A szörnyeteg
(Levelek Gyurikáról)
Kedves Bélám!
Ne haragudj, hogy terjedelmes és tartalmas leveledre csak most kapsz választ (ha kapsz), két hónap után. Azt hiszem, az itt leírtak alapján majd megérted majd késésemet, s egyáltalán nem fogsz haragudni rám.
Tudom, hogy két hónappal ezelőtt írt levelemet nem kaptad meg! De erről később. Abban választ adtam arra a kérdésedre, miért költöztem ki a nagyszobából. Talán nem írtam meg világosan – mert ideges és kapkodó voltam már akkor is -, hogy a gyerek volt az oka. Tudom, te már ajánlottad, hogy vizsgáltassam meg Gyurikát, mert valami nem stimmel. Én akkor majdnem kidobtalak, de szerencsére te, bölcsen, nem így fogtad fel a dolgot, másnap ismét felkerestél, amikor már megnyugodtam. Mint akkor, most is ezerszer bocsánatot kérek tőled! Ha akkor megfogadom a tanácsodat! De ami elmúlt, elmúlt, talán rövidesen rendbe jönnek a dolgok.
Írtam arról is, miért vettem annyira szívemre a nagyszobát. Hát hogyne vettem volna, kedves barátom! Olyan nehezen tudtam megszerezni ezt a háromszobásat – tudod, milyen idők voltak -, s most mondjak le a nagyszobáról, ahol eddig laktam, dolgoztam, és a könyvtáram is ott volt?!
Feleségem szobájába költöztem. Idegenként éreztem magam nála, mert az asszony árgus szemekkel figyelte minden mozdulatomat. Egyáltalán nem titkolta, hogy a gyerek pártján áll, és legszívesebben az utcára küldött volna aludni is. Ezt csak azért nem tehette, mert Gyurika világosan az értésünkre adta, hogy senki sem mehet ki a lakásból. Mint említettem, ezt a levelemet az előző után két hónappal írom. Hogy miért, kedves Bélám? Mert most jutottam újra papírhoz és tollhoz!!!
Az előző levelemet nem tudtam a kezedhez juttatni. Pedig találtam bélyeget is, alkalmam is volt kijuttatni a házból. Kihasználva azt, hogy Gyurika a fürdőszobában van és elfelejtette bebéklyózni a kezem, megírtam a levelet, aztán az ablakhoz osontam és kidobtam az utcára. Hátha valami jótét lélek találja meg s postázza neked. (Egy pillanatig tétováztam, utána ugorjak-e én is, de mégiscsak a második emelet s nem lehet előre tudni semmit.)
Szörnyen tévedtem!!!
A levelet Gyurika találta meg. Este bejött vele. Alattomosan mögém osont és mikor nem figyeltem, rámugrott, gúzsba kötött. Bele a karosszékbe! Azóta már annyi mozgási szabadságom sincs, mint az első időben. Gyurika behozta az ágyát, itt alszik velem. Éjjel-nappal vigyáz rám. Azt mondta, ez a feladata. Nagy keservesen lebeszéltem arról, hogy a szükségét is a szobában végezze, bár néha szándékosan megfeledkezik az ígéretéről. Nagyon haragszik rám, a barátaival fenyegetőzik, hogy idehozza őket és együttes erővel bánnak el velem.
Ablakot most már alig nyit, így a levegő borzalmas. A nagyszobába vezető ajtót szokta kitárni. Inkább ne tenné, mert onnan - a parketta hiánya miatt -, a bogarak minden fajtája árad befelé. Gyurika szereti őket. Egyszer észrevette, mennyire undorodom tőlük, azóta összegyűjti s elém rakja vagy rám szórja ezeket a rettenetes férgeket.
