Cseke Gábor
MILOS KÖNYVE
2003 május, január, február, március, április (2002 május, június, július, augusztus, szeptember, október, november, december)
Andrassew
Milosnak, szeretettel
Május 31. (szombat) Anyósom egyetlen egyszer járt nálunk Bukarestben, közvetlenül azután, hogy Anna lányunk megszületett.
Éktelenül forró, szikkasztó nyár volt, nem is tudott túl sokat ülni, bár szívesen segített volna lányának, akit minden egyes szülés fizikailag-idegileg megviselt, egyrészt éppen amiatt, mert nagyon szeretett volna megfelelni az anyaszerephez fûzött elvárásoknak, ugyanakkor magában lázadozott is ellene, túlságosan nagy áldozatnak tartva ezt a család, a közösség oltárán.
Az első reggelen, amikor már Bukarestben ébredt, felajánlotta Ilonkának, hogy elmegy bevásárolni a tejet, a kenyeret. Mezőségi lévén, jól tudott románul, bár erősen helyi, erdélyies akcentussal, így különösebb nyelvi problémái nem adódhattak. Feleségem elmagyarázta neki, az ablak mellé állítva, hogy azon a házon túl, amire rögtön a miénk néz, mindjárt a bevásárlóközpont következik, ahol mindent megtalál egy helyen: hátul a tejet, elöl a kenyeret.
Én közben elmentem a szerkesztőségbe. Tíz óra tájt vagy még később, a pontos idő már kihullott emlékezetemből, feleségem telefonált: édesanya még mindig nem jött haza, mi történhetett? Attilára bízta a kislányt és elszaladt a pár percre található központig. Sehol se látta édesanyját. Hazasietett, szerencsére egyik kollégám felesége, ugyanabban a panelben, csak felsőbb emeleten, otthon volt, vele is megtanácskozta, mit lehetne tenni.
Én eközben, a fejleményekről mit sem tudva, tűkön ültem, azon töprengtem, hogy a rendőrséghez fordulunk, de ez csak végső megoldás lehet, elvégre nem nyelhette el a föld. Tapasztalat igazolta, hogy ha valakit a rendőrség talál meg, az nem jó ómen.
Jóval elmúlt már dél, amikor az újabb telefonhívásból megtudtam, hogy anyósom nagy nehezen előkerült: kollégám felesége talált rá, aki életében nem látta, de feleségem elmondása alapján, illetve a forgalmas, négy sávos közúti sétány túloldalán, egy padon pihenő, elkeseredett falusi asszonyban őt gyanította...
Anyósom is, feleségem is valósággal össze voltak omolva. Mindketten haragudtak egymásra, ugyanakkor a lelkifurdalás is mardosta őket, hiszen az egész áldatlan helyzet miatt egyikük sem tehetett.
Csak nagy nehezen engedett fel anyósom hangulata ahhoz, hogy elmesélje a történteket.
Miután megvásárolta a tejet, majd a kenyeret is, hazafelé indult, de nem vette észre, hogy ehhez vissza kellene fordulnia az üzlet előtt, s a háta mögött megcélozni a legközelebbi panelházat. Fogta magát, nagy nehezen átkelt a forgalmas úton, s kereste a házunkat, de valahogy egyikben sem ismert rá az előtte sorjázók közül. Ment, ment, egyre riadtabban, míg végül kiért az utolsó panelház utáni szabad telekre is, mely után már csak kukorica- és napraforgótáblák következtek.
Pánikba esett.
Kitől kérjen tanácsot? Címünket nem ismerte, elfelejtettük neki fölírni (ki gondolta volna, hogy már az első nap ilyen kalandba keveredik?), iratai nem voltak nála. Végül mégis megpróbált kérdezősködni egyik-másik háznál: elmondta, nemrég költöztünk ide, kolozsváriak vagyunk, magyarok, én az újságnál dolgozom, két gyerekünk van, egy magas toronyépületben lakunk...
Mindez azonban nem mondott semmit a lakótelepi bukarestinek. Ilyen személyleírás alapján, konkrét cím és név nélkül nem volt mihez kezdjenek, sajnálkoztak. Valahogy eljutott a rendőrörsre is, de adatok nélkül itt se jutott többre. Aztán bolyongásai közben hogy, hogy nem, visszakerült a bevásárlóközponttal szemközti oldalra. Nézte, nézte a túloldalon lévő üzleteket, mintha ismerősek lettek volna számára, fájt a feje, a lába, szédült, leült egy padra, nem volt már egy épkézláb gondolata sem...
Úgy látta meg őt kolléganőm felesége.
Attól kezdve nem volt hajlandó kimozdulni egyedül a házból, s miután hazautazott, kijelentette: Bukarestbe soha többé nem utazik. Ha látni akarjuk, menjünk mi haza.
Nem sokáig mehettünk. A legtöbbet Anna volt vele, aki kis korában pár hónapig anyósom pesztrálása alatt nődögélt.
Alig telt bele pár év és elvitte egy makacs, téli tüdőgyulladás.
Ma csak egy képet küldök, Pusztai Pétertől - az édesanyja fotóját, kapálás szünetében. Ugyanez volt a sorsa anyósomnak is: ők tartották családjaik fölött az égboltot, belerokkanásig.
anya
anya szült minket
de az anyák is elmennek egyszer
ballagva kísérjük az ökrösszekeret
vállunkon a koporsó
nehéz
nem a súly
csak a pillanat teszi azzá
anyák szava szól
szívünk
s a nyári ég alól
ti nem fáradhattok el
ekkora súlytól
mely könnyebb mint az eljövendő napok
ami ezután jön
űzzön el rólunk minden bánatot
Erdélyi és csángó költészet Romániai Magyar Szó Andrassew Iván naplója
Május 30. (péntek) Anyósomhoz-apósomhoz, amíg éltek, furcsa viszony fűzött. Ez együtt járt azzal a ténnyel, hogy én egy olyan valóságból törtem be a világukba, amely megvolt ugyan az övék mellett, de egymásra való kölcsönhatásuk furcsa torzulásokat eredményezett.
Érdekes módon, számomra egy kevéssé ismert életforma és gondolkodásmód megtestesítőiként egyfajta kalandot jelentettek. Ilonka attól félt, ha közelebbről megismerkedünk egymással, majd nem találjuk meg a hangot, feszült, mesterkélt lesz a viszony, s talán minden elromlik, ami addig közöttünk oly természetesen épült. Nem mondta ki mindezt, de éreztem az óvakodásából, ahogy első hazalátogatásunkat készítgettük.
Azt hiszem, nem csupán az én, de elsősorban a szülei érdeme, hogy ez a találkozás minden korábbi gyanakvást eloszlatott. Sikerült az első pillanatban mindannyiunknak azt a közvetlen, családias hangvételt megütnünk, amely a mi családunkban is uralkodott - annak ellenére, hogy minálunk is megvoltak a családon belüli gátak és gátlások, az alá- és fölérendelések, az elhallgatások.
Még a tegezés sem maradt el részükről irányomban, úgy, ahogyan én azt természetesnek vettem otthonról, én pedig ugyanúgy tiszteletteljesen magáztam őket, ahogy sejtettem, hogy abban a közegben illendő. (Annak ellenére, hogy a szüleimet minden időkben tegeztem, idegenek esetében az első perctől kezdve tudtam, hogy meg kell tartani a megszólítás tisztes távolságát...)
Anyósomék életéről, gondjairól - úgy, ahogy a hatvanas években megismertem őket, még Kolozsváron laktunkban riportos vallomásfűzért vetettem papírra, Tornác címmel. Amilyen lelkesen vágtam bele, magamon érezve az akkori magyarországi valóságirodalom, később meg a Sütő-féle Anyám könnyű álmot ígér-hez való készülődésének, itt-ott megejtett közlések formájában kifejtett hatását, olyan hamar fulladtam ki a nagyívűnek elképzelt tervezet mentén. Igaz, mindez utólagos felismerés eredménye, akkor lelkes voltam és magabiztos, s hittem, hogy a falu világának felfedezése érzelmileg ugyanolyan izgalmat okoz majd az olvasónak, mint személyesen bennem keltett az eredendő élmény. Csakhogy amit Sütő vitt véghez, az egész más: az a saját gyökereihez, gyerekkorához, odahagyott világához, mulasztásaihoz, emlékeihez való felnőttkori visszacsatolás, önvizsgálat, és így hullámverése is jóval távolabb érezteti a hatását, mint az általam művelt rácsodálkozás; nem beszélve az összehasonlíthatatlanul zeneibb és inventívebb nyelvi megformálásról, ami Sütőt valahol a Tamási Áron-féle eszmények tájékára juttatta.
A Tornác mindezeket leszámítva, napvilágot látott 1970-ben a bukaresti Kriterionnál, kiegészítve néhány elbeszéléssel, kisregénnyel, hogy akkori kiadói igény szerint kilegyen a megfelelő ívszám, ami alatt nem gazdaságos egy könyv kiadását akár csak tervbe is venni. Megjelenése dacára hamar rájöttem arra, hogy ott tévedtem: a falu felfedezésének belső mechanizmusa és annak felfejtése, vizsgálata helyett úgy tettem, mintha jól ismerném a falu gondjait, és olyan minőségben mesélném el történeteimet; amelyekből könnyen kitetszett, hogy a szerző bizonytalan lábbal áll ama mezőségi falu valóságának talaján, s olyan tollakkal próbál ékeskedni, amelyek nem illenek hozzá.
Tiszta szerencse, hogy ez a mégis csak mélyenható, életreszóló élmény, amit a feleségem családjának világába való beilleszkedésem hozott magával, egy másik könyvben, A tuskó c. meseregényben is testet öltött, valamivel nagyobb sikerrel, ami nem csoda, hiszen első megfogalmazása bár a Tornác megjelenésének évére tehető, tulajdonképpen csak hét-nyolc év múlva nyert számomra megnyugtatóan elfogadható formát. A könyv érdekessége, hogy nagyon szép grafikai kivitelezésben, Pusztai Georgeta ihletett illusztrációival – és talán könyvtervével is - látott napvilágot, s ahhoz, hogy rajzban annyira közel kerüljön a számára is ismeretlen falusi, ráadásul erdélyi világhoz, nagyban hozzájárult egy másik „falusi” - a férje, Pusztai Péter, aki feltételezésem szerint nem csupán rövid tartalmi kivonattal látta el nejét, hogy az minél hamarabb letudja a vállalt penzumot, hanem magyarázataival, saját emlékeivel közelebb vitte ahhoz a világhoz, amelyről a könyv szólni szeretett volna, s amelyen - mert meseként képzeltem el - mégis csak könnyebb volt szándékaimnak megfelelően alakítanom, mint megfelelnem nem egyszer rejtve maradt törvényszerűségeinek.
Anyósom nagyon szeretett olvasni, de az otthoni falusi életmód és megfeszített munkatempó miatt luxusnak tartotta, nem mert nyíltan és feltétlenül hódolni szenvedélyének. Inkább kézimunkázott - az asszonyibb foglalatosságnak tűnt, s ugyanakkor megvolt a látható, gyakorlati haszna. Meg aztán, egyre romló, hályogos szeme miatt is visszafogta magát az olvasás terén (a lánya valahol tőle örökölte a betűélmény végtelen szeretetét).
Most, hogy évtizedek óta nincs, mindennél jobban szeretném tudni, mi az ő véleménye a Tornácról és a Tuskóról, de minden egyébről is, amit azóta írtam. Szeretném tudni, hogyan látna ő, íráson innen és túl - akkor, mikor élt, ezt a kérdést nem mertem feltenni neki, bár a kíváncsiság magva már akkor bennem élt...
A mai képek Georgeta illusztrációi a Tuskóhoz.
Május 29. (csütörtök) Tolulnak a témák előttem, s e szokatlan bőség azzal jár, hogy az ember nehezen tudja eldönteni, melyik nyúl után fusson. És mert az idő nem áll meg, sietősen kell dönteni is: néhai anyósom-apósom alakjának felidézése kissé odébb marad, akárcsak egy „előszobás” látványos karrierjének a felidézése (amiről szinte elfelejtkeztem), s ezért inkább az a frissen feltoluló öröm kér helyet magának mai bejegyzés gyanánt, mely egy, a Magyar Szó holnapi számában befejeződő riportsorozat megjelenését kíséri.
Sok éve, hogy nem volt ekkora elégtételem hírlapi írás olvastán, ráadásul egy olyan témában, amelyről ma divatos írni, de nagyon könnyű hamis dallamokat kicsalni hangszerünkből.
Krebsz János Csángóföldi utazás felcímet viselő, A szűgomba nyomában c. írásáról van szó, ami annak, aki nem olvasta, csak a fentiek nyomán vesz tudomást róla, némi magyarázatra szorul.
A „szűgomba” olyan erdei növény, melynek föld alatti gumóját megszárítva és porrátörve szívnek való népi gyógyszert nyernek a csángóföldön, egészen pontosan Gorzafalván. Ide igyekszik a szerző, néprajzos barátja útján magát gépkocsivezetőnek előléptetve arra a néhány napra, amíg a misszió tart, s amelynek a célja, hogy megfelelő mennyiségű gyűjtött anyag és képi felvétel jusson a birtokukba.
Az utazás, az érkezés, a puhatolózás, egy kilencven éven felüli csángó adatközlő lakásának és életterének bemutatása, ezen belül különböző nemzedékek egyre ziláltabb és határozhatatlanabb nyelvi és etnikai identitásának érzékeltetése, a finom megfigyelések lélegzetelállító olvasmánnyá avatják a látszólag eszköztelen írást.
Képzeld el, Milos, hogy én, aki a szerkesztés bélmosásra emlékeztető kényszere folytán az undorig telítődök mindazzal, ami ma, vagy holnap, vagy holnapután a lapban megjelenik, olyannyira, hogy a képanyagban való gyönyörködésen kívül – mert az, ugye akkor fénylik föl igazán, amikor nyomdai kivitelezését a kezembe vehetem – már semmi sem érdekel utólag, Krebsz János írásait e napokban esti elalvás előtt még egyszer-kétszer „átismételtem”, új és új fortélyait s rejtélyeit fedezvén föl írásmódjának.
Mondhatom: még csak a magam írásait szoktam ilyen érdeklődéssel és kíváncsisággal újraolvasni, különösen azokat, amikről többször is megbizonyosodtam, hogy nem fogtam velük mellé.
De ugyanezt a rajongó örömet tapasztaltam feleségem részéről is a riport felfedezésekor, annak ellenére, hogy ő viszont mint szövegszerkesztő, előzetesen besegített az előkészítendő oldalak gyomlálásába.
Azt mondta: ez az ember olyan pontosan észrevesz mindent, s olyan tökéletesen adja vissza, hogy eláll tőle a lélegzet.
Oda jutottunk: egy Krebsz Jánosról beszélgetünk este, tévézés közben (helyett? mert a műsor csak megy, megy, a képek peregnek, de mi egymás gondolatait építjük, egészítgetjük), miközben az az igazság, hogy napi kommunikációnk arra az egy-másfél órára korlátozódik, amikor hazavetődve, az ebédet este 8-9 között bekebelezve, a tévé előtt ejtőzve meghallgatom mindazt, ami őt nap közben foglalkoztatja. Kínzó, fárasztó szerep, de mit tehetnék? Ugyancsak jogosan kér helyet az életemben, annak ellenére, hogy egyre kevésbé tudok e jogos igénynek megfelelni.
És most csoda történik: a szűgombát és történetét osztjuk-szorozzuk néhány napja. Személy szerint sajnálom, hogy véget ért. Tudom, hogy ez a riport itt törvényszerűen fejeződött be. De azt is érzem, hogy ha a szerző egy hónapot élhetne, „lábatlankodna”, nézelődhetne csángóföldön és az ott lakók életvitele mentén, valami egyedülálló művel, sajátos szemléletű alapművel állhatna elő.
Krebsz János – ezt is tudnod kell – a bukaresti egyetem hungarológiáján vendégtanár, Magyarországról jött hozzánk okítani az itteni hallgatókat, ez a második küldetése, s abban jeleskedik, hogy itteni életét, létezését nem vegetálásra, túlélésre rendezte be, hanem arra, hogy a régió sajátosságait megfigyelve, magába szívva gazdagodjon.
Egyszer találkoztunk, egy szerkesztőségi bulin, fiatal kollégám, aki tanítványa volt, magával hozta. Oly visszafogott, háttérben megmaradó ember volt, hogy szinte nem is emlékszem rá, mint jelenségre. Azóta csak virtuális kapcsolatban állunk. Egyre gyakrabban és mind ihletettebben jelentkezik a lap szerzőjeként. Ahhoz, hogy képet alkothassunk személyiségéről, a csángóföldi riport utószavát iktatnám ide – a riport többi része miatt jó lesz felkeresni az RMSZ honlapját -, amihez még csak annyit tennék hozzá, hogy úgy érzem: amit ő ír az utóbbi hónapokban, azzal már-már teljes mértékben felment engem a szerzőség kényszere alól. Úgy tudok azonosulni írásaival, csöndes megfigyelésen alapuló helyzetrajzaival, gondolatfutamaival, hogy ha nem írná oda cikkei után a nevét, minden további nélkül odakanyarítanám az enyémet.
„(Vallomás)
Amikor még csak készülődtem erre az útra, s többeknek eldicsekedtem, egyik, különben művelt, tájékozott ismerősöm megkérdezett: „Szóval kíváncsi vagy a nyelvrokonainkra?” Kiigazítottam: nem nyelvrokonok, ugyanolyan magyarok, mint mi vagyunk. Kérdés, ők minek, kinek vallják magukat, ha közben nem ütnek a fejükre, vagy nem köpnek ki a válasz hallatán, mert utána – túl vannak rajta – megfontoltabbá válik az identitás meghatározása. Mint Julianus barát egykoron, elindultunk Kelet felé, s a miénkhez hasonló nyelvet beszélő embereket találtunk. Mi magyaroknak tekintettük őket, ők óvatosabban nyilatkoztak.
Begyűjtöttem statisztikákat, elmélyültem a szakirodalomban, elolvastam néhány számát a csángómagyar újságnak, s megfelelően tájékozott vagyok azokról a küzdelmekről, amelyek a magyar iskola, misézés, kultúra érdekében folynak. De ezekből semmi nem került bele ebbe a cikksorozatba.
Az asszimiláció számomra személyes sors. Nem valami különlegesség, hanem, bizonyos szükségszerűségek, kényszerek között, a túlélés egyetlen lehetősége mind a közösség, mind az egyén életében.
Nagyszüleim még Magyarországon élő egynyelvű németek voltak. Kivétel az anyai nagypapa, aki az első világháború jóvoltából a Monarchia hadseregében megtanult hibátlanul magyarul és egy kicsit olaszul, aztán a hadifogságban még oroszul. Különben falujából alig kimozduló parasztember volt. Szüleim generációja már kétnyelvű volt, megtapasztalta, hogy sem a magyar, sem a német nyelvet nem beszéli anyanyelvi, irodalmi szinten. A férfiak megjárták a magyar hadsereggel a Don-kanyart, azután, aki túlélte, azt, mint birodalmi németet, besorozták a német hadseregbe, és ha itt is szerencséje volt, akkor nyugati hadifogságból keveredett haza. S olyanokat mondtak, hogy „ketten voltunk a században magyarok, én meg a Schwarzenberger Hanzi”. A háborút követően százezreket telepítettek „haza”, a szétbombázott Németországba, másik százezreket hajtottak el málenkíj robotra, aztán államosítás, a mezőgazdaság kollektivizálása, mindegyik keményen sújtotta az iparkodó, szorgalmas, nemzedékeken át takarékoskodó németeket. Az én korosztályom, ahogy egyik barátom fogalmazott, az a generáció, amelynek a szülei és a gyerekei beszélnek németül. A háborút követő két évtizedben háborús bűnös nemzet voltunk. A lenini nemzetiségpolitika másodlagosnak ítélte az ilyesfajta nyelvi meg kulturális kötődéseket, az osztályhelyzetet tekintette meghatározónak.
Pontos fogalmi tartalmú gondolatmenettel le lehet írni az asszimiláció menetét, de valahogy más ez az egész, ha személyes sorsként éli meg az ember a történelmet. Amikor egyszerre nem lehet ragaszkodni a nyelvhez is, a közösséghez is, és ahhoz a helyhez is, ahol születtünk, ahol őseink nyugszanak. Ha valamelyiket föl kell adni, akkor nem a kultúra és nem az öntudat az első, hanem a megélhetés.
Ennek az alapállásnak köszönhetően lett ez a beszámoló ilyen, amilyen. Igyekeztem megérteni, meglesni a hétköznapokban egy életformát, s lehetőleg tárgyilagosan leírni azt, amit láttam, tapasztaltam, megértettem.”
Végszóként pedig egy ma délután érkezett levél Németországból:
From: "…" <…@web.de>
To: <rmsz@com.pcnet.ro>
Subject: üzenet Némethonból...
Date: Thursday, May 29, 2003 3:44 PM
Szerkesztő úr,
tulajdonképpen csak ennyit kellene írjak KREBSZ JÁNOSnak a Csángó-riportjához:
„SZÓLJ, S KI VAGY, MEGMONDOM“
(szerencsémre Bányai írásából kölcsönözhettem e sorokat; Bányai írása hitvallás az anyanyelvért, amely nemcsak a gondolat hordozója és kifejezõje, hanem keltetője is.)
Ritkán olvasni ilyen szép riportot. Ez a riport olyan magas mérce a kamerának is, hogy a képekkel felülmulni nem igen lehet!
Professzor úr, gratutálok!
Tisztelettel:
SzK
A mai képanyag: Professzor Úr (Székely Sándor képe) és Csángó asszonyok a csíksomlyói kegytemplom mellett (Daczó Dénes felvétele).
Május 28. (szerda) Évek teltek el, a Sandu bá gyerekei felnőttek, nagy tekergők lettek a fertály suhancaival együtt, apjuk örökké elégedetlen volt velük, de ő mondta, ő hallotta: időnként erőltetetten vastag, tekintélyesnek szánt hangon kiszólt az erkélyről, hogy fiúk, aztán elég volt a tekergésből, tessék bejönni... - mindez csak azért volt, hogy megnyugtassa a saját meg az asszonya lelkiismeretét, hogy törődnek a fiúkkal. Igazság szerint lassan kicsúszott a kezéből az egész élete: az utazások csak álmok maradtak, de egyre ritkábban emlegette, a Skoda ott tengette napjait, tétlenül. Már a tiszteletköreit sem igen írta le vele Sandu, a felesége egyre sűrűbben betegeskedett, ágynak dőlt - az amúgy is halk, árnyékként viselkedő, egyszerű asszony úgy múlt ki a világból egy hajnalon, mint egy gyertyaláng.
Akkor láttam Sandut elbizonytalanodni. Addig rendszerint ura volt mindenfajta helyzetnek, a váratlan forgalmi események nem fokozták se az adrenalinszintjét, se a vérnyomását, cinkosan somolygott olyankor az emberre, s elrebegett egy „valahogy csak lesz”-et. És neki volt igaza, mert mindig valahogy lett.
A felesége halálakor azonban nem tudta kimondani ezt a jellegzetes délvidéki bölcsességet, amely a regáti ember türelmét és tűrőképességét táplálja. Mindig rendes öltözéke egyre elhanyagoltabb lett, járása mind lomhább, végül már csak vonszolta magát. Elhízott, megkopaszodott, két fia elhagyta az országot.
Kevéssel az asszony elvesztése után egy éjszaka erős csattanásra ébredt. Rögtön a Skodára gondolt, amely akkor még fényesen, kipucolva, indulásra készen várt a begyújtásra, ami viszont örökké késett. Mire a konyhaablakhoz ért, már csak egy elsuhanó autó árnyképét látta távozóban a város irányába. Papucsban, pizsamában, kezében egy jókora elemlámpával kirohant a ház elé.
