- Neve?
- Jonathan Gordon.
- Foglalkozása?
- Gépkocsivezető
- Úgy. Tehát sofőr. Miért keresett fel?
- Csak. Azt mondták, van itt valaki…
- Ki mondta?
- Hát a feleségem. De ő is úgy hallotta a …
- Nem érdekel. A kérdésemre feleljen. Miért keresett fel?
- Őszintén szólva nem hiszek az egészben. Egyszerűen csak meg akarok bizonyosodni felőle. Engem nem érdekel, mi van ott a könyvben, higgye el. Csak meg akarok bizonyosodni…
- Jól van. Mondta valakinek, hová készül? Úgy értem, hogy ide jön.
- Senkinek. A feleségemnek meg az anyósomnak azt mondtam, a klubba megyek. Senki sem tud róla, hogy itt vagyok.
- Rendben. De miért jött ide, ha nem akar semmit?
- Mondtam. Meg akarok győződni, igaz-e vagy sem. Uram, én nem akarom látni azt a könyvet! Nem érdekel. Minek ilyesmit előre tudni?
- Sokan jönnek ám ide. Maga nem ért egyet velük? Magát nem érdekli az egész? Vakon tántorog, s legyint, hogy majd csak vége lesz egyszer?
- Nem. Mindennap gondolok rá. De más gondolni rá, és más előre tudni. Vagyis várni rá.
- Nem érzi, mennyivel könnyebb lenne tisztán látni? Elvégezni az elvégzendőket, nem vállalva többet, mint amennyire az idejéből futja. A hátralévőből. Nyugodt fejjel megvizsgálni a dolgokat. Beosztani és kiélvezni a maradékot. Nem így érzi ezt helyesnek és normálisnak? Most csak retteg, egész nap, egész héten, egész évben retteg, mikor következik be. Nincs egy nyugodt, békés pillanata, amelyikre azt mondaná, akkor éltem, akkor ember voltam.
- Mire lenne jó, ha előre tudnám? S hogyan tudom megítélni most, melyiket fejezzem be, melyiket hagyjam el? Nem, uram. Nincs szükségem az információjára. A kérdésemre már megkaptam a választ. Egyszóval tényleg létezik ez az iroda. Eddig azt hittem, a bolondját járatják velem.
- Várjon. De legalább arra kíváncsi, ugye, hogy hány lapja van hátra? Lehet, hogy most érünk az utolsóhoz.
*
A férfi keze idegesen megrándult. Sápadtan nézett az íróasztal mögött ülőre.
- Nem. Nem vagyok kíváncsi. Nem érdekel. Nem érti, hogy félek? Nem látja, hogy még a gondolatát sem tudom megemészteni? Félek, nagyon félek!
- Éppen ezért kellene megnéznie. Én már megnéztem.
A férfi felkapta a fejét.
- Meg ne mondja! El ne árulja! Az ördögbe is! Nehogy kiejtse a száján! Már itt se vagyok. Én amúgy is csak érdeklődni jöttem. Semmi közöm az egészhez. Ehhez a … cirkuszhoz!
- Nyugodjék meg, nem fogom elárulni. Úgyis megkérdezi. Nem állja meg.
- Dehogynem, uram! Attól ne féljen, hogy Jonathan Gordon kényszeríteni fogja önt az elmondásra! Nem, uram, nem. Azt hiszem, megyek. Így is túlságosan igénybe vettem az ön türelmét és segítőkészségét. A viszontlátásra.
- De a feleségéről csak meg akar tudni valamit? Elvégre házastársak. S magának sem mindegy tudni, hogy az asszonynak mennyije van. Talán nincs is sok hátra.
- A feleségemet hagyja ki a játékból! Teljesen egészséges, és különben sem szoktam családi témákat idegenekkel megbeszélni.
- Ha elárulnék valamit, hajlandó lenne belenézni a felesége könyvébe?
- Mit képzel, uram?! Nem a piacon vagyunk, hogy csak úgy addsza-nesze alapon beszéljünk ilyen dolgokról. Nem nézek bele sehová!
