nyavalygós.)

Július 23. (Férjem nagynénje a tavaszon, nyolcvan évesen halt meg, néhány bútordarab hozzánk került. A ház eladva, csoda, hogy megvették, mert még másik öt ház is eladó abban az utcában. Utódja nem maradt. Mézeskalács ház. Ha lett volna miből, magunknak hagyjuk meg. Egyszer felnőnek a gyerekek, ez a ház két embernek túl nagy lesz. Valahogy semmi kedvem a gyerektelen csendre, de azt sem szeretném, hogy valamelyik itt alapítson családot. Elsősorban miattuk. Az a kis ház ideális otthon lett volna kettőnknek. De minek is előre gondolkodni? Előre félni a majdani csendtől? A téma felvetődött, majd lemondtunk róla. Haszna azért volt a dolognak, mert valamikor el nem képzeltem volna, hogy ezt, amit két kezünk munkájával teremtettünk, itt tudjam hagyni. Már itt tudnám, ezt éreztem most. A rettegés, hogy elvehetik tőlünk sokat segített. Ha nem ragaszkodom, nem kell rettegnem sem. És amúgy sem viszi el magával az ember.

Ma se telik sok szóra tőlem, valamitől bedagadt a szemem, alig látom a betűket. Tanyákon, azaz lepusztult, egykori szállásokon jártam, megcsípett valami bogár, észre sem vettem. Nem csoda, hogy nem. Nem azért nem, mert a múltban jártam, hanem a ránk is váró jövőben. A falunkban nincs olyan utca, amelyikben ne lenne néhány eladó, vagy csak üresen álló ház, ahol ne lenne húsz éve elkezdett, be nem fejezett épület, és ami talán a legelképesztőbb: szinte minden utcában vannak olyan házak, amikben nem emberek laknak, hanem állatok! Tyúkok, csirkék nőnek, és már azon sem lepődnék meg, ha disznó röfögne ki valamelyik alacsonyra nyíló ablakon!)

Július 22.

Elvarázslat

Mint vásott kölyköt,   kit elvert az anyja,

vigasztal a dióskert   csendje, magánya.

Valami hullik a fákról,   lassan pereg,

hernyók rágnak, rágnak,   és a föld remeg, mert

belép a képbe a mese óriása,   lépte tarol,

fákat dönt járása,   jön felém, már karol,

majd emel, feldob,   lendít az égig.

Ezer rémült hernyó   nézi félszemet végig,

lódul a hinta,   hol le, hol magasra,

a fent láttat   hegyekre, havasra,

és már tetszik a játék,   messzire szállnék,

de a pillanat roppan,   oda az ajándék, tűnik az óriás,

szűnik a mesekép,   oda a varázslat,

de a való is messze még,   és csak lebegek, lengek

fönt és lent között,   embernek halott,   angyalnak kilökött.

Július 21. Levélrészlet: „Kicsit visszatérnék a prózastílussal kapcsolatos vitánkhoz. Ideidézem az egész leveledet, a kettővel előbbit, hogy lásd mit magyarázok neked. Azt, hogy van neked saját stílusod, mégpedig éppen olyan, mint amilyen te vagy, én tehát nem azt kérem rajtad számon, hogy légy más a prózádban, mint ami vagy, hanem azt magyarázom, hogy légy önmagad. És ne rizsázz nekem arról, hogy milyen cinikus más, hanem nézd meg, hogy milyen a te saját szarkazmusod. Nagyon jó az. Lehet fanyalogni, de mit tegyünk, ez van, ez vagy te. Mennyivel jobb, mint a nyakatekert mondataid a prózának szánt szövegekben. És itt olyan világos mindegyik mondat, mint a nap, érdekes, nem? Te azt írtad valamelyik leveledben, hogy te nõ vagy, tehát ne utasítsam el az érzelmes, lila szövegeidet. Ja, ez igaz, nõ vagy, de a nőiességed ebben a levélben jobban megnyilvánul, mint amikor felveszed az írónő szerepét. És az ebben a kincs, hogy ez a nőiesség példátlan, ezt nem tanulhattad sehol, mert nincs ilyen az irodalomban, és nem is vehetted fel, mert tökéletes és egységes, de még sincs benne nagy teljesítmény, mert oda sem kellett figyelned, amikor ezt a levelet írtad, hiszen azt írtad, ami eszedbe jutott. Kár, hogy amikor prózát írsz, akkor odafigyelsz. Mindjárt elveszik belőle az erő, az eredetiség, a frissesség, a gazdagság, ami benned amúgy kimeríthetetlenül megvan. Na, mindegy hiába magyarázok, úgysem fogod elfogadni.”

