I. rész

1.

Ampton a fotelben ült és egy újságot tanulmányozott.

- Gordon! Kiáltott fel. – Gordon! Itt van a cikk. Megtaláltam.

- Mi az? – kapta fel a fejét Gordon. – Miért kiabálsz?

- Itt van, nézd, megtaláltam. Dolgozik az ellenpárt. A Holdnak nincs szíve. És milyen gúnyosak! Azt írják, egy nagy hazugság az egész. Ralphot név szerint is megemlítik. Hogy ő adta be nektek a mesét, és ti „kiváló” tudósokhoz méltóan azonnal beugrottatok neki.

- Nevetséges. Ralphot támadják, mert tudják, hogy nincs köze az expedícióhoz. Geoffryról egy szót sem írnak, ugye?

- Nem, valóban nem…

- No tessék! Pedig Geoffry ötlete az egész. Ralph feltételezésekkel dolgozik. Az ő véleménye csak beigazolt néhány, Geoffry által már megállapított tényt. Mellesleg, én őszintén hiszek Ralphban. Számtalanszor bebizonyította már előttem, hogy az ő megérzései pontosak. Kétszer mentett meg bennünket a szétolvadástól, mikor a Napot kerültük meg. A tizenkét emberből egyedül ő tudta, mi a teendő ott, Napközelben. Azt hiszed, azért, mert Ralph olyan okos lenne? Mert összeolvasott mindent? Nem, Ampton. Ralph… nos, megmondom… Ralph átültetett ember…

- Ralph átültetett?! – borzongott meg Ampton. – Ezt miért nem mondtad eddig? Én még régimódi ember vagyok, Gordon, és nem szeretem az olyan ember formájú lényeket, akik sohasem esznek, nem szívük dobog, hanem egy óraszerkezet és ennek ellenére úgy viselkednek, mint jómagam. Ezek elárasztanak bennünket egyszer, Gordon! Elpusztítanak!

- Ne vágj ilyen ijedt képet, öregem! Tudod, hogy mi is bolygóköziek vagyunk, a kapcsolatteremtésnek ezt a módját mi is helyeseljük. Ralph tudata emberi tudat. Sohasem fog ellenünk fordulni. Egyébként Ralphban Szaturnusz-egységek keverednek. Azt pedig neked is tudnod kell, hogy a Szaturnusz-egységek a legintenzívebbek.

- Én kívülálló vagyok, Gordon.

- Ez a szerencsénk. De beszéljünk komolyan. Természetesen elindulunk a Holdra. Végére járunk a titoknak. Tisztáznunk kell végre, ki, miért, hogyan alakították át a holdfelszínt a Hold túlsó oldalán, s végre feltérképezni a Kövek Hídját. Ezer ok, Ampton, ezer ok az utazásra!

- Nagyon is értelek titeket, Gordon. Itt a cikkben csak általánosságokat írnak, találgatnak. Elektromos kisüléseket emlegetnek, polarizációt és egyebeket. De ezek nem illenek egy ilyen ősz égitesthez. Túl egyszerűek és világosak, ezen kívül egyáltalán nem magyarázzák meg, miért kellett egy fél tucat űrhajónak elpusztulnia. Én titeket féltelek, Gordon. Hogy ott vesztek, barátom. Hozzászoktam a nyugodt élethez Coroyán. Kis bolygó, kevés kockázat. Nem történik velem semmi csodálatos, de nem is fenyeget életveszély.

- Én bízom Geoffryban – mondta Gordon. – És…

- Köszönöm a bizalmadat, Gordon, nem csalódsz majd bennem! – szólalt meg egy hang mögöttük. Mindketten hátrafordultak, bár tudták, Geoffry áll mögöttük. Másodmagával jött, kísérője, egy mosolygós arcú, magas fiatalember vidáman integetett feléjük.

- Ampton az óvatosságával nem illik közénk – folytatta Geoffry. – De ebben a kérdésben én is szeretnék világosabban látni. Ralph mindent elmondott, kivéve, hogy mi az oka a sorozatos szerencsétlenségeknek, valószínűleg ezt még ő sem tudta. Tudjátok, hogy az expedíciók tagjainak legtöbbje átültetett volt? Mint Harwell, az utolsó út vezetője. S ráadásul Hold-egységekkel rendelkezett… De ez nem tart vissza bennünket egy percig sem, igaz, Corien?

A mellette álló fiatalember lelkesen bólogatott.

- Természetesen, uram! – mondta csillogó szemmel.

- Ha nem készülnék rá legalább tíz éve, akkor most talán feladnám. Hivatkozhatnék azokra, akik eltűntek. Meg arra, hogy unalmas, elcsépelt dolog. Szükségtelen hősiesség. Engem viszont minden egyes expedíció, amelyik elindult, irigységgel töltött el, hogy én nem lehetek közöttük. S hogy nem érték el a céljukat? Elindultak! Ilyenkor, Ampton, mindig arra gondolok, ha ott lettem volna, talán másképp történnek a dolgok, szerencsésebben. Igen, ez nevetséges, tudom, de mégis… Vagy ott pusztultam volna velük. Legalább az utolsó percben birtokában lettem volna a tudásnak, amit már több, mint tíz éve hajszolok, Ampton! Ott, az utolsó másodpercekben mosolyogva néztem volna szembe ezzel az emberevő, átkozott szívvel! A Hold szívével… Én hiszek benne, de nem úgy, mint a többiek. Ti mindannyian Ralph meséjét vagy annak változatait szajkózzátok. Igazam nekem van, illetve nekem lesz, barátaim.

- Lehet. Csak egyről ne feledkezz meg, Geoffry. Hogy a visszaút már nem olyan biztos. És ebből a szemszögből nézve a ti expedíciótok egy lesz a sok közül. Értesz engem? Mert például, honnan veszed, hogy Harwell nem fogalmazta-e meg a Hold szívére vonatkozó megfigyeléseit épp oly jól, mint ahogyan te fogod, reméljük, a közeljövőben? Neked talán több szerencséd lesz - a visszaúttal. Vagy valami, eddig még soha nem hallott védőt találtál fel, kizárólag a Hold szívének megközelítése céljából?!

- Igen és nem. Vagyis nem. Védőburok, az nincs. De van más, fontosabb dolog. Csak ezt nem árulhatom el neked, Ampton. Amikor elvégzem a még szükséges méréseket és számításokat, ígérem, rendelkezésedre bocsátom. Akár használhatod is. Erről még sem Gordon, sem Corien nem tud. Ők is csak a cél előtt ismerkednek meg vele. Várd ki a végét, Ampton! Csodát látsz te még, te örökmorgó, hitetlen ember!

- Lám-lám, Geoffryt elragadta a képzelete! Kényszerhelyzet elé állítod a saját munkatársaidat?! Hahaha! Csak a cél előtt fogják megismerni szörnyű titkodat? Ahonnan már nincs visszaút? Veszélyes, nagyon veszélyes anyagból öntöttek téged, jó Geoffrym! Néha elgondolkodom, nem átültetett ember vagy-e te is. Valahonnan a negyedik körrendszerből, tudod, ahol azok a lilafejűek laknak, s olyan csúnya üzeneteket küldözgetnek ide hozzánk.

- Azok nem lilafejűek, hanem ceregoneiák, és nem csúnya üzeneteket, hanem meghívásokat küldözgetnek. Arról meg éppenséggel nem tehetnek, hogy olyan átkozott légkörük van. Úgy hullanánk benne, mint a legyek, űrhajóstól, mindenestől. Hogy nem hiszel a védőben, nem bánom. De most térjünk át kézzelfoghatóbb dolgokra. Mi újság Ralphfal? Üzent valamit?

- Nekem nem – mondta Gordon. – Talán délután visszatér. Felszállt.

- Felszállt?! Hová? Ki engedte ezt?!

- Én sem értem. Nyitva hagytam az AP-víziót, nézelődni szoktam, ha unatkozom. Egyszercsak kigördül a Q43-as, bekapcsol és már el is tűnik. Se kétszeri bemondás, se fényjelzés, semmi. Gath, az első AP-s, alig tudott visszahúzódni, majdnem körbefogta a sugár. Ralph már az első fokozatban rányomta a négyesre, holott minden esetben maximálisan 2,654-et lehet alkalmazni AP-közelben.

- Ezért likvidálni fogják. Ilyenkor jöhet a Szaturnusz-egységeivel! – háborgott Corien. – Nem fognak törődni vele!

- Igazuk is van – kontrázott Ampton. – Hát nálatok ilyet is lehet? Egy kelekótya miatt leégjen egy teljes AP?! Ne félj, a Leszedők már utánamentek. Ha nem tudják lehozni, egyszerűen szétoszlatják. Ralph barátod ritkább lesz, mint a levegő, amit most beszív.

- Jó, jó! De mégis… valami oka mégis lehetett. Csak úgy még soha nem emelkedett fel, főleg nem készültségi géppel. Azt mondod, Q43-sal ment?

- Igen. Megismertem a kúpjáról. Meg az új tölcsérekről.

- A tölcsérekről… A legjobb gépünk volt. Gyorsabb, mint a Leszedők. Ötször, Gordon. Szörnyűség, amit most hallani fogsz tőlem, de ne ijedj meg. Jól ülsz?

- A lehető legjobban. Bökd már ki.

- Várj. Előbb beszélek Gath-tal… halló… Gath? Mennyi szállítmány volt a Q43-ason, amivel Ralph eltűnt? …Igen, arra gondolok… meg arra is… igen. És most még egy. Járt-e Ralph a Teremben?… Igen, az enyémben… értem…

Geoffry lekapcsolta a készüléket és sápadtan nézett Gordonra.

- Gordon! Vess keresztet, mint őseink! Ralph elindult a Holdra! A Szívet keresi!…

2.

A Hold szívét kétezerötszáz körül jelezték először a tudósok. Ismeretlen – valószínűleg a Hold belső rétegeinek mozgásából eredő – un. elektromágneses kisülésként értelmezték, amely a felszíntől a középpontig terjed, aztán fokozatosan, váltakozó erejű hullámokban halad vissza a külvilág felé. Egy bizonyos Ograin Clapth nevű űrkutató professzor vezetésével expedíció indult a jelenség megfigyelésére és felderítésére, de beszámolni már nem tudtak eredményeikről a Földön, mert titokzatos módon ott pusztultak űrhajóstól, személyzetestől.

grain a Földdel történt utolsó beszélgetésekor izgatottan közölte, hogy semmiképpen nem tud leszállni a holdfelszínre a Hold túlsó oldalán, mert nem tudja felismerni azt a helyet, ahová eddig évszázadokon keresztül minden űrhajó leszállt. A felszín úgy hullámzik, mint az óceán, borzalmas gyorsasággal gyűrődnek össze a hegyek és a fennsíkok. Egyetlen része van a Holdnak, amely stabil, nem mozgó, de ez köves és különben is, olyan meredeken emelkedik ki, hogy minden próbálkozás eredménytelen, s a kudarc kétségtelen lenne.

Ograin így folytatta: Alakjára nézve egy több ívű, hihetetlen magasságú hídhoz tudnám hasonlítani, de hogy stabilitását minek köszönheti, azt megállapítani nem tudom, mert körülötte minden forr, buzog, gyűrődik.

Itt aztán megszakadt a kapcsolat, így a Földön már nem láthatták a szerencsétlenséget. Ezt csak jóval később, Hogan Wichyson expedíciójának útja világosította meg kissé. Wichyson – aki szintén úgy járt, mint Ograinék -, űrhajóhoz hasonló becsapódást vélt felfedezni a holdfelszínen. Ő kétszer annyira közelítette meg a Holdat, mint Ograin, így pontosabb tudósításokkal szolgált, de leszállni ő sem tudott.

„Mintha valami nyomna ki az űrbe. Minden energiámat a közeledésre vetettem be, mégis, mintha félgőzzel haladnánk.”

Aztán valami megváltozott. Így folytatta: „Gyengül a taszítóerő. Két esetre kell számítanom. Az első, hogy egy bizonyos pont után normális nyomást találok és leszállhatok. Eszerint a Hold körül egyfajta védő-túlnyomás alakulhatott ki, ez gátol meg a haladásban. A másik, hogy egy bizonyos pont után a taszítást vonzás váltja fel, és ha nem vagyunk eléggé ügyesek, menthetetlenül becsapódunk a holdfelszínbe.”

