10.07.14
A van Velde fivérek festészete avagy a világ és a nadrág
11.29.12
Mark Nixon: Samuel Beckett Németországban (1936-37)
10.25.12
Leslie Hill: Fikció, mítosz és azonosság - Samuel Beckett regénytrilógiájában
„Világunk már nem hoz létre új mítoszokat és a költészet mítoszai, ha nem hihetők, végül nem tárnak föl egyebet, csak az űrt.”
Georges Bataille
Samuel Beckett trilógiájának - Molloy – Malone meghal – A megnevezhetetlen – kritikai fogadtatása gyakorta rámutatott a tényre, hogy e regények milyen mértékben hozzák létre önmagukat tulajdon fikcióik tagadásaként, valamint elbeszélői impulzusaik fokozatos csillapításaként. Gyakran éreztem, hogy e folyamat megkísérli a trilógia beszélő hangját megfosztani minden fiktív én elbeszélés támpontjától, hogy a nyelven túli én élményéhez jusson el, nem is annyira leírhatatlan azonosságként, mint inkább – Olga Bernal szavaival - jelek támpontjától megfosztott tudatként. Ugyanez a kritikus írja néhány oldallal odébb:
„Nehéz, lehetetlen, általa „szenvedésnek” minősített vállalkozás, Beckett hősének e vállalkozása, amely abban áll, hogy minden fikción innen akarja megragadni az embert. Ez az oka annak, hogy képtelen eljutni a jelenvalósághoz, a létezéshez.”
E cikk célja ezen álláspont érvényességének vizsgálata, valamint igyekszik fényt deríteni a becketti fikció többértelműségére és különnemű összetettségére.
De mielőtt magukat a regényeket vennénk szemügyre, először is talán fontos volna megvizsgálnunk azt a különös tényt az író karrierjében fikciója szempontjából, amelyet a trilógia fényében a különnemű összetettség példás megnyilvánulásának tekinthetünk: vagyis a szerző elhatározását, hogy ettől kezdve idegen nyelven komponálja regényeit. Mert talán igaz, hogy számos kritikus gyakran és meggyőzően nyilatkozott Beckett-ről, mint saját szövegei briliáns fordítójáról, és a francia meg angol szövegváltozatok különböző tonalitásáról, de mindeddig elhanyagolták azon lehetséges hatás vizsgálatát, amelyet az új nyelv használata gyakorolt a becketti írásra.
E kérdés értő megválaszolását először Hugh Kennertől kaptuk, aki Beckett olvasásának általában poszt-kartéziánus megközelítésében a következőképpen érvel:
„A szavak, amelyekkel végrehajtom a tudatos létemmel folytatott végtelen párbeszédet, fürtösödnek, szerteágaznak és színezik az egyetlen személyt, aki én vagyok, senki más, hogy egységet képezzenek valamivel, amit az önmegfigyelés énnek nevez … Az új szavak módosult énné igyekeznek kristályosodni, jóllehet a személy ugyanaz. És a tanult új szavak rendszere, ha alkalmas új tudat formálására, az életben később a gyakorlott értelem segítségével, mindennemű potenciális személyiséget közelebb vonz a gondolkodáshoz.”
(Samuel Beckett: A critical study).
Minden idegen nyelvet tanulmányozó hallgató tanúsíthatja, hogy az új nyelv alkalmazása az én módosulását vonja maga után, valamint az én helyének átértékelését a nyelvben. De az már nem biztos, hogy ez a másik, új személyesség közelebb visz a gondolkodáshoz. Az új nyelv használata inkább lehetővé teszi Beckett-nek, hogy másként közelítsen a nyelv egész problematikájához; lehetővé teszi a nyelvi válság Watt-ban kifejtett új megközelítését, amelyből kialakul a nyelvhez való jellegzetes viszonya. Mert az író már nem anyanyelvének erejével áll szemben (ami egyébiránt angol-ír anyanyelvű szerzőnél már önmagában is problematikus) és az igénnyel, mint a Watt-ban, hogy e nyelvet tulajdon lerombolása eszközeként használja, hanem egy másik, radikálisan más nyelv ingadozó kettősségével. Valóban: a másik nyelv üzemében kovácsolódott másik én, a távolság tekintetében, amely az írót e nyelv történetéhez kapcsolja, egészen példás módon fiktív én lesz, amelyben az író újjá születik s minden pillanatban szembekerül új választását megelőző nyelvével. S az énnek ezt a folytonosan megújított szembefordulását a nyelvvel – a becketti írás lehetséges életrajzi dimenzióján túl –, hangszereli újra a trilógia, állandó feszültségként alkotva meg önmagát a változékony ír nevek és a névtelen francia hang között, amely feszültség terében a szerző helyét nem lehet kijelölni, mivel teljességgel elbizonytalanodott egy sor fiktív álca mögött.
Ám a fiktív én e tudatossága nem csupán Beckett művére jellemző. Ellenkezőleg: számos szerző, például Nietzsche és a logikai pozitivisták, hangsúlyozták a filozófiai diskurzus helytelen felfogását, vagyis a cinkosságot a hétköznapi élet nyelvi kommunikációjával, hogy az indo-európai nyelvek szintaktikai kategóriájáról aggályosság nélkül tér át a merev metafizikai fogalmak tételezésére. E perspektívában a fogalmak egész láncolatát, amely Szókrátésztől napjainkig a Nyugat gondolkodását kialakította – mint például „lét”, „én” vagy „azonosság” – fikciónak tekinthető, amely az autonóm és kulturálisan relatív nyelvtani struktúrák spekulatív használatából eredeztethető. Tényleg: valószínű, hogy a nyelvi tudatosságot megelőző egységesített gondolkodás fogalma – bármennyire is negatív vagy kifinomult e tudatosság – egy én folyamatának megfordítása, amelyet a nyelv és a kijelentés mozgása alkot meg és rombol le, mindez pedig fokozott mértékben igaz, ha az én idegen nyelvvel jegyzi el magát.
Ám az efféle filozófiai témák csak annyiban érintik Beckett regényeit, amennyiben valamennyi nyelv és filozófiai fogalom alapját demonstrálják, továbbá hozzájárulnak a trilógia filozófiai támpontjainak magyarázatához. Mert valóban nem volna igaz az állításunk, hogy olyan filozófiai fogalmak, mint az „én” mechanikusan származnak a nyugati nyelvekből. Sokkal inkább – és itt mutatkozik meg relevanciájuk a trilógia olvasását illetően – szükséges elméleti konstrukciók, amelyek nélkül lehetetlen lenne a gondolkodás. Ahogyan Nietzsche írja egy roppant fontos posztumusz szövegében:
„A lét tételezése szükséges, hogy gondolkodhassunk és következtethessünk: a logika csak változatlan állapotok képleteivel foglalkozik. Ezért e posztulátum nélkülözi a valóság követelményeit: a „lét” fogalma szemléletünk része. Az „én” mint létező (-melyet nem érint a változás és a fejlődés).