De, elfogadom.

Július 20. Levélrészlet: „A Schubert esz-dúr trió zenészei: Rudolf Serkin zongora, Adolf Busch hegedű, Hermann Busch violoncello. A lemez egy sorozat darabja, aminek az a címe, hogy a Század legnagyobb felvételei. Ezt a kazettát egy barátom vette fel nekem olyan drága lemezjátszóval, erősítővel meg magnóval, amiből Buda legjobb helyén házat lehetne venni. Azt tanította nekem ez a pasas, hogy az ilyen drága holmi az előadó személyiségét tudja közvetíteni, akaratlanul is arra kezdesz figyelni, hogy a zenész milyen ember. Hát vannak csodák. Másfelől meg én is most vettem elő Rilkét, ahogy írtam neked, a múlthéten valami rám jött. Szükségem is van rá. Komoly anyagi gondjaim vannak, és Rilke arra tanítja az embert, hogy ha tisztán akar látni, akkor ne számítson könnyű életre. (A szökőkutakról c. vers) A nyári látogatásod lassan érlelődik bennem. Akkor kezdtem el befelé figyelve írni, és az utóbbi időben néhány riport már így született. Állati, a legkönnyebb út a legjobb, le kell feküdni délután egy órára és nem kell csinálni semmit, közben rájössz, hogy mit is kell írni! De ez csak a dolgok egy kis része, sok mindenről volt szó, amiket az ember lassan dolgoz fel.”

Délután lefeküdtem egy órára, és nem csináltam semmit, de közben nem is jöttem rá semmire. Főleg nem arra, hogyan írjam ki magamból, azt, ami foglalkoztat? Kínomban már olyant is tettem, amit rég: meggyújtottam egy szál cigit (nem dohányzom), flamencot raktam be, kiraktam a macskát, a gyerekeket elküldtem fagyizni. Nem lettem isten annak a légynek, amit megölt a pók, pedig kiváló alkalom lett volna kegyeset cselekedni – bár utólag nem biztos, hogy jó cselekedetként tűnik fel az, amit az adott pillanatban annak hiszünk (Kafka leveleiben volt hasonlóképpen leírva). Megmenthettem volna pedig a legyet! Igen. Ha már a pasi megmenekült. Pókká lett közben. Akkor kezdődött minden, amikor önkéntelen arra kezdtem figyelni, hogy milyen ember a zenész. A pók az ablakomban él. Furcsa vasárnap délután.

Július 19. Eredetileg hálószoba volt, de dolgozónak alakította át. A nagynéniről rámaradt bútorokat átcsoportosította és a polcnak, a számítógépnek is lett helye. Az ablak miatt választotta. Egyedül onnét lehetett ellátni az Erzsébet-hídig. Az ágyát soha sem rakta össze, ahogy reggel kibújt belőle, úgy feküdt bele délután. Este se sokat ceremóniázott a lefekvéssel. Volt, hogy reggel abban a ruhában láttam összekuporodva aludni, amiben délután, este a gépnél is ült.

Szótlansága, pontosabban kevés beszéde kellemesen ellensúlyozta az ablak rácsait.

Én még nem láttam el a hídig, de megtanultam félelem nélkül felülni a nyitott ablakba, háttal a kilátásnak. Nekitámaszkodva a rácsnak biztonságban voltam. Lehunyt szemmel – mit néztem volna a reggeli szobabelsőn? -, próbáltam kitalálni, hogy mikor lép el a közelemből, és tűnik el nesztelen a konyhában. Soha sem sikerült rajtakapnom, csak már a csörgő csészék, a folyó víz hangja árulta el, hogy nem áll mellettem. Alattam két emeletnyi mélység, mögöttem a budai keskeny utca, messzebb, lejjebb hasonló lakások, egy-egy luxuslak is az őspark fái alatt, vadgesztenyefák sora odébb, beton, majd a Duna, és a reggel, ahogy elérte Pestet, ráfeküdt, lustán ellapult rajta, forró napot ígérve ismét.

