1979
Lovon ülök, előttem a puszta. Betyárgúnyában vagyok és énekelek. Én vagyok a nyakas, magyar betyár.
A nyeregkápán két egylövetű. A puskaport szaruban tartom, itt lóg az oldalamon. Bal vállamon hímzett bőrtarisznya, a Kékszemű Mariska varrta nekem, még Kallósmágocson, mikor a dutyiban ültem. Akkoriban két lovam volt, mindkettő bélyeges, ménesből való. De nem engedték a két lovat, ezért ültettek le. Vissza is adtam őket a téesz ménesének.
Most itt ülök egy harmadik lovon, előttem a puszta. Lábamon jóféle bagariacsizma, benne buklékapca. Megvagyok. Én vagyok a nyakas, magyar betyár.
Itt rostokolok már egy hete, vagy van az már kettő is. Teli a tarisznya, így hát miért is ne?!
De mi lesz, ha kiürül?
Problémám van. Én vagyok az első nyakas, magyar betyár, amelyik problémázik.
Bohócot csinálnak belőlem.
Fényképeznek.
Még meg is fizetnek, mintha én nem tudnám összerabolni a kajára valót.
És beszéltetnek!
Oda a jóhírem. Nem fél már tőlem a kutya se. Nem rezzen a szem, ha meglátja jönni Korcogi Balázst!
El vagyok veszve.
Mariskának volt igaza. Aszongya, lépj be, Balázs a gyárba. Új szelek fúnak, a megvilágosodás bárányfelhői kergetik egymást a jövő egén! Nem cikk már az ümögös élet. A vájár, a marós, a pilóta! Az igen, azoknak áll a zászló!
Nem. Még várok egy kicsit. Néhány évtized, aztán megint becsülete lesz a betyárnak! Kivárom, istenuccse meg ostfiasszonyfa, vagy valami erősebb rontás essen beléjük!
1999
Hibernáltam magam, sikerült. Csak messziről, gúnyosan néztem őket, ahogy építenek, hordják, építik a házat, hazát, kergetnek kecskét, lovat, kocát! Gúnyosan húztam össze szemöldökömet, amikor láttam a nagy igyekezetet, láttam, ahogy épül, szépül az ország, gyarapodik – nekem.
Azt mondták, - s hallom is félfüllel -, hogy az ezredforduló is elmúlik rögvest, én meg még mindig a pusztában csücsülök, előttem kocsma, utánam kocsma. Én vagyok még mindig a nyakas, magyar betyár. Várom a nyugdíjas éveket, bízom az ellátásomban, számítok a szociális hálóra, amit mások építettek, én csak élveztem annak hasznát. Ha most mennék el dolgozni, csak néhány év kell, és magasan száll a nyugdíj, teli a kassza, nyugdíj után megint jöhet a betyárélet, már a filmtől is kerestek, retrót forgatnak, kell az öreg betyár!
De még nem adom magam, nem én. Én vagyok az első nyakas, magyar betyár, aki nem adja olcsón magát.
2009
Nyugtalan lettem, rosszat sejtek. Akárhány embert rabolok ki mostanában, alig van nála lé, csupa szegény lett itt mindenki. A paraszt már meg se kerget, húzza a belét maga után, kesereg.
Rossz jel ez, mint eső után a repülő birka.
Mondok, benézek már a városba, mi a helyzet arrafelé. Útközben tájékozódom a szociális helyzetem felől is, annak idején is már biztosított voltam, nemrégen egyéni vállalkozóként kiváltottam az ipart, másodlagos (fekete-) kereskedelem és koncolás tevékenységekre, ma is fizetem a kiegészítő biztosítást.
Betyár vagyok, de szégyenszemre alig van munkám, panaszolom a bankembernek, aki megvetően néz rám. Hé, maga bunkó, mondja, nem veszi észre, hogy itt már minden megváltozott?! A maga pénze semmit sem ér, vállalkozása nevetséges, személyében pedig egy nagy senkit üdvözölhetek csak!
Hát nem vette észre, hogy az ország elfogyott maga alól? Milyen betyár maga, ha nem látja, hogy a hazát nem építették, hanem elhordták, a szociális hálót nem foltozgatták, hanem ellopták, a nyugdíjat el- és nem megemelték?
Hagyja ott a szakmát, balfácán, maga ország szégyene, maga nyakas, magyar betyár! Vegye már észre, hogy a rablót kirabolták, a könnyebben élni akarókat, az országot mások befektetéseiből felépíteni szándékozókat rászedték!
Hogy is hihette, betyár úr, hogy az idegen tőke szociálisan érzékeny lesz, sírva fakad a nagy magyar jóságtól, hogy itt befektethet, s e meghatottság arra készteti majd, hogy profitját hanyatthomlok hátrahagyva - mint aki jól végezte dolgát -, üres kézzel hazatér?!