Másnap ott láttam, a kocsi mellett, de ezúttal kisszék nélkül. Állt a hátsó ajtónál és a kilincset babrálta. A kilincs mellett, a karosszérián féltenyérnyi enyhe forradás.
- Hát nem nekiment egy gazember... - suttogta alig hallhatóan és peregtek a könnyei. Talán még annál is jobban odavolt, mint amikor a felesége meghalt. Mások is mondták, én is vigasztalni próbáltam: mit számít az a kis koccanás, attól még jól gurulhat, ő nem tudott beletörődni az esetbe. Kollégái ajánlkoztak, hogy eljönnek egy hétvégén, kikalapálják, lefestik. Sandu bá leintette őket: ha hozzányúlnak a bádoghoz, akkor beindul a romlási folyamat. Úgy kell hagyni, ahogy van. Akkor nem veti le a festéket. Nem kezd olyan hamar rozsdázni...
Mind gyakrabban láttam a gépkocsit elhanyagolva, porosan, szutykosan. Sandu bá nem igen mutatkozott. Vagy ha igen, morgott egy jónapot és tovább ment.
Megharagudott a világra.
Közben nyugdíjba ment.
Most meg - a tegnap megláttam azt a betört szélvédőt. Vajon hol lehet nea Sandu? Csak nem lett valami baja?
Eszembe jutott az a hetvenes év, amikor még a másik, a három szobás lakásban voltunk, Attila iskolába járt, át az egész városon, Anna még óvodába, de Attila hozta magával legtöbbször hazafelé a kislányt váltott buszokkal.
Még az Ifjúmunkásnál, egy téli délelőtt hirtelen megfordult az időjárás és keleti irányból iszonyú hóvihar tört a román pusztára, beleértve Bukarestet is. Jó bezártuk az ablaktáblákat, a szerkesztőség a sajtóház tornyában székelt, vonítva üvöltött a szél abban a magasságban a hasadékokon. Néztük a kint tomboló fehér fergeteget, s arra gondoltunk, ha ez így megy tovább - márpedig egy ilyen hóvihar gyakran két-három napon át tombolt, míg kiviselte magát -, kétséges lesz a hazamenetel, a forgalom elakad.
Végeztük a dolgunkat, amikor kora délután megszólalt a telefon és a feleségem kétségbeesetten jelentette: a gyerekek nincsenek sehol, az iskolából eljöttek, pedig azt akarta mondani nekik, várjanak ott, amíg valamelyikünk értük megy, ne vágjanak neki a jó időben is egy órás útnak.
Próbáltam megnyugtatni: mindjárt telefonálok a garázsba és megpróbálok egy kocsit kérni, a havi kvótából még tellett, de ahogy ismertem a szerkesztőségeknek, ilyen időben mindenki szívesebben használta a hivatali kocsit, amelyek ha biztonságosan is, de szintén lassabban jártak.
Persze, hogy félórán át ötpercenkét kellett tárcsáznom a diszpécsert, aki mindegyre azt válaszolta: még nem jött be kocsi. Félóra után már olyan ideges voltam, hogy felöltöztem és a hóbuckákon átvergődve lementem a garázsba. A diszpécser kissé meghökkent, de amikor elmondtam, miről van szó, hogy a gyerekek nekivágtak a hóviharban Bukarestnek és ki tudja, hol kapta el őket a fergeteg, benyitott a melegedőbe, ahol az éppen ebédelő nea Sandu árválkodott. Akkor érkezett meg egy hosszabb útról, paszulykonzervet evett zsúrveknivel, s hozzá hagymát. Amikor, meglátott és meghallotta a tényállást, azonnal elrakta az elemózsiát és a kocsijába ültetett.
A magyar iskoláig még eljutottunk valahogy, mert arra gondoltunk, hogy az onnan hazafelé vezető útvonalon kell keresnünk. Nea Sandu úgy okoskodott: ha felültek egy buszra, annál jobb, mert akkor hazaérnek valahogy. De ha nem, akkor ott kell legyenek valahol, amerre a busz jár, talán várakoznak egy kapualjban, egy megálló mellett, egy üzlet bejáratánál... Minden megeshet...
Az iskolától lépésben hajtottunk s meredt szemmel kémleltük az utca két oldalát: neki jutott a baloldal, nekem természetszerűleg a jobb. Két buszmegállónyit mehettünk, amikor az utcasarkon, a szemafor mellett kapualj sötétlett a hóesés mögött, alatta több tucat ember, egymás hegyén-hátán, s középütt, dideregve, éppen csak felvillant az Attiláék arca. Sandu beletaposott a fékbe, én kiugrottam a kocsiból és a gyerekekhez rohantam. Hirtelen nem értették, miről van szó, de gépiesen követtek. Betuszkoltam őket az ülésre és nea Sandu, amilyen gyorsan csak lehetett, elindult velünk hazafelé...
Anna vacogott és szipogott, Attila neheztelt rá, hogy miért nem hallgat.
Hazáig egyetlen autóbusz sem ért utol. Leragadtak az utakon.
Sandu nélkül ki tudja, mi történhetett volna...
indulás előtt
vonat az állomáson
lám lám betolat
szabadul mindjárt a lépcső
s te felrakod a cókmókodat
szopknyád meglendül
feszülő lábad fölött
utadat jól bemérték
víg vasúti mérnökök
óránkra nézünk
öt perc és elrobog a vagon
hiába szólnék
hát ülünk hallgatagon
Ma is Oláh István A favorit - Micsoda társaság! c. képsorával.
Május 27 (kedd) Most egy havas, téli történetet rángatok elő emlékezetemből. Már-már többször is kikívánkozott forma, de valami mindig eltérített attól, hogy papírra vessem. Ma reggel azonban úgy alakultak a dolgok, hogy a történteket a maguk teljességében sikerült fölfejtenem.
Munkába menet törvényszerűen el kell haladnom a zsákutcánkba kanyarodó út szélén álló kilencemeletes, kék színű panel mellett, mely elüt a többi hasonló, de szépia színűre mázolt testvéreitől, amelyek egyikében lakunk.
A kék panel előtt, akárcsak mielőttünk, parkolóhelyek. Pontosan a kanyar mellett fűzfa hajol be az útra, alatta őzbarna Skoda áll, időtlen idők óta. Bár rosszul mondom, mert amikor 1975-ben odaköltöztünk, még híre-hamva sem volt.
Ma reggel észrevettem, hogy a műanyag fóliával félig-meddig betakart jószágon a fólia darabokra szaggatva, baloldali szélvédője betörve, az abroncsok leeresztve.
Mi történhetett a tulajdonosával? Ilyen állapotban sose hagyta még a kocsit.
És itt kezdődik a történet.
Az illető a kék panel lakója, pontosan a ház sarkában, a földszinten lévő lakás az övé, konyhájából, szobájából könnyű rálátása van a Skodára.
Az illető valamikor sofőr volt. Annál a kiadónál dolgozott, amely a sajtóházban működő központi párt- és tömegszervezeti lapokat adminisztrálták. A kiadónak jókora földalatti garázsa volt, vagy 15-20 gépkocsival, s valamivel több sofőrrel. A kocsik szolgálták ki - a szerkesztőségi költségvetésekben kinek-kinek előirányzott kilométerkvótának függvényében - a szerkesztőségeket. Volt olyan lap, például a román pártlap, hogy 8-10 gépkocsit is használt naponta s nem egyszer vidékre is azzal utaztak ki sürgős, fontos anyagért a száguldó riporterek, fotósok.
Az Ifjúmunkásnak, mivel eleve ráfizetéses volt és évről évre takarékosabb költségvetést kellett összeállítania, a kvótája mindegyre zsugorodott, gyakorlatilag csak arra futotta belőle, hogy váratlan gyűlésekre, behívásokra vagy egyéb, előre nem látható bukaresti eseményekre gépkocsit használhassunk. Gyakorlatilag az úgy nézett ki, hogy hazamenetelkor rendszerint úgy intéztem a dolgot, hogy a megoldandó ügyekért beugrottam a központba, a KISZ KB-hoz, a kocsit pedig tovább küldtem két-három, az útvonalon lakó munkatársammal, majd visszajött értem, hogy dolgom végeztével hazaszállítson. Időt s erőt takarítottam így meg ahhoz, hogy a munkanapot otthon is némileg megnyújtsam. Közjárművekkel hazáig szinte egy órányit kellett utaznom, ami napi két órával számolva már tetemes mennyiség.
Sose tudtuk, milyen autót bocsátanak a rendelkezésünkre: ez a szolgálatos diszpécser hangulatától, az éppen a garázsban lévő szolgálatos sofőröktől, és a jószerencsétől függött.
Így ismerkedtem meg többek között nea Sanduval (ejtsd: Szándu, a nea annyit jelent, mintha valakire azt mondanánk, hogy bá' - a bácsi helyett, ami románul nene), ezzel az alacsony, kerekfejű. kacska lábú, guvadt szemű, nagy dioptriás szemüveget viselő emberrel. Nem volt sokkal idősebb nálam, de mackós mozgása, végtelen nyugalma és csöndes udvariassága hatására úgy éreztem, mintha egy generációval fölöttem állna. Sokat mesélt az életéről is, de mindenek előtt arról, hogy minden álma egy gépkocsit venni. Hiába van a feneke alatt naponta a járgány, amit szintén ragaszkodva kedvelt, mintha az övé lenne, de ez nem az igazi, mert meg kell osztania a váltótársával, aki rendes ember ugyan, de nem bánik úgy a kocsival, ahogy kellene, nem törölget, nem súrolja, nem zsírozza, nem pótolja a meghibásodó alkatrészt, csak javít rajta kutyafuttában, aztán majd, mikor időm lesz, mondja... Nem jó gazda az ilyen, mondogatta nea Sandu, ezért aztán szeretnék venni egy saját autót. Már a márkanevet is kiválasztotta, ami nem volt nehéz, mert akkoriban a Dacián, a Skodán és a Trabanton kívül a földi halandó egyébhez úgy sem juthatott.
Sandu bá arról ábrándozott, hogy nyereményes betétkönyvét kihúzzák - minden megtakarított pénzüket autós nyereményű könyvecskékre cserélték ő és a felesége -, s akkor minden szabadidejét arra használhatná, hogy a két krapeket meg az asszonyt elvigye azokra a tájakra, amelyeken ő már járt, de mindig csak munkában, mások szolgájaként. Úgy szeretne már utazni, hogy a saját ura lehessen, ő szabja meg a sebességet, az útirányt, de azt is, hogy hol hajtja le álomra a fejét.
Éveken át, valahányszor melléje ültetett a véletlen, végighallgattam vágyakozását. Mikor 1975-ben a mostani lakásunkba költöztem, Sandu bá kevéssel azelőtt kapott lakást a kék panelben. Költözéskor vidáman köszöntött az ablakból, örvendezve azon, hogy közeli szomszédok leszünk. Örömünk még nagyobb volt, amikor kiderült, hogy a közeli házakba a garázsból még legalább négy sofőrnek utaltak ki lakást: csupa ismerős lesz a fertályban, mondogattuk, és valóban volt valami megnyugtató abban, hogy egy vadidegen tájon ismerős arcokra mosolygott vissza az ember.
Egy vasárnap délután, amikor lakása előtt vitt el az utam, nea Sandu a konyhaablakban könyökölt és megállított:
– Holnap délután megjön a Skoda!
Nagyot csodálkoztam és megkérdeztem: csak nem húzták ki valamelyik kötvényét?
Nem az enyémet, az asszonyét, de az nem számít, közösen vagyunk...
Másnap délután a fűzfa alatt csillogó, vadonatúj, őzbarna Skoda állt, mellette Sandu, egy kicsiszéken ült, mintha meg akarta volna fejni s gyöngéden törölgette egy nagy darab szarvasbőrrel a kocsi nikkelezett fogantyúit, díszeit, a tükröt, a szélvédőt, minden egyes darabját.
Mutatta: mit tud a Skoda. Nem túl fürge, magyarázta, de hosszú távon megbízható és a kidolgozása ékszerészmunka. Kevés meglepetés éri az embert. Azt is elárulta, hogy feltett szándéka óvni a portól, minden szennytől, mert az is meghosszabbítja a karosszéria élettartamát.
Sok érdekes fogást hallottam én az idők során Sandu bától, csak lett volna hol hasznosítsam. De hát hallgatni se volt rossz, sem látni őt, amikor szinte minden nap ott őrködött, strázsált, szorgoskodott a fűzfa lehajló lombjának árnyékában, orrára csúszó szemüvege fölött hol a kiszerelt karburátort, hol a gyertyákat vizsgálgatva.
Időnként beültette a két gyermeket és az asszonyt, a lakótelep belső útjain néhány lassú kört írt le, hogy megmozgassa a motrot, mert nem szabad hagyni, hogy tétlenül rozsdázzon s várta, hogy több szabadideje lesz majd a családnak, hogy nagyobb utaknak is nekivágjanak...
Holnap folytatom.
A mai képanyag szintén Oláh Istváné, címe: Elmentek a szászok
Május 26. (hétfő) Sokat gondolok e napokban a Himalájára. Meglehet, ehhez indokot szolgáltatna az a tény is, hogy május 29-én, pár nap múlva lesz ötven éve, hogy Sir Edmund Hillary és Norgey Tenzing felkapaszkodtak a világ legmagasabb csúcsára, a Mount Everestre. Nagyszabású ünnepségeket eszeltek ki erre a napra, Nepálban van már, s aki nem, e napokban biztosan oda igyekszik a hegymászó és a kalandkereső társadalom krémje. Egymás után jönnek a hírek a legmagasabb csúcsramászás időrekordjának újabb és újabb megdöntéséről, ugyanakkor arról is, hogy az esős időszak, a monszun világszerte hallatja szavát. Ilyenkor a hegymászók igyekeznek minél hamarabb befejezni addig nem teljesített elképzeléseiket, mert az ekkor támadó viharok, havazások megnövelik a lavinaveszélyt, tartós szélviharokat szabadítanak a védtelen kalandorokra, tovább növelik a magashegyek áldozatainak számát.
Pedig a hegymászás romantikája jócskán megkopott az utóbbi évtizedekben. Valahogy úgy képzelem, hogy minden olyan nagyüzemi formát ölt lassan, mint a Mc 'Donalds üzletlánc. Szemtanúk mesélik, hogy a himalájai mászóutakon ilyenkor, a mászószezon végén olyan a sétafikálás, mint egy körúton: egy csapat jön, a másik megy, az egyirányba tartók a célszerűség okán nem egyszer egymáshoz csapódnak, máskor meg rivalizálnak, előfordul, hogy fent, a csúcson is túlzott a mozgás és egyszerre nem fér fel mindenki, aki szeretne, hát beosztják, rendre...
És akkor még mondjuk azt, hogy a világ teteje, a csönd csúcsa, a meditáció szentélye, önösszeszedésünk temploma a Himalája, illetve annak bármelyik hétezren felüli csúcsa.
Szerencsére, van belőlük elég.
Szerencsére - mondják a hegység felségjogán osztozók: a nepáliak, a kínaiak, az afgánok, indiaiak, pakisztániak, de még a volt szovjetföldiek is. A Himalája óriási, és csak a mi egyszerűsítő gondolatainkban egyetlen fogalom: külön, ezerarcú világ, a maga sajátos övezeteivel. Hegymászó útjaira borsos bérleti díjakat szabnak ki - minél nagyobb a divat, annál magasabb az ár, amit fizetni kell. Sok hegymászó ma még azért nem tud feljutni a vágyak csúcsaira, mert nincs honnan összeszedje (koldulja) a bárcához szükséges pénzösszeget. Sok esetben társulnak két-három náció fiai, legtöbbször a személyes ismeretség és kapcsolatok alapján, így a költségek is megoszlanak s a barátságok is tovább szövődnek...
Pár héttel ezelőtt Bukarestben nagy visszatetszést keltett, hogy a kormány és az elnöki hivatal anyagi és politikai támogatásával olyan csapat indult meghódítani a legmagasabb csúcsot, amely a román hegymászó szakszövetség adatai szerint sem teljesítmény, sem képzettség tekintetében nem odavalók. Az ügy súlyosabb részét az jelentette, hogy a számukra kiutalt támogatás messze meghaladja azt az összeget, amit a szakszövetség a hivatásos hegymászás céljaira valaha is kapott.
Az Everest-ünnepség rendezői különben a hivatalos meghívást annak a 42 esztendős román hegymászónak küldték (Constantin Lacatusu - magyarra fordítva Lakatos Konstantin / Szilárd lenne a neve), aki 1995. május 17-én egy nemzetközi expedíció tagjaként kitűzi a trikolórt a Mount Everesten. Joga van másik két román hegymászóval csapatot alkotni s résztvennie az ünnepségeken, illetve világpremierként megmászni a 6273 m magas Machermo csúcsot, amelyet még nem érintett emberi láb.
A szövetség hiába kért a hivatalosságoktól anyagi támogatást erre az akcióra: a sportminisztérium udvarias, elismerő sajnálkozását fejezte ki, hogy már elosztotta ugyan a rendelkezésére álló összegeket, tehát segítségről szó sem lehet, de ezt ne vegyék úgy, mintha a hatalom lenézné a hegymászók tevékenységét.
Ezalatt a hivatalos expedíció, amely ki tudja, milyen kerülőutakon férkőzött a kormány szívéhez, hatalmas cécót csapva, a most éppen forgalmas Everest-útvonalon szépen felmasírozott a csúcsra,s még arra is volt pénzük, hogy telefonvonalban csevegjenek kormányfővel, államelnökkel s úgy mutassák be tettüket, mint a Himalája első román megmászását.
Valahogy megkeseredik az ember, amikor rájön, hogy a pénz mindenhová sikeresen beférkőzött s az egyik legaltruistább, legönfeláldozóbb emberi tevékenységből is aljas üzletet és kitolósdit csinált, magához vonzva a világ kóklereit.
Valamikor, Milos, a Bozót c. riportregényt írva és gondolatban átélve azt hittem, hogy ha még egy életem lenne, egészen biztosan a hegymászást választanám végcélomul. Most nagyon töprengek ezen, nem tudnék ilyen határozottan véleményt nyilvánítani. Persze, annyit megtanultam, hogy a világunk mindenütt az: sosem kell túlságosan messze menni ahhoz, túlságosan sok pénzt elkölteni ahhoz, hogy felfedezzünk valamit, ami örömös elégtétellel tölt el.
Az Everestre gondolva tulajdonképpen bármelyik hegyre gondolhatok: az égre törő oldalak szándéka az, ami döntő: a feltörekvés.
És jó, hogy tudom: micsoda iszonyatos munkába kerül!
ablaküveg
ablakom szennyes üvegén
játszadozó alkonyi fény
csóvákkal üzen elvakít
s szüli az este árnyait
az ablaktábla éjbe fúl
orrom az üvegre lapul
a világ volt nincs elveszett
ma már hiába keresed
a sápadt hold olykor benéz
szemembe tűz gyöngén becéz
de végül magam maradok
vergődöm majd' megfulladok
felébrednék de nincs mire
fel is néznék de nincs kire
hegyekben járok mint a szél
mikor épp nem fúj elbeszél
A mai képanyag Oláh István kollégám Lámpás c. fotója.
Május 25. (vasárnap) Tizenharmadikán írtam Neked egy román költőről, George Tarneáról, aki nemrég halt meg, viszonylag fiatalon. Akkor említettem, hogy az Ifjúmunkás irodalmi melléklete a hetvenes években műfordítói pályázatot hirdetett fiataloknak, amelyen éppen Tarnea egyik versét lefordítva lehetett erőt s tehetséget próbára tenni. Most előkerült az egyik első díjas pályázó fordítása, az illető nem más, mint Boros Ernő, a szatmári helyi lap egyik alapmunkatársa, aki olykor bennünket is ellát egy-egy tudósítással, de még inkább riportfotóval. Az újságkivágásból kiderül, hogy tulajdonképpen három Tarnea-verset tettünk közszemlére, három különböző stílusú és nehézségi fokozatú szöveget, melyek közül tetszés szerint választhatott a pályázó, de nyerőképes pályázatot csak attól vettünk figyelembe, aki mindhárom fordítását elvégezte.
Emlékszem, várakozáson felül özönlöttek a próbálkozások, bár a színvonal nem volt túl magas. Ennek ellenére, kuriózumként, az egyik verssel kapcsolatban, amelynek nem akadt kiemelkedő magyar szövegvariánsa, a figyelemreméltó megközelítésekből egy „eszményi”, művi fordítást gyúrtam, hosszú elemző cikkben, lépésről lépésre megindokolva, hogy miért választottam ezt vagy azt a megoldást, esetleg miért vetettem el valamennyit és miért kényszerültem én magam is beszállni - a megfelelő korrekcióval - az össznépi versenybe. A tanulmánynak, a „robotfordításnak” visszhangja lett, és igaz, hogy csak játék volt az egész, a fiatal olvasót közel hozta az eleven szövegboncoláshoz. Sajnálom, hogy a cikk csak emlékezetemben és halványan él, szinte a lehetetlennel határos előbányásznom. Talán majd az idő azt is felszínre dobja még egyszer, de ennél fontosabb, hogy kezemben a Boros-féle első díjas fordítás - még egy Tarnea-verssel lettünk gazdagabbak; egyáltalán, egy újabb verssel, mert úgy tapasztalom, hogy minél több verset olvasol, annál többet szeretnél még fogyasztani. A prózába könnyebb belefáradni - a gondolkodás kifullaszt. A vers valahogy oxigént termel, mint a növények, s nekünk csak be kell szippantanunk...
GEORGE TARNEA
Ballada az évszakokról
Fürge lábú csikón száguld
eljön a nyár látni minket
virágporral hinti vállunk
behavazva kertjeinket
Fülünkbe súg incselkedve
csuda bölcseket tanácsol
páratlan nagy játszókedve
teret, időt elharácsol
Fogózónak megmutatja
mennyit lépjünk még tovább
lelkünk mélyén felkutatja
egy-egy könyv-élmény nyomát
mígnem a rőt agyag-rögön
megdermed az illó harmat
tajték-hátú vad csődörön
hoz ránk a tél riadalmat
Meglátogat a szobánkban
s hagyjuk lopja ki a fánkat
mert érezzük hogy nyomában
titkos lomb-suttogás támad.
S a szerkesztő mergjegyzése:
Boros Ernő fordítása - annak köszönheti első díját, hogy versenytársaitól eltérően a három vers közül egyik esetében sikerült (majdnem) tökéletes munkát végeznie.
Ma Daczó Dénes kollégám remek riportfotóját mellékelem a Magyar Szó hétfői számából: Ha van honnan meríteni...
Május 24. (szombat) Orbán nap küszöbén beköszöntöttek a viharok. Hol zápor, hol tűző napsütés, majd erőteljes szélvihar, végül fülledt trópusi pára váltogatták egymást tegnap délután óta.
Szombat hajnalban arra ébredtem, hogy valami éktelenül fals, nyöszörgő muzsika szól a homlokom mögött. Mikor kinyitottam a szemem, mintha elvágták volna a kínos dallamot. Próbáltam visszaaludni, de ahogy álomba süllyedtem, a zenebona újra kísértett.
Ez ellen nincs mit tenni, mondtam és citromos teát főzve leültem az íróasztalhoz.
Vers lett belőle, s most, hogy elkészültem vele, megszeppentem, nehogy valamivel lesúroljam róla a hímport.
hegedűmet hallom...
egykori hegedűmet hallom
kinek a kezén nyöszörög?
nem gyantázott az istenadta
minden húr csikorog zörög
miért is tettem le vonóját
tenyérbe simuló nyakát
hány kéz nyaggatta már azóta
szutyokkal lepett dobozát
míg enyém volt a zene szárnyalt
bennem de néki nem jutott
csak a sok-sok kényszerű nyűvés
kottához láncolt ritmusok
s hogy ma is nyúzzák s tűri békén
csoda hogy nem rokkant belé
hallom ahogy felsír rekedten
miért nem lett egy istené
E mellé a sepsiszentgyörgyi Henning János Hajnalban c. fotója illik.
