06.30.09
Michel Onfray: Anyám önéletrajza
Emlékszem a kutyák eszeveszett ugatására, amelyeket a pokol kapujában mintha a vérgőz, a dögbűz vagy a küszöbön álló disznóölés szaga vadított volna meg. Elképzelem bőrüket a csonton, a nyakba vágó lánc kisebesedett nyomát a szőr alatt, amelyet csak úgy perzsel a nap ezen a szemérmetlenül gyönyörű tavaszi délutánon. A veszett ugatás csak nem szűnik, a kimerültségig ismétlődik. Az ugatás közben néha gyermekek nyöszörgését hallom, vagy ágyhoz kötött felnőttek keserves panaszát. Szeretném nem hallani többé e segélykiáltásokat, a szenvedésnek ezt az állati hangját. Emlékszem a vakító, bántóan citromsárga, nyers, erőszakos napfényre is, meg a tömör bárányfelhők brutális mozdulatlanságára.
Anyámat kísérem a kerületi nyilvános levéltár hivatalába, amelynek vezetősége végül is megengedte, hogy bepillantást nyerjen hatvan éve néma és titokzatos dossziéjába. Tudomásom szerint gyerekkora óta csak rossz bánásmód, ütlegelés, kínzás, nélkülözés, zaklatás, éhezés és hideg, elhagyatás volt az osztályrésze. Még apró gyerekkoromból emlékszem elbeszélésére, amely szerint kosárban egy normandiai templom kapujában hagyták sorsának jó akaratára, amely sors később nagyon is rossz akaratúnak bizonyult. Űr támadt benne, amelyet mindenáron nevekkel, történetekkel, a másokéhoz hasonló családregénnyel igyekezett telezsúfolni. Ő kért meg engem, legyek mellette e genealógiai úton. Itt van apám is, az öcsém nincs, a kutyák pedig a semmibe fordított pofával mindegyre csaholnak.
Érzem, hogy a középületbe lépve anyám feszült, a szeme könnyes, a hangja gyönge, kissé reszket is. Tudja, hogy mindjárt rendelkezésére bocsátják az igényelt információkat, talán majd lesz teste, húsa és vére, hangja, arca, mozdulatai, igazi jelenvalósága. E falak mögött valószínűleg rátalál majd az elszakadt fonálra, amelynek két végét összekötve elindulhat sorsának sötét útvesztőjében, ahol szörnyek és rémalakok, félelem és szorongás, ígéret és óhaj, vágy és nyugtalanság várja. A még beszélni sem tudó gyermekkorban magára hagyott kislány, most talán felnőtt lesz, végre megtalálja önmagát, rátalál önmagára, vagy végleg elveszik. Megértem tehát, hogy megrendült, ingadozó léptekkel jár, egész testében zsong, lüktet valami hatalmas erejű, felfoghatatlan érzés.
Apám csöndes, mint mindig, amikor valami lényeges dolog történik, mert – nekem úgy rémlik -, nem is annyira a szavakban hisz, mint az élőlények ásványi jelenlétében. Bár jól tudom, mi mindent mond kissé görnyedt háta, lehajtott feje, a padlóra irányuló tekintete és súlyos léptei, mintha képzeletbeli szántóföldön járna. Szomorú szüleim testének láttán felnőtt leszek, akitől majd segítséget kérnek, akinek vállalnia kell mindazt, amit mindjárt látnak és hallanak. A sors súlya alatt görnyedezve, gyermekként arra kérnek engem, cseréljünk szerepet, támogassam, vezessem őket, mint ahogy valószínűleg ők vigyáztak első lépteimre hajdan. Tudom jól, majd ha már magunk mögött hagytuk e középületet, magam is birtokába jutok azonosságom töredékeinek, sok mindent tudok már nagyszüleimről, mindenféle adatokat, földrajzi, családi vonatkozásokat, egész világ tárul föl majd előttem, amelyeknek magam kell rendezgetnem elemeit, az árnyait és fenyegetéseit, ígéreteit és meglepetéseit.
