I. rész

1.

Sem a nevemet, sem az életkoromat elárulni nem akarom, - ezzel is tartozom mindazoknak, akiket szeretek és becsülök. Ők ugyan a hozzájuk való vonzódásomról egyáltalán nem tudnak, de ez nem akadályozhat meg engem abban, hogy továbbra is tekintettel legyek rájuk, és cselekedeteimben semmi ne mutasson arra, az ő tudtukkal – esetleg beleegyezésükkel – tettem azt, amit tettem.

Hogy a későbbiek folyamán Max-nak fognak szólítani ismerőseim, barátaim, ez semmit sem jelent. Hamis a név, hamis. A történetet nem mesélem, mindez történik velem, s hogy másoknak is tudomására jut, azt ostoba bőbeszédűségemnek és könnyelműségemnek lehet tulajdonítani.

2.

A történet nem kezdődik, hanem már benne is vagyunk rég. Mondjuk, onnan, amikor a szalonban ültem és számomra érthetetlen okokból egy női kezet csókolgattam. A sarokban csendesen felsikoltott valaki. Felnéztem a kéz tulajdonosának arcára, aztán a sarokban lézengők felé bámultam. Mindannyian fehérek voltak, egészségtelenül fehérek.

Megijedtem, és elhatároztam helyrehozom a hibát. Felhúztam nadrágom szárát, térdre ereszkedtem, majd rájuk vakkantottam. De a kezet nem engedtem ám el! Nem én! Az csak maradjon ott, ahol van. A hirtelen erőkifejtéstől még a tenyerem is megizzadt, így hát beletöröltem az asszonyság ruhájába és beleharaptam a kisujjba.

Valaki becsengette az inast.

- Vezesse ki Maxot! – parancsoltak rá a sarokból. – Max most elmegy.

- Dehogy megyek! – mondtam. – Harapok, ha el kell innen mennem! Olyan jól érzem magam!

Persze, kivittek. A szobámba kísértek és magamra hagytak.

Hát, ha kiraktatok, gondoltam magamban, akkor leshetitek, mikor láttok megint. Fogtam a kalapomat, kabátomat és szép csendben kilopóztam a házból.

Ég veletek, drága rokonaim! Max-szal nem bántok így többet. Max most elmegy, és mivel a terepet nem ismeri, rövidesen úgy el fog tévedni ebben a városban, de még a világban is, hogy soha, de soha többé nem találtok rá. Ezt ígérem nektek!

Hisz ez nem az első eset volt. Számtalanszor kiparancsoltak, és mindig akkor, amikor a legjobban éreztem magam. Tudtam, mindez azért van, mert irigyek, nem szeretnek, és a saját örömeiket tudják csak megérteni. Az enyémet sosem.

Volt hová mennem. Ismertem egy embert, Abrának hívták, a kályhákat szokta tisztítani nálunk télen. A címét tudtam, jó barátságban voltunk egymással. Ha találkoztunk, felemeltük a balkezünket, tenyérrel hátrafelé és sípolva ránevettünk a másikra. Abra mindig jobban csinálta ezt, úgy hörgött, hogy néha még én is megremegtem, ha kacagni kezdett. Csodáltam őt és mondom, jó barátok voltunk.

3.

A ház, ahol lakott, csalódást keltett. Egészen kint volt, alig találtam oda. Piszkos, düledező épületben lakott, és én, aki ehhez nem voltam hozzászokva, undorodtam ettől.

Nem is volt ajtaja a háznak! Megálltam előtte és kétszer megismételtem a hívójelünket. A sípolás egész jól sikerült, a hangok hörögve jöttek, majdnem ugyanúgy, mint Abra szájából.

Választ nem kaptam. A túloldalon egy férfi megállt, csodálkozva nézett rám. Én vissza.

- Hogy csinált az előbb? – meresztette rám a szemét.

Nem törődve a zajjal, amit csapok, berohantam a házba. Később óvatosan visszanéztem. A férfi továbbment.

Abra egy ócska díványon feküdt. Sokáig rángattam a vállánál fogva, de nem akart felébredni. Leültem hát egy ládára a sarokban, mert szék nem volt, sem asztal.

Abrán kívül senkit sem láttam a házban. A belső helyiségekbe is lelestem, mivel tetejük nem volt, vagy csak részben, egy-két gerenda tartotta, így nem tartottam valószínűnek, itt más valaki is lakik. Abra feje mellett egy üres üveg állt. Ebből arra következtettem, részeg.

Nagyon sötét volt a helyiségben. Tudtam, Abra hirtelen természetű embert, meglehetősen goromba tud lenni, ha megzavarják. Attól féltem, ha felébred, és nem ismer meg azonnal a sötét miatt, csak valami mozgó árnyat lát a sarokban, nekem ugrik, mielőtt közölhetném vele, ki vagyok. Ezért újra kiálltam a ház elé, bár hidegecske volt az idő és néhány járókelő túlságosan is megnézett. De legyőztem félelmemet és türelmetlenségemet. Úgy negyedóránként halkan bekiáltottam a helyiségbe, hátha már ébren van és meghallja.

Az ötödik hívás után a jól ismert hörgés hallatszott bentről. Vidámon ugrottam be az ajtón, megráztam Abra kezét, s azonnal a tárgyra tértem.

- Elhagytam őket, Abra.

- Mit beszélsz, öcskös?! – kapta fel a fejét.

- Kirúgtak. Kirúgtak megint s újólag. Nem akarok visszatérni többé.

Abra megértően hümmögött. Helyet szorított nekem az ágyon, átfogta a vállamat és a fülembe dörmögött. Kegyetlen pálinkaszaga volt, de én szerettem a pálinkát, s főleg, szerettem Abrát, így nem is érdekelt a szag.

- Akkor mihez kezdesz? – kérdezte. – Itt nem maradhatsz. Tudják a címemet, s rájönnek, hogy ide szöktél. Mindig ezt teszed, Max, sokszor feleslegesen.

- Gondolod? – pattantam fel. – Segíts, drága Abra, öreg fiú, nem akarok ismét találkozni velük! Utálom őket!

- Várj, várj! Van megoldás, csak keresni kell, hahaha! A barátom vagy Max, te találtad ki a köszönésünket is. Hogy is van? – kiáltott nevetve.

Tudtam, hogy játszik velem, de belementem. Vagy félóráig sípoltunk és emelgettük a karjainkat, aztán, kimerülve az ugrálástól és a kacagástól, a díványra roskadtunk. Összeért a vállunk, fejünket a falnak támasztva énekelni kezdtünk, Abra egyik kedvencét daloltuk, a Házsártos nőket. Kezünkkel vertük az ütemet a díványon, amitől hatalmas por lett. Abra felállt, gyertyát keresett ki a dívány alól. Meggyújtotta, rátette a ládára, aztán az ajtónyílásba akasztott egy rossz pokrócot, majd visszaült mellém.