Később újra kapcsolta a Földet. Néhány bizakodó mondat után a kapcsolat akadozni kezdett, s csak annyit hallottak a Földön: „Zuhanunk! A féknyomást! … Zuhanunk!…”

Így aztán megközelítőleg pontos képet kaptak a Földön, mi is okozta Ograin halálát. Hogy ugyanaz, mint Wichysonét, ebben nem kételkedtek, hisz Wichyson maga is említette, hogy Holdba fúródott űrhajó nyomát látja.

Utánuk még hárman indultak, és végezték ugyanúgy, mint ők: Collmann, Harpov és Ohlberg.

Hartner már jobban felkészült az útra. Ezt azért tehette, mert akkoriban tökéletesítették azt a fékrendszert, amely segítségével bolygókat tudtak megállítani, illetve lassítani pályájukon. Hartner ilyennel szerelte fel űrhajóját. Bizakodva indult el, bár elődeinek sorsa élénken emlékezetében élt.

Bizonyára furcsának tűnik, hogy 2500 körül ilyen nehéz és veszélyes lehetett egy olyan égitestre való leszállás, amely ennyire Földközelben van. Ugyanebben az időben már űrhajók jártak a negyedik körrendszerbe – vagyis a tizenhatodik naprendszerbe -, rendszeres járatok voltak a legközelebbi naprendszerekbe. Ekkor ismerkedtek meg az emberek a ceregoneiákkal, s ez az ismerkedés két expedíció tragédiájával kezdődött, mert sem mi, sem az idegenek nem voltunk tisztában a ceregoneia légkör ránk nézve bomlasztó hatásával.

A Hold közelsége és jólismertsége miatt kezdett közömbössé válni a Föld számára. Amióta az új városokat már a földfelszín alá építették, a Nap és Hold bevonultak a tankönyvekbe iskolai anyagként, s csak a szemléltető oktatások közben látták azokat, vagy ha kirándulásokra indultak, szemlélhették meg az eközben teljesen elfogyott fényű Napot, s a kékes derengésben úszó Holdat. Sem kirándulásokat, sem megfigyeléseket nem tettek a Holdon, érdektelenné vált számukra.

Mikor Ograin Clapth megbízást kapott, hogy térképezze fel és kezdje építeni azokat a nagy raktárakat a Holdon, ahová a Földön már el nem helyezhető pótenergiát tudnák tárolni, ekkor történt a mindenkit lázba hozó felfedezés: a holdfelszín megváltozott! S nemhogy megváltozott, állandó mozgásban is van, bár ez a mozgás a felszínen olyan kis méreteket mutat, hogy nem csoda, ha a Földön nem figyeltek fel az amúgy is öreg, érdektelen égitest huncutságaira.

Vihar a Hold belsejében? – tették fel egymásnak a kérdést a Földön. Újjáéled az öreg Hold? – kérdezték vissza mások. Talán meteorokká fog bomlani, s ránk zúdul? – tanakodtak a borúlátók.

Ám erre a kérdésre senki sem hozta meg a választ. A többiek után Hartner próbált valami kézzelfogható bizonyosságot szerezni. „És Hartner leszállt! Hartnernek sikerült leszállni a Hold túlsó oldalán! Hartner a holdfelszínen!” – ujjongott mindenki.

Bár Hartner nem a holdfelszínen, hanem csak az űrhajójában volt, de ez is óriási szenzációt keltett. „Az öreg Hold kihasználta, hogy nem törődünk vele, fellázadt!” – mondták s izgatottan lesték a képernyőt, milyen hírekkel szolgál Hartner.

„Minden mozog alattam” – tudósított Hartner. „- Mintha egy göcsörtös mozgójárdán állnék, állandó lökések, huppanások észlelhetők. Amint módom lesz, kiszállok az űrhajóból.”

öt fordulat után sikerült a felszínre lépnie.

„Mintha csendesedne” – mondta a Földnek. Mindenki halálos csendben leste szavait, nézte görnyedt alakját, bár a képminőség borzasztó volt. Szemcsés, szürkéskék felhőben úszott Hartner, legalább is a nézők így látták a Földön.

„Nem ismerek rá semmire. Mintha új bolygón járnék… a fénytérképnek semmi hasznát sem veszem… hopp… mintha szakadék nyílna a lábam alatt. A talaj plasztikus, alakítható.”

„Balra fordulok” – mondta később. „Egy furcsa, kőből álló alakzatot látok. Iskolás időm egyik tanult ősalakzata jut eszembe róla: a híd. Azt hiszem, ez az, amit Wichyson is említett. Közel megyek hozzá.”

A Földön felszisszentek a közvetítők előtt.

„A táj nem változik. A hőmérséklet állandó… A fény kezdi bántani a szemem. Rőtes, lilás árnyalatok, az ősfények csoportjába tartoznak… A talaj puhábbá válik… alig bírok menni… süllyedek…”

A földi nézők felugrottak a képernyők előtt. A Föld méhkassá változott egy pillanat alatt. De a közvetítés nem szakadt meg, így hát visszaültek.

„Föld! Föld!… Itt Hartner… nem tudok ellenállni… húz le… valami… forr, buzog, a színek, ősi színek! Két ismeretlen színt látok… de… szép… nagyon szép! Ősi…” S vége. Hartner eljutott a megoldásig, talán a földi nézők is, de a megoldás elpusztította. A Földön végképp általánossá vált a nézet: a Hold, az öreg, vén égitest fellázadt! Olyan tobzódást, az ősi, ismeretlen elemek olyan keverékét dobta felszínre magából, ami ellen ma, a csodálatosan fejlett földi technikával egyszerűen nem tudtak harcolni, hisz egyáltalán nem is ismerik ezeket az elemeket. A találmányok, eljárások, megelőzések, szuperfegyverek csődöt mondtak e primitív élet újjászületésével szemben, mely soha nem látott tobzódásával óriási pánikot keltett a lusta és kényelmes Földön.

3.

- Ennyit hát az előzményekről – zárta el az elemző videokonzolt Geoffry fáradtan.

- Hogyan volt bátorsága ezek után még útra kelni Harwellnek? Egyáltalán, mit tett a Föld a borzalmas eset után? Hogyan próbálta megakadályozni az előreláthatóan bekövetkező szerencsétlenséget? Ezekről keveset tudok, Geoffry. Az ilyesmit szeretik elhallgatni.

- Ne felejts el, Harwell előttünk alig ötven földi esztendeje indult útnak. Ő volt, aki először kísérletezett azzal a védőruhával, amit nekem most sikerült tökéletesíteni.

- Egy pillanat. Arra válaszolj, hogy a Föld lökte más pályára a Holdat, vagy más erő változtatta azt?

- Hogy a Földnek sikerült volna, ezt nehezen hiszem. Bár a tökéletesített fékrendszert bevetették, de el sem ért a Holdig a hatása. Megakadt abban az áttörhetetlen, szétszakíthatatlan közegben, ami a Holdat körülfogja. A fékhullámokat visszaverte, s majdnem a Földet vetette ki pályájából. A tudósok „állandóan váltakozó polaritású, elektromágneses eredetű, harmadrendű összetételnek” nevezték ezt a közeget. Vagyis, egyszerűbben fogalmazva, semmit sem tudtak róla. A „harmadrendű közeg” elnevezésbe sorolták akkoriban az ismeretlen, vagy még nem teljesen fel nem tárt egységeket. Mindenesetre ma sem tudják biztosan, mi is okozta a Hold eltávolodását. Saját védőközegének segítségével, vagy valami mással, nem lehet tudni. Csak annyi biztos, hogy a Hold pontosan nyolcszor olyan távol van most, mint kétezerötszázban volt. Azóta is – igaz, minimálisan – állandó távolodás észlelhető. Érdekes lenne megtudni, mi az a pont, ameddig távolodni fog az öreg Hold. Előre mennénk, és megvárnánk érkezését.

- Harwell már tudta, hogy a Hold állandóan távolodik egy bizonyos pont felé?

- A Hold mozgását Harwell előtt százhúsz évvel fedezték fel. Ampton, nehogy azt hidd, hogy akkoriban ez volt a legnagyobb probléma. Hogy mindenki ezzel foglalkozott. Sőt! Hartner eltűnése után még óriási lelkesedéssel láttak munkához, aztán lanyhult az érdeklődés. Új városokat kezdtek építeni, akkoriban tervezték meg a Föld belsejének lépcsőzetes kiépítését, lakóhelyekké alakítását, s egyéb kutatómunkák kötötték le a figyelmüket. Ó, a Hold anarchikus megváltozása keveseket érdekelt már akkor! Olyannyira mellőzték a megfigyelések folytatását, hogy mikor Harwell eltervezte útját, s kezdte feltérképezni a Holdat, meglepetten vette tudomásul, a Hold fogy. Aztán rájött, nem fogyásról, hanem távolodásról van szó. Ez azonban oly hihetetlennek tűnt, hogy sokan még a saját szemüknek sem hittek. Mások – és ők voltak többségben - egyszerűen elfogadták ezt a tényt, nem is keretek magyarázatokat, lemondtak a Hold, mint évezredes közeli bolygószomszéd látványáról, mondhatni, „elengedték” a Holdat a Föld közeléből.

- Ezek szerint Harwell a vakvilágba indította űrhajóját?

- Nem egészen – szólt közbe Gordon. – Egyrészt a Hold látszott még, jobban, mint most – mutatott a fénytérkép-rögzítőre, ahol a Hold valóban csak egy apró pontnak látszott. – Másrészt, mivel elméletben rögzítette a Hold pályájának várható változásait, Harwell elhatározta, a Hold elé fog menni. Bevárja a Holdat.

Az ő elmélete ugyanis az volt, hogy a Hold, bizonyos kedvező légkörbe érve, automatikusan megszünteti védőközegét, amely különben is haladásával volt szükséges. Harwell azt tartotta, hogy a védőközeg olyan energiafajta, amely egyszerre képes kiválasztani önmagából az energia összes megjelenési formáját, beleértve a plasztikusat is. A plasztikus energiát ősi szóval „amőba-energiának” is nevezik. A védőközeg hullámzó mozgásával ritkítani kezdi az előtte keringő gáz-keverékeket – többet között a levegőt is -, így előtte szívó hatás keletkezik. Így gondolkodott Harwell, s azt bizonygatta, a Hold, elérve ahhoz a bizonyos ponthoz, amit ő végpontnak tartott, automatikusan semlegesíti „páncélját”.

- Igen, igen. Csak Harwell nem jött vissza. - Én még emlékszem rá abból az időből. Tanárom, Dorothy néni jó barátja volt Harwellnek. Harwell egyszer bejött az iskolába. Épp Dorothy nénivel beszélgettem.

Míg ők üdvözölték egymást félreálltam, utolsó mondataira azonban felfigyeltem. Azt mondta: „Dorothy, ha nem jönnék vissza, az semmiféleképp sem a halálomat jelenti. Ne temessetek el élve. Az út sikerülni fog.” Én csak bámultam rá. Harwell észrevette ezt. Elmosolyodott, s fejemre tette a kezét. „Dorothy”- mondta nevetve, aztán elkomolyodva folytatta: „Lehet, hogy épp ez a gyerek fog utánam jönni, és bebizonyítja, tévedtek!”

- Higgyétek el, Harwell él! Gordon is hisz ebben. Harwell ott van a Holdon. Vár bennünket. Talált valamit, ez holtbiztos és nem akar visszajönni. Minket vár, érted ezt?! Azt mondta nekem, talán éppen én fogok utána menni. Meg kell őt találni, barátaim!

Ampton nem nézett Geoffryra. Szeméből eltűnt az eddig ott lappangó ironikus fény. Mindannyian hallgattak egy darabig, aztán Ampton törte meg a csendet.

- Hogy gondolod ezt, Geoffry? Harwell él? Arra nem gondolsz, ha így is lenne, talán örökre űrhajójába zártan, mozdulatlanságra ítélve, kétségek közt hányódik?

- Harwellnek két lehetősége van. Vagy a kritikus végponton, a Hold utolsó haladási pontján vár, vagy egyszerűen leszállt, felvette a védőruhát – olyat, amilyen nekünk is van -, és kutatgat.

- Akkor meg miért nem ad életjelet magáról? Bizonytalanságban hagyja az egész Földet, saját dicsőségét akarja biztosítani egyedüllétével?!

