02.18.08
Hugh Kenner: Mondattani árnyalatok
A Polísz 2008. februári (111.) számában jelent meg Hugh Kenner Mondattani árnyalatok című esszéje Joyce-ról és Beckettről. Egy rövid részlet a cikkből.
“Az önkioltásnak nincs matematikája, mert itt nincs visszatérés ahhoz, amit ki kellene oltani. A mondat nem tér vissza önmagához, hanem meghatározatlan irányban mozog. Ez a negációnak valóban egész más stratégiája. Amikor Joyce kisebbít és tagad, akkor úgy jár el, mint az ember, aki mindent szürkére fest, elkezdi valahol, aztán egészen másutt végzi. Beckett viszont úgy dolgozik, akár a módszeres villanyszerelő, önmagával köti össze az energiaforrást, hogy az elem kimerüljön.”
07.17.07
Hugh Kenner: Samuel Beckett: A zsákutca komédiása
Beckett komédiájának zsákutcája speciálisan zárt rendszer (mező). Attól a pillanattól kezdve, hogy először látjuk Murphy-t fejen állva, megfeszítve, a hintaszékéhez kötve, amely voltaképpen viktoriánus bútordarab, a hosszú, fakó időszakig, amelynek folyamán az Ó, azok a szép napok Winnie-je beszél, előbb derékig, majd nyakig a homokba temetve, Beckett keresztény ikonográfiát módosító szikár környezetei mozdulatlanná dermesztették a bölcs testét, hogy fölszabadítsák szellemét. Legalább is viszonylag. A határ, a szám és a rendszer szabadságáról van itt szó. Molloy ágyban van; Malone ágyban van; A Megnevezhetetlen örökké “nagy sasként üldögél egy kalitkában”. Hamm karszékében ül, Didi és Gogo egy fa körül lődörög, amelyet Godot nagyjából kijelölt; Watt Sammel társalog és az eszmecsere tartalmazza minden lényeges információnkat a Knott háztartásról, amelyből kiderül, hogy esetleg őrültek házával azonos. És minden egyes ilyen helyéhez kötött szereplő zárt rendszer elemeit dédelgeti, vagy az említett elemeket szabályozó törvényeket vizsgálja.
Ekképp Watt, kis angol szókincs birtokában, előbb a szavak rendjét fordítja meg a mondatban, később a betűk rendjét a szóban, még később a mondatok rendjét a bekezdésben. Majd e három tagból álló rendszer két-két tagját párosítja össze egymással elemeik rendjét ugyancsak megfordítva, végül mind a hármat kombinálja egymással. Vagy megint csak a Watt szövege említ bizonyos Kate-et, “aki huszonegy éves, csinos lány, de túlontúl vérzékeny”, majd az ellenvetést a következő lábjegyzettel némítja el: “Hemofília, mint a prosztata megnagyobbodása, kizárólag férfi betegség. De nem ebben a műben.” A Comment C’est Pim előtt, Pimmel, Pim után című, három egyenlő részében, állandóan ugyanazok a szófordulatok, szólások ismétlődnek, akár a skála hangjegyei, vagy az órásmester szerszámos ládikájának egyes darabjai. És Ó, azok a szép napok, Beckett legalaposabb gyakorlata a zárt rendszer logisztikában, szakadatlanul idézetekkel és ön-idézetekkel dolgozik. Amit csak Winnie kimond, azt kimondja később újra meg újra, minden érintett témájára visszatér, szigorúan kiszámított időközönként. Első sora közhely: “Ismét egy gyönyörű nap.” A második idézet: “Jézus, Krisztus, ámen.” A harmadik ismét idézet: “Mindörökké ámen.” A negyedik: “Rajta, Winnie”, az ötödik pedig idézi a negyediket: “Rajta, kezdd el a napot, Winnie!” Beckett olyan tudatos, akár Bach. Winnie beszél a boldogságról Omar Khayyam modorában, a “szellem szemének” jelenetét emlegeti (W. B. Yeats), ajakrúzsát használva Shakespeare Romeo és Júliájából idézget, a II. felvonásban pedig mindent újra visszahoz, Miltonnal köszöntve a napvilágot: “Üdvözlégy, szent fény!”