A szobák, valamennyi adminisztratív helységhez hasonlóan, a börtön és a tanulószoba, a rendőrségi őrszoba és rektori hivatal levegőjét árasztják, valamely intézmény igazgatói irodáját, ahol emberi sorsok szövevényes rejtekútjait és ösvényeit kísérik figyelemmel, jegyzetekké, kartotékká, archívumokká változtatva a valóságot, az életeket, az egyedi létezést, ahol dokumentumokat gyártanak ezekből és osztályozzák, megszámozzák, raktározzák őket. A bürokratikus alchímia ott hozza létre a dossziékat és redukálja a létezést később elszenesedő, rozsdás kapcsokkal összefogott dohos papírrá, ahol a testek már múmiává aszalódtak, az élet kivérzett, az erő elszivárgott és a gyengédség megfakult. A családfám e dohszagba vert gyökeret.
A tisztviselő hivatala azoknak az ostobán beállított családoknak a nyálkás és gyanús boldogságát árasztja, akiknek a képe giccses keretben díszeleg a falakon. Nem szeretem a feldíszített fétisek kiteregetését, amelyek alattomosan a lelket igazán soha el nem hagyó szemre irányítják a figyelmet. A gyöngyöző homlokú, elégedett családapa büszkén kihúzza tarka kockás ingű mellkasát, sugallva, hogy ő is része ezen árvák nagy családjának. Mintha azt mondaná, hogy nemes felmenők hiányában még mindig beérhetik az ő rokonságával, sőt vigasztalódhatnak vele. A legrosszabbtól tartok, amikor az iratok felolvasására kerül sor…
A nyitott ablakon persze behallatszik a kutyák veszett csaholása. Mindez előhangul szolgál a Styxen való átkeléshez, Karon közelségéhez, a nem kívánatos útitársakhoz. Anyám szemben ül a dosszié birtokosával, apám a jobbján, én a balján ülök. A keze ökölbe szorul, mint az újszülötté, aki a saját tenyerébe kapaszkodik és a szorongástól a köröm mélyen belevág a tenyerébe. Kézitáskájával a térdén mereven ül a székén ennek az embernek a szavait várva, aki e szürke hétköznapon a munkáját végzi. Anyám a fény felé indult és a szakadék felé, amelyben csak úgy nyüzsögnek a gyötrelmei, a tisztviselő pedig, akit keményre edzettek a lélektani leckék, amelyeket el kellett viselnie, hogy tisztviselő maradhasson, e törékeny és egyedi közönséggel szemben olyan tökéletes érzéketlenséget mutat, amilyet csak mutathat ilyen és hasonló alkalmakkal.
Gyűlölöm a lassúságot, a körülményeskedést, a köntörfalazást, a zavart, a halogatást. Görcsös személytelenséggel mellékmondatokba bocsátkozik, kerülő utakon jár, képtelen egyenesen és pontosan fogalmazni. A kutyák csaholnak, ő pedig izzad. Anyám megfeszül, mint az üvegív, amely a következő pillanatban ezer szilánkra robban. Apám némaságba burkolózik, amelyet már gyerekkoromban is jól ismertem, amikor a munka végeztével fáradtan tért haza a mezőről és a nagy kimerültség némaságra kárhoztatta. A vékony dosszié a tisztviselő íróasztalán hever; bütykös ujjai a papírra nehezednek, amelyről azt gondolom, hogy egy idős anyámmal.