Május 13. (péntek) A fordulat után közvetlenül Zsuzsi is bekerült a demokratikusan választott ötösfogatba, s szinte automatikusan jutott ki neki a főtitkári megbízatás - nem a funkció, csak a vele járó munka és felelősség. De jó időszak volt ez ilyen szempontból, mert végre mindenki azt csinálhatta és választhatta, amihez kedve volt és amihez értett. Ha nem tetszett valami, senki se kényszerítette, vehette a kalapját és ment isten hírével oda, ahol zöldebbnek találta a füvet. Ez a hirtelen ránkszabadult nagy szabadság sehogy se fért a fejünkbe, s főként nem a reflexeinkbe, egyesek évek múltán is azt játszották, hogy a szerkesztőség egy jó fejőstehén, amelynek a tőgye alatt el lehet éldegélni anélkül, hogy két szalmaszálat keresztbe tegyünk. Ami 89 decembere előtt félig-meddig igaz is volt, de azután hirtelen nem kezdett működni, s mi felébredtünk, hogy az addigi egyetlen nemzeti hírügynökség nem ér semmit, ugyanúgy gyártották a nem-híreket tovább, mint annakelőtte, információinkat jobbára a rádióból, a mindenfélét összezagyváló televízióból merítettük, meg munkatársaink értesüléseiből, már ha éppen résen voltak. Elkezdődött a telefoninterjúk divatja, közleményeket, állásfoglalásokat fogalmaztunk át hírré, jegyzőkönyvekből írtunk tényriportot, a korábbinál merészebben, jókora teret engedtünk a fotónak.
Mindez munka, munka és munka volt.
Nagy lépés volt előre, amikor végre került egy üzenetrögzítős telefonkészülékünk, meg az egyik budapesti laptól (Pesti Hírlap) kihelyezett, özönvíz előtti, de még ma is kiválóan működő - csak hát irdatlanul behemót - telefaxkészülék. Akkoriban vállaltuk fel, hogy tudósítjuk őket a bukaresti s általában a romániai történésekről, s a készülékre a gyors és pontos továbbítás végett volt szükség - a pestiek megelégelték a telefonba, direkt a beírónak diktált, nem egyszer félrehallott szövegeket bogarászni.
Pár hónappal a fordulat után a szerkesztőségben felvetődött, hogy ideje lenne megszüntetni az ötösfogat uralmát, mert végül is kell a hierarchia a vezetéshez, a főszerkesztőnek legyen főszerkesztői felelőssége, a főtitkárnak főtitkári, a helyettesnek helyettesi és így tovább. A szerkesztőség egyik, kisebbségben maradt részének az volt a véleménye, hogy ez még korai, mert jó, hogy mi magunk között bizalmat szavazunk egymásnak, de miként a lap elődje, így mi, akik végül is zokszó nélkül kiszolgáltuk a korábbi elvárásokat, könnyen sebezhetőek vagyunk a külvilág szemében. Zsuzsi a másikhoz tartozott. Természetesen, mindenki úgy választott, ahogy a lelkiismerete diktálta. Én nem engedhettem meg magamnak, hogy úgy tegyek, mintha a korábbi évtizedek nem léteztek volna az életemben. A homokzsákjaim lehúztak, és hiába dobtam volna ki valamennyit a kosárból, nem úszom meg a biztos zuhanást.
Vezetőválasztáskor főtitkári bizalmat szavaztak neki. Mint kiderült, azt szerette volna, ha én a főszerkesztő helyettesi megbízatásra pályázom, s bár elhangzott a megfelelő javaslat, kereken elutasítottam. Így azt volt kénytelen megválasztani a népség - jobb híján -, aki magát abban a pillanatban előtérbe tolta. Döntésem némileg feszültséget okozott közöttünk, amit nagyritkán szóvá is tett, én viszont mindannyiszor elmagyaráztam, hogy nem tehetek másként, és erről a döntésemről nem most szereztek tudomást. Az más lapra tartozik, hogy nem vették komolyan...
Mivel gyerekkorunkból ismertük egymást, a közvetlenség sokmindent áthidalt.
Aztán jött az amerikai utazása és a hosszú távollét. Amíg az ő munkáját láttam el, az íróasztalához ültem, és kikértem magamnak, hogy zaklassanak. Azt mondogattam: én most Zsuzsi vagyok. Majd két óra múlva visszaváltozok...
Ezalatt, a körülmények sürgetésére beindítottam a hétvégi mellékletet, a Szabad szombatot. Ez különben a Zsuzsa szívügye volt, de valahogy hiányzott hozzá a konkrét elképzelése, a kellő anyagtartalék, a szerzőkkel való kapcsolat. Mindez nálam szinte rutinosan megvolt, s természetesen úgy vágtam bele, hogy jóelőre megfogadtam: a szerkesztést átengedem neki, de igyekszem mindenben a keze alá játszani.
Láttam rajta, amikor hazatért és a kész tények előtt állt, hogy zokon vette. De aztán rendre elmúlt a neheztelése, miután tapasztalhatta, hogy nem akarok belekontárkodni mindabba, amit annyi ragaszkodással és szeretettel végez. Egyszerűen nem tudtam elnézni, hogy ott, ahol segíthetek, ne tegyem oda a vállam.
Így éltünk Zsuzsával, mondhatni testvéri harmóniában. Még arra is hajlott, hogy betartsa azt a rendet, amit távollétében a titkárságra bevezettem: kiiktattuk a fölös bürokráciát, a kéziratok osztályozva, rendben stószolva álltak, bármikor bárki megtalálhatta köztük azt, amire éppen szüksége van. Igyekezett ő is leszokni a rohammunkáról, előre terveztük azt, ami belátható és kihordható volt az időben.
Ő lett a szerkesztőség oszlopa, aki ha kellett, vasárnap is bent ült és lehetett vele konzultálni, anyagot leadni neki. Egyedül élt, független nőként, egy kétszobás panellakásban, ahová legtöbbször csak este vetődött haza.
Magánéletét különben nem firtattam, mint ahogy általában nem firtattuk egymás szerkesztőségen kívüli dolgait.
1993 áprilisának végén, egy este odahaza váratlanul agyvérzést kapott, a szomszédok kihívták ugyan a mentőket, de a kórházba érkezés után néhány órával meghalt.
Mi már csak hajnalban értesültünk minderről.
Reggel szó nélkül a helyére ültem. És reméltem, hogy mégsem igaz a hír, hogy ha el is telik egy nap, két nap, egy hét, ahogyan az Óperencián túlról hazajött, lelkesen a nagyvilági lélegzettől, úgy most sem hagy cserben, és én sem hagyom cserben őt, mert a gépezetnek működnie kell.
A szerkesztőségben halomra sírták és sóhajtozták magukat az emberek, s ez így volt természetes, hiszen a gyász az gyász, de én tudtam, hogy a lapnak meg kell jelennie, s benne a gyászhírrel, a döbbenettel, de az önmagától el nem készül, kell egy kis csapat, aki érzelmeket félretéve, miként a hullamosók, összeszorított foggal az élet folyamatára ügyelnek.
Azóta vagyok főtitkár: előbb nem akartam lenni, de azt mondtam, a munkát szó nélkül elvégzem, s ha akad valaki, aki elvállalja, azonnal átadom.
Senki nem jelentkezett, pedig tartóztattam volna már néhányat.
Az emberi szomorúságon és veszteségen túl azért keserű sors a Zsuzsáé, mert már nem tudott belekóstolni egy olyan szerkesztési technikába, amelyhez nem csak ragaszkodik, de a rajongásig élvezte volna.
Álljon itt az a vers, amit halálának reggelén, első döbbenetem után papírra vetettem és mostanig csak ritkán vettem elő.
egy hang a küszöbről
ki a következő
harsogja egy hang a küszöbről
mintha azt mondaná
fürgébben fürgébben
bezzeg máskor a sebésznél az ügyvédnél
a tejsorban az életben
úgy tolongtok
mindenki előre könyökölne
most miért szeppentetek meg
hékáim itt is
csak szépen rendre még egyszer
kérdem
ki a következő
A mai képanyag: Kucsera Jenő AFIAP: Csíksomlyói remete c. fotója
Május 22. (csütörtök) Mindent szerettem az újságírásból, kivéve a titkári munkát, a favágást. És aztán, pályafutásom utolsó tíz esztendejében valahogy mégis ez maradt a lételemem, e kényszerű vezeklésre ítéltettem.
Valahogy a főszerkesztői munka is elviselhetőbb volt, mint ez a reggelből késő estébe hajló, ritmusos robot.
Az is igaz, hogy tíz évvel ezelőtt teljesen hiányzott a szerkesztőség életéből a számítógépes technika, ami összehasonlíthatatlanul emberibbé és szabadabbá - ugyanakkor primitívebbé, ötletszerűbbé - tette mind az újságírói, mind a szerkesztői munkát.
Tulajdonképpen akkor lettem pipa a szürke eminenciási szerepre, amikor az Előrénél jobban megismertem azt a fickót, aki főtitkárként a szálakat mozgatta. Nem volt különösen rossz gyerek, valamikor sportújságíróként a társaság bohémabb részéhez tartozott, de nagyon szeretett helyezkedni, s bár alig volt érettségije, hamar beférkőzött a főnök bizalmába, apró előzékenységekkel nélkülözhetetlenné tette magát a szemében. Eleinte sikerült azt a látszatot keltenie, hogy tökéletesen ura a helyzetnek, elég kiszabni neki a tennivalókat, mert azok Hamupipőke-pontossággal meg is valósulnak. Így a főnök könnyebben reprezentálhatott, utazgathatott külföldre, ahonnan egy-egy útirajznyi élménnyel tért vissza, amelynek megírása ugyan gondot okozott neki, de mindig volt egy-két négere, akik értették a csíziót és a papírra vetett benyomásokból szállították a nyomdakész riportokat.
Én még nem voltam a szerkesztőségben, a veteránok mesélték, hogy egyszer éppen afrikai útra készült a főnök, a szerkesztőségből indult a reptérre, miután elbúcsúzott a vezetőségtől, utolsó meghagyásait kiadva azzal, hogy egy hét múlva, ha minden jól megy, megérkezik, addig tartsanak ki.
Csakhogy a gép valami miatt éppen nem szállt fel, az indulást másnapra halasztották, főnökünk pedig dolgavégezetlen visszatért a szerkesztőségbe. Irodájában nagy társaságot talált, a főtitkárral az élen, a tévé nyitva, italos üvegek úgyszintén, csajok is kerültek s vágni lehetett a füstöt...
A jelenetet könnyen el lehet képzelni, annál nehezebb átélni. Főtitkárunk valahogy átélte, de odalett a felhőtlen bizalom, a főnök attól kezdve egyre kevesebbet hiányzott, az volt a benyomása, hogy ha ő ott van a többiek sarkában, akkor kézben tarthatja a szálakat. A látszat ezt mutatta ugyan, de valójában a látszat csalt. A főtitkár sokkal körültekintőbb lett, reggeltől estig bent ült a szerkesztőségben, tulajdonképpen az asztalára tornyozott kéziratok soha ki nem fogyó halmát olvasgatta végtelen türelemmel, bár a szerkesztői munka nagyját elvégezték előtte a rovatvezetők.
Gyakorlatilag a második ember volt a szerkesztőségben, de nem cseréltem volna vele semmi pénzért: akkor még nem tudtam, hogy az újságkészítésnek igenis vannak mélyen alkotó mozzanatai is. Amit mi véghezvittünk, az a legközönségesebb favágás volt, ritka, véletlenszerű tüneményekkel tarkítva, amelyeket sikerült gyorsan el is felejtetni.
A rendszerváltás után is, már a Romániai Magyar Szónál óvakodtam attól, hogy - tapasztalatomra apellálva - rám sózzák a főtitkári teendőket. Szerencsére, egyik kolléganőm, aki 1989 teléig a külpolitikai rovatnál dolgozott, úgy érezte, kiélheti szerkesztői hajlamait és lelkesen elvállalta a hirtelen elárvult kormányosi posztot. Hálából titokban megfogadtam magamnak, hogy e gesztusáért minden telhetőt megteszek, hogy segítsem munkáját, könnyítsek rajta, s hamarosan mint az összeszokott labdajátékosoknál szokás, fél szóból is értve egymást adogattam az anyagokat a keze alá. Vállaltam a riportok begyűjtését, a tudósítók mozgatását, anyagaik szerkesztését, sajtóértekezletre futkározást, fotóanyag biztosítását, csak ne én legyek, aki a koktélt megkeveri esti órán, amikor a többiek már mind búcsút mondtak a szerkesztőségnek. Terhemre volt a tükrök készítése, a műszaki számítások megejtése, az anyagok nyirbálása, a korrektúra nógatása, a nyomdai problémák, a műszaki titkárok fegyelmezetlensége...
Tudom, mert egyszer, amikor a kilencvenes évek elején rokonlátogatásra ment az Egyesült Államokba és több mint egy hónapig odavolt, előzetes megegyezésünk értelmében én helyettesítettem - alig vártam, hogy leteljen a kényszerű szolgálat, hogy hazavetődjön, és ismét embernek érezhessem magam a reggeltől délutánig tartó szerkesztőségi munka után is.
Tulajdonképpen azt mondhatom: amíg élt, isteni szerencsém volt Kiss Zsuzsával, aki nálam négy évvel volt fiatalabb, Marosvásárhelyen született, apja, Kiss Ernő jeles matektanár volt a Bolyai egyetemen. Valamikor az ötvenes években aztán Kolozsvárra költöztek, pár perc járásra a mi lakásunktól. Ernő bácsi - szellemes, igen művelt, sokat olvasott, jóképű ember apámnak testi-lelki jó barátja, anyám és a Zsuzsi anyja szintén nagyon jó barátnők voltak, hetente többször is összejártak esténként, bridzseztek négyesben. Zsuzsának volt még egy nála két évvel idősebb nénje, Kati, gyerekkorunkban értelemszerűen egy bolyban játszadoztunk velük, aztán ahogy nőttünk, ki-ki a saját iskolája és évjárata sorsát követve külön utakra tévedt.
Zsuzsiék anyja egy fel nem ismert penicillin-allergiában meghalt, a gyerekek még kamaszok voltak, az apjuk egy idő után nem bírta ki asszony nélkül, összeállt egy Kolozsváron ismert tudálékos, társasági hölggyel, aki a magyar színháznál volt irodalmi titkár, furcsa viszonyuk volt, mely az Ernő bácsi haláláig kitartott: sose költöztek össze, hol a Kiss család lakásán laktak, hol meg az asszonyén, aki elvált nő volt és egy fiúgyermeket nevelt. Mindig magázták egymást, marakodtak nyilvánosan, mint kutya és macska, viszont hosszabb távon nem tudtak egymás nélkül élni. A lányok ki nem állhatták a mostohájukat, tekeregni kezdtek, no nem túl vészesen, bár eléggé, Kati sikeresen, az egyetem után szerencsés - bár unalmas - házasságba menekült, három gyereke lett, ma már nagymama.
Zsuzsi fiús természet volt, kosárlabdázott, tehetséges játékos volt, majd Vásárhelyen a tanárképzőt végezte el (nem jutott be egyetemre, elsportolgatta az időt), valamennyit tanított a Szilágyságban, aztán az Előréhez került, annak a - jó és rossz - iskoláját járta ki, egy csomó ki nem élt ambíció szorult beléje, prózaírással is kacérkodott.
Sok-sok év után az Előréhez kerülésemkor találkoztunk újra...
A holnapi folytatás ígérete mellé Székely Sándor két könyvvásári fotóját küldeném – hangulatilag derítse ezt az oldalt.
Május
21. (szerda) Úgy robogott át rajtam az év-forduló, hogy észre se vettem.
Annyit éreztem ugyan, hogy a környékén járok, de mert az indítás szorosan
összekapcsolódott a pünkösddel, az pedig az idén június 8-10-ére esik, a
húsvétból kifolyólag, azzal mértem a múló idő hosszát. Pedig hát május 18-án
íródott az első bejegyzés, s azóta nagyon megvastagodott a könyv, akaratom
ellenére is. Az ember előre elképzelni sem tudja, mily vastag rétegben képes
lerakódni egy élet hordaléka, amelyet ráadásul nem is módszeresen, inkább csak
szeszélyesen és a pillanatnyi gondolatcsapáson elindulva termelt ki az ember.
Ha jól megnézem, a lényeget sikerült elmondanom. Bár ilyenkor, mikor
kitelőfélben az idő, mind jobban előtorlódnak a mulasztások, a kihagyások, a
szándékolatlan elhallgatások. Pünkösdig még megkísérlek elvarrni egy-egy
fityegő, fércesnek tűnő szálat, de bennem már a búcsú hangja köszörüli a torkát,
hiszen ha pont is kerül a könyved végére, utána következik a birkózás az
istentelenül bő szöveggel: a pongyola rögtönzések lenyesése, az időrendi
tévedések, a következetlenségek korrekciója, egy erőteljesebb vonás itt, egy
jótékony tömörítés ott...
A tegnap befejezett történettel azt szerettem volna példázni, hogy egyazon
ember, a különböző helyzetekben és más-más motivációban képes gyáván szánalmasan
kicsiny, máskor pedig nem remélt módon kitartó, helytálló lenni, végtére maga se
tudja hogy. Így jön ki a lépés, mondom én, de talán mégsem ilyen egyszerű
minden.
Napok óta játszom a gondolattal, hogy ha ma újjászülne valaki, mondjuk egy
törékeny, alacsony, kislányos termetű nő - amilyen az anyám volt, jövök rá
döbbenten -, mihez kezdenék a felkínált újabb lehetőséggel, hogyan jutnék el
másodszor a bölcsőtől a koporsóig? Az agytorna nem eredeti, sok-sok elődöm
elszórakozott már vele, de a kérdés mindig azért izgalmas, mert a játékok, ha
lényegében ismétlődnek is, egy életnyi futamidőben beláthatatlan variánsokban
osztják meg magukat, tekervényesen térnek el az elképzelt útvonaltól.
Vagy, mire jutnék, ha valami módon éppen a Te fiad lehetnék, Milos? Nem
foglalkoztat engem a reinkarnáció elmélete, mert érdekesnek, de gyermetegnek is
tartom, az abszurd lehetőségek és kombinációk észjátékának viszont nem tudok
ellenállni.
Hatalmas játékvágyban telt el az életem, amit megpróbáltam ugyan lépten-nyomon,
minden élethelyzetben kiélni, de amennyire sikerült, olyan mértékben vissza is
fogtam magam sok esetben. Késélen jártam, Milos, és volt pillanat, amikor arra
voltam büszke, hogy bár erre is, arra is ki-kilendülök, az egyensúlyt sikerült
megtartanom.
Talán még születik egy-két vers is menet közben, míg az újabb Golgotához érek.
Holnap például azt szeretném elmesélni, miként lesz az emberből gúzsbakötött
muszáj-herkules, miközben kézzel-lábbal hadakozik ellene és éjszakánként
végtelen szabadságról álmodik...
A mai képanyag: édesanyám, Cseke Erzsébet arcképe, ahogyan Tamás öcsém
objektívje, pár évvel a halál előtt megörökítette.
Május
20. (kedd) A Varga Jóska által rám bízott irat történee a következő
volt: a jobb felső sarkában szereplő Szigorúan titkos! (Strict secret),
aláhúzott felirat megtette a kellő hatást, mert az ember mindjárt úgy vette a
kezébe, mintha csak érintésével is főbenjáró bűnt követne el. Ámde az ilyen
márkajelzés nem hiányzott szinte egyetlen, a pártközpont által kidolgozott, a
kancelláriákban át- meg átfogalmazott, kibővített, agyonszerkesztett
dokumentumról sem.
Ezúttal egy jelentésről volt szó, amelyet ismeretlen szerzők vetettek papírra az
országos ideológiai bizottság nevében. Ez a bizottság volt az a pártvezetésű, de
társadalmilag reprezentatív csúcsszerv, amely időről időre megvitatta az
ideológiai front időszerű kérdéseit, jelenségeit és eseményeit s vitás
esetekben, elhajlásokat tapasztalva vagy éppen soros útmutatás végett meghúzta a
vonalat, a követendő sávot. A bizottságot politikailag és ideológiailag
megbízható elvtársak alkották, élen a párt ideológiai titkárával, de benne
voltak a főbb pártlapok főszerkesztői, a művelődési tárca funkcionáriusai, a
nőszövetség, a szakszervezetek, a KISZ stb. Összehívása előtt a vitára szánt
témákban vitaindítókat és határozati javaslatokat küldtek szét szorgalmas szürke
eminenciások, hogy a tényleges összejövetelek már egy félig lejátszott mérkőzés
benyomását keltve, egy-két óra alatt befejeződjenek. Az ilyenkor hozott döntések
általában sosem szolgálták a művelődés, a művészet és a demokrácia igazi elveit,
hanem mindig valami tiltást, valami balos szigort kényszerítettek rá a szellemi
tevékenység egészére.
A kezembe adott iratban kizárólagosan Szabó T. Attila akkor már 2 kötetre rúgó -
az Erdélyi Szótörténeti Tár második kötete, a Cs–Elsz 1978-ban látott napvilágot
- munkáján veri el a port, s javasol olyan intézkedéseket, amelyek gyakorlatilag
nem csak, hogy diszkreditálják ezt az összmagyar viszonylatban is páratlan
vállalkozást, hanem lehetetlenné teszik további folytatását.
A jelentés szerzői előbb ideológiailag próbálnak belémarni a nagy tudósba, azt
inszinuálva, hogy a szótár példaanyagának megválogatása következetesen az
erdélyi magyar kultúrfölényt próbálja sugallani, ezt erősíti fel az a tény, hogy
a szerző és munkatársai nem domborítják ki eléggé, hogy Erdély ősi román föld, a
történelmi évszámok feltüntetése és az archaikus magyar nyelvi elemek
szerepeltetése, az erdélyi magyar nyelv ismételt hangsúlyozása mind-mind
irredenta gondolatokat ébreszthetnek az olvasóban.
Ezt tetézi az az ideológiai „megfontolatlanság” is, hogy a könyvet nem előzi meg
e kérdéskörben semmiféle előszó, jegyzetanyag, amelyben a szerzők bemutatnák
Erdély Romániához kapcsolódó valóságos történelmét, illetve azt a példamutató
támogatást, amit a kommunista párt, személyesen Ceausescu pártfőtitkár nyújt a
nemzeti kisebbségek kultúrájának fejlesztéséhez, anyanyelvi művelődésük
biztosításához.
Az iratban szerepeltek még olyan megjegyzések is, hogy a példaanyagban a szerzők
túlságosan sokszor használják az erdélyi helységek magyar elnevezését, annak
ellenére, hogy erre vonatkozóan világos párt- és állami utasításokat dolgoztak
ki a sajtó és a kiadói tevékenység részére...
Így folyt a bemázolás oldalakon keresztül, míg a végén lapidáris egyszerűséggel
a javasolt intézkedések sorakoztak: amennyiben a munka szerzői nem vonják le a
következtetéseket a kritikai megjegyzésekből, illetve a Kriterion Könyvkiadó nem
hat oda, hogy ezeket a mulasztásokat minél hamarabb pótolják, az ideológiai
tanács kérni fogja a munka végleges leállítását s a kiadáshoz előirányzott
tetemes papírmennyiség (lexikonformátumú, 5-600 oldalas kötetekről van szó) más
célokra való átirányítását.
Másnap Varga Jóskával sétáltunk egyet a sajtóház előtti téren, ahol elmondta: a
jelentést ő is kapta, a KISZ KB propaganda titkárától, aki nemrégiben még
közvetlen főnöke volt, azzal a megbizatással, hogy mivel ő személyesen nem tud
magyarul, nem is érti pontosan, miről van szó, készítsen számára e jelentéshez
egy tájékoztatót a Szótárral kapcsolatos tudnivalókról, mutassa be röviden ezt a
kiadványt, hogy ha kell, legalább szavazáskor némileg dokumentált módon
foglalhasson állást.