A szubjektum fiktív világa, a szubsztancia, az „ész” szükségesek: él bennünk a rendezés, az egyszerűsítés, a hamisítás ereje, igyekszünk mesterséges megkülönböztetéseket tenni. Az „igazság”, mint az érzékletek sokféleségén való úrrá levés eszköze.”
A fikció ekképp értelem és értelmetlenség közötti határ lesz; azt mondhatjuk, mind Beckett, mind Nietzsche számára a nyelven túl van, nem különös, nem-szubjektív tudatosságként, hanem folyamatként, amelynek becsapódása nem szakítja meg a fikciót, hanem kimozdítja rögzüléséből, hogy a „szakadatlan, feltétel nélkül megújuló létezés és a vonalról való letérés” útjára vetítse. (Murphy).
A Beckett trilógia a legjobban így olvasható: e kontextusban, ahol a nyelvi mozgás állandóan szembefordul az irodalom létrehozásával és szétforgácsolásával.
Gyakorta kimutatták, hogy mind Molloy, mind Moran gyorsan fölismeri én-elbeszélése kísérletének fiktív természetét és mindketten rámutatnak nyelvi élményükre beszélő énjeik valóságának radikális és elkerülhetetlen mitikus megjelenítéseként. A trilógia szereplője, ahányszor csak kinyitja a száját, a végzet, a „fátum” elkerülhetetlenségével, már régen megfogalmazott és elhangzott dolgokat mond, nem tesz mást csak ismétli, a fikción belül, a nyelvből való eltűnésének lehetetlen meséjét:
„Csak azt tudom, amit a szavak tudnak, és a holt tárgyak, és nem is kevés az, bizony elmondhatom, van eleje, közepe és vége, mint a jól szerkesztett mondatoknak, meg a hullák hosszúszonátájának. És őszintén szólva nem is fontos igazán, hogy ezt vagy éppen azt mondom. Alkot az ember, ha beszél. Nem jó, téves, mint mindig! Nem alkotunk semmit, azt hisszük alkotunk, de nincs menekvés, csak a leckénk töredékeit mondjuk fel dadogva, amit valaha kívülről tudtunk, de rég elfelejtettük, könnyek nélkül siratjuk el az életet.”
Ha a beszédhang belép a nyelvbe, akkor már elveszti semleges eredetét vagy valóságát és a nyelvi élmény egyértelmű lesz a közlés vágya és a kijelentés hamissága közötti ellentmondásos különbséggel. A trilógia drámája az önmeghatározás lehetetlensége és a konvenció követelménye között zajlik, mely szerint az „ember vagy hazudozik vagy hallgat.” (Molloy).
Mindenesetre ellentmondásos, hogy az én meséjét csak felbomlásának pillanataiban sikerül megragadnunk, fiktív elidegenedésének elkerülésével, amelyet az én magyarázatának diskurzusa mutatott be: a regények csak így képesek kitölteni ennek az elidegenítő hamisságnak a réseit. Molloy csak az én-magyarázat közvetítése útján nyeri el léte tudatosságát, de ehhez az átmeneti megoldáshoz csupán tulajdon törékenysége bizonyosságával jut. Az önmeghatározásban több a kérdés, mint a válasz. Amint Molloy kijelenti:
„De aztán figyelnünk kell ám, meg kérdéseket intézni magunkhoz, például azt, hogy élünk-e még és ha nem, mikor haltunk meg és ha igen, mennyi van még hátra, bármit, ami megakadályozhatja, hogy elveszítsük gondolataink fonalát. Én szívesen tettem föl magamnak kérdéseket, egyiket a másik után, csak hogy elmélkedhessek rajtuk. Nem, nem szívesen, hanem azért, hogy tudjam, még itt vagyok. Pedig nem jelentett semmit számomra, hogy még itt vagyok. Ezt nevezem én gondolkodásnak. Majdnem szünet nélkül gondolkodtam, nem mertem abbahagyni.”
Molloy számára létének egyetlen bizonyosságát ön-szemléletének álomszerű fonala adja nyelvileg és kérdéseiben; a gondolkodás, mint intellektuális folyamat egyet jelent az énen való elmélkedéssel a nyelv tükrében. A trilógia fikciói a beszélő hang „énje” ábrázolásainak tekinthetők a nyelv perspektívájából; az azonosság, amint Nietzsche érvel, a perspektíva része. Martin Esslin hozzáfűzi: „Az önészlelés létünk alapfeltétele; azért létezünk és addig, ameddig észleljük önmagunkat.”
És ennek az önészlelésnek a nyelv a hordozó közege, „ez a születéskor, sőt előtte felhangzó moraj.” Az én így megosztottnak marad meg, külsőlegesként önmagához képest. Mert amint Malone rádöbben: „és a nemlét kapujában sikerül valaki másnak lennem.”
E kontextusban olybá tűnik, hogy a trilógia beszélő hangjának tulajdon léte bizonyossága megerősítése érdekében pótolnia kell képe hiányosságát egy fiktív személy tárgyiasult közvetítésével. Ám a közvetítés ezen eljárásai megfosztják a beszédhangot a nyelv elől való kitérés reményétől. Inkább az elkerülhetetlen hasadás sikamlós ösvényére kényszerítik e hangot. Mihelyt e hang a nyelven belül helyezkedik el, máris önmagától való elidegenedésre ítéltetett. De senki sem kerülhet a nyelven kívülre, mivel a nyelv mindig megelőzi a nyelvi túllépés kísérletét. Nyelv nélkül a beszédhangnak nem lenne meg az a tudata, hogy megszabadulhat a nyelvtől. A beszédhang tervezheti csupán körvonalait, amelyeket a befelé fordulás és elutasítás, alkotás és rombolás ingadozó dialektikájának vonalai határolnak. „A lényeg – írja Malone – a táplálkozás és ürítés, bili és tál, ez a két pólus, ha folytatni akarjuk, igen – fűzi tovább a szót -, megpróbálok létrehozni egy apró teremtményt, a saját képemre s a karomba zárom. És felfalom majd, ha úgy látom, rosszul sikerült, vagy túlságosan is hasonlít rám.”
Ekképp az azonosság külső burka, amellyel a fiktív személy ruházza föl a beszédhangot, csak a szétszóródás még radikálisabb folyamatához vezethet. Amint Moran írja egy híres részletben:
„Inkább szétforgácsolódás volt ez vagy összeomlás, igen, összeomlott bennem minden, ami öröktől fogva oltalmazott attól, amire ítéltettem. Vagy mintha iszonyatos sebességgel rohantam volna valami fény, egy arc felé, amit ismertem egykor, csak megtagadtam. De hogyan is írjam le ezt az élményt, az áthatolhatatlan sötét tömb látványát, meg a hangot, mintha kavics csikorgott volna, majd egyszerre minden cseppfolyóssá változott.”