A gyöngyöző homlokú ember a lélektani közhelyek, a humanista nézetek sűrű hangoztatása, és a hivatalnoki szófosás után végül rájön, hogy most már tényleg a tárgyra kell térnie. Nagy éberen rákezdi az első fog megjelenésével, az első léptek emlegetésével, egy skarlát, egy középfültő gyulladás, fertőző gyermekbetegségek, egy vakbélgyulladás, kanyaró, egyebek felsorolásával folytatja, amelyeket mind-mind följegyeztek, különböző színű tintával és mindent szabályszerűen lebélyegeztek és a megfelelő aláírással elláttak. A bélyegzők helye és az aláírások átlátszanak a dokumentumok felém eső oldalán, míg ő zsonglőri gyességgel pergeti a lapokat. Föl is bátorodik merészségén, belelapoz az egészségügyi kartonba és ezt olvassa: „értelmesnek látszik.” Majd pedig: „kis önbizalomhiány.” Önelégülten elmosolyodik, mielőtt a blefaritisz (szemhéj gyulladás - a ford.) kifejezésbe botlana, amely legott letaszítja magasztossága ormáról. De azért továbbra is ugyan olyan bután vigyorog, mivel e betegségről mit sem tud, fogalma sincs róla, enyhe lefolyású-e vagy akár halálos, no meg tekintettel anyám hajlott korára, úgy véli, nincs mitől tartania.
Legszívesebben kivágnám őt a kutyák közé, az izzadságával, meg az összes semmit mondási képességével együtt, amely abban áll, hogy nagy műgonddal és könnyedén tud elhallgatni minden lényeges elemet. Látom, anyám keze hófehér, a vérkeringést gátolja a görcsös, feszült idegállapot. A férfi szánalmasan azt emlegeti, milyen vékony is ez a dosszié, ami az egyetlen fölösleges információ, hiszen mindezt az eddigi hosszas huzavona folyamán bőven alkalmunk nyílt megfigyelni. Anyám átlátszó ujjai, apám némasága, a tisztviselő zavara arra indít, hogy határozottan követeljem, térjünk végre a tárgyra, ne beszéljen mellé, ne húzza az időt. Megvallja, hogy a dosszié kényes, bizalmas információkat tartalmaz. Azt mondom, azért jöttünk, hogy mindent végighallgassunk, amit csak megtudhatunk. Végre összeszedi magát és megszabadulva a személyes felelősség terhétől, sikerül tökéletesen semleges hangon olvasnia.
Hangja elvegyül a kutyaugatással, a hiéna üvöltéssel, a panaszos, elnyújtott farkas vonítással, a szarkasztikus nevetésű gonosz demiurgoszi nap kegyetlen fényében. A Közhatalom fiát látom benne, s ennyiben anyám fivérét, a szükségszerűségnek alávetett árnyat, akit arra kárhoztattak, hogy előadja előttünk mindazt, amit valószínűleg magában is szakadatlanul ismételget: az okokat, amelyek miatt a szülők egy nap elhagyják, elfelejtik, megtagadják, eldobják gyermeküket. A tisztviselő himnikus hanglejtése megkísérli ledönteni az értetlenség falait, amelyek mögött autista marad mindenki, akit valaha eldobtak. Íróasztala mögött állva, dossziéval a kezében olvas, mintha a saját tudattalanjának mesélné mindig ugyanazt az érthetetlen történetet, e zűrzavaros cselekményű regényeket, amelyek sötétségét az ember magával viszi a sírba.
Leteszi a megsárgult lapokat, valami jelentéktelen kis ügy, cipő, szögek, ruha vagy trikó eltulajdonításának említésével, ostobán megvallva az eset jelentéktelenségét, persze miután nagy műgonddal ecsetelte a részleteket. Akkor jön el a pillanat, amikor bírósági jegyzőkönyv felolvasásába kezd. A szöveg szerint anyám apja, hosszas kórházi ápolás után, de négy év ágyhoz kötöttséget követően is szellemi képességei teljes birtokában, lemond az apajog gyakorlásáról gyermekeit illetően és idősebb fiát az Orne megyei Giel-ben, a szalézi atyák árvaházában kívánja elhelyezni.
