Bea & Joe

Landival az indulás óta túljutottunk az ötvenezredik kilométeren! Joggal bízhattunk benne, hogy most már kibírja hazáig, de a sors mindig közbeszól. Három nappal ezelőtt Joe észrevette, hogy a generátor gyengélkedik. Lajos barátunk még indulás előtt beszerelt a kormány mellé egy feszültségmutató kijelzőt, aminek köszönhetően mindig tudtuk, hány volt van az aksiban. Ez most erős csökkenésbe kezdett, majd az egyik benzinkútnál kigyulladt a generátor. Poroltóval próbáltuk eloltani, amiből kettőt is hoztunk magunkkal, de nem lehetett igazán hozzáférni a tűzfészekhez, továbbra is füstölgött az alkatrész. Ráöntöttük 5 liter tartalék vizünket - nem volt elég. A benzinkúton persze nincs víz, így a közeli sírfaragó házából kellett kérnem egy kannával. Morcosan bár, de adtak. Végre megszűnt a füstölgés, de tudtuk, hogy szétégett generátorral nem jutunk hazáig. 500 kilométerre volt még Krasznojarszk, ahol halvány esélyt láttunk az alkatrész beszerzésére. Addig nem használtunk semmi fogyasztót, mégis 9V-ra csökkent a feszültség, mire odaértünk. Ez már természetesen ahhoz sem elég, hogy elindítsuk a motort. Begurultunk az első műhelybe, ahol kínaiak dolgoztak. Vizsgálgatták, méricskélték és végül kijelentették, hogy szét kell szedni, de alkatrészük nem valószínű, hogy lesz hozzá. Mondtuk, hogy így nem az igazi és az egyik orosz srác végül kinyögte, hogy van Land Rover szalon a városban, de siessünk, mert fél óra múlva bezárnak. Mi siettünk volna, de ők nem bírták újraindítani az autót. 4 különböző aksit próbáltak és végül egy járó motorról sikerült a mutatvány. (Nekünk is volt pótaksink, de azt nem akartuk még felhasználni.) Nyomtuk a gázt és mi is csodálkoztunk, hogy az 1 millió lakosú városban első próbálkozásra megtaláltuk az LR szervizt. 2 éve nyitottak, luxus a köbön, mégis hajlandók voltak segíteni. Jött a főszerelő, barna bőrdzsekiben, nyakig belebújt a motorháztérbe, mert az angol tolmács csaj félreértette, mi a problémánk. Újra elmagyaráztuk, akkor vitték az autót a szervizbe, de Joe-t nem akarták beengedni. Kisebb feszültség alakult ki, de végül bemehetett. Először fertőtlenítő mosón haladtak át, ami nagyon ráfért a sok poros út után. Aztán kimérték a generátort, megállapították, hogy nem jó és végre kiszerelték. Akkor már látszott, hogy a szénkefe tartója eltörött és nem a helyén futott az érintkező. Emiatt volt lehetséges, hogy egyszer töltött, máskor nem. (Az utak rossz állapotára jellemző, hogy az aksitartó hatos csavar is eltörött a dobálózástól!) Hiába telefonálták azonban körbe az összes oroszországi szervizt, nem volt ilyen alkatrészük. Döntés elé állítottak: vagy visszaszerelnek mindent, veszünk egy aksitöltőt, minden éjjel szállást keresünk és reggel továbbindulunk a feltöltött akkumulátorral, vagy várunk holnapig és megpróbálják egy másik típusú autó generátorát átalakítani és beszerelni. Ez utóbbi mellett döntöttünk. Nagyon rendesek voltak, mert még szállást is kerestek nekünk. Amikor mondtuk, hogy a 2000 rubeles szoba nem a mi árkategóriánk, eszükbe jutott, hogy lakást is lehet bérelni, 800 rubelért. Elfuvaroztak minket egy vadiúj Discovery 3-mal az ingatlanközvetítőhöz, ahol kiderült, hogy külföldi nem veheti igénybe a szolgáltatást. Akkor az egyik srác otthagyta zálogba az ő útlevelét, így megkaptuk a kulcsot. Elvittek a lakásig és megígérték, hogy másnap értünk jönnek. Eddigi legjobb, legkényelmesebb szállásunk volt Oroszhonban! Este tettünk egy bevásárló és városnéző túrát. Elhaladtunk az egyiptomi stílusban felépített múzeum mellett, majd egy nagy térre értünk, ahol nyüzsögtek az emberek és két szökőkút is vízjátékot produkált. Csillogás, ragyogás, élet - új megvilágítása az orosz városoknak. Másnap visszavittük a lakáskulcsot, majd irány a Landi szalon. Joe elment az egyik szerelővel generátorra vadászni és a negyedik helyen már találtak is egy megegyező méretű, valószínűleg Audiba való alkatrészt. (A bolt mellesleg a kínai szerelők melletti, ahol mi is érdeklődtünk előző nap. Akkor elhajtottak.) További fúrás-faragás, átalakítás után délután 3-kor menetkészen kigurult autónk a műhelyből! Úgy látszik, értették a szerelők a dolgukat! Ráadásul nagyon rendesek is voltak, ugyanis az alkatrész árán felül csak 1,4 szerelési óra díját számították fel. Olcsóbban megúsztuk a kalandot, mintha otthon cseréltük volna le a generátort! Készítettünk egy közös képet, majd beizzítottuk a paripákat és Novoszibirszk irányába indultunk tovább. Vacsorára megkóstoltuk a szoljankát, ami egy hagymás, kolbászos, szalonnás, krumplis, savanyú uborkás leves tejföllel. Az erdőszélen táboroztunk le éjszakára, reggel pedig első fagymentes szibériai reggelünkre ébredtünk. Novoszibirszkben megnéztük a Lenin-teret, sétáltunk a belváros utcáin és egy internetezőre is sikerült rábukkannunk, miután megbénítottuk a posta kommunikációs rendszerét (pedig csak sorszámot akartunk húzni). Kifelé menet rossz hídon keltünk át az Ob folyó felett és jól eltévedtünk a lakótelepi házak között. Persze a nyugati irányt tartottuk, így végül egy fél órás vasúti sorompó kivárása után visszaértünk a főútra. Amúgy az oroszok mindig átkelnek a piros vasúti jelzésen, ezért a komolyabb utakon nem csak sorompókat szerelnek fel, hanem egy acél rámpa is felnyílik a betonból (ilyet utoljára a Fehér Ház biztonsági övezetében láttunk Washingtonban). Az út mellé gyakran kitesznek kiszuperált repülőket, tankokat, ágyúkat és elhaladtunk egykor titkos, fűvel borított hangárok mellett is. Ezúttal azonban megálltunk, ugyanis a világ legnagyobb helikopterét, egy MIL-6-ost pillantottunk meg. Tényleg hatalmas rotorja van és szabadon oda lehetett menni, közelről is megvizsgálni. Omszk városát kihagytuk, elegünk volt a nagyvárosi forgalomból és eddig még minden orosz város szinte egyformán nézett ki. Nincs köztük nagy különbség. Ezután sokáig nem találtunk benzinkutat és kénytelenek voltunk egy út menti tartálykocsiból dízelt vételezni. Az üveges üzemanyagig nem fajult a dolog az oroszoknál, de ez a tartálykocsis módszer sem egy európai standard! Az Uráltól keletre a kutak nagy többsége mechanikus kijelzővel ellátott, de mindegyik összeköttetésben áll a fizető bódéval, ahol masszív rácsok mögül nyúlik ki egy kis doboz, azon keresztül történik a pénzügyi tranzakció, csakis ezután engedélyezi a pénztáros a tankolást. Valószínűleg párszor kirabolták őket, esetleg elhajtottak fizetés nélkül, ezért kényszerültek ilyen óvintézkedéseket bevezetni.
Október 3-án már hóesésben autóztunk! Később a szél is feltámadt és kész hóvihar kerekedett! Tyumen közelében egy fokot mutatott a hőmérő. Jekatyerinburgba érve a Balsoj Urál Hotel közelében parkoltunk le, ahol egy újabb éjszaka eltöltését terveztük, ha beszerezhető vele regisztrációs pecsét. A falon lévő ártáblázatban találtunk is megfelelő, 826 rubeles szobát, a recepciós azonban elmutogatta, hogy külföldiek csak a 3746 rubelest vehetik ki (ami majdnem 30ezer Ft)! Ezzel az akciós lehetőséggel nem kívántunk élni, inkább füstölögve elindultunk várost nézni. Fogvacogva jártuk végig a geológiai sétányt, a folyópartot és a Lenin-teret, ahol egy kommunista, vörös zászlós felvonulást csíptünk el. A múlthoz hű, 30 fős csoport megkoszorúzta Lenin szobrát, majd megkezdték a propaganda műsort (60 éves bácsi kisdobos nyakkendőben, dobbal, mások hangszóróval, fasiszta Putyin feliratú táblákkal), ezt már nem bírtuk kivárni, majdnem megfagytunk. Kifelé autózva láttuk, hogy pár nap múlva nyit az Ikea és Auchan, szóval már az Urál keleti felére is átnyúlik ezen multik keze. Jekatyerinburg városát elhagyva átkeltünk az Európát és Ázsiát elválasztó láthatatlan határvonalon és megkezdtük az emelkedést az Urál lankáin. Röghegységről lévén szó, nem láttunk egy fikarcnyi hegycsúcsot sem, csupán kisebb dombokat. Éjszaka újra fagyott, de reggel gyönyörű narancs színű pirkadatra ébredtünk. 11-kor értünk Perm városába, ahol már szállingózott a hó. Egy múzeumot szerettünk volna megnézni, de akkora tömeg volt, hogy negyed órás várakozás után jutottunk be a külső kapun. Bent is kanyargó sor állt a pénztárig, ráadásul külföldieknek dupla áron adták a jegyet, szóval kihagytuk a nagy lehetőséget, hogy megnézhessük az időszakos Fabergé-tojás tárlatot. Délután tovább folytattuk az emelkedést és arra lettünk figyelmesek, hogy a szembe jövő buszok, kamionok elejét hó borítja. Nemsokára aztán megérkeztünk a hóviharba, azt elhagyva pedig havas fenyők között autóztunk. Ezután megkezdtük az ereszkedést és estére már 10 fokot mutatott a hőmérő a kamionparkolóban, ahol aludtunk. A Tatár Köztársaságba lépve bólogató olajkutak tűntek fel a láthatáron. Sajnos egy szembejövő kamion kerekéről felpattanó kő mély nyomot hagyott a szélvédőnkön. Ráadásul egy rendőr is bemért minket, amikor a 40-es táblánál 61-el száguldottunk. Úgy tettünk, mintha egy szót sem értenénk oroszul (nem volt nehéz) és ő unta meg előbb a dolgot, elengedett büntetés nélkül. Ettől kezdve folyamatosan figyeltük az út menti táblákat, mert nem csak a települések, de a radaros rendőrök száma is megsokszorozódott Európában. 1990-ben a Tatár Köztársaság is megpróbált elszakadni Oroszországtól, de nem ment nekik, mert a lakosság 43%-a orosznak vallotta magát. A terület fővárosa az egy milliós Kazany, amely tavaly ünnepelte fennállásának 1000.évfordulóját. Befészkeltük magunkat a Hotel Volgába, majd a szemerkélő esőben elindultunk várost nézni. A legfőbb látnivaló a világörökség részévé nyilvánított kreml, azaz erőd, amelynek falait a 16.században építették. Nagyon szépen restaurálták az egész építményt. A falakon belül egy új mecset tornyai nyúlnak az ég felé, kicsivel távolabb pedig az ortodox templom kupolái. Itt találhatók a kormányzati épületek és az elnöki palota is. Elsétáltunk a főutca felé, ahol szépen felújított, színes épületek sorakoztak. Még díszvilágítás is működött! Ez volt eddig a legszebb orosz város, amit láttunk. Megkóstoltuk a helyi édességet, a jak-jakot, ami mézzel összeragasztott rizspehely. Másnap belülről is sikerült megnézni az ortodox templomot, amelyet csodás festmények és ikonok díszítettek. Nőknek kötelező a fejkendő viselete az épületen belül! Ettünk egy másik tatár specialitást is, az ocspocsákot, ami krumplival és hússal töltött tésztabatyu. Szombaton Nyizsnij Novgorod városába érkeztünk, amely szintén a Volga partján fekszik. Épp egy Moszkvából érkező kirándulóhajó kikötését nézhettük végig. Mellettünk két csaj nyitotta ki a korláton a sörösüveget. Az oroszok folyamatosan vedelnek és füstölnek. Semmi nem tiltja nyilvános területen az alkohol fogyasztását, így gyakori látvány a sörös üveget lóbáló járókelő. A partról felsétáltunk a dombtetőn található erődbe, ahol legalább tíz esküvői pár fényképezkedett. A tanú dolga volt az italos kosarat cipelni és arról gondoskodni, hogy senkinek se száradjon ki a torka. Lefelé jövet egy harangjátéknak lehettünk szem- és fültanúi. 2 fiú rángatta a kápolna tornyában a kis méretű harangok zsinórjait, egy pedig a domboldalban elhelyezkedő nagy harangot kongatta. Nagyon ügyesen működtek együtt! Oroszország nagy ászai egyébként a templomok és kolostorok. Lenyűgözőek az arany, ezüst vagy kék színben tündöklő hagymakupolák, nem is beszélve a belső értékekről, mint a freskók és ikonok. A rendszerváltás óta egyre több épületet újítanak fel és adnak vissza egyházi kézbe. Újraéledt a vallás. Vacsorára scsít és pelmenit ettünk, azaz káposztalevest és hagymás hússal töltött főtt tésztagombócokat. Sötétedésre megérkeztünk az Arany Gyűrűhöz, ahhoz a képzeletbeli körhöz, amelyen a Moszkva környéki történelmi látnivalók fekszenek. Suzdal közelében aludtunk és reggel már fél 8-kor a boltban álltunk sorba élelemért. A bejáratnál 5 fiatalember italozott és nagy lelkesedéssel köszöntöttek minket. Addig nem is engedtek tovább, amíg meg nem ittam az egészségükre egy korsó sört. Kicsit kiütött a folyékony reggeli éhgyomorra! Suzdal aranyos kis falucska 16 templommal és 4 kolostorral. A japán turistákat követve még egy vasárnapi ortodox szertartásra is bejutottunk. Sikere volt még a faépületekkel teli falumúzeumnak és a mezőn zenélő harmonikásnak. Innen a 30 kilométerre található Vlagyimir városába autóztunk. Mindkét hely szerepel a világörökség listáján. Vlagyimir templomai közül a Szent Dimitrij külső kőfaragásai érdemelnek külön említést és a katedrális 1640-es freskói.