- Ejnye, ejnye, te Max! – csóválta a fejét és a térdemre csapott. – Mit csináljunk most, te félkegyelmű?

Láttam rajta, komolyan érdeklődik sorsom iránt, homlokát összeráncolta. Szomorúnak látszott. Hogy megvigasztaljam, hívójelünket ismételgettem, nyelvemmel pattogtattam a füle mellett. Egy darabig nem szólt, aztán lelökött a díványról.

- Hagyj most, Max! Gondolkozom.

Sokáig csinálta ezt. Elfáradtam, végigdőltem a díványon. A falnak fordultam és elaludtam. Abra rövidesen felébresztett.

- Megvan a terv, öcskös. Van hová vigyelek. Menjünk máris, vagy majd csak reggel?

- Máris! – kiáltottam. – Bármikor itt lehetnek. Induljunk, Abra!

- Ahogy gondolod, Max. nem vagy éhes?

- De igen, de igen – bólogattam. – Nagyon éhes vagyok, Abra kimondhatatlanul éhes. Mi van enni?

- Csak kenyeret kaphatsz. Egyebem nekem sincs. Talán nekik lesz.

Egy szép darab kenyeret dobott a díványra. Nem is volt nagyon száraz, mulattatott, ahogy ropogott a fogaim között.

- Abra! Nem is olyan rossz a száraz kenyér, Abra! Én még nem ettem ilyet!

- Jól van, csak hallgass. Menjünk hát!

Elfújta a gyertyát. Szorosan mögötte haladtam. Az utcán nem volt sokkal világosabb, egyetlen lámpa sem égett a közelben.

- Abra! – suttogtam. –Abra, add ide a kezed!

-Kapaszkodj a vállamba, ha félsz, félkegyelmű – dohogott.

- Abra – hajoltam hozzá. – Miért hívsz félkegyelműnek?

- Mert az vagy, Max. Sajnálom, barátom, de az vagy. Mert így félsz. Nem szabadna így félned, gyermekem. Ki bántana itt téged, ha veled vagyok?

- Igaz – mondtam. – Ki bántana? Hisz veled vagyok, Abra. Téged pedig erre mindenki ismer. Te nem félsz?

- Az ördögöt! Hallgass már el!

Még faggatni akartam, de mérgesen rám nézett. Jól van, jól van, gondoltam, ne légy mindjárt ilyen, Abra, mert megharagszok. Ejh, Abra, hát téged kérdezni se szabad?!

Nem sokat mentünk, egy negyedórát talán, csakhogy nem a város belseje, hanem a külvárosok felé.

- Ide bemegyünk – mutatta Abra a házat. – Itt lakik a bátyám. Ne sokat beszélj neki. Ámbár, majd megismered.

4.

Ebben a házban nagy sötétség volt. Mindenféle alakok surrantak el mellettünk, néhányan köszöntek is. Abra megismerte mind őket, azt mondta, a hangjukról. Nekem senki sem köszönt, mert idegen voltam.

Abra testvére egy szobát bérelt egy udvari lakásban. Az asztalon két gyertya égett, ezt hangulatosnak találtam, csak az bántott, hogy sokan vannak a szobában. Leültünk a sarokban és a többiekre figyeltünk.

Hatan voltak a szobában, rajtunk kívül. Abra megmutatta a bátyját. Nagy, erős ember volt, kalapban ült az asztalnál és alig szólt a többiekhez. Egyszer felénk fordította a fejét. Abrának biccentett, de engem észre sem vett. A szokásos jelzéssel akartam köszönteni, de Abra oldalba bökött.

- Jókor jöttetek – mondta a testvére.

Csak ennyit. Abra a vállalt vonogatta. Máskor sokat beszél, de most mintha megnémult volna. A beszélgetésre figyelt. Én nézelődtem.

Rettenetesek ezek a külvárosi szobák! Nálunk villany volt, nem szoktam hozzá a gyertyafényhez. Idegesítettek az árnyékok, hogy egyik sem tud tisztességesen egy helyben maradni, ott táncoltak a fejem körül, ráhullottak a cipőmre. Magam alá húztam a lábamat, de nem lett jobb, a legtöbb árny az arcomat érte. Ez megborzongatott. Lehunytam a szemem, de még így is végigfutott rajtam a hideg, ha megéreztem a sötétséget az arcomon.

Később kimentem az udvarra. A fal mellett lekuporodtam. Néztem az eget, a csillagokat, és valami megkönnyebbülés fogott el, hogy a csillagoknak nincs árnyékuk. Oly tiszta és barátságos volt körülöttem minden, lefeküdtem a fűbe, fejem alá tettem a kezem és felfelé néztem. Nem, nem volt hideg már, kigomboltam a kabátomat, a kalapomat magam mellé tettem. De jó lesz, ha itt maradok, minden éjszaka kijövök ide! Lefekszem a fal mellett és nem fog semmi, egyáltalán semmi az eszembe jutni! De jó lesz!

Abra hamarosan kijött értem. Azt hitte, az utcára mentem és nem találok vissza. Halkan ránevettem. Megállt, megvakarta a tarkóját, aztán intett.

- Befelé, Max! Nem szabad itt lefeküdnöd. Még észrevesz valaki.

Ismét bementünk. Azok még mindig beszélgettek, Abra bátyja pedig egy szót sem szólt. Később magához intette Abrát.

Felálltam és az ajtóhoz mentem.

- Hová mégy, Max? – kiáltott utánam Abra. – Ne menj sehova. Itt éjszakázunk, a fészerben.

- Csak ide akartam menni, az udvarba – feleltem.

- Álmos vagy? – kérdezte. – Akkor megmutatom a szállásodat. Gyere. Én nem maradhatok veled, fontos dolgom van.

Elhatároztam, nem alszok semmiféle fészerben ma éjszaka. A fűben fogok aludni, a szabad ég alatt, egyedül.

- Van itt szalma, Max – mondta Abra a fészerben. – Nem kell a földön aludnod. Ne haragudj, de vendégeket várnak. Az ajtót pedig rád zárom. Aludj jól.

- Menjünk vissza hozzád, Abra! – kérleltem. – Félek itt! És ha rám találnak?

- Ugyan, Max, dehogy! Nem hagylak cserben, ne félj! Reggel úgyis elmegyünk innen. Lehet, hogy a városból is.