Az ilyen részletek mintha teljesen elvetnék a fikció, mint elidegenedés fogalmát és a fikcióba foglalnák az alatta meghúzódó felbomlás folyamatát. Amint a Megnevezhetetlen kijelenti, egyébiránt némiképp ellentmondásban azzal, amit másutt mondott:
„a legegyszerűbb azt mondani, amit mondok, amit mondani fogok, ha tudok, a helyre szorítkozni, ahol vagyok, rám, aki vagyok, a lehetetlenség ellenére, hogy képtelen vagyok gondolkodni, beszélni, mivel beszélnem kell, tehát gondolkodnom is egy kicsit.”
Jóllehet kockázatos lenne igazságértéket tulajdonítanunk az efféle kijelentésnek, az olvasó figyelmét itt talán arra hívják föl, hogy újra gondolja át a becketti fikció természetét, tegye föl a kérdést, hogy a „fiktív elidegenedés” gondolata nem ugyancsak fikció-e, koncentráljon e fikciók többértelműségére és hogy mi módon „hamisak, mint mindig.”
A látszólag nevetséges fikciók ismétlése mögött számos kritikus kimutatta a visszatérő mitológiai motívumok egész sorát. Jóllehet Molloy találkozása Lousse-szal az „elgázolt kutya” ironikusan irodalmi története, az olvasó elé „mégis hatalmas erejű képek tárulnak, amelyek rendkívüli éles körvonalaik ellenére áthatolhatatlanok maradnak, mintha roppant kivehetően hallanánk idegen nyelvű szöveget.”(Dieter Wellershoff). Ez a nyelv, írja ugyanez a kritikus, a mítosz nyelve. Molloy maga jelenti ki, hogy annak ellenére, hogy az elbeszélés nyelve az imperfektum, „én a jelenben beszélek, olyan könnyű a jelenben beszélni, ha a múltról van szó. Ez a mitológiai jelen, ne is törődjetek vele.”
A Nyugtató elbeszélője az előbbivel szimmetrikus módon kijelenti, hogy „mégis a múltban beszélem el történetemet, mintha mítoszról vagy régi meséről volna szó, mert ma este más korra van szükségem, amelyben az lettem, aki vagyok.”
A trilógia időbeli struktúrája tehát távolról sem lineáris. A múlt előidejűsége határozottan zavaros, ahogy a mitológiai utalások a jelenben tárulnak elénk elvegyülve a beszélő kijelentésének jelenével. A beszélő folytonos közbeszólásai kétségbe vonják e múlt idő hitelességét, így ez állandóan összefonódik a jelennel. És megfordítva: a jövő idő folyton jelen marad, ahogy az én monológja egy potenciális és elérhetetlen jövőre irányul: „A beszéd folytatását az teszi lehetővé, hogy állandóan igyekszünk kiküszöbölni a dolgokat, elhallgattatni a hangjukat.” A beszélő hang jelen idejét – amelyet a hagyomány szerint a filozófiai „cogito” kontextusában, valamint a belső monológ, mint a jelen idő és az azonosság kontextusában értelmeznek – a becketti írás a habozás terévé változtatja, a „túl későn” és a „még nem” közötti réssé, amint az élet Malone számára a lehetetlen születés és a hasonlóképp lehetetlen halál ideje közötti időtartam. Egy másik kritikus: „az idő érzékelése … ellentmondásos módon kettős: kiterjedő és zsugorodó ugyanakkor, kiterjed az abszolút végtelen irányában, majd lelassul és abszolút egyidejűséggé zsugorodik … aztán fölgyorsul.” (Ross Chambers). Körkörös az idő a Beckett trilógiában s a személyesség jelenléte elhomályosul a múlt és a jövő folytonos váltakozásában, ezek pedig nem tiszta tudatosságok, hanem mitikusan visszatérő minőségek. Amint Molloy panaszolja:
„Az életem, az életem, néha úgy beszélek róla, mintha már befejeződött volna, néha meg, mint valami kedélyes tréfáról, aminek még nincs vége, pedig tévedek bizony, mert befejeződött és mégsem ért véget, hát ezt meg milyen igeidővel fejezzem ki?”
Beckett trilógiája ekképp a transzcendentális én fogalmát fikciók spirális sorozatába veti, amelyek, törékenységük ellenére, körülírják tulajdon eredetük rejtélyét, „létezésem leírhatatlan tákolmányát”. És a trilógia mitikus időbelisége ezt az ellentmondásos szerepet van hivatva játszani. Georges Bataille így ír:
„Molloy születését minden bizonnyal nem tudós kompozíciónak köszönhetjük, hanem … torz és az ész szendergéséből származó mitikus kompozíciónak, mert ez az egyetlen, amely megfelel a megragadhatatlan valóságnak. Két analóg igazság csak a mítosz formájában ölthet bennünk testet, vagyis a halálnak és ennek az „embertelenségnek” az igazsága, amely a halál eleven látszata. A valóság ilyen negatív minőségei nem jelenhetnek meg a diskurzus tiszta, jól kivehető árnyalataiban, de az biztos, hogy sem a halál, sem az embertelenség, e két nem létező minőség, nem lehet közömbös létezésünk iránt, amelynek határát, hátterét és végső igazságát jelentik.”
(Le silence de Molloy)
Tehát a trilógia fikciói két szinten olvasandók: mint önkényes és szó szerinti nyelvészeti fikciók és mint saját eredetük rejtélyes pontjának mitológiai visszakeresései az én életében.
Legvilágosabban Beckett a „Nyugtató” című novellájának idézett szövegéből derül ki, mi történik, ha a fiktív elidegenedés fogalmát megfordítjuk. A narrátor írja:
„Ma este velem kell történnie valaminek, a testemmel, mint a mítoszokban és metamorfózisokban, e vén testtel, amellyel soha semmi sem történt, amely nem találkozott semmivel, nem szeretett semmit, nem akart semmit, beburkolt, ám rosszul burkolt univerzumában, semmit sem akart, ha csak azt nem, hogy olvadjanak föl a jéghegyek, dőljenek le a síkok és a görbe felületek, nagyok és kicsik s mindez tűnjön el önnön képeinek romjai alatt.”
Az én rejtett metaforáját, amely a szintaxis és a valóság közötti analógián alapult, a nyelv tükrében való önszemléleten, most felváltja a metamorfózis folyamata, ez a metamorfózis pedig az én két lényegi részét érinti: a nyelvet és a testet.