Hétfő este végre megérkeztünk Moszkvába. Anyukám kedves barátnője, Olga várt bennünket, aki orosz származású, de 20 éves korától Magyarországon él, így mindkét nyelvet jól beszéli. Édesanyjánál tartózkodott éppen látogatóban, aki megengedte, hogy mi is nála aludjunk pár éjszakát. Kicsit féltünk ugyan az autót a lakótelepi ház előtt hagyni, de végül nem történt vele semmi. Orosz szokás szerint vodkával nyitottunk, majd következett a vacsora, amire nem is számítottunk. Azt hittük, először Magyarországon vehetünk magunkhoz ilyen finom falatokat. Húsleves, orosz halsaláta, pörkölt krumplival - azt hittük, kidurranunk. Ezután két napos városnézés következett. Metróval közlekedtünk és több állomáson is leszálltunk, hogy megcsodáljuk a belső dekorációt. Igazi kommunista motívumokra bukkanhat a figyelmes szemlélő a festményeken, domborműveken, falfaragásokon, stukkókon. Első utunk a Vörös térre vezetett, amely meglepően kicsi volt kínai társához viszonyítva. Lenin mauzóleuma éppen bezárt, de a GUM-ot, azaz a Központi Áruházat bejártuk és megcsodáltuk a gyönyörű Vaszilij Blazsennij székesegyházat. Sétáltunk a Moszkva-folyó partján és megnéztük az őrségváltást a Kreml előtt, az Alexandrovszkij-parkban. Este Olga ismét megvacsoráztatott minket és meglepetésként autós városnézést szervezett nekünk öccse és barátja segítségével. Hát ezt kár lett volna kihagyni! Teljesen más látvány az orosz főváros esti díszkivilágításban. A belső körgyűrűt jártuk be, elhaladtunk az Olimpiai Stadion, a Fehér Ház, a cirkusz és a bábszínház mellett, majd kiszálltunk a 36 emeletes egyetemnél, amely dombtetőre épült és ahonnan belátni az egész fényárban úszó várost. Mellettünk egy síugró sánc, alattunk a stadionok. Az egyetem egyébként Sztálin “Hét nővér” néven elhíresült alkotásainak egyike. A fő pártvezér 1947-ben, Moszkva alapításának 800.évfordulóján úgy találta, hogy az ország felhőkarcoló hiányban szenved az USA-hoz képest, és elrendelte, hogy orvosolják a problémát. Ekkor épült a hét toronyház, amely formára igencsak hasonlít amerikai társaihoz, de magasságra jócskán elmarad. Mintha kihagytak volna középről 50 emeletet. Visszafelé a kaszinóktól és neonfényektől hemzsegő új Arbat utcán haladtunk a Kreml felé. Kaptunk egy kis ízelítőt abból, hogyan kell Ladával közlekedni a fővárosi forgalomban. Sikerült leparkolnunk és besétáltunk a Vörös térre, de éppen spóroltak a világítással. A székesegyház kupolái így is egy tündérmese díszleteinek tűntek. A külvárosban ég felé törő kivilágított rakétára figyeltünk fel. Ez a VDNKh, azaz az Orosz Kiállítási Központ bejáratát jelző emlékmű, amelyet másnap, ragyogó napsütésben néztünk meg közelebbről. Itt fut a monorail is emelt pályáján. A kapun belül szocialista stílusú épületek, szökőkutak, Szojuz-rakéta, Tu-154-es és Jak-42-es utasszállító repülők is a kiállítás tárgyát képezik. Utolsó éjszakánkat töltöttük a kényelmes vendégszálláson. Másnap megköszöntük a szívélyes fogadtatást és elbúcsúztunk. Olga is hazaindult fiával Magyarországra és mi is megkezdtük az utat az ukrán határ felé. Két órába telt, mire elértük a megfelelő leágazást a moszkvai elkerülőn. Október 13-án, pénteken értünk a határhoz. Előtte még tele tankoltuk az autót és a kannát is megtöltöttük, mert innentől már csak drágább üzemanyagra számíthatunk. Nem vagyunk babonásak, de az átkelés nem igazán volt zökkenőmentes. Az oroszok minden további nélkül kiengedtek, pedig a vámpapírunk bénán volt kitöltve, még a rendszám sem szerepelt rajta. Az ukránoknál a határt őrző rendőri közeg első szava tiszta magyarsággal: “Biztosítás?”. Na, ez volt az egyetlen dolog, amire nem gondoltunk. Fizettük mi a biztosítást, havonta vonták a számlánkról, csupán az ezt igazoló zöldkártyánk 2005.06.30-ig volt kiállítva. Hiába magyarázkodtunk, hogy egy éve nem voltunk otthon, ezért nincs nálunk új példány, a tiszt hajthatatlan volt. “Menjünk vissza Oroszországba, ott is lehet kötni!” - persze látta, hogy a vízumunk egyszeri belépésre szól, tehát ez szóba sem jöhetett. A következő javaslata az volt, hogy menjünk át gyalog a határon és a városban biztos találunk biztosítót. Délután 4 óra volt, abszolút esélytelen, hogy bármi nyitva legyen még. Ráadásul legalább 20 km-re volt a város. Tudtuk persze, hogy kenőpénzt akar, de megpróbáltuk húzni-vonni a dolgot, hátha átenged. Mikor láttuk, hogy hajthatatlan, felajánlottuk a maradék 300 rubelünket, ami kb. 2400 Ft. Ezret akart, de mondtuk, hogy nincs több. Ekkor kikapta a pénzt Joe tárcájából és nyájas mosollyal kezet nyújtott: “Ugye kedves János, nem is volt ez olyan rossz?”. Földbe tudtuk volna döngölni! Az egyetlen hely volt a világon, ahol engednünk kellett a korrupciónak, mert nem láttunk más kiutat a helyzetből. Ezután következett a vám és az útlevél ellenőrzés. Persze itt is félreállítottak és várakoztattak. Majd kiküldtek egy angolul beszélő határőrt, hogy probléma van az útlevelünkkel, mert hiányzik róla a vonalkód. Mondtuk, hogy ez azért van, mert a régi betelt, ez pedig kézzel lett kiállítva Bangkokban. Visszament, újra kijött, hogy ők ezt nem tudják beolvasni. Biztattuk, hogy próbálják meg akkor manuálisan beírni az adatokat, mint más határátkelőn, ugyanis ezzel az útlevéllel jöttünk át Kínán és Oroszországon is. A válasz: “De ez Európa!”. Volt képe ilyet mondani! Dúltunk-fúltunk, jól megmondogattunk, aztán fejcsóválva elmenekült és kis idő elteltével egy másik egyenruhás hozta az útlevelünket, a belépési pecséttel. Nahát, mégis sikerült nekik! Az első városban kerestünk egy bank automatát, de már rég nem jutottunk internethez, így fogalmunk sem volt róla, hogy mi az ukrán pénz neve és mennyit ér, azaz mennyit kell belőle felvennünk. Szerencsére a bank közelében lődörgött egy angolul tudó alak, aki elárulta, mennyi hrivnyát kapnánk egy USD-ért, ebből pedig már ki tudtuk számolni, mennyire van szükségünk. A város kijáratánál természetesen félreállított minket a rendőr. Forgalmit kért, jogosítványt és elkezdett velünk ordítani, hogy miért nem beszélünk oroszul. A biztosítás szerencsére szóba se került, de megfogadtuk, hogy azt a szót nem fogjuk érteni, bármilyen nyelven mondják is (kivéve persze magyarul). Az utak állapota nem változott, itt is tele volt gödrökkel. Aztán jött egy jókora elterelés és kis falvakon keresztül vitt az út, gyakran jelzőtábla nélkül. Ha nem lett volna nálunk térkép, tuti, hogy eltévedünk. Jóval sötétedés után értünk vissza a főútra, pont egy olyan kereszteződésnél, ahol volt kamionparkoló. Ott húztuk meg magunkat éjszakára.
Ukrajnán akár egy nap alatt is át tudtunk volna vezetni, viszont kiszámoltuk, hogy még 3 éjszaka hiányzik ahhoz, hogy pontosan indulásunkat követő 400.nap érkezzünk haza, ezért visszavettünk a tempóból. Kijev előtt újabb rendőri igazoltatás szenvedő alanyai lettünk, ezúttal fegyvereket kerestek. A külvárosban egy vásári területre tévedtünk, ahol éppen lakóautóvá vagy irodává alakított teherautókat, tankokat, kétéltű járműveket lehetett megtekinteni és akár vásárolni. A belvárosban először a Dnyeper folyó közelében tettünk egy rövid sétát, majd a posta felé közelítettünk, ahol fasiszta ellenes tüntetés közepébe csöppentünk. Mögöttük rendőrkordon húzódott, nem engedtek át minket a postához, kerülnünk kellett egy háztömböt. Ezután kiderült, hogy valamilyen koszorúzás folyt egy emlékműnél és több ezer rendőrt vezényeltek ki a tér lekerítésére. Mi azért célba értünk és találtunk is internetet a postán, sokkal jobb minőségűt, mint bárhol Oroszországban. Végre sikerült feltöltenünk a kambodzsai képeket. Kicsit bóklásztunk még az ukrán fővárosban mielőtt folytattuk az utat nyugat felé. Vasárnap úgy döntöttünk, pihenőnapot tartunk, felkészülünk a hazatérésre. Sokadik próbálkozásra találtunk egy árban megfelelő motelt, ahová kora délután beköltöztünk és másnap délig élveztük a meleg vizes fürdőt, fűtést, kényelmes ágyat. Sikerült befejezni a Kínáról szóló beszámolót és még mozizásra is jutott időnk. Hétfőn megmásztuk a Kárpátok emelkedőit és a magas hegycsúcsok között találtunk csak zárt parkolóra egy motel udvarán. Fagyos éjszaka volt, éreztük, hogy jóval a tengerszint felett vagyunk. Végre elérkezett ukrajnai tartózkodásunk utolsó napja, amely sajnos utazásunk végét is jelentette. Aznap délelőtt még a Kárpátok egyik völgyében autóztunk, egy patak partján. A tájat őszi színekben pompázó erdők tették hangulatossá, ez volt eddig a legszebb rész Ukrajnában. Az első magyar rendszámú autókat csak 20 kilométerrel a határ előtt pillantottuk meg. Az utolsó faluban teletankoltuk az autót, hiszen még itt is100 Ft-tal olcsóbb a dízel. A leleményes kutasok kitalálták, hogy fából kis feljárót ácsoltatnak, amire aztán a tank felől fel lehet járni, ezáltal pár literrel több üzemanyag fér az autóba. Ez új találmány, nem láttuk máshol a világon! 10:41-kor érkeztünk a határ ukrán oldalára. Kérdezgette a határőr, honnan jövünk, majd félreküldött egy garázsba, ahol mindkét oldalon leengedte a kaput és elkezdte kipakoltatni az autót. Kivetette a gyógyszeres ládát, végignézte a tartalmát, minden fiókot, dobozt átnézett az utastérben és még az alvázat is megvizsgálta. Azt hittük, itt is pénzt akarnak, de szerencsére ez szóba sem került, csupán egy jegyzőkönyvet kellett aláírni, amin aznapi dátummal már vagy 30 kocsi fel volt sorolva. Nem vesztegetik az időt, az biztos (csak a miénket)! Végre magunk mögött tudhattuk az ukrán határt és rágurultunk a két országot elválasztó Tisza folyó feletti hídra. Amint magyar oldalra értünk, odajött hozzánk két határőr és kíváncsian kérdezgették, merre jártunk, mit láttunk. Még az sem zavarta őket, hogy feltartjuk a sort! Felírták a honlapunk címét, majd tovább engedtek az útlevél ellenőrzéshez. Pecsétet csak külön kérésre kaptunk. Jó volt újra magyarokkal, magyar nyelven beszélni és jól esett a szívélyes fogadtatás. Végül túljutottunk a formaságokon és megpillantottuk a Záhony táblát. Félreálltunk, kiszállítunk az autóból és egymás nyakába borultunk örömünkben. Csodálatos érzés volt hazaérni, újra magyar földön állni! Ilyenkor érti meg az ember igazán a mondás lényegét:” Mindenütt jó, de legjobb otthon!”.