Visszament a házba. Én már eldöntöttem magamban, hogy nem maradok itt. A deszkákat próbálgattam, melyik mozog, hogy kiemelhessem. Nem kételkedtem Abrában, de ebben a bezárt fészerben úgy éreztem, hogy csapdában vagyok és rokonaim biztosan rám találnak még az éjjel.

A deszka engedett a rugdosásomnak. Az oldalából letört egy darab, s hozzáférhettem a kezemmel. Sokáig tartott, míg sikerült kiemelnem, de aztán szabad voltam, szabad megint! Kint álltam az udvaron, a kerítés mellett, a házat eltakarta előlem a fészer, senki sem láthatott meg. A csillagok barátságosan hunyorogtak, gyenge szellő borzolta hajam. Kalapomat áthajítottam a kerítésen, aztán felmásztam a rozoga deszkapalánkra.

Természetesen senki sem járt az utcán. Enyém volt az egész város, ameddig csak elláttam és még azután is, mert a világ mindenütt egyforma ám, az utcák, a házak, és még emberekből is sok volt az egyforma, mint például Abra bátyja, az enyéim otthon, meg a szomszédok. Csak Abrából lehet egy, ez biztos, Abra csak egy van, Abrához igazán vonzódtam, és a teljes boldogsághoz csak az ő jelenléte hiányzott.

Aztán egyszercsak ő sem kellett, teljesen egyedül akartam maradni, s tűrhetetlennek találtam volna, ha itt megy mellettem. Ez csak néhány percig tartott, utána ismét csak Abrával együtt tudtam elképzelni magam körül a világot.

Egyszercsak két durranást hallottam, később egy harmadikat is. Váratlanul ért mindegyik, összerezzentem. Egy kapualjba húzódtam, lekuporodtam a sarokba, s fejemet térdemre támasztva figyeltem.

Léptek közeledtek. Az illető szaladt. Abra jött meg, gondoltam. Felálltam, leadtam a hívójelünket és kiléptem az utcára. Az alak éppen akkor ért a ház elé. Összeütköztünk a kapuban. Nem Abra, egy idegen férfi volt. Szitkozódva hátrahőkölt és továbbfutott.

Megindultam vissza, a ház felé. Mi történt? Mi van Abrával? Olyan gyenge voltam az izgalomtól, hogy belekapaszkodtam a házfalakba és úgy toltam magam előre. Egyszer-kétszer Abra nevét kiáltottam, de nem jelentkezett senki.

Átmásztam a kerítésen. Megkerültem a fészert, az ajtaját nyitva találtam. A küszöbön ott állt Abra és befelé kémlelt. Mögé léptem és nevén szólítottam. Összerezzent.

- Te marha – mondta. – Hogy jutottál ki innen?

- A lécek…

- Erre most nincs időnk, Max – vágott a szavamba. – A fő, hogy megvagy. Gyerünk innen! A kerítésen keresztül! Igyekezz!

De Abra most nem érdekelt. Valami szörnyűt éreztem magamban. Beszaladtam a házba, benéztem a szobába. A szoba sötét volt, a padlón mozgott valami. Abra utánam ugrott, elrántott onnan.

- Tünés, te bolond! Nem látod, hogy kinyírták őket? Azonnal itt a rendőrség!

- De Abra … miért…

- Ne dadogj, Max, a szentségit, hanem gyere! Majd otthon elmesélem!

5.

- Abra! Mi volt ez? – kérdeztem, mikor beléptünk a házba.

- Bosszút álltak rajtunk, Max. Körülfogták a házat, aztán meglepték őket. Én nem voltam bent. Az udvaron voltam. De valaki megmenekült.

- Mellettem futott el – mondtam. – Ez szörnyű, Abra!

- Persze! – ütött a térdére. – De nem ússzak meg! Veled mit csináltak? – nézett rám. – Jókor jössz te is, igaza volt szegény testvéremnek!

Abra reszketett, valósággal kivetkőzött a régi formájából.

- Ne küldj el, Abra! – kapaszkodtam a vállába. – Nem akarok visszamenni oda! És Abra! Te sem vagy jó színben. Mi lenne, ha magadra hagynálak? Mi ketten összetartozunk!

Abra felnevetett.

- Össze, Max. Hát persze! Jól van, ne menj vissza. De itt sem maradhatunk. Vagy a rendőrség, vagy ez a banda a nyomunkra akadhat. Elköltözünk innen. Te, Max! Te éppen olyan bolond vagy, mint én, neked elmondhatom. Cserbenhagytam őket. Kimentem a kertbe, Max, szántszándékkal a kertbe mentem és nem jöttem vissza.

- De ha ott maradsz, téged is lelőttek volna! Így jobb, nem?

- Nem biztos ez, Max, nem hát. De jobb is, hogy nem érted.

- Hát bolondok ezek, Abra?! Ki akart lelőni téged? Tettél te valamit? Nem! Mi barátok vagyunk, nem így ismertelek. Hívójelünk is van!

Felugrottam, felemeltem a kezem, de Abra csak legyintett.

- Majd máskor, Max. Indulnunk kell. Előre megmondom, nem tudom, hová kerülünk. Ételünk se lesz, sokszor éhezni fogunk.

- Van nálam pénz, Abra! Tettem a kabátomba, mielőtt megszöktem tőlük. Ennyi talán elég is lesz.

Odaadtam a pénzt neki. Megszámolta, aztán vissza akarta adni.

- Nem, Abra – mondtam. – Maradjon csak nálad. Én úgysem értek hozzá.

- Sok pénz ez, Max. Vagy két hónapra elég. Aztán majd kitalálunk valamit.

Nekivágtunk az éjszakának. A tender felé mentünk. Ezt Abra mondta. Én nem tudtam az utat a tengerhez, nem is voltam még ott, de bíztam Abrában.

Hajnalra meglehetősen hideg lett. Felhajtottam a kabátom gallérját, kalapomat, amennyire csak lehetett, a fejembe húztam. Abra magával hozta azt a pokrócot, amivel az ajtót szokta eltakarni.

Szótlanul mentünk, lábunk dagadt a sárban, mert Abra tanácsára egyelőre nem az úton haladtunk, hanem a földeken keresztül. Amíg az első falut el nem érjük, mondta, nem térhetünk rá az útra.

Reggel elértük a falut és az úton mentünk tovább. Abra többször haza akart küldeni, azt mondta, gondoljam meg, még nem vagyunk messze. Máskor talán megsértődtem volna ennyi durvaság hallatán, és visszafordulok, de Abrát még soha nem láttam ennyire rossza állapotban, mint most volt. Egész testében reszketett, idegeskedett állandóan, káromkodott a sár miatt, de közben olyan szomorú volt, hogy megsajnáltam. Hisz Abra szerencsétlenebb még nálam is!

