Egyenetlenül nehézkes volt Clemens természete. Elhatározta, változtatni fog rajta. Legalább is, ami a felesleges elvigyorodást illeti. Clemens nem félt. Pedig már minden meg volt írva.

Száraz ruhát vett fel, és kisétált az utcára. A szajrét a hátizsákba tette, mintha reggelit csomagolt volna. A szajrét, amit társaitól lopott el tegnapelőtt. Észre sem vette, már megint vigyorgott.

Az énekesek balról közeledtek. A lapátos ember jobbról.

Mi itt a probléma?

Clemens most már tudta. Idegesen cigarettára gyújtott de azonnal el is dobta. Az ember ilyenkor nem ura önmagának.

A távolság egészen jelentéktelennek tűnt. Mit mondjak? Karnyújtás? Paraszthajszál?

Kit érdekelt ez már akkor?

Clemens. És még egyszer Clemens. A kiáltás tényleg erős volt, a hajnali szürkület mégis elsápasztotta. Választ nem várt, így válasz nem is jött. Nem is jöhetett.

Csak ennyi volt?

A szállítás nagy gondot okozott. Most felcserélődtek a szerepek. Az énekesek elől, a lapátos ember hátul. Közöttük, merev szemhéjakkal, Clemens. Nem nevettek. Senki sem nevetett már akkor. Ez amúgy sem látszott volna, a reggeli köd bekacsázott a színre.

De meddig?

Itt is vagyunk. Ez az első hang, amire felfigyelnek. Felrezzennek. Megremegnek.

Ki fogja?

A lapátos ember, természetesen. A lapát elsőbbséget jelent. Ne tévesszük össze. Neki előjoga ez.

De megy ez így, soron kívül?

Ki kérdezte ezt? Nem látja, hol vagyunk? A lapátos embernek csodálatosképpen megered a nyelve. Ő nem otthon érzi magát, ő otthon van.

Ahol kevésbé büdös, Allan!

Káromkodással felelnek a csikorgásra. Bár tudják, ez a kapu régóta kiiktatott átjárója a szeméttelepnek, Allan, a lapátos ember mégis így döntött. Ezt csak ő tudhatja. Ő otthon van. Allan, ne vacakoljon! Még rámcsurog!

Hiába, Allan öreg már, reszket a keze. Régen anélkül is megcsinálta volna, hogy letenné a lapátot. De ma már? Allan öreg. Gumicsizmája besüllyed a halomba, de azért erőlködik tovább. Hol vannak a régi, szép napok?

Mehetünk?

Allan bosszúsan felböffen. Megzavarták a harmóniát. Ez olyan, mint egy mise. Egy nagyon szép, nagyon kedves falusi mise. Hit. Hit kell hozzá. Csináltak-e valamit is szívből, hit nélkül? Soha. Semmit. Soha.

A szag, Allan! A szag!

Keserű nevetés a válasz. Most látjuk csak az igazi Allant! Allant, a nagyszerűt, Allant, a bátrat, Allant, a gondolatok nélküli bábot! Allant látjuk.

Miért? Változhat valami?

Nevetséges lenne. Allan felemeli a fejét. A bor még hat, ez nem vitás, Allan nem bírta soha a bort. Annyira soha, mint a pálinkát. Ezért van. Ezért. Ezért.

Rosszul vagy, Allan?

Allan jól van. Allannal csak az történt, hogy elgyengítette a bor, és megingott a lábán. Ez csak pillanatnyi szédülés. Mondom, csak pillanatnyi. Allan szeme homályos. Felnéz, de nem lát. Allan vak most.

Miért? Mit kellene látnia?

Ez az, kérem, hogy semmit. A szituáció maradt a régi. És itt jön a baj. Allan azt hiszi, most lát. Allan gátlásos, vívódik és részeg.

Allan! Fejezd már be!

Mert Allannak ezt kellene tennie, ahelyett, hogy mint egy „olyan”, áll a lucsokban. Szemeiből több szeszgőz terjeng, mint a rajnai borvidék összes borpincéjéből. Nem lát. Néz.

Ki neked ez?

Ilyet nem kérdez. Ostobaság lenne. Mást. Mást!

Igen, Allan. Így jó lesz.

Allan részegen is tudja a kötelességét. A pillanat elmúlt. Egyszer nézett rájuk, és ez nagyon régen volt. Most tudja csak, milyen régen. Allan nem ezt akarta! Nem ezt! Allan bele akart sz…ni az egészbe.

Mehetünk?

Ahogy a hulla tette. A részeg Allan. A részeg hulla. Allan.

Ne sunyd le a fejed, Allan! Még azt hiszik!

Allan tette. A hulla tette. Jól tette. Allan részeg és röhög. Nem. Allan nem emlékszik. Mire? Allan?! Allan?! Tényleg, mire, tényleg? Nincs mire, Allan. Allan, a részeg, a büdös, a piszkos. A hullafoltos.

Igaz ez?

Allan szokása, hogy nem köszön. Csak befordul oda. Allan oda készült már reggel is. Csak itt volt ez.

Allan? Iszod-e a bort?

Allannak az ilyesmi már fel sem tűnik. Jól belebámul a pohárba. Nem tud semmit, csak azt érzi, erősebben szorítja a poharat, mint tegnap, pedig sejti, ma nagyon szomjas lesz.

Mehet a kör?

Allan tudja. A kocsmáros sejti. De azért játszanak egymás előtt. Allan törzsvendég lesz. Lett.

Mehet, Allan?

Hogyne, Allan. Mert soha ilyen fáradt, soha ilyen szomjas, soha ilyen hangos nem volt Allan, mint ma.

Mitől félsz, Allan? Van mitől, Allan?

Hát igyunk, Allan!

*