Az első napokban idegesített a semmittevés. Mert a jelen divatja hozta, hogy csak úgy lenni, bele a vakvilágba – értelmetlen élet. Márta csak volt. Nem nevelt gyereket, nem gondoskodott férji szeszélyek kielégítéséről, nem tűrt indulatos rokoni kitöréseket. Így is lehet? Lelkifurdalás nélkül? Cél nélkül? Ugye nem gondolod komolyan, hogy nincs fontosabb, mint egy tökéletesen lefordított verssor? Mint aki vár. Itthon a nádszál a nap előtt volt olyan. Van. Lenni. Miért? Csak.

Július 18. (Hét óra felé pedálozás a határban. Mire a gyerekek felkelnek, itthon is vagyok. De kint megállni látszik az idő. Valahol lerakom a biciklit, gyalogolok. Mintha keresnék valamit. Eleinte félelem borzongatott: sehol senki kívülem. Már nem tartok semmitől, de fogalmam sincs, hogyan mertek gyerekként egyedül engedni a hét kilométerre lévő földjeinkre.

Valamikor tó volt azon a részen. Ott minden egyben most: folyó, nádas, dombok, völgy, kukoricaföldek, búzatarló. Meghatározó látványa a tájnak a távvezeték tartóoszlopsora is.

Több nap után jöttem rá, a látszat ellenére nem vagyok egyedül. Kecskéit tarlón legeltető férfi ült a földön. Látásból ismerem, menekültként jött a faluba. Nem tudom, nem értettem, nem lényeg, hogy Bosznia említése, vagy Beli Manastiré érinti-e jobban? A faluban eleinte még győztük számon tartani, hogy ki honnét jött, aztán már nem foglalkoztunk vele. Arcán hosszú, vízszintes barázdákkal, beeső, szürke szemmel fordult felém. Jól kellett figyelnem, hogy megértsem, mit mond: ne menjek a távvezeték alá, mert harmat van, párás a levegő, és ilyenkor veszélyes. A fényképezőnek se jó, de az embernek sem. Azután a gyógynövényekről is beszélt, hogy erre nincs. Kérdezgettem, másról. Negyven éves. Szívbeteg, nem volt katona se. Építészmérnök volt „otthon”, „régen”. Ígéreték, hogy itt jó lesz. Vett egy házat, van kertjük, jószág maguknak. Piacozni is jár. Nem azt árulja, amit ő termel, dehogy. Újvidékről hord zöldségfélét. Nem szereti a kofáskodást. Muszájból csak. Munka a szakmájában? Legyint.

Legközelebb nincs kedvem arra menni, kerülök inkább. Nagy a határ, elférünk benne bőven.)

Július 17. (Ismét a hajnali ébredések öröme. Ez hiányzott legjobban. Most tudom, hogy nemcsak a reggel a fontos, hanem az se mindegy, hogy hol talál rám. Odatettem a kávévizet, loholtam a kertvégébe, gazon, kidőlt kerítésen át felmásztam a partra, kiléptem a mezőre. A Nap épp felemelkedett a távoli kertek fái fölé. Még aludt a környék.

Ha minden hiábavalóság, akkor teljesen mindegy – hogy ki mit gondol. Lassan megyek a kiszáradt babok között vissza, erre gondolok.

Mi volt itthon? A szomszédból Gabi néni lebetegedett. Kilencven már, senkije se itt. Lánya, fia Magyarországon, ha van szomszéd, aki ránéz, rá van nézve. A kapujában, az utcán esett össze, gyerekek húzták be az udvarába, a fal tövében tették a kerti szék párnáját a feje alá. Kivételesen gyorsan jött a mentő – volt, amikor azt fogták rájuk, hogy ilyen öreghez már nem sietnek -, injekciót kapott. Leesett a vérnyomása, semmi baj. Kulcs a virágcserépben, saját lábán akart bemenni. Jó, ha harminc kiló van benne, ölben vitte be a mentős.

Megnézem a leveleket, bosszankodás, válaszok, poros az asztal, nem működik a vezetékes telefon, valószínű, ma nem is tudom kiküldeni a naplót. Azért a gyerekek hiányoltak, amíg nem voltam itthon, az ágyamban aludt mindkettő. Fesztivál ideje van, élmény talicskával, mondják is, egyszerre. Kicsomagolok. A tegnap, az elmúlt hét messzebbre kerül.)

Július 16. (Az elszakadás lehetőségének rémülete! Megbolondul az ember, és nem érdekli a maradandó, nem érdekli az okosság ígérete, értéke: szépséget, felkavarót, véréig sikítót keres!

