Ma megrendeztük (talán) az idei utolsó bringázást is. Rég volt már ilyen, hogy mind az 5-en nekivághattunk a világnak, talán legutóbb szeptember-október környékén. Elterveztem, hogy ki kellene menni megnézni a csütörtökön ültetett "erdőnket", ami jelenleg földbe dugott, 2-2,5 méter magas botokat jelent. Ha beállunk a fákkal egy sorban, akár láthatatlanná is változtathatnánk az adott sort, olyan vékonykák még. Hivatalos nevük: olasz nyár, tavaszra meg kell erősödniük, és át kell vészelniük az áradást, (ami reméljük kisebb lesz mint az idei) ugyanis a Tisza árterén fekszik a terület. Elkészültek a bot mögött elbújós csoporképek, majd mély eszmecserét folytattunk elvont, senkit nem érdeklő dolgokról

Mikor indulni készültünk pont lejöttek épp a szüleim is, lecsekkolni a "birtokot". Ezután lenéztünk még a Körös-torokba, majd szépen-lassan (vajon ezt hogy kellene írni?) ránkesteledett és kiültünk a Hild-sétányra "padozni".

Elhangzott a következő beszólás is részemről.

én: Oda járnak mellénk, ott lakik valamilyen nagymuterjük is
d.: Na de milyen nagymuterjük?
én: Mittomén, valamilyen ági.
d.: Na de milyen ági?
én: Passz, apai vagy anyai…"

Valószínűleg nem sikerült fele olyan valósághűen sem rekonstruálni mint szerettem volna, és nem is hat olyan viccesnek mint akkor volt, de nem is ez a cél. Legalább engem emlékeztetni fog a pillanatra.

És bumm, így lett a 24 km-es, nyakig beöltözött, kicsit aláizzadós, 98%-ban betonos, decembervégi bringázás.

Mióta megvan a bringa (és a km-óra), azóta 855,5 mért kilómétert csavartam bele. Remélem rövid és enyhe tél előtt állunk…