Jóska szegény maga se tudta, mit kezdjen a feladattal, de jó katona lévén,
összevágta a bokáját, s most meg bennem remélte megmentőjét: nagyon kért, hogy a
lehető legdiszkrétebben készítsem el a tájékoztatót, amit majd neki átadok, ő
meg továbbítja a titkárnak, készítésének módja pedig a mi kettőnk titka marad.
Egy délután és egy hajnalban igyekeztem megismertetni román nyelven a szótár
jellemzőit, kezdve a történetével, hogy ez egy nyelvtörténeti, tudományos munka,
amit személyesen a pártfőtitkár utasítására kezdtek kiadni, miután a kiadó
1968-ban felvetette előtte, hogy a megcsontosodott cenzúra akadályozza a
kisebbségi alapművek kidolgozását és megjelentetését. A román nyelvű
szótárirodalom számos friss darabjának áttanulmányozása után azt is a
tájékoztatóba foglaltam, hogy tulajdonképpen egyikben sincs ideológiai jellegű
előszó vagy dokumentáció, valamennyi szigorúan szakszerű, nem követelik meg
egyiktől sem, hogy meghatározza önmaga helyét az ideológiai mezőnyben, hogy a
pártideológia téziseit hangoztassa. A szövegben arra is rámutattam, hogy mindaz,
amit a kötet szerkesztőitől elvárnak, simán megoldható egy utólagos pótkötettel
- használati utasítással -, de még egyszerűbb, ha a sajtó oldja meg ezt a
feladatot, miközben a lapok bemutatják, esetleg éppen kritikailag elemzik magát
a munkát.
A végére nem mulasztottam el odaírni, hogy ez a munka tulajdonképpen a szerző,
Szabó T. Attila nyelvészprofesszor életműve, minden segítség nélkül,
magánszorgalomból évtizedeken át gyűjtötte össze az anyagot, anyagilag senki nem
támogatta, a jelentésbe foglalt számonkérő hang ezért nem korrekt, sőt
etikátlan, ugyanakkor szégyen Romániára nézve, aki büszke lehetne, hogy a világ
tudományossága által elismert páratlan művet ő segített nyilvánosságra kerülni.
S a végkonklúzió: a két kötet és a továbbiak megjelenése igazolhatja azt, hogy a
társadalom, a párt gondoskodik a kisebbségi kultúra fejlesztéséről úgy, ahogy az
következetesen benne van a pártdokumentumokban...
A szöveget, illetve a titkos jelentést eleve több példányban legépeltem. Az első
példányt elvittem Varga Jóskának, de nem említettem, hogy kópiáim vannak. A
másodikat odaadtam a Kriterion igazgatójának, Domokos Gézának, aki mit sem
tudott a készülődő támadásról - amelynek éle félig-meddig az általa vezetett
intézményt vette célba, diszkreditálás végett -, egy harmadikat főnökömnek, az
Előre főszerkesztőjének, aki szintén tagja volt az ideológiai tanácsnak.
Sejtettem, hogy Domokos azonnal akcióba lendül: mihelyt megértette, miről van
szó, felkereste az akkori Politikai Könyvkiadó vezérigazgatóját, Valter Romant
(a rendszerváltás utáni első román miniszterelnök, későbbi külügyminiszter,
Petre Roman apját), aki jól tudott magyarul, tagja volt a spanyol
polgárháborúban részt vett román internacionalista brigádnak, ismerte
Hemingwayt, Capát, a nemzetközi kommunista mozgalom számos vezetőemberét. Élő
kövületként, sok kompromisszummal és árulással a lelkiismeretén, de még mindig
viszonylag gerincesen tartotta a vállát az összeroppanni készülő ideológiai
építmény alatt. Domokos tudta, hogy Valter Romannál meghallgatásra talál, hogy
az van annyira elvhű, hogy át fogja érezni: itt aljas támadásról, ravasz
kicsinálósdiról van szó.
Egy hét múlva megvolt az eredmény: a tanács napirendjén, bár szerepelt ugyan a
jelentés, Valter Roman javaslatára, aki elmondta, hogy milyen jelentős
személyiség ez a Szabó T. Attila és tulajdonképpen büszkék kellene hogy legyünk
rá, sőt, minden támogatást megadni neki a továbbiakban, az előkészített anyagot
egyöntetűen elvetették... Sőt, mindjárt készült is mutatóban néhány méltató
cikk, televíziós riport a szótárról és szerzőjéről.
A sors iróniája, hogy a szótár mind a mai napig befejezetlen maradt: alkotója
eltávozott az élők sorából, akik pedig örökségét tovább vitték, képtelenek
voltak felnőni a feladathoz.
Szabó T. Attiláról, a nyelvészről szóltam már több ízben, pl. január 10-i
bejegyzésemben is. Most azt is elárulhatom, hogy nem csupán nyelvészeti tudása
volt páratlanul alapos és mély, de filológiai érzékenysége is. 1970-ben például
Haja, haja virágom címmel remek antológiát állított össze a magyar énekekből,
ráadásul a műfaj mibenlétét, születését és elterjedését taglaló bevezető
tanulmánnyal látta el. A Kriterionnál megjelent könyv azóta is könyvritkaság,
ráadásul a jeles erdélyi fametsző, Gy. Szabó Béla eredeti dúcokról nyomtatott
fametszetei illusztrálják. Az antológiából, illetve az illusztrációból mentek
Neked át egy-egy darabot.
Édes anyám rózsafája
Édes anyám rózsafája,
Én voltam legszebb virága,
Kihajoltam az utcára,
A legények bosszújára.
Édes anyám sok szép szova,
Kit fogadtam, kit nem soha;
Megfogadnám, de már késő,
Hull a könyvem, mint az esső.
Hull a földre, hull ölömbe,
Hull a gyászos kebelembe;
Fekete gyász, fejér üröm,
Nekem a bánat nem öröm.
Mindennek azt kommendálom,
Gyászvirágot ne gyomláljon,
Mert én csak egyet gyomláltam,
S annak is búját vallottam.
Édes anyám rózsafája,
Én voltam legszebb virága,
Egy kegyetlen leszakaszta,
Kebelébe elhervaszta.
1863
Május
19. (hétfő) Amikor 1979 késő nyarán Péter fiammal visszatértem Bukarestbe
tengerparti, szezonvégi nyaralásunkról, azzal fogadtak: időm kitelt az
Ifjúmunkásnál - erre előbb-utóbb számítani lehetett, hiszen 1968-tól
folyamatosan igazgattam a lapot, s bármilyen fiatalon is csöppentem a számomra
túl nagy székbe, addigra nekem is elkoptak az oroszlánkörmeim; törvényszerű volt
átadni a váltóbotot a fiatalságnak.
Csakhogy az az elképzelés, amit korábban elterveztünk, hogy igen tehetséges
prózaíró kollégánkat, a Marosvásárhelyen élő Molnár H. Lajost ajánljuk be ama
folytonosság gyanánt, hogy ne kívülről beültetett mozgalmár, hanem szakmabeli,
közülünk való vigye tovább az ifjúsági lap ügyeit s mindazt a kevés jót, amit
még sikerült őriznünk azokban az években, kútba esett. Valami miatt nem sikerült
a társadalmi-politikai alkalmasság ellenőrzése, meg aztán ő sem lelkesedett
túlságosan, hogy feladja erdélyi lakhelyét - éppen csak hogy vissza tudott menni
nagy nehézségek és ravaszságok árán szülővárosába - de ez egy külön téma -,
úgyhogy az utódom egy Varga nevezetű, brassói születésű mérnökember lett, aki a
KISZ KB sajtóosztályán dolgozott az utóbbi időben, és bár magyarnak vallotta
magát, képzettsége folytán meglehetősen hadilábon állt az anyanyelvű
műveltséggel és írásbeliséggel. Olvasni tudott ugyan, de már az olvasásbeli
finomságokhoz, nüanszokhoz nem volt hozzászokva.
A fiúk eléggé elszontyolodva fogadták távozásom hírét, én viszont néhány nap
alatt teljesen felszabadultam, és bár az ügyek átadása eltartott néhány jó
hétig, olyasmiket engedtem meg magamnak és a többieknek, amire a korábbi
időszakban nem volt példa. Talán, mert éreztem, hogy lazulnak a kötelékek? Hogy
a felelősség félig-meddig már nem az enyém? Valami olyan élményen mentem
keresztül, hogy azt mondtam magamban: ha most kellene elkezdenem azt, amit több
mint egy évtizeddel korábban a nyakamba sóztak, behunyt szemmel és biztos kézzel
elvégezném. Ismerném a zátonyokat, a kanyargás és a lavírozás mesterfogásait,
meggyőződhettem róla, hogy az ördög sose olyan sötét, ahogyan a falra festik...
A hivatali kötöttségeket is lazábban vettem, megengedtem magamnak, hogy később
menjek be munkába és ne üljek mumusként a társaság nyakán, mert végül úgy is
elvégzik a feladatukat, legfeljebb nem olyan szaporán, ahogyan megkívánnám, de
valószínűleg határidőre.
Átnézegettem a lap irattárát, rendet csináltam ott, ahol enyhe festői
rendetlenség uralkodott és összeállítottam utódom számára egy olyan
szakmai-vezetői kódexet, amihez szerettem volna, ha tartja magát - így
megóvhatta a lap addigi következetes értékrendjét, annak ellenére, hogy a romló
idővel minden egyre jobban süllyedt, devalválódott.
Sokáig úgy emlékeztem, hogy az a szöveg csak egy példányban készült és Varga
Jóskánál maradt. Egy idő után még szorongtam is, mert halványan úgy derengett,
hogy túlságosan bizalmas hangot ütöttem meg benne és olyasmiket írtam le, amiket
az ember kétszer is meggondol, s méginkább azt, hogy kiadja-e a kezéből.
Most, hogy előkerült, mohón vetettem rá magam, hogy lássam, milyen útravalóval
voltam képes azokban az években ellátni egy, az újságírást szűk korlátok között
művelni kényszerülő közösség új, nem éppen rátermett vezetőjét.
Főszerkesztőnek lenni
(mi kell hozzá)
* Szilárd, alapos politikai meggyőződés.
* Félelem nélkül a saját fejünkkel gondolkozni.
* A lapot ért rosszindulatú és egyéb támadásokat ügyesen kivédeni és leszerelni
(amelyek veszélyeztethetik egy lap egzisztenciáját)
* Magyarnak lenni itt, Romániában; elsajátítani, erősíteni a saját nemzetiségi
műveltséget.
* Ismerni a hazai magyar és román sajtót, napirenden lenni ezek eseményeivel.
* Ismerni a lapvezetés dokumentumait, rendet tartani az irattartókban.
* Megismerni és próbára tenni az embereket.
* Bízni bennük, segítséget kérni tőlük, hagyni dolgozni őket, főként olyan
területen, ahol a legtöbbet nyújtják, munkára serkenteni őket, gondjaikat,
panaszaikat orvosolni és CSAK VÉGSŐ ESETBEN MEGHÚZNI A VÉSZFÉKET.
* A problémákat a közösségen belül megoldani, közös erővel, nem pedig felső,
hatalmi segítséggel.
* Alaposan ismerni a levelezést: mivel fordulnak a laphoz; a munkatársak miként
és milyen pontosan oldják meg őket.
* A lapban megjelent bírálatokat eljuttatni az illetékesekhez, minden elkezdett
ügyet következetesen végig vezetni.
* A kap lényegi, egzisztenciális gondjaira összpontosítani (lapterjesztés,
bővítés, tematikai egyensúly, munkahangulat, tervezés, méltányos szellem,
fizetések, az irányító szervekkel való kapcsolat, ellenőrzés, reprezentálás,
érdekvédelem - a többit elvégzik a szerk. tagjai).
* Káderpolitika - csakis képzett, alapos nyelvi kultúrával rendelkező embereket
fölvenni, akik húznak is a laphoz. Nem bedőlni a karrieristáknak!
* Olvasni, olvasni, olvasni!
* Nyomdai-műszaki tudnivalókat rendre elsajátítani.
* Mindenkit türelemmel meghallgatni, és csak azután, higgadtan ítélni.
* Szerénynek és lefegyverzőnek lenni - a bírálat, a harc, az egészséges belső
hadakozás (megfelelő keretek között) munkára serkent, előre visz.
* Kis dolgokban nagylelkűen engedni, nagy dolgokban határozottan állást
foglalni, a lelkiismeret szerint.
* Nagyvonalúan olvasni a pénteken készülő lap kefelevonatát, csak a kirívó
hibákra összpontosítani. A kis dolgokat utólag szóvá tenni és nyomon követni,
kijavítják-e.
* A hazai magyarság szellemi életével, személyiségeivel a bensőséges kapcsolatot
kialakítani; ugyanígy a román szellemi élet kiválóságai felé is.
* Súlyos gond, bizonytalanság esetén megbízható emberekkel tanácskozni, aztán
saját fejjel dönterni, intézkedni. Utána még mindig van idő és lehetőség a
hatalmi erőkhöz folyamodni.
* Mindent megtenni, hogy a lap ne válhasson faliújsággá és megőrizze, sőt
továbbfejlessze egyéniségét.
* Mindig arra kell, hogy választ adjon: miként, milyen akadályok legyőzése révén
válhat a hazai magyar fiatal teljes jogú építőjévé a romániai magyar
társadalomnak?
Ha ezeket rendszeresen átfutod, és szem előtt tartod, nagy esélyed van arra,
hogy minél kevesebbet hibázzál. Jó munkát kívánok, és derűs, szarkasztikus
türelmet, csg
(Merem hinni, hogy ha nehézségeiddel mindenekelőtt hozzám fordulsz, kevesebbet
fog fájni a fejed. Különben minden héten legalább egyszer találkozunk, illetve
bármikor, amikor ezt kéred és óhajtod.)
Nem tudom, hányszor vette elő Jóska ezt a „végrendeletet”, mindenesetre 12 évig
ő is kihúzta a főszerkesztői székben, bár sokkal mostohább, szigorúbb és
zűrzavarosabb viszonyok között.
A magam részéről én is alább hagytam a túlzott atyáskodást: a heti látogatások
pár hónap múlva megritkultak, nekem is kezdett terhes lenni ama közösség
problémavilága, amikor már nem éltem benne, a találkozások, megbeszélések rendre
elmaradtak.
Egy év telt el talán a búcsú óta, amikor Varga Jóska izgatott hangját hallom a
telefonban:
- Siess, mert segítségre van szükségem.
Bevallom: jól esett ekkora bizalom. Örömmel szorítottam időt, hogy minél
hamarabb találkozhassunk. Egy sokszorosított, kancelláriai írógéppel
(különleges, nagy karakterű betűi voltak, kétszer akkorák, mint egy rendes
írógépé, hogy a főnököknek - s mindenek előtt a pártfőtitkárnak - ne legyenek
kiolvashatósági gondjaik) készült román nyelvű jelentést adott át Szabó T.
Attila zseniális és monumentális munkájáról, az Erdélyi Szótörténeti Tárról,
azzal, hogy majd otthon elolvasom és utána ismét tárgyalunk.
Míg hazaértem, útközben apróra fogva lépteimet, kíváncsian átfutottam a
jelentést. Forogni kezdett velem a világ...
Holnap folytatom...
A mai kép: Gazdáné Olosz Ella kovásznai textilművész Ikat improvizáció c. alkotása. A művésznőt ereje teljében, művészete csúcsán gyilkos kór vitte el...
Május
18. (vasárnap) Úgy látszik. Bármely rendelést vállalok c. regényem
sehogy sem hagy nyugton, s mindegyre új és új, hozzá kapcsolódó emlékeket hoz
felszínre.
Most például azt, amit már-már szinte el is ástam, de egy tegnap délutáni
szórakozott fiókturkálás váratlanul felélesztett.
Találtam egy újabb regényvázlatot, mondhatni nyersanyagot, amelyben több évi
munkám fekszik, de valahogy mégsem érzem igazán az enyémnek, azért is
felejtkezhettem meg róla.
Pontosabban: „leírtam”, mint egy kifizetett adósságot.
A fenti regénynek az a szerepe az egészben, hogy amikor megjelent a könyvpiacon,
pár hét leforgása alatt jó pár olvasói levelet kaptam, amelyek kivétel nélkül
visszaigazolták, hogy őket érdeklő történetet sikerült nyakon csípni. A
levélírók történetesen az Előréből ismerték a nevemet, tudták, hogy ott
dolgozom, így könnyű volt rám találni postailag.
Egy nagybányai asszony pedig egészen érdekes levelet küldött. Valahogy úgy
hangzott, hogy kíváncsian olvasta a könyvemet és felfigyelt a főszereplő
válogatott kalandjaira. Közben pedig eszébe jutott az ő egész eddigi élete, ami
legalább olyan izgalmas, ha nem izgalmasabb, mint Tunyogi fényképészé, mert -
ahogy fogalmazott - nem csak egy férfinak, hanem egy nőnek is lehet igen
kalandos, fordulatos élete...
Arra gondolt - szőtte tovább az elképzelését -, hogy az erről szóló naplója meg
levelezése alapján írhatnék egy sokkal jobb regényt is, az ő nevében, s a
munkadíjat majd megfizeti nekem, amikor sikerünk lesz vele.
A levelet olvasva arra gondoltam, a szokásos olvasói reflexről van szó, mikor az
emberek úgy vélik: mindaz, amit megéltek, csupa regény, olykor a legmerészebb
írói fantáziát is túlszárnyalja. Ennek ellenére azt tanácsoltam, küldje el
mindazt a feljegyzését az életéről, amit jónak lát, egyelőre nem ígérek semmit,
átolvasom az anyagot, s akkor megírom a véleményemet.
Nem telt bele sok idő, s megérkezett két vastag, műanyag borítású füzet, meg egy
köteg gyűrött, enyhén penész szagú, kézírásos levél, beszuszakolva egy szűk
cipősdobozba, s melléje, egy zacskóba varrva, néhány kilónyi szelíd gesztenye
„figyelmességnek” - a nagybányai tájak ugyanis különösen kedveznek e pompás
gyümölcsnek.
Soha jobbkor: a család pár hétig gesztenyepürében dúskált.
Én meg nekiültem az iratoknak, amelyeket először időrendi és logikai sorrendbe
kellett rakni. Ugyanakkor meg kellett ismerkednem az asszony írásmódjával, mert
azon túl, hogy édesanyja magyar volt, apja román, s a kétféle nyelvi közeg
mindkét oldalon csökkent értékű írásbeliséget és fogalmazáskészséget
eredményezett, a helyesírás és a rébuszba hajló külalak komoly taszítóerőt
jelentettek, amit nehezen ellensúlyozott a gesztenye csábereje.
Egy idő után valahogy belerázódtam a naplók stílusába. Sőt, az volt az érzésem,
mintha lassan magam is azzal a nyelvhasználattal élnék. A nyersanyag valóban
érdekes, kalandos, eredeti volt meg minden, de túlságosan földhözragadt ahhoz,
hogy valamiféle írói invenció nélkül egyszerűen transzponálni lehessen az
irodalomba. Hónapok teltek el az olvasással és az újraolvasással, de nem
sikerült meglódítanom a fantáziám.
A néni sürgető levelére azt válaszoltam, hogy még egy kis türelmet kérek, mert
nem olyan egyszerű mesterség ám írónak lenni, jól meg kell rágnom, milyen
formába öltöztessük a történetet. Ne türelmetlenkedjék, mert értesíteni fogom,
amikor nekifogok. Ha pedig így nem felel meg számára az ajánlatom, akkor már
holnap visszaküldöm a paksamétát...
Ijedt levelet és újabb gesztenyeadagot hozott a posta: dehogy sürget, megérti a
problémámat, csak hát én is értsem meg, hogy eljárt felette az idő, jócskán
beteges, és nagyon szeretné megérni azt az időt, amikor élete regényét a kezébe
veheti...
Miután így újabb haladékot és bizalmat kaptam, megkönnyebbülten félretettem a
házifeladatot. Olykor eltűnődtem, próbáltam ráhangolódni, de minél jobban
erőltettem, annál inkább éreztem, hogy nem tudok a témához közelebb férkőzni.
Ideges levélváltások, sértődések követték egymást az évek során, már-már úgy
éreztem, mintha elloptam volna valamit az asszonytól, pedig hát félig-meddig ő
tukmálta rám az egészet, a fenének kellett ez a gond. Nevetségesnek találtam a
felvetését, hogy biztosan el akarom tulajdonítani a témát és azonnal küldjem
vissza az iratait.
Azt sem mondhatom, hogy nem foglalkoztam az üggyel: a legérdekesebb motívumokat,
párbeszédeket, megjegyzéseket kijegyzeteltem, megpróbáltam húsvér emberekként
elképzelni a naplóba rejtett szereplőket, leképeztem regénybeli
viszonyrendszerüket, túl voltam a névadás gondján is, éppen csak a főhős belső
rajzával nem tudtam soha elkészülni, ami nélkül az egész úgy hullott szét, mint
egy marék liszt víz és egyéb kötőanyag nélkül.
Egyik nyári vakációban, még a rendszerváltás előtt magammal vittem az egész
dokumentációt Csíkszentkirályra. Soha terméketlenebb nyaram nem volt, mint
akkor, hogy a sületlen kézirat fölött kotoltam.
Végül föladtam a küzdelmet, s jópár évvel ezelőtt, az asszony ismételt
fenyegetésére visszaadtam a babarongyot. A regény dossziéját pedig
elsüllyesztettem, jó mélyre. Olvasom a munkacímet: Mozik, pultok, éjszakák...
Beindul a gépezet, a jegyzetekbe lapozok, s máris ott vagyok a cselekmény
közepében, forgatagában. De az isteni szikra valahogy most is hiányzik az
indításhoz... Lesz-e belőle gálickő valaha?
Elteszem. Most már nem tudom úgy elrejteni, hogy évekig elfelejtkezzek róla.
A dossziéban találtam egy versfordítást is: valószínűleg, egyik sikertelen
nekifutásom közben, pótcselekvésként fanyalodtam rá. A vers 1989 előtt
született, nem érdektelen.
VASILE IGNA
Prospektus
Nem kell a szemüveg, ujjam begyével tapogatom
le a Prospektust, hogy tudja, mi a teendő, miként aludjak,
táplálkozzam és szeressek:
6.15-kor reggeli torna
(mélylégzés, jövőre nyíló ablak előtt)
utána 5 perc újságolvasás, beleértve az apróhirdetéseket is.
Ha még a mosakodást, az orvosi tanácsokat is beszámítjuk,
az elmaradhatatlan borotválkozással együtt,
6.45-kor nagyjából már asztalhoz ülhetsz.
Netán ha tojás a menü,
sonkára fáj a fogad, s ha tojás nincs, még rondább a helyzet,
mert azt hiszed, ha valaki nem
eszik meg naponta
egy tojást, megjárja; továbbá: ha teával
kínálnak, tejre szomjúhozol, s ha tejet töltenek, rá se nézel,
egész nap orrodat lógatod, merthogy e házban a te
bendőddel mit sem törődnek.
Prospektus a villamoson: a vezetővel szóbaállni tilos,
preospektus irodád falán: gázhasználat ettől eddig,
propsketus házad falán: csöndrendelet ettől eddig,
mikor is szőnyeget porolni tilos, de ha mégis porolnál,
bírságot fizetsz. Prospektus a gyógyszeres dobozon,
a könyvborítón, a füzet
lapján, a miniszteríveb: csak így, csak így, csak így...
Hagyjátok ott a pápaszemem, nem akarok olvasni, betéve
tudok mindent, egy szót se többet...