A dokumentum határozottan három információt szögez le, amelyek borotvaként hasítanak a lélekbe: indokként megjelölik a tényt, hogy az anya prostitúció miatt nem tudja ellátni gyermekét. A dokumentum felsorolja mindazon eseteket, amikor az anya összeütközésbe került a törvénnyel, nevezetesen egy orgazdaság ügyét. Leszögezi, hogy a gyermek nem a törvényes apától származik, hanem egy másik férfitól, akinek megadja a nevét is: Aurelio Sanchez. A sötét lyukból, amelyben anyám világosságot akart deríteni, hogy királyokat és hercegeket lásson, kastélyokat és tündéreket csodálhasson meg, kincseket és ígéreteket fedezzen fel, most hirtelen csak patkányok és különféle mocskos, rákkeltő lények sereglenek elő. Ahol egy kis mágiát és álmot, titkot és örömet, gyöngédséget és békét remélt, onnan most sarat kap az arcába, meg földet, amilyenbe a sírokat ássák. Csöndesen sírdogál. Megfogom a kezét: jéghideg. Apám a térdén nyugvó saját kezét nézi. Még most is hallom a csendnek azt a sistergő sebességét, amint zúg a fülemben a test belsejét fölkorbácsoló vér ritmusára.
A kutyák még mindig csaholnak veszettül, amikor kimegyünk. Anyám roskadozva kapaszkodik a karomba, mint amikor a temetőből kimenet a fájdalomtól nem mindjárt nyerjük vissza az egyensúlyunkat, mert roskadozunk a tudatban, hogy most adtunk át a földnek egy szeretett lényt, akit nem látunk soha többé. Sohasem tudta, kitől származik és nekem megvallotta, hogy tudni akarja, mert a legmegragadhatatlanabb fájdalmat okozó tudatlanságnál minden jobb. Azt mondja: „Most már tudom.” Most értem meg, micsoda mélységek nyílhattak benne a hosszú évek során a hisztérikusan üvöltő állatok és a perzselő tavaszi meleg e napjáig. Megfáradt alakjában határozottan kiveszem a szenvedések, szorongások, bűntudat, nélkülözés, hisztéria, büntetés nyomasztó összegét, az álmatlan éjszakákat, a világ ellen forduló öngyűlölet óráit. Hirtelen szinte brutálisan fedezem föl anyámat, mintegy leleplezem, amint előttem áll e sötét, kegyetlen fényben. Megsejtem, mennyire megfizetett bűnbakként, tehát ártatlan áldozatként a vak kiszolgáltatottságért létezése első pillanata óta, amellyel egy ismeretlen idegen öntudatlan halálösztöne sújtotta.
Beszéltünk és beszéltünk. És én újra a szüleim apja lettem, birtokomban az igével, a sebek gyógyításának hatalmával és e brutális történet újra írásának, átírásának, kiigazításának jogával, személyes regény, egy önéletrajz logikája szerint, amelybe új érzéseket, szeretetet kellett injektálni – hiszen anyám annyit szenvedett ezek hiányától. A visszaúton meg akart állni egy idős hölgy sírjánál, akinél a gyámhatóság hosszú időre elhelyezte egykor. A temetőben egyik gyerekkori barátnőjével találkoztunk. Anyám a ravatalozó közelében, a lépteink alatt csikorgó kavicsos úton találta meg ifjúságát, gyermekkorát. Hozzá kellett szoknom szavai használatához, amelyek segítségével pótoljuk a hiányzó gesztusokat.