Fordította: Romhányi Török Gábor
Egy hosszabb részlet a tanulmányból elérhető a Kráter Műhely Egyesület honlapján: http://www.krater.hu
03.08.07
Molloy (részlet)
Éjfél van. Eső veri az ablakot. Nyugodt vagyok. Minden alszik. Mégis felállok, és az íróasztalomhoz megyek. Nem vagyok álmos. A lámpám egyenletes, gyenge fényt áraszt. Beállítottam. Hajnalig kitart. Hallom a baglyot. Micsoda félelmetes csatakiáltás! Valaha szenvtelenül hallgattam. A fiam alszik. Aludjon csak. Eljön majd az éj, amikor ő sem tud aludni, és az íróasztalához ül. Rám akkor már nem emlékszik senki.Hosszú lesz a jelentésem. Talán nem is fejezem be. Moran a nevem. Jacques Moran. Így hívnak. Tönkrementem. A fiam is. Még csak nem is sejti. Azt hiszi, az élet, az igazi élet küszöbén áll. Egyébként ez igaz. Jacques-nak hívják, mint engem. Ebből nem származhat zavar. Emlékszem a napra, amikor parancsot kaptam, hogy dolgozzam a Molloy-ügyön. Nyári vasárnap volt. A kertemben üldögéltem, szalmafonatú karosszékben, térdemen csukott, fekete könyv. Tizenegy körül járhatott az idő, korán volt, még nem kellett a templomba indulnom. Ízlelgettem a pihenőnapot, helytelenítve, hogy bizonyos egyházkerületekben túlzott fontosságot tulajdonítanak neki. Szerintem nem elítélendő, ha vasárnap dolgozik, sőt játszik az ember. Minden attól függ, milyen lélekkel dolgozik vagy játszik, milyen munkát végez, mit játszik, szerintem. Elégedetten gondoltam arra, hogy ez a kissé szabados felfogás egyre nagyobb teret hódít, még a papság körében is, és a megszentelt nap, ha elmentünk a misére és adakoztunk, bizonyos szempontból olyan napnak tekinthető, mint a többi. Mindez nem érintett közelről, mindig szerettem a semmittevést. És szívesen pihentem volna munkanapokon is, ha megengedhetem magamnak. Nem mintha igazán lusta lettem volna. Másról volt szó. Mások munkáját figyelve, amelyről tudtam, hogy sokkal jobban csinálnám, ha csinálnám, és jobban is csináltam, ahányszor csak rászántam magam, olyanféle érzésem támadt, hogy olyan hivatalt viselek, amivel semmilyen tevékeny munka nem ér fel. De hét közben ilyen öröm csak ritkán adatott meg nekem.
Szép idő volt. Révetegen bámultam a kaptáraimat, a méhek sürgés-forgását. Hallottam a kerti kavicson a fiam rohanó lépteit, a jó ég tudja, miféle fogócskát vagy bújócskát játszott önfeledten. Odakiabáltam, hogy ne piszkítsa be magát. Nem felelt.
Minden nyugodt volt. Szellő se rezdült. A szomszédaim kéményeiből egyenes, kék füst szállt fel. Csak a pihenés hangjai törték meg a csendet: krikettütő és labda zaja, fűnyírógép a távolból, gereblye a kerti fövenyen és kedves templomom harangszava. Meg persze a madarak, főleg a rigók, bár csak bágyadtan fütyörésztek a hőség miatt, és már hajnaltájban leköltöztek a magasabb ágakról a bokrok árnyékába. Örömmel szívtam be a verbénák illatát.
Így teltek el utolsó boldog, nyugodt pillanataim.
Egy férfi lépett a kertbe, és határozott léptekkel felém tartott. Jól ismertem. Semmi kifogásom ellene, hogy egy szomszéd vasárnap bekukkantson, ha kedve szottyan rá, bár szívesebben nem vagyok otthon senkinek. De az említett férfi nem volt a szomszédom. Hivatalos kapcsolatban voltunk, és hosszú utat tett meg, hogy zaklasson. Tehát minden okom megvolt rá, hogy hűvösen fogadjam, annál is inkább, mert egyenesen arrafelé tartott, ahol ültem, az almafám alatt. Nagyon rossz szemmel nézem azokat az embereket, akik ezt megengedik maguknak. Ha beszélni akarnak velem, csengessenek a ház kapujánál. Marthe tudja, mi a teendő. Azt hittem, rejtve vagyok minden látogató szeme elől, aki betér hozzám, s végigjön a kis fasoron, mely a kertet köti össze a ház kapujával, és így is volt. De a kertkapu csapódásának zajára mély felháborodással fordultam hátra, és meg is pillantottam, a lombokon keresztül csak homályosan, a magas alakot, amint egyenesen felém tart a pázsiton keresztül. Nem álltam fel, és