Az elbeszélés linearitását, különösen a Malone meghal-ban, fokozatosan fölváltja a szabálytalan rezgés a fikció és a szerzői közbeszólások között, amelyeket Malone „játékként” határoz meg, de mindez egy, a mélyben gyökerező apória élménye. A nyelv képtelen tükrözni az én azonosságát és egy sor megszakított töredékké forgácsolódik, melyek megfoghatatlanok, de mindegyik ilyen töredék újra írja a beszédhang és a nyelv szembefordulásának problematikáját. G. Celati írja: „A szöveg megszakított nyomvonallá, hirtelen beálló, nehezen érthető apró egységekké, eltérésekké és ironikus közbeszúrásokká szakadozik, amelyek lényegileg interpolációk sorát alkotják.” Beckett prózájának a kijelentés (énonciation) heterogenitása adja jellegzetes kádenciáját. A mondat egységét a vessző megszállott ismétlése szakítja meg, az értelmet a befejezetlen végesség zónájába taszítva. Ez teszi jellegzetessé a mitológiai jelen időbeliségét. A nyelv újra meg újra nem a hamis azonosság biztosítékaként tör be a trilógiába, hanem hangként. A művek a vegytiszta hangélmény nyomai lesznek, leválnak mindennemű valóságról és önkifejezésről, mégis „örökre belevésődnek az emlékezetembe.”
„Igen, a szavak, amelyeket hallottam és bizony hallottam, mert elég éles volt a hallásom, amikor első ízben hallottam, másodízben, sőt harmadszorra, de mindig tiszta hangként, mindenféle jelentés nélkül … És azok a szavak, amelyeket maga ejtettem ki, majdnem mindig bizonyos értelmi erőfeszítés eredményeként, gyakorta csupán rovarszárnyak zizegése hangját hallatták.”
(Molloy).
A szöveg nem egyetlen, magát nyelvben kifejező tudat folytonossága szerint íródik, hanem „többek között, két szánalmas bohóc” gajdolása szerint.
A nyelv szövegbe, „mint elemi hangok testébe” való visszatérésével párhuzamosan, a beszélő hang teste ismét megjelenik a szövegben. Ez a test már nem az azonossága birtokában lévő én teste, amelyet a lét tapasztalatai hierarchikusan képeznek a tudat forrásává, hanem olyan test, amely már magán viseli a nyelvvel való eredendő és rejtélyes összeütközések stigmáit. Akárcsak a „Hogy is van ez” viseli magán a Pim-mel való találkozás nyomait. Ahogyan Moran szemléli önmaga képét a nyelvben - ahogyan egy korábbi regényben Sam nézte Wattot a kerítés résein át, Murphy pedig Mr. Endont a sakktábla fölött – most ez a másik test válik láthatóvá, felhívja az én figyelmét léte természetére, kegyetlen megszületésére a nyelvben:
„És akkor egy kis gömböt láttam, amint lassan emelkedik a szörnyű mélységekből, előbb lassan, a nyugodt vizeken át, alig tudtam megkülönböztetni az apró buborékoktól, melyek kísérték, majd egyszer csak arc lett belőle, lyukakat láttam a szem, a száj és a többi seb helyén, de nem tudtam, férfiarc-e vagy női, öreg vagy fiatal, és azt sem, hogy nyugodt kifejezése is nem a víznek köszönhető-e, mely elválasztja a fénytől.”
Ez a test persze nem ugyanaz, mint a személyesség tagoltan megépített szerkezete, hanem másik test, amely megkettőzi az előbbit, de nem azonos vele. Ez a test a létezés redukálhatatlan tőkéje, mint kiterjedés, amelyen az én nyelve rögzül és sebeket ejt és amelyen trilógia különböző alakjai „sort, vagy inkább helyi sajátosságok egymásutánját alkotják”. (Malone meghal). Ez a test elveszti homogén egységét és fölemészti az alulhatározottság; nyelvek, „az elhúzódó őrület” (Molloy) ellentmondásos helyévé változik, amelyből minden azonosságot kiűztek és ahol az én homályos, elmosódó képei fölfedik a töredékesség káoszát:
„Felöltözöm, kimegyek a szobából, és minden megváltozik. Fejemből leszalad a vér, megrohannak a tárgyak hangjai, szétválnak, egyesülnek, ezer darabra törnek, nem ismerem föl a hasonlóságokat, bőröm minden négyzetmillimétere más és más üzenetet közvetít, hánykolódom a jelenségek viharában.”
(Molloy).
A jellemek közötti különbségek elmosódnak. A trilógia valamennyi fiktív énje „bevésődik annak az elgondolhatatlan ősnek a húsába, akiről nem lehet mondani semmit.” Aki a trilógia Megnevezhetetlenje lesz, a „nagy, sima golyó” és aki, ha elmondhatjuk róla, hogy megelőzi a nyelvet, akkor ezt csak a beszéd fizikai feltételeként teszi, mint az „anyag, a szakadatlanul hasztalan kötött, horgolt anyag”, amelyet az „ész jótékony gennye a kelések hálózatával borított be”. (A megnevezhetetlen). A trilógia hangja a negatívitás folyamatának külső megnyilvánulása, amelynek a személyesség köszönheti születését és amely önmaga a saját „névtelen lényegében.” (Molloy). Beckett fikciója a test és a nyelv eredendő és rejtélyes szembenállása körül forog és, amint már említettem, e szembenállást még inkább kiélezi egy közbeiktatott idegen nyelv – a francia – is; ezen keresztül kerül sor e heterogén összeütközés elbeszélésére.
Tehát egyáltalán nem a lét vagy nemlét világosan meg nem fogalmazott szembeállítási kísérletéről van szó. A Beckett trilógia a fikción belül igyekszik körülírni tulajdon eredetének üres rejtélyét, a történetet, amely ha irodalmilag alapvető is a személyesség természete dolgában, mégis mind az énen, mind pedig az én meghatározása diskurzusán kívül helyezkedik el. A trilógia az írás heterogén és többértelmű kalandjának kihasználásával képes újra írni ezt a megközelíthetetlen központot, a végtelenségig ismételve körvonalait a születés titokzatos ínségének lehetetlen nyomon követésével. Az Apró-cseprő szövegek szavaival:
„Mese volt, gyermekmese, egy sziklán játszódott, vihar közepette, az anya meghalt, a sirályok nekiverődtek a világító toronynak, Joe a vízbe vetette magát, mindössze erre emlékszem, késsel a foga közt, megtette, amit tenni kellett, visszajött, mindössze erre emlékszem ma este, jól végződött, rosszul kezdődött és jól végződött, minden este, komédia a gyerekeknek. Igen, én voltam az apám és én voltam a fiam, kérdéseket tettem föl magamnak, és válaszoltam rájuk, ahogy tudtam, estéről estére újra elmondattam magamnak mindezt, ugyanazt a történetet, amelyet kívülről tudtam, ha elhinni képes nem is voltam.”
Romhányi Török Gábor fordítása
Forrás: Leslie Hill: Fiction, Myth and Identity in Samuel Beckett Novel’s Trilogy.
Forum for Modern Language Studies, 13. no. 4.