Ma egy fotót küldök: a második világháború előtti Szovátafürdőről. Ismeretlen fotós munkája, üvegnegatívról.
Május 17. (szombat)
Nem sejtettem, hogy ilyen hamar meg is jön az első észrevétel a tegnapi
fejezethez. Az ehhez hasonló, ritka kitárulkozások után tapasztalatom szerint
kínos hallgatás szokott megtelepedni a hallgatóságon, mely ebben az esetben
virtuális.
Vagyis, én most jól tudom, hogy egy, kettő, három – valahány ember, miután
rákattintott Milos Könyvére és elolvasta az utóbbi napok bejegyzéseit, nem marad
közömbös irántuk. Így vagy úgy állást foglal az olvasottakkal kapcsolatban, ami
leghamarabb inkább érzelmi vélemény szokott lenni, mint logikus gondolatépítés.
És ebben van valami természetes is, hiszen bármilyen sokszor gondoltam át az
elmúlt évek során a történteket, sose tudtam lehorgonyozni egy olyan
következtetés pihentető öblében, mint amire egy jó barátom felhívta a figyelmem:
„Azért a
lelkiismeret-furdalásodat az is enyhítheti, hogy ez a szerencsétlen ember egy
másik nevén írogatta azokat, amikért elítélték. Vagyis valaki helyette
kerülhetett volna börtönbe, és került is kínos helyzetbe. (Tudjuk, mivel
járhatott egy ilyen gyanúsítottal való elbeszélgetés Romániában.) Akit "miattad
elítéltek", vélhetően bolond volt. De ha nem lett volna, a másik ember súlyos
veszélyeztetéséért megérdemelt volna egy kicsi büntetést.”
Titkon örvendek, hogy ez a gondolatmenet nem csupán bennem fogalmazódott meg
(ami azt jelzi, hogy amikor évekkel ezelőtt e pontig jutottam, nem kizárólag a
puszta mentségkeresés dolgozott bennem és próbált kétségbeesetten
felsorakoztatni minden „enyhítő körülményt”), de nem csak azért hárítanám el,
mert továbbra is érzem rajta az önigazolás-szagot, hanem azért is, mert csak
akkor áll a talpán, csak abban az esetben élne, amennyiben elfogadjuk, hogy
mindaz, amit a tényállásról és az ügy fejleményeiről nekem feltálaltak a „fiúk”,
tökéletesen fedi a valóságot. Márpedig, amilyen eszközökkel dolgoztak, amelyek
között a hazugság, a cselszövés és az emberek egymás ellen való kijátszása a
legkézenfekvőbbek voltak, nem tudhatom, mi az igazság, hol torzítottak,
toldottak-foldottak a történeten, kit akartak igazából rászedni, ráncbaszedni.
Tegyük fel, hogy a más nevében írt levelet. De vajon tényleg ő írta-e? Továbbra
is zavaros mindaz, ami a levélről szóló előzetes értesülésre vonatkozik. És azt
se tudnám bizonyosan állítani, hogy bolond lett volna emberem. Verseket írt –
mással is megesett -, lehetett egzaltált, meggondolatlan, megfélemlített,
szerepet játszó, ez most mind nem számít, súlytalanná válik, mihelyst a
történtekhez kanyarodunk vissza: kifektettem valakit. Pedig hát megtörténhetett
volna az is, hogy ne tegyem. Ahhoz pedig látatlanban, vakon fel kellett volna
vállalnom azt az „ügyet”, amit ő képviselt a hatalommal szemben és amiért, ha
nem is nyíltan, de kiállt, falaznom kellett volna neki, magamra vállalva és
hárítva ezért minden felelősséget, amivel egy ilyen cselekedet elkendőzése,
titkolása jár. Eljárhattam volna úgy is, hogy egyszerűen nem hagyom a vesztébe
rohanni, megállítom, elvágom az útját. Mint ahogy vannak olyan emberek is, akik
a kikerülhetetlen karambol pillanatában, utolsó reflexükkel másokat óvnak, nem
saját magukat... Az „utolsó reflex” nálam, sajnálatosan nem így működött, s épp
ezért teljesen mindegy, hogy bolondot vagy nem bolondot gázol el az ember,
vétkest, vagy ártatlant: a bélyeg a lelkében marad.
Ugyancsak ma kaptam egy másik üzenetet, amely ha közvetlen módon nem is, de némi
érthető rezonancia révén kapcsolódik a lelki egyensúly kereséséhez. Siklósi
Nándor a túlsó féltekéről a Hegedűs Zsolttal elkövetett svéd versmagyarítás
kapcsán vallotta be (igaz, „magángondolatként” megfogalmazva, de közérdekűen),
hogy tőle sem idegen ez a nemes szellemi játék (bizisten, jobb a sakknál,
bridzsnél és keresztrejtvénynél együttvéve! – ezt viszont én mondom), hogy
spanyol segítséggel magyar verseket ültetnek át: ő szolgáltatja hozzá a nyerset,
s a végső fazont spanyolul verselők varrják el. El is küldte ma mutatóba az
egyik verset, s mert a spanyol ízig-vérig világnyelv, a francia (román, olasz,
latin) nyelvek ismerője könnyen fogalmat alkothat a sikeresség mértékéről,
mindkét változatot ideillesztem – utólagos jóváhagyását kérve. Mert mélységesen
igaz az a megállapítása, hogy a versek eredendően mindig magyarul a legszebbek:
akár a svéd vers magyarításáról, akár az alábbi Gergely Ágnes darabról legyen
szó...
Ágnes Gergely Gergely Ágnes
Marinería en una noche Decembrina A legénység,
december este
Útil no hay ningún temor. Nincs hasznosított félelem.
A punal no se taja el sol. Nem késsel metszik el a napfényt.
Para el nauta es sólo sustancia A matróznak csak lételem
la ósea mano tensa en la vela. a vitorlát szorító csontkéz.
Sólo sustancia: puerto no Csak lételem: nem kikötő.
Infernal doble del tifón. Az orkán alvilági mása
Adviento. Aún tiembla el manana. Ádvent. Még reszket a jövő.
Tampoco el nauta tiene opción A matróznak nincs választása.
1995.
Versión de Rodrigo Escobar Holguín y József Nagy
A mai képanyag Constantin Savulescu romániai fotótörténeti kronológiájából néhány Szathmári Papp Károly fotó: felesége portréja, illetve pillanatkép, amint az asszonya fényképez, végül a művész feleségének keze.
|
|
|
Május 16. (péntek) A nyolcvanas évek
elején, amikor Bármely rendelést vállalok c. regényem megjelent, őszbe hajlóan a csíkszeredai
- Hargita megyei - könyvelosztó író-olvasó találkozóra hívott meg, többedmagunkkal.
Akkor találkoztam először és életközelségben Mircea Dinescuval (ejtsd: Mircseá Dinészku),
a román költészet legendásan tehetséges és szabadszájú fenegyerekével, magyarított
verseskötete jelent meg Csiki László fordításában. Vele volt igen csinos, fiatal
felesége (vagy még csak menyasszonya?), Kovács Albert bukaresti irodalomtörténész,
európai szinten elismert Dosztojevszkij-kutató lánya, aki orosz édesanyjától örökölte
lágyan aranyló, szláv szépségét, elválaszthatatlanok voltak egymástól, már csak
azért is, mert a találkozók s az ott kialakult beszélgetések jórészt magyar nyelven
zajlottak le - érthető okokból, mind a közönségre, mind a kiadott könyvekre és
szerzőikre való tekintettel -, az ifjú, még egyetemre járó hölgy volt a tolmács,
aki remek érzékkel ültette át, sűrítette, vázolta rögtönözve az elhangzottakat
román nyelvre. (Azóta e képességét sikerült termékeny műfordítói gyakorlattá
fejlesztenie: számos magyar irodalmi művet szólaltatott meg románul, kiváló nyelvérzékét
bizonyítva.)
A találkozókon többnyire a regény születésének történetét, az ötlet megfogamzását
meséltem el, majd ízelítőül felolvastam azt a részletet, amikor a törvénytelen
feketeüzletekbe keveredett fényképész a hatóság játékszereként kénytelen vallomást
tenni volt osztálytársai ellen, akikkel együtt valószínűleg - egy italgőzös,
nehezen visszaidézhető, átmulatott éjszakán, érettségi találkozón, nyilvános
helyen elénekelte a Székely Himnuszt, ami azokban az évtizedekben főbenjáró bűnnek
számított, évekkel mérték a rá kiosztott "fenyítéket".
Sokáig törtem a fejemet, talán hetek is rámentek, hogy egyáltalán miként vigyem be
a regény szövetébe a hatóságot. Azt tudtam, már a Páskándi-kisregény (Beavatkozás)
kálváriájából tanulva (lásd az október 16-i bejegyzést), hogy a rendőrséget és
a titkosszolgálatot - jóváhagyásuk nélkül - lehetetlen szerepeltetni irodalmi műben.
Ezért olyan közeget kellett találnom, amely a civil szférához kötött s ez csak egy
szerencsétlen ügyész lehetett, bár szakmailag meglehet, hogy a figura kompetenciája
így is sántít. Nem volt mit tennem, ha valóságos életre kívántam kelteni a főszereplőt,
akkor a közölhetőség legvégső határait is feszegetnem kellett.
De nem nevezhettem néven a tivornyázók vétkét sem, nyakatekert körülíráshoz
kellett folyamodnom, hogy értsék is, meg nem is, milyen illegális nóta hangzott el a
borpincében, éreztetve egyúttal, hogy a cselekedet maga a nacionalista propaganda,
izgatás stb. kategóriájába illik.
Amikor először hangzott el a felolvasott részlet, Mircea Dinescu feszülten figyelte a
Kovács-lány minden egyes szavát, s ugyanakkor a teremben ülők reagálását a
kihallgatás, majd a vallomás leíratásának jelenetére. Abban a könyvbeli helyzetben
és még néhány hasonlóban tulajdonképpen az általam már átélt feszültséget,
kiszolgáltatottságot, átverődést, gyengeséget és csapdareflexet próbáltam meg kiírni,
nem kevés hitellel.
A közös vacsoránál egymás mellé kerültünk Mirceával, aki egy idő után diszkréten
megkérdezte: hogy tudtam ilyen hűen megrajzolni azt a jelenetet? Valósággal az ügyész
irodájában érezte magát, mintha vele történtek volna meg a könyvbeli dolgok.
Akkor nevetve vállat vontam, nem kötöttem az orrára, hogy milyen élményekből is táplálkozott
könyvem.
A levelek ügyének pedig az lett a végkifejlete, amint később megtudtam, hogy miatta a
szerzőt pár évre ítélték, s az ítélet egyik indoklása az a pár soros vallomás
volt, amelyet én magam írtam a nagybányai ifjúsági szervezet irodájában.
Gondolhatod, hogy én magam nem siettem világgá kürtölni. Az ügy mégsem volt
ismeretlen, még akkoriban híre ment, éreztem is a miatta tőlem elforduló emberek
reakciójából. Nyíltan soha senkivel nem váltottam szót erről, bár ha rákérdeznek,
ugyanígy elmondtam volna.
A családot nem akartam beleavatni ebbe, nem tudtam elképzelni, hogyan fogadtak volna egy
ilyen vallomást.
Sokat vívódtam azon is, hogy visszafelé lépegetve az időben, próbáljam meg
kitapogatni, hol és mit kellett volna másként tennem, melyik volt az a keresztút, ahol
elvesztettem helyes tájékozódó készségemet, s egy pillanatra félrenézve, kihagyva
elkövettem ezt a karambolt.
Ennek ellenére nem tartom magam gonosztevőnek. Se besúgónak. Hogy a világ hogyan ítél
meg, ebben kívánok senkit befolyásolni. Elég súly az rajtam, hogy mindvégig tudni
fogom: akaratomon kívül, minden aljas szándék nélkül életre szóló szenvedést
okoztam egy embernek, akit tulajdonképpen nem is ismertem, se nem kedveltem, se nem utáltam,
s akihez csak annyi közöm volt, hogy történetesen én voltam az, akinek a kezébe került
a ki tudja milyen céllal készült néhány keresetlen sora.
Mindegy, a dolgok így estek meg és nem másként, vastörvényük, hogy nem lehet semmit
visszapörgetni, leírni, kiradírozni. A karambol megtörtént, s mind a ketten javíthatatlanul
megsebeződtünk. Ő valószínűleg szívből gyűlöl engem, én meg azt próbáltam végigjárni
mostanig, ha nagy vargabetűket is leírva, sok-sok héten át, hogy hogyan kerültem én
egyáltalán ebbe a történetbe, amelyből immár képtelenség kimászni...
A mai képanyag a nagykárolyi Boros Ernő fotója - egy több képből álló, méhésztanyán készült sorozatból -, amelynek azt a címet adtam, hogy Hazafelé, megrakottan...
Május 15. (csütörtök) Pünkösdkor
kezdtem el építeni ezt a "kaptárt" - a legjobban ehhez tudom hasonlítani a
Számodra írt könyvet, Milos -, és akkor mintha arról is szóltam volna, hogy a
csíksomlyói pünkösdi körmenet valami egyedülálló a világon. Nem, mintha másutt
nem lennének körmenetek, s legalább annyira látványosak, mint a Nagy- és Kis-Somlyó
nyergébe fel- és levonuláskor az odahömpölygő százezrek, hanem mert ennek is megvan
a maga sajátos rituáléja, amely egyszerre közösségi és ugyanakkor egyénre szabott
is.
Akik "keresztaljaként", egy-egy helység katolikus híveinek küldöttjeiként
vonulnak Somlyóra, az esemény demonstratív, tömegjellegét erősítik, míg a
magamfajta tévelygők - s az ilyenből sincs ám kevés! - saját boldogulásuk,
bűnbocsánatuk vagy lelki tisztulásuk végett teszik meg a sok kilométeres utat,
tömegben és mégis magányosan...
A somlyói zarándoklásnak kétféle megvalósítási módja lehetséges: az egyik, amit
a nagy többség gyakorol, a kanyargós, szerpentinszerűen emelkedő, viszonylag
kényelmes, ám hosszadalmas földes hegyiúton való tömeges vonulás a nyeregbe, ahol a
közös vallási szertartások történnek, a szabad ég alatt, többszázezer ember
figyelő tekintete előtt. A másik mód, még a felvezető út elején, eltérni balra,
egy meredek, ugyancsak a nyeregbe vezető, ám rövid és lélegzetelállítóan meredek
kaptatón, emlékkeresztek és kopjafák között, köveken, csúszós, omlós meredeken
botorkálva felfelé, nagy-nagy, szuszogásra jó pihenőket tartva, majd ismét
nekilendülve...
Jómagam évekkel ezelőtt egyetlenegyszer kipróbáltam ezt a módszert, s míg
felértem, tízszer is elátkoztam magam az ötletért. Visszafordulni szégyelltem volna,
hiszen nálam idősebbek is baktattak a meredélyen ruganyos, kimért hegyi léptekkel,
én meg úgy éreztem magam, hogy a cél felé nemhogy közelednék, hanem egyre messzebb
jutok tőle... Magam sem tudom, hogy értem fel, de tüstént megfogadtam: e
legénykedést soha többé el nem követem.
Most mégis úgy érzem, mintha ismét a meredeket választottam volna. A történet, amit
tegnap félbe hagytam - és nem elsősorban az érdeklődés, a feszültség
ébrentartása végett - úgy megviselte mesélőkedvemet, hogy tulajdonképpen bármely
mondatnál a legszívesebben végérvényesen abbahagynék mindenféle írást. Egyfajta
somlyói kaptatóra tévedtem, de most már nincsen visszaút, végigaraszolok rajta, még
ha gyakori elfúlások árán is...
A nagybányai KISZ-irodában, szemközt a civilbe öltözött, testes kékszeművel, aki
bevallása szerint egész éjszaka utazott, hogy Nagybányára érjen és megtaláljon
engem, az izgatottságtól és az idegességtől szabályosan reszketni kezdtem. Hiába
tudtam, hogy ama levelekkel kapcsolatban állampolgárilag semmi se sózható a nyakamba,
tehát nincs mitől tartanom, a helyzet volt olyan, hogy úgy éreztem: én vagyok az,
akitől számon kérnek mindent, s aki mossa kezeit, mert bármilyen ügyet vizsgálna is,
mindig csak kívülálló, szemlélő, értelmező - sakkozó - marad, az úgy szövi a
hálót, ahogy neki tetszik.
A férfi lapozott egyet a dossziéban. Magyarul írt versek fénymásolt, gépelt
kéziratai sorakoztak a további lapokon, kérte, olvassak beléjük, s mondjak róluk
véleményt, meg hogy véleményem szerint milyen összefüggés van a levelek hangvétele
és a versek szellemisége között.
Csakhogy a versek szerzője névleg egészen más volt, mint a leveleké. Nem értettem,
mi történik itt: a közös az volt bennük, hogy mind az egyik, mind a másik közölt
már az Ifjúmunkásban s ugyanabban a városban éltek.
Zavaromat látva, a vendég elmagyarázta: a levelek tulajdonképpen hamis néven
íródtak, szerzőjük egy és ugyanaz a személy, mint aki a verseket írta, de a
leveleket annak a fiatal prózaírónak a nevével írta alá, aki a legmélyebben
megdöbbent, amikor szembesítették a neki tulajdonított irományokkal.
- Hónapokon át tartott, amíg rájöttünk, hogy névbitorlásról van szó. A vélt
szerzőt előbb alaposan kihallgattuk, írásszakértői próbát készítettünk, s
amikor nyilvánvalóvá vált, hogy semmi köze a levelekhez, kezdtünk el nyomozni a
rejtező tettes után...
Így történt valójában? Vagy másként? Ki tudhatja azt?
Ellenőrizni semmilyen lehetőségem nem volt. Annyit láttam, hogy volt még ott egy
levlap, az már a költő nevével, ugyanazzal a jellegzetes írással.
Arról mi a véleményem? - kérdezte a pasas.
Jó kérdés: mit lehet erre felelni? Legfeljebb a szavakat tudja
megválogatni az ember ugyanahhoz a mondanivalóhoz. Én akkor így fogalmaztam: aki ezt
írta, az nem normális.
Az az ellenséges gondolkodásmód szerintem meglátszik-e az itt
mellékelt verseken?
Ez se volt ám kíméletes kérdés, de mert nem csak igen vagy nem
választ tett lehetővét, megengedtem magamnak a pillanatnyi elemzés (az egyetemen úgy
hívtuk: hasduma) luxusát, mit sem törődve azzal, hogy partnerem konyít-e valamit az
irodalomelmélethez.
Olyasmit mondtam, hogy a versek az erdélyi történelem pillanataiból
építkeznek, a módszer széleskörűen használatos a költészetben, nem mutatható ki
belőlük az agitatív szándék, az igaz, hogy kissé erőltetett aktualizálások,
áthallások tarkítják itt-ott...
Talán az eddigiekből is kiderült, hogy alapvetően gyáva fickó
vagyok, nem szeretem az éles helyzeteket, se a kelepcéket, akkor vagyok boldog, amikor
nincs dolgom senkivel, csak a saját gondolataimmal kell szembesülnöm, ezért ha mégis
rákényszerülök, hogy kritikus pillanatokban helytálljak, mindig megpróbálok a
lehető legsimábban, a legkevesebb kockázattal kioldalozni belőlük.
Amikor a vendég megkérdezte, hogy a levelek felháborítottak-e engem, mint
állampolgárt, akkor csak egyetlen lehetséges válaszom létezett erre: természetesen.
Csakhogy jött a folytatás is: adjam nekik írásba, hogy ez a felháborodásom mennyire
valós.
Úgy éreztem magam, mint az államvizsgán, amikor professzoromnál az át nem ismételt,
számomra fehér folt tételeket húztam. A különbség csak annyi volt, hogy most nem
mondhattam azt: nem ismerem a választ.
Ültem és a tollamat rágva a formán gondolkoztam. Hamarosan a segítségemre sietett
és egyszerű, kincstári mondatokba csomagolva próbálta meg diktálni az ezerszer
ismert szöveget:
...ekkor és ekkor kaptam ezt és ezt, ez és ez volt ráírva, és amikor elolvastam,
akkor nagyon felháborodtam, úgy is mint kommunista és úgy is,. mint állampolgár, és
elítélem az ilyen tetteket.
Tulajdonképpen ennyiből állt az egész: a "hiteles" nyilatkozat kellett a
dossziéhoz, hogy kirajzolódjék a tett súlyossága.
A következő lépésben az is kiderült, hogy szerencsés fordulat
lett volna, ha kiderül: azt a küldeményt nem csak én láttam, hanem rajtam kívül
más is. Mondtam, ez kizárt dolog, én nézem át a postát, aki felhozza, az egy kukkot
se tud magyarul, s mihelyt megláttam, miről van szó, abban a minutumban postáztam a
megadott címre. Hiszen ez volt az egyezség. Arról nem volt szó, hogy fűnek-fának
mutogassam.
Láttam, ez nem fekszik neki, szerencsésebb lett volna, ha még egy tanú van, s a
cselekedet akkor kimeríti az ellenséges izgatás és propaganda minőségét, de ebben
már nem tudtam segíteni.
(Hónapokkal később hallottam a kultúrrovat szerkesztőjétől, hogy őt is
megkeresték, ismeri-e az inkriminált levlapot, s miután váltig hajtogatta, hogy nem -
ami mellesleg igaz is volt -, akkor meg azt mondták neki, hogy én azt vallottam, hogy ő
is látta...)
A mai képanyag: Rövid úton a csíksomlyói Golgotára - Oláh István fotója. (De mint látjuk, az emberek inkább ereszkedőnek használják a rövid utat, mint kapaszkodónak...)
Május 14. (szerda)
Írtam volt már a korábbiakban, hogy az ifjúsági szervezet csúcsvezetésébe
tartozván, területet is leosztottak rám, ahol amolyan mozgalmi emberként felügyeltem
az ifjúsági munkát, a mozgalmi tennivalókat, egyfajta atyuskája voltam az ottani
szervezeteknek. Az elején a két székely megye, Hargita és Kovászna jutottak nekem,
ami természetesnek is tűnt, hiszen az ott élő fiatalok, KISZ-tagok jó része magyar
nemzetiségű volt, ráadásul az Ifjúmunkás potenciális olvasói.
Hogy pontosan miként gondolták csúcsvezetőink a gyakorlatban ezt az atyáskodást, ma
sem tudom, ráadásul személyes példával sem igazán jártak elöl, hogy a
módszereikből aztán meríthessünk. Fura kettősségnek tűnt, hogy megvolt az egész
embert lekötő munkám és felelősségem a lapnál, ugyanakkor felelősnek kellett
éreznem magam egy-két olyan ifjúsági közösségért, amelynek az életét nem éltem,
nehézségeiről csak annyit tudtam, amennyit az orromra kötöttek. Ha jól megnézzük,
tulajdonképpen én lehettem az a személy, akiért az illető szervezetek feleltek, akit
szemmel tartottak, aki a mozgalmi mindennapokba való beleilleszkedés során rendre
feladja merev szembenállását a dogmákkal, a tekintélyuralommal, az utasításos
rendszerrel.
Azzal, hogy engem is odatettek utasítani, ellenőrizni, tulajdonképpen egy helyzet
foglyává tettek: miközben kiosztottam a feladatokat, pontosan tudtam, hogy nem vagyok a
magam ura, és én is utasításra cselekszem. Még akkor is, ha az "ukázokat"
- amelyek továbbítására mindenfajta fejtágítót, eligazítót, felkészítőt és
szemináriumot kitaláltak - igyekeztem egyéni értelmezésben, racionálisan, a józan
logikát nem egyszer segítségül híva alkalmazni, átültetni, valóra váltani.
Beszédben igyekeztem kerülni a közhelyeket, sűrűn gyakoroltam a közvetlen, fiatalok
közt honos társalgási módot, nem igazán teremtettem le senkit mulasztása miatt -
bár lehet, hogy nem egyszer kellett volna -, amolyan mindent megértő, elnéző főnök
próbáltam lenni, aki azért a fő kérdésekben, az alapvető konvenciókból nem enged.