nem is kínáltam hellyel. Megállt előttem, csendben méregettük egymást. Vastag, sötét ünneplő öltönyét viselte, ami betetőzte rosszkedvemet. Mindig undorított a külsőségeknek ez az otromba tisztelete, míg a lélek csak rongyokban érzi jól magát. Néztem a hatalmas lábakat, eltaposták a százszorszépeimet. Legszívesebben leütöttem volna. Sajnos nem csupán róla volt szó. Üljön le – mondtam végül megenyhülten, amikor eszembe jutott, hogy voltaképpen csak közvetítő szerepet tölt be. Igen, hirtelen megszántam őt is, meg magamat is. Leült, megtörölte a homlokát. Észrevettem a fiamat, aki egy bokor mögül leskelődött. A fiam tizenhárom-tizennégy éves lehetett akkoriban. Nagy volt és erős a korához képest. Értelmi képességei időnként nagyjából elérték az átlagot. Apja fia! Odahívtam és megparancsoltam, hogy hozzon sört. Eléggé gyakran magam is kénytelen voltam leskelődni. A fiam ösztönösen utánzott. Meglepően rövid idő múlva tért vissza két pohárral és egy literes üveg sörrel. Felnyitotta az üveget, és kiszolgált bennünket. Nagyon szerette felnyitni az üvegeket. Mondtam neki, mosakodjon meg, szedje rendbe a ruháját, szóval készüljön a nyilvános megjelenésre, mert nemsokára kezdődik a mise. Maradhat – mondta Gaber. Nem akarom, hogy maradjon, mondtam. A fiam felé fordulva megismételtem, hogy készülődjön. Ha ki nem állhattam valamit akkoriban, hát az a késés volt a déli miséről. Ahogy akarja – mondta Gaber. Régebben már próbáltunk tegeződni. Hiába. Csak két személlyel tegeződtem. Akkor is, most is. Jacques durcásan elment, a szájába dugott ujjal, utálatos és egészségtelen szokás, de még mindig jobb, mintha az orrában turkálna, szerintem. Mert ha az ujját a szájába dugva a fiam elkerülte, hogy az orrába vagy máshová dugja az ujját, akkor bizonyos szempontból igaza volt.
Itt vannak az utasítások – mondta Gaber. Noteszt vett elő zsebéből, és olvasni kezdte. Néha becsukta a noteszt, gondosan benne hagyva az ujját, és különféle megjegyzésekkel egészítette ki, amit olvasott, bár erre semmi szükség nem volt, mert tudtam a dolgomat. Amikor végre befejezte, megmondtam, hogy ez a munka nem érdekel, és a főnök jobban tenné, ha más ügynökhöz fordulna. Ragaszkodik magához, isten tudja, miért – mondta Gaber. Biztos megmondta, miért – mondtam, mert hízelgést sejtettem, és éltem-haltam a hízelgésért. Azt mondta – felelte Gaber –, hogy csak maga tudja elvégezni ezt a munkát. Többé-kevésbé ezt akartam hallani. Pedig – mondtam – az ügy szinte gyerekesen egyszerűnek látszik. Gaber dühös keserűséggel kezdte szidni a főnökünket, aki öreg éjszaka zavarta fel, éppen amikor szeretkezni akart a feleségével. Ilyen marhaságért! – tette hozzá. És azt mondta, hogy csak bennem bízik? – kérdeztem. Már azt se tudja, mit beszél – mondta Gaber. És hozzátette: Azt se, hogy mit csinál. Megtörölte a keménykalapja karimáját, figyelmesen nézegette a belsejét, mintha keresne ott valamit. Hát, nehéz elutasítani – mondtam, jól tudva, hogy semmiképp nem utasíthatom el. Elutasítani? De mi, ügynökök, néha dohogtunk egymás közt, úgy tettünk, mintha szabad emberek volnánk. Ma indul – mondta Gaber. Ma! – kiáltottam fel –, megbolondult a főnök! – A fia elkíséri – mondta Gaber. Nem szóltam semmit. Ha komolyra fordult a dolog, hallgattunk. Gaber becsukta gombra záródó noteszét, zsebre tette, és rágombolta a zsebet. Felállt, és végigsimított a mellén. Innék még egyet – mondta. Menjen a konyhába! – mondtam, a cseléd kiszolgálja. Viszlát, Moran – mondta.
Késő volt már, nem mehettem a misére. Az órámat se kellett megnéznem, tudtam, hogy nélkülem kezdődött meg a mise. Én, aki sohasem mulasztottam el a misét, éppen akkor, vasárnap mulasztottam el! Amikor pedig olyan nagy szükségem lett volna rá! Indulás előtt! Elhatároztam, hogy külön meghallgatást kérek, a délután folyamán. Megleszek én ebéd nélkül. A jó Ambroise atyával mindig lehet beszélni.
