Lehet, hogy Önök is ott voltak a banketten, ahol mindez történt. Körbe-körbe jártak, néztek erre, néztek arra – a sirályt keresték, de nem találták.
Errefelé szokásos ez a bankett, nem is csoda, ha a nézők közömbösen sétálgattak ide-oda a szép kristálycsillárok alatt. Összecsendült itt több pohár, beszélgetés zaja hallatszott, egyébről nem esett szó. A hangok rekedtek, tompák, zsugorodottak voltak; kiültek ugyan az ajkakra, esetleg fennakadtak a szemfog és az a másik közötti résben, de végül is a homlokon jelent meg az ítélet, verejtékcseppek formájában.
Ne szaporítsuk a szót. A nagy, magas termekben képek kiállítása történt. A képek festője egy bizonyos, nem egészen ismeretlen – de érthetetlen lelkialkatú – ember: S.D.
Korán sötétedett, a függönyöket össze kellett húzni s feloltani minden lámpát.
A hatás tökéletes volt és görcsökben oldódott. A sirály az ablakban ült némán, a barátja mellette.
A képekről persze még szó sincs. Az összhatást lesték.
A pikkelyes nyakú házigazda középen állt, társát nézte. A terem nem zsongott.
A sirály és barátja hallgatott. Látszólag nem is érdekelte őket a felfordulás. Egyszer figyeltek csak fel: mi folyik itt?!
A sirály leugrott az ablakpárkányról, barátja pedig elkiáltotta magát:
Teljesen felesleges a festéket kaparni, anélkül is tudjuk, mi folyik itt!
A merénylő sután félreugrott.
- Hátha… fénykép – dadogta. E mögött van valami… valami plasztikus valószerűség…
A barát legyintett.
- Magának van esze?! – kérdezte fásult–lemondóan. – Magának farkas feje van! Hát maga nem látja, mit kapar?!
De akkor már egy darabon lepattogzott a festék.
- Ezek képek – magyarázta a barát. – Képek, tehát valószínűtlen ábrándok. Butaságok. Illúziók. Mit akar maga, mondja, mit akar maga egy képtől? Köpje le inkább, de ne szaglásszon utána!
A pikkelyes nyakú hozzájuk lépett. Kenetteljesen suttogott.
- Látják? Ez a nézőpont a paranoiásoké! A festő sok időt töltött közöttük. Istenem! Milyen szavak! Paranoia! Kritikai paranoia!
- Paranoia-kritika – mondta hűvösen a barát. A sirály még egy horkantást sem hallatott.
- De miért?! – nyivákolt a farkas fejű. – Mi nem vagyunk paranoiások! Mit mondhatnak számunkra ezek a képek?! vÚjra rányomta ujját a képre, aztán megnyalta. A barát ellökte onnan és a kép elé állt.
- Kuss – mondta.
A pikkelyes csendesíteni kezdte.
- Nézze, mindenki tudja, hogy ezek itten csak képek. Mi egy kép? Vászon és festék. A művész ráálmodja a képet a fehér vászonra. Ha kész, jön egy másik. Ezzel, vegye úgy, hogy nem mondtam semmit. Minek egy képért vacillálni?
- A művész ráálmodja a képet – ismételte a barát. A sirály meglibbentette szárnyait és várakozóan nézett rá. A sirályt persze csak a barát látta.
- Igen! A művész ráálmodja a képet – folytatta a pikkelyes. – Ha a valóságot akarta volna ábrázolni, tájképfestőnek megy. De ő inkább vállalta önmagát és az álmait. Mi eljövünk és megnézzük őket. Így dukál, nem?! Mi akar? – nézett a farkas fejűre, aki a vállát bökdöste.
- Nem egészen – mondta az. – Nem lehetnek ilyen különc emberek. Én nem hiszek az ilyesmiben. Itt kell lennie valaminek…
- De nem a kép mögött, szerencsétlen! – hahotázott a pikkelyes. Mit akar maga a festéktől, ember?! Higgyen nekem, szakembernek, hogy a mi festőnk egy okos figura. Jól megkeresi a pénztét, nem igaz? – kacsintott körbe.
- Maga nem látja a hattyú árnyékát? – kérdezte a barát.
- Mi?! Hogy az árnyékát? Mi van vele?
- A hattyú árnyéka egy elefánt – mondta a barát. – A telefonkagyló a rántottával párosul és az öregasszony háta fiókosszekrény… És hogy a klaviatúrán valaki képe van, ön is ismeri, úgyszintén azon a képen is, ahol a felirat Tell Vilmosra utal.