1974-ben KISZ-kongresszusra készülödtünk, ezt pedig a megyei szervezetek
tisztújításai előztek meg. A legfontosabb feladatom abból állt, hogy segítsek a
megyei szervezeteknek kiválogatni, millió és egy szempont szerint azokat a fiatalokat,
akik társadalmi és politikai profiljukkal, származásukkal, foglalkozásukkal
tökéletesen beleillenek abba a sémába, amit előzetesen a KISZ KB káderosztálya
kidolgozott, s amelynek megfelelően kellett majd alakulnia a kongresszuson
megválasztandó központi bizottságnak.
Így mindegyik megkapta a számára leosztott kulcsszámokat, amelyek egy jó
hányadát tulajdonképpen a központból kijelölt "idegenlégiósok"
képezték (valahol őket is meg kellett választani, valamennyit Bukarestben
képtelenség lett volna, hiszen akkor a KB bukaresti osztaga megtelt volna csupa
hivatásos mozgalmi emberrel), a fennmaradókat a megyére jellemző szakmákból,
korcsoportokból és megfelelő nő-férfi összetételből kellett kikeverni. A
"koktélban" külön ízt jelentett az, hogy a nemzetiségeket is ugyanilyen
"jellemző" módon kellett biztosítani a testületnek, bár megtörtént, hogy
az a pár magyar nem elsősorban a magyarok által sűrűbben lakott, jellegzetes
vidékekről, hanem pl. a moldvai Jószvárosból vagy éppen az olténiai Krajovából
került ki - természetesen, inkább a nevük, mint identitásuk alapján.
E nagyszabású barchobához küldtek ki a nyári hónapokban, először Máramaros
megyébe - vagyis hát Nagybányára -, azzal a feladattal, hogy amíg a megyei
küldöttgyűlésnek szerencsésen vége nincsen, s amíg a megválasztandó jelöltek meg
nem kapják a bukaresti rábólintást (minden javaslatot gyakorlatilag meg kellett
triplázni, ami azt jelentette, hogy a képletnek háromszoros lefedezettsége kellett
hogy legyen, hogy a koktélkeverők szeszélye kellőképpen és nehézség nélkül
érvényesülhessen.
A koktélt - tudnivalóan - a pártfőtitkár feleségének kabinetje ellenőrizte, minden
adat, jelentés, életrajz hozzá futott be, s egy egész hadsereg dolgozott a roppant
lista kivitelezésén.
Ott laktam hát, a nagybányai pártszállóban, egy szobában a megyéért felelő
központi bizottsági aktivistával, aki fizetésért végezte ugyanazt, amit nekem
kellett - társadalmi alapon. Jóérzésű, kolozsvári román fiú volt, kissé hirtelen
haragú, próbáltam nyesegetni úrhatnám beütéseit, túlzottan főnökös
fellépéseit a fiatalokkal szemben, s úgy láttam, tartott tőlem. Éreztette, hogy
nekünk, földiknek össze kell tartanunk, szépen beosztottuk egymás között, egyik
hét végén ő hiányzott a megyéből s hazaugrott családi levegőt szívni, a másikon
én kerültem sorra az eltávozáshoz. Hét közben üzemeket, bányákat, községeket
jártunk, jelölteket ellenőriztünk, szóbaálltunk velük, közgyűléseken
asszisztáltunk, a megyei bizottság összeállította ütemterv teljesítését
ellenőriztük, nem egyszer ösztönöztük.
Reggelente eligazítást tartottunk az első titkár irodájában, majd megszabtuk, ki
merre indul, a megyei szervezetet kiszolgáló gépkocsi útját is úgy állítottuk be,
hogy minél nagyobb területet és minél több ember utaztatását átfoghassa.
Egyik reggel, mikor már közel volt a végső jelöltjavaslatok fővárosba
továbbításának végső határideje, az irodában maradtam, hogy pontról pontra,
lapról lapra ellenőrizzem: megvannak-e az aktákhoz szükséges jellemzések,
jegyzőkönyvek, adatok, önéletrajzok. Leltári pepecsmunkának ígérkezett, valahogy
már gyakorlatom volt benne, némileg emlékeztetett a szociológiai felmérések
adatfeldolgozásának ellenőrzésére, illetve a törvényszéki ügycsomók
kijegyzetelésének és értelmezésének műveletére. Az irodában hűvös volt, a
nyitott ablakon át a Nagybánya körüli zöld dombok és hegyek néztek befelé, mikor
kinyílt az ajtó s a titkárnő beszólt rajta: a biztonságiaktól van itt egy tiszt
elvtárs, más városból jött, önt keresi.
Megdermedtem. Mi keresni valója lehet itten, mi a szándéka velem és egyáltalán,
miről van szó? Természetesen eléje mentem és behívtam az irodába, majd az asztalhoz
ültünk.
Nem sokat teketóriázott, elővett egy vastag iratcsomót és kinyitotta. A nyitott lapon
mindjárt megláttam ama bizonyos levlap és levél fénymásolatát, amit annak idején,
kísérőlevél társaságában átküldtem egy bizonyos ügyosztálynak. Megkérdezte,
ismerem-e azokat? Rábólintottam...
A mai képanyag: nagybányai levelezőlapok a második világháború előttről. Szerzőjük ismeretlen.
Május 13. (kedd) Sokat töprengtem
azokban a napokban, a hetvenes évek elején ama két levélen, amit egy és ugyanaz a
kéz írt.
Feltűnő volt, hogy már előzőleg tudtak az első létezéséről. Mindegyre az volt az
érzésem, hogy tulajdonképpen engem - bennünket - akarnak próbára tenni, a levél
csak ürügy, csapda, arra való, hogy a célszemély - ez esetben magamat tekintettem
annak - reagálásából kiderítsék: igazából melyik oldalon is áll? Mennyire
megbízható?
Tegyük föl, hogy lelkem mélyén egyetértettem volna a levélben foglalt primitív,
gyalázkodó elutasítással. De még abban az esetben sem jutott volna eszembe, hogy
valamiképpen védelmére keljek, fedezzek neki, letagadjam, elrejtsem a kékszeműek
elől.
Azt a levelet - meg vagyok győződve - postára tétele pillanatától
árgus szemekkel figyelték, de ha csak a küldemény érdekli őket, elég lett volna
bármelyik postahivatalnál eltéríteni, kiemelni a halomból, ahogy annyi, címzetthez
soha meg nem érkezett üzenettel, levéllel, könyvvel, folyóirattal, lemezzel,
fényképpel tették, minden lelkifurdalás nélkül. Se a feladója, se a címzettje - mi
- sose tudtuk volna meg, mi lett a sorsa annak a tisztázatlan célú kiáltásnak,
tiltakozásnak, amely lehet, hogy őszinte volt, de meggondolatlan és gyakorlatilag
hatástalan, hiszen arra volt kárhoztatva, hogy így vagy úgy, mellékvágányra
kerüljön. Szerzőjét semmiképp nem vezethette az a szándék, hogy netán - valami
véletlen figyelmetlenség folytán - megjelenhessen a lap hasábjain. Ilyen szempontból
a sajtót bombabiztos védelem vette körül, épeszű embernek eszébe se jutott volna,
hogy ilyen szövegeket a hivatalos médiumokban nyilvánosságra hozni próbáljon.
A helyzet többszöri átgondolása után is arra a következtetésre jutottam, hogy a
közegek szándéka az: megfigyelni a szerkesztőség reagálását egy ilyen
"falatra".
A törvény előírása szerint, illetve a korábbi figyelmeztetésnek megfelelően
cselekedtem.
A második küldemény még jobban kiforgatott nyugalmamból. Úgy éreztem,
hatványozottan figyelnek, kipróbálnak. Ezúttal nem figyelmeztettek előzőleg, s ez
tűnt gyanúsnak.
De ekkor már nem telefonálgattam, nem érdeklődtem jobbra-balra: a korábbi átirat
alapján, hasonló kísérőlevéllel ellátva, a megfelelő katonai egységhez
elpostáztam a levelet.
A következő nyáron egy kora délután, beállított szolgálatos emberünk -
helyettesemmel akkor egy közös irodán osztoztunk -, de nem egyedül, hanem egy
kollégájával és vidáman újságolták, hogy ajándékot hoznak. Az a szokás ugyanis
náluk, hogy időről időre a főnököket felköszöntik születésnapjukon, s most
éppen hoztak egy üveg japán whiskyt, amit ugyan Magyarországon csomagolnak, de finom
ital.
Próbáltunk szabadkozni, de nem voltunk eléggé meggyőzőek. Az is igaz volt, hogy pár
nap választott el a születésnapomtól, igazából meg se lepett, hogy tudták személyi
adataimat (ha ezeket nem tudják, ugyan mit tudtak?) Addig tették-vették az
íróasztalra, míg végül - így képzelem el, hogy az ember elfogadja az első
"borravalót", figyelmességet - megadóan félrenéztem.
Csakhogy ez nekik nem volt elég, mert egy füzetet vettek elő, mondván, hogy el kell
számolniuk az ajándékkal, s azt, hogy át is adták, csakis az aláírásommal
hitelesíthetem.
Ebben a pillanatban világossá vált, hogy kegyetlenül behúztak a csőbe. Illetve az
is, hogy borzalmas kínos - ha nem lehetetlen - lenne visszatáncolni. Amíg a becsapott,
ledöbbent ember zavarával a menekülés útját kerestem, ők dolgukvégezetten
elviharzottak.
Az "ajándékot" betettem a páncélszekrénybe, és megfogadtam, hogy ahhoz sem
én, sem a szerkesztőség tagjait nem engedem hozzá nyúlni. Pár hónap múlva, a
magyarországi Ifjúsági Magazin vendégeként Budapestre utaztam, s elérkezettnek
láttam a lehetőséget és az időt arra, hogy megszabaduljak e nyomorúságos
szégyenbélyegtől. Fogtam az elegáns dobozba zárt italt és elvittem ajándékba
Budapestre. Ott sikerült úgy intéznem, hogy ne legyek jelen, amikor kinyitják...
Olyan érzés volt, mint mikor valaki titokban nemkívánt terhességtől szabadul meg, de
igazából nem tud örülni neki, mert valahol belül tovább furdalja az ideig-óráig
elaltatni próbált lelkiismeret, tovább sajog a seb, amely talán be sem gyógyul
soha...
Akkoriban találtuk ki, hogy a fiatal költőket a versfordítás felé terelgetjük, s
pályázatot hirdettünk meg egy akkor még fiatal román költő, George Tarnea (ejtsd:
Dzseordzse Cörnéá) egy dallamos, raffinált szerkezetű versének lefordítására.
Tarnea egyike volt azon furcsa román költőknek, akik született őstehetségek, de
teljes odaadással elkötelezte magát a szolgálatos irodalom mellett, ezen kívül
kórusművekhez írt szöveget, majd sikeresen próbálkozott táncdalok szövegeivel is.
Egycsapásra felkapott szerző lett, az ifjúsági szervezet szinte minden rendezvényén,
pályázatán ott volt, keresték a kegyeit, ő meg belevetette magát a közéletbe,
állandóan turnékon szerepelt, hazafias rendezvényeken szövegelt, egyik kötete jelent
meg a másik után, ezenközben remek társadalmi ember volt, s amikor meghalltotta, hogy
versét lefordítás végett pályázatra bocsátottuk, hálából elkezdett néhány
magyar szót megtanulni, s megígérte, hogy amikor a díjkiosztásra kerül sor,
személyesen is részt vesz a rendezvényünkön.
Ígéretét nem váltotta be: állítólag, mert vidéken lakott, útban a főváros felé
annyira elázott, hogy rossz vonatra szállt és nem ért el a rendezvényünkre.
A napokban bemondta a rádió: 56 évesen meghalt.
Még csak nem is találkoztunk az életben, annál többet beszéltünk telefonon.
Néhány versét 1980-ban kísérletképpen lefordítottam. Most előkerültek. Legyenek
meg Neked is...
GEORGE TARNEA
Achillész sarok
szabályszerű cirkusz
félelemtől retteg
idomárok nélkül
minden kútba eshet
kupolás homályban
sodronyt ha feszítünk
oroszlánok közé
óvakodva lépünk
ha egy mozdulatból
csöppet is kilopnak
s eldonják kevélyen
a sátor beroskad
Képzelt párok balladája
úgy tűnt mintha én is
te is boldog volnál
páros madár fészkén
halálhangon szólnál
semmibevett árva
lelkünk csupasz ágán
remegő virágot
bontott a szivárvány
úgy tűnt mintha mintha
őszinték de mégis
fejünkön malomkő
lett még a kenyér is
röpdöstünk röpdöstünk
a végtelen égen
úgy tűnt mintha szárnyunk
összeérne éppen
A mai kép Székely Sándor felvétele: Köszönet.
Május
12. (hétfő) Újra, bezárkózva a virtuális világ kinyíló képernyője mellé.
A kiszakított napok úgy élnek most emlékezetemben, mint valami jótékony
borogatások. Elégedetten, némi jóérzéssel figyelem magamon, mily nyugodtan fogadom -
egyelőre legalább is - ugyanazokat a napi buktatókat és balekségeket, amelyektől nem
is olyan rég még önkéntelenül, pillanatok alatt felment a vérnyomásom.
Két "oblomovi" éjszakám az Ister másodosztályú hálókocsijában (már
olyan értelemben, hogy kedvemre heverhettem, a mennyezetet fürkészve, azon töprengve,
mennyire értelmetlen és haszontalan akár csak fel is ülni, hiszen az utazás 14
órája adott, azt ki kell tölteni a lehető legkényelmesebb tartalommal, ez pedig nem
lehet sem az olvasás (fél órán belül lekoppan belé a szemem), sem a tájba bámulás
(pár óra múlva jótékony sötét borul a világra, amely hajnalig tartja magát, az
állomások, a ritkás városok és a szerény fénykoszorúba burkolózott, néma falvak
fel-felvillanó fonalán), de még a versírás sem (a vonat ide-odazötykölődése, még
ha sebes is, olvashatatlanná teszi az írást, s ezáltal élvezhetetlenné a költést).
A beszélgetés, ismerkedés nem vonz, s hogy milyen igazam van, igazolják a folyosóról
beszüremkedő ismerkedő beszélgetések, amelyek a semmit- és nagyotmondás eleven
iskolapéldái. Férfi és női háryjánosok utazunk egy rakáson, függetlenül attól,
hogy Budapestnek tartunk vagy ellenkezőleg, onnan célozzuk meg a Balkán peremén
tespedő Bukarestet.
Tehát: aludni, álmodozni, gondolatokat egymásba mosni, emlékezni - magyarán:
semmittenni - remek ez az idő, s ki is használom becsülettel, minekutána úgy érzem
magam, mintha újjászülettem volna.
Az események, amelyek Pesten vártak, szinte megállás nélküli ide-oda rohangálásban
merültek ki. Gyakorlatilag Attila fiam kocsijában töltöttük a fél napot,
becserkészvén néhány kötelezően bejárni muszáj helyet, jókora közlekedési
dugókba keveredve, az ólmosan olvadt égbolt alatt, felkerestük rég nem látott Péter
öcsémet is, aki most is ott rostokolt a nyugati tévéket újjávarázsoló javító
műhelyben, a Kerepesi út folytatásaként szereplő Veres Péter úton, két teremtő
mozdulat között állítottuk fel, gyakorlatilag most találkozott a fiaimmal is, hívtuk
szombatra, hogy mielőtt még hazautazok, ő is ellazulhasson a családi körben. Másnap
délután be is állított, biciklivel, mindenüvé azzal jár, s esküszik, gyorsabban
odaért, mert sose kerül dugóba, az egyetlen kellemetlenség az egészben, hogy
esténként a legváratlanabb helyzetekben rohanják le az ebek, de nem ám a kóbor
fajták, hanem a házi kedvencek, amelyeket az est leple alatt nem is kevesen kószálni
engednek s minden gátlás nélkül, eszementen támadnak, harapnak, mint valami
elkényeztetett élőlények.
Most, hogy újra a szerkesztőségi asztalnál ülök, némileg irreálisnak tűnik az
eltelt pár nap, csak jótékony következményeiből tudom lemérni, hogy mögöttem
vannak. Szerencsére, a segítség is beváltforma, s ha voltak is fennakadások,
lényegében úgy vehettem vissza a vezérlőasztalt, hogy mindent működőképesen és a
helyén találtam.
Most már bevallhatom, hogy Hegedűs Zsolt virtuális barátommal és földimmel - sose is
láttuk egymást, a Milos könyve révén jöttünk össze a neten - érdekes kalandba
kezdtünk. Az ő javaslatára és ajánlatára belementem abba, hogy lefordítsunk
néhány verset Katarina Frostenson, a Svéd Akadémia legfiatalabb tagja, költőnő
lírai műveiből. Az elképzelés nemes, a megvalósítás körülményes, de izgalmas
és teljesítményre sarkall.
Zsolt vállalta, hogy a legnagyobb körültekintéssel elvégzi a szövegek
nyersfordítását, én pedig megpróbálom lírailag, versstruktúra alapján értelmezni
a merev, szótárízű szöveget, bár mondhatni, egy kukkot sem tudok svédül. Jelen
pillanatban első sikereink fölötti örömünk tart, de még nem tudjuk, mi végre az
egész mutatvány. Hogy nem mindennapi, az biztos.
Erre is az utazás során jöttem rá, amikor is bele mertem vágni a fejszémet a
legnagyobb falatba, egy óriáspoémába (Táncol a napstég), s már csak kicsi hiányzik
hozzá, hogy kiússzak vele a túlsó partra.
Ma, hétfőn volt az első nap, amikor újra teljesértékűen nyomtam a pedált.
Már-már lezártuk volna a nagy hőségben a keddi kiadást - a hírügynökségek oly
fáradtan indították a hetet, s nagyobb mozgásokat is keddre jósoltak -, amikor másik
stockholmi barátom, Gergely Tamás jelezte: a mai svéd sajtóban megjelent a nem
teljesen alaptalan feltételezés, hogy megtalálták Wallenstein elárulóját, a magyar
Böhm Vilmos személyében. Érdekel-e bennünket a friss információ?
Hogyne érdekelne, válaszoltam azonnal, méghozzá tetszőleges terjedelemben. És Tom
lapzártáig szállította a még meleg hírt. Ide másolom, az órákkal később
érkezett MTI-híradással együtt. A kettő, érzésem szerint, kiegészíti és
felerősíti, s ha kell, korrigálja egymást.
Romániai Magyar Szó:
Lapzártakor megtudtuk:
(2003. május 12-én, 14.40-ig)
Böhm árulta el Wallenberget
(Stockholm) * Raoul Wallenberg magyar zsidók ezreit mentette meg Budapesten a második
világháború utolsó éveiben, mégsem a nácik, hanem az oroszok végeztek vele, hogy
miként, az talán örökre titok marad.
Homály fedte és fedi budapesti tartózkodásának nem egy részletét. Bár egy igen
fontos láncszemre most rábukkantak: nemsokára megjelenő könyvében, (a stockholmi
Dagens Nyheter részletet közöl május 12-i számában) az ismert svéd tudós, Wilhelm
Agrell azt állítja: a magyar Böhm Vilmos volt az, aki Wallemberget elárulta. * Böhm
Vilmos Kun Béla hadügyminisztere, később magyar követként szolgált Stockholmban,
majd menekültként élt Stockholmban, amikor is Willy Brandttal és Bruno Kreiskyvel
együtt a Kis Internácionálé csoporthoz tartozott. Amiről eddig nem, vagy kevesen
tudtak, Böhm kettős ügynökként szerepelt. Wallenberg megosztotta vele információit
és Böhmöt használta a brit és amerikai képviseletek informálására, Böhm pedig
nemcsak őket, hanem Moszkvát is informálta. Hogy Böhm szovjet ügynök volt, azt a
svéd titkosrendőrség már a hatvanas években tudta, de mivel a negyvenes évek végén
meghalt, nem kutattak tovább az ügyében, így nem kapcsolták össze titkosügynök
voltát a Wallenberg személyével. * Egy 2000-ben létrehozott svéd-orosz
vegyesbizottság 2003-as kiadású jelentése alapján biztosan lehet tudni: Böhm Orestes
fedőnév alatt igen aktív informátor volt. Megfejtették ugyanis a Stockholmból
Moszkvába küldött titkosított táviratok kódját, s ezekben bőséges információ
található Orestesre vonatkozóan, egy helyen fel is fedik: nem más, mint Böhm. Az
ugyan a szabályokkal ellenkezik, hogy az igazi nevet dokumentumokban leírják, viszont
az 1942. január 10-i utasításban az áll, hogy "Bema" (Böhm orosz
átírásban) fedőneve azontúl Orestes.
A Bema-Böhm-Orestes rapportjaiból az oroszok számára nyilvánvalóvá vált, hogy
Wallenberg nemcsak nem egyéni buzgalomból menti a magyar zsidókat, de a svéd
külügyminisztérium is csak másodlagos szerepet játszik, a meghatározó tényező a
budapesti amerikai képviselet, valamint a Refugee Board szervezet. (Gergely Tamás)
MTI:
Svédország/Wallenberg-ügy - svéd kutató feltevése Böhm árulásáról
Stockholm, 2003. május 12., hétfo (MTI) - Böhm Vilmos magyar
szociáldemokrata politikus "jelenthette fel" egy svéd kutató feltételezése
szerint a szovjeteknél Raoul Wallenberg svéd diplomatát, aki svéd menlevelek
kiadásával magyarországi zsidók ezreit mentette meg a második világháborúban a
náci haláltáboroktól.
Wilhelm Agrell svéd kutató - mint a Dagens Nyheter címu stockholmi
lap számára írt és hétfon közölt cikkében leírja - svéd és szovjet
titkosszolgálati dokumentumok tanulmányozása nyomán jutott arra a feltevésre, hogy
Wallenberget talán magyar barátja, Böhm Vilmos "jelentette fel" a szovjet
titkosszolgálatnál, s a szovjetek ennek nyomán vették őrizetbe Magyarországon a
svéd diplomatát 1945 januárjában.
Az átnézett titkosszolgálati dokumentumokból az derült ki Agrell
számára, hogy Böhm hármas ügynök volt: egyidejűleg dolgozott az amerikai, a brit
és a szovjet titkosszolgálatnak - jelentette a Reuters a svéd lap cikke alapján. -
Elképzelhető, hogy Böhm adott olyan tájékoztatást Moszkvának Wallenberg
tevékenységéről, amelynek alapján a szovjetek a svéd diplomata elfogása mellett
döntöttek - írta a svéd kutató a Dagens Nyheter hasábjain.
Arról már egy idén márciusban közzétett svéd kormányjelentés
is említést tett, hogy Böhm - csakúgy, mint Wallenberg - titkos ügynökként
dolgozott az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának. Abban a jelentésben azonban
nem volt szó Böhm állítólagos szovjet ügynöki múltjáról.
A szerző elismeri, hogy a magyar szociáldemokrata Wallenberggel
szembeni árulása csak feltevés, s még ha be is bizonyosodnék a későbbiekben, akkor
is számos további megfejtendő rejtélyt tartogatna a kutatók számára a
Wallenberg-ügy.
Böhm Vilmos (1860-1949) magyar szociáldemokrata politikus,
szakszervezeti vezető 1918-ban a Károlyi-kormány hadügyi államtitkára, 1919-ben a
Berinkey-kormány hadügyminisztere volt. A Tanácsköztársaság alatt szocializálási
és hadügyi népbiztos, illetve a tiszántúli Vörös Hadsereg parancsnoka. A két
világháború között Ausztriában, Csehszlovákiában, majd Svédországban élt
emigrációban. A második világháború alatt is a semleges Svédországban
tartózkodott, és közvetíteni próbált onnan az angolszász hatalmak és a magyar
kormány között. A háború után stockholmi, majd oslói és koppenhágai magyar
nagykövet.