- Nem. És ha nem tud jelentkezni, mert esetleg olyan körülmények közé került, amelyek megakadályozzák ebben, vagy…

- Mit beszélsz? Miféle körülményekről beszélsz? Talán azt hiszed, valamilyen lények lakhatnak a Holdon, ilyen rövid idő alatt egy egész nép, egész kultúra ki tudott fejlődni ott? Ne képzelődj, Geoffry!

- Könyörgöm, hallgass már el! Megőrjítesz ezzel a nehéz felfogásoddal. És ahhoz a változathoz mit szólnál, ha azt mondanám, Harwell annyira megszerette ezeket a – nevezzük így: lunaiakat -, hogy nem is akar kapcsolatot teremteni a Földdel, Hátha olyan jól érzi magát közöttük. Őt nem érheti semmi, ő otthon van.Harwellnek Hold-egységei vannak. A Hold szíve neki jó ismerős, nem halált hozó kőhalmaz… De hagyjuk a képzelődést, igazad van, barátom. Már nincs messze az indulás napja és Gordonnal meg Coriennel még sok megbeszélni valónk van. Jó pihenést, Ampton. Gyerünk, fiúk!

4.

- A felszállás rendben megtörtént. További parancs?

- Egyelőre nincs további teendőnk, Corien. Végezd tovább a munkádat, Gordon! Mindenki a helyén?

- Igen. Emelkedünk. Az előírások szerint a Hold pályájának síkjára 75 fokos szögben fogunk ráállni, majd a sebességet negyedére csökkenve ráereszkedni.

- Nagyszerű. Állíts minden az automatákra. Corien tanulmányozza tovább a légkört. Te pedig gyere át hozzám.

- Mit szólsz a géphez? – kérdezte Geoffry, mikor Gordon helyet foglalt a másodkapitányi székben. – Valld be, nem érted az egészet. Önző embernek tartasz, amiért még mindig titkolózok előtted. Mondd, nem támadtak kétségeid, hogy ilyen kis szerkezettel akarunk megostromolni egy haragvó égitestet?

- Pontosan, Geoffry. Be kell ismernem, kétkedés fogott el, mikor átvizsgáltam a gépet. A kettős falat viszont azonnal észrevettem. S a kettős falat megtöltő anyagot is, amit sehogyan sem tudok azonosítani. A fék-energiát igen. Azzal keveredik ez az ismeretlen vegyület.

- Ez tehát azt jelenti…

- Azt jelenti, kedves barátom, hogy le fogunk szállni a Holdra. S nem hogy leszállunk, akkor emelkedünk is fel, amikor akarunk. Erről nem akartam Amptonnak beszélni. Ampton fecseg, és különben is, nem ért ezekhez. Nem szabad nagyobb port vernünk az expedíciónkkal, mint egy közönséges űrjárattal. A beépített fék-energia az esetleges kilengéseket hivatott kiegyenlíteni. Veszélytelen módon fogunk Holdat érni, kísérleteinket a védőruhák segítségével kényelmesen el tudjuk majd végezni. És ha valami közbe nem jön… nos, igen, ha nem történik valami váratlan dolog, minden komplikáció nélkül vissza is térhetünk.

- Mi jöhet közbe? Hisz amiket itt most elmondtál, ezek közül eggyel sem rendelkeztek az előttünk lévők! Harwellnek, ahogy mondtad, csak kezdetleges volt a védőöltözete. Ralph meg egyenesen a nélkül indult útnak.

- Ralph egy felelőtlen, izgága csibész! Szerencséje, hogy ott van Harwell, ő majd gondját viseli.

- Miért hiszel ennyire Harwellben? Nem vagyok kétkedő, mint Ampton, de a tények azt bizonyítják, hogy Harwell…

- Ezért hívattalak, Gordon. Néhány fontos dolgot neked is el kell mondanom. Úgy döntöttem, csak indulás után közlöm veled, hogy tudd, mire számíthatunk. Coriennek még nem kell tudnia erről. A lunaiákról akarok beszélni neked. Ralph meséje nem volt több mint egy iskolai klasszikus eposz. A Holdon kialakult világ azét is furcsa nekünk, mert minden emberitől,, minden szubjektív gondolattól mentes, Gordon. Ennek a világnak a neve: Anyag-világ, emberi érzéseknek és gondolatoknak hely nincs. A lunaiaknak sem szemük, sem szájuk, sem agyuk nincs. Az emberhez semmi közük, így az igazsághoz közelebb állnánk, ha egy kőhöz hasonlítanánk őket. Ottlétünk számukra csak annyi lesz, mint társuk ottléte. Érzékszerveik nincsenek, tehát felfogni nem tudnak bennünket. Semmi káros hatással nem vagyunk rájuk, annál inkább ők ránk. Védőruha nélkül percek alatt elpusztulnánk közöttük.

- Milyen a formájuk? A színük? Ha már testről nem beszélhetünk.

- A formájuk változatos és sohasem állandó. Harpov, szerencsétlen vége előtt leírt egy ilyen formát. Az un. ősi színeket viseli magán. Nevezetesen lila, narancs, a kéknek azt a fajtáját, amelyet a színtörténet ultramarinnak nevez. Alakjára nézve nem tudott pontos meghatározásokat mondani, mert az állandóan változik. Az egyik megfigyelt forma: korong alakú, szélein egymástól egyenlő távolságra elhelyezkedő lyukak. A színek, mondja Harpov, kaotikusan terjednek-változnak. Semmiféle törvényszerűséget nem tapasztalt ebben.

- Tehát az sem biztos, hogy mi is találkozni fogunk egy ilyen formával.

- Pontosan. Ők az alaknak, a formának annyi változatát tudják produkálni, hogy nincs szükségük semmiféle állandó megjelenési formára.

- Tehát az ő formájuk egyfajta „alaktalan alakiság” lenne?

- Tökéletes, Gordon! Így még én sem tudtam volna definiálni őket! Alaktalan alakiság. Tökéletes. És a másik dolog. Olyan formákkal is rendelkeznek, barátom, amiket mi, itt a három dimenzióban nem is szagolunk! Gautillon, akit a negyedik dimenzió nagy kutatójának tartanak, mindent megadna, hogy egyszer lássa őket.

- Miért nem hoztuk magunkkal őt is?

- Ő sem hisz nekünk. Azt a cikket, amit Ampton felolvasott neked, lényegében ő írta.

- Féltékenység?

- Azt hiszem, igen. Gautillon a belső kiterjedéssel foglalkozik most. Mikor felkerestem, hogy felkérjem az űrhajó vezetésére, bele is egyezett. Örült neki, hogy végre a saját szakállára dolgozhat. Aztán megemlítettem neki a belső kiterjedéssel kapcsolatos nézeteimet. Nem szólt közbe, de láttam az arcán, hogy kényes kérdéseket feszegetek. Később felkeresett és lemondta az utat. Azt hitte, ezzel rákényszerít arra, hogy lefújjam a tervezett expedíciót. Nem bírta elviselni, hogy más is foglalkozik ezzel a témával.

- Mi köze van a belső kiterjedésnek a lunaiakhoz?

- Az, Gordon, hogy a belső kiterjedés a lunaiak egyik alapvető tulajdonsága. Érted, miért ellenkezett Gautillon? Vegyünk egy példát. A mi űrhajónk, általános mértékkel számolva, tíz egység hosszú, átmérője három egység, a kerülete… de ez most mellékes. Az űrhajó ott áll az AP felszállóhelyén. Egyszercsak kinyílik az ajtó, és kezdenek kipakolni belőle először is egy ugyanakkora űrhajót. Érted?

- Folytasd.

- Kiraknak egy tíz egység hosszú, három egység átmérőjű űrhajót, de nem darabokban, Gordon, hanem egyben! Aztán két Q típusút, a legújabbakból…

- Amik egyenként háromszor-négyszer akkorák, mint a miénk. Kezdem érteni. A lunaiak képesek önmagukból a saját méreteiktől sokkal nagyobb tárgyakat is kibocsátani.

- Nem egészen. Várd csak ki a végét. Az űrhajók után kirakják a teljes AP-t, központostól, személyzetestől, gépestől együtt! Most vegyünk egy lunaiat. Ugyanilyen méretekkel. A lunaia nem ad ki semmit! A lunaiaban benne van az egész terület, tömeg, térfogat, amelyben elfér egy teljes AP, két nagy és egy miniűrhajó! Kezded már érteni? Hiába látod te kívülről, hogy a lunaia tíz egység hosszú, háromegységnyi átmérőjű. Belterülete sokkal, de sokkal nagyobb ennél!

- Szóval, egy lunaiaba, ha megfelelő méretű, akkor például az egész Hold területe is benne lehet?

- Úgy bizony! S most jön a legfontosabb. Minden lunaia egy külön, egymástól elzárt világ. Kívül alig számottevőek az arányai, de belül egész kontinenseket foglal magában! Érted ennek az Anyag-világnak jövőbe látó, logikus és tökéletes megszervezését? Szuverén világok léteznek a lunaiaknál, beleszólás, területsértések nélkül. Minden lunaia maga építi fel világát, s ha úgy tetszik neki, le is rombolja.

- Geoffry! Mi történne akkor, ha véletlenül belecsöppennénk egy ilyen szuverén világba?

- Ez a veszély, sajnos, fennáll. Emiatt mondtam el neked mindent. Az a meglátásom, hogy menthetetlenül eltévednénk benne. Végtelenségig mehetnénk, talán ki is találhatnánk belőle, de ki mondhatná meg, nem egy másik lunaia gyomrában járunk máris? S ki tudja, nem a lunaiak összefüggő láncolata-e az egész holdfelszín? Mi pedig – mint egy óriási labirintusban – kóválygunk majd, miközben elveszítjük szem elől az űrhajónkat meg egymást is.

- Akkor Harwellel mi lesz? Hogyan fogjuk őt megtalálni? Hogyan fogja Ralph megtalálni Harwellt?

- Harwell tudni fogja a módját. Ne felejtsd el, neki Hold-egységei vannak. Ő otthon van a Holdon. De szavamra, ez még neki is új lehet! Várj csak! – Geoffry a műszereket vizsgálgatta. – Gordon, menj vissza az irányítóterembe. Nemsokára a Holdpályához érkezünk. Már most elkezdődhetnek a kellemetlenségek…

A műszerek pontosan előttük jelezték a Holdat. Szabályos, csendes űrúton jártak, amelyet pár száz éve a Hold egyengetett számukra. Semmi veszély nem látszott.

Később űrhajót jeleztek a készülékek. Menetrendszerű járat volt, jóval alattuk haladt el. Éppen csak üdvözölték.

Palaszürkévé változott az eddig kékes derengés. A fény forrása a Hold volt, amely előttük haladt, egy fellázadt és új életet szült bolygó méltóságával. Geoffry elmerengve, majd izgatott szorongással nézte a még alig kivehető égitestet. Tíz év munkája, tíz év minden elkeseredett kísérletezései után itt van hát, közeledik ahhoz, ami után annyit sóvárgott, hangosan kimondva, vagy magában tartva. Mindent tudott róla, elméletben ezerszer, százezerszer ízekre szedte, elemezte már a Holdat. Mindenki közömbösen beszélt róla, unatkoztak, ha szóba került, tagadták, hogy tartogathat még életet ez a terméketlen bolygó.

De ő nem! Ő hitt, bízott benne, s íme, bebizonyított dolog. A Hold felrúgta a róla alkotott szabályokat, hátat fordított az embereknek, akik lenézték, kiközösítették. Új életet, szebbet, tökéletesebbet produkált, mint akármelyik nép vagy csoport a tizenhat körrendszerben. Lehet a fejünket törni, elméleteket gyártani, magyarázni, a lényeg mégiscsak ez: új, merőben más világ született itt, emberközelben, emberek nélkül. Sőt, az emberek teljes kiközösítésével! Hiába a nagy szavak, a szívélyes fogadtatások, a nagy hűhóval megszervezett látogatások más bolygókra. Az ember sosem ismerte el más népek vagy fajuk egyenjogúságát önmagával szemben. Hát még hogy felsőbb kultúraként kezelje valamelyiket!…

De akárhogy is, most nem lehet mellébeszélni. A Holdon, az egykori földi tartományon magasabbrendű, igenis, magasabbrendű világgal állunk szemben. S ez a világ képes volt annyira önállósítani magát a Földtől, hogy természetes, ősi pályáját megváltoztatva, máris nyolcszor olyan messzire távolodjon, mint amennyire korábban elhelyezkedett.

