Emlékmorzsák - bevezetés helyett

1.

Az utolsó útra sok habozás után szántam el magam. Nem Szélcsendtől féltem, nem is attól, hogy tucatnyi útjaim során már mindent megismertem – tehát a mostani csupán egy felesleges és unalmas hónapot jelent majd számomra, amit meg sem engedhetnék magamnak.

De tudtam, el kell indulnom. Tizenkétszer tetem meg az utat Szélcsendbe, tizenkétszer az utóbbi harminc év alatt; úgy éreztem, ez a szerencsétlen tizenharmadik utam egyfajta „pont az i-re”, valamiféle összefoglalás, végeredmény lesz.

Ez persze nem jelenti azt, hogy előző útjaimról egy tollvonással sem emlékeztem meg, vagy egyetlen gondolatfoszlány sem maradt meg bennem Szélcsendből. Hányszor indultam el azzal: utolsó utam, mindent látnom kell!

Összefoglalásra készültem, s mindig újat láttam, újat, amely sosem cáfolta az előző újakat, de hozzátett, mással magyarázott; mozaikká álltak össze, néha csörögve összedőltek, máskor szinte teljesként hatottak – bár így ez nagyon általános, lássunk hát példákat.

Nemrégiben találtam rá első utam naplójára. Pontosan azzal a szándékkal indultam akkor, amire most készülök. Akkor hevesen, türelmetlenül, most habozva, megfontoltan, szinte remény nélkül próbálom a képet megrajzolni Szélcsendről, még inkább képet rajzolni erről a harminc évről, életem nem kicsiny darabjáról.

Ha ez sikerül, magamat igazolom, az életemet hozom rendbe. Szélcsend hozzám kötődik, én Szélcsendhez, és ebből az összevisszaságból most talán kiderül valami.

Ezt persze nem vallottam be magamnak akkor. Görcsösen ragaszkodtam állításomhoz: én Szélcsendet akarom, a házakat, a fákat, a légkört és a tájat. Az embereket, akik reggeltől estéig élnek, csakúgy, mint mi, de valahogy másképp, és épp ez a másképp volt a fontos.

Arra nem gondoltam, hogy ezzel talán el is árultam egy kicsit magam: lebegek a két élet között s e kettőből telik ki az enyém; ezt próbálom megmagyarázni.

2.

Nem vaktában kezdtem az összefoglalót. Tizenkét utam jobb-rosszabb írásos emlékeit rendszereztem először. Sok feljegyzés volt, több mint hittem.

Emlékszem, borzalmas fejfájásom volt, amikor kezdtem beletörődni abba, hogy utazni fogok. Hogy miért kellett beletörődni, és miért nem örültem egy ilyen nem mindennapi eseménynek, min egy szélcsendi út?

Ó, ennek millió oka volt! (Az én hibám, hogy most egyre sem emlékszem. Pedig biztosan tudom: én nem akartam menni.)

3.

Valahogy így indult az egész, s minden egyes útnál ugyanígy ismétlődött. A sorakozó a szélcsendi repülőtéren, a fertőtlenítés, a kalauz, a szálloda bérautója és a szobafoglalás. Minden alkalommal más szállodába mentem, Szélcsend más-más részein. Sok ismerőst, barátot szereztem, egy picit hozzá is tartoztam már a városhoz, a magam módján. Voltak törzshelyeim, beszéltem a szélcsendi nyelvet és gyalog bejártam számos részét.

Hogy fogalmat tudjunk alkotni Szélcsend földrajzi kiterjedéséről, lakósainak számáról, néhány adatot sorolok most fel. Szélcsend kiterjedése 30 ezer földi négyzetkilométer, a város felváltva a bolygófelszín felett és alatt helyezkedik el.

Lakósainak száma folyamatosan változik, az állandó népesség mintegy 45 millió főt tesz ki, az üzleti és látogatói forgalmat 20-25 millióra becsülik a hivatalos források. Ha valaki e méretek hallatán kevésnek véli az egyes számban említett repülőteret, s egynél többet képzel el ennyi ember és ilyen forgalom lebonyolítására, meg kell nyugtatnom, hogy Szélcsendben ez is megoldott: 475 kapun keresztül áramlanak be és ki a bennszülöttek és a látogatók, s ebbe bele sem számítottam a magángépek szünet nélküli forgalmát.