Magamban leszámoltam mindennel, ami a városhoz kötött. Olyan szabadnak éreztem magam, ami már egy kicsit túlzás is volt. Csendesen mentem Abra mellett, nem akartam mutatni előtte, milyen boldog vagyok.

Abra szerint a táj unalmas volt, én azonban egyáltalán nem találtam annak. Nagyon élveztem a gyaloglást. A faluban magamformájú gyerekekkel találkoztam. Játszani akartam velük, de Abra meg sem hallotta a kérésemet. Egy kutyát elcsaltam a faluból, jött is volna velem, s csak Abra rúgásaira és ordítására maradt el tőlünk.

Estére várost értünk. Sokkal kisebb volt, mint a miénk, a házak majdnem mind földszintesek voltak. Sok kocsma mellett elhaladtunk. Én szerettem volna belépni valamelyikbe, furdalt a kíváncsiság. Abra nem akart megállni.

- Még közel vagyunk – mondta.

Hirtelen nem értettem, mihez vagyunk közel. Aztán eszembe jutott.

- Ide nem jönnek azok a gyilkosok! – kiáltottam. – Azt hiszed, Abra, hogy itt nem vagyunk biztonságban? De ennünk kell valamit. Nagyon éhes vagyok, Abra, ennünk kell valamit. Ma még nem is ettünk!

Mérgemben minden kirakat előtt megálltam. Egyszer egy játékbolt elé értünk. Fura kis állatkák ültek a kirakatban, rendesen felöltöztetve, de a legcsodálatosabb egy nagy mackó volt, amely mozgott, evett, és a hasán egy széles, aranyszínű öv volt. Nagyon megtetszett, főleg az volt mulatságos, ahogy evett. Utánoztam a mozdulatait, nagyokat nevettem, Abra is nevetett velem. Az első mosolya volt aznap.

Végül a város másik végén találtunk egy megfelelő kocsmát, ami Ábrának is megfelelt.

- Max – mondta az ajtóban. – Ígérd meg, hogy egy szóval sem említed, mi történt tegnap este.

- Értem – feleltem. – De ki tudna róla itt, Abra? Azért hallgatni fogok – tettem hozzá, mert megint mérgesen nézett rám.

Beléptünk. Alig láttam valamit, olyan füst volt. A fal mellett kaptunk helyet. Abra megrendelte a vacsorát. Bort ittunk hozzá. Még sohasem ittam bort.

Vacsora után Abra elbóbiskolt, én meg a szomszéd asztalokat figyeltem. Nagyon unalmasan beszélgettek mindenfelé. Aludni próbáltam. Nem ment, nagyon meleg volt és túl fáradt is voltam. Ketten amúgy sem aludhatunk, ha Abra fél. Én is félek, de valakinek ébren kell lennie.

A szemközti asztalnál idősebbek ültek, velem szemben egy kopasz öreg. Halkan beszélt, párszor szórakozottan rám nézett, aztán elfordította a fejét. Váratlanul átszólt hozzám.

- Jól látok? Nem te vagy az, Max?

Rosszat sejtettem. Lehajtottam a fejem, úgy válaszoltam.

- Nem vagyok az. Nem ismerek semmiféle Maxot. Hagyjon nekem békét.

- No, hát nem is azért kérdeztem – nevetett. – Apádékhoz készülődök. Neked is vinnék valamit.

Nagyon kíváncsi lette, de eszembe jutottak Abra szavai. Ismét megráztam a fejem.

- Nem Vagyok Max. Ha Max-nak akar ajándékot vinni, csak vigye, mert én nem vagyok Max. Nem is ismerem magát.

Az asztal alatt megböktem Abrát, hogy felébredjen. Megsúgtam, miket mondott az öreg és kértem, menjünk innen. Abra szólt a pincérnek. Fizetett és kiléptünk a kocsmából.

- Most merre? – kérdeztem.

- Nem vagy fáradt, Max? – nézett rám Abra. – Mert hogy azt gondoltam, a mai éjszakát még átgyalogolhatnánk. Csak azután veszünk ki szállást a parasztoknál. Minél előbb el kell érnünk a tengert.

Beleegyeztem. Csodáltam Abrát, amiért olyan határozott, s örültem, hogy együtt lehetünk. Lassabban mentünk, mint nappal, de nem tartottunk pihenőt. Két falun mentünk keresztül, reggelre értük volna el a harmadikat, de ekkor Abra pihenőt parancsolt.

- Megvárjuk, míg valami élet lesz a faluban – mondta. – Kenyeret kell vennünk.

Reggeli után faggatni kezdtem Abrát.

- Mondd, Abra mit szándékozol csinálni a tengernél? Nem akarok visszamenni a városba, ezt már megmondtam neked, csakhogy két napja megyünk és senki sem üldöz bennünket. Nem kell ennyire sietni, Abra!

- Várd ki a végét – mormogta.

Aztán nem is szólt többé a dologról. Délben, a pihenőnél azt mondta:

- Max, estére elérjük a tengert.

- A tengert? Jaj, ez csodálatos, Abra! Még nem láttam a tengert. Hajóra is szállunk?

- Arra nincs pénzünk. De lehet, hogy elszegődünk matróznak. Jó lesz-e? Ebbe is belementem, bár most az egyszer nem hittem Abrának. Abra néha a levegőbe beszél.

Estére megláttuk a tendert. Az éjszakát a tengerparton töltöttük, bár nagyon hideg volt, és a szél is kegyetlenül fújt. Egy percet sem aludtam az éjjel. A tengert figyeltem és nyugtalan voltam.

Valami kezdett nem tetszeni az egészben.

II. rész

1.

A második éjszakát is a tenger mellett töltöttük, de jóval feljebb. Az a város, ahová Abra készült, messze volt, másfél napot számítottunk rá. Úgy terveztük, másnap dél körül érünk a város határába.

- Max – mondta a tábortűz mellett Abra, - mégis kár volt téged magammal hoznom. Neked semmi közöd az egészhez. Nem vágyódsz még vissza? Mi lesz veled, ha engem megtalálnak azok a bitangok?

- Ne félts engem – nyugtattam meg. – Akárhányan lesznek, kitartok melletted az utolsó pillanatig. Tőlük nem félek.

Abra mosolygott, de nem lett vidámabb. Nem értettem. Ha értem nem kell aggódnia, mit szomorkodik?