A fejezethez tartozó képek:

1 Kazany

2 Nyugat Oroszország

3 Vlagyimir és Suzdal

4 Moszkva

5 Ukrajna

Oroszország

2006. szeptember 28. csütörtök | Nyomtatás

Hajnali 3-kor érkeztünk Vlagyivosztok külvárosába. A busz nem ment tovább, mi pedig a másik várakozó pártól megtudakoltuk, milyen messze van gyalog a belváros. Jól kinevettek és felajánlották, hogy elvisznek minket autóval. Nemsokára megérkezett apuka a kutyával és a kölcsönös örömködés után már robogtunk is a vasútállomás felé. Hát jó egy órás sétától kíméltek meg minket! Szállásra már nem akartunk költeni, gondoltuk, megvárjuk a pirkadatot a vasútállomáson. Persze itt sem szeretik a csavargókat, csak 5-kor nyitották ki a várótermet. Addig a kikötő egyik szélvédett padján húztuk meg magunkat, ahonnan ráláttunk a kivilágított hajókra. A vasútállomás épülete nem csak kívülről szép, belül is felújították, sőt, behozzák a turistákat, hogy lefényképezhessék a mennyezeti festményt. 9-kor átballagtunk a szemközti posta internetezőjébe, ahonnan megpróbáltuk felhívni az itteni illetékes hajótársaságot. Kikerekedett a szemünk, amikor az internet óradíjának dupláját fizettük. Indiában láttunk még olyan netezőt, ahol a letöltött megabájtok után is pénzt szedtek, eddig azonban sikerült elkerülnünk az ilyen helyeket. Az angolul beszélő ügyintéző felhívása sokkal bonyolultabb volt, mint gondoltuk. Hiába próbálkoztunk angolul, oroszul, a titkárnő ötödszörre is letette a kagylót, amint meghallotta, hogy külföldiek vagyunk. Végül a postáskisasszonyt kértük meg, hogy kapcsoltassa nekünk az adott személyt és ő sikerrel járt! Kiderült, hogy az autónkat pár nappal ezelőtt áthozták a kikötőből Vlagyivosztokba és kaptunk egy újabb cégnevet, akiknél felvehetjük a kiadatáshoz szükséges papírokat. Hívtuk őket is, de a második vonalbontás után úgy döntöttünk, inkább személyesen keressük fel őket. A postán azonban nincs telefonkönyv! Ezért újra a világhálóra kellett csatlakoznunk, hogy kiderítsük a cég címét. Legalább azt meg tudták mondani, hogy melyik busszal jutunk el hozzájuk. Rövid kerülő beiktatása után megtaláltuk a piros téglás épületet. Bemutattuk papírjainkat, ők pedig visszarendeltek délutánra, miután bejelentették, hogy nem foglalkoznak vámügyintézéssel. Egy társaságot ismertek csak, akik angolul is beszéltek, hozzájuk indultunk innen. Útközben egy szállodára bukkantunk, ahol 1000 rubelért kínáltak egy szobát és hajlandók voltak regisztrálni minket. A regisztráció az oroszok turizmus ellenes húzása. A törvény szerint a megérkezéstől számított 3 napon belül kötelező minden külföldinek bejelentkeznie az illetékes hatóságoknál. Ez azonban nem elég, minden más helységben, ahol 3 napnál többet tölt el valaki, újra regisztrálnia kell. Az ország elhagyásakor az ezt elmulasztóknak komoly bírságot kell fizetniük. Regisztrálni lehet az utazási irodáknál és szállodáknál is, akiknek ez jó üzlet. Nem elég, hogy drágák a szobák, a színvonaluk a 20 évvel ezelőtti szinten megrekedt. Ősrégi bútorok, penészes zuhanyfüggönyök, koszos szőnyeg. Kambodzsában tízszer olcsóbban különb szobában aludtunk. Arra persze jó volt, hogy letegyük a zsákokat és a kikötő sem volt messze. Felkerestük a szállítmányozó irodát, akik lelkesnek mutatkoztak. Miután megszereztük a hajótársaságtól az autó kiadatásához szükséges dokumentumot, visszatértünk a szállítmányozó céghez, akikkel rögtön a kikötő vámosztálya felé indultunk. Az autós részleg azonban már zárva volt, így abban maradtunk, hogy másnap reggel újra találkozunk. 9-kor kopogtattunk az irodájuk ajtaján és szerencsére még indulás előtt megtudtuk, mennyibe kerül a szolgáltatásukat igénybe venni. Miután megmondtuk, hogy sokalljuk a 350 dolláros ajánlatukat a vámügyintézésre, segítettek másik ügynököt keresni. A belvárosba irányítottak minket, ahová már jól ismertük az utat busszal. Ezen a helyen 200 dollárra csökkent az ár, de az időtartam egy hétre nőtt, ami nekünk szintén nem volt elfogadható. Tőlük is kaptunk egy címet és újra a kikötő vámosztályán találtuk magunkat, ahol egy orosz viszonylatban angolul jól beszélő srác, Szergej, szerzett nekünk ügynököt 100 dollárért! Aznap már csak a kötelező biztosítást tudtuk megkötni, a lényeg másnapra maradt. A szállásunkra visszatérve kiderült, hogy nincs már szabad szoba a több emeletes Korona szállóban. Nem baj, legalább kipróbálhatjuk a belvárosi hoteleket! Ki gondolta volna, hogy telt ház van ott is? Ahol volt hely, az meg duplájába került. Már kezdtük azt hinni, hogy újra az állomáson éjszakázunk, mikor egy utazási irodában egy fiatal hölgy ajánlott egy külvárosi “gasztanyicát”, ahová fél órás buszozással el lehetett jutni. Az egykori vállalati üdülő portáján lévő biztonsági őrnek Kalasnyikov géppisztoly lógott a válláról, de a recepciós kisasszony mosolyogva fogadott. A szokásos “nagymama” korabeli szobához tartozott egy kis tévé is, amin szigorúan orosz nyelvű adók jöttek csak be. Mégis megnéztük az esti híradót és mintha a magyar Parlamentet látnánk, előtte égő kocsik, randalírozók, rendőrök, majd megjelent a cirill betűs felirat és immár biztossá vált, hogy Budapest a fő hírek Oroszországban. Még másik két város, Pécs és Debrecen is a képernyőre került. Szeptember 19-e volt és elhűlve találgattuk, vajon mi történhetett otthon?!
A szobaárban ezúttal a reggeli is benne foglaltatott és az oroszok most sem okoztak csalódást. Sós tejberizst kaptunk fekete kenyérrel és egy pohár teát. Ezt bizony kihagyhattuk volna! Délután 1-re beszéltünk meg találkát ügynökünkkel, Valérával, így a délelőttöt városnézésre szántuk. Először a kikötőben sétálgattunk, ahol 2 amerikai és 7 orosz hadihajó állomásozott. 15 éve még elképzelhetetlen lett volna ez a látvány, hiszen 1992-ig minden külföldi elől le volt zárva a város. Az USA hadihajók valószínűleg Észak-Korea rakéta kísérletei miatt vannak most jelen. Innen ellátogattunk a kompkikötőbe, ahonnan még Japánba is át lehet hajókázni másfél nap alatt. Az út túloldalán egy második világháborús, S-56 típusú tengeralattjáró van kiállítva, belseje múzeumként funkcionál. Mellette háborús emlékmű és egy kis ortodox templom található. A városközpont felé tartva elhaladtunk a Diadalív alatt, amelyet 1902-ben építettek II.Miklós cár tiszteletére. Útközben sok tengerészt láttunk, akik fehér, fekete vagy sötétkék egyenruhában feszítettek. Az is feltűnt, hogy a városban a személyautók 99%-a Japánból importált jobb kormányos típus volt. Nem csoda, hogy minden nap láttunk baleset miatti lezárást, hiszen előzéskor a jármű fele már a szembejövő sávban halad, mire végre lát valamit előre a vezető. Ázsiából érkezve horribilisnek tűntek a bolti árak, pedig így utólag visszagondolva az európai árakkal egyeznek meg. A színvonalról ez már nem mondható el, semmit nem költenek fejlesztésre. Minden maradt a régi kommunista-szocialista stílusban. Az ABC-ben pultról pultra járva mindent külön kell kérni és külön fizetni. Nincs ám bevásárló kosár, aztán a végén mindent egyben fizetős pénztár! Az egyik sarkon “Itt a piros, hol a piros “-t játszottak az utca emberei. A tét 2000 rubel, azaz 16ezer Ft volt! Van itt pénz, nem kell őket sajnálni! Délben aztán fogtunk egy buszt és elindultunk a kikötőbe. Ebédre káposztás pirozskit ettünk, amely leginkább töltött lángoshoz hasonlító étel. Valéra, aki egyébként a helyi motoros szamuráj klub vezetője, rossz hírrel várt minket. A vámparancsnok asszony nem akarja aláírni az engedélyünket, mert nem töltöttünk ki vámnyilatkozatot a kínai határon. Bementünk személyesen is könyörögni, de persze nem beszélt angolul és hajthatatlannak mutatkozott. Valéra szerint csak nem mert egyedül dönteni a kérdésben, így Joe-val motorra pattantak és egy másik vámhivatal parancsnokához mentek engedélyt kérni. Ott nem jutottak a titkárságnál tovább, üres kézzel jöttek vissza. Végül Szergej írt nekünk egy kérvényt, amit az ügyfélfogadás vége előtt pár perccel a parancsnok asszony szomszédságában dolgozó egyenruhás tiszt némi megjegyzés kíséretében aláírt és amit ezután a parancsnok asszony is jóváhagyott. Következett a vámügyintézés, ahol 100 rubel banki befizetését követelték. Hozzátették, hogy mivel az ő számlájukon csak 3 nap múlva jelenik meg a pénz, addig nem adhatják ki az autót. Mi van?? Az egész délután egy véget nem érő rémálomnak tűnt. Erre a problémára ismét Szergej talált megoldást, aki elvitt bennünket a sarki bankba és a saját számlájáról utaltatta át a 800 Ft-nak megfelelő összeget a Vámhivatalnak. Az erről kapott bizonylatnak és jó kapcsolatainak köszönhetően végül mégis megkaptuk az ideiglenes behozatalról szóló vámengedélyt, sőt, még a szemlétől is eltekintettek, amivel valószínűleg újabb napokat vesztettünk volna. A kikötő azonban bezárt, így a konténer kinyitása másnapra maradt. Csütörtök reggel 9-kor ott toporogtunk a kikötő bejáratánál. Valéra kis késéssel érkezett. Kiváltottuk neki a motoros belépési engedélyt és megbeszéltük, hogy mi gyalog követjük. Igen ám, csakhogy külföldi nem léphet a kikötő területére. Visszahívtuk Valérát, aki teljesen kiakadt és bejelentette, hogy innentől már csak 300 dollár, de minimum 250 dollár ellenében hajlandó tovább dolgozni nekünk. Mit tehettünk volna, nem ismertünk mást, nem beszéltünk oroszul, a szállodás éjszakák is sokba kerültek - kénytelen-kelletlen engedtünk a zsarolásnak. Ezután a tűzoltók szertárába mentünk, ahol valamilyen biztonsági főnök aláírt egy újabb kérvényt és ennek ellenében Joe kiválthatta a belépési engedélyt. Persze csak az egy órás ebédszünet vége után. Délután 1-kor bemotoroztak a konténerhez, ahol folytatódott a kötözködés. A kiadatást és számlázást intéző nőszemélynek az volt a fő gondja, hogy a Velics nevet nem jól