Számos, gyorsvasúthoz hasonló szerelvény is hozza-viszi az utasokat, pókhálószerűen kiképzett, térben osztott, egymásra épülő útrendszer biztosítja a magán és közösségi járművek haladását.

Talán még nem is említettem, hogy Szélcsend nem a Föld nevű bolygón helyezkedik el, hanem egy másik bolygón, a Novitán. A Novita telepesbolygó az Orion csillagrendszerben, földi űrhajósok fedezték fel, majd népesítették be, az Első Nukleáris Világháború alatt és után érkeztek ide a legtöbben, aztán a kivándorlás mérséklődött, majd megállt. E megállás mögött nem elsősorban a Földi Kormányzati Konföderáció, hanem a Szélcsendet irányító Galaktikus Tanács intézkedései álltak és állnak. Egyszerűen elégnek tartották az ide települt populációt, kitették a megtelt táblát, és saját fejlődésüket tették a középpontba.

Talán ennyit előzetesen, később biztosan lesz alkalom Szélcsend társadalmának, kultúrájának bővebb kifejtésére, bemutatására. Mindenesetre én kezdettől fogva csodáltam Szélcsendet és ez a csodálat elvakított. Nem láttam mást, mint a gazdagságát, a csodálatos parkjait, a magas, tágas házakat, a sok érdekes járművet, amivel itt közlekednek és az önként betartott, éppen ezért nagyfokú öntudatra valló rendet.

Ám nem ismertem magukat az embereket. Erre harmadik utam során jöttem rá, éppen Giroval való találkozásomkor. Semmit sem tudtam róluk. Szélcsendből indultam ki, a ragyogásból, a pedroxinból, a fertőtlenítésből. Az embereket istenítettem, de nem törődtem különösebben azzal, mi történik valójában például egy szélcsendi családban? Milyenek ők, akikkel nap, mint nap találkozok az utcán, esetleg meg is szólítom őket, vagy ők szólítanak meg engem, akikkel elpoharazgatok egy bárban, vagy ebédelek egy szállodában?

Önző módon kisajátítottam magamnak Szélcsendet, kizárva belőle azokat, akiket valójában megilletne, én és Szélcsend valamiféle egységben, egyetértésben voltunk, „eszményi kettesben”: én istenítettem őt, ő pedig engedte ezt. Csakhogy ez az állapot kezdett elmúlni, a „mézeshetek” a második úttal valahogy be is fejeződtek.

Az első út után lelkesen tértem vissza, hogy beszámolhassak enyéimnek mindenről. Ez sikertelen kísérletnek bizonyult. Egyáltalán nem viszonozták lelkesedésemet a történetek meghallgatásakor, szinte untatta őket.

Én aztán nem sokat törődtem velük – bár fájt közönyük -, hanem néhány hónap múlva visszautaztam Szélcsendbe. Ez volt tehát a második utam, a legzavartalanabb, legcsodálatosabb szakasz szélcsendi tartózkodásaim alatt, de talán életemben is a legmaradandóbb, legszebb emlékeket jelenti számomra.

4.

Én és Szélcsend! Vagyis: Szélcsend és én. Hogy mennyire indokolt ez az utóbbi sorrend, akkor éreztem, amikor először léptem ki az állomás épületéből Szélcsend legnagyobb utcájára, a Déli sugárútra! Merin, aki idegenvezetőmül jelöltek ki, mellettem állt, magyarázott nekem valamit, de hát mondhatott ő bármit, nem érdekelt, csak a szememet meresztgettem előre, hátra, oldalt, mert mindenfelől csak a nyolcsávos Dél sugárút dübörgött rám, és ez a zsivaj valamilyen kiapadhatatlan forrásból bugyogott elő valahonnan a mélyből, a sugárút közepéből…

- Tetszik, ugye? – üvöltött a fülembe Merin. - A fényeket nézze!