Órákig állt a délkeletre nyíló ablaka előtt. Órákig voltam képes ülni a szoba legtávolabbi sarkában, az öreg karszékben. Órákig néztem. A szemem kifáradt, már csak fényt és árnyat érzékeltem, alakját feketén a fény útjában. Tudtam, hogy a hidat nézi. Ő is egy másik város lakója rég. Márta nem elődeinek meséje nyomán, nem olvasmányaiból, hanem valamikor volt családja életképeinek segítségével épített. Azután halottai után költözött. Itt megy ki az újságért, néha hivatalos ügyekben jár el, itt vásárol be hetente két alkalommal, itt vált néhány udvarias mondatot valamelyik lakóval, itt történik, ha szerelőt hív a fürdőszobacsaphoz, és itt törte el a lábát is, amikor legurult a mozgólépcsőn... De többnyire amott él. Például amikor Frankie Miller hallatszik a szobájából.

Egyszer sem kért, hogy írjam meg a történetét, de egyszer azt mondta, hogy az övét is írom. Aznap nem is szólt többet, ebéd közben sem, délután kicsit még matatott az íróasztalánál, aztán munkátlan feküdt a szobájában. A gépet elfelejtette volna kikapcsolni? Nekem hagyta úgy? Nesztelen az asztalhoz mentem. Egy poros kalap volt a nyomtatón, nem mertem hozzáérni. A szótlanul haragvó apjáé, vagy a férjének a kalapja volt? Az egéren moccantottam, eltűntek a szembefutó csillagok: Doc126, jelent meg. Üres lap volt csak. Százhuszonhat kihagyott lehetőség? Makacsul újrakezdett lépések, igazi tartalom és mentés nélkül. Később én álltam az ablaknál, egészen estig.

Egy hétig nem történt semmi, csak voltam.

Visszafelé nem volt kedvem buszozni, inkább a hűvös vonatot választottam. Ő vette meg  a jegyemet, hihetetlen gyakorlatiassággal veszekedte ki a legjobb lehetőséget, nem ismertem rá. Az utolsó pillanatokban a szintén a Vajdaságba utazó, kissé zajos filmesek vonták el a figyelmemet, és így nem maradtam benne a Mártától való elköszönésben. Elég volt az áhítatból, és tagadhatatlan megkönnyebbüléssel ültem kényelmes helyemre. Lapozgattam a National Geographic fotói között, nem is néztem vissza, csak amikor Bill Curtsinger búvárjának képéhez értem, jutott eszembe: na, Fruzsi, neked gőzöd sincs arról, amiről itt az elmúlt hónapokban liláztál...)

Július 15. Köszönet mindenért Ivánnak, és az olvasóimnak!

*

(Márta nem kertelt: egyetlen levelet írt, amiben név, cím, telefon szerepelt. Meghívás magához. Mert „Fruzsinázik”, a kezdetek óta, levelezni viszont nem szeret. Ha van kedvem, menjek. Ismerkedjünk meg személyesen. Normális ember nem teszi meg, hogy visszatelefonál, és elég a megbízható hang, már csomagol is. Csomagoltam. Mert például mi van, ha egy beteg ember, aki így akar csapdába csalni? (Bocs Márta, de ezt megbeszéltük.) Nincs „mi van akkor, ha...”! Jó döntéseimet mindig így hoztam: meggondolatlanul. Nem hiába mondják, hogy a tett halála a gondolkodás. Persze, nem épp így mondják. De ha sokáig tépelődöm, nem ülök autóbuszra, hanem maradok a fenekemen, itthon.

Hegyesről egy órakor elindulni, Szabadkán buszt cserélni, a negyed négykor induló Volánbuszra tolakodni, és már nem is csodálkozni azon, hogy az utasok tíz százaléka szinte személyes ismerős: kofák hada, még mindig, örökké, és bár látom a szemükben, felismertek, tudják, hogy nem vállalom csomagjaikat, akkor is próbálkoznak. Utazásaim legelején még hajlottam rá, meg is jártam, azóta szóba se jöhet. Inkább átkozzanak. Teszik is rendesen. Budapestig kétszer felállítanak a helyemről, mert az útközben felszálló új utas helyjeggyel bír. A „fene egye meg” számon van, de hallgatok, nem kellett volna megfeledkeznem róla, hogy eleve hátul üljek le. Végül testes asszonyságot kapok társnak, nekiszorulok az ablaknak, összeizzadunk. Nem bánom, mert legalább nem akar beszélgetni. De az is lehet, csak jó szeme van, és látja, hogy én vagyok az, aki nem akar. Mindegy, hálám mérhetetlen.