Nem fogták meg az Isten lábát a tőkével, uram, éppen ellenkezőleg! A tőke fogta meg a magyar tökét, nem a magyar a tőke tökét, vicces ugye, vagy most már mégse az?
A tőke nem viccel, uram, a tőke arat, vagy pakol. Most éppen pakol, legalább is az egyik része, őket más tőkék ragadták tökön, ők is áldozattá váltak, magukkal rántva az ártatlan helyi őslakosokat, akik annak idején zenével, tánccal, kenyérrel és sóval fogadták a külföldi befektetőket, elsőket még Isten előtt is, mivelhogy hozzák a munkát, hozzák a tőkét, hozzák az édes kiszolgáltatás összes kellékeit, s talán még röhögtünk is egy kicsit rajtuk, hogy mindent megcsinálnak helyettünk, s mi munka nélkül jutunk új hazához, úgyis itt hagyják a gyárat, itt, nekünk.
Még mindig nem értik, maguk csökött, nyakas betyárok, hogy a munka bére nem elég, ebből ország még nem épül, ami épül, nem számunkra lesz felhalmozott érték, mindez csak látszat, díszlet, ami lebontható, mint Potemkin falu, és bontásra is kerül, ha kell, egyetlen napon belül!
Még az energiát is odaadták, maguk balfácánok, és most nézhetik magukat! Amíg magyar az energia, az ár taktikai kérdés, lehet egy kicsit játszani vele a szociális hálóban, mert a különbség a gazdaságban úgyis megtérül, ha az magyar. Maguk meg odaadták profitra, viszik is ám rendesen a maguk fillérjeit kifelé, hát nem elég maguknak az a sok adó, még ezzel is engedik megkopasztani magukat!?
Oldalvízen persze magyar versenyzők is vannak. Ők a hírre tesznek. Illetve magukra, magyar betyárokra tesznek, így is, úgy is. Az így azt jelenti, hogy nagyobb kárát hirdetik az országnak, s így a különbözetnek könnyebben lába kélhet, az úgy meg az jelenti, hogy egyébként is tesznek magukra.
Érti már, maga sima honpolgár, maga naiv magyar?!
Ütném a bankembert, én a nyakas, magyar betyár, de karom megáll a levegőben, a lendület ólmos, nehéz mozdulattá merevedik – infarktusom van.
Arra eszmélek, hogy visznek, úgy érzem, órák óta visznek, rá is kérdezek dadogva a mentősre, mi lesz már, kapom azt a gyógyszert, ami meggyógyít, miért nem vagyok már abban a kórházban, amit még akkor építettek, amikor születtem, az apám, az anyám pénzéből, a mások pénzéből, a magyarok pénzéből.
Apámtól tudom, annak idején, amikor néhanapján szót emeltek az alacsony fizetés miatt, azt a választ kapták, hogy azért ennyi a pénz, mert ez csak az egyik fele, az ország építésére kell a másik fele, abból lesz óvoda, iskola, egészségügy, nyugdíj, a társadalom mindenről gondoskodik. Választás nem volt, az ország meg valóban felépült, most már lehet mondani, de hogy, ám tény, hogy minden volt, iskola, kórház, munkahely, biztos nyugdíj stb.
A bankember igazat szólt. Most megtudtam, hogy abból a vagyonból már nincs semmi. A másik fele elveszett, pontosabban szólva mi magunk veszejtettük el, otrombán, gondatlanul, ostobán. Ami azóta épült, nem nekünk épült, látszat és káprázat csupán. Az egyik felét meg már nem sokáig kapjuk, azt a másik feléből termeltük meg…
Szóval, még mindig visznek, hosszú az út, szóvá is teszem a mentőben. Sajnálkozó-gorombán válaszolnak, nem hiszik el, hogy betyár létemre tényleg nem tudom, mi folyik itt, hogy keresik azt a kórházat, amelyik befogad, a többi már megszűnt, vagy most pakolják ki.
Betyár vagyok, nyakas, magyar betyár. Azt hittem, én rabolok, eközben engem raboltak ki. Jó betyárként mindenkor ellenálltam, ha munkát kínáltak, inkább kancsukáztam, ha építeni hívtak, félreálltam, végül vagyonomat elherdáltam.
Felvenném újra a betyárgúnyát, de már nem tehetem. Énekelni sincs kedvem és tarisznyám is üres. Csak ismételgetem, nem vagyok egyedül, ez talán nem csak a saját hibám, milliók talán csak nem szúrják el? Vagy igen? Ha mondják nekik?! Ha (el)vezetik őket?
Hátranézek, emberek közelednek. Emberek jobbról, balról. Nem számít honnan, végül is egyetlen tömeggé válunk, együtt menetelünk, abban a reményben, nyomorúságunkat hátha eltakarja majd abbéli igyekezetünk, hogy közösen bánjuk meg tévelygéseinket, s ebbe talán az is belefér, hogy egyszer majd végre felismerjük igazi vezéreinket is.
*