Naponta alig pár percem van a kinyújtózkodásra, meg szükségleteim elvégzésére. Rettenetesen koszosnak, fáradtnak érzem magam, helyzetemet pedig reménytelennek látom. Vagy a kezem, vagy a lábam mindig össze van kötve. Gyurika rendszerint akkor oldja el lábamon a kötelet, ha enni készülök, a kezemen meg, ha a fürdőszobába megyek. Nagy élvezettel röhög, amikor szökdécselve, mint egy veréb, átvergődöm a szobán.
Bélám! A barátságunkra, - nem is, inkább józan eszedre, ítélőképességedre – hivatkozva könyörgök, esedezem, tégy valamit! Segíts, az istenre kérlek, szabadíts meg ettől az őrülttől. Százszor, ezerszer elátkoztam már magam, hogy világra segítettem hozni e fenevadat! Segíts, Bélám, segíts!
Barátod: Simon
UI.: Tegnap tudtam meg, hogy a feleségem a túlsó szobában sínylődik. (A konyha felöl.) Oda zárta be az elfajzott! Eddig azt hittem – Uram, bocsáss meg -, hogy az Ő keze is benne van ebben a dologban.
>>><<<
Drága Bélám!
Nem is tudod, menni borzalmat álltam ki az utóbbi pár nap alatt. Mostanában Gyurika nyitva hagyja az ablakot, és akkor odahúzza a székemet. Rettenetesen hideg van, nem is tudom, miért nem pusztultam már bele ebbe.
Érzem, összevissza, idegesen, kapkodva írok neked. De hát ítéld meg magad, Bélám, írhat-e valaki hivatalos modorban ilyen helyzetben.
Nem túlzok, barátom, már miért is tenném? Te kételkedsz bennem? Te sem akarod, hogy visszatérjek a normális emberi világba? Azt akarod, hogy itt pusztuljak nyomorultul?!
Ígérem, mindent világosan, tisztán, érthetően leírok. Elejétől a végéig. Csak segíts! Ha tudsz, gyere, amíg nem késő.
Miért nem kiabálok? Hát azért, mert senki sem hallaná meg. Mindenki elköltözött innen! Senki sem bírta ki Gyurikát, érted?! (Máskülönben emelték a lakbért és mi is csak a gyerek hülyesége miatt maradtunk.)
Nincs igazad, ha Gyurika korát hozod fel védelméül. Jó, tudom és is, Gyurika tizenöt éves. De te nem ismered, Bélám! Te egy másik Gyurikát ismertél eddig! (Bevallom, én is.)
Te jól tudod, a magaviseletére panasz nem volt. Ezért is nem akartuk intézetbe adni. Egy-két dolgával nem értettünk egyet, mint például a fal-evéssel, a tutajozással, ahogy ő nevezte ezt a játékát. Megeresztette a vízcsapokat, a nagyszőnyegre ült s várta, mikor emelkedik annyit a víz szintje, hogy ő tutajozni tudjon. De mindig akkor tett ilyet, ha nem voltunk otthon.
És az utóbbi időben leszokott erről! A fal-evésről is. Csak az úgynevezett fakór maradt meg nála. Janicsek főorvos megnyugtatott bennünket, hogy nem veszélyes a gyerek állapota. Fejlődében van, ki fogja nőni.
Azt meg egyenesen bámulatosnak tartotta, mennyire meg tudja különböztetni a gyerek a fafajtákat. (A kőrist egyszerűen utálta.) Arról is órákat áradozott, milyen szépen tud hamisítani a gyerek.
Tudom, te most azzal felelnél, hogy Janicsek főorvos szava fabatkát sem ér, mert tavaly, mint ápoltat foglalkoztatták tovább ugyanebben az intézetben.
A fa-kórnak köszönhetem a nagyszoba szétszedését is. Az egész botrány a meggyfapipámmal kezdődött.
A gyerek bejött a szobámba. Én nem értem rá, dolgoztam, és rászóltam Gyurikára, foglalatoskodjon valamivel. Egészen belemelegedtem a munkámba, amikor egyszer csak arra lettem figyelmes, csámcsogást hallok. Ahogy felnézek, látom, Gyurika elmélyülten eszegeti a meggyfapipát.