Abra magát félti, állapítottam meg.

Korán reggel szalonnát sütöttünk. Jól belaktunk, aztán Abra kulacsából bort ittunk.

A város hatalmas volt! Szédülten mentünk végig az utcákon, a fejem zúgott, a torkom kiszáradt az izgalomtól. Abra is elvesztette azt az unalmas, aggódó modorát.

- Mekkora hajók, Abra! – üvöltöttem, mikor a kikötőbe értünk. – Azt hiszed, felvesznek egy ilyenre minket?

- Talán – vonta meg a vállát. – Majd meglátjuk, Max.

De jó volt most Abrával lenni! De jó is volt azoktól távol lenni! Abra szeret engem és felvisz egy ilyen hajóra. Abra csak beszél egy matrózzal, úgy, ahogy ezek szoktak beszélni, értelmetlenül és unalmasan, de azért megértik egymást. Ó, hogy itt hagyunk mindent, hogy itt hagytunk máris mindent! Abra is mosolyog a matrózra, kezét nyújtja neki. A nagy melák is mosolyog. És pénzt fogad el! Miért?! Az az én pénzem… de ha ahhoz kell, hogy feljussunk a hajóra? Hát persze, mi másra?! Hogy elrontottam volna, ha nekem kellene így egyezkedni! A nappal szebb, mint az éjszaka, melegebb is van, a tengert is jobban lehet látni. Szeretem az idegeneket, a nagyokat és a felnőtteket, nappal ők is barátságosabbak, vagy épp a tenger miatt ilyenek, csakis a tenger mellett tudnak ilyenek lenni.

Erre már nem tudtam felelni, inkább Abrát néztem. Halászokkal, matrózokkal beszélgetett, ezt tette egész délután, én meg csendben és boldogan hallgattam mellette. Életem első igazán szabad délutánja volt ez.

2.

Elég későre járt, mikor a városba indultunk.

- Abra! – kérleltem. – Menjünk egy kocsmába!

- Nem – mondta. Dolgunk van valahol. Ma este vendégségbe megyünk. Egy öreg halásszal van találkozónk.

- Ne hagyj el, Abra! – kiáltottam rá. Te el akarsz hagyni engem! El akarsz menni tőlem!

Abra megállt és rosszallóan megcsóválta a fejét. Ránéztem, de ő elfordult.

- Max, hogyan juthat az eszedbe ilyesmi?! Mégsem változtál meg. Pedig amióta úton vagyunk, egészen normális voltál. Már örültem, hogy megkomolyodsz. Megint félsz, Max?

- Nagyon, Abra!

- Gyűrd le, Max, vagy köpj egyet. Így nem lehet élni!

Elszégyelltem magam.

- Bocsáss meg, Abra. Nem tudom, mit beszélek. Hisz fel sem fogtam, mit mondok. Olyan váratlanul és akaratlanul jött ki ez a számon. Bocsáss meg, Abra!

Forgalmas utcákhoz értünk. Mindenki lökdösődött, Abrát többször is elsodorták mellőlem, de szikár, csontos alakját nem vesztettem el szemem elől. Néhányszor jól belecsíptem az emberekbe, így gyorsabban előre jutottam.

Az öreg, akihez készültünk, csendesebb környéken lakott. Abra a ház előtt azt mondta:

- Max, mások is lesznek, többen lesznek. Figyelj a beszédre. Ne szólj bele, de jegyezz meg minden szót.

Amikor beléptünk a kapun, sírni kezdtem. Abra káromkodott.

- Most meg mi bajod?

- Abra! – szipogtam. – Ez a ház pontosan olyan, mint amelyikben megölték a bátyádat! Pont olyan sötét és hideg, mint az volt!

- Hallgass, te őrült! – szorította meg a karomat. Fájt a szorítás, de nem kiáltottam fel. Éreztem rajta, hogy Abra is remeg. Tehát ő is fél! Akkor miért ne félhetnék én?!

A szobában nem gyertya égett, hanem villany. Igaz, csak gyengécskén világított, de legalább nem repdestek rám az árnyékok, mint amott. Megint eszembe jutott Abra bátyja és halkan szipogni kezdtem.

3.

Abra tanácsára a körülöttem levőkkel foglalkoztam, meg a szobát vizsgáltam. Itt kandalló is volt, a mellé kuporodtam, le a földre.

A szoba közepén asztal állt. Megszámoltam az embereket, itt is hatan ülték körül, mint amott. Abrának sietve helyet szorítottak. Velem nem törődtek.

Figyelni akartam a beszélgetésre, ám mindenki hallgatott. Ittak. Nekem nem adtak, mintha ott se lennénk. Lehunytam a szemem.

Beszélgetni kezdtek, de szokás szerint értelmetlenségeket. Beleesni a szórásba, mondta az egyik. Mi az, hogy beleesni? S a szórás?

- Hagyd itt – mondta az öreg. – Jó lesz biztosítéknak.

A többiek bólintottak erre, Abra pedig megvakarta az állát.

- Meg kell érteniük – mondta, - hogy mi történt.

- Az egyiknek itt kell maradnia – válaszolta egy malacfejű. – Máskülönben…

Elálmosodtam. Ők is lehalkították a hangjukat. Nem tudom, meddig aludtam, de mikor felébredtem, Abrát nem láttam a szobában.

- Abra? – kérdeztem. – Hol van Abra?

- Hallgass! – mondta az öreg. – Dolga van, nem akart felébreszteni. Ma éjjel itt fogsz aludni.

- Nem én! – kiáltottam. – Inkább az utcára megyek. Adják vissza Abrát! Abra nélkülem nem megy sehová, soha!

Az ajtóhoz futottam. Ketten is kirakták elém a lábukat. Végigzuhantam a padlón. Hátracsavarták a kezemet, de nem kötöztek meg.

- Büdös, bolond disznó! – mondta az öreg. – Büdös disznó.

Visszavittek a sarokba. Egyikük, a malacfejű, mellettem maradt őrnek.

- Ha mozgolódna, csak állj elé, hogy az árnyékod ráessen – mondta neki az öreg. – Az előbb láttam, attól fél.

- Máris mennek? – kérdezte a malacfejű.

- Ha visszafelé jönnek, hozzák magukkal Abrát! – kiáltottam. – Másképp nem hiszek maguknak! De nehogy azt csinálják vele, mint szegény bátyjával!

- Hát mit tettünk mi Abra bátyjával? – fordult oda az öreg.

- Jaj, hát megölték – feleltem. – Mi mást? – kérdeztem gúnyosan.

Az öreg hallgatott.