Összeszorul a torkom, vizes lesz a szemem, amikor megérkezünk. Inkább a kimerültségtől - este nyolc óra van! -, vagy a megkönnyebbüléstől, de semmiképp a meghatódástól, hogy ó! ah! álmaim városa! Vagy nem is tudom. Van frász is bennem: mi van, ha nem jött ki elébem az ismeretlen Márta? Azért nem ennyire tragikus, mert vállamon a táskám, kezemben a telefon, ha Márta nincs, marad a Barát utcabeli ismerős sokkolása: itt vagyok, átvertek, engedj be, reggel hétkor utazom vissza. Sokk elmarad, Márta nyakamba borul. Ez most így nem igaz, hogy borul, de odaáti ismerőseim hűvös, visszafogott gesztusai mellett meglepően kedves. Kora elsőre megállapíthatatlan, még egy picit aggódom: mi van, ha altatót tesz a kávémba, és hajnalban felaprít, kifiléz, és megetet a halaival? Jegeskávéra hív, terasz, járókelők, zsibog a város. Fáradság szinte sehol, mire Budára vergődünk, semmi sem érdekel, fejem búbjáig bennem az öröm, de jó, itt lehetek megint, egy városban, ami tulajdonképpen nincs is. A valóságban egyáltalán nem az, mint aminek én élem.

Öreg házba vezet, első saccra nyolc, tíz lakás lehet benne. Az udvar fölé megyünk, második emelet, túlnőtt rajtunk a kert, hiába nézek le, nem látom a földet, csak fák lombja, mosolygok. Márta ismét ráccsal vacakol. Akkor kapcsolok: addig két ajtó zárjain vergődünk be, ez már a harmadik súlyos akadály. Frász, ismét: kimenni hogyan lehet, ha mondjuk én hirtelen akarok? Ugrás a mélybe, esetleg, ami nem megoldás, mert a kertre is zárva lehet az ajtó. Bemegyünk, az ablakokon is rácsok. Díszes, látszik, hogy ó is, de könyörgöm, ezt én nem bírom, keringek a lakásban vagy öt percig! Márta úgy tesz, mint aki vak rá, hagyja, hálás vagyok, megnyugszom, látom, rendesen elolvasott, ha érti. A National Geographic súlyos kiadványát teszi elém, ajándék, mondja. Ezt elfogadtam,  bár cipekedhettem vele a hazaúton, de a többit, amit szinte naponta tett le asztalomra, visszautasítottam. Értse meg. Talán érti. Nem a viszonzás lehetetlensége miatt, nem azért... Az ottani napok felfedezései biztos vagyok benne, hogy meghatározzák további utamat, és maradandóbbak minden tárgynál. Nem a tárgyakon múlik.

A tágas lakásban eltöltött hét - a rácsok ellenére – számomra a szabadságot hozta. Arra számítottam, hogy majd sok mindent akar elmondani. Nem így volt, inkább jártuk a hegyet, a várost, ha ő dolgozott, én olvastam a kert felett. Az első beszélgetésnél elmondta, hogy férjét, gyerekét balesetben veszítette el, szülei Erdélyben élnek, apja a férje miatt kitagadta, de már nincs harag, csak elvesztették egymással a szót. Német fordításból él, senkihez és semmihez sem akar már ragaszkodni. Negyvenhat éves, a lakás és még sok minden férje nagynénjének köszönhető, akivel életében nagyon megszerették egymást, halála után mindene Mártára maradt. A „Fruzsina” elején leírt Klári tisztára az idős hölgyre illett, köszöni, azóta szeretett volna meghívni.

Egy hét élményei majd lassan leíródnak, de a legeslegfontosabb, hogy Mártát látva döbbentem rá, hogy amivel én itt játszadozom, az a való is lehet. Harmadik éjszaka váratlanul felriadtam, éberebb voltam, mint bármikor. Nem emlékszem, hogy álmodtam-e előtte, csak ijedelmem okának felismerése lett rosszabb a legvadabb rémálomnál: rettenetes, iszonyú, felfoghatatlan félelem tört rám – az öregségtől és attól a fajta magánytól, ami Márta sorsa is! Egészen addig azt hittem, hogy köszönöm, én ezen a téren jól vagyok, semmi bajom se öregséggel, se magánnyal...)