Harwell már tudja a titkot. Az Új Világ titkát. Az Anyag-világ titkát. Az anyag önállósította magát, megkezdte saját életét és kiderült, ez a létezés a legmagasabb fokú, ami eddig megvalósult. Alaktalan alakiság. Az anyag természetes, logikus, tökéletes megjelenési formája. A formák olyan bonyolult, gyors egymásutánisága, mely egyenlő magával az Állandósággal. Az anyag lényege a változás, minden pillanatban megmutatva, mennyire nem alapvető számára az alakiság.

Jelzett Gordonnak. Gordon arca megjelent a képernyőn, ugyanabban a pillanatban meg is szólelt.

- Igen, főnök?

- Gordon, nagyon kevés az időnk. Rövidesen beérünk a Hold védőzónájába. A negyedelő lemezeket azonnal kapcsold át, ha jelzek. A fél-rendszer és az energia túlnyomás az én feladatom.

- Értettem – Gordon hangjában kis izgatottság vibrált.

- Még van mondanivalóm. Kapcsold Corient is. Mindkettőtöknek szól, amit mondani fogok.

Halk kattanás. Corien arca megjelent a falon Gordoné mellett. A fiú mosolyogva nézett Geoffryra.

- Itt vagyok, hallgatom.

- Nincs semmi probléma? Úgy értem, veled, Corien. Átkozott szerencséd van, hogy mindjárt az első alkalommal ilyen utat fogtál ki.

- Semmi bajom. Egy kicsit izgatott vagyok, bár ez érthető. Első utam. Remélem, nem bánta meg, hogy magával hozott?

- Nem. Dehogy. Csak ne veszítsd el a fejedet. Bármi történne, tartsd magad a szabályokhoz. És ne hallgass Gordonra. Vagyis nagyon is hallgass rá, csak a lelkizéseit ne vedd figyelembe. Gordon öregszik.

- Köszönöm – mosolyodott el Gordon. – Régi baráttól eltűri az ember.

- Figyeljetek. Nemsokára bent leszünk nyakig az eseményekbe. Nyissátok fel az üléseitek alatti kis ajtót.. Találtok benne egy dobozt… várj, Corien, még nem szóltam, hogy kinyithatod. Ez a védőöltözet tartályának kulcsa. Gordon már ismeri a rendszert, segít neked a tartály kinyitásában.

- Lehet, hogy a leszállás pillanatában a három kabin az űrhajó váza nélkül fog leereszkedni. A három fülke mindegyike kettősfalú, s mint tudjátok, szükség esetén önálló űrhajóként is használható. Hangsúlyozom, nem valószínű, hogy szétválunk. Abban a pillanatban. Ha meglátjátok villogni azt a fedeles gombot a fénytérkép mellett… megvan? Szóval akkor a felette lévő kart a negyedik fokozatig előretoljátok, majd rögzítitek magatokat az ülésbe és vártok. Nem tesztek semmit. Vártok. A Holdra érkezve ne hagyjátok el a fülkéket, és egyetlen emberi szót se ejtsetek ki a szátokon. Egyetlen szót, egy hangot sem!

- Minden világos – szólalt meg Gordon.

- Kérdezhetek valamit? – hallatszott Corien hangja.

- Természetesen. Mit nem értettél?

- Azt, hogy miért nem szabad beszélnünk, ha kiérünk? Nem azért kérdezem, mert kedvem lenne hozzá, csupán érdekel.

- A holdon keletkezett új Világ légköre miatt, fiam. A hang terjedési sebessége itt majdnem megközelíti a fényét. Ez a sebesség nem alakul át hőenergiává, nem használják el súrlódások, törések. Erőenergiává alakul, amely növekvő sebességgel halad körbe a holdfelszínen. Beszélsz, s menetközben egyszercsak azt veszed észre, valami óriási erővel vágódik beléd, és leterít. Sosem lehet tudni, hogy az így eleresztett erőenergia mikor támad rád valamelyik irányból. Egy erős kiáltás képes megölni egy embert, ha útjába kerül.

- A lunaiakban nem tesz kárt ez az erőenergia?

- Nem. Rajtuk átfut, mint a levegőn, anélkül, hogy bármilyen hatása lenne a lunaiakra. Azt hiszem, ők észre sem veszik ezt az erőenergiát. Mint ahogy mi sem tudjuk érzékelni a video-sugarakat, amelyek a képet hordozzák. Világos így, Corien?

- Igen, uram. Mindent értek.

- Köszönöm a figyelmet. Készüljetek fel az elszakadásra. Lent találkozunk. Gordon, légy készenlétben.

- Tudni fogom a dolgomat, Geoffry.

A két arc egyszerre tűnt el a képernyőről.

Geoffry munkához látott. A fülkék kettős falát védővegyülettel töltötte fel, növelte a fékrendszer érzékenységét. Halk, sistergő hang hallatszott. A kettős fel kiállta az első próbát az űrben.

Az egész űrhajót kezdte betölteni a Hold felől áramló nehéz, palaszürke lég. A sötétség foltokban lepte el a fülkéket, elhomályosítva az űrhajó megvilágítását. „Mintha ködben járnánk” – tűnődött Geoffry. – „S mintha fékezné az űrhajót ez a massza.”

A távolban már derengett, jelezve, nemsokára kiérnek ebből a sötétségből.

Úgy is lett. Ahogy elhagyták a ködöt, az űrhajó észrevehetően meglódult, mintha terhet dobott volna le magáról. Gyorsulni kezdett, a mutatók sietve igyekeztek a magasabb értékek felé.

Geoffry nem vesztette el a fejét. Tudta, most értek a vonzás zónájába. Ha tovább ülne tétlenül, ugyanarra a sorsra jutna, mint elődei. Hagyta egy kicsit zuhanni a hajót. „Hát ilyen volt? Ilyen lehetett” Aztán határozott mozdulattal húzta meg a kart, majd jelzett Gordonnak.

A negyedel lemezek és a fék-energia spirális forgása egyszerre indult meg. Őrületes gyorsasággal rohantak az energiasávok a Hold felé, hogy megvívjanak a szembejövőkkel, a gyilkos vonzást előidéző allmen-sugarakkal.

Valóságos űrvihar keletkezett. A kisülések eljutottak magához az űrhajóhoz is, de beléhatolni már nem tudtak. Szárnyaszegetten hullottak vissza, hogy a negyedelő lemezek végezzék el végső megsemmisítésüket.

Megálltak. A légkör kiegyenlítetté vált, kitisztult. Csend végtelen csend fonta be őket. Veszélyesen közel voltak a Holdhoz. Csodálatos, zöld színben tündökölt a felszín. Az árkokban a lilás árnyalatok váltották egymást, itt-ott narancssárgás foltok izzottak fel. Ezzel szemben a kiemelkedő részek ultramarinja élesen kivált az egyébként szürke dombhátakból, s vörös pamacsokkal teliszórtan uralkodott a csúcsokon.

Geoffry elfordította a fejét. Átkapcsolt Gordonhoz.

- Készülj, leszállunk.

Aztán Corienhez.

- Corien, leszállunk. Minden rendben van?

- Igen – hallatszott a válasz. – Milyen csodálatos az egész!

- Jó, lesz még időd az ilyesmire. Légy készenlétben.

Ekkor vette észre a tárgyat. Messzire lehetett még, mégis hatalmasnak tűnt. Gyors méréseket végzett. A tárgy pontosan feléjük közeledett, balról, óriási sebességgel falta a köztük lévő távolságot. „Ez nekünk jön!” – rémült meg. Gyors cselekvésre szánta el magát. Arra nem volt idő, hogy együtt szálljanak le, hisz az ovális, fekete tárgy azonnal itt lesz, beléjük fut, s mielőtt elkezdenék, már vége is mindennek. Szétrepülnek annyifelé, ahányan vannak. „Nincs más választás” – határozta el magát. – „Egyenként ereszkedünk le.”

- Gordon, csatold be magad. Amikor jelzek, húzd a kart a megállapodás szerinti négyes fokozatig. Sok szerencsét!

- Corien! Gordon után azonnal indulj! Készülj, Gordon! Rajta!

Gordon a középső fülkével levált az űrhajó testéről. Corien szinte ugyanabban a pillanatban követte.

Geoffry az utolsó percben távolodott el a váztól. A robusztus, fekete ovális felette zúgott el, tucatszor megpörgetve Geoffry kabinját, mint a pelyhet. Szemét lehunyva várta a fejleményeket. Aztán tompa zökkenés következett. Kinyitotta a szemét. vAnnak a hatalmas síkságnak a közepén állt fülkéje, amelyet fentről látott. Az erős fény bántotta a szemét. Azt még meg tudta állapítani, a talaj produkálja ezt a zöld világítást, aztán elvesztette az eszméletét.

5.

A másik kettőnek is sikerült holdfelszínt érni. Gordon bekapcsolta a készüléket, Corien ijedt-mosolygós arca megjelent a képernyőn. „Minden rendben” – integetett át Gordon, mert beszélni még a fülkében sem akart. A védőruha dobozát a képernyő elé tartotta. „Öltözni” – mutatott a dobozra, majd magára. „Értem” – bólintott Corien.

Gordon ismerte a védőruhát, így gyorsan át is öltözött. Corient figyelte, aki szemmel láthatóan nem tudott mit kezdeni vele. Forgatta, nézegette, de végül rájött, hogyan kell belebújni.

A védőruha formájában nem különbözött azoktól a hétköznapi űrruháktól, amit az AP-ban viseltek. Bal oldalán egy légmentes zár a légköri viszonyoknak megfelelően szorosabbra vagy lazábbra fogta az overallt.

Hanem a külseje! Corien belefáradt a számolásba, hányfajta kisebb-nagyobb prizmát varrtak az egyébként látszatra teljesen közönséges rendeltetésre készült ruházatra! A szem előtt enyhén kékes árnyalatú korongot alkalmaztak, ami egyébként ugyanabból az anyagból készült, mint a többi prizma.

Corien meglepetten vette észre, semmiféle légzőcső, vagy egyéb, a légzést szabályozó eszköz nem tartozik az öltözékhez. Amikor felöltözött, mégsem tapasztalt légzési zavarokat.

Aztán rájött a titokra. Véletlenül kinyitotta ruhája oldalán végigfutó zárat, és egyszerre nem kapott levegőt. Mire észrevette, hogy a zár és a légzés folytonossága között összefüggés van, majdnem megfulladt.

Corien felpillantott a képernyőre, és a meglepetéstől majdnem felkiáltott. Gordon testén egyetlen nyugodt, tompa felület nem volt, ezernyi villogó fénynyaláb vette körül, s akármerre fordult, a mesterien elhelyezett prizmák ugyanolyan erősségű fényt árasztottak. „A szeme vagy háromszor akkora az üveg mögött” – gondolta, de Gordonnak is ilyesmi járhatott a fejében, mert a szemére mutatott, aztán a képernyőn át Corienre. vCorien hirtelen Gordon hangját hallotta. Képzelődik? Gordonra nézett. Az mosolyogva bólintott és bal csuklóját mutatta. Corien a prizmák között egy nyomógombot fedezett fel. Megnyomta. Tisztán hallotta Gordont.

- Ezzel a gombbal tudunk beszélgetni.

- Óriási! A gondolatainkat halljuk ezek szerint, ha megnyomjuk a gombbot.

- Corien! Nemsokára kilépünk a holdfelszínre. Meg kell keresnünk Geoffryt.

- Bekapcsoljam a keresőt?

- Igen. Én is ezt teszem. Jelezd, ha találsz valamit.

6.

Az előbbi, kellemetlenül élénk zöld fény a védőruha szemkorongjai mögött megszelídült, tompa derengéssé változott. Geoffry hozzálátott a kilépéshez. A kabin ajtaja önműködően bezárult mögötte. A prizmák elszántan verték vissza a támadó sugarakat, melye fáradtan törtek meg rajtuk, visszahulltak a talajra, enyhén beárnyékolva azt Geoffry lába körül, amerre ment.