- Meglepődne, ha azt mondanám, a felesége itt járt? Tegnap. Tegnap délután.
- Kijelenteném, hogy hazugság. Feleségem tegnap délután a fodrásznál ült, aztán bevásárolni ment. A saját bevallása szerint. És énszerintem is, mert új frizurával, meg két tele szatyorral érkezett haza.
- Ugye, a kedves felesége világoskék kötött nadrágban, fehér blúzban, és piros cipőben volt tegnap? A nadrágon fekete öv volt a csat figurája két viaskodó őzbakot ábrázolt. Lábát nyomhatta a cipő, mert néha felszisszent, s ittléte alatt többször kilépett belőle, hogy pihentesse. Haja idejövetelekor gesztenyeszínű, távozásakor enyhén vöröses árnyalatú sötétbarna volt. Mialatt beszéltem vele, Tom, a házifodrász igazította meg a haját, Billy, a kifutófiú pedig a vásárolandó ételek listájával a boltba futott. Még egyszer kérdezem, érdekli-e magát a felesége, vagy csak a saját sorsa?
- Mit keresett itt a feleségem? – suttogta maga elé a férfi. Úgy ült a mély bőrkarosszékben, mintha összement volna, egy halomba rakták volna a csontjait, amiket most már csak ruhái akadályoznak meg a széthullástól.
- Szedje össze magát, Mr. Gordon. Viselkedjék emberhez méltóan. Most olyan, mint akire azt mondanák, gyáva féreg.
- Nem vagyok gyáva féreg! Élni akarok! Teljesen normálisan, mint a többi ember. Nem kellett volna idejönnöm. Nem lett volna szabad.
- Maga ezt nem tudhatta. A felesége érdeklődött. Megmutattam neki a könyvet.
- Az övét?
- Nem, Mr. Gordon. A magáét.
- Megmutatta az én könyvemet a feleségemnek? Maga megőrült! Maga nem tudja, mit csinált! Úristen…
- Miért, Mr. Gordon?
- Maga egy… hát nem érti? Most egész idő alatt sápítozni fog és várja a véget. Az én végemet. Ha sok lapom volt még hátra, azért fog kiszekírozni, ha kevés, azért. Mert akkor már úgyis mindegy…
- Maga nem kíváncsi?
*
A férfi bizonytalanul megvonta a vállát.
- Hogy… hogy kíváncsi? Nem… nem nagyon. Ámbár jó lenne valamivel visszavágni az asszonynak. Legalább nem lesz olyan nagy szája. Lássuk hát azt a könyvet!
- Egy pillanat! Valamit közölnöm kell magával. Házastársak csak akkor nézhetik meg egymás könyvét, ha egyidejűleg a sajátjukat is megtekintik. Sajnálom. Ez a szabály.
- Ezek szerint a feleségem is megnézte a sajátját. Ha ő volt ilyen bátor, én sem maradok le tőle. De miért van erre szükség?
- Egyszerűen azért, hogy ne tudjanak örülni a másik bajának. Amit behoz a réven, elveszíti a vámon. A maradnak a csupasz tények. Kicsit embertelen, de tagadhatatlanul szükséges.
- Az a könyv, ott maga előtt, az lenne az enyém?
- Erre gondol? Amelyik az utolsó oldalon van kinyitva? Nem. Egy bizonyos Marwell nevűé. A.C. Marwell. Utolsó dátuma 2012. augusztus 28.
- Két hét múlva…
- Igen. Két hét múlva ez a bizonyos A.C. Marwell reggel nyolc órakor horgászni indul. Mire kiér a tóra, leszáll a köd. Semmit sem lát, s egyik pillanatban, mikor a horgászbot után kap, megcsúszik és belezuhan a tóba. A víz túl mély, az illető túl öreg, így ott marad.
- Marwell…
- Ismeri talán?
- Ismertem egyet. Iskolatársak voltunk. Majdnem olyan magas volt, mint én. Hosszú, szőke haja mindig az arcába hullott. Nem hiszem, hogy róla lenne szó. Nincs tovább?
- Nincs. Azaz, hogy néhány széljegyzet, de az már nekünk szól. Információk. Akarja hallani?