A megdöbbenéstől nem jutottam szóhoz, aztán meg eszembe jutott, az én Gyurikám (sajnos) elmebeteg, nem szabad feleslegesen ráijesztenem. Szépen kérdeztem hát:
- Gyurika, miért eszed apád meggyfapipaszárát?
- Te hülye vagy, pap, ez nem pipaszár, hanem szárazkolbász.
- Tévedsz, kisfiam – fogództam meg az asztalban, mert ilyen hangon még nem hallottam beszélni Gyurikát. Ez csak a pubertás jele lehet, gondoltam, és még nyájasabban folytattam tovább:
- A szárazkolbász kint van a konyhában, és nem füstöl, ellenben ez a meggyfapipaszár füstöl. S ha nem teszed azonnal ide elém, az asztalra, úgy elverlek, hogy a te popsid is füstölni fog!
Ezt nem kellett volna mondanom, most már tudom. Ez dühítette fel a gyereket.
- Micsoda?! – ugrott fel a kölyök, és úgy csapta földhöz a pipaszárat, hogy nyomban összetörött. – Micsoda?! Nem füstöl a szárazkolbász? Hazudsz, meg is mondom anyának, hogy kitiltottál a szobádból!
Nem tudtam tovább dolgozni, felidegesített a gyerek. Mégiscsak be kellene adni az intézetbe, morfondíroztam. Az előbb szinte megijedtem, olyan furcsán nézett rám.
Furcsa tűz ült a szemében!
Hogy nem jött vissza, újra nekikezdtem a munkának. Kis papírhajókat hajtogattam. Nem hallottam meg az ajtó nyikorgását sem. Csak erős ütést éreztem a fejemen, ugyanabban a pillanatban valami meleg csurgott le a homlokomon és a halántékomon.
Vér, döbbentem meg, és csodálkozva néztem az asztalra terített papírokra, mert azokon a várt piros cseppek helyett sárga cseppek jelentek meg.
Hatalmasat ordítottam, félkézzel lesodortam fejemről a bilit, (mert a bili volt az, Bélám, amit ez az átkozott gyerek a fejembe nyomott, méghozzá teli, s ennek undorító tartalma csurgott végig a fejemen), a másik kezemmel olyan pofont adtam a pimasznak, hogy azonnal abbahagyta a röhögést, és ott helyben hanyattvágta magát.
Feleségem berohant a zajra. Látta a nyomokból, mi történt s a gyerek pártját fogta. Vadállatnak nevezett engem, Bélám, meg primitív baromnak!
„Én pedig nem fogom tűrni, hogy bilit borítsanak a fejemre!” – üvöltöttem. „Akkor menj a diliházba!” – kiabált vissza. Érted ezt, Bélám? Én menjek a diliházba, amikor a fiam a közveszélyesnél is közveszélyesebb!
Béla, be kell fejeznem a levelet, mert kopognak az ajtón. Gyurika szedelődzködik a bejáratnál. Ha tudsz, gyere!
Meggyötört barátod: Simon
Ui.: küldhetnél pár bélyeget. Nekem nincs több
>>><<<
Bélám!
Nem várom a válaszod, mert olyan dolog történt tegnap velem, amit haladéktalanul el kell beszélnem! Ó, hát ki ment meg engem ennek a szatírnak a kezei közül! Ez nem a fiam! Ez nem az én fiam! Kitagadom, bezáratom, felakasztatom! Az állat!
Képzeld, vallatott. Ostorral ütött! Engem, az apját! Fenyegetőzött, hogy élve elás a földbe. És mindez miért?
Egy alkalommal kimentem a fürdőszobába és a WC-kagylóban egy papírhajót találtam. Mit sem sejtve végeztem rá a dolgom. Mikor Gyurika észrevette, rohamot kapott. Árulást emlegetett, Bélám, hogy elsüllyesztettem a vezérhajót! Sírt és kacagott. Feleségem visítani kezdett a túlsó szobában, hogy miért bántom (én!) a gyereket. Hát csoda, ha így bánik velünk?