05.15.12
Charlotte Renner: A Molloy, Malone meghal és A Megnevezhetetlen ön-megsokszorozó elbeszélői
Samuel Beckett fiatalkori regényében, A meglehetősen jó nőkről álmodomban, kijelenti: „Olvasóm élménye a mondatok között születik meg a csendben, a szünetekből, nem a közlemény szavaitól.” Az esztétikai szándék ilyetén megfogalmazását Beckett egyéb műveihez is alkalmazhatjuk, többféle módon. Beckett a lehető legnyilvánvalóbban vetíti előre Wolfgang Iser, Stanley Fish és mások a fiktív szöveg befogadására vonatkozó elméleteit, sok évvel ez utóbbiak születése előtt. Beckett „intervallumai” „hézagoknak” felelnek meg amelyek, Iser szerint nem csupán, mondatokat, bekezdéseket és fejezeteket választanak el egymástól, hanem az olvasó elvárásait is az események szerzői bemutatásától. Bárki, aki akár csak egyetlen Beckett regényt olvasott is, valószínűleg egyetért abban, hogy a szerző mintha szándékosan hozna létre sokféle intervallumot, amelyeket még a legvájtfülűbb olvasó sem tud mind kitölteni. Ez lehet az oka annak, hogy a trilógia (Molloy, Malone meghal, a Megnevezhetetlen) a modern irodalom egyik legnehezebb, egyszersmind legígéretesebb műve. Az olvasónak nem csupán a különféle elbeszélő hangok fergetegesen komikus szólamait kell összekapcsolni, hanem át kell hidalnia az egymástól elválasztott többszólamú szövegegységek tágabb „intervallumait” is.
Olybá tűnik, Beckett trilógiája strukturális szempontból példa nélküli az irodalom történetében. Bizonyos mértékig így is van. De ha valamelyest meg akarjuk könnyíteni e három regény megértését, összehasonlíthatjuk őket egyéb, konvencionálisabb, több szereplő által tudatosan elbeszélt fikciókkal. E közelítés megköveteli, hogy a trilógiát egynél több hang által elbeszélt folytonos fikciónak tekintsük. De azt is beláthatjuk, hogy mindhárom regény, a maga módján, elbeszélők „kórusának” terméke.
A teljes cikk itt olvasható: Charlotte Renner: A Molloy, Malone meghal és A Megnevezhetetlen ön-megsokszorozó elbeszélői
Forrás: Charlotte Renner: The Self-Multiplying Narrators of Molloy, Malone Dies and The Unnamable. In: The Journal of Narrative Technique, 11, no. 1, 1981. Romhányi Török Gábor ford.
06.30.09
Michel Onfray: Anyám önéletrajza
Emlékszem a kutyák eszeveszett ugatására, amelyeket a pokol kapujában mintha a vérgőz, a dögbűz vagy a küszöbön álló disznóölés szaga vadított volna meg. Elképzelem bőrüket a csonton, a nyakba vágó lánc kisebesedett nyomát a szőr alatt, amelyet csak úgy perzsel a nap ezen a szemérmetlenül gyönyörű tavaszi délutánon. A veszett ugatás csak nem szűnik, a kimerültségig ismétlődik. Az ugatás közben néha gyermekek nyöszörgését hallom, vagy ágyhoz kötött felnőttek keserves panaszát. Szeretném nem hallani többé e segélykiáltásokat, a szenvedésnek ezt az állati hangját. Emlékszem a vakító, bántóan citromsárga, nyers, erőszakos napfényre is, meg a tömör bárányfelhők brutális mozdulatlanságára.
Anyámat kísérem a kerületi nyilvános levéltár hivatalába, amelynek vezetősége végül is megengedte, hogy bepillantást nyerjen hatvan éve néma és titokzatos dossziéjába. Tudomásom szerint gyerekkora óta csak rossz bánásmód, ütlegelés, kínzás, nélkülözés, zaklatás, éhezés és hideg, elhagyatás volt az osztályrésze. Még apró gyerekkoromból emlékszem elbeszélésére, amely szerint kosárban egy normandiai templom kapujában hagyták sorsának jó akaratára, amely sors később nagyon is rossz akaratúnak bizonyult. Űr támadt benne, amelyet mindenáron nevekkel, történetekkel, a másokéhoz hasonló családregénnyel igyekezett telezsúfolni. Ő kért meg engem, legyek mellette e genealógiai úton. Itt van apám is, az öcsém nincs, a kutyák pedig a semmibe fordított pofával mindegyre csaholnak.
Érzem, hogy a középületbe lépve anyám feszült, a szeme könnyes, a hangja gyönge, kissé reszket is. Tudja, hogy mindjárt rendelkezésére bocsátják az igényelt információkat, talán majd lesz teste, húsa és vére, hangja, arca, mozdulatai, igazi jelenvalósága. E falak mögött valószínűleg rátalál majd az elszakadt fonálra, amelynek két végét összekötve elindulhat sorsának sötét útvesztőjében, ahol szörnyek és rémalakok, félelem és szorongás, ígéret és óhaj, vágy és nyugtalanság várja. A még beszélni sem tudó gyermekkorban magára hagyott kislány, most talán felnőtt lesz, végre megtalálja önmagát, rátalál önmagára, vagy végleg elveszik. Megértem tehát, hogy megrendült, ingadozó léptekkel jár, egész testében zsong, lüktet valami hatalmas erejű, felfoghatatlan érzés.
Apám csöndes, mint mindig, amikor valami lényeges dolog történik, mert – nekem úgy rémlik -, nem is annyira a szavakban hisz, mint az élőlények ásványi jelenlétében. Bár jól tudom, mi mindent mond kissé görnyedt háta, lehajtott feje, a padlóra irányuló tekintete és súlyos léptei, mintha képzeletbeli szántóföldön járna. Szomorú szüleim testének láttán felnőtt leszek, akitől majd segítséget kérnek, akinek vállalnia kell mindazt, amit mindjárt látnak és hallanak. A sors súlya alatt görnyedezve, gyermekként arra kérnek engem, cseréljünk szerepet, támogassam, vezessem őket, mint ahogy valószínűleg ők vigyáztak első lépteimre hajdan. Tudom jól, majd ha már magunk mögött hagytuk e középületet, magam is birtokába jutok azonosságom töredékeinek, sok mindent tudok már nagyszüleimről, mindenféle adatokat, földrajzi, családi vonatkozásokat, egész világ tárul föl majd előttem, amelyeknek magam kell rendezgetnem elemeit, az árnyait és fenyegetéseit, ígéreteit és meglepetéseit.