- Milyen fényeket!? – kiabáltam vissza. – Hisz itt minden világít! Odanézzen, az a ház világít! Nem… előtte látja azt az oszlopot?… Az világít, csak a ház visszaveri a sugarakat!

Merin nevetett.

- Nincs igaza – felelte. – A ház is, meg az oszlop is világít. Világítanak az út menti padkák, az útjelző táblák, állványostól, és a gyalogjárdák is. Mondja, nem jobb ez, mint a Nap fénye?! És most nézzen fel!… A pedroxin…

Akkor még nem tudtam, mi az a pedroxin. Én elhittem, hogy az ott mind valóságos!

A narancsvörös égen űrjárművek indultak el és tértek vissza indulási helyükre, a félgömb alakú épületek mellé, amelyek átlátszó falain keresztül látni lehetett a sürgölődő személyzetet, az indulásra kész csoportot; apró helikopterek lebegtek vagy keringtek a felszállásra kész járművek mellett, hogy utoljára még egyszer ellenőrizzék azokat; aztán messzebb egy bolygó képe látszott, amelyre éppen leszállni készült egy karcsú űrhajó…

- Na, mit szól? – kérdezte Merin. – Tetszik? Sajnos, mi már megszoktuk ezt a színjátékot. Ilyen lesz Szélcsend, nem is olyan sokára!

- Maguk… maguk tehát előrevetítik a jövőjüket – dadogtam.

- Igen – vágott közbe. – És ezt a jövőt meg is valósítjuk – hangja keményebb volt a szokásosnál.

- Maguk négydimenziós képet vetítenek a város fölé? – folytattam. – De nappal ezt nem tehetik. A Nap fénye széttöri a maguk micsodáját… pedroxinját.

- Mit csinál a Nap?! – kacagott Merin. – Még hogy a Nap! Hát ki, vagy mi az a Nap?! Uram, jegyezze meg, mi még ezt is megoldottuk. A pedroxin visszaveri a Nap sugarait. Megsemmisíti, szétkeni az űrben. Érti már?

- Akkor… akkor itt soha nem látni napfényt? – kérdeztem bárgyún. – Hogyan napoznak, például?

- Maga nagyon naiv ember – felelte Merin. – Mi szükség van napozásra, ha máshonnan is kaphatunk D-vitamint? Ez Szélcsend, uram! Nőjön fel a városhoz, és próbálja megérteni. Maguk begubóztak halmi rossz szokásokba! Ám ez itt nincs, kedves Carnon úr. Emeljük fel az embert, ne süllyesszük el! Ennek a felemelésnek a módja ez, Carnon úr, amit lát! Az igazi úttörő ebben Szélcsend és az is marad, amíg a világ világ lesz!

- Értem – motyogtam. – A pedroxin valóban csodálatos… nekem kellé felnőnöm… de most fáradt vagyok. Nem mehetnénk a szállodába?

- Kérem! – készségeskedett Merin.

5.

Ma van június tizenötödike. Három napom van az indulásig, három napom arra, hogy meggondoljam magam.

Dombhegyi házam teraszán ülök, és csendes megnyugvás tölt el, ahogy a környéket figyelem karosszékemből. A pipám sem aludt még el, a kávé is meleg, pillanatnyilag tehát közvetlen környezetemben sem találok olyan körülményt, ami zavarhatná nyugalmamat. Szinte boldog vagyok.

Előttem, az asztalon, feljegyzések és két levél otthonról. Mindkettőt egy barátom írta. Arra kér, utazzam haza. Gyógyíthatatlan beteg, már tíz éve fel sem kelhet az ágyból, és most úgy érzi, közeleg a halál. Még egyszer látni akar.

Nem hiszem, hogy válaszolni fogok. Majd személyesen közlöm vele, amit akarok. Egy hónap múlva minden eldől. Ha lezártam az ügyet, Szélcsend és az én ügyemet, ezt a harminc éves ügyet, majd eldöntöm, mit teszek. Majd az események eldöntik, mit tegyek.