- Maga hülyének néz?! Mi dolgom nekem egy festő őrületével? Nekem családom van!
- Akkor maga a színeket sem látja… azt a zöldet, azt a pirosat meg azt a kéket sem… ugye?
- Folytassa – kiáltott a farkas fejű. – Valami rémlik…
- Látja? – mutatott jobbra a barát. – Az ott egy vasúti kocsi… egy vasúti kocsi, amelyik olyan élethű, amilyen a valóságban sosem lehet. Aztán egy taliga… látja azt a parasztembert? És nem fél?
- Mit beszél! Élethű, élethű! Minden olyan, amilyennek lennie kell. Ha élethű, akkor az!
- Ne folytassa! – kiáltott a farkas fejű. – Én nem félek. Nem a festék… éreztem, hogy van valami!..
A sirály lehunyt szemmel hallgatott.
- És? Lelkendezett a farkas fejű. – Miért nem?
- Lemondott? – kérdezte a pikkelyes. – Ezt az érzést ismerem.
A sirály szánakozva nézte.
Volt egyszer egy kertecske, vagy inkább földdarabka – kezdte a mesét a barát. – Ezen a földdarabon virágok nőttek.
- Milyen virágok? – kotyogott a farkas fejű. – És melyik képen?
A sirály csőrével fejbúbon vágta.
- A virágok szépek voltak, illatoztak, nevetgéltek. Vizet rendesen kaptak, ám végül is csak kitört közöttük a veszekedés. Azon, hogy a kút nem a földdarab közepén, hanem az innenső végen volt, és ezt az innensők felfedezték.
- Embargó – vetette közbe csillogó szemmel a pikkelyes.
- Az. Akik közelebb voltak a kúthoz, maguknak tartották fenn a jogot a vízre. Az onnansók semmit sem kaptak.
- Hol vannak itt a festők? – kérdezte a farkas fejű.
- Az onnansók hervadni kezdtek, de voltak még tartalékaik. Elhatározták, hogy beosztják ezt a tartalékot és arra használják fel maradék erejüket, hogy gyökereiket megnövesztve, addig keresgélnek a földben, míg vizet nem találnak. Egy dolgot azonban tudtak: a közelben valahol egy tó van.
- Tudták ezt az innensők is?
- Tudták bizony, de ez mit sem számított. A biztonságos kút ott volt a közelben. Mit törődtek ők azzal, miféle tó az? Kieresztették a csapot és elárasztották vízzel az innenső oldalt, kajánul lesve onnansókat, mihez kezdenek majd.
- Mihez kezdtek?
- Onnansók megtalálták a tavat, uram!
- És?
- Nincs és. Megtalálták a tavat, van vizük és közben olyan hosszú és erős gyökereket eresztettek, amiből akár sudár fákká is fejlődhetnének. Víz is van, nőnek is, mit akar még?!
- Jó, de hol van itt a festő? Hol vannak a képek? – értetlenkedett a pikkelyes.
- Hagyja abba! – kiáltott rá a farkas fejű. – Hát még most sem érti? Tudtam, hogy van itt valami! Jó, tévedtem, nem a festékben, hanem a mondanivalóban, de ez most mindegy... Folytathatom a történetet? – nézett a barátra.
Az bólintott.
- A festő innenső volt. A nagy pancsolás vége az lett, hogy a virágok gyökerei elgyengültek és elrothadtak. A festő feltétlenül onnansó akart lenni, lett belőle hát egy innenső-onnansó, amely innenről odalát ide, tehát mindenképpen érthető a gúny antigúnyának gúnya, a paranoiás szemléletmód, amely belülről mutat befelé, amikor kifelé fordul. Az elnevezés megtévesztés. Amit a festő akar mondani nekünk, az smafu. Amit a képek mondanak el, abban van a lényeg! Jól mondom? – kérdezte, de rögtön folytatta is. – Innen a színek, a forma és minden.
De ekkor már a falnak beszélt. A pikkelyes a pénzét számolta, s amerre nézett, rinocéroszfejű, keselyűnyakú lények fogták közre. Ijedten kapta el arcától a kezét, mert érezte, hogy hosszú orra van és szőrös, mint a farkasoké.
A sirály és barátja eltűnt a teremből.
A farkas fejű meghökkenten vállat vont és ismét kapargatni kezdte a képet.
*