Erre már nem tudtam mit válaszolni. Ezek tényleg becsukatnak engem a diliházba! Béla! Látod, ez a helyzet. A fenevad kimutatta, mire képes!
Várlak! Írj vagy gyere!
Szenvedő és hű barátod: Simon
Ui.: bélyegem nincs. Küldj néhányat.
>>><<<
Drága Bélám, Kedves Bélám!
Nem írod, hogy utolsóelőtti levelemet megkaptad-e, de a biliről írt észrevételeid ezt bizonyítják.
Köszönöm, hogy legalább vigasztaló szavaiddal próbálod gyógyítani fájó sebeimet (a valóságosokat is, mert azok is vannak, a kötéltől). Megértem, hogy betegséged ágyhoz köt, de ne vedd szívtelenségnek, kedves barátom, ha azt kívánom, gyógyulj meg mihamarabb, már csak azért is, hogy gyorsabban segíthess nekem. A te szenvedésed a testé, az enyém azonban mélyebb, kitörölhetetlenebb és borzalmasabb. Az enyém a LÉLEK SZENVEDÉSE!!
Gyurika nyugodtabb mostanában. Néha rám mered, sokáig, szúrósan néz, aztán kacagni kezd. Állandóan valami leveleket emleget. Talán csak nem szagolt meg valamit? Igazad van, ha úgy gondolod, ezt inkább magamtól kérdezzem.
Köszönöm a bélyegeket, drága Bélám. Nem akarok hálátlan és szemtelen lenni veled, jótevőmmel, csak megemlítem, jobb lett volna nagyobb címletű bélyegeket küldened. Nagyon nehéz eldugdosnom őket és a borítékot is teljesen elfoglalják.
De ez nem érdekes, Bélám, nem fecsegek tovább, mert még félreértesz, én pedig nem szeretném, ha te is cserbenhagynál ebben a szorult helyzetben, ilyen apróság miatt. Ugye, nem látod tisztán, mi történt a bili-eset után?
Az történt, hogy Gyurika önállósította magát. Maga evett, maga mosdott. Sem a feleségemtől, sem tőlem nem fogadott el segítséget. Alig hallottuk a szavát.
Kezdtük azt hinni, a pofon, amit adtam, hogy úgy mondjam, helyre rázta az eszét. Feleségem is megnyugodott. Meg is dicsért, hogy pofonvágtam Gyurikát.
Egyik este moziba indultunk, de a gyereknek nem szóltunk erről. Megvacsorázott. Mintha érezte volna, hogy bosszantana bennünket, ha nem fekszik le azonnal, - elment lefeküdni.
Jókedvűen indultunk el otthonról. Megvallom, talán tíz év óta először voltunk olyan jóban, mint akkor. Feleségem belémkarolt, én meg szerelmes szavakat suttogtam a fülébe, mint házasságunk előtt.
Felszabadult hangulatban, vidám csevegés közben értünk haza. Alig hogy betettem magam mögött az ajtót, éreztem, baj van. Csak éreztem; látni vagy hallani nem lehetett semmit, de Gyurika mellett kifejlődött különleges ösztöneim rosszat sejtettek velem.
A szobába mentem. Azaz, hogy mentem volna, de az ajtó be volt zárva.
- Mi a fene van ezzel az ajtóval? – kérdeztem dühösen a feleségemtől, mivel más nem volt a közelemben, akitől bővebb felvilágosítást kaptam volna. Például Gyurikától.
- Honnan tudjam? – felelte az asszony szórakozottan. Láttam rajta, még nem zökkent ki az előbbi jó hangulatából és nem kapcsol: itthon vagyunk, Gyurikánál vagyunk.
- Ne piszmogjatok azzal az ajtóval. Be van zárva és most már be is lesz, örökre! – szólalt meg mögöttem Gyurika hangja úgy, hogy beleborzongtam. – Te átmehetsz aludni anyához. A szobát meg hagyd békén – szólt rám keményebben, mert természetesen nem hallgattam rá és tovább piszkáltam a zárat.