Hívtam Jacques-ot. Eredménytelenül. Azt gondoltam: Látta, hogy még tárgyalok, elment egyedül a misére. E magyarázat később igaznak bizonyult. De hozzátettem: Azért odajöhetett volna hozzám, mielőtt elindul. Szívesen elmélkedtem magamban beszélve, olyankor mozgott az ajkam. Biztos félt, hogy zavar, és megszidom. Mert néha mértéktelenül büntettem a fiamat, ezért egy kicsit félt tőlem. Engem sohasem büntettek eléggé. Ó, nem is kényeztettek, csak éppen elhanyagoltak. Ilyesmiből pedig rossz szokások származhatnak, és később nehéz leszokni róluk, még a legállhatatosabb igyekezettel is. Ettől a szerencsétlenségtől akartam megkímélni a fiamat, időnként egy-egy jókora pofonnal és a megfelelő magyarázattal együtt. Majd arra gondoltam: Lenne képe azt mondani, hogy a miséről jön, ha ott se volt, ha, mondjuk a vágóhíd mögött játszott a haverjaival? Elhatároztam, hogy Ambroise atyával kiugratom a nyulat a bokorból. Mert semmi szükség rá, hogy a fiam azt képzelje, büntetlenül hazudhat nekem. Ha pedig Ambroise atya nem tud felvilágosítást adni, akkor a sekrestyéshez fordulok, lehetetlen ugyanis, hogy az ő figyelmét elkerülte volna a fiam jelenléte a déli misén. Mert jól tudtam, hogy a sekrestyésnek jegyzéke van a hívekről, és a szenteltvíztartó mellett állva kipipál bennünket a feloldozás pillanatában. Megjegyzendő részlet, hogy Ambroise atya mit sem tud e fondorlatról, hát igen, mindennemű megfigyelés gyalázat a jó Ambroise atya szerint. És tüstént kirúgja a sekrestyést, ha megneszel valamit ebből az arcátlanságból. A sekrestyés bizonyára a saját épülésére vezette ezt a jegyzéket naprakészen, komoly ügybuzgalommal. A déli misén így történtek a dolgok, azt tudom, hogy a többi szertartáson mi játszódott le, arról fogalmam sincs, mert máskor be sem tettem a lábam a templomba. De megkockáztatnám, hogy máskor is ellenőrizték a híveket, ha nem is maga a sekrestyés, mert tömérdek dolga akadt, hanem valamelyik fia a sok közül. Különös plébánia. A nyáj többet tud, mint a pásztor, olyan dolgokról, melyek inkább a pásztorra tartoznának.
Ilyesmin járt az eszem a fiam visszatérését és Gaber távozását várva, mert még nem láttam, hogy elment volna. Ma este különösnek tűnik, hogy abban a döntő pillanatban a fiam, a hiányos nevelése jutott eszembe, meg Ambroise atya és Joly sekrestyés a jegyzékével. Nem tudtam volna hasznosabban tölteni az időt, azok után, amit hallottam? Akkor még nem vettem komolyan az ügyet, ez az igazság. S annál is inkább csodálkozom, mert a hanyagság nem tartozott a jellemvonásaim közé. Tán ösztönösen másra gondolva akartam még néhány perc nyugalomhoz jutni? De még ha így volt is, ha Gaber tájékoztatása alapján méltatlannak tartottam magamhoz az ügyet, a főnök mégis ragaszkodott hozzám, hozzám, Moranhoz, senki máshoz, és ebből meg abból az újságból, hogy a fiam is elkísér, rájöhettem volna, hogy nem közönséges munkáról van szó. Ahelyett, hogy nyomban testileg-lelkileg az ügynek szenteltem volna magam, leszármazottam fogyatékosságain meg környezetem viselt dolgain tűnődtem. Pedig már dolgozott bennem a méreg, amit az imént töltöttek belém. Folyton izegtem-mozogtam a karosszékben, eltakartam kezemmel az arcom, keresztbe tettem a lábam, majd megcseréltem, ismét kinyújtottam stb., nem találtam a helyem. A világ már megváltoztatta színét és súlyát, nemsokára el kellett ismernem: ideges vagyok.
Bosszankodva gondoltam a sörre, amit megittam. Kiszolgáltatják-e nekem a szentségeket egy pohár Wallenstein után? És ha nem szólnék róla? Böjtöltél, fiam? Hátha nem kérdeznek semmit. De Isten előbb-utóbb megtudja. Tán megbocsát. Vajon a világos sörre is vonatkozik az oltáriszentség tilalma? Kipróbálhatom. Hogy szól erről az egyház tanítása? És ha szentségtörést követek el? Elhatároztam, hogy mentolos cukrot fogok szopogatni a paplakba menet.