írták le oroszul. Aztán mégis kiadta a számlát a kikötői- és raktározási költségekről, amivel három különböző helyre kellett még elmenni, mire egy vasrács mögött be lehetett fizetni. Azt persze nem bírták elmagyarázni, hogy melyik összeg mire vonatkozik. A konténer kinyitásánál nem akarták levágni a plombát, mert ahhoz vámost kell hívni. Mikor nem értek el senkit, végül mégis teljesítették Joe követelését és hoztak egy csípőfogót, amivel pillanatok alatt sikerült eltávolítani az utolsó akadályt. Ezután úgy eltűntek, mint a kámfor, arra már senki nem maradt, hogy kibogozza a rögzítő köteleket. Jól jött a kisfejsze, amit még otthonról hoztunk magunkkal. Végül Landi kigurult a zárkából és úgy tűnt, minden probléma nélkül megúszta a Bangkok-Vlagyivosztok távot is! Innen már mindenféle ellenőrzés nélkül haladhattak át a kikötő kapuján délután 3-kor. Épségben, egészségben újra útra készen! Reményeink szerint utolsó szárazföldi szakaszunkat kezdjük meg. Sietnünk kell, mert csak 4 hétre kaptunk vízumot, ez idő alatt kell megtennünk a 10 ezer kilométeres távot. És még mindig nem tudjuk, vajon létezik-e járható út a Bajkál-tóig… Élveztük, hogy újra a Landiban ülhetünk. Mindig jó érzés egy-egy hátizsákos kiruccanás után visszatérni az autó nyújtotta kényelmekhez. Első utunk a könyvesboltba vezetett, ahol beszereztünk egy részletes térképet. Ezen már jelöltek utat a kérdéses szakaszra. Igaz, szaggatottat, de az is jobb a semminél. Könnyen kijutottunk a városból és megkezdtük az utat észak felé. Az éjszakát az autóban töltöttük az út mellett. Sokkal kényelmesebb volt, mint az orosz szállodaszobák. Másnap Habarovszkba érkeztünk, ami egy kellemes város az Amúr partján. Szépen felújított főutcája és ortodox templomai vannak. Itt bevásároltunk az elkövetkező pár napra és feltankoltuk az autót is. Minden benzinkútnál előre kell fizetni és kapható 76-os és 80-as oktánszámú benzin is, amit a Kamaz és Ural teherautókba használnak. Az árak nagyon eltérőek: a dízel litere 112 és 160 Ft között váltakozott az ország különböző tájain.
Péntek délután vágtunk neki a Habarovszk és Csita közötti, 2165 km hosszú, ismeretlen útnak. Aznap már nem sokat haladtunk. Sötétedéskor félreálltunk és ismét az autóban éjszakáztunk, a sátorból kivett kényelmes matracunkon. Megpróbáltatásaink másnap kezdődtek, amikor elfogyott alólunk a beton és kavics váltotta fel - a következő 2000 kilométerre. Annyira persze nem volt vészes a helyzet, ugyanis ez a kavicsút úgy nézett ki, mintha egy autópálya alapja lenne. Viszonylag gödörmentes, széles, megemelt út volt, terepjárónak meg sem kottyan, 70-80 km/h-val tudtunk haladni. Útitársainknak már problémásabb lehetett a dolog. Nem voltunk ugyanis egyedül, fogócskát játszottunk a japánból behozott jobbkormányos személyautók sofőrjeivel, akik némi haszon reményében hajlandók voltak megtenni a több ezer kilométeres utat a Bajkál-tó körüli nagyvárosokig. A kavicsos rész előtt leragasztották a kőfelverődésnek kitett helyeket, defektek ellen pedig tömve volt a csomagtartó pótkerekekkel. Nem irigyeltük azt a vevőt, aki ezután mit sem sejtve megvásárolja a lestrapált lengéscsillapítójú autót. Az út elején elhaladtunk az uglekorszki űrhajós kiképzőközpont mellett, majd megálltunk ebédelni egy bekötő úton, ahonnan katonák kergettek el. Kiderült, hogy rossz utat választottunk, ez vitt a laktanya bejáratához. Túlestünk pár rendőri igazoltatáson is, ami elég gyakori, hiszen majdnem minden nagyobb település határán található DPC állomás, sorompókkal, egyenruhás közegekkel. A hozzáállásuk változó volt. Találkoztunk kedvesen érdeklődővel, közönyössel és kötözködővel is, aki azt kifogásolta, miért nincs a nemzetközi jogosítványban az orosz oldalon is pecsét. Az igazoltatás gyakoriságát úgy próbáltuk minimalizálni, hogy szorosan felzárkóztunk egy nálunk nagyobb autó mögé, így a rendőr túl későn vette észre az idegen rendszámot és már nem volt ideje kiinteni minket. Eleinte még szép időnk volt, kék éggel és napsütéssel. Felváltva haladtunk el nyír- és fenyőerdők mellett. A települések közelében falusiak árulták az út mentén portékájukat: zöldséget, gyümölcsöt, mézet és fenyőmagot. Ahogy haladtunk a szárazföld belseje felé, úgy lettek egyre hűvösebbek az éjszakák. Reggelente már fagyott, minden deressé vált körülöttünk, pedig még csak szeptember végén jártunk. Elég jól szeltük az utat nyugat felé. Csak egyszer tévedtünk el, amikor egy elterelés után egy kis faluba értünk és a kereszteződésnél nem tudtuk, merre tovább. Aztán jött 3 japán autó, beálltunk mögéjük és őket követve sikerült visszakeverednünk a főútra. Igaz, olyan kátyús volt az elkerülő, hogy egy órán keresztül 20 km/h volt a maximális sebességünk. Mindenki banditákkal rémisztgetett minket errefelé, de szerencsére nyomát sem láttuk gyanús alakoknak. Az egyik hűvös reggelen épp egy óramutatós benzinkútnál tankoltunk, amikor láttuk, hogy útitársaink legtöbbje betér a helyi két kávézó egyikébe. Gondoltuk, egy tea nekünk sem ártana, legalább megnézzük a helyi árakat. Ekkor kezdődött orosz viszonyunk a borscs levessel. Megrendeltük a két citromos teát és mivel mindenki ott falatozott körülöttünk, mi is rendeltünk egy levest és egy túrós palacsintát. A borscs piros színű, céklás káposztaleves, amelybe a jobb helyeken egy kis húst is belefőznek. Minden esetben tesznek a tetejére egy kanálnyi tejfölt, amitől még finomabb lesz. Ettől a naptól kezdve a legtöbb vacsoránk borscs leves lett kenyérrel. A túros palacsinta sem volt rossz, de ők nem ízesítik semmivel a túrót, azaz nem éreztük azt az édes ízt, amihez szoktunk. Ha már az ételeknél járunk, akkor megjegyezném még, hogy az oroszoknál nagyon finom a kenyér. Rozzsal készítik, viszonylag tömör, nem morzsolódó és ropogós a héja. Sajtkrémmel volt az igazi! Jó érzés volt az ázsiai konyha után végre újra a hazaihoz hasonló ízeket kóstolni.
Hétfőn már szemerkélő esőben folytattuk az utazást. Az erdős tájat felváltotta a füves sztyeppe, messze kalandozhatott a tekintet. Erre nem csak teheneket, hanem lovakat is láttunk a mezőn szabadon legelni és a helyiek is lóháton közlekedtek. A falvakat szép, színes faházak alkották, amelyek ablakait mesteri faragás díszítette. A kiskertekben már csak káposzta árválkodott, de azok a fejek hatalmasra nőttek. A szegénység szembetűnő volt. Nagy megkönnyebbülésünkre hamarosan újra aszfaltúton haladhattunk, ami Csita városának közelségét jelezte. A főtéren természetesen Vlagyimir Iljics Lenin tekintett le ránk. A Hadimúzeum udvarán tankok és ágyúk sorakoztak. Megpróbáltunk szállást találni, de az árak elrémítettek bennünket. Megtankoltunk, bevásároltunk és továbbindultunk Ulan-Ude felé. Mivel autómosót sehol nem találtunk, egy patakból vettünk vizet, hogy lemossuk a porral borított fényszórókat. Végre újra láttunk a sötétben! Szép, csillagos éjszakánk volt. Másnap a Mongólia közelében lévő Ulan-Ude városába érkeztünk. Miről híres ez a hely? Nem, nem csak a jurtákról és a mongolokról, hanem arról, hogy itt található a világ legnagyobb Lenin-feje! Minket persze jobban érdekeltek a környéken található hun kastélyok, amiket sajnos sikertelenül próbáltunk felfedezni. Este már a Bajkál-tó partján fotóztuk a naplementét. Egy vasútállomáson tudtunk leállni és fura volt látni, hogy az érkező vonatra felszállók, nemre és korra való tekintet nélkül, mind gumicsizmát viselnek! Babuskin közelében tértünk nyugovóra, közvetlenül a haragosan hullámzó tó partján. Reggelre már nyugodt volt a víztükör és az ablakon kinézve egy rókát láttunk a közelünkben settenkedni. Nem is találkoztunk más állattal az egész út során! A Bajkál-tó déli partjára érve havas hegycsúcsokat pillantottunk meg. Nagyon szép látvány volt a fenyőerdőkkel együtt. Itt találkoztunk egy belga párral, akik Mongóliából kezdték meg az utat hazafelé. Ők egy Toyota Land Cruiser autóval indultak útnak fél évvel ezelőtt és a Közel-Keleten át közelítették meg Mongóliát, ahol sok pozitív élményt szereztek. Még mindig a tetősátorban aludtak, de már panaszkodtak, hogy befagy mindenük. Együtt értünk az útszéli árusokhoz, ahol megkóstoltattuk velük a káposztás pirozskit és mindjárt ötöt vettek belőle. Füstölt és szárított halat lehetett még kapni és piros színű erdei bogyót. Késő délután értünk Irkutszkba, ahol csokival leöntött mákos búrából falatoztunk be. Szálláskeresés közben megnéztünk egy jégtörő gőzöst, amely egykor darabokban érkezett Angliából és a transz-szibériai vasút utasait szállította a Bajkál-tavon keresztül. Hosszas bolyongás után visszaérkeztünk a belváros szélére, ahol egy ablaktalan szobát bocsátottak rendelkezésünkre. A fürdőszoba két emelettel lejjebb volt. Fél órán keresztül áztattuk magunkat a forró zuhany alatt. A szállás nem csak a regisztráció és a tisztálkodás miatt volt fontos. Fel kellett töltenünk a fényképezőgép és a laptop elemeit is. Reggel sokáig lustálkodtunk és csak 11:30-kor hagytuk el a szobát. A városból kivezető út egyik kereszteződésében egy mongol fej érkezett mellénk, aki a következő szavakat kiabálta át: “Budapest, Vengria, Puskás” - ki mit tud Magyarországról! Irkutszkból 4 sávos autóút indult a következő nagyváros, Krasznojarszk felé. Tulun után azonban minden átmenet nélkül átváltott nagyon rossz minőségű, gödrös földúttá, ahol ismét csak 40 km/h-val tudtunk döcögni. (Tulun kisvárosának szupermarketjében magyar Globus uborkát árultak!!!) Így is sikerült megtennünk aznap 640 km-t. Pont egy hete indultunk el Vlagyivosztokból és eddigi benyomásunkat az országról Joe nagyon találóan fogalmazta meg: “Letargia! Lehangoló az egész ország, szürke és unalmas! Az emberek fapofák, bunkók, a rendszer áldozatai. Csak a táj szép!”. Ez sajnos így igaz!