- Honnan veszed a bátorságot – kérdeztem, de Gyurika a szavamba vágott.
- Statárium van.
Azzal becsapta maga után az ajtót. A kulcsot is ráfordította. Kétségbeesetten néztem feleségemre, aki félig-meddig visszatalált a jelenbe. A jelenbe, ahol már nem ifjú csicsergő pár vagyunk, hanem egy mongol-idióta szerencsétlen szülei.
- Honnan a csudából veszi ezeket a szavakat a gyerek? Statárium…
- Ugyan kérlek! – fakadtam ki dühösen. Inkább azt mondd meg, honnan szerzünk egy lakatost, hogy bejussak a saját szobámba! Ez a gyerek! – emeltem öklömet Gyurika szobája felé, ahonnan már semmi zaj nem hallatszott. Elaludt a disznó újra.
- Majd reggel elintézzük. Most késő van. Nézd, Simi – vágott felém szemével kacéran a feleségem. – Aludhatsz nálam, ma kivételesen. Elvégre a férjem vagy, nem?
Legyintettem, de követtem a szobába. Ennek legalább illúziói vannak az életről. Nekem már az sincs.
Reggel korán ébredtem. Csendesen kimentem a fürdőszobába, megmosakodtam. Közben a feleségem is felébredt. Közösen reggelit készítettünk.
Gyurika még aludt.
Csapkodtam, csörömpöltem. Gyurika fel sem horkant. Felporszívóztam a lakást, jól odacsaptam a masinát az ajtajához.
Gyurika nem akart felébredni.
Délután ötkor végre kijött a konyhába. Vaksin hunyorgott, pizsamáját gyűrögette. Enni kért. A feleségem adott neki. Gyurika sokáig evett. Először leöntötte a vajaskenyeret kakaóval, aztán két marokra kapva a kenyeret, visszacsavarta belőle a kakaót a csészébe. Remegni kezdtem a dühtől és az idegességtől. Feleségem nyugalomra intett. Rámosolygott Gyurikára.
- Kicsim, miért csinálod ezt? A vajaskenyeret enni kell.
- Ez nem vajaskenyér, ez apuka – jelentette ki felsőbbséggel a kölyök. – És most a nyakát csavarom.
Felugrottam, de feleségem visszanyomott a székbe. Még egy próbát tett.
- A vajaskenyérnek nincs nyaka. A vajaskenyeret enni kell.
- De apának van nyaka – jött a lakonikus válasz.
Nem bírtam tovább. Megragadtam a gallérjánál fogva a bitangot és az arcába sziszegtem:
- Nem akarom lakatossal szétveretni a zárat. Most, most azonnal ideadod a nagyszoba kulcsát, Gyurika, vagy összetörlek. Ide a kulcsot!
Az utolsó mondatot már üvöltöttem.
Gyurika karba tette a kezét s arcátlan nyugalommal mondta:
- A nagyszobába te – és ennél a szónál mellbebökött – nem fogsz soha többé bejutni. És anya sem – fordult feleségem felé. – Ti mindketten megsértettetek engem. Apa azzal, hogy pofonvágott, anya azzal, hogy jelenetet csinált.
- Hát mit gondolsz, hol fogok én aludni ezután, édes fiam?
- Anya ágyában. Ti megfértek együtt. Régen is úgy aludtatok. Azt hiszitek, nem tudom? Mindent tudok! - üvöltött fel váratlanul úgy, hogy a feleségem felsikoltott. – Most pedig visszamegyek a szobámba. Ti azt csinálhattok, amit akartok. Egyelőre! – tette hozzá s figyelmeztetőleg felemelte mutatóujját. – Ne próbálj lakatost hívni, úgysem tudjátok kinyitni. Elrontottam a zárat. De ha mégis kinyitnád – itt suttogóra vált a hangja – elárulhatom, semmit sem érnél el vele. Érted? – üvöltött ismét, de most már a fülembe. – Felszedtem a parkettát, szétvágtam a bútorokat. Már amennyire tudtam. Bosszút álltam. Most pedig megyek. – Az ajtóból visszanézett. – A könyveket a kandallóba dobtam. Úgyszintén azt az aranyszövésű ingaórát, ami a kedvenced volt.