Oroszország szerint Wallenberg 1947-ben meghalt a moszkvai Lubjanka
börtönben. A jelenlegi orosz állam elismeri, hogy a szovjetek politikai okokból
hurcolták el Wallenberget, de ennél konkrétabban még nem tárta fel az okokat. A
második világháború után újra meg újra felbukkantak olyan tanúvallomások,
sajtóbeszámolók, amelyek szerint évtizedekkel a háború után is látták
Wallenberget szovjet munkatáborok foglyaként.
KFN < kul@mti.hu >
KBGY < kul@mti.hu >
MTI 2003. May 12., Monday 16:57
És e híradás, a körülötte forgó spekulációkkal visszavisz ahhoz a szálhoz,
amelyet utazás előtt félbehagytam, s amelynek legombolyításával adósod vagyok.
Holnap ott folytatom, a megmagyarázhatatlan rendeltetésű és célú, Ifjúmunkáshoz
küldött levelek történeténél...
Illusztrációként Dancs Artur Pulitzer szobra c. fotóját küldöm. Ma érkezett gazdag küldeményével együtt...
Erdélyi és csángó költészet Romániai Magyar Szó Andrassew Iván naplója
Május 7. (szerda) A
tegnaptól kezdve valahogy felpörgetettebbé vált az életem: gyakorlatilag két-három
napi elutazásomhoz kell biztosítanom a lapnál az elő- és utóvédet. Azt, hogy ha
"kihúzom magamat a konnektorból", akkor a gépezet ne álljon le rögtön, s
önsúlyától és a közvetlenül előtte beadagolt tartalék energiákból fussa
visszatértemig.
Ezt az utazást nem halogathatom, nem kerülhetem ki, és
tulajdonképpen nem az a természetellenes benne, hogy meg kell lennie, hanem az, hogy
arra gondolok és ez még a muszáj meglennie-esemény előtt beárnyékolja egész
közérzetemet: milyen utólagos ára lesz ennek a kiszámíthatatlan pár napnak? Féltem
például a szerkesztőség "agyát", a külvilággal, a hírügynökségekkel
kommunikáló drága - és egyetlen - masinát, ami egyben képtár is egy előre nem
látható vírustámadástól, mely aztan lebéníthatja a szerkesztőségi munka egész
menetét. Elég kíváncsian kinyitni egy nem várt üzenetet - ma már ott tartunk, hogy
mindegy: csatolmánnyal vagy anélkül -, és hiába működőkész a víruspajzs, hiába
frissíti az ember hetente az adatbázisát, a vírusok láthatatlan elszabadítói
változatlanul a váratlan rajtaütést, a partizántechnikát kedvelik.
Tegnap is úgy mentem haza, hogy az utolsó átnézett üzenetek
közül egy arról szólt: az Illyés Közalapítvány kolozsvári alkuratóriumának
szerverére a lapunk szerkesztőségének címéről Word32KlezH típusú vírust
tartalmazó küldemény érkezett, amit az ottani pajzs sikeresen megsemmisített. Amitől
aztán sikerült úgy megijednem, hogy még vagy háromnegyed órán át futtattam külön
a legújabb Antiklez programot, de az nem mutatott ki a gépen semmilyen aktív vírust -
gyakorlatilag nem mutatott ki semmit. És valaminek mégis kell lennie a dologban, vagy ez
az egész kommunikációs világhalózat olyan dzsungellé fejlődött, hogy már a
történéseit igazgató törvényszerűségei is kívül esnek a ráció, az
elképzelhetőség világán?
És végül az utazásról, amely miatt, Milos, pár napig
érintetlenül hagyom e könyv lapjait: első unokám, aki ahhoz képest, hogy még nincs
húsz éves, Csíkszeredából indulva már élt Kanadában jópár esztendőt, majd
Budapestre költözött szüleivel, hogy magyar gyerek legyen belőle végül is (nem kis
gondot okozva nála például a magyar kultúrkörbe való beilleszkedés), most az
érettségi előtt áll, búcsúzik az iskolától. Ez hagyományosan családi ünnep,
ahonnan még a nagy távolságok ellenére sem illik hiányozni. S ha mégis, nem az első
unoka esetében. S ha meg az első ballagásán ott van az ember, akkor kutyakötelessége
majd a többiekére is kiszorítani valamennyi időt és erőt az életéből - ha nem
válik időközben minden tárgytalanná.
Ennek reményében hétfőig, május 12-éig, pár napi kényszerű
hallgatás következik.
A mai képet Máthé Éva készítette, címe: Mici és Mackó egy parajdi udvaron.
Május 4-5. (vasárnap-hétfő)
A folytatás egy napot csúszott, de nem marad el. Igyekszem a továbbiakban nem
elaprózni, hiszen ezek a történések teljesen hétköznapiak - ahogy innen is, onnan is
értesültem, sokunkkal megtörténhettek. Kivel így, kivel másképp.
Bár ne általánosítsak ilyen könnyedén, hiszen megígértem, hogy tartom magam a
szabályhoz - csak a magam nevében beszélek és nem hívom segítségül senki más
tanúságát.
A múltkor is könnyelmű voltam, amikor apám pártba lépésének kacskaringós
történetére visszaemlékeztem, s végkövetkeztetéséként leírtam a következő
mondatokat apámról és saját magamról:
"Így lettünk szinte egyidőben tagjai ugyanannak a kommunista pártnak, amelyet
ma mindenki szid és legszívesebben megtagadna. Pedig hát a legnagyobb tömegszervezet
volt errefelé... Aki csak tehette, benne volt."
Az utolsó mondatot nehezményezte egy derék jó pajtásom, akiről igen csak tudom, hogy
sikerült távol tartania magát a hívogató szirénhangoktól.
Türelmesen végighallgattam okfejtését:
- Ez így nem igaz, mert ez azt sugallja, hogy boldog-boldogtalan túlekedett bekerülni,
márpedig nem így van...
Majd kis töprengés után hozzátette:
- De az ellenkezőjét se tudom nyugodt szívvel állítani, tehát valahol a kettő
között a senki földjén található az igazság... Egy bizonyos társadalmi
kategóriánál valóban létkérdés volt az, hogy ha előre akart jutni, akkor a
párttagság kapitális feltétel lehetett. De egy melósnál kizárt dolog... Legfeljebb
nem választották meg párttitkárnak vagy nem nevezték ki csoportvezetőnek. Aki igazi
szaki volt, nyugodtan fütyölhetett az ilyesmire: tudta, hogy nélkülözhetetlen, és
senki nem pályázik arra a munkára, amihez ő ért igazán...
Megígértem neki, hogy eltöprengek a dolgok felett, hiszen nekem sem
volt szándékomban olyasmit állítani, amit ő kiolvasni vélt - s ha már ő megtette,
más is könnyen megtehette. Sajnálom, hogy akkor, pillanatnyilag nem ért utol az ihlet
és képtelen voltam korrigálni tanulságos csattanónak szánt konklúziómat.
Most viszont, hogy megint majdnem ugyanabba a hibába estem, hirtelen
megvilágosodott bennem a tökéletes, félreérthetetlen és a lényeget hajszálpontosan
kifejező formula:
"Aki csak nem szégyellte, benne volt..."
Mert így volt: ha már odajutottunk volna, hogy szégyeljük, akkor be
se lépünk. Amikor pedig beléptünk, szó sem volt szégyenről, legfeljebb azzal
áltatta magát az ember: a párt, a közösség olyan, amilyenné az őt alkotó emberek
teszik. Rajtam is áll tehát, hogy emberarca, elvszerűsége, erkölcsössége
megmutatkozzon. Kívülről könnyű bírálni, de mit sem változtathat, mozdíthat az
ember. Belülről megvan az esély. Még ha nem is túl nagy vagy egyenesen kérdéses is,
nem járunk úgy, mint a kívülállással: teljesen odadobjuk másoknak a gyeplőt, hogy
ők irányítsanak bennünket, döntsenek felőlünk, s nekünk még annyi szavunk se
legyen, hogy legalább egy felszólalás erejéig az ember kitátsa a száját...
Ezen még el lehetne elmélkedni, s nem is lenne haszontalan, de most
inkább a történetet folytatom, mert kb. két hét elteltével valóban megérkezett a
kérdéses küldemény, onnan és azzal a feladóval, amit előzetesen jeleztek.
A küldemény kézírással, keresetlen szavakkal mondott elítélő
véleményt a párt és a főtittkár politikájáról. Nem tudnám szószerint idézni,
csak annyit tudok nagyon biztosan: amíg elolvastam a pár soros szöveget, úgy éreztem
magam, mintha az olvasással magával is vétenék a rend ellen. Azzal, hogy elolvastam,
nem is egyszer, többször is, mintha automatikusan önmagamévá tettem volna a
gondolatot. Tudtam, hogy ilyet még csak gondolni sem akarok, mégis csak ott motoszkált
a fejemben.
1968 őszén volt még egy hasonló élményem, amikor a
főszerkesztőket a párt Központi Bizottságához invitálták, átbeszélni az
aktuálpolitikai helyzetet, s történetesen szóba került az egyetemisták román
nyelvű országos lapja, amely meglehetősen merész hangot ütött meg azokhoz az
időkhöz képest is. Az eligazítást levezénylő KB-titkár elég súlyos szavakkal
próbálta lehetetlenné tenni a fiatal főszerkesztőt, aki láthatóan közönyösen és
félvállról hallgatta a rá zúduló vádözönt, engem viszont felpaprikázott a
látható túlzás és torzítás. Igyekeztem nem nézni az indulatába magát
belehajszolt nagykutyára, s merően bámultam magam előtt a nagy tárgyalóasztalt
borító méregzöld posztót, amely úgy hatott, mint egy letarolt, miniatűr, de mégis
élő mező. Egy idő után szédülni kezdtem, enyhén forgott velem a világ és
elképzeltem, mi történne körülöttem, ha most hirtelen artikulátlanul elüvölteném
magam - egyszer, kétszer, háromszor, sőt, cifráztam tovább a gondolatot, jól
kitartva a bömbölést, mint a magas cé-t szokás... De alighogy e gondolatok
megfogantak bennem, azonnal meg is ijedtem, próbáltam visszafojtani minden addigi
idiótaságomat, de minél jobban erőlködtem, annál kevésbé sikerült, úgy jártam,
mint Karinthy Stanci nénijénél a drága családi halottra emlékezés pillanatában az
emlékezés ájtatosságának komikumára összpontosító Bauer, a kisdiák, egyre
fergetegesebb kitörni akaró kedvem támadt.
Az, hogy végül nem lett botrány belőle, annak köszönhető, hogy
az egyik főszerkesztőnek váratlanul a földre csúszott a vaskos irattartója, s a nagy
csattanás elvonta a terem figyelmét a szónokról, aki szintén félbeszakította
kiveséző mondókáját, s miután az általános hangzavar elült, már képtelen volt
olyan hangnemben folytatni, ahogy korábban abbahagyta...
Még egyszer alaposan elolvastam az államtitok törvény vonatkozó
passzusait arra az esetre, amikor olyan dokumentum kerül a szerkesztőség birtokába,
amely a fennálló rendet gyalázza, ellenséges gondolatokat terjeszt. A levél
beleillett ebbe a kategóriába. Nyilvánvaló: el kell juttatni az ilyen ügyekben
illetékes szerveknek. A szolgálatos kékszemű tehát csak a kötelességét
teljesítette, s engemet is a kötelességemre figyelmeztetett, még mielőtt a levél
megérkezett volna.
Igen ám, de hova küldjük?
Volt egy telefonszámom, feltárcsáztam. A vonal túloldalán
ismeretlen hang: mondott egy postacímet - katonai egység tábori száma volt, oda
küldjük központi bizottsági, ún. titkos postával, ahogy akkoriban a hivatalos
küldeményeket futárszolgálattal küldözgették.
Mikor már majdnem elfelejtkeztem a levélről, ugyanattól a
feladótól, hasonló tartalommal levelezőlap érkezett. Amit gyakorlatilag mindenki
láthatott, olvashatott, gond nélkül, akinek a kezén a feladástól kezdve átment.
Ezúttal gondolkodás nélkül küldtem az első után.
Majd elkezdtem töprengeni: mi akar ez lenni?
A mai képanyag: Bögözi Attila kollégám fotója a Marosvásárhelyen vasárnap felállított Holokauszt Emlékműről, amely 50 éve készen áll, de nem volt rá politikai akarat, hogy közszemlére állítsák: alkotója, a most 90 éves Izsák Márton szobrászművész áll mellette, akinek édesanyja és kishúga is koncentrációs táborban pusztult el: Nem tudom, mit érezhet ebben a pillanatban: én kiürült keserűséget éreznék, mint akinek ellopták a múltját s a jövőjét is elzálogosították...
Május
3. (szombat) Az Ifjúmunkásnál a szerkesztőségi postát egy
kifutóasszony hozta fel naponta a sajtóház egyik földszinti sarkában berendezett,
külön a ház és környéke postai forgalmára létesített hivataltól. A
szerkesztőségnek bérelt postafiókja volt itt, ahová naponta berakták a címünkre
érkezett előfizetett lapokat, illetve a küldeményeket.
Amikor a szerkesztőséghez szegődtem, még az a divat járta, hogy külön
levelezési rovat működött - igaz ugyan, hogy egy szál szerkesztő emberrel, ámde
neki volt egy iránymutató és számonkérő főnöke, az egyik rovatvezető
személyében. Az egy szál emberre hárult az a feladat, hogy minden levelet iktasson:
időpont, feladó, postacím, a küldemény rövid tartalmi ismertetése szerint. Ugyanott
tartotta nyilván azt is, hogy mikor és milyen válasz ment az illetőnek vagy milyen
módon oldódott meg az általa felvetett probléma, panasz, illetve legtöbb esetben,
hogy milyen formában hasznosítottuk a levelet. Kezdetben havonta, aztán már csak
negyedévenként a levelezési rovat kötelezően el kellett hogy számoljon
tevékenységével egyrészt az ifjúsági szervezet Központi Bizottsága személyzeti
osztályának, ugyanakkor az ellenőrző bizottságnak is, amely politikai ellenőrzést
gyakorolt "a tömegekkel való kapcsolattartás minősége" terén.
Természetesen, a főszerkesztőnek joga, sőt kötelessége volt
ellenőrizni a levelezés egész menetét, helyzetét és állapotát, de a postabontás
gyakorlatilag az egyszál ember négermunkája maradt. Miután akkurátusan mindenegy
küldeményt bevezette a nagykönyvbe, amelynek valamennyi oldala meg volt számozva és
le volt pecsételve, szabály szerint nem hiányozhatott egyetlen oldal sem - ha a
nyilvántartásban valaki elrontott valamit, áthúzták az illető oldalt, de sose
tüntették el -, a nyilvántartást és az aznapi leveleket szépen beadta a
főszerkesztőhöz (vagy a helyetteséhez), akik (elvileg) áttanulmányozták az egész
paksamétát, majd a borítékokon feltüntették a soros utasítást: mi történjék a
levéllel, ki viselje gondját. Ezek után a nagykönyv és a levelek visszakerültek az
egyszál emberhez (legtöbbször egy fiatal, Bukaresthez kötött családanya töltötte
be e tisztet, de mert inkább tisztviselői erények szükségeltettek hozzá, e munkakör
nem örvendett nagy sikernek a fiatal újságírók körében), aki a nyilvántartóba
beírta a főnökök utasításait, majd azoknak megfelelően járt el.
Nem egyszer kaptam én is, kezdő koromban leveleket feldolgozásra, ezek
voltak az első konkrét megbízatásaim, amelyek teljesítése során alkalmam volt
megvillantani "oroszlánkörmeimet".
Amikor főszerkesztő lettem s a levelezés felelősségét a vállamra
vettem, úgy véltem, egészségesebb lesz közvetlenül ellenőrizni a beérkező
postát: a felnyitás tehát az én tisztem lett, s miután átolvastam valamennyi
küldeményt, rájuk írtam a lehetséges megoldást, majd az egészet kiadtam iktatni -
többet nem volt vele dolgom. Így mindig időben értesültem a befutó levelekről és a
feladókról, nem voltam kitéve annak, hogy álljak valaki után - annak idején
történetesen a levelezésért felelős hölgy gyermeknevelési gondokból kifolyólag
hol bejött dolgozni, hol otthon maradt, aztán kérésre csak csökkentett munkaidővel
dolgozott, de ez úgy nézett ki - mert így volt számára előnyös - hogy egyik nap
bejött dolgozni, a másikon nem, a harmadikon megint lehetett rá számítani, a
negyediken ismét helyettesíteni kellett...
Tulajdonképpen az élet kényszere vitt rá arra, hogy "az első
éjszaka joga" szinte egyik napról a másikra átszálljon rám, illetve amikor már
helyettesem is lett - egy-két évig magányosan, helyettes nélkül, egy ideiglenesen
megbízott munkatárssal vészeltem át a csehszlovák tavasz utáni, egyre
szorongatottabb korszak első két évét.
Személyes okok is késztettek e
lépésre, mégpedig az, hogy meglehetősen kiterjedt személyes és irodalmi levelezést
folytattam. Voltak munkatársak, akik kimondottan az én felkérésemre, nevemre címezve
küldték kézirataikat, de igen sokan kéretlenül is megkerestek. Volt olyan nap, hogy a
befutó levelek kb. fele személyesen hozzám szólt. Így viszont nyugodt lehettem, hogy
a küldemények nem kerülnek illetéktelen kezekbe.
A kifutóasszony román anyanyelvű volt, pár tőlünk megtanult szón
kívül nem tudott magyarul, olvasni még úgy sem, így nem állt fenn az a veszély,
hogy útban a posta és a szerkesztőség között netán tudtunkon kívül
"félrejárna" velük (ámbár, sose lehet tudni...). Olyasmi persze,
előfordult vele néha, hogy a postától a sajtóház előtti téren elhaladtában
elszotyogtatott egy-egy borítékot vagy újságot - különösen, ha viharos szél sepert
végig az amúgy örökké huzatos téren -, de hát minden ember megbotlik, ezt bele
kellett kalkulálni a képletbe.
A hetvenes évek elején ismét beállított az éppen szolgálatos
kékszemű - a 68-as bejelentkezésük után ez már a harmadik volt, aki váltotta
korábbi társait -, s miután elbeszélgettünk arról, hogy egyetértünk-e azzal, hogy
egyik kollégánk látogatást tegyen valamelyik nyugati országban, s bizztosítottam
róla, hogy az illető eddig nem adott okot semmiféle kételyre, minden bizonnyal
hasznára - s hasznunkra - válik a kirándulása, ámbátor senkiért sem tudom tűzbe
tenni a kezemet, hirtelen az iránt érdeklődött, nem érkezett-e a napokban egy levél,
és itt mondott egy nevet és egy ismert erdélyi várost. A név egy fiatal prózaíróé
volt, aki párszor már közölt az irodalmi mellékletünkben, s ha jött volna tőle
közelebbről levél, biztosan megjegyzem. Azzal váltunk el, hogy ellenőrzöm a
levelezési nyilvántartást, s közlöm vele az eredményt. Ő viszont a lelkemre
kötötte, hogy amennyiben előkerülne a levél, azonnal juttassuk el hozzájuk, mert
olyan jelzéseik vannak, hogy... - és itt jelentőségteljesen kacsintott, majd
elfintorodott: - szóval, hogy olyan levél...
Távozása után eszembe jutott az a három-négy alkalom, amikor
levélbontáskor majdnem sóbálvánnyá váltam: egyszer egy sátánista röplap hullott
ki a borítékból, amelyet névtelenül adtak fel egy erdélyi állomáson, máskor
románokat gyalázó, szintén névtelen szöveg bújt meg egy négyrét hajtott fehér
miniszterív közepén - a feladó természetesen ezúttal is ismeretlen volt. Azokat,
feltételezve, hogy rajtam kívül senki nem tud róluk, azonnal megsemmisítettem, azon
egyszerű oknál fogva, hogy nem akartam külön gondot, hercehurcát a szerkesztőség
körül. Bementem a hiavatali vécébe és ott meggyújtottam valamennyit, majd miután
meggyőződtem arról, hogy elégtek, többször is rájuk húztam a vizet...
Holnap folytatom.
Sziget
dadogó hullámok öveznek
bo-bo-bo-borús a fák fölötti ég
kinek van lelke nálam kiszállni,
ki akar rajtam élni még
a parti fű közt sok apró üzenet loccsan
fe-fe-fe-fehér hajók
szél simít, robogva átsivít rajtam
vonító hangja csupa bók
je-je-je-jelezzed körülöttem
a leszakadt elkopott zátonyokat
hullám ha felelget dadogó
szívébe zárja a sorsotokat
1971
Mai képanyagom ismét saját felvételek, a címük: Gyermekjátékok.
Május
2. (péntek) Az áll a cím alatt, hogy amíg bírom szusszal... A szusszal
még nem lenne baj, de ez a hőség úgy telepedett ránk, mint Irakra a nem kívánt
megszállás. Mi pedig viseljük, viseljük, mondogatjuk azt is, hogy "teher alatt
nő a pálma", de azért gondolom, ennek a tehernek is van egy határértéke, amin
túl a pálma is besorol a magukat megadók közé...
Napom a lapkészítés, az atlaszhoz való képletöltés jegyében telt, s
közben azon dühöngök, hogy az idő könyörtelenül telik, s minden halasztás,
előzetes terv felborítása indokolatlanul kinyújtja a végkifejletet.
Május elsejei emlék elevenedett meg bennem, a hetvenes évek legelejéről,
amikor egy félig még diák, a lap mellett alkalmi munkát vállaló fiatalember
ragaszkodott ahhoz, hogy a kivonulás után a sajtóház melletti tavaknál lévő
kertvendéglőben leüljünk némi cseh sör mellé - a béketáborból azóta is
kegyetlenül hiányzik ez a roppant olcsó és a kedélyeket helyreringató
"folyékony kenyér"-fajta. Az elején csak úgy l'art pour l'art kóstolgattuk
a gallérját derekasan tartó nedűt, a fölénk boruló hársfalombok alól öntelten
szemeztünk a levelek között játszó napsütéssel, s hallgattuk a pár méterre
húzódó csónakázó tó hullámainak szelid loccsanását. Mondhatni, tökéletes idill
volt, amibe csöppentünk, körülöttünk a május elsejei felvonulásból szabadult
fővárosiak tarka serege, egy-egy munkaközösség, ahogy a menetoszlopból leszakadtak,
még az ünnepi ebéd előtt jónak látták, hogy egy csokorékban maradjanak egy
darabig, vicceket mondjanak, a közös gondok hullámhosszán értekezzenek egymással,
mégha olykor szavak nélkül is.
Így tettünk mi is, de hallgatást egyszer csak meg kellett törni, a
kiruccanásnak ugyanis célja volt, amiről előbb-utóbb meg kellett nyilatkozni.
A következőket tudtam meg az első két pohár sör után:
- asztaltársamat, akinek az édesapja valahol nyugaton, az anyjától
elválva élt, váratlanul megkeresték a kékszemű fiúk, és arról akarták
meggyőzni, hogy neki kijár egy utazás "oda", ahol az apja él, hogy
találkozhassanak. Igaz ugyan, hogy nehéz nyugatra kijutni, de úgy gondolták, hogy
segíthetnének rajta, amennyiben hajlandó lenne időről időre beszámolni arról,
milyen kijelentéseim, elszólásaim, megnyilvánulásaim vannak nekem, kikkel találkozom
és miket tárgyalunk...
Emberünk - mondotta nekem -
elhárította a felajánlást, mondván, hogy egyelőre nem kívánkozik az apjával
találkozni, s különben is, csak érintőlegesen, nem túl rendszeresen jár be a
szerkesztőségbe ahhoz, hogy egy ilyen feladatnak megfeleljen.