A fejezethez tartozó képek:

1 Vlagyivosztok

2 Orosz távolkelet

3 Bajkál tó környéke

Hong Kong és Kína

2006. szeptember 17. vasárnap | Nyomtatás

Hong Kong különleges hely, a Kelet és a Nyugat, az ősi Kína és a modern civilizáció találkozása. Na de hogyan is alakult ki ez a kép? A 16.század végén a portugálok megvetették lábukat a közeli Macau-félszigeten és megkezdődött a kereskedelem Európa és Kína között. Európai oldalról nagy kereslet mutatkozott a kínai selyem és tea iránt, cserébe azonban nem tudták, mit adjanak az önellátó Kínának. Egészen addig, amíg az angol kereskedők rájöttek, hogy az Indiából hozott ópium a megfelelő csereeszköz. Amikor a kínai kormány megpróbált véget vetni az előnytelen kereskedelemnek, az angolok fegyveres útra terelték a dolgot. 1841-ben az I. Ópium háború lezárásaként a Nangking-i Egyezményben Kína átengedte az angoloknak Hong Kong szigetét. 1860-ban a II.Ópium háború végén megszerezték a szigettel szemközti Kowloon-félszigetet, 1898-ban pedig 99 évre bérbe vették a szárazföldi Új Területeket. A bérleti szerződés 1997.június 30-án járt le, amikor az angol korona hivatalosan is kínai kézbe helyezte az egykori gyarmatot. A különböző fejlettségi szint miatt az ezt követő 50 évben Különleges Közigazgatási Területként csatlakozik a város az anyaországhoz. Így lehetséges, hogy míg Kínába csak vízummal léphetünk be, addig Hong Kong területére egyszerű útlevél is elegendő. Az 1100 négyzetkilométernyi területnek 6,8 millió lakosa van. Többségük anyanyelve a Dél-Kínában használt kantoni, de majdnem mindenki beszél angolul és lassan terjed a mandarin is, Kína hivatalos nyelve. Pénzük a Hong Kong-i dollár (HKD). Az életszínvonal magas és a külföldi turisták mellett fokozatosan megjelennek a kínai látogatók is.
A mi gépünk a Lantau-szigetén lévő új reptéren landolt. Innen az angol örökség részét képező emeletes buszok egyikével jutottunk be a belvárosba. Már leszállt az este, az egész város fényárban úszott. Úgy éreztük magunkat, mintha egy sci-fi filmbe csöppentünk volna. Amerre néztünk, kivilágított felhőkarcolók, toronyházak, kilométeres emeletes függőhidak. A belváros főutcáját hatalmas, színes fényreklámok borították, vegyesen angol és kínai feliratokkal. A buszról a Kowloon-félsziget déli csücskében található Tsim Sha Tsui negyedben szálltunk le, ahol azonnal megrohamoztak minket szállásajánlatokkal. A népsűrűség miatt helyszűkében vannak, így egy toronyház különböző emeleteit más-más vendégházak foglalják el. Megpróbáltunk ellenállni az ajánlatoknak és az előre kiszemelt hostel felé igyekeztünk, de amikor a liftnél megláttuk a tömeget, engedtünk az egyik alacsony kínai tuszkolásának. Kissé beljebb hatoltunk a hatalmas Chung King Mansion épületébe és beszálltunk a páratlan szinteken megálló liftbe. A tulaj a 9.emeleten lévő frissen átépített New China Guesthouse “lakosztályait” mutatta meg. Kicsit ledöbbentünk a szobák méretein. A kétszer három méteres lyukból még egy fürdőt is lekerítettek! Bútornak nem volt hely, hiszen az egész helységet elfoglalta az ágy. Az ok, hogy mégis emellett döntöttünk, az annak köszönhető, hogy mi voltunk a szoba első birtokba vevői. Vadiúj légkondi, fürdőszoba és a tévében találtunk egy angol nyelvű hírcsatornát. Ismerve a Hong Kong-i árakat, nem számíthattunk ennyiért jobb szállásra a belváros közepén. Tettünk még egy rövid, felfedező sétát a környéken és megvacsoráztunk a legolcsóbb helyen, a McDonalds-ban. Az árak ebben a városban nem éppen ázsiaiak, de rengeteg üzlet van és minden kapható. Péntek reggel első utunk a szemközti CITS, kínai utazási irodába vezetett. Itt a pultos hölgyikétől megtudtuk, hogy a normál, 3 napos kínai vízumot már hétfő délután 2-kor átvehetnénk. Sőt, ugyanebben az irodában meg is válthatjuk a vonatjegyet a hétfőn 3-kor induló pekingi expresszre. Az egyetlen, picinyke probléma, hogy ők a normál 150 HKD-s vízumdíjat megfejelték plusz 60 HKD-val, ami ugyebár nem csekély haszon. Pénzünk fogytán, gondoltuk, megér egy kompozást, hogy kiderítsük, milyen feltételekkel juthatnánk vízumhoz a Hong Kong-szigeten lévő Kínai Népköztársaság Vízumosztályán. A negyed órás kompút élmény volt, pazar kilátással az esős idő ellenére is, az irodában azonban nem jutottunk a szükséges infóhoz. Elolvastuk a tájékoztatót, amiben nem szerepelt, hogy hány órakor kapjuk vissza az útlevelet. Az bejáratnál lévő pultos nem túl meggyőzően azt állította, hogy ha pénteken adjuk be, csak kedden vehetjük fel, de azt már nem tudta, hogy délelőtt vagy délután. Ráadásul be kellett volna mutatni a be- és kiutazáshoz megvásárolt jegyeket, amelyek esetünkben ugyebár nem álltak rendelkezésre. Így rövid úton eldőlt, hogy az utazási iroda rajtunk keresztül is megkeresi mindennapi kenyerét, ők ugyanis csak az útlevelet kérték a vízum lebonyolításához. Spuri vissza, beadtuk a kérelmet (ekkor már keddre mondták az elkészülési időt, de reklamáltunk, hogy reggel még hétfőről volt szó, így végül nagy szerencsénkre engedtek), megvettük a vonatjegyeket és már csak azon kellett izgulnunk, hogy hétfőn 14:15-re kiérjünk a vasútállomásra. (A 45 perccel korábbi becsekkolás a határőri- és vámügyintézés miatt szükséges.) Miután mindent ilyen ügyesen elintéztünk, átsétáltunk a Kowloon-parkba, amely egy kellemes, üde zöld folt a magas házak között. Megnéztük a szoborparkot, a kínai kertet, a halastavat a flamingókkal, kacsákkal, hattyúkkal és a zárt madárparkot a papagájokkal, orrszarvú madarakkal. Szállásunkra visszatérve felfigyeltünk a liftnél elhelyezett “Ne köpködj!” feliratra. Ennek a lépcsőháznak a környékén különösen sok indiai lézengett, így mi rögtön tudtuk, ki a ludas. (Munkájuk többnyire abból áll, hogy az utcán kiszúrják a gyanútlan turistákat és megpróbálják őket rábeszélni arra, hogy milyen nagy szükségük van egy hamisítvány Rolex órára.) A felvonóba egy kamerát is beszereltek és a földszinten elhelyezett tévé képernyőjén figyelemmel tudtuk követni, éppen mi zajlik a mozgó kabinban. Mielőtt nyugovóra tértünk volna, még szóba elegyedtünk az afrikai recepcióssal és egy átutazóban lévő üzletember honfitársával, aki mobiltelefonokban utazik. Amint mondtuk, hogy magyarok vagyunk, rögtön a komáromi Nokia gyárról kezdett kérdezgetni. Ghana szülöttei voltak mindketten és büszkén dicsérték országuk szépségeit.
Elérkezett a hétvége, mi pedig rászántuk magunkat, hogy felhívjuk Sunny-t, akivel Thaiföldön futottunk össze és talán 5 percet beszélgettünk, de e-mailben leleveleztük, hogy találkozunk, ha Hong Kong-ban járunk. Nagyon örült, hogy jelentkeztünk és rögtön meg is beszéltünk egy találkát a lakóhelyéhez közeli metróállomáson. Sunny egy helyi katolikus fiú középiskolában tanít földrajzot és angolt. Annyira lelkesedik utunk iránt, hogy tanítványainak a honlapunkon lévő képekből adott fel házi feladatot! Minket először a helyi ételekkel kívánt megismertetni, így a közeli úszó étterembe sétáltunk egyik egyetemista barátja társaságában. Ez egy több emeletes hajót jelent, amelynek minden szintjén lehet étkezni. A bejáratnál különféle halak, rákok, teknősök, ráják és tengeri herkentyűk várták az akváriumokban, hogy előbb-utóbb valamelyik vendég gyomrában kössenek ki. Mi a második szinten egy hatalmas teremben foglaltunk helyet, ahol óriási hangzavar közepette ebédeltek a helyiek. Tetszett a hely, nagyon jó hangulatot árasztott. Hát még amikor a tea után megérkeztek a dim-sum finomságok. A gőz fölött párolt töltött gombócok között volt garnéla rákos, zöldséges, disznóhúsos és tojássárgával töltött édes. Még be sem fejeztük ezeket a fogásokat, már érkezett is a folytatás: kagylóval és tökkel töltött rizstészta, lótuszlevélbe csavart csirkehúsos rizs, pirított bőrű malac, sötétbarna húsú sült fecske-féle madár. Minden apróra szeletelve, az asztal közepén tálalva, hogy könnyen megoszthassuk egymással. Ez a kínai étkezési kultúra alapja. Sokféle ételt esznek egyszerre, de mindegyikből mértékkel vesznek. Nagyon ínyencek! Már az ebéd végén jártunk, mikor befutott még egy tanítvány, majd a sofőr, Henry, akivel szintén találkoztunk Thaiföldön. Neki építőipari vállalkozása van és 3 autója. Nagyon szeret vezetni, de a pici Hong Kong nem éppen alkalmas ezen időtöltésre. Miután befejeztük a 3 órán keresztül tartó ebédelést, átautóztunk a Nemzeti Örökség Múzeumba. Másfél óránk maradt zárásig, ami nem volt elég a teljes kollekció szemügyre vételezésére. A színházi kiállítás és a több száz éves kis szobrok tetszettek leginkább. Ezután két órás autókázás következett, ugyanis sofőrünk elrontott egy autópálya feljárót, aminek az lett a vége, hogy a kínai határ közelében kötöttünk ki. Végül persze meglett az aluljáró és a tengerszoros alatt átkelve felvettünk egy újabb utast, akinek eredeti hazája Japán, de már többször járt Magyarországon. Nem tőle hallottuk először, hogy a fővároson kívül termálvizeink vonzzák leginkább a turistákat. Ha már a Hong Kong-szigeten jártunk, akkor ideje volt újabb vendéglőt kipróbálni. Nagyon tetszett, hogy Sunny révén nem a turistáknak fenntartott éttermeket látogattuk, hanem a helyiek kedvenc törzshelyeit. Ez esetben még várnunk is kellett pár percet, hogy legyen üres asztaluk. A vacsora fő eleme a tűz felett forró leves volt, amiben nagy darab csontok, csirkeláb, tofu, kukorica és zöldségek úszkáltak. Asztaltársaink fogtak egy-egy szép lábszárcsontot és egy szívószállal elkezdték kiszívni belőle a velőt. Szerencsére rendeltek számunkra is ehető eledelt, mint például fokhagymás cukkinit, folyami rákot, mogyorós-gyömbéres csirkét, kolbászos rizses húst. Ami ehetetlen volt, az az asztal lapján landolt. Így már érthető, miért nem használnak asztalterítőt! A jó hangulatú lakoma után a sziget fő látványosságához autóztunk, az 552 méter magas Victoria Peak kilátójához. A szemerkélő eső ellenére is lenyűgöző volt a látvány. Egyszerre láttuk a sziget és a félsziget kivilágított felhőkarcolóit és a közöttük elterülő öblöt. A látóhatáron minden fényárban úszott. Szép lezárása volt ennek az új élményekkel teli napnak! Vasárnap önálló városnézés következett. Ismét igénybe vettük a Star Ferry szolgáltatását és a fapados hajóval a szigetre utaztunk. Rögtön a Wan Chai kikötőnél található egy exkluzív kínai kézműves termékeket árusító bolt, amely múzeumnak is simán beillene. Az elefántcsont és drágakő dísztárgyak mellett mamut agyarból faragott íveket is lehetett vásárolni potom 60 millió Ft-nak megfelelő összegért (ennyibe kerül egy külvárosi kisebb lakás is). Míg az elefántcsont kivitele az országból tilos, addig a mamutagyarral való kereskedelmet semmi sem tiltja. Végül is ez az állat már kihalt! Rövid séta után