A szobák, valamennyi adminisztratív helységhez hasonlóan, a börtön és a tanulószoba, a rendőrségi őrszoba és rektori hivatal levegőjét árasztják, valamely intézmény igazgatói irodáját, ahol emberi sorsok szövevényes rejtekútjait és ösvényeit kísérik figyelemmel, jegyzetekké, kartotékká, archívumokká változtatva a valóságot, az életeket, az egyedi létezést, ahol dokumentumokat gyártanak ezekből és osztályozzák, megszámozzák, raktározzák őket. A bürokratikus alchímia ott hozza létre a dossziékat és redukálja a létezést később elszenesedő, rozsdás kapcsokkal összefogott dohos papírrá, ahol a testek már múmiává aszalódtak, az élet kivérzett, az erő elszivárgott és a gyengédség megfakult. A családfám e dohszagba vert gyökeret.
A tisztviselő hivatala azoknak az ostobán beállított családoknak a nyálkás és gyanús boldogságát árasztja, akiknek a képe giccses keretben díszeleg a falakon. Nem szeretem a feldíszített fétisek kiteregetését, amelyek alattomosan a lelket igazán soha el nem hagyó szemre irányítják a figyelmet. A gyöngyöző homlokú, elégedett családapa büszkén kihúzza tarka kockás ingű mellkasát, sugallva, hogy ő is része ezen árvák nagy családjának. Mintha azt mondaná, hogy nemes felmenők hiányában még mindig beérhetik az ő rokonságával, sőt vigasztalódhatnak vele. A legrosszabbtól tartok, amikor az iratok felolvasására kerül sor…
A nyitott ablakon persze behallatszik a kutyák veszett csaholása. Mindez előhangul szolgál a Styxen való átkeléshez, Karon közelségéhez, a nem kívánatos útitársakhoz. Anyám szemben ül a dosszié birtokosával, apám a jobbján, én a balján ülök. A keze ökölbe szorul, mint az újszülötté, aki a saját tenyerébe kapaszkodik és a szorongástól a köröm mélyen belevág a tenyerébe. Kézitáskájával a térdén mereven ül a székén ennek az embernek a szavait várva, aki e szürke hétköznapon a munkáját végzi. Anyám a fény felé indult és a szakadék felé, amelyben csak úgy nyüzsögnek a gyötrelmei, a tisztviselő pedig, akit keményre edzettek a lélektani leckék, amelyeket el kellett viselnie, hogy tisztviselő maradhasson, e törékeny és egyedi közönséggel szemben olyan tökéletes érzéketlenséget mutat, amilyet csak mutathat ilyen és hasonló alkalmakkal.
Gyűlölöm a lassúságot, a körülményeskedést, a köntörfalazást, a zavart, a halogatást. Görcsös személytelenséggel mellékmondatokba bocsátkozik, kerülő utakon jár, képtelen egyenesen és pontosan fogalmazni. A kutyák csaholnak, ő pedig izzad. Anyám megfeszül, mint az üvegív, amely a következő pillanatban ezer szilánkra robban. Apám némaságba burkolózik, amelyet már gyerekkoromban is jól ismertem, amikor a munka végeztével fáradtan tért haza a mezőről és a nagy kimerültség némaságra kárhoztatta. A vékony dosszié a tisztviselő íróasztalán hever; bütykös ujjai a papírra nehezednek, amelyről azt gondolom, hogy egy idős anyámmal.
A gyöngyöző homlokú ember a lélektani közhelyek, a humanista nézetek sűrű hangoztatása, és a hivatalnoki szófosás után végül rájön, hogy most már tényleg a tárgyra kell térnie. Nagy éberen rákezdi az első fog megjelenésével, az első léptek emlegetésével, egy skarlát, egy középfültő gyulladás, fertőző gyermekbetegségek, egy vakbélgyulladás, kanyaró, egyebek felsorolásával folytatja, amelyeket mind-mind följegyeztek, különböző színű tintával és mindent szabályszerűen lebélyegeztek és a megfelelő aláírással elláttak. A bélyegzők helye és az aláírások átlátszanak a dokumentumok felém eső oldalán, míg ő zsonglőri gyességgel pergeti a lapokat. Föl is bátorodik merészségén, belelapoz az egészségügyi kartonba és ezt olvassa: „értelmesnek látszik.” Majd pedig: „kis önbizalomhiány.” Önelégülten elmosolyodik, mielőtt a blefaritisz (szemhéj gyulladás - a ford.) kifejezésbe botlana, amely legott letaszítja magasztossága ormáról. De azért továbbra is ugyan olyan bután vigyorog, mivel e betegségről mit sem tud, fogalma sincs róla, enyhe lefolyású-e vagy akár halálos, no meg tekintettel anyám hajlott korára, úgy véli, nincs mitől tartania.
Legszívesebben kivágnám őt a kutyák közé, az izzadságával, meg az összes semmit mondási képességével együtt, amely abban áll, hogy nagy műgonddal és könnyedén tud elhallgatni minden lényeges elemet. Látom, anyám keze hófehér, a vérkeringést gátolja a görcsös, feszült idegállapot. A férfi szánalmasan azt emlegeti, milyen vékony is ez a dosszié, ami az egyetlen fölösleges információ, hiszen mindezt az eddigi hosszas huzavona folyamán bőven alkalmunk nyílt megfigyelni. Anyám átlátszó ujjai, apám némasága, a tisztviselő zavara arra indít, hogy határozottan követeljem, térjünk végre a tárgyra, ne beszéljen mellé, ne húzza az időt. Megvallja, hogy a dosszié kényes, bizalmas információkat tartalmaz. Azt mondom, azért jöttünk, hogy mindent végighallgassunk, amit csak megtudhatunk. Végre összeszedi magát és megszabadulva a személyes felelősség terhétől, sikerül tökéletesen semleges hangon olvasnia.
Hangja elvegyül a kutyaugatással, a hiéna üvöltéssel, a panaszos, elnyújtott farkas vonítással, a szarkasztikus nevetésű gonosz demiurgoszi nap kegyetlen fényében. A Közhatalom fiát látom benne, s ennyiben anyám fivérét, a szükségszerűségnek alávetett árnyat, akit arra kárhoztattak, hogy előadja előttünk mindazt, amit valószínűleg magában is szakadatlanul ismételget: az okokat, amelyek miatt a szülők egy nap elhagyják, elfelejtik, megtagadják, eldobják gyermeküket. A tisztviselő himnikus hanglejtése megkísérli ledönteni az értetlenség falait, amelyek mögött autista marad mindenki, akit valaha eldobtak. Íróasztala mögött állva, dossziéval a kezében olvas, mintha a saját tudattalanjának mesélné mindig ugyanazt az érthetetlen történetet, e zűrzavaros cselekményű regényeket, amelyek sötétségét az ember magával viszi a sírba.