Semmi légmozgást nem tapasztalt. A Földön teljes szélcsendnek neveznék. Érdekes, de egyáltalán nem hiányzik innen a légmozgás, csak zavarná ezt a mozdulatlanságában is hatalmas életerőt sejtető világot. A változás lehetősége a levegőben lóg, ezt Geoffry is érezte, mintha minden pillanatban a lehető legelőnyösebb oldaláról akarna bemutatkozni az őt szemlélőnek.

A dombok lábához érkezett. Alagutakat vett észre bennük, nyilvánvaló volt, hogy átvezetnek a következő síkságra. Geoffryt mégis nyugtalanság fogta el, és az a bizonytalan, gyanakvó érzés, ami az űrhajóból való kilépésekor is elfogta, egyre erősödött. A hosszabbik utat választotta. Megkerüli a hegyet.

Alig haladt egy keveset, észrevette, a hegyek nem mások, mint megannyi hatalmas, romos szélű fal, és egyszer csak ott találta magát egy újabb síkságon, amely nagyobb volt annál, ahová ő leérkezett. Ennek a síkságnak a talaját ezüstpontokkal kirakott sötétkék, porhanyós réteg borította. A távolban – egymáshoz elég közel – Gordon és Corien űrkabinját pillantotta meg.

Ők is észrevették Geoffryt, szinte egyidőben. Geoffry bekapcsolta az agyvetítőjét.

Győzedelmes hangulat fogta el. Az első feladatot sikerrel megoldották: a holdfelszínen állnak. Az Új Világ, az Anyag-világ talaját tapossák! A következő lépés, Harwell és Ralph megtalálása, jelen pillanatban jelentéktelenül könnyűnek tűnt Geoffry számára. Bízott abban, hogy Ralph találkozott Harwellel. Harwell megmentette Ralphot, nem nyelték el ezek az észbontóan szép, de halálos színek.

Nem tudott már folyamatosan gondolkodni. Gordon és Corien görcsösen tapadt az agyvetítő nyomógombjára, kérdésekkel ostromolták. I történt? Hol a kabinja? Hogy talált ide? Hogyan oldotta meg a légzés problémáját ebben az újfajta öltözékben?

Alig tudta elhallgattatni őket. Gordon kabinjában összegyűltek. Geoffry megpróbált választ adni mindenre. Hogy talált ide? Egyszerűen elindult, mert erre gyanította őket. Mi történt? Egy ismeretlen eredetű, fekete ovális támadt rájuk, olyan hirtelen, hogy az összekoccanás kis híján múlt. A vázat talán tönkre is tette.

- Ez persze nem olyan nagy baj. A kabinok, mint külön űrhajók is alkalmazhatók. Ha pedig ennek ellenére sem szánnánk el magunkat az egyéni utazásra, a három fülkét váz nélkül is össze lehet kapcsolni. Egységes űrhajóvá, barátaim. De ne kérdezzetek már annyit! – fakadt ki végül Geoffry. – Megöltök ezzel a fecsegéssel. Holnap felderítjük a közvetlen környezetünket. Most azonban pihenést javasolok. Erőt kell gyűjtenünk, sok munka ár ránk.”

- Mi lesz a kabinoddal? – kérdezte Gordon.

- Visszamegyek érte és idehozom.

- Jó pihenést, Geoffry. Mire visszaérsz, mi már megkezdjük az alvást.

- Természetes, fiúk. Jó pihenést!

7.

Lassan fordult a mutató az alapállásba, s szinte ugyanabban a pillanatban mozdultak meg mindhárman. Agyuk újra felszabadult, tisztán, frissen áramlottak újra a megfiatalodott gondolatok.

Corien kikészítette a pasztillákat. Gordon megszokott mozdulattal emelte szájához őket. Meglepődve vette észre, hogy nincs szája. Azaz, hogy van, de belül, az overall mögött és ahhoz, hogy megpróbáljon étkezni, le kell vetkőznie, aztán – hogy újra Hold-képes legyen – visszahúzni az overallt. Rosszallóan nézett Geoffryra. Az csak nevetett és megmutatta, hogyan is lehet étkezni ebben a tipp-topp. Csupa fény lombikban.

- Bal karodon, majdnem könyökmagasságban, egy dobozkát találsz… azt, igen. Nyisd fel a tetejét… helyezd be a pasztillákat… úgy. A többivel ne törődj, a doboz elvégzi helyetted. A doboz aljában elhelyezett tapadó-csápok közvetlenül a bőr alá juttatják a táplálékot.

- Ez remek. Hanem… azt is megoldhattad volna, hogy egy bizonyos időre előre megetetjük a testünket. Tudod, mennyire unom ezt az egész komédiát az evéssel. v- Újra megbuktál. Elméletileg egész életedre való eleséget is betáplálhatsz magadba, csak persze megfelelő méretű doboz, vagy sűrített pasztillák kellenek. Az ebbe a dobozba elraktározható mennyiség öt évre elég. Ha kedved van ho9zzá, előre jóllakhatsz. És te Corien? Te is ilyen táplálékellenes vagy?

- Nem, de mindenesetre én is feltöltöm magam, ha nem is öt évre. Ki tudja, mik fognak történni. Talán nem is lesz módunk utánpótlásról gondoskodni.

- Az etetőgép ebből a meggondolásból született. Legkisebb értékként egy évre valót ajánlatos elraktározni. Ne felejtsétek, földi években számolunk. Ez a Holdon három évnek felel meg. Most azonban figyeljetek rám. Hamarosan nekivágunk az útnak. Gordon, kapcsold be a térkeresőt. Figyeljetek!

A műszerhez léptek. Geoffry rámutatott a képernyőre.

- Itt szemben velünk, hegyeket láttok. Ezek a hegyek majdnem elpusztítottak engem. Vigyázzatok. Sosem lehetünk elég óvatosak. Minden lépéseteknél nézzetek szét, nem egy lunaia gyomrába sétáltok-e be? A belső kiterjedés nem veszélytelen játék. Corien, te még nem sokat tudsz erről, ezért kérlek, mindig maradj Gordonnal. Egyedül ne vágj neki az ismeretlennek.

Pihentek egy kicsit. A tájban gyönyörködtek, egy idegen világ idegen csodáiban, amelynek nemsokára a felkutatására indulnak. Geoffry így folytatta:

- A színek alapján ne tájékozódjatok. Ezek a hegyek ideérkezésünkkor alul szürkék voltak, csúcsuk meg pirossal fröcskölt kék. Most meg haragoszöld az oldaluk és halványlila csúcsokat láthattok. A talaj korábbi mélykék színét most olyan zöldre váltotta, mint az a mező volt, ahol én leereszkedtem., A tájékozódásra két lehetőségetek van. Az egyik, hogy a táj csak színekben változik, a hegyek és az árkok állandóak. A hegyek – ha megfigyeltétek -, hármas kapcsolatúak, körvonaluk a földi „M” betűhöz hasonlít. Az árkok meg mintha a „Z” és az „I” földi betűt rakták volna egymás mellé.

- A másik lehetőség az agyvetítő. A nyomógomb mellett két prizmát láttok egymás mellett, amelyek kisebbek, mint a többi. A kabinokban érzékeny vevő reagál az általatok kibocsátott rezgésekre, s a baloldali prizma villogásával jelzi, ha távolodtok, a jobboldalival, ha közeledtek az űrkabinokhoz. A kabinok vevőjét csak távozásunkkor fogom bekapcsolni, mert jelen pillanatban olyan közel vagyunk hozzá, hogy azonnal megrongálódna az egész.

- Minden érthető- jelzett gordon. – Egy kérdésem lenne. Együtt indulunk, vagy már most elválunk egymástól?

- Együtt megyünk, Ha semmi váratlan esemény nem zavarja meg utunkat, végig együtt is maradunk. Mindenesetre be kellett így biztosítanom magunkat ez előre nem látható kellemetlenségekkel szemben. Még egyszer figyelmeztetlek, Gordon, Corient egy pillanatra sem hagyhatód magára.

- Légy nyugodt, Geoffry. Sosem bocsátanám meg magamnak…

- Ne féltsen, főnök! Ígérem, minden rendben lesz – fogadkozott Corien.

- Menjetek előre. Én még bekapcsolom a vevőt.

Kiléptek. A fény erőssége változatlan volt. Felnéztek a magasba. Semmiféle világítótestet nem láttak. Sem mesterséges, sem űradta fénybázist nem láttak az égen, mégis törések nélküli, egyenletes világosság volt, testük egyáltalán nem vetett árnyékot a talajra, csak mintha tompábban fénylett volna a felszín a talpuk körül.

És csend volt, csend. Mintha fennakadt volna valami a levegőben, azzal fenyegetve, hogy bármelyik pillanatban rázuhanhat a tárgyakra, a felszínre, összetöri, megtépázza ezt a most még mesterien összedolgozó vegetációt, az Új Világ tökéletes vegetációját.

A talaj se puha, se száraz nem volt. Közömbös keménységén jól esett a járás. Gordon lehajolt, kis darabot tört belőle. Szétmorzsolta ujjai között. A darabok ellenállás nélkül váltak porrá a kezében. Akármilyen apróra dörzsölte őket, színük nem változott.

- Ha atomokból ál, ez az anyag is, minthogy abból kell állnia, akkor azok is zöldek – jelzett társainak. Azok szótlanul bólintottak. Gordon lesöpörte kezéről a zöld port. Azok először habozni látszottak a levegőben, zuhanjanak-e, aztán lebegve a talajra hullottak. Nem szóródtak szét, még esés közben újra egymáshoz tapadtak, a összeálltak az előbbi alakzatukká.

Mindhárman egymásra néztek. Corien mondta ki a közös gondolatot:

- Ezeknek nem mindegy a zöld meg a zöld?!

- Meglepően kényes természetűek – szólt Gordon.- Úgy látszik, valamiben mégiscsak különböznek a többitől.

- Talán valami magnetikus…

- Talán igazad van, Gordon. Én másra gyanakszom. Nézzünk egy másik darabot.

Néhány lépésre az előbbi helytől Geoffry felvett egy másik zöld talajdarabot. Szétmorzsolta, s mint Gordon, ő is a talajra hullajtotta a szemeket. Azok újra összeálltak, még a levegőben, előző formájukat felvéve olvadtak bele a felszínbe.

- Várj! – szólt Gordon. Két különböző helyről emelt fel mintát. Egyik markában összefogva, másik kezével egymásba morzsolta őket. Sokáig csinálta ezt. Társai izgatottan várták az eredményt.

A látvány valóban megdöbbentő volt. Az eredeti zöld színnek nyoma veszett. Helyette derengő narancssárga jelent meg, apró, vörös-villanású pontocskákkal telitűzdelve. Gordon ijedten szórta ki a markából ezt a borzasztó valamit, ami minden logikát meghazudtoló módon képes válogatni színeit. Vagy mégis logikával? Csak más, talán magasabb rendű logikával?

És ez még nem, volt minden! Mert ahogy lefelé hullott a por, szemmel láthatóan kezdtek különválni a szemek, s a három meghökkent ember lába előtt az eredeti két zöld kupac jelent meg újra.

- Valamit sejtek ebből az állandó színváltozásból – nézett fel Geoffry. Erre egyébként néhány műszeres vizsgálat után könnyen választ kaphatunk majd. Csak egyet nem értek. Miért? Mi az a titokzatos, különös logika, vagy rendszer, amely ezt követeli meg az anyagtól? Hát értitek már, hová jutottunk? Mi ez az Anyag-világ? Nincs véletlen, barátaim! Egy valódi, szervezett világban járunk, amelynek minden mozzanata jellemző magára a rendszerre, és mégsem egy tudatos, előre meghatározott cél felé haladnak. Nem, barátaim. Itt nem az elszíneződés tudományos meghatározása a fontos! Ez rutinmunka. Arra kell felelnünk, milyen szerepet vállalt ezzel a talaj ebben a folyamatban.

- Talán Harwell tudna csak felelni rá – jegyezte meg Gordon.

- Igen! Ne is késlekedjünk, barátaim! Nagyon sok dolog lesz még, amit nem fogunk érteni itt, az Új Világban! DE a legfontosabb dolgunk megtalálni Harwellt.