- Megölöm, legyilkolom ezt a tetvet! – hörögtem.
- Maradj nyugton – suttogta az asszony. – Holnap elmegyek Janicsekhez. Elmegyek a miniszterhez. Elmegyek és elvitetjük a gyereket.
Lehiggadtam. Feleségemnek, mint mindig, igaza volt. Az ágyban megbeszéltük a teendőket, hogyan is lesz holnap.
A holnap azonban meglepetéssel kezdődött. Arra ébredtünk mindketten, hogy az ágyhoz vagyunk kötözve. Moccanni sem tudtunk.
Gyurika úgy állt előttünk, mint Napóleon.
- Hallottam mindent. Aljas árulók vagytok. De bátrak is! – nézett elismerően ránk. – Mondtam, hogy statárium van.
- Ugyan, ne vacakolj, Gyurika – próbálta leszerelni a feleségem. – Boltba kell mennem, meg beugrani Borákékhoz. Oldozz fel innen!
- Azt mondtam, nem mehettek el – keményedett meg Gyurika hangja. – Az élelmet majd én beszerzem. A szobából csak a konyhába vagy a fürdőszobába mehettek. Apa csak a fürdőszobába. A lakás zárva van. Kulcsaitokat elkoboztam.
Rózsaszín köd gomolygott agyam előtt. Bélám! Nincs az a bíróság, amely ne mentett volna fel, ha fejszét mártok ott a gyerekbe, s vérében taposva sújtok le rá százszor, ezerszer, százezerszer! Bár jobb, hogy nem tettem. Nem lettem gyilkos.
Gyurika betartotta a szavát. Feloldozott bennünket, de ahogy már írtam, a lábainkat összekötve hagyta.
Körülbelül így kezdődött az én tragédiám, Béla. Tudom, sírnivaló, de te ne keseredj el, inkább gyere.
Bizakodva a jövőben, üdvözöl, hű barátod: Simon
Ui.: A feleségem mostanában sokat sikoltozik. Kínozza ez a bitang? A saját anyját sem kíméli!
>>><<<
Szeretett Bélám, drága Barátom!
Fürödni megyek, de előtte írok neked. Hát meggyógyultál? Hát jössz? Eszeveszett boldogság fogott el arra a gondolatra, hogy itt leszel nemsokára! A mentő angyalom vagy, Bélám! Tartsd titokban az érkezésed. Ne tudja meg a világ, milyen szörnyű nagy átok ül az én családomon, aminek orvoslására te most vállalkozol. Csendben kell cselekedni. Repülni fognak a napok, egymást eszik s te itt leszel, nyitod a kaput, a szabadulás kapuját, én pedig majd sírva borulok válladra, öreg barátom, te jó, hűséges Béla!
Elég, elég az ömlengésből! Erősnek kell lennem, hogy kitartsak még egy ideig. (Ez a gaz most azt találta ki, hogy a WC pumpával üti a fejem.). Ugye sírtál a levelemen? Megkönnyezted soraimat? Drága, drága barátom! S várod a folytatást?
Amíg el nem felejtem! Feleségem átkiáltott hozzám. „Élsz?” – kérdezte könnyek között. „Élek” – kiáltottam vissza. Gyurika befutott a szobába s akkorát vert a fejemre, hogy elkábultam. „Azt mondtam, statárium van”, így a féreg. A saját apját! Bélám, elhinné ezt valaki, ha elmesélném? Úgy hiszen, senki. Csak benned bízom, már semmi reményem nincs, hogy változzék a helyzet. Attól nem félek, hogy észreveszi a bélyeget mag a papírt. Alaposan eldugtam. Még neked sem árulom el, hová.