Úgy érezte viszont, hogy ezt nekem a tudomásomra kell hoznia, különben
úgy érezné, hogy máris beállt a sorba, s ha nem is nyilatkozott még rólam, úgy
érezné, hogy hallgatásával valamiképpen mégis csak elárult engem.
Vallomása egész ideje alatt a söröspoharat forgattam és mereven néztem
az oldalára száradó maradék habot, mintha onnan próbálnék bölcsességet meríteni.
Közben az agyam úgy cikázott, mintha acélrugóra járna. Próbáltam elhinni, igaznak
vélni minden elhangzott szót. Bár közben az is felmerült bennem, hogy egy ilyen
meglehetősen nyílt és nem túl diszkrét vallomás netán félrevezető hadműveletet
is leplezhet, de a srác hangszínében nem éreztem egy csöpp erőltetettséget sem.
Hogy semmiképp ne fizessek rá a helyzetre, azt találtam mondani neki: egyet se féljen,
nyugodtan számoljon be arról, amit tőlem hall - feltéve, hogy nem told hozzá
igaztalan dolgokat -, mert nincs semmilyen titkom a világ előtt, illetve amit kimondok,
az megfontolás tárgya: vagyis, ki van mondva.
Utána még évekig tartottuk a kapcsolatot, de soha többé nem beszéltünk
egymásnak ama május elsejei sörözésen elhangzottakról. Nem tudom, mi történt vele,
meglátogatta-e végül az édesapját, sikerült-e leráznia a kékszeműeket, kellett-e
valamit mégis összehordania rólam. Vallomásával valahogy elhűvösödött
közöttünk a kapcsolat. Ő talán azért volt zavarban, mert kiszolgáltatni
kényszerült saját magát előttem, én pedig azért, mert nem tudtam teljesen
meggyőzni magamat affelől, hogy barátinak ható közeledését semmilféle hátsó
gondolat nem fűti.
Az általánossá és mindenhatóvá váló gyanakvás lelkiállapotát
fejezi ki a nemrég talált kéziratok közt az alábbi szöveg:
Fönnakad rajtunk
Nyelvtörő sandák ülnek fölöttünk
övék a legjobb hely
honnan a legkisebb intés
orrvakaró mozdulat is - parancs
Páholyukat a csönd kerülgeti
és végeérhetetlen, súlytalan szavak
körtánca óvja lelkük
az ellágyulástól
Mikor a színpadon a hős kardjába dől
elméláznak a sors kimért kegyén
és fészkelődve elmondják nekünk
hogy mit éreznek ők ha nem éreznek semmit
A karzatokról egy-egy vad rikoltás
nyersebb kiszólás bántja a fülük
s míg ízlelgetik mit mondott a postás
a gyanakvás mint szállongó ökörnyál
fönnakad rajtunk
és semmi nem segít
Illusztrációként ma Gyarmath János kollégám pár évvel ezelőtt Japánban készült két felvételét küldöm. Igaz ugyan, azért utazott a szigetvilágba, hogy jelen lehessen oda kitelepedett nagyobbik fia japán esküvőjén, de nem felejtette el, hogy száznál több felvételben hazahozza számunkra is az ottani különös világot.
Május 1. (csütörtök) A munka ünnepe nálunk
az ünnep munkája volt. Lapot csináltunk - csak úgy, dacból az egész hétre
eltespedő semmittevés ellenében. S mert nyomda is került hozzá (igaz, utóbb
megbánta, de már nincs mit csinálnia, ha tessék-lássék is, de járnia kell a
táncot), ez egyáltalán nem volt rendkívüli feladat - a meleget viselni annál
nehezebb.
Ezen közben megajándékoztam magam egy remek atlasszal, amit a
Prim-Letöltőnél szereztem: az Amiglobe 2001-gyel. Mostanig nem volt alkalmam didaktikai
programokban elmélyedni, épp elég gondot okozott a szövegszerkesztés és a
lapkészítés technikája. De amikor megláttam a választéklistán,. valami kisördög
azt súgta, hogy nem lesz haszontalan megszerezni a Kalandozóhoz.
Egyszerű, ugyanakkor roppant sokoldalú világtérkép, amely nem csak országokra és
világrészekre osztja a földet, hanem a maga egységében mint bolygó is szemlélhető.
Leginkább azt a funkcióját élvezem, hogy a komputer órájához igazodva,
tökéletesen végigkövethető a nap állása, a nappal és az éjszaka vonulása a
földtekén. Nem győzök betelni vele: minduntalan nyitva hagyom a képernyőmön, s
ahelyett, hogy kinéznék az ablakon, a számítógépről lesem ki, miképpen alkonyodik
Bukarest, majd az ország felett, mikor éri el Budapestet, majd Bécset és nyugatabbra
így tovább Európa különböző városait.
Sajnos, a munka apróbb szüneteiben kell lecsípnem időt a szórakozáshoz. Kollégám
szótlanul figyeli íróasztala mellől, hogy már megint elkószáltam a nyakamon ülő
napi penzumtól, s legszívesebben ő is mellém ülne, kihallom a hangtalan
pillantásának sóvárgásából, de tudja az illemet...
A
megbolydulásomat még csak tetézte az, hogy felfedeztem: a felnagyított térképen
"lépegetni" is lehet ám, s valahányszor egy-egy olyan helységet érintek,
melynek adatai szerepelnek a programban, megjelenik egy infoablak, az atlaszban
található helységek betűrendes névsorával, s nagyon sokukhoz tucatnyi
illusztrációt lehet utólag letölteni a világhálóról, amelyek aztán a programba
épülnek s a kalandozást immár nem csak a fantázia segíti, hanem jobbnál jobb fotók
is. Az országokról szóló remek infók, a lejátszható himnuszok, a rövid
történelmi és földrajzi-gazdasági-hadrendészeti tudnivalók mind kinyomtathatók,
kimenthetők. Még az se igazán baj, hogy két évvel korábbi adatokkal dolgozik - ami
romlékony azokban, messze eltörpül a tartós információk mellett.
Elnéztem ma magamat, kívülről, azt a kölykös lelkesedést, amivel
megpróbáltam átverni felnőtt magamat, aki a legfrissebb oldalak előkészítésén
kellett volna hogy buzgólkodjon, s nagyon tudtam sajnálni, hogy az időm szinte sose az
enyém. Mintha megéreztem volna, hogy lassan a belenyugvás és a türelmem határához
érek - ahogy közeledik a kritikus perc, úgy lázad bennem az az ember, aki több mint
negyven éven át fegyelmezetten belesimult a feladatokba és a szakmai kihívásokba.
Most pedig gyorsan befejezem és folytatom a képletültést: még csak Bolognánál
tartok...
Az illusztrációhoz ma Kucsera Jenő
AFIAP-tól kölcsönzök három fotót: Valami látnivaló, Hulladékok, Oszlopok.
No, és egy talált vers, örök vándorló korszakomból, 1968 fenruárjából, amikor
hetente ingáztam Kolozsvár és Bukarest között, a megígért lakásra várva...
Míg az asztalt...s
Már búcsúzik a lélek innen,
furcsa, vidám a rádió.
Valószínűtlen szép tavaszi nap lett,
fiam simulva dörgölőzik,
zakatoló kerekek
vágtatnak koponyámban.
Már hagyom, elsiratom ezt a földet,
sara még a cipőmön szárad,
s vonat tekergő füttyét hallani
most nekem jelzett, aztán Apahidának
szemetet kotornak zsák telik
háziasszonyok csoszognak a lépcsőn le-fel
Gianni Morandi tudja jól
egy panelháznak énekel
mit tudom én,
míg az asztalt terítem
hová jutok
már búcsúzik a lélek innen...
Április 30. (szerda) Új fejlemények a
szlovéniai titokzatos ügynöklista körül. Hogy mindenki értse majd, miről beszélek,
ide írom az MTI tegnapi ezzel kapcsolatos híradását.
Szlovénia - ügynöklista - odahamisították az államfo nevét
Ljubljana, 2003. április 29., kedd (MTI) - Janez Drnovsek szlovén
elnök szerint nevét szándékosan hamisították oda a hírhedt volt jugoszláv
titkosszolgálat ügynökeinek listájára.
Az államfo mellett más vezeto politikusok nevét is feltünteto
lista, amelyet a világhálón keresztül hoztak nyilvánosságra 10 nappal ezelott,
politikai botrányt kavart Szlovéniában, ahol a közvélemény hazaárulóként tekint
mindazokra, akik a múltban együttmuködtek a rettegett jugoszláv titkosszolgálattal,
az UDBA-val.
Az elnöki hivatal közleményében Drnovsek tudatta: az általa
felkért számítógépes szakértok megállapították, hogy nevét április közepén
utólag adták hozzá az eredeti listához, amely az 1970-es és 1980-as évekbol
származik.
"Mindez jelzi, hogy a (lista) közzététele az elnök és más
kimagasló közéleti személyiségek lejáratására tett kísérlet volt" -
olvasható a közleményben, amelyet kedden idézett az AP amerikai hírügynökség.
Drnovsek vizsgálatot rendelt el az ügyben, amelynek eredményérol
minden részletre kiterjedo tájékoztatást ígért a lakosságnak.
A magánhonlapon közzétett lista hozzávetolegesen egymillió (a
szlovén népesség csaknem fele) nevet tartalmaz. Az oldalt Dusan Lajovic szlovén
származású ausztrál gyáriparos hozta létre, és egy thaiföldi szerveren keresztül
hozta nyilvánosságra az UDBA, valamint a volt katonai hírszerzés munkatársainak,
informátorainak és megfigyeltjeinek nevét. Drnovsek és más politikusok, köztük
Borut Pahor, a parlament elnöke és helyettese, Miha Brejc, valamint az ellenzéki
Barbara Brezigar volt igazságügyi miniszter, mostani foügyész kivétel nélkül
tagadta, hogy valaha is dolgoztak volna az állambiztonsági szolgálatnak.
Az ügy érdekessége, hogy a botrányt kirobbantó Lajovicot éppen
Drnovsek nevezte ki Szlovénia ausztráliai és új-zélandi tiszteletbeli konzuljának
1999-ben. A névsorral kapcsolatban Lajovic mindössze annyit árult el, hogy 1991-ben és
1992-ben kapta, forrását azonban nem fedte fel. (A szlovén jobboldali pártokhoz közel
álló gyáros-üzletember családja 1945-ben menekült el Szlovéniából.)
A www.udba.net honlapot megjelenése után szinte azonnal lezáratta a
ljubljanai adatvédelmi biztos hivatala, hétfon azonban ismét hozzáférhetové vált. A
hivatal indoklása szerint az érdeklodo szlovének megtalálták az internetes oldalhoz
vezeto kerüloutakat, a tilalom nem bizonyult hatásosnak.
KMO < kul@mti.hu >
KTI < kul@mti.hu >
MTI 2003. April 29., Tuesday 16:37
Elindult tehát egy hólabda, amelyből nagyon könnyen és nem sok idő
múltán akár többtonnás hógörgeteteg is lehet, amit megállítani szinte lehetetlen,
legfeljebb az ember igyekezzen félreszökni az útjából.
Az igazság az, hogy nem csak X. meg Z. és Y. elvtársak és a többiek
léteztek, hanem ott voltunk sokan mások, akiknek időről időre a "körmire
néztek", elvégre intézményvezetőként politikailag és mindenféle tekintetben
feleltem nem csak a kezem alatt dolgozók biztonságáért, hanem az intézmény
biztonságos működéséért. Ugyanakkor volt egy ki nem mondott, de mindenki által jól
tudott és én úgy hiszem, átérzett felelősség is: az intézményt ha nem is lehetett
teljes egészében, de megpróbálni a kisebbség érdekei felé is hajlítani.
Ez az, ami sokszor fából vaskarikának tűnt, de mégsem volt teljesen
lehetetlen.
Ahogy telt az idő, az volt az érzésem, hogy Z. elvtárs talán nem is jön
el, csak fölöslegesen szorongok. S ha el is jön, fűztem tovább a gondolatokat, ugyan
mit kérdezhetne, mi iránt érdeklődhetne, hiszen gyakorlatilag nem történt semmi a
szerkesztőségben, azon kívül, hogy hétről hétre kiizzadtuk a soros lapszámokat,
megvívtuk csörténket a cenzorral, próbáltuk fegyelmezni egymást és egyik-másik
kollégát visszatartani a kiskocsmák és a vendéglők pihentető környezetétől.
Ekkortájt történt, hogy egyik fiatalabb munkatársam majdnem felképelt,
mert az esti utolsó olvasáshoz úgy jött be, hogy előtte szinte napokon át egyik
kocsmából ki s a másikba be. Sokat adtunk akkoriban arra, hogy a lapban nem csak
helyesírási, de értelemzavaró és ezáltal nem egyszer politikaivá minősülő
hibákat ne hagyjunk. Úgy örököltem elődeimtől a munkarendet, hogy e szolgálatra
minden beosztott munkatársnak kötelessége pihenten érkeznie. Rendszerint aznap nem is
kellett munkába jönnie, csak amikor már letisztultak az oldalak, estefelé, s néhány
óra alatt figyelmesen elolvasni az utolsó kefelevonatot.
Ifjú barátom időnként szabályosan elaludt a papírlap fölött. Majd egy
idő után felriadt, s mert nem tudta, hol hagyta abba az olvasást, vagy ismét az
elejére ugrott, vagy átsiklott jókora részeken.
Elkövettem azt a meggondolatlanságot, hogy az éppen józan ember
logikájával és szigorával szóltam rá s vontam felelősségre, kijelentve: ezzel nem
engedem, hogy valaki is játszodjék.
Szidásom olaj volt a tűzre: amúgy is könnyen fellobbanó természet volt, s
elnyúzott, fáradt állapotában azon felül is ingerlékeny. Hirtelen felkapott egy
széket, a magasba emelte és úgy tűnt, teljes erővel a fejemre sújt vele.
Úgy álltam ott, mint akinek minden mindegy: tudtam, hogy igazam van és
egyszerűen nem jött hogy elhiggyem - megüthet.
A szék valahogy félúton lefékeződött, kollégám megrázkódott, nagyot
fújt és kirontott az irodából.
Kínos pillanatok voltak. Nem tudtam, mit csináljak. Arra gondoltam: ha most
szigorú leszek és drasztikus büntetést helyezek kilátásba, tekintélyhez jutok
ugyan, de elveszítem az emberek közvetlenségét, amely úgy érzem, addig
összefűzött bennünket. Meg aztán nem is haragudtam igazán a pajtira, hiszen tudtam:
az alkohol és nem ő maga cselekedett úgy, ahogy cselekedett.
Behívtam az irodámba és azt mondtam neki: az ügynek nem lesz semmilyen
következménye, de elvárom, hogy amikor szolgálatos lesz a továbbiakban, pihenten
jöjjön be.
Barátunk nem értette, miért nem keményítettem be neki. Szégyelte
magát, gyötörte a lelkiismeret, próbált bocsánatot kérni, de egyre csak azt
hajtogattam: nincs mit megbocsátanom. Nem történt semmi.
Mint ahogy igaz is.
Ha nem egyéb, a mai napig azt gyanítja, hogy valamiképpen vissza
szeretném fizetni azt a gesztust. Viszonyunk azóta nem javult, sőt hűvössé vált.
Tiszteljük egymást - én legalább is őt -, de valamiért érzem, hogy a pohár ama
megbocsátással törött el végleg.
És amikor végül mégis csak beállított Z. elvárs, és azt kérdezte,
milyen rendkívüli esemény történt mifelénk, akkor az összemenésünkről mélyen
hallgattam. Nem, mintha elhittem volna, hogy nem tud róla semmit, hanem mert
magánügynek tartottam, és rajtad kívül, Milos, nem vallottam róla senkinek.
Ma a csíkszeredai fiatal képzőművész, Kelemen Örs Csongor egy festményét küldöm illusztráció gyanánt. A bukaresti művészeti akadémián tanult művésznek nemsokára összeállítása jelenik meg az RMSZ Színkép mellékletében.
Április 29. (kedd) Pár héttel a Jóskával
való emlékezetes találkozás után, ami - bevallom - kissé megingatta addigi,
már-már felhőtlennek nevezhető önbizalmamat, és arra késztetett, hogy mielőtt
valamit kiejtettem a számon, kétszer is körülnézzek, lapzárta előtt fél órával,
a délutánból estébe hajló időben megcsörren a telefon. A főbejáratnál posztoló
belügyes portás volt, a belső vonalon, s jelentette, hogy egy kisebb csoport barátom
várakozik a kapunál, nem küldtem le értük belépőt, de inszisztálnak, vajon
fölengedheti-e őket?
Az volt annak idején az úzus, hogy a bejáratnál, amely a legfőbb
pártlap, a Scanteia (ejtst: Szkünteja - annyi mint Szikra) bejárata is egyben,
belépőcédulát állítottak ki a látogatónak a szerkesztőségből küldött
meghívócédula alapján, az így kiállított belépőt pedig az idegen, távoztakor, a
szerkesztőség által láttamozva s az időpontot is feltüntetve, le kellett hogy adja,
különben riadóztatták az őrséget.
Valamiért gyanús volt ez a telefonhívás: nem vártam senkit abban az
órában, még kevésbé egész csoportot s ráadásul bejelentetlenül. Miután
közöltem ezt a kapussal, letettem a kagylót. Ismét csengett a készülék, újra a
kapus: az elvtársak nem akarnak elmenni, azt mondják, tessenek lejönni értük.
Megdühödtem, s kértem, adja át az egyik "ismerősnek" a
kagylót. Zengő bariton szólalt meg román nyelven, s bemutatkozott: X. őrnagy a
kékszeműektől, a kollégáival van itt, azt ellenőrizték, mennyire teszünk eleget a
biztonsági előírásoknak, s személyesen is gratulálni akar éberségemhez. De ha nem
veszem rossz néven, felugornának - hárman vannak.
A dicséret nem vett le a lábamról, mert megkértem: várjanak meg ott
lent, amíg értük megyek, a 10. emeletről. Kis idő beletelt, amíg leértem, a kinti
alkonyi fény bevetődött a kapualjba, s a "vendégeknek" csak a sziluettjét
láthattam, a pultra támaszkodva, amint a túloldalon lévő kollégájukkal
beszélgettek.
Megkértem a kapust, ellenőrizze az igazolványokat, majd én magam is
beléjük pillantottam. Akkor láttam életemben először ilyen azonosító iratot,
persze tőlem akármilyen lehetett volna, úgy sem tudtam volna megállapítani a
hitelességét. A józan logikám azt súgta, nem élünk olyan időket, hogy az
ilyesmivel játszani vagy blöffölni lehessen.
Fent leültünk a főszerkesztői tárgyalóasztal mellé, tulajdonképpen
nem sokat mondtunk egymásnak, főleg a bariton beszélt, a másik kettő asszisztált.
Miután megnézték, hol tartjuk a hivatali iratokat, a pecsétet, miként és mivel
zárjuk az épület többi részébe vezető ajtókat, hogyan biztosítjuk az
írógépekhez való hozzáférés ellenőrzését, felhívták a figyelmemet, hogy a
csehszlovákiai események utáni időkben megerősödött az ellenséges tevékenység,
ajánlatos minden tekintetben résen lenni, a frissen hozott államtitok törvényt be
kell tartani, mert ők időről időre ellenőrizni fogják, a titkok ránk is
vonatkoznak, mert ami a mi intézményünkön belül történik és nem kötendő a
külvilág orrára, az szakmai titok, de mert politikai intézmény vagyunk, a szakmai
titoknak politikai színezete is van. És hogy minden rendben menjen - mutatott rá
egyikükre, egy kopaszodó, középkorú, sovány férfira -, Z. elvtársat bízzuk meg,
hogy időnként ellátogasson a szerkesztőségben és elbeszélgessenek a folyó
ügyekről.
Az egész jelenet olyan békés, meghitt és emberi volt, hogy nem volt okom egy
pillanatig is ellenkezni. Pedig most már tudom, az lett volna a korrekt eljárás
részemről, ha a szerkesztőségnek közvetlenül utasításokat adó KISZ- és
pártszerv tudtával, sőt jelenlétében kerül sor egy ilyen találkozásra. Így máig
sem tudom, hogy a kékszeműek saját kezdeményezésükből, vagy a központi
bizottsággal egyeztetve kopogtattak be a szerkesztőségbe. De mert túlságosan hamar
ellágyultam dicséretüktől, s azzal az óvatosság is elszállt belőlem, úgy
vehették, könnyen túlléphetnek a hierarchikus szabályokon és illemen, én pedig
hagytam, hogy így legyen.
Az eset meglepett, de végül is természetesnek fogadtam el, hiszen mint
megtudtam, más szerkesztőségekben is dívott ez a fajta őrangyalság.
Z. elvtárs pedig három hónapig nem jelentkezett.
A mai képanyag: Keller Emese karikatúrája (Micsoda ünnepepek!) és Székely Sándor fotója (A csarnok csendje)
prilis 28. (hétfő)
Az ortodox húsvét miatti kényszerű munkaszünet - ami azért nem szünet, mert munka
van a lap körül, csak nem hajszában "elbeszélve" némi időt adott tovább
kotorászni, túrkálni a régi papírok között. Egy dokumentumot kerestem, amire a
következő napok valamelyik fejezetéhez elengedhetetlenül szükséges lesz majd, de
ahelyett, hogy rábukkantam volna, előkerült egy köteg vers, épp azokból az
időkből, amelyekről a tegnap-tegnapelőtt szóltam. Nem is igazán versek, ahogy
beléjük pillantok, inkább az akkori lelkiállapotom kivetítése, gondolati-érzelmi
lecsapódása. Inkább nevezhető naplónak, feljegyzésnek, mint versnek. Annak idején
meg voltam gyűzűdve róla, hogy verset írok általuk, de mert tudtam, hogy kételyeimet
fejezik ki a kézírással hevenyészve papírra vetett sorok, elástam őket, mintha sose
léteztek volna.
Most mintha mégis üzennének valamit számomra az időből, s talán itt a helyük,
mielőtt tovább haladnék a pár napja megkezdett pászmán.
milyen csapdákat...
cipőmből
jókora szög bújt
elő, észrevétlen
le is üthetnek a sarkon
tán meg sem érzem
aki a világ összeillő kapcsait
igazítja, elaludhatott
egy percig -
hát nézzünk körül, mily csapdákat
állítunk egymásnak észrevétlen
sietős, szelíd mozdulatokkal
hová lett belőlünk a csöppnyi szemérem
közös vágyakról szónokolok,
sziszegve ellenáll a látvány,
közönyösen játsszuk ki egymást
vigasztalan árnyékban nő a páfrány,
s az igyekvő növényt is főbesújtja
a pangó nap, ha úgy akarja -
símuló cipőmből szög bújt elő,
lábam döfködi apró fakardja
1971
szédület
marx, engels, lenin
s a többi nagy gondolkodó
jócskán meglódították a világot
s most csak forog, forog, eszeveszetten,
egyensúlyát keresve,
az Egyenlítő szédül, a Sarkok fázósan lapulnak,
s a köztük húzódó földrészek
vére forrongva lüktet
megnyugszik-e végre?
tapló és kova
háborúk
taplója
szikkad a kályhán,
romlik az alvóban a vér
kipirulva lesiklom lécem puha fáján
karcsú nyomom a hóban - szakadó kötél
hevítő bunda
hűvös visszájára fordul,
szelíd éjjeli tűz
fogát növesztve ég
s mind, ami érthető, csöndes nyugalmat érlel,
vacogva ébred, mint a tűrt cseléd.
csak a tapló
(a vén szalonnabőr)
kunkorodik sziszegve a kályhán
s valahol a kova is fickándozik
mint feszülő, beteg ér apám szíve táján
Mai képeimet Levinschi Szávuly Attila fénymásolt festményei közül válogattam: a Vágyakozás és a Számonkérő címűeket.
|