Határozott léptekkel sietett előre, a másik kettő szorosan a nyomában járt. Nem, félni nem tudtak, ez a világ nem ismeri a félelmet, nincs mitől félniük. Senki vagy semmi nem áll eléjük, akinek, ha emberi teste nincs is, de legalább valami formája van, kiterjedése, kerülete vagy térfogata van., Attól lehetne félni, felvenni a harcot vele, esetleg barátkozni, vagy kérdezgetni. De nem,, ilyet sehol sem láttak. Végtelen, fénylő zöld mező, amely akkor és úgy változtatja színeit, amikor és ahogyan neki tetszik. Ki tudja, mik várnak még rájuk? Ha betévednek egy lunaia gyomrába, aminek „belső kiterjedése” van, menthetetlenül elvesznek. Ezt Geoffry is megmondta. Ő is tart ettől. Ő, aki annyit foglalkozott már gondolatban ezzel, és a már második hazájának tartja a Holdat.

Egy kiszáradt, rücskös tengeri szivacsoz hasonló szikla állta el útjukat. Geoffry álljt intett.

- Próbát teszünk. Rá fogunk kiáltani a sziklára. Ha lunaia, akkor a helyén marad. Ha nem, széthullik az ordításunktól. Perszer, megfelelő szögből tesszük ezt, nehogy a visszaverődő hullámok leterítsenek minket.

- De nincs szájnyílás a ruhánkon. Nem fog hallatszani egyetlen hang sem – vetette ellen Corien.

- Mesebeszéd. A hangnak nem a hallható ereje, hanem hullámainak mennyisége a döntő.

Egyszerre eresztették ki hangjukat. Éles sivítás hallatszott, amelynek utolsó hangjai elvesztek az emberi füllel már nem érzékelhető tartományban. A szikla eltűnt.

- Nem lunaia volt – lélegzett fel Gordon.

- Tovább! – adta ki a parancsot Geoffry.

De nem volt hova tovább. Egyetlenegy forrongó, bugyborékoló színözön volt az egész táj, a kavargó, őrült táncot járó lunaiak százaival találták szembe magukat.

II. rész

1.

- Végünk! – mondta Corien. A Földön halálordításnak hallatszana, itt egy gondolat volt csupán.

- Állj! Álljatok meg! – Geoffry dühösen gesztikulált. – Mit akartok? Hová futtok? Gordon és Corien hátranézett. Senki sem üldözte őket, a lunaiak kísérletet sem tettek arra, hogy közelebb jöjjenek.

- De hisz ezek növények! – lépett előre Corien.

- Virágoskert – csodálkozott Gordon.

Geoffry dühösen hallgatott.

- Ne haragudj, Geoffry – kezdte Gordon.

- Ne most semmit, barátom. Érthető volt. Emberek vagyunk. Legalább most láthatjátok, nincs mitől félnünk. Veszélytelen növények ezek. Egyetlen hibájuk, hogy nem ismerjük őket.

- Lépjünk közéjük. Ha ezek tényleg ártalmatlanok, nincs miért tartanunk tőlük.

- Helyes, Corien. Ismerkedjünk velük.

A hepehupás talajon szétszéledtek. Egy-egy csodálkozó mozdulattal, vagy elragadtatott hümmögéssel érintkeztek csak, teljesen lekötötte őket a mező, a mezőn rendszertelenül, kavargó összevisszaságban burjánzó cserjék és virágaik, amelyek szinte minden színt, a színeknek minden árnyalatát képviselték. Lenyűgözte őket ez a szemmel látható növekedés, a növények szárai előttük borultak virágba, vagy egyesültek más növényekkel. Ilyenkor a szárak egymáshoz tapadtak, s növekedés közben beleolvadtak a másikba. Élvezettel figyelték, ahogy a különböző színárnyalatok átfutnak egymásba, állandósulnak, vagy végleg átadják helyüket az erősebbnek.

Geoffry azonnal munkához látott. Az első, amit meg tudott állapítani, hogy két többé-kevésbé állandósult forma keveredése szüli a variációkat. Az első, egy rövid törzsű, felépítésében leginkább a földi fákra hasonlító növényfajta, a másik, az alacsonyabb növésű, bolyhos, gömbszerű virágot hajtó, bokros elhelyezkedésű.

A megjegyezhetőség kedvéért Geoffry nevet is adott nekik. Két kortárs természettudósról, Orjollról és Bollusról nevezte el őket.

A színek osztályozásánál bizonyos törvényszerűségeket fedezett fel. A színek árnyalatai egymás után következtek, és határozott sorokat alkottak. Mivel mindegyik szín árnyalatainak megszámlálására lehetősége nem volt, példaképpen a kék színt emelte ki, a hozzálátott a megszámlálásukhoz. Az alig-kék sorozattól a pasztell-árnyalatokig negyvenhat terült szét kilencvenhét sorban. Innen a türkiztől a mélykékig majdnem kétszer annyit számolt, száznyolcvannyolc sort alkottak.

Körülbelül ugyanilyen arányt figyelt meg a többi színnél is, kivéve a fehéret, amelynek legkevesebb kétszáznegyvenféle árnyalatából az emberi szem csupán ötvenkettő megkülönböztetésére képes.

Geoffry mindezeket a megfigyeléseket rögzítette az agyvetítő memória-egységeibe. Aztán a kétféle egyedet vette szemügyre. Ezt jegyezte fel róluk: „Az orjoll-fák és a bollus-cserjék kétségkívül közös őstől származnak. Ezt a közös őst a továbbiakban előd-virágnak nevezem majd.

Az előd-virágok alaptermészetük legtöbb árnyalatát tudják reprodukálni, többet, mint a belőlük kifejlődött orjoll-fák és a bollus-cserjék. Ennek a kifejlődésnek időbeli kezdete és határa természetesen nincs, hisz az anyagnak nem tehetjük jellemzőjévé a kort. Az Anyag-világ teremtményeinek koruk nincs, ami abból az egyszerű tényből következik, hogy alkotóelemük maga az Anyag. Mivel a kormegállapítás esztelenség lenne, egy atom, vagy molekula korát nevetséges dolog firtatni, ezért fogadjuk el saroktételként ezt a megállapítást.

Az előd-virágok szabad társulás útján fonódnak egymásba. Elemeik állandóan cserélődnek a ’társakban’, úgymond, ’eszik egymást’.

Az orjoll-fák két vagy három előd-virág társulása útján jönnek létre. (Itt meg kell jegyeznem, óriási előnyben vagyok a földi természettudósokkal szemben, mert jelen pillanatban is a szemem láttára születnek orjoll-fák. A messziről állandó, zűrzavaros képet mutató hullámzás innen, a mezőről nézve igenis szervezett, szinte rutinos vegetációt mutat. Két perc alatt két ronk, azaz, nyolcvan régi földcentimétert nőnek az orjoll-fák, tehát meglehetősen gyorsan fejlődnek ki. Meghökkentően határozott és kiegyenlített a növekedés az egész mező területén.)

A társvirágok szárai megnyúlnak, szirmaikat meghosszabbítják, így elvesztik virágalakjukat. Kizárólag vízszintesen terjeszkednek. Az egész fejlődés automatikus.

Ritkák. Az elhelyezkedésüket értem ez alatt. Elszórtak, de néhány orjoll-fa szirma, vagyis most már levele olyannyira szétterjedt, hogy egymásba érnek. Az orjoll-fa átlagosan négy ronk, azaz, százhatvan régi földcentiméter magas.

A színfoltok elhelyezkedése végtelenül variált. Némely levélen például a narancssárga harminchat árnyalata van jelen. Ismét az érzékelhetőség kedvéért: a levél, amely vékony, elkorcsosult szárral kapcsolódik a törzshöz, a levél átmérője egy ronktól hat ronkig, tehát negyven – kétszáznegyven régi földcentiméter között váltakozik.

A földi légkörben élő virágok, növények szinte törvényszerű velejárója a szag, helyesebben, az illat. Ezeknél a sokkal dúsabb, változatosabb Új-világ teremtményeknél ez teljesen elmarad. Színeiket, s mondhatni, gátlástalan burjánzásukat látva azonban mégis úgy érzem, fullasztó kipárolgásuk megnehezíti a lélegzést itt a mezőn, s védőöltözet nélkül méregként hatna ránk.

A bollus-cserje magassága nem több egy, esetleg másfél ronknál, negyven-hatvan régi földcentiméternél. Mint az orjoll-fák, ezek is szigorúan vízszintesen a talajjal, szélességükben nőnek.

A bollus-cserjék szorosan egymás mellé nőtt, szürkés-barnás, az orjoll-fákhoz hasonló szárakkal rendelkeznek. Ezek a szárak ötven-hatvan régi földcentiméterig merőlegesen nőnek, majd fokozatosan – a talajhoz viszonyítva – vízszintesen folytatják növekedésüket. Száraikon tíz-tizenöt rfcm-re bolyhos-pihés, vibráló gömböcskék, golyócskák nőnek. Jellegzetességük, hogy állandó színnel és színárnyalatokkal rendelkeznek. Vibrálásuk inkább gyors, ideges remegés. Két egyforma színű gömb soha nem kerül egymás mellé, még átlósan sem. Legjellemzőbb sorozat a halványkék valamelyik változata, sötét narancs, közép-zöld (fűzöld), lila (amely csak halvány lehet), és piros, valamilyen közömbös árnyalattal. Ez a sor természetesen csak egy a milliónyi lehetőségből.

ogy mivel, hogyan, s miként táplálkoznak, fejlődnek, ez titok. A zöld talaj minősége az ősi cement és a ma már szinte elfelejtett fogalomként kezelt un. homok-por keverékére emlékeztet. Miféle táplálékot nyújthat ez, nem tudom.

Úgy vélem, ez a mező az Új világ érintetlen része, virágos kertje. Hisz nem ez lehet a cél ebben a világban. Nem csak ennyi, vak tobzódása a formának és színnek. Ahogyan léteznek magasabbrendű, bonyolult vagy kevésbé bonyolult vegyületek, keverékek a Földön is, itt szintén kell lennie egy magasabbrendűnek, ha ez a magasabbrendűség nem is földi értékeket mutat majd. Talán épp ez a légkör, mely körülvesz, ez az a magasabbrendű, ez irányítja saját értékei szerint ezt a világot? Vagy a felszín, ez az örökös átváltozást mutató, egyszer zöld, másszor barna talaj. Talán ennek alkotórészeiben van az eszme, amely szerint határozzák meg saját elkeveredésüket, hogy ezzel változtassák teremtményeik milyenségét is?

Ez hát a környezet, az Új Világ virágoskertje.”

2.

Corien egy orjoll-fa alatt feküdt és lyukat fúrt a talajba. A kiásott szemcséket tenyerébe seperte, majd felnyúlt és letépett egy levelet a fáról.

Gordon dermedten nézte. Ő sem tudta pontosan, mit várt Corien tettétől, de legalább is egy akkora égiháborúra számított, amelyik azonnal elpusztítja őket, megbosszulva Corien meggondolatlan tettét.

Semmi ilyesmi nem történt. A törzsön maradt csonk fokozatosan visszahúzódott a törzsbe, mégpedig úgy, hogy a Corien által szakított sebet beforrasztva egyszerűen „visszagyűrte” önmagát. A törzsön a csonknak már a nyoma sem látszott.

Eközben Corien egyre aktívabban kísérletezett. A talajszemeket a levélre szórta, s várta az eredményt. Egyelőre semmi nem történt. Corien csalódottan fordult Geoffryhoz, de csodálkozva látta, hogy az már messze jár, nemsokára elhagyja a mezőt.

Türelmetlenül üldögélt kísérleti alanyai mellett. Gordon a bollus-cserjék előtt guggolt és a gömböcskéket tanulmányozta. Azt próbálta kideríteni, miért vibrálnak, a percenkénti nyolcvan rfcm-es sebesség miatt, vagy az atomok felgyorsult mozgása következtében.

Geoffry alakja már teljesen eltűnt a hullámzó növények között. Határozott tervvel indult el. Amit a mezőn tapasztalt, egyelőre kielégítette. Mást akart. Egy olyan, vagy hasonló lénnyel való találkozásra várt, amit Harpov írt le. Már tudta, hogy a mező növény-lényei csak alkotórészei az Anyag-világnak; lehetőségeik csak saját felépítésükön belül végtelenek. Tartozékai, esetleg táplálékai a lunaiaknak.

- Geoffry! Geoffry! – hallotta Corien hangját. – Feleljen!

- Baj van, Corien? Terepszemlére indultam.

Gordon is belépett a társalgásba.