megpillantottuk az évszázados korú és a világon egyedülálló kétszintes, fa felépítésű villamosokat. Csak a sziget északi részén közlekednek egy 16 kilométeres szakaszon. Még sosem utaztunk emeletes villamoson, ráadásul a felső szinten! A HSBC bank épületénél szálltunk le, amelynek környékét ellepték a szabadnapos Fülöp-szigeteki bejárónők. Olvastunk erről a könyvben, mégis elképesztő volt, mennyien vannak. Ahol találtak egy kis szabad felületet (csak beton jöhetett szóba), oda kiterítették a pokrócukat és piknikeztek, kártyáztak vagy éppen fodrászkodtak. Az egyik parkban még egy színpadot is felállítottak, ahol a tehetségesebbek énekeltek vagy táncműsort adtak elő. A mobiltelefon, mint státusz szimbólum, ott volt mindegyikük kezében. Nem lehet könnyű ilyen távol élni hazájuktól. De ha minden nő eljön, akkor a szigetükön vajon már csak férfiak maradtak? A sok felhőkarcoló között találtunk egy-két gyarmati korból származó, szépen felújított épületet. Ilyen volt például a Hong Kong-park közepén álló 1846-os Flagstaff-ház, ahol jelenleg tea kiállítás várja az érdeklődőket. A közelben található még egy növényház és egy hatalmas, hálóval lefedett madárreptető is. Esti programot ismét Sunny szervezett nekünk, aki ezúttal egy családi vonatkozású koncertre invitált minket. Unokatestvérének tanítványai zongoráztak a két órás rendezvényen, amelyen még Liszt egy darabja is elhangzott. A legfiatalabb növendék egy két éves, tüllruhás kislány volt! Vacsorázni egy közeli koreai étterembe mentünk. Az igazat megvallva, a kínai ételek jobban ízlettek, bár lehet, hogy nem a megfelelő ételeket kóstoltuk ez alkalommal. Végül elérkezett a búcsú pillanata és megköszöntük kínai házigazdánknak a szívélyes vendéglátást. Reméljük, nemsokára mi is viszonozhatjuk kedvességét Magyarországon.
2006.09.11-én, hétfőn jeles napra ébredtünk, hiszen pontosan egy éve indultunk útnak Győrből, hogy meghódítsuk a világot. Milyen hamar elröppent ez az egy év és mégis mennyi mindent átéltünk! Nem kétséges, hogy életre szóló élmény marad! Ki korán kel, aranyat lel - Hong Kong-ban pedig a tai-chi művészetét gyakorló nyugdíjasokat. A Kowloon-parkban egyes csoportok karddal, mások legyezővel kísérve végezték a reggeli tornát. A helyi turista szövetség szervezésében azonban azok is elsajátíthatják a tai-chi alapjait, akik csak pár napra érkeztek a városba. Reggel 8-kor kezdődik a vízparton a lelkes önkéntesek által tartott bemutató. Testmozgás és harcművészet egyben - tudnak valamit ezek a kínaiak. Délután már 13:30-kor bejelentkeztünk a vízumért és szerencsénkre ott várt minket az irodában mindkettőnk útlevele. Gyorsan célba vettük a föld alatti alagútrendszert, amely nem csak az esős időben való gyalogos közlekedést könnyíti meg, hanem a két metrót (MTR és KCR) is összeköti egymással. A gyors járattal hamar kiértünk a Hung Hom vasútállomásra és még arra is maradt időnk, hogy beszerezzünk némi útravalót. Mivel a vonat nem áll meg a határon, az országból való kilépést a vasútállomás erre a célra lekerített részében intézik. Akadály nélkül megkaptuk a kilépési pecsétet és nem sokára már a peronon kerestük a 7-es kocsit. A legolcsóbb jegyet vettük, ami a 6 személyes fülke felső ágyaira szólt, onnan azonban nincs kilátás a tájra. Az indiai rendszerrel ellentétben itt nappal sem hajtják fel az ágyakat, egész nap fekve kell utazni. Szerencsénkre azonban elég sok szabad hely maradt a kocsiban, így a vasutas kisasszonyok áthelyeztek minket egy másik fülkébe, ahol két középső ágy tulajdonosaivá váltunk. Ez már mindjárt más! Feküdhetünk és a tájat is látjuk. Bizakodva néztünk a 24 órás utazás elébe. Ha már az indiai vonattal történő összehasonlításnál járunk, égbekiáltó a különbség. Kultúrált, tiszta minden, szőnyeg fedi a padlót és az olcsóbb osztályon is adnak ágyneműt. A kisasztal alatt szemetes és meleg vizes termosz is található. Ez utóbbi különösen jól jön a fél literes dobozos leves elkészítéséhez.
A vonat először a kínai határváros, Shenzen mellett robogott el. A fejlődésre utaló, égbe szökő üvegpaloták mellett a legfelső szintig berácsozott szocialista beton tömbházak rontották a képet. Még a falvakban sem láttunk pagodás házakat, csak két szintes beton kockákat. Hová tűnt az ősi Kína? A vidéki tájat az agrárkultúra jellemezte. A déli részen banán- és narancsültetvények sorakoztak, északabbra a hazaihoz hasonló zöldségeket, gyümölcsöket termesztettek a búza- és kukoricaföldek által el nem foglalt területen. A táj egyhangú volt. Csak megművelt földek, néha egy-egy város. A nagyobb állomásokon ugyan megállt a szerelvény és le is szállhattunk pár percre levegőzni (szigorú, fegyveres őrizet mellett), de új utas nem szállt fel, hiszen hivatalosan még nem léptünk kínai földre. A hiányzó pecsétet Beijing, azaz Peking nyugati vasútállomásán kaptuk meg. Az épületből a tömeggel együtt sodródtunk kifelé. Egy nagy térre érkeztünk, ahol sok-sok ember ült a földön, türelmesen várva a saját vonatuk indulására. Korábban hallottuk, hogy Kínában nem egyszerű vonatjegyet váltani, így a bejárat felé vettük az irányt és megkerestük a külföldieknek fenntartott jegypénztárat. Persze ott csak kínaiak álltak, senki nem beszélt angolul, de annyit kikövetkeztettünk, hogy nem erről az állomásról indul a vonat Oroszországba és a központi vasútállomáson lehet a jegyet megváltani. Nyakunkba kaptuk a zsákokat és szép komótosan a metró felé vettük az irányt. Nem ilyen Kínára számítottunk! Látóterünket modern, grandiózus épületek, széles, 6-10 sávos sugárutak töltötték be. Nem kétséges, hogy Peking felzárkózott a többi nagyvároshoz, de ezzel el is vesztette keleti báját. Az utcák tiszták voltak, a hírhedt köpködésből semmit sem tapasztaltunk. A bicikliket autókra cserélték. A szmog miatt a napot nem láttuk és minden olyan szürkének tűnt. A metró a szokásos stílusú, a következő megállós szöveget angolul is bemondták. Wangfujing állomásánál szálltunk le és rögtön egy két szintes, földalatti, több száz méter hosszú plazaba jutottunk. Belvárosi szállásunk a szomszéd utcában, szintén a föld alatt leledzett, méghozzá 4 emelet mélyen. Három éjszakára azonban ez is megfelelt, úgyis csak az alvás idejére tértünk ide vissza. Mihelyst megkezdtük a csavargást a belvárosban, két fiatal szólított le azzal a szövegel, hogy fiatal művészek és egy közeli épületben van ma kiállításuk, nézzük meg. Mi nagy gyanútlanul bekaptuk a horgot és csak akkor sejtettük az átverést, amikor egy kis szobában a szokásos turistáknak készült képek előtt álltunk. Addig sem gondoltuk komolyan, hogy vennénk valamit, ezután meg főleg nem. Inkább a vonatjegyek beszerzésére koncentráltunk. Az azonban kemény dió Kínában. Idegen nyelvű feliratok nélkül lehetetlen megtalálni a külföldieknek szóló jegypénztárat, amelyiknél meg próbálkoztunk, onnan mindig másikhoz küldtek tovább. Amikor az automata információnál kerestük a menetrendet, egy fiatal lányt szólítottunk meg, aki csodák-csodájára beszélt angolul. A barátja jegyért állt sorba és kiderítette nekünk, hogy a másik épületben kell próbálkoznunk. Leírta egy kis cetlire kínaiul, hogy hányadikán és hová akarunk utazni, csak át kellett adnunk a pénztárosnak. Na, a normál pénztáraknál ezren álltak sorba, hamar eluntuk a várakozást és bementünk a várótermekhez, ahonnan a vágányokra lehet kijutni. Ott aztán egy információnál megtört a jég: a pultos hölgy tudott pár szót angolul és segítőkész volt! Nem törődve a többi várakozóval, a szomszéd gépnél ülő fiatalemberhez fordult és közösen keresték nekünk a helyjegyet Oroszország felé. Külföldre nem tudtak jegyet adni és a szombati napra sem volt már szabad hely, de péntekre még kibérelhettük az utolsó két “hard sleeper” ágyat a Mudanjiang-ba tartó gyorsra. Újabb szerencsés fordulat! Elégedetten sétáltunk vissza a kivilágított sugárúton a szállásunkra. Teljesen elzárva a külvilágtól, nem éreztük az idő múlását, így fordulhatott elő, hogy csak 10:30-kor ébredtünk fel. Gyorsan bekaptunk két kebabnak nevezett uborkás-húsos pitát a sétálóutcán, majd a Tiltott Városhoz sétáltunk. A pénztárnál kiderült, hogy nincs elég pénzünk a belépő megvásárlására, ATM meg nem igazán volt a környéken. Ez azt jelentette, hogy másik napra tolódik a program. Közben többen is leszólítottak, hogy nézzük meg a festménykiállításukat, szóval bizonyítást nyert az első estés átverés elméletünk. Sétánkat a Tienanmen téren folytattuk. A hatalmas aszfalt sivatagot sárkányeregetők tették színesebbé. Miután megkerültük Mao mauzóleumát, egy díszes kapuhoz jutottunk, amely a tér déli lezárása. Mi azonban bírtuk a strapát és újabb pár kilométer megtétele után megérkeztünk a Mennyei Templom Parkjába. A szép fenyők között akadt egy 500 éves példány is, az épületek pedig nem hazudtolták meg nevüket. A Mennyei Templom a Ming építészet tökéletes példája, mára Peking szimbólumává vált. A Mennyek Fia, azaz a kínai császár járt ide imádkozni jó termésért az istenekhez. Miután lejártuk a lábunkat a 267 hektáros parkban, metróval készültünk visszatérni a belvárosba. Ez a szakasz azonban még nem készült el, túlbuzgók voltak a könyvünk készítői, így maradt a busz, a csodás menetrenddel, amiből egy kukkot sem értettünk. Az 1,3 billió lakosú országban azonban foglalkoztatni kell valahogy az embereket, ebből kifolyólag a buszmegállóban folyamatosan álldogál egy néni, aki zászlót lenget a közeledő járműnek. Ő megértette, hová szeretnénk eljutni és jelzett nekünk, amikor a megfelelő busz érkezett. Nem is olyan lehetetlen ország ez a Kína! Vacsorát a helyi kínai specialitások közül választottunk az Oriental Plaza éttermi részében. A thaiföldihez hasonló kártyás rendszerben működött itt is a kiszolgálás. Legalább 20 különböző pult mögött sorakoztak a csábító, finom, színes ínyencségek. Nem volt könnyű a választás! Miután jóllaktunk, betértünk még a boltba és az európainak tűnő pékáruk közül bevásároltunk reggelire. Az csak másnap derült ki, hogy a lekváros táskának kinéző sütemény babpürével van töltve. A túrós táska belseje sem túrót rejtett, hanem hajszerű, rossz ízű, beazonosíthatatlan tölteléket. Jól bevásároltunk zsákbamacskából! Legalább a joghurtnak ismerős íze volt. A “finom” reggeli után metróra szálltunk és a Jishuitan megállóig utaztunk, amely a Deshengmen kaputól 500 méterre található. Ehhez két metrót is igénybe vettünk, de az átszálláshoz nem kellett újabb jegy. Bliccelni nem lehet, mert a mozgólépcső tetejénél automata helyett egy újabb kényszerfoglalkoztatott gyűjti be a kis papírfecniket. Ezen a napon egyébként a Nagy Falhoz kívántunk eljutni. Mivel a szervezett túrákat drágállottuk, az útikönyvünk által javasolt 