- Egy óra múlva itt vagyunk. Nem is bolond ez a gyerek. Hogy ennek a bátyja…

Elmentek. Egyedül maradtam a malacfejűvel. Nem szóltam hozzá, gyűlöltem, de nagyon. Állandóan vigyorgott.

- No, te bolond – mondta, - most már nem félsz tőlem?

Elfordítottam a fejem. Felkelt, elém állt, árnyéke teljesen eltakart. Rávicsorogtam, és sikoltozni kezdtem, ahogy a torkomon kifért.

A malacpofájú csodálkozva hátraugrott.

- De rondán nyüszítesz, te hülye – mondta és visszaült a helyére. Meghökkenve nézett egy darabig, aztán nem törődött velem tovább.

Eszembe jutott, hogy kiáltani kellene Abrának. Már az sem érdekelt, hogy újra elém áll a malacfejű és utálatos árnyékával eltakar. Ha Abra meghallaná!

- Abra! – üvöltöttem. Segíts! Abraaaa!!

A malacfejű kirúgta a széket maga alól és rámvetette magát. Én azért tovább kiabáltam, amíg be nem tömte a számat egy ronggyal.

- Kuss, te nyomorult! – mondta. – Agyonváglak, ha még egyet nyiffansz! Kinyírlak, bizisten kinyírlak, te marha.

Mikor megjöttek a többiek, a malacfejűvel együtt félrevonultak.

Aztán az öreg odalépett hozzám.

- Hogy vagy, öcskös? – kérdezte.

- El vagyok keseredve – feleletem. – A barátomat akarom látni, és maguk nem hozzák ide. Hol van Abra?

- Abra jó helyen van – felelte az öreg. – Igazán szereted őt?

- Hát persze! Hajóutat terveztünk. Én elszegődöm matróznak, Abra pedig szakács lesz. Már beszélt is velük. Pénzt is adott nekik. Az én pénzemet. Mert, hogy Abrának nem volt.

- Nem. Abrának semmije sem volt – mondta az öreg. – Jól tetted, hogy segítettél rajta.

4.

Éjjel többször felriadtam. Nyugtalanul aludtam. Vártam Abrát és féltem a házbeliektől. Nagyon hosszú volt az éjszaka, nem akart elmúlni, pedig hogy siettetettem, legyen már világosság, legyen már reggel megint!

Mozogni kezdtem és észrevették.

- Baj van? – kérdezte valaki.

- Ki kellene mennem – mondtam.

- Várj reggelig – dörmögték. Aztán mégis odacsoszogott mellém valaki, azt hiszem, az öreg és kézen fogva kivitt az udvarra. Már világosodott.

Abban a reményben, hogy Abra mégis itt van valahol, a jelünket akartam leadni neki, de az öreg a számra ütött.

- Eszedbe ne jusson többet ilyen! – mérgelődött.

Ez is fél, gondoltam. Hát mindenki fél? Abra is félt egyszer, épp akkor, amikor ide, ebbe a házba léptünk.. Mert Abra megérezte!

Szörnyű gondolatom támadt. Olyan szörnyű, hogy azonnal sírni kezdtem. Az öreg visszarángatott a házba. Csúnyán káromkodott, mint tegnap a malacfejű, és belém rúgott. A malacfejű megszólalt.

- Megölöm ezt a hülyét. Még aludni sem hagy. Baj van a fejeddel, öregem! – kiáltott oda nekem. – Ez nem normális, hogy állandóan sírsz, vagy rikoltozol!

- Nálam nincs baj – mondtam halkan, - csak most már tudom, megölték Abrát. Hát ez nem bolondság? Jó, legyek bolond, jól van, de maguk micsodák? Megölték Abrát, tudom!

- Figyeled, hogy fujtat? – mondta a malacfejű az öregnek. – Hisz ez közveszélyes.

- Nem ez a fontos! Hallottad, nem?

- Állítom, hogy előre kitervelte! – mondta a malacfejű. – Csak azért, hogy kiszúrjon velünk.

- Az egyetlen volt, aki tudott róla – mondta az öreg.

- Nem! Van még egy!

- Talán attól félt, hogy az beszélni fog. Ezért volt hát ilyen sürgős.

Ebből nem értettem egy szót se, csak az lepett meg, hogy figyelembe se veszik a szavaimat.

- Tudom, hogy megölték – kezdtem újra. – Maguk a bolondok. Nálunk is mindenki az volt. Hát hol van Abra?

A sötétben nem vettem észre, hogy valamelyikük mögém lopódzott. Megütöttek, többször, addig ütöttek, amíg végül is gyöngülni kezdtem. Nem éreztem az ütéseket sem, megbénultam, s valami erő hirtelen összehúzta a szempilláimat.

III. rész

1.

A tengerparton ébredtem fel, arra, hogy nagyon süt rám a nap. Mellettem egy ismeretlen férfi ült és horgászott.

- Jó napot – mondtam.

Rámnézett. Megvonta a vállát, aztán bólintott.

- Azt hittem, soha nem ébredsz már fel. Olyan merev voltál, mintha jegeltek volna.

- Maga ki? – kérdeztem.

- Na, elég volt ebből – mondta. – Téged leütöttek. Mit keresel kora reggel a tengerparton? Legalább három órája feküdhetsz itt. Hol laksz? És miért véres a fejed?

A hajamhoz kaptam. A fejem búbja ragadt. És a vállam veszettül sajgott. Azon gondolkodtam, elmondjam-e neki, mi történt, de aztán úgy határoztam, magamban tartom. Egyedül csak én tudjak Abráról. Nekem egyedül kell megtalálnom. Mert másképp semmi sem lesz a hajóútból, s vége a szabadságomnak is. Ami pedig a legrosszabb, rámtalál a családom. Nem!

- Éhes vagyok – közöltem vele. - Olyan régen ettem!

- Nálam nincs semmi étel – mutatta a táskáját. – De ha elkísérsz, otthon kapsz vajaskenyeret lekvárral és teát. Azt szoktam én is reggelizni.

- Nem. Magával nem megyek. Legfeljebb messziről követem, és ha úgy látom, elfogadom az ételét. Induljon előttem.

Nevetett és összepakolta a botjait. Halat még nem fogott, üres volt a szák. Öt lépésről követtem. Így mentünk végig a városon, csupa ismeretlen utcán. Egyik sem hasonlított a tegnapi környékre. Lassan megnyugodtam, de a távolságot kettőnk között végig megtartottam.

2.

Peter, - így hívták az ismeretlent, aki reggelit adott -, mégiscsak kiszedte belőlem, mi történt. Elárulta, Abrát hírből sem ismeri, de megnyugtatott, mindent megtesz, hogy a nyomára bukkanjak.