- Ha lehetséges…
- Temetésén, halála után két héttel, esik az eső. Két mellékügy történik. Egy öregasszony megcsúszik a sárban, feje egy sziklához koppan, s azonnal kimúlik. A másik egy utcai járókelő. Megáll, megvárja, míg elvonul előtte a temetési menet, majd befordul egy mellékutcába. A tizenkettes szám előtt a szívéhez kap, a fölre zuhan. Rögtön vége.
- Elég! Ne tovább!
- Nincs is tovább. De most már igazán a maga ügye következik. Lássuk csak…
*
- Uram, nem lehetne mégiscsak mellőzni? Visszavonom minden szavamat, még azt is letagadom, hogy itt jártam. Hagyjon elmenni!
- Hogy képzeli ezt? Mit mond a feleségének, ha hazaér? Mert ez lesz az első kérdése: „No, mit is mondott az a kedves úriember?”
- Ez is benne van a könyvben?
- Persze, hogy benne van! Mit képzel? Itt nincs selejt! Azt hiszi, a felesége nem tudja, hogy maga itt van? Itt ül előttem, és makacsul ellenkezik?
- Meggyőzött, uram. Csak egyet akarok tudni. Véletlenül jöttem ide, vagy ez a látogatás is benne van a könyvben?
- Jegyezze meg, véletlenek nincsenek. Maga még álmodni sem tud mást, mint ami itt áll. Tegnap például… nézzük csak … megvan. Álmában egy széles, kivilágított utcán sétált, s a fények ellenére úgy érezte, sötétben van. Három koldust látott. Hozzájuk lépett. A középsőben felismerte önmagát. Rá akart kiáltani, de hang helyett két keselyű repült ki a száján. Felszálltak egy torony tetejére, és vadkörtével dobálták magát. Az egyik körte a lába elé hullott. Rá akart taposni, de az csörögni kezdett. Ekkor felébredt. Ugyanis megszólalt az ébresztőóra. Felkelt, megmosdott, munkába indult. Folytassam?
- Ne… azaz igen. Mit tud a feleségemről?
- A kedves házastársa nagy kort ér meg. Még látja a dédunokáját. Vasárnapi sétáról ér haza, meguzsonnázik. Játszadozni kezd a gondjára bízott kicsivel, miközben annak szülei, a maga unokája és annak neje, moziba mennek. Lefekteti a gyermeket, este nyolc órakor. Az ágyban negyedórát olvas, aztán leteszi a könyvet. A villanyt már nem tudja leoltani. Csendesen, fájdalmak nélkül hagyja el ezt az árnyékvilágot.
- Ó, istenem! Ez nagyon szép. Biztosan örül neki. Én is így képzelem el a dolgot. Ágyban, olvasás közben… mintha elaludnék…
- Akarja, hogy felolvassam a magáét is?
- Ne! Még ne. Várjon. Nem akarom még hallani. Nem kell. Mondja, nem lehetne most az egyszer kivételt tenni? Úgy csinálunk mindketten, mintha meglett volna. Tudja, ha a feleségem valami szörnyű körülmények között végezte volna, akkor mindegy lenne. De így! Hátha az enyém nem ilyen. Nem nyugodt. Csak felkavarná az amúgy is kavargó iszapot bennem. Tegyen meg ennyit értem. Hisz kivételnek is kell lennie valakinek! Miért ne én legyek az!
- Ne folytassa! Ennyi könyörgésnek egy kőszikla sem tudna ellenállni. De nem úszhatja meg ilyen könnyen. Egy dolgot meg kell tudnia. Mindegy, hogy mit. Valami vágyat, kérést, vagy valamit, ami a jövőben fog bekövetkezni, eldőlni vagy megvalósulni. Válasszon. Hány unokája lesz? Elválik-e a feleségétől? Új kocsit kap-e? Bármit kérdezzen, uram, mindenre válaszolok.