919-es busszal terveztünk célba érni. Ez azonban koránt sem volt egyszerű. Ahogy feljöttünk a metróból, már meg is pillantottunk egy 919-es buszt. Igen ám, de ez nem az a 919-es volt, ami a Nagy Fal leglátogatottabb Badaling-i szakaszához visz. Attól valamivel eltért, igaz, mi nem láttuk a különbséget. Ezután még felszálltunk másik három 919-esre, de mindegyikről leszállítottak és továbbküldtek a Deshengmen tér irányába. Ekkor már egy belorusz párral közösen próbáltuk az igazi 919-est megtalálni. Egy újabb parkolóban hamisították is a járatot (nagy csalók a kínaiak), felragasztották a bűvös számokat előre, de a jegyeket többszörös áron kínálták. Végül a Deshengmen kapu keleti felén bukkantunk az igazira, ahol rábólintottak a Badaling szóra. Ahhoz képest, hogy 70 kilométeres távolságot készültünk megtenni, elég belvárosinak tűnt a járat a műanyag ülésekkel. Ráadásul a harmadik megállónál már a hering szindróma is életbe lépett, nem sikerült a jegyárus néninek sem befurakodnia a tömegbe. Pedig próbálkozott rendesen! A lényeg, hogy a jegy olcsó volt és két óra múlva célba is értünk. A Nagy Falat először Juyongguang mellett pillantottuk meg a busz ablakából. Igazán impozáns látvány volt! Meredeken ívelt felfelé a hegygerincen a széles kőfal. Nem irigylem azokat, akik ezen a szakaszon kezdik a lépcsőzést. Ekonomikus járatunk a falu közepén tett ki minket. Onnan kb. kétszáz métert kellett megtenni az árusok sorfala előtt, hogy a főbejárathoz jussunk. A belépőjegy megváltása után fellépcsőztünk az első bástyára és oda is cövekeltünk. Ameddig elláttunk turisták lepték el a falat. Több száz méter távol is olyan sűrűséggel kígyózott a tömeg, hogy a bástyák között láthatatlan volt az út. Nem akartunk a sokasághoz csatlakozni, így inkább balkéz felé indultunk, amerre úgy tűnt, kevesebben vannak. A Nagy Fal ezen szakasza folyamatosan emelkedik és lejt, vízszintes részt alig találni. Árusokat annál többet, pólókat, festményeket, kasmírsálakat kínáltak legtöbben, de lehetett kapni Kínában aláírásként használatos, helyben készített pecsétet, belülről festett üveggömböket vagy helyben vésett kőtáblát, amely természetesen a Nagy Falat ábrázolta. Miután elértük a legmagasabb bástyát (a lustábbak felvonózhatnak), az út 90 fokkal elfordult, így jó kilátás nyílt az eddig bejárt részre és annak zsúfolt folytatására. A szemközti hegyre már kihelyezték a 2008-as pekingi olimpiát népszerűsítő “Egy világ, egy álom” feliratot az öt karikával. Sajnos a párás idő miatt sokkal távolabb nem láttunk, pedig ez a szakasz azért ilyen népszerű, mert több kilométer hosszan látni a hegyek között kanyargó építményt. Három órán keresztül élveztük, hogy mi is sétálhatunk ezen az ősi falakon, amely a hiedelemmel ellentétben nem látható szabad szemmel a világűrből. Legalábbis erre a megállapításra jutott az első kínai űrhajós és már az új kínai tankönyvek sem tartalmazzák ezt az állítást. Mielőtt visszaindultunk volna, vásároltunk pár csecsebecsét az árusoknál. Az alku tízszeres árról indult! Lehet, hogy a gazdagabb turistáknál bejön a blöff, de mi nem ma jöttünk le a falvédőről! Egyébként az olimpiai szuvenírek már most kaphatók a hivatalos boltokban és töredékért az útszéli árusoknál. Még világosban visszaértünk Pekingbe és a maradék időnket Wangfujing sétálóutcáján töltöttük el. Itt található a Donghumen éjszakai piac is, ami kifejezetten a turisták ámítására szolgál. Az étlapon szerepel sült csótány, skorpió, csikóhal, tengeri sün, csillag, mini cápa, különböző húsok és belsőségek, desszertnek pedig jégbe fagyasztott gyümölcsök pálcikára fűzve. Aki belakott az ínyencségekből, a közeli bazársoron bevásárolhat ajándéktárgyakból. Az alku itt is kötelező!
Pénteken korán keltünk és 8:30-kor már a Tiltott Város bejáratánál vártuk, hogy kinyisson a jegypénztár. (Kedvezmény két alkalommal kapható: nőknek Nemzetközi Nőnapon felébe kerül a belépés, gyerekeknek Gyereknapon pedig ingyenes!) A tiltott elnevezés abból adódik, hogy 500 éven keresztül földi halandók nem léphettek azon kapuk mögé, ahol a császár és udvartartása élt. Két dinasztia, a Ming és Csing otthona volt a majdhogynem önálló városnak is beillő területű épületkomplexum. Az olimpiára készülve folyamatosan restaurálják az épületeket. Látogatásunk idején sajnos a legnagyobb csarnok, a Legfelső Harmónia Csarnoka be volt állványozva. Így is maradt azonban rengeteg pagoda, híd, trónterem, kiállítási terem és a 700 négyzetméteres kert, amelyek bejárásához több órára volt szükségünk. Ám lassan megérkeztek a turistacsoportok, ellepték a hatalmas várost, mi pedig kimenekültünk, hiszen kora délután indult a vonatunk Mudanjiangba. Még belefért az időnkbe egy háromfogásos ebéd a Mennyei Béke Kapuja melletti menzán, majd bevásároltunk egy kis útravalót és 2-kor már robogtunk is észak felé. Ezúttal nem tudtuk elcserélni felső ágyas jegyeinket, mert telt ház volt, de a folyosón elüldögéltünk az ablak mellett lámpaoltásig. A táj errefelé már hegyesebb volt, aranyos kis falvakkal, patakokkal. Több erdős részt is láttunk a mezőgazdasági területek mellett. Szombat reggel értünk a 20 órás utazás végére, ám Mudanjiang állomásáról nem indult vonat Vlagyivosztokba, így felszálltunk az állomás előtt egy buszra és a határvárosba, Suifenhe-be buszoztunk röpke 4 óra alatt. Az orosz-kínai vasútállomás pénztára azonban már zárva volt, a kínai részen pedig nem tudtak semmi infóval szolgálni. Végül rábukkantunk egy nyitott irodára, ahol kiderült, hogy másnap délelőtt 10:30-kor van egy járat Oroszországba. Kivettünk egy olcsó szobát az állomás melletti hotelben és felhúztuk az órát, hogy korán sorba állhassunk a jegyekért. Ehhez azonban nem lehetett elég korán kelni. 8-kor már tömve volt az állomás orosz piacosokkal, mindenki legalább két 30 kilós megpakolt táskán csücsült. Alig lehetett a pénztárig furakodni, ahol csak kínaiak álltak sorba. Mikor Joe nagy nehezen betolakodott a sor elejére egy kínaiul beszélő orosz sráccal, kiderült, hogy külföldieknek nem adnak el jegyet. Egy másik orosztól megtudtuk, hogy azért a nagy tömeg, mert vasárnap zárva a határátkelő és nem indulnak buszok. Kicsit magunkba fordultunk, hogy még egy napot el kell tölteni ebben a poros kis városban, de mást nem igazán tudtunk tenni. Elindultunk gyalogosan a város központja felé. Találtunk is egy netezőt, ahol legalább 30 gép volt, de levegő semmi, ugyanis minden kínai dohányzott. Itt már az utcán is köpködtek, nem jutott el ebbe a szegletbe a kultúra. Legalább az idő szép volt, kék ég, napsütés, 20 fok körüli hőmérséklet. 11-kor értünk vissza az állomásra, ahová kíváncsiságból benéztünk és csodák-csodájára, az orosz piacosok még mindig ott ültek a váróban. Miről maradtunk le? Végül egy kínai lány sietett a segítségünkre, akivel tegnap este szintén az állomáson találkoztunk. Pont jegyekért állt sorba és megkértük, hogy vegyen nekünk is kettőt. Szerencsére belement és megmutatta, hogy egy másik ablaknál még valamilyen illetéket kell fizetni. Annyi pénzünk azonban már nem volt. Irány a bank, ahol előző nap már váltottunk némi dollárt egy biztonsági őrnél. Aznap ő nem volt jelen, de elmutogatták, hogy a szomszéd boltban is váltanak valutát. Természetesen mindent feketén. Sietnünk kellett, mert 11:30-kor kinyitottak a vámosok és megindult a sor az 1 órás vonat felé. Visszafutottunk a szállásra a hátizsákokért, befizettük a maradék illetéket és megpróbáltunk a sor elejére kerülni. Kiderült azonban, hogy az oroszok szervezett csoportokban utaznak, ezért nem kellett nekik jegy és meg kellett várnunk a csoport utolsó tagját, mire a határőr elé járulhattunk. Na, ők aztán elcsodálkoztak a kézzel kitöltött útleveleinken, elvitték a főnöki irodába további ellenőrzésre, de végül átengedtek. (Még jó, hogy kimehettünk, ha már egyszer beengedtek!) A vonaton kiderült, hogy a helyjegyünk nem ér semmit, mindenki oda ül, ahová akar. Szerencsére a kalauz kisasszony a rendesebb fajtából volt, mutatott nekünk két helyet az ablaknál és még le is törölgette előttünk a kisasztalt. Utolsó jüenjeinket gyümölcsre költöttük. Bezzeg az oroszok sörből pakoltak fel! Jól is érezték magukat, ettek, ittak, kártyáztak. Minket is invitáltak, hogy szálljunk be, de azt a játékot nem ismertük. Egy angolul pár szót beszélő ukrán sráctól megtudtuk, hogy a vonat csak a 15 kilométerre lévő orosz határvárosig közlekedik, onnan buszok szállítják tovább a “turistákat”. Állítólag Vlagyivosztokba is lesz busz, de ezt senki nem állította biztosan. A 15 kilométert 4 óra alatt tette meg a vonat! Nem tudjuk, miért állt meg folyamatosan, mert szembe forgalom nem volt, senki nem szállt se föl, se le. Angolul beszélő szomszédunk kerített nekünk két Bevándorlási Kártyát, ami nélkül jól megbüntetik a külföldieket. Ezt kitöltöttük és amint leszálltunk, a kalauz kisasszony rögtön a határőr figyelmébe ajánlott bennünket. Rövid várakozás után mehettünk is a beléptető határőrökhöz. Ezután jött a Bevándorlási Kártya ellenőrzése, majd a vám. Itt csak annyit kérdeztek, hogy van-e nálunk kábítószer és a nemleges válasz után orosz földre léphettünk. (Némi kétely azért volt bennünk a vámot illetően, ugyanis Thaiföldön az orosz hajótársaság feje mintha azt mondta volna, hogy itt kell bevallanunk a kikötőben várakozó autót, de ez olyan valószínűtlennek tűnt és mivel senki nem tudott angolul, megkérdezni sem tudtuk.) A túloldalon az ukrán srác integetett nekünk, aki, mint kiderült, egy helyi utazási irodának dolgozik. Elsétált velünk a buszokhoz és miután megtaláltuk a Vlagyivosztokba menőt, megbeszélte a sofőrrel, hogy vigyen el minket is. Rubelünk nem volt, így viteldíjként 20 dollárban egyeztünk meg. Ekkor már 3 órával előbbre állítottuk az óránkat és helyi idő szerint este 7 volt. Ukrán ismerősünk chipset és almalevet vett nekünk a boltban, mert tudta, hogy nincs rubelünk. Nagyon rendes srác volt, 10-ig beszélgettünk és melegedtünk az irodájukban. Persze közben folyamatosan nézegettük, hogy nem indul-e a busz. 10-kor végre beszállt a sofőr, mi is elbúcsúztunk és elfoglaltuk a helyünket. A vlagyivosztoki csoport azonban nem sokkal éjfél előtt keveredett ki az állomásról! Piacos csomagjaikat feldobták egy teherautóra, ők pedig végre a buszra szálltak. Olyasmi gondolatunk támadt, hogy ezeknek a turistáknak esetleg fizetnek azért, hogy egy cégnek áthozzanak bizonyos árukat és így ne kelljen azokat elvámolniuk, de bizonyosságot nem szerzett elméletünk. Nem is törtük tovább a fejünket, hiszen a lényeg az volt, hogy a sok nehézség ellenére sikerült átkelni a kínai-orosz határon és végre egy buszon ülve megindultunk célunk és autónk felé: Vlagyivosztokba.