Örültem, hogy nem, ismeri Abrát, mert akik eddig kapcsolatban voltak vele, mindannyian csak ártottak Abra és a köztem lévő barátságnak. Peterre sem számítottam igazán. Biztos voltam benne, az első adandó alkalommal elszököm tőle. Mit segíthetne ő? Beláttam, egyedül kell cselekednem.

Azt sem szerettem, hogy Peter annyit kérdezett rólam. Mesélj magadról, mondta, honnan jöttél? Először azt hazudtam, a városban lakom, de mikor az utcákról kérdezett, felsültem ezzel. Peter nem faggatott tovább, mégis úgy éreztem, nem hagyja ennyiben a dolgot.

Leírtam a környéket, ahol az éjszakát töltöttem, de hozzátettem, sötét volt, alig láttam valamit. Peter ismerősnek találta az utcát és megbeszéltük, ma vagy holnap délután elmegyünk oda.

A délutánt egyedül töltöttem Peter lakásán, mert neki néhány elintézni valója akadt. Megesketett, hogy a lakást nem hagyom el és nyugodtan várok, míg hazaér. Erre a szavamat adtam.

Mielőtt elment, azt mondta:

- Ma már nem intézünk semmit. Itt alszol, és majd holnap utánajárunk mindennek. Addig csak pihenj.

Egy óra múlva már úgy unatkoztam, hogy le kellett feküdnöm és aludnom egy kicsit. Álmomban Abrával voltam egy nagy hajón. Ő matróz volt, én pedig utas, de mindig egyedül voltunk és sokat beszélgettünk. Aztán valahogy kilyukadt a kabátom. Odaadtam Abrának, varrja mag gyorsan. Elment, elvitte a kabátot. Vártam rá, sokáig vártam, nem jött. Kiabálni kezdtem. Akkor jött egy szakállas, nagy tengerész és leparancsolt a hajóról a vízbe.

Felkavart ez az álom. Elhatároztam, egy percet sem maradok itt tovább. Peter úgysem tudna segíteni, csak összekavarná a dolgokat. Talán azokat is értesítené, otthon, s akkor vége a kirándulásnak, fuccs a tenderpartnak, fuccs mindennek!

A kikötőbe akartam visszatalálni, aztán azt az utat megkeresni, ahol Abrával mentünk. Buszra is ülhettem volna, de semmi pénzem nem volt, Abránál maradt az összes.

Ó, Abra, ha akkor hajóra szállunk! Pedig pénzt is adtál érte. Nem lett volna baj, ha kettőnknek nem elég a pénz! Te mentél volna utasként, Abra, én meg a nagy melák mögött besurranok… találjanak meg! Csak az indulásig, Abra csak addig kellett volna, hogy elrejtsenek. Most meg itt, van, elvesztettük egymást. Ha tudtad volna, Abra, mennyire örültem, hogy magaddal hoztál! Hogy nem volt pénzed, és nekem volt! És hogy adhattam, Abra! Így el kellett, hogy vigyél magaddal, mert pénz nélkül mit ér az élet?!

És akkor este? Így álltak a hullák, ni! Akkor nem láttam tisztán, de most, most igen! Fertelmes volt, mondanák otthon. De nem mondják, mert mit tudnak ők erről?

Ó, de hát Abra is! Abrának, ha fontos lennék, első dolga volna megkeresni engem! Miért hagyott hát egyedül? Életemben nem láttam ennyi rút pofát, mint tegnap, nem is ismerem őket, de Abra, Abra az ismerte! Ismerte!! És most itt van! Tessék!

Akkor nem lesz út? Akkor most már minden így marad?! Vagy … induljak egyedül? De Abra? Mit mond majd Abra, ha én elmegyek, és ő itt marad? Tudom, hogy rossz lesz neki. Nem szól majd egy szót sem, csak káromkodni fog magában és még szomorúbb lesz. Elmennék, én máris mennék. Még nélküle is, ha nem akarna jönni? Csak nem tudom, akar-e jönni?

Mert el tudnék egyedül is menni. Beszélek vele, csak ennyi, és aztán megyek. Nem, most már nem is kell Abra, csak éppen arra lenne szükség, hogy…

Beszélni Abrával!

3.

A tengerpartra véletlenül találtam ki. Sötétedett, a hajókon már égtek a lámpák. Egy raktár mögött leültem, egy lány mellé, akinek gitár lógott a nyakában és sokan vették körül. Szépen énekelt, szívesen hallgattam. Később odaszólt nekem, tudok-e énekelni. Megmondtam, nem tudok.

- Hát mit tudsz? – kérdezte.

- Szívesebben hallgatlak – feleltem. – Játssz csak tovább! Velem sose törődj!

Láttam, hogy sokan pénzt dobnak neki. Elég sok összegyűlt már. Arra gondoltam, így kellene nekem is pénzt szerezni. De se gitározni, se énekelni nem tudok. Akkor meg miért kapnám a pénzt?

Az emberek végül megunták és otthagytak minket. A lány besöpörte a pénzt, felállt és elment. Nem szólt hozzám, és sem köszöntem oda neki.

Kezdett hideg lenni. Megkerültem a raktárt, hogy mozogjak egy kicsit. Ma már nem jutok előre, elhatároztam, itt töltöm az éjszakát a raktár mögött. Zsákokat láttam, majd magamra terítem őket.

Senki sem láttam. Nagy sokára jött csak valaki. Ismerősnek tűnt, követtem egy darabig, hogy jobban megfigyelhessem.

Ez Albert! Aki aznap éjjel megmenekült! Őt jegyeztem meg magamnak a legjobban, meg persze Abra bátyját, de ő halott… Ez Albert!

- Albert! – szóltam rá halkan. Megfordult. Rám nézett, aztán ő is megismert.

- Aha, te vagy Abra barátja!

Kezet nyújtott.

- Maga az, aki megmenekült – mondtam. – Azt hiszem, megölték Abrát. De ez nem biztos. Most őt keresem.

Albert elgondolkozva nézett rám.

- Aha – mondta. – Aztán miért keresed?

- Ez a mi titkunk – feleltem. - Abra és én ugyanis barátok vagyunk.

- Van hol aludnod? – kérdezte.

- Nincs. Nem tudom, mi legyen. De maga is veszélyben van, nem?

Nevetett.

- Honnan veszed ezt? Tévedsz. Hanem, ha tudsz várni néhány percet, visszajövök érted. Elviszlek valahová, ahol enni kapsz és aludhatsz is. Van egyáltalán pénzed?