A dombhegyi házat nagyon szeretem. A második út után – amikor Susanne Kellnerrel találkoztam -, vetettem szemet erre a házra. Először csak béreltem, azután, amikor eldöntöttem, végleg lemondok arról, hogy elszakítsam magam Szélcsendtől, megvásároltam.

Ebben – mármint a rábeszélésben -, Susannenak nagy szerepe volt. Nem is tagadta, hogy önzésből teszi. Nagyon egyedül volt Magasszélben (Talán már említettem, Dombhegy egy villavároska Magasszél és Szélcsend között). Jól jött neki a társaságom. Mindketten magányosak voltunk, tehát egymásra találtunk.

6.

Mint említettem, Szélcsend egy hatalmas város az óceán partján. Lakóinak száma állandóan változik, az előző év statisztikája szerint 45 millió fő, a városba látogatók száma napi 20-25 millió fő. Ez a szám három éve tetőzött 48 millióval, azóta sokan költöztek városon kívülre, vagy más városokba, így például Magasszélbe, Dombhegyre.

Szélcsendre nem jellemzők a népes családok, ennek ellenére rengeteg a gyerek. A nők és a férfiak aránya 60:40, ami kielégítőnek mondható.

Szélcsend modern város. Tudósok, mérnökök, művészek tervezték. A tervezésnél figyelembe vettek mindent, a városra jellemzővé válható változást: az ízlést, a lakosság számának növekedését, az uralkodó széljárást és a nyugat-keleti irányt; így elérték, hogy a Nap minden órában oda süssön, ahol az a legkedvezőbb és a leggazdaságosabb.

Szélcsend szép város. Telis-tele parkkel, szökőkúttal és vízmedencével; teli játszótérrel, tere-fere paddal és sétatérrel. A város kedves és barátságos. Egyetlen pillanata sem megy veszendőbe. Olyan ez, mint egy tökéletesen megszervezett apparátus, amely annyit lélegzik és nevet, amennyit egy ilyen tökéletes apparátusnak lélegeznie és nevetnie kell.

És éjszakai város is! A már tíz éve sikeresen alkalmazott pedroxin nevű sűrítő-szűrő segítségével sikerült kizárniuk az oly tökéletlen naplemente és természeti éjszaka zavaró hatását azzal, hogy pedroxin szűrő segítségével koncentrálják a levegőrészecskéket a sztratoszférában, így egy valóságos búra fedi Szélcsendet este nyolctól reggel hatig, - ameddig ugye, a Novita fordul egyet a Nap felé; ezen a burán pedig nem szűrődik ám át a Világmindenség megannyi sötétsége sem.

A búra alatt Szélcsend megvilágítja önmagát! Felvetíti a pedroxin-ködre (amely természetesen jó tükröző is), saját utca-képmását, a lámpákkal, lampionokkal, tűzijátékokkal együtt! Az égből egy másik - de ugyanolyan tökéletes – Szélcsend néz vissza rájuk.

Minden fényes és szép. A szélcsendiek nyugodtak és felszabadultan nevetgélnek. Tehetik: a pedroxin saját találmányuk.

Negyvenötmillió ember, a szám nem csekély,, akármennyire is természetesnek tűnik manapság az ilyesmi. Ez a negyvenötmillió ember önmagát látja el, olyan értelemben, amennyiben a város teszi ezt.

Az emberek tehát önállóak és cselekvő természetűek itt. Nem szeretik a „majd”-ot, szinte türelmetlenül élnek, de ez a türelmetlenség nem Szélcsendnek, nem önmaguknak szól, hanem az Életre acsarkodnak vele:

- Többet és tömörebben!– kiáltják.

Oly szép a nyár itt! A virágok, a fák, a cikázó, lebegő lepkeszerű lények a zöld gyep felett (van kék, narancs és fehér gyep is!), a mosolygó, kedves emberek; s a gyerekek, a sok piciny szélcsendi lurkó.

A fürdőhelyek a nap minden órájában tömve vannak emberekkel, de nem túlzsúfoltak, mert Szélcsendben rengeteg a fürdőhely, rengeteg a nyugodt és tisztavizű forrás; aztán kisebb tavak, amelyeken százféle madár csivog; ezek hatvan százaléka élő, valódi szárnyas (a többit egyfajta motor hajtja, de messziről nem látni a különbséget).