Írjak még Gyurikáról? Nem szívesen, Bélám, a borzalmak sorozatát követi el minden nap. Mint például vasárnap. Bejött egy csomó könyvvel, mindegyiket kinyitotta, s felváltva, mondatonként felolvasott belőlük. Trágár, mocskos szavakat is használt, ennek ellenére, néhány sor olyan mulatságosan passzolt, hogy kénytelen voltam felnevetni. Hanem amit ezután kaptam! A pumpa csak úgy süvített a fejem fölött, én meg behúztam a nyakam, lehunytam a szemem. Majd csak vége lesz egyszer!
Mikor megunta a felolvasást, a falhoz tolta a székemet és a fejemmel kezdett labdázni! Ó, Bélám! Néha úgy odakoppantotta a fejemet a falhoz, hogy azt hittem, rögtön kiszenvedek. S hogy sikongott örömében a bestia!
Nem bírok erről többet írni! Olyan állapotban vagyok, hogy már írni sincs kedvem. Semmihez sincs kedvem. Élni sincs kedvem!
Siess, gyere vagy írj!
Megtört, de hűséges barátod: Simon
Ui.: A reggeli vonattal gyere! Akkor még este elmehetünk a Hollóba vacsorázni.
>>><<<
Kedves Béla!
Tudom, hogy pár nap és itt vagy. Ez a levelem rövid lesz. Tele kétséggel, szomorúsággal. Ma reggel vettem észre, a leveleiden nincs pecsét. Szeretném, ha megmagyaráznád, barátom. Az írásodat ismerem, a leveleket te írtad, de miért nincs rajtuk pecsét? Itt lennél a közelemben?
Könyörgöm, jelentkezz. Ne hagyj a bizonytalanságban. Siess, gyere.
Örökké barátod: Simon
Ui.: A többi kérdésre majd szóban válaszolok.
>>><<<
Kedves Barátom!
Nem jössz. De miért? Megértelek, betegséged újra elhatalmasodott rajtad. Könnyezem, könnyezik a lelkem is, érted, meg magamért is. Elvesztünk mindketten. Téged betegséged pusztít el, engem egy átkozott bitang őrült, akit a fiamnak kell, hogy nevezzek.
Csak egy dologra nem kaptam választ, Bélám. Miért nincs pecsét a leveleiden? Ezen az utolsón sem látok. Még egyszer kérdlek: itt vagy? A közelemben vagy?
Ha igen, adj jelet, hogy megismerjelek. Valami bizonyítékot, hogy megnyugodhassam.
A száztizennyolc új bélyeg elfogyott. Erre a levélre még tudok rakni. Az elsőre negyvenötöt tettem. Az utolsón már csak nyolc van, de nagyobb értékűek.
Még egyszer kérlek, jelentkezz. Jobbulást, barátok.
Őszinte híved: Simon
>>><<<
Barátom, Béla!
Nem is tudom, mit gondoljak. Olyan összevissza gondolataim vannak. Nem fenyegetni akarlak, sem ijesztgetni, de ha nem jössz pár napon belül, úgy csak kihűlt testemmel találkozhatsz.
Mindennek vége. Már neked is félve írok. Bocsáss meg, de azt kezdem hinni, nem neked szólnak a leveleim. No, de ezt hagyjuk. Remélni, hinni akarok, és főleg élni. Meg nem történtnek akarom látni azt, ami tegnap történt. Ehhez a te baráti, őszinte, becsületes szavaidra van szükség.
Tegnap Gyurika minden ok nélkül feloldozott a székből. (Kezem és lábam persze össze volt kötözve.) Utasított, hogy fürödjek meg. Ez meg is történt.
Mikor kiléptem a fürdőszobából, észrevettem, hogy Gyurika szobájának ajtaja nyitva áll. Gyurika bent csinált valamit és fütyörészett. Menni nem nagyon tudtam, hisz lábam gúzsban volt. Óvatosan a földre ereszkedtem és odahemperedtem az ajtóhoz. Most vagy soha, gondoltam. Rá akartam csukni az ajtót s ráfordítani a kulcsot.