- Ne térjünk vissza, Geoffry? Féltem az űrkabinokat.

- Mitől, Gordon? Nem fenyegeti őket semmi veszély. Még egyetlen lunaiaval sem találkoztunk… De ha ez téged megnyugtat, áthozzuk a járműveket ide.

- Megnyugtató lenne. Szeretném magam mögött érezni a kabinokat. Az a bizonytalan érzés, ami már ideérkezésünkkor elfogott, egy percre sem szűnik meg. Vihart érzek, Geoffry!

- Ez esetben késedelem nélkül visszamegyünk.

- Ha kutatni akarsz, Geoffry, én visszamegyek egyedül. Corient itt hagyom, itt, ezen a mezőn. Eltévedni nem fogok.

- Menj hát! Elvégre nincs mitől félnünk. De Corien maradjon ott, ahol most van.

- Érdekes kísérleteket végzek, Geoffry. A levélre rászórt talajszemcsék eszik a levelet, és közben változik a színük!

- Hogy érted azt, hogy „eszik”?! Növekednek a szemek?

- Nem, nem. A levél száradni kezd és ha végigsimítok rajta, rétegekben ugyanolyan por hullik le róla, mint a talaj anyaga. Lassan kiszárad a levél és porrá válik. Pontosan olyan porrá, mint maga a talaj.

- Miféle színváltozásról beszéltél?

- Semmilyenről. Egységes a színük.

- Te félrebeszélsz, Corien.

- Esküszöm, Geoffry, semmi bajom!

- Indulok, Geoffry – szólt közbe Gordon. – Úgy látom, Corien belemerült az Új Világ tanulmányozásába. Hagyd őt dolgozni!

- Menj, Gordon. Kapcsold össze a kabinokat és hozd ide őket. Nemsokára visszatérek Corienhez, mert nem tetszik nekem ebben a dadogásban valami…

3.

Gordon sietett, ahogy tudott, ám a mező szélére érve egy árok állta útját. Nekilátott, hogy megkerülje. A másik oldalon egy alaktalan, szürke, gömbforma szikla magasodott. Olyan volt, mint egy össze-vissza horpasztott acélgömb. Apró remegések futottak végig a felszínén, oldalán nagy nyílás tátongott, amely mélyült, szélesedett, s egyszercsak átjárás nyílt rajta, át a másik mezőre.

Gordon izgatott volt, az egyedüllét csak növelte bizonytalan érzéseit. Át sem gondolta, mit cselekszik, gondolkodás nélkül belépett a nyíláson. Sietett, ruhája prizmáin csillogtak a kis alagút fényei. Hirtelen megtorpant, visszafordult, hogy Coriennek intsen és még egy pillantást vessen a virágos mezőre.

Semmiféle kijáratot nem látott, mintha be sem lépett volna rajta az imént. Vagyis inkább mintha mindig itt állt volna ennek az ismeretlen, kopár mezőnek a közepén. Alig fogta fel, kijárat nincs, eltűnt az alagút is, talán nem is volt soha.

Egy idő múlva képes volt összeszedni gondolatait. Emlékezett – hogyne emlékezett volna – a horpadt gömb-formára, a rajta lévő nyílásra, amelyen keresztül belépett ide. A virágos mező, az orjoll-fák, a bollus-cserjék az egyik pillanatról a másikra eltűntek. Ez a táj, amerre nézett, kopár volt, megkövesedett, állóképszerű.

Minél többet gyötrődött, annál világosabbá vált benne a felismerés. A golyó belterülete ez a mező! A golyó belseje sokkal nagyobb, mint saját körvonala sejtetné! Íme, Geoffry annyit emlegetett „belső kiterjedését” most saját bőrén fogja megtapasztalni! Benne áll a lény gyomrában, a kijárat elzáródott!

Gordonon most végképp erőt vett a rémület. Geoffry szerint a lunaiaknak nincs kijáratuk, csak belépni lehet. Gordon az elveszett emberek utolsó szalmaszálába kapaszkodott, a reménybe. Meg kell próbálni. Ha egyszer kinyílt, és éppen előtte nyílt ki, miért ne ismétlődhetne ez meg újra? Meg volt győződve arról, hogy a kijáratok mozgása mechanikus, a lunaia „testének” különböző részein ismétli ezt.

Megindult a kopár tájon. Vaktában indult el, mindegy volt, merre tart.

A golyó egy idő után megváltoztatta belsejét. A talajból váratlanul kibukkanó dombok, hirtelen támadt szakadékok nehezítették az előrejutást. Gordon, az eddigiekből tanulva, nem kerülte meg őket, hanem várt, míg regenerálódik a talaj. Az árkok mélyéről tompa, zümmögő hang hallatszott, aztán az emelkedő talaj kezdte betölteni a meredélyt. A feltöltődés után apró zökkenéssel talajrögök gurultak végig, lesimították a megtöltött árkot.

Ezüstös csillogás villant és aludt ki a látóhatár szélén. Arrafelé vette az irányt. A csillogás erősödött, s végre! Hasonló alagút előtt állt, csaknem ugyanolyan volt, mint amilyenen betévedt.

Szinte berobbant az alagútba. Félt, hogy újra bezárul, mielőtt kijutna. Nagyon szeretett volna már búcsút inteni veszélytelen, de egyáltalán nem kívánt „házigazdájának”.

Úgy is lett. Alig, hogy kilépett a szabadba, sziszegő hangot hallott, a lég távozott a szűkülő alagútból. Néhány rángás, lökések után végleg bezárult a golyó.

Megesküdött volna rá, hogy hosszú órákig vándorolt a golyó belsejében, de mikor a virágmező felé fordult, Corient ugyanabban a pózban látta, s azt a mozdulatát fejezte be, amit Gordon távozásakor kezdett.

4.

Geoffry figyelmesen végighallgatta Gordon beszámolóját, aztán kiadta a parancsot.

- Vissza az űrkabinokhoz! A jövőben egyetlen lépést sem tehetünk egymás nélkül. Óriási szerencséd volt, Gordon! Ha meggondolom…! De én sem jártam hiába, barátaim! Felfedeztem valamit. Egy várost találtam.

- Várost? Lunaiak lakják?

- Lunaia várost találtam, de nem lunaiak lakják. A város, Gordon, lunaiakból van. Mozdulatlan, egy alakba merevedett lunaiak százait láttam! Múzeumba való leletek, mondhatom!

- Gondolod, hogy… temető?

- Talán igen. Azok a lények lehetnek ott, akik valamiféleképp elvesztették a képességüket, hogy változhassanak, ezzel kizárták magukat az Anyag-világ megszervezett létéből. Idehordták, vagy még teljes életképtelenségük előtt idetelepítették őket. Ezt még nem tudhatjuk biztosan. Ha áthoztuk a kabinokat, nekilátunk a munkának. Ahogy haladunk előre, úgy költöztetjük magunk után a kabinokat. Nos, Corien, te mit végeztél? Sikerült a kísérleted?

- Nagyon is! A levél vékony rétegekben porrá vált. Egyszerűen beleolvadt a talajba. Nem hiszem, hogy messze járunk az igazságtól, ha azt állítom, hogy az Anyag-világ egyik legfontosabb alkotóelemének a talaját tartom. Úgy vélem, ezek a szemcsék tartalmazzák mindazokat az alapanyagokat, amelyekből talán a lunaiak is keletkeztek. Nem tudom mással magyarázni a jelenséget.

- Mi történt veled, amikor nem adtál értelmes válaszokat a kérdéseimre? Csak dadogtál, Corien!

- Nem. Geoffry. Semmit nem éreztem. Azaz, annyi történt, hogy jobban elmerültem a gondolataimban, mint máskor szoktam. Ez, azt hiszem, érthető. Nem mindennapi helyen járunk.

- Engem is megkínzott ez a kirándulás. Legjobb lesz egyelőre megszüntetni minden expedíciót. Pihenésre van szükség. Csak a közvetlen környéket kutatjuk át. Indulhatunk.

Szótlanul tették meg az utat. A távolban már látszottak az űrkabinok. Az űrhajósok gyorsabbra fogták lépteiket. Corien haladt elől és a látóhatárt kémlelte.

- Állj! Állj! Valami mozog a kabinok között!

- Valami?! Talán lunaiakat látsz?

- Nem! Ti nem látjátok? Most kilépett… biztos… biztos, hogy ember!

Futni kezdtek. Mindhárman tisztán látták az alakot. Egy ember állt Geoffry kabinja mellett és feléjük integetett.

- Ralph! Ralph! – Geoffry a nagy sietségben majdnem hasra esett. – Ralph!

Ralphon ugyanolyan védőöltözet volt, mint Geoffryékon, így hát hallotta is őket, de nem felelt. Arcát elfedte a maszk, mozdulatain azonban látszott, rettenetesen dühös. Két kezét csípőjére téve, szétterpesztett lábakkal állt előttük.

Gordon hozzáfutott, át akarta ölelni, de Ralph mindkét kezét maga elé emelte.

- Hogy merészeltek… ilyet! – dühében még gondolkodni sem tudott folyamatosan. – Őrültek! Mit tettetek!?

- Hát te nem örülsz nekünk? – kérdezte megbántva Gordon.

- És te, Geoffry? Te… te tudós! – folytatta Ralph.

Geoffry keményen megmarkolta Ralph karját.

- Ebből elég legyen! Halljuk, mi történt? Mit kerestél itt?

- Világosan megírtam, nem?! – nézett rájuk Ralph. – Nekik egy szót sem szóltál róla? Eltitkoltad előlük? Miért?!

- Mert nem hiszek neked, barátom. Nem hiszek a megérzéseidben. Nekem tényekre van szükségem. Az eredményekből értek. Egy feladatot vállaltam magamra, amit végig kell vinnem. Mesékben nem hiszek.

- Tehát így állunk, Geoffry. S mi lesz, ha bebizonyosodik, nekem van igazam?

- Vállat vonok és megkövetlek, Ralph. Corien, aki ez alatt a falakat vizsgálgatta, most Geoffryhoz fordult, felé intett, de beszélni nem volt ereje.

- Nos, Corien? Eszi? – jött közelebb Ralph.

Corien a válasz helyett nekiugrott Ralphnak. Gordon azonban résen volt, idejében közéjük állt.

Geoffry lassú mozdulatokkal simította végig az űrkabin falát, amelyről könnyű szitálással zöld szemcsék hullottak a talajra.

5.

Aztán Ralph kettesben maradt Goeffryval. Beléptek az űrkabinba. Bent levetették a védőruhát.

- Megmondtam, ne gyertek. Mit gondolsz, miért szöktem ide? Láttam, hogy téged már senki és semmi nem tud visszatartani. Elhatároztam, megelőzlek. Éreztem, hogy nem hiszel nekem. Csak bólogattál a Teremben is.

- Elloptál egy védőruhát. Megsemmisítetted a fele jegyzeteimet. Fenyegető üzenetet hagytál a Teremben. Miért?

- Sőt, én írattam azt a cikket is rólatok, ami a távozásom után jelent meg. Elvesztünk, Geoffry! Azért jöttem előre, hogy visszaküldjelek benneteket az első percben, ahogy leszálltok a zöld pokolba. Nem! Még a levegőben vissza kellett volna fordulnotok! Elkéstem ezzel. Előbb jól szét akartam nézni itt. És ti hamarabb érkeztetek.

- Talán sok dologban eltaláltad az igazságot, megengedem. De akkor miért nem említetted, hogy a kabinok el fognak pusztulni, ha leszállunk?

- Nem tudtam, Geoffry. Csak annyit, hogy a talaj önmagából építi fel a flóráját. Ilyen visszafordított folyamatról nem is álmodtam.

- Ne gyötörd magad, Ralph. Vállaljuk mindannyian ugyanazt, amit te. Egyenlők az esélyeink, egyenlő részt vállalunk a következményekből is.

- Egyenlők az esélyek, mondod te? Nem gondolsz Gordonra? Vagy a fiatal Corienre? Mondd, miért kellett magaddal hoznod őket? A visszautadat akartad biztosítani? Annyira azért nem érdekel az Anyag-világ, hogy végleg itt maradj?

- Nem értelek. Természetesen vissza akarok térni. Azaz, akartam.