Szélcsend tehát egy önmagát irányító, építő, vezető és regeneráló közösség. A szélcsendiek tudata teljes tudat. Tudatában vannak önnön fontosságuknak, ezen keresztül pedig saját városukénak. Az érem e két oldala kiegészíti egymást, az egyéni tudat a közösség tudata is.

Így van ez valójában? Szélcsend lényege mégsem ebből állhat, a szélcsendiek negyvenötmillió részre szabdalják a szélcsendi Egyet. Kimeríthetetlen-e valójában ez az önépítő mechanizmus, helyesebben: valóban építi magát Szélcsend?

7.

Felállok az asztaltól és kisietek a toalettre. Hánynom kell. Nem vagyok igazán rosszul, testileg nem, inkább a sok marhaságtól a fejemben kaptam csömört. Nézem a matricákat a falon, aztán egyenként leköpdösöm őket. Kéjjel, hogy ilyen is lehet.

A köpcös nem nyugszik. Előbb Colbant hordta le a sárga földig, - az én segítségemmel -, aztán nekem támadt, egyedül, mert Colbant akkor még nem becsülte teljesen. A köpcös mindig is azt hitte, baromi okos és elég csak kijelenteni, hogy zsebében van az egész irodalom, és az akkor úgy is van. Nem. A köpcös kicsit elszámította magát, ez érződik a mozdulatain. És egyébként is részeg. Szereti a felhajtást és ronda vörös, ha iszik, aminek jelentősége persze nincs, mert a többiek is ugyanolyan részegek.

Nyílik az ajtó. A köpcös az. Kezében szivar. Kimustrált, kekiszínű tisztikabát van rajta, s ha vállrojtjai lennének, vagy kitüntetései, akkor Dél-Amerikából jött és címe ezredes.

Ezt ő is tudja. Leveri a hamut a szivarról, ami pedig tilos és illetlen. Rámnéz. Valamikor kegyetlenül jó barátok voltunk. Mindenben egyet értettünk. Ez persze így nem igaz.

- Megbántottalak, Carnon? – kérdezi és dülledt, de formás szemével rámnéz.

- A fenét – feleltem. Felé fordulok. Egy pillanatra úgy tűnik, hogy összeölelkezünk, mert hirtelen újra megszerettük egymást. Ő most nehezen leplezi érzéseit, szuszog. Én emberelem meg elsőnek magam. A kagylóba köpök és megrántom a vécéláncot.

8.

Azért tanulságos és jó érzés elnézni, ahogy lassan fordul át a kocka. Látom a hatos első két pöttyét, de nem ujjongok, sőt, hatnál sem teszem, mert mindezt előre tudom. Csak helyesléssel tudomásul veszem.

9.

Azt hiszem, szétzúztam itt minden részletet, megismertem a velejéig Szélcsendet. Ha valóban ezt akartam, a megismerést – és ezt akartam! – akkor sikerült. Majdnem kikészültem ettől, de sikerült.

Sem boldog, sem elégedett nem vagyok.

10.

A köpcös végül is megígérte, hogy meglátogat majd. Mintha visszatérne belé a hit: érdemes és tanulságos dolog az élet. Kíváncsian várom, hogyan dönt majd.

11.

Colban tartja magát a legjobban, mert ő ért a problémák félretolásához; egyszerűen úgy, hogy nem látja őket. Milyen meglepett volt a köpcös, mikor megtudta ezt! Colban ragyog, jól megy neki, szép öltönyei vannak. Négydimenziós mozit vezet, az övé az egész kóceráj. A köpcös elissza a pénzét, Colban nem. Colban csak megáll a terem közepén, némám és olyan elszántság van benne, hogy képes úrrá lenni ezen a kacat életen.

Kezdetben összetévesztettük egymást, aztán eltávolodtunk, de én tudom, hogy Colban erős ember, akinek nincs szüksége megértésre. Colban, drukkolok neked! Te zsebrevágod egész Szélcsendet szőröstül-bőröstül!

*