Leteszi a megsárgult lapokat, valami jelentéktelen kis ügy, cipő, szögek, ruha vagy trikó eltulajdonításának említésével, ostobán megvallva az eset jelentéktelenségét, persze miután nagy műgonddal ecsetelte a részleteket. Akkor jön el a pillanat, amikor bírósági jegyzőkönyv felolvasásába kezd. A szöveg szerint anyám apja, hosszas kórházi ápolás után, de négy év ágyhoz kötöttséget követően is szellemi képességei teljes birtokában, lemond az apajog gyakorlásáról gyermekeit illetően és idősebb fiát az Orne megyei Giel-ben, a szalézi atyák árvaházában kívánja elhelyezni.
A dokumentum határozottan három információt szögez le, amelyek borotvaként hasítanak a lélekbe: indokként megjelölik a tényt, hogy az anya prostitúció miatt nem tudja ellátni gyermekét. A dokumentum felsorolja mindazon eseteket, amikor az anya összeütközésbe került a törvénnyel, nevezetesen egy orgazdaság ügyét. Leszögezi, hogy a gyermek nem a törvényes apától származik, hanem egy másik férfitól, akinek megadja a nevét is: Aurelio Sanchez. A sötét lyukból, amelyben anyám világosságot akart deríteni, hogy királyokat és hercegeket lásson, kastélyokat és tündéreket csodálhasson meg, kincseket és ígéreteket fedezzen fel, most hirtelen csak patkányok és különféle mocskos, rákkeltő lények sereglenek elő. Ahol egy kis mágiát és álmot, titkot és örömet, gyöngédséget és békét remélt, onnan most sarat kap az arcába, meg földet, amilyenbe a sírokat ássák. Csöndesen sírdogál. Megfogom a kezét: jéghideg. Apám a térdén nyugvó saját kezét nézi. Még most is hallom a csendnek azt a sistergő sebességét, amint zúg a fülemben a test belsejét fölkorbácsoló vér ritmusára.
A kutyák még mindig csaholnak veszettül, amikor kimegyünk. Anyám roskadozva kapaszkodik a karomba, mint amikor a temetőből kimenet a fájdalomtól nem mindjárt nyerjük vissza az egyensúlyunkat, mert roskadozunk a tudatban, hogy most adtunk át a földnek egy szeretett lényt, akit nem látunk soha többé. Sohasem tudta, kitől származik és nekem megvallotta, hogy tudni akarja, mert a legmegragadhatatlanabb fájdalmat okozó tudatlanságnál minden jobb. Azt mondja: „Most már tudom.” Most értem meg, micsoda mélységek nyílhattak benne a hosszú évek során a hisztérikusan üvöltő állatok és a perzselő tavaszi meleg e napjáig. Megfáradt alakjában határozottan kiveszem a szenvedések, szorongások, bűntudat, nélkülözés, hisztéria, büntetés nyomasztó összegét, az álmatlan éjszakákat, a világ ellen forduló öngyűlölet óráit. Hirtelen szinte brutálisan fedezem föl anyámat, mintegy leleplezem, amint előttem áll e sötét, kegyetlen fényben. Megsejtem, mennyire megfizetett bűnbakként, tehát ártatlan áldozatként a vak kiszolgáltatottságért létezése első pillanata óta, amellyel egy ismeretlen idegen öntudatlan halálösztöne sújtotta.
Beszéltünk és beszéltünk. És én újra a szüleim apja lettem, birtokomban az igével, a sebek gyógyításának hatalmával és e brutális történet újra írásának, átírásának, kiigazításának jogával, személyes regény, egy önéletrajz logikája szerint, amelybe új érzéseket, szeretetet kellett injektálni – hiszen anyám annyit szenvedett ezek hiányától. A visszaúton meg akart állni egy idős hölgy sírjánál, akinél a gyámhatóság hosszú időre elhelyezte egykor. A temetőben egyik gyerekkori barátnőjével találkoztunk. Anyám a ravatalozó közelében, a lépteink alatt csikorgó kavicsos úton találta meg ifjúságát, gyermekkorát. Hozzá kellett szoknom szavai használatához, amelyek segítségével pótoljuk a hiányzó gesztusokat.
A kétes erkölcsiség, a lopás, a prostitúció, a rossz bánásmód? Megpróbáltam mindezeket új, nem ennyire moralizáló, mint inkább gépies perspektívákra rekukálni. A kétes hírnév? A morális tintával írott papír csak arra szolgál, hogy megbélyegezzen egy asszonyt, akinek minden hibája abban áll, hogy még élni merészel, holott a férje már évek óta a halált várja a kórházi ágyon, akit olyan végzetes, evolutív betegség sújtott, amely jóval a halál bekövetkezése előtt elválasztja a beteget az élők világától. Az orgazdaság? A korszak igazán nem fukarkodik értékítéletekkel és a kerti nyúlketrec építéséhez eltulajdonított néhány tégla a rendes emberek szemében mindjárt gigantikus méretű lopássá lép elő. A prostitúció? Egy, két, esetleg több spanyol munkás jelenléte a házban, a nincstelen anyát, akinek három gyermeket kell nevelnie, mindjárt a bájait piacra dobó, rossz életű nővé változtatja, holott kényszerűség elé került, hiszen etetnie kell gyermekeit. Kerengő dervisként tízszer is megfogalmazom magamban ezeket az ellenérveket, annyira szeretném anyámat kimenteni e szomorúságból, sőt már-már kóros lehangoltságából. Mégis úgy érzem, megkönnyebbült, hogy van története, még ha olyan is , amilyen.
A dosszié és információi alapján egészen különleges családfa bontakozik ki a szemem előtt: apám részéről a normann eredet és a skandináv jellegű családnevek kellemesen érintenek, valóságos csodának minősülnek a szememben. Az ő felmenői között földművesek, lótenyésztők és vándor patkoló kovácsok vannak. Apám, igazi földműves és hajós, a tekintete tiszta kék, testfölépítése sziklaszilárdságú. Nagyanyám vak és istenfélő asszony volt, rózsafüzér morzsolgató, halk szavú, szelíd lelkű, jámbor teremtés. Nagyapám kackiás bajszú gyalogsági kapitány, aki az Ardennekben gázt kapott a tüdejébe. Anyám oldaláról viszont van egy fékezhetetlenül vad, spanyol ág, egy új-földi ember, aki a tengeren érkezett, egy elzászi zsidónő, egy alultápláltságban szenvedő, ágyhoz között férfi, olyan ember, aki a világ végét beszéli el, az óceánt, az andaluz kánikulát, az arab szenvedélyeket és a zsidó emlékezetet. Egyszeriben nagyon megszerettem új családomat.
Anyámnak pedig, aki szeretné fölcserélni sötét és nyomtalan múltját, elmesélhető történetek világosságára, azt mondom, hogy akármiképp is áll a helyzet, az elhagyatása mégis csak a szeretet aktusából származik, mert apja óvni akarta őt, meg a nővérét is egy olyan nőtől, akit a kórházi ágyról, csalódás és legitim neheztelés között hányódva, helytelenül vagy alapos okkal, méltatlannak ítélt. Amikor anyám azt képzelte, hogy a közhatalom magára hagyta a szüleit, meggyőztem őt, hogy el kellett fogadni egy apa végakaratát, aki óvni akarta a gyermekeit a meggyőződése szerinti rossz világtól, bár véleményének kialakításában mindig csak a lelki fröccs osztogatókra és az erkölcscsőszökre támaszkodhatott. Úgy látszott, anyám megnyugszik okfejtésemben.