A kétes erkölcsiség, a lopás, a prostitúció, a rossz bánásmód? Megpróbáltam mindezeket új, nem ennyire moralizáló, mint inkább gépies perspektívákra rekukálni. A kétes hírnév? A morális tintával írott papír csak arra szolgál, hogy megbélyegezzen egy asszonyt, akinek minden hibája abban áll, hogy még élni merészel, holott a férje már évek óta a halált várja a kórházi ágyon, akit olyan végzetes, evolutív betegség sújtott, amely jóval a halál bekövetkezése előtt elválasztja a beteget az élők világától. Az orgazdaság? A korszak igazán nem fukarkodik értékítéletekkel és a kerti nyúlketrec építéséhez eltulajdonított néhány tégla a rendes emberek szemében mindjárt gigantikus méretű lopássá lép elő. A prostitúció? Egy, két, esetleg több spanyol munkás jelenléte a házban, a nincstelen anyát, akinek három gyermeket kell nevelnie, mindjárt a bájait piacra dobó, rossz életű nővé változtatja, holott kényszerűség elé került, hiszen etetnie kell gyermekeit. Kerengő dervisként tízszer is megfogalmazom magamban ezeket az ellenérveket, annyira szeretném anyámat kimenteni e szomorúságból, sőt már-már kóros lehangoltságából. Mégis úgy érzem, megkönnyebbült, hogy van története, még ha olyan is , amilyen.
A dosszié és információi alapján egészen különleges családfa bontakozik ki a szemem előtt: apám részéről a normann eredet és a skandináv jellegű családnevek kellemesen érintenek, valóságos csodának minősülnek a szememben. Az ő felmenői között földművesek, lótenyésztők és vándor patkoló kovácsok vannak. Apám, igazi földműves és hajós, a tekintete tiszta kék, testfölépítése sziklaszilárdságú. Nagyanyám vak és istenfélő asszony volt, rózsafüzér morzsolgató, halk szavú, szelíd lelkű, jámbor teremtés. Nagyapám kackiás bajszú gyalogsági kapitány, aki az Ardennekben gázt kapott a tüdejébe. Anyám oldaláról viszont van egy fékezhetetlenül vad, spanyol ág, egy új-földi ember, aki a tengeren érkezett, egy elzászi zsidónő, egy alultápláltságban szenvedő, ágyhoz között férfi, olyan ember, aki a világ végét beszéli el, az óceánt, az andaluz kánikulát, az arab szenvedélyeket és a zsidó emlékezetet. Egyszeriben nagyon megszerettem új családomat.
Anyámnak pedig, aki szeretné fölcserélni sötét és nyomtalan múltját, elmesélhető történetek világosságára, azt mondom, hogy akármiképp is áll a helyzet, az elhagyatása mégis csak a szeretet aktusából származik, mert apja óvni akarta őt, meg a nővérét is egy olyan nőtől, akit a kórházi ágyról, csalódás és legitim neheztelés között hányódva, helytelenül vagy alapos okkal, méltatlannak ítélt. Amikor anyám azt képzelte, hogy a közhatalom magára hagyta a szüleit, meggyőztem őt, hogy el kellett fogadni egy apa végakaratát, aki óvni akarta a gyermekeit a meggyőződése szerinti rossz világtól, bár véleményének kialakításában mindig csak a lelki fröccs osztogatókra és az erkölcscsőszökre támaszkodhatott. Úgy látszott, anyám megnyugszik okfejtésemben.
Haza kellett térnem és szüleimet négyszemközt hagyni egymással. A ház küszöbén az előbb még erősen feldúlt, de már csillapuló félben lévő anyám, aki mégis már valamiféle belső béke felé tartott, megvallotta, hogy tényleg így történtek a dolgok. Anyja nemrég halt meg. A háború után nem sokkal újból férjhez ment és fél évszázadon át hű maradt második férjéhez, akinek semmi nyomát nem találtam. Úgy rémlett, nagyanyám végképp szakított viharos, háború előtti életmódjával. Második férje talán még él valahol … nem is messze tőlünk. Anyám e valóságos személyeket tartotta többre a semminél, amely előzőleg egész létén diadalmaskodott. Inkább e sötét alakok körforgásával teli haláltánc, mint a szorongató tudatlanság áthatolhatatlan feketesége. Sírva fakadt, erősen magához szorított, majd görnyedten megfordult és bezárta az ajtót maga mögött. Útnak eredtem.