Kambodzsa

2006. szeptember 7. csütörtök | Nyomtatás

Vasárnap reggel 6:30-kor még Bangkokban ébredtünk és 7-kor már az utazási iroda előtt vártuk a Kambodzsába induló buszt. Az azonban annyira nem jött, hogy 8 előtt úgy telefonáltak utána, hogy várjon meg bennünket. Jó helyi szokás szerint feldobtak minket, egy olasz csajt és pár izraelit egy platós kocsi hátuljára, majd az autópálya feljáró előtt átszállhattunk a buszra. Ott már csak korlátozott számban maradtak helyek és nemsokára a saját bőrünkön tapasztalhattuk a légkondis busz hátrányait. Pont a fejünkre csöpögött a kondenzvíz a lyukas tetőn keresztül. Szerencsére Joe talált egy rossz törölközőt, amivel véget vetettünk hátrányos megkülönböztetésünknek. Röviddel dél előtt értünk a határ közelébe, ahol két részre bontották a csoportot. Akinek nem volt vízuma, mint nekünk, azokat leszállították egy vendéglőnél, a többiek mehettek tovább a busszal. Ezután körbejártak és beszedtek fejenként 1300 bhat vízumdíjat. Nálunk már nem volt thai pénz és tudtuk, hogy vízum csak 20 USD a határon (kb. 750 bhat), így eszünk ágában sem volt ennyit fizetni. Egy óra várakozás után egy padokkal felszerelt platós teherautó jött értünk. Alig tettünk meg azonban pár kilométert, ismét megálltunk egy földszintes, csempés épületnél, amely, mint később kiderült, egy Kambodzsai Külügyi Képviselet volt. Útitársaink útlevelébe itt belekerült a kambodzsai vízum. Végre elértük a határt. Minket új útlevelünk miatt átküldtek a Bevándorlási Hivatalba, ahol kb. egy órába telt az ügyintéző kisasszonynak, hogy átvezesse vízumunkat az új dokumentumba (főleg az angol írásjelekkel gyűlt meg a baja). Ezután végre megkaptuk a kilépési pecsétet és mehettünk a kambodzsai oldalra. Ott a vízumkiadó ablaknál kezdtük, ahol beadtuk útlevelünket 20 USD kíséretében. A határőr meglepődve nézett és 1000 bhatot követelt. Tudtuk, hogy korruptak, de nem hagytuk magunkat. Mondtuk, hogy nincs nálunk bhat és az ablak felett nagy betűkkel kint van, hogy a vízumdíj 20 dollár. Erre azzal próbált megrémiszteni minket, hogy akkor 2 órát várnunk kell. Válaszul megkérdeztük, hol a felettese és mondtuk, hogy feljelentjük a követségen. Nem tűnt úgy, hogy meghatotta volna közleményünk, mi pedig helyet foglaltunk és felkészültünk a hosszú várakozásra. Kisokosunkból tudtuk, hogy sok türelem kell egy kambodzsai utazáshoz. Meg is lepődtünk, amikor 5 perc elteltével egy másik tiszt kihozta útleveleinket a vízummal egyetemben. Ekkorra már teljesen letettünk róla, hogy a határ túloldalán vár minket a busz. Azért reméltük, hogy találunk egy másikat. Kitöltöttük a kambodzsai belépési lapocskát, belemosolyogtunk a kamerába a határőr ablakánál, majd végre megkaptuk a belépési engedélyt. Egy fiatal srác szólított meg minket, látva rajtunk a még túloldalon felragasztott zöld matricát és felültetett egy kisbuszra, amellyel a buszállomásra utaztunk. Ott nagy meglepetésünkre ugyanaz a csoport várt minket, akikkel a határra érkeztünk. Valószínűleg ahány nemzetiségűek voltak, annyi nyelven szidtak minket a kb. két órás késés miatt. Négykor indultunk neki a maradék 7 órás útnak. Sötétedés után megálltunk egy vendéglőnél, amelyet nem olcsósága miatt választottak utaskísérőink. Persze a nap végére már mindenki farkaséhes volt, nem kellett aggódni a fogyasztás miatt. Húsos rizst és húsos tésztát ettünk, a tészta azonban nem a thai vastagmetélt, hanem a kínai zacskós levesben található fajta volt és ez egész Kambodzsában nem változott. Az út állapota továbbra is szörnyű volt, tele lyukakkal