- Egy vasam sincs. Abrának adtam.

- Felejtsd el Abrát – mondta gyorsan. - Abra elutazott.

Csak a fejemet ingattam.

- Nélkülem nem – mondtam.

Albert vállat vont.

- Erre most nincs időm. Várj itt, fél óra múlva itt leszek megint. Kibírod?

- Hát! – méltatlankodtam.

- Nos, jó, kisöreg. Viszlát!

És elszaladt. Valamivel nyugodtabban éreztem magam, hogy Albert beígérte a segítségét. Lefeküdtem a zsákok közé, és úgy helyezkedtem el, hogy kiláthassak a vízre.

Ó, ha mindent tudnál te, Peter! Azt hitted, engem csak beültetsz magadhoz, és beleütheted az orrodat mindenbe. A világ nem olyan, te mert a szabadság az első, és ha megsérted ezt a jogot, akkor minden felborul! Hol vagy te ezektől az emberektől, mint Albert, vagy mást ne mondjak, Abra! Tudod, mit tett ő?! Tudod, mit tett Albert? Ej, Peter, ülsz abban a szép lakásodban, jaj, de szép az a lakás, horgászol, nevetsz a világra, s közben mik történnek, hogy halad a világ előre! Leöcskösözöl, pedig többet tudok nálad. Mert én látom a hullákat is, egyre tisztábban látom őket. Akkor nem láttam ennyire tisztán, de most!

De ki nekem Peter?! A hajók érdekesebbek, azokat szívesebben nézem. Ott, a túlsón táncolnak, és hogy ki van világítva! Mint nálunk a szalon, de ez fényesebb, sokkal fényesebb, és sebben is táncolnak. Az kellene, hogy rend legyen, valahogy rend, és tudjam végül… De mégse, ha jön Albert…

Hallottam a lépéseket. Ketten jöttek, az egyik kezében elemlámpa. Eléjük szaladtam. Rám világítottak, aztán és is megnéztem őket. Peter állt ott, egy rendőrrel.

- Ő az! – kiáltotta. Megragadtak. Peter mosolygott. Sírni kezdtem, de ezzel egyáltalán nem törődtek.

- Most pedig hazamegyünk – mondta Peter. – Már vár a vacsorád.

Visszanéztem a vízre. A nagy fényes hajó összetörten lebegett a víz felett. Letöröltem a könnyeimet, de a kép nem változott. Most már így marad meg bennem mindörökké.

4.

Mert hogy mit is akartak ezek tőlem? Azt hiszem, semmit. Peter elárult, ezt megértem, hisz Peterhez semmi közöm nem volt. Peter a maga igazát erőltette egész délelőtt és vígasztalt. Nem értettem, miért, csak mikor megmutatták Abrát.

Féltek, hogy jelenetet rendezek, vagy ilyesfélét. Nem rendeztem, bár otthon láttam ilyeneket, én is tudtam volna úgy tépni a hajam, mint azok.

Abra egy fehér, magas ágyon feküdt és nagyon sápadt volt. Az láttam mindjárt, hogy halott, ismerem az ilyet. Teljesen ki volt ázva a teste, Peter azt mondta, a tengerből szedték ki nemrégen. Peter mondhat már nekem akármit. Elhiszem, de nem válaszolok neki. Köd meg füst számomra.

Abrát nem éreztem én halottnak, Abrát csak úgy veszem, mintha eltűnt volna az életemből. Nem most tűnt el, ó, már a tengerparton! Nem, még előbb. Mikor az öreghez mentünk és otthagyott.

- Ő az? – ennyit kérdezett az orvos.

Nekidőltem az ajtónak, és megkönnyebbülten fellélegeztem. A merev és ismerős arcot néztem, de nem érdekelt. A pénzemen gondolkoztam. Hol a pénzem? Hová tette Abra az én pénzemet? Utazni is kellene, de pénz nélkül? Soha.

Egymás mellett álltunk, Peter, az orvos meg én.

- Ő az – mondtam. – Ki más?

Előreléptem. Olyan ügyetlenül kerültem meg az ágyat, hogy megbotlottam a hosszan lelógó lepelben, ami Abrát takarta. Megnéztem közelről az arcát. Viaszarca volt, és csúnya fintorba torzult. Idegen volt.

Láttam, mindannyian rám várnak. Türelmetlenül vállat vontam. Mit akarnak ezek? Mit várnak tőlem? Sírni nem fogok. Sírni már úgysem fogok. Akkor?

Kibámultam az ablakon. Esett az eső, de a kertben két gyerek labdázott. Velük lenni, gondoltam, örökké csak velük lenni, s labdázni az esőben.

De már nevettem is az egészen. Kuncogva hátranéztem. Peter meg az orvos mozdulatlanul álltak az ajtóban. Várnak valamire?

Kinyitottam az ablakot. A szél megtaszított, de aztán belekapaszkodtam az ablakba. Elvitte az asztalról a papírokat, Abra haját összekócolta. Nem érdekelt.

Láttam a két gyereket, ahogy befutnak a házba. A labdát kint hagyták. Az enyém lehetne. Csak le kell menni érte. Jobban bánnék a labdával, mint ezek. Érte kell menni.

Abra eltűnt a pénzemmel. Felült egy hajóra. A pénzt elfogadták, őt meg kidobták. Megfizetett.

Az ablakban nagyon hideg volt. Tudtam, valamit tennem kell, mozognom kell, mert máskülönben megfagyok ott helyben. Becsukni az ablakot, ez az egyik. A másik…

Autó állt a ház elé. Megismertem a kocsit, a benne ülőket is. Lehunytam a szemem. Nyugodt voltam, teljesen nyugodt. Hamar idetaláltak.

Lenéztem a labdára. Ott láttam magam alatt. Még elérem, gondoltam. Megkapaszkodtam a kilincsben, lábamat felraktam a párkányra, s egy lendülettel fent álltam az ablakban.

Lentről már kiabáltak, közben Peterék is odafutottak az ablakhoz. Tennem kell valamit, futott át rajtam, de rögtön éreztem, nem így kellett volna. Le akartam lépni az ablakból, de ők a nagy sietségben meglöktek és kiestem.

Tudtam, hogy nem halok meg. Lent karok erdeje várt, jól felkészültek a fogadásomra. Egyikük rálépett a labdára és nagyot esett. A többiek felfelé néztek, az arcuk a várakozástól eltorzult. Egyenként láttam őket. Aztán belémmarkoltak, százfelé szaggattak, kiabáltak rám. Terhemre voltak, de undor nélkül gondoltam arra, hogy ezután már örökké fogok élni.

*