Nagyon gyorsan hajtottam hazafelé és közben jöttem rá, hogy most találkoztam anyámmal először azóta, hogy majdnem négy évtizeden át félreismert és nem akart tudni rólam. Rájöttem, hogy sötét múltja tett engem láthatatlanná, amint láthatatlanná tette önmagát is önmaga szemében: akkor tárult föl előttem az, amit Nietzsche a létezés ártatlanságának nevez. Akkor jöttem rá, hogy amit gyerekkoromban éltem meg anyám miatt, néha fájdalmasan – mert van amiről beszélünk és van amiről nem –, azt ő vakon művelte, zavaros érzéseknek kiszolgáltatva, amelyekért a lelke öröktől fogva fizet védekező testében. Akkor jöttem rá, hogy életem első húsz éve alatt anyám hétköznapjai abban a hiábavaló vágyban teltek, hogy láthatóvá tegye mindazt, ami előzőleg a lelkében motoszkált sötéten. Akkor jöttem rá, hogy nem létező gyermekkora tiltotta meg neki, hogy szemügyre vegye az enyémet és tudat alatt próbált megfosztani engem az én gyerekkoromtól, hogy ne maradjon egyedül a világon a saját, sebzett állathoz hasonló helyzetével. Akkor jöttem rá, hogy azért küldött engem árvaházba tíz éves koromban hét évre – anélkül, hogy valaha is megtudta volna, hogy a saját fivére is abban az árvaházban ment tönkre fél évszázaddal azelőtt –, mert azt követelte tőlem, hogy vállaljam önmagam, ahogyan ő nem tudta vállalni önmagát.
Az autó nagy sebességének csöndjében Nietzsche mondatára gondoltam, hogy ami nem öl meg, az megerősít minket és ennek a mondatnak összes használatára, már egész ifjúkorom óta. A determinizmusra gondoltam, a szükségszerűségre, a hatalmakra, amelyeknek mindannyian engedelmeskedünk kisebb-nagyobb szerencsével. Megállapítottam anyám szánandó nyomorúságát és a szülők hibájára gondoltam, hogy mindig azt kérik a gyerekeiktől, emelkedjenek bizonyos régi kiválóság magasába, amitől aztán rossz szemmel nézik őket és szenvedések várnak rájuk éjszakai genealógiájuktól kezdve. Fölmértem egy testben lakó halálösztön okozta károkat, meg elkerülhetetlen hagyományozódását anyáról fiúra, egyik lényről a másikra, felnőttről a gyerekre, mígnem egy nap felnőtt személyek őrülete át nem plántálja e halálösztönt egy gyermek lelkébe, majd testébe. Igazi őszinte, mély részvétet éreztem anyám iránt.
Nekem az írás áll rendelkezésemre, amelyben igyekszem megragadni és tagolni megélhető módon a magam életét, megformálni egy sohasem igazán teljes jellemet, ha azonosságomat igyekszem meghatározni, hogy bizonyságot nyerjek tulajdon létezésemről, hogy meggyőzzem magam látható, valóságos létemről a mások szemében, amelynek megerősítése lényeges és elemi az elhagyatás fantazmájának ellenére is, amely sohasem hagyja el a testet a balemlékezetű nap óta. Tudom, mivel anyámnak hiányoztak a szavak, kezdettől fogva tévelygésre ítéltetett, amelytől engem az ige, legalább is részben, megóvott. De azóta tudni vélem, hol, mikor és miért tett nomáddá a szükségszerűség és mi okból tartok ott, ahol vagyok. Könyveim írása óv meg engem a végzetes kétségbeeséstől és igyekszem a vulkán vágya és a villám erényei között mozogni, utat törve magamnak az elemek örök apokalipszise között az üstökösök szigettengerében, ahol a magány és az elhagyatottság majd csillagászati sebességgel távolodik.
Romhányi Török Gábor fordítása
Forrás: Michel Onfray: Les vertus de la foudre, Paris, Grasset & Fasquelle, 1998. Autobiographie de ma mere, 9.- 19. old.