- Ne játszunk egymással, Geoffry. Miért tagadod előttük, hogy te átültetett vagy? Miért tagadod előttem is? Téged baj nem érhet itt. Befogad ez a világ, ez a te helyed. Ugyanúgy befogad, mint engem. De ők, Geoffry, velük mi lesz? Felszállni már nem tudnak. A kabinok lassan válnak porrá, de ilyen megterhelést nem bírnak el.

- Majd értük jönnek. Ha engem baj érne, őket elviszik innen.

- Erről is gondoskodtál? Előrelátó vagy. Csakhogy Corien beteg. Már megfertőződött. Lassúak a mozdulatai, mintha pillanatokra kikapcsolna.

- Nem! Ez lehetetlen! Nem szabad!

- Gordon pedig ideges. Miért hoztad magaddal őket?

- Féltem. Nem akarok itt maradni, Ralph! Vissza akarok térni a Földre. Ember alakom van, ember is akarok maradni. Szeretem őket, és segítek nekik. Éreztem, ha majd itt fogok állni, gyenge leszek a visszatérésre, egyedül. Nem akartam meghallani a hívást. Harwell árnya kísért, hiába próbálom minduntalan elnyomni magamban. Segítséget kértem Gathtól is. Ha rövidesen nem térünk vissza, űrhajót indítanak értünk.

- Újabb áldozatok, Geoffry? Sajnállak. Határozatlan vagy. Én már régen eldöntöttem, hogy maradok. Egyébként ez nem elhatározás kérdése. Megnehezíted a saját helyzetedet. Végül úgyis rájössz, nem tehetsz mást.

- Még megelőzhetem a bajt. Egy tekercset hagyok a videó-készülékben. Mindent elmondok nekik. Az űrkabinokat úgyis megtalálják. Lesz idejük a menekülésre.

- És Corien? Vagy Gordon? Velük mi a szándékod?

- Bevallok nekik mindent. Megvárják a mentőhajót és visszatérnek a Földre.

- Ha Corien megfertőződött, nem fogja elhagyni a Holdat. Szerencsére Harwell úgy tudja, egyedül jöttél.

- Harwell?! Hol találkozhatok vele?

- Ő biztosan tudta, hogy jönni fogsz. Vár rád. De ez időbe kerül, Geoffry. Hogyan állsz a kutatásokkal? Mennyire ismered már a környezetet?

- A virágoskertben jártam. És felfedeztem egy várost. Mozdulatlan lunaiakból áll. Gordon szerint valószínű, hogy temető.

- Ezt Gordon mondta? Nos, mondjuk így, temető. Ha akarjátok, ellátogathatunk oda, együtt. Mind a négyen. A barátaidnak nem fog ártani, ha megismerkednek a tereppel.

- Hogy érted ezt?

- Sehogy, te szerencsétlen! Az a temető emberi hullákkal van tele, Geoffry! Mindazok, akik valaha leszálltak ide, ott pihennek, belekövesedve egy-egy lunaiaba! Elérték céljukat. Megismerték a titkot…

6.

- Te ne tudnád, milyen ez a létezés, Geoffry? A legborzasztóbb az egészben, hogy ezek az emberek egy-egy lunaiaban bolyonganak, örökké keresve a kivezető utat! A terep állandóan változik, s mivel beépültek az Anyag-világba, ők is állandóan új formákat öltenek. Nem, emberi értelemben halottak ők, de képesek gondolkodni, Geoffry!

Ott álltak a változatos alakú, de mozdulatlan lunaiak között. Gordon és Corien távolabb nézelődtek. Ralphnak igaza volt. Corien megfertőződött. Mozdulatai tétovábbak lettek, meg-megtántorodott, mint aki szédül.

- Corien nemsokára elindul, mert úgy érzi, valaki hívja, mennie kell. Aztán betéved egy lunaiaba, és vége.

- De Gordon már egyszer kijött egy ilyenből. Nem lett semmi baja.

- Mert még egészséges volt. Egy lunaiaból nem nehéz úgy kitalálni, ha minden érzékszerved hibátlanul működik. Mondd, ki tudnál-e találni akkor, ha tegyük fel, vak lennél? Talán, de a valószínűsége kisebb. És most képzeld el, hogy sem a szemed, sem logikus gondolkodásod nem segít a menekülésben.

- És mi?

- Látod, erre én is kíváncsi vagyok. Ránk csak később kerül sor. Harwell és a többi átültetett állandóan keresi velünk a kapcsolatot, fel is tudom fogni a hullámaikat, de gyengén. A hívó szó, Geoffry! Az rettenetes lesz! Tudod, hogy várnak rád, és neked meg kell találnos a módját, hogyan keresd őket, merre és hol?! Külön indulunk útnak, keressük a hangot. Egyszer csak megállunk, és mintha hajnalodna a fejünkben, fokozatosan felfedezzük egymást.

- Nézd! Corien elindult!

- Meg kell próbálni tudatára ébreszteni őt. Ne hagyjuk magára, talán megmenthetjük még.

- Gordonnak, úgy látom, egyelőre semmi baja.

- Nem figyelted meg, hogy amióta itt állunk, egyszer sem szólalt meg? Kapkod a szétfolyó gondolatai után, nincs ideje velünk törődni.

- El kell vinnünk őket az űrkabinokhoz. Felelősséggel tartozok értük. Én hoztam ide őket.

- Nem lehet „csak” nézelődni, Geoffry. Nem lehet „tapasztalatokkal megrakodva” hazatérni innen. Amikor megérkeztél ide, máris beléptél és részesévé váltál egy vegetációnak. Nemcsak a különálló lunaiak veszélyesek, Geoffry. Abban a percben, hogy a lábadat a zöld mezőre tetted, bekerültél az Anyag-világba, és ez a világ megkezdte a te teljes bekebelezésedet!

- Corien! Várj! Ne siess előre.

- Jöjjenek! Érdekes dolgot mutatok. Felfedeztem valamit!

- Állj meg!

Már nem értek el hozzá a szavak.

- Utol kell érjük, Ralph, mert végleg eltűnik a szemünk elől!

- Győztünk! Előttünk áll a régi, az igazi holdfelszín, emberek! Az Anyag-világ még nem töltötte be az egész Holdat! Igyekezzünk!

- Nem igaz, Corien. Csak képzelődsz. Gyere vissza!

- Nem igaz?! Hiszen a saját szememmel látom! – Corien megtorpant egy pillanatra, aztán újra elmerült saját látomásába. Felemelte a kezét és merően nézte. – Az igazi Holdfelszínt látom – ismételgette.

- Miért nézi a kezét? – kérdezte Geoffry.

- Mert a Holdfelszínt látja benne… Nézd csak meg jobban a kezedet, Corien! Kitágult ereket, megduzzadt sejteket látsz csak! Higgy nekem és gyere vissza!

Corien nem válaszolt. Futni kezdett, a mozdulatlan lunaiak között bukdácsolva eltűnt társai szeme elől. Mikor azok is futásnak eredtek, és arra a helyre érkeztek, ahol az előbb Corien állt, egy lunaiat pillantottak meg, amint sziszegve összezárult.

7.

Gordon egyedül állt a kőszoborrá merevedett lunaiak között. Már nem érzékelte a környezetét. Egyenletes szédülés kergetődzött benne, hullámokban erősödött- gyengült. Tétovázva előrelépett, aztán Geoffryékkal ellenkező irányba elindult.

Az is megviselte, hogy amióta itt tartózkodnak, még egyetlen szót sem váltottak egymással, csupán gondolataikon keresztül érintkeztek. Koncentrálnia kellett, átszűrnie a gondolatait, kellő erővel sugározni őket, és ez gyengeséget okozott. Engedte, hogy a csend hangja, ez az egyenletes, remegő zúgás betöltse, lehunyta szemét és nem tudta, hogy megy.

Újra annak a lunaianak a belsejét látta, ahová betévedt egyszer. Az árkok és a hegyek káprázatos gyorsasággal süllyedtek-nőttek a szeme előtt, mozgásuk láncot alkotott; a sebesség fokozódott, már teljesen körbevették. Vonzották a mélységek, szédítették a magasságok, és az árkok egyre közeledtek a lábához, szinte az orra előtt nyílt ketté a felszín.

Felemelte a fejét. A lángoló színözönben hegyeket látott, a színek folyamként zúdultak le a hegyoldalon, egymásba folytak, összecsaptak, s a győztes újra elfoglalta a csúcsot.

A hegyek önmaguk mellett újra kinőttek, olyan szinusz-görbét alkotva, amelynek csak pozitív hurka van. A narancssárga és a sötétlila csíkokban, megannyi lávafolyamként terjedt szét, s ettől úgy tűnt, mintha a hegy sebesen forogna saját tengelye körül. A kékek, a vörösek, a zöldek először apró pontokként lepték el a hegyet, majd szikraként egymásba kaptak, összefolytak és árnyalatukban folytatták tovább a harcot. vGordon előrenyújtotta a kezét és belekapott a kavargásba. A színek égették a bőrét, a fájdalom a csontjaiba is átterjedt. Visszahúzni már nem tudta, így egyetlen ugrással belevetette magát az izzó lávafolyam közepébe.

Mikor Geoffryék rátaláltak, már beszélni sem tudtak vele. Báb volt, tehetetlen tömeg, alkalmas arra, hogy nyersanyagként szolgáljon e rettenetes Anyag-világban.

8.

- És te, Geoffry, mit teszel ezek után? A Kövek Hídját felkeresni csak te fogod hármatok közül. Ezért kellett elhoznod őket? Látod, itt a kabinban sem maradhatunk sokáig. A falak már papírvékonyak. Taszít magától minden, ami a Földhöz tartozott valamikor. Most, hogy nemsokára kilépünk és elbúcsúzunk egymástól, beszélgessünk egy kicsit. Hallani akarom a hangod, Geoffry!

-Mit mondhatok? Tévedtem, Ralph. Olyan mélyen rejtőzik ez a titok, hogy utána kell vetnem magam, de egyúttal kiugrok a saját bőrömből is. Azt hittem, a Hold szíve tárgy, látható, megfogható. Bálványnak hittem, barátom. Faragott szobornak. Hát nem érdekes?

- Te csak abban tévedtél, hogy elviheted magad innen. Ez a tévedés mindannyiunké, akik azzal a céllal jöttünk ide, hogy a megismerést szolgáljuk. De a megismerés, Geoffry, egy megismerés örökké tart! Hisz mit is jelent a szó, megismerni? Felfedezni azt, ami már van, volt, lesz, barátom. Egy megismerés részévé válni eltávolodást jelent, egy szempárt, amely örökké a táj felett lebeg, soha nem tud betelni vele, újabb és újabb részletekre szomjazik.

- Ezek izgalmas dolgok, Ralph, de hát bűn volt az, amit én akartam? Az objektivitás nem ismer ilyen szavakat. Hol vétettem akkor?

- Nehéz erre felelni. Bűnnek semmi esetre sem bűn, hogy adatokat akarsz közölni. De hát miféle adatokat tudsz mondani a három dimenzión kívüli dolgokról? Számokat írsz egymás mellé? Nevetséges. Dadogni próbálsz róluk? Magadnak sem hiszed el, amiket mondasz. Én, valamikor az időben, a Szaturnusz bolygón születtem. Valamilyen formám volt, vagy talál az sem. Egy végtelen rezgés voltam, vagy egy száraz rög, ha úgy tetszik. Majd amikor létrejött a bolygóközi Egyezmény, egy tudós beletett a dobozába és emberi alakot adott nekem. Most újra visszatérek az ősállapotba, egy abszolút létezési formát öltök magamra. Az időtlenség, Geoffry! A forma gátol! A lunaiak sem tökéletesek. Vedlenek, állandóan, idegesen dobálják le magukról a már megkötődni akaró anyagot. A maguk módján szenvednek ők is ettől… Már nem is figyelsz rám?

- Menjünk ki, Ralph, kérlek, menjünk ki innen. Azt hiszem, indulnom kell. Ne nyújtsd a kezed. Mi nem válunk el egymástól igazán. De még utoljára annyit kell mondanom, Ralph, hogy hiszek a teljes megismerésben. Ma ez még csak nekünk adódott meg. Talán így van ez rendjén, mindent, mindig elölről kell kezdenünk. De ez a magasabbrendű létezés mégiscsak a mi létezésünk lesz egyszer, még ha nem is embereknek, hanem lunaiaknak hívnak majd bennünket!…

[1973-74]

*