Haza kellett térnem és szüleimet négyszemközt hagyni egymással. A ház küszöbén az előbb még erősen feldúlt, de már csillapuló félben lévő anyám, aki mégis már valamiféle belső béke felé tartott, megvallotta, hogy tényleg így történtek a dolgok. Anyja nemrég halt meg. A háború után nem sokkal újból férjhez ment és fél évszázadon át hű maradt második férjéhez, akinek semmi nyomát nem találtam. Úgy rémlett, nagyanyám végképp szakított viharos, háború előtti életmódjával. Második férje talán még él valahol … nem is messze tőlünk. Anyám e valóságos személyeket tartotta többre a semminél, amely előzőleg egész létén diadalmaskodott. Inkább e sötét alakok körforgásával teli haláltánc, mint a szorongató tudatlanság áthatolhatatlan feketesége. Sírva fakadt, erősen magához szorított, majd görnyedten megfordult és bezárta az ajtót maga mögött. Útnak eredtem.
Nagyon gyorsan hajtottam hazafelé és közben jöttem rá, hogy most találkoztam anyámmal először azóta, hogy majdnem négy évtizeden át félreismert és nem akart tudni rólam. Rájöttem, hogy sötét múltja tett engem láthatatlanná, amint láthatatlanná tette önmagát is önmaga szemében: akkor tárult föl előttem az, amit Nietzsche a létezés ártatlanságának nevez. Akkor jöttem rá, hogy amit gyerekkoromban éltem meg anyám miatt, néha fájdalmasan – mert van amiről beszélünk és van amiről nem –, azt ő vakon művelte, zavaros érzéseknek kiszolgáltatva, amelyekért a lelke öröktől fogva fizet védekező testében. Akkor jöttem rá, hogy életem első húsz éve alatt anyám hétköznapjai abban a hiábavaló vágyban teltek, hogy láthatóvá tegye mindazt, ami előzőleg a lelkében motoszkált sötéten. Akkor jöttem rá, hogy nem létező gyermekkora tiltotta meg neki, hogy szemügyre vegye az enyémet és tudat alatt próbált megfosztani engem az én gyerekkoromtól, hogy ne maradjon egyedül a világon a saját, sebzett állathoz hasonló helyzetével. Akkor jöttem rá, hogy azért küldött engem árvaházba tíz éves koromban hét évre – anélkül, hogy valaha is megtudta volna, hogy a saját fivére is abban az árvaházban ment tönkre fél évszázaddal azelőtt –, mert azt követelte tőlem, hogy vállaljam önmagam, ahogyan ő nem tudta vállalni önmagát.
Az autó nagy sebességének csöndjében Nietzsche mondatára gondoltam, hogy ami nem öl meg, az megerősít minket és ennek a mondatnak összes használatára, már egész ifjúkorom óta. A determinizmusra gondoltam, a szükségszerűségre, a hatalmakra, amelyeknek mindannyian engedelmeskedünk kisebb-nagyobb szerencsével. Megállapítottam anyám szánandó nyomorúságát és a szülők hibájára gondoltam, hogy mindig azt kérik a gyerekeiktől, emelkedjenek bizonyos régi kiválóság magasába, amitől aztán rossz szemmel nézik őket és szenvedések várnak rájuk éjszakai genealógiájuktól kezdve. Fölmértem egy testben lakó halálösztön okozta károkat, meg elkerülhetetlen hagyományozódását anyáról fiúra, egyik lényről a másikra, felnőttről a gyerekre, mígnem egy nap felnőtt személyek őrülete át nem plántálja e halálösztönt egy gyermek lelkébe, majd testébe. Igazi őszinte, mély részvétet éreztem anyám iránt.
Nekem az írás áll rendelkezésemre, amelyben igyekszem megragadni és tagolni megélhető módon a magam életét, megformálni egy sohasem igazán teljes jellemet, ha azonosságomat igyekszem meghatározni, hogy bizonyságot nyerjek tulajdon létezésemről, hogy meggyőzzem magam látható, valóságos létemről a mások szemében, amelynek megerősítése lényeges és elemi az elhagyatás fantazmájának ellenére is, amely sohasem hagyja el a testet a balemlékezetű nap óta. Tudom, mivel anyámnak hiányoztak a szavak, kezdettől fogva tévelygésre ítéltetett, amelytől engem az ige, legalább is részben, megóvott. De azóta tudni vélem, hol, mikor és miért tett nomáddá a szükségszerűség és mi okból tartok ott, ahol vagyok. Könyveim írása óv meg engem a végzetes kétségbeeséstől és igyekszem a vulkán vágya és a villám erényei között mozogni, utat törve magamnak az elemek örök apokalipszise között az üstökösök szigettengerében, ahol a magány és az elhagyatottság majd csillagászati sebességgel távolodik.
Romhányi Török Gábor fordítása
Forrás: Michel Onfray: Les vertus de la foudre, Paris, Grasset & Fasquelle, 1998. Autobiographie de ma mere, 9.- 19. old.
11.28.08
Hugh Kenner: Mondattani árnyalatok
Nézzük tehát a formáját. Egy tiltás; egy példa; másik tiltás; ellenpélda. A példa kioltja a példát, a tiltás kioltja a tiltást. Vagy másként szólva: három szó felel meg négynek, és négy felel meg négynek: összesen tizenöt szóra van szükségünk a példázathoz, se többre, se kevesebbre, az egyenlőség megteremtéséhez. A két oldal szimmetriája tökéletes, ezért összegük zéró. - Tovább »
Romhányi Török Gábor: “…amíg el nem fogynak a szavak”
A XX. század, de talán minden idők, egyik legkülönösebb prózakölteménye Samuel Beckett trilógiája. Mintha az a tény is különösségét hangsúlyozná, hogy jóllehet a nagy nyugati kultúrnyelveken könyvtárnyi irodalmat írtak össze Beckett művéről, ám a trilógiáról viszonylag keveset értekeztek; magyarul persze egyáltalán nem. E különösség mögött messze elmarad az elméletek csökevényes, merev fogalmisága, gépies általánossága. A filozófiatörténet, nyelvészet, mélylélektan, vallástörténet, irodalomelmélet e műre alkalmazott terminusz technikuszai, elemzése megannyi mindössze önmagáról számot adó prekoncepció csupán, amely e mű ürügyén legföljebb önmagát fedezi föl újra, tulajdon premisszáit bizonyító konklúzióként. - Tovább »