Örökre!
Gyurika az asztalánál ült és írt. Lassan a kilincs felé nyúltam. Egyszer csak megszólalt.
- Így ni… ez kész. Lássuk csak.
Felemelte a papírlapot.
- Kedves Simonom – kezdte, aztán dünnyögve folytatta. Egy szót sem értettem tovább. De ennyi is elég volt!
Béla! Akkor gondolkozni nem volt erőm. Megbénultan álltam, s csak egy vágyam volt. El a szörnyeteg mellől!
Nem törődtem semmivel. Nagy zajjal felpattantam, (már ahogy tudtam) és visszaszökdécseltem a szobába. Az asztalra borultam és sírtam keservesen.
Várom leveled, Bélám. Írj, hogy széttörhessem egy borzasztó gyanú vasmarkát, ami a szívemet szorítja.
A te megtört, igaz barátod: Simon
Ui.: A feleségemről semmi hír. Talán agyonverte ez a szörnyeteg?!
>>><<<
Drága Bélám!
Feltétlenül írnom kell neked, bár tudom, hogy most, a gyász hónapjaiban ezerszer fontosabb dolgaid is vannak, mint az én csacska és unalmas történetem.
Ha nem lenne borzasztóan furcsa és érdekes, ami velem történt éjszaka álmomban, nem is zavarnálak mélységes bánatodban. Képzeld, veled álmodtam, Bélám! Gyurika teljesen meghülyült és bezárt a saját lakásomba! Én azonnal írtam egy segélykérő levelet neked, te válaszoltál is. Segítséget ígértél. Nagyon megizzasztott az álom, alig állok a lábamon. Ha módodban lesz, keress fel, vágyom egy jó baráti szóra. Gyurikát végleg eltávolították innen. Janicsek főorvos biztos javulást ígért. Reménykedem!
Ezt a levelet már meg fogod kapni, ez nem álom. Mindenesetre bebiztosítottam magam, Porter itt vár az ajtóban, két postást is szerzett, akik továbbítják. Egyikük be is nézett az előbb. Kicsit durva feje van, de hát ilyen ez a szakma. Nem megjelenésre mérik.
Lassan itt a fürdés ideje, drága Bélám, mennem kell. Porter nem ismer irgalmat. Undorodom a fürdéstől, mert a hideg víz megrontja az emlékezetet. Mikor kilépek a tus alól, teljesen elhomályosodik bennem a feleségem képe és – bár ennek örülök – Gyurikáé is.
Kételkedni kezdek bennük. Valamit keverhettek ezek a vízbe, mert szobámat is üresnek, sivárnak érzem egy idő óta. (Porter a múltkor mutatott egy fényképet, amin egy ház volt és azt állította, hogy ott laktam.) És benned is kételkedem, Bélám! Miért nem látogatsz meg soha? Ez az álom kétségeket ültetett belém. Feleslegesen fantáziálok, és borzalommal tölt el ez a sárga dosszié itt mellettem. Tudod, miért? Mert a neked, hozzád írt leveleimet találom meg benne!!!
Porter a vállamat veregeti, ha panaszkodom emiatt. Ő hisz benned és üdvözöl. Azt mondja, ez a gyógyulás jele. Miféle gyógyulásé?! Nem vagyok én beteg!
De hát honnan ismerlek én téged, te Béla? És miért írok én neked? Válaszolj, kérlek, mert zavarosak előttem a dolgok. Vagy mégsem álmodtam, Bélám? Azt mondják itt, hamarosan meglátogat a feleségem. Hát van nekem feleségem? Nem emlékszem. Nem emlékszem!! Válaszolj és gyere. A levelet ide, ebbe a sárga dossziéba teszem. Ha jössz, megtalálod.
Üdvözöl a te barátod: Simon
Utóirat nincs.
*