- Én nem ilyet akarok. Lehet, hogy olyat tudok meg, ami balul üt ki, és azzal szerencsétlenné tehetném további életemet. Egyre adjon választ. Mi történik, ha véletlenül megsérülnek a könyvben a lapok? Arra gondolok, hogy tönkremennek, és nem lehet elolvasni, mi áll rajtuk. Vagy valaki kitépné őket. Semmissé válnak akkor a leírtak?
- Talán. Azt hiszem, igen.
*
A férfi hirtelen mozdulattal revolvert rántott elő.
- S mi lenne akkor, ha most lelőném magát, aztán elégetném az összes kacatot? Feleljen!
- Felakasztanák! – jelentette ki az íróasztal mögött ülő, s nevetni kezdett.
A férfi megrökönyödve meredt rá.
- Ez is benne van a könyvben? Ez a mostani?
A másik nem tudott megszólalni. Fuldokolva kacagott s csak bólogatott. Aztán erőt vett jókedvén.
- Benne. Benne hát. Sokszor elképzeltem már ezt a jelenetet, de sohasem hittem volna, hogy az életben ilyen mulatságos lesz. Ha látta volna az arcát!
S újra nevetni kezdett.
- Akkor mi lesz?
- Mi lenne? Hazamegy. Aztán majd megtudja. Maga akarta így, nem?
- Micsoda?! Ezek után még el sem akarja mondani? Hát mit gondol, miért állok itt ezzel a revolverrel? Ki a szóval! Hadd halljam, hogy is lesz?
- Az elején még hallani sem akart róla, most meg pisztollyal követelőzik. Mr. Gordon, maga igazán kiismerhetetlen természet. De tegye el azt a pisztolyt, mert ha csak ránézek, máris nevetőgörcsöt kapok.
- Elég a szövegből! Hallani akarom, mi áll a könyvben. Ha ide adja a könyvet, elteszem a pisztolyt.
- Itt fenyegetéssel semmit sem ér el, Mr. Gordon. Ebben a szobában nem érvényesek a földi eszközök. Arról mondjon le, hogy megtudja valaha is. Erről én kezeskedem.
- Nekem jogom van hozzá! Érti?! Érdekelt fél vagyok! Nekem tudnom kell a saját sorsom alakulását. Elvégre azért vagyok itt.
- Nem így látszott az elején.
- Ne kerteljen! A könyvet akarom látni. Ide vele!
A férfi hadonászni kezdett a fegyverrel a másik orra előtt. Az érdeklődve figyelte egy darabig, aztán gyors mozdulattal kicsavarta a kezéből.
- Ez gyalázat! Az embert megakadályozzák a …
- Csendesebben! Igazán látni akarja?
- Mit gondol, miért vagyok még itt? Nem a maga kedvéért, elhiheti!
- Nem veszem sértésnek, amit mondott, Mr. Gordon.
- Jobban is teszi! – mordult fel a férfi, s türelmetlenül kapott a feléje nyújtott könyvhöz. Bosszúsan olvasni kezdte. Arca felderült. Mikor a végére ért, mosolyogva adta vissza.
- Ezért kellett ekkora felhajtást csinálni? Kezdhette volna mindjárt ezzel.
Aztán köszönés nélkül kilépett az ajtón.
*
Az íróasztal mögött ülő a csengőhöz nyúlt. Pár másodperc múlva egy csinos, szőke lány lépett be. Kávét hozott. Az asztalra tette, s kitöltötte a csészébe.
- Sikerült? – kérdezte.
- Nehéz ügy volt. De aztán megpuhult a fickó. Másnál könnyebben megy.
- Láttam, mosolygott is, mikor elment. Érdekes… Miért mosolyognak az emberek, ha megtudják haláluk napját?
- A csomagoláson múlik, kisasszony. Csak bizonyos emberi gyöngeségekkel kell tisztában lennünk. Például ez az ember egyáltalán nem úgy gondol a halálára, mint kikerülhetetlen rosszra. Örül, hogy elérte a célját. Elolvashatta a könyvet. Az ő bilincse a kíváncsiság volt.
- Megtudhatom, mikor következik be nála?
- Holnapután, kisasszony. Országúti karambol. Több halott. Töltsön még és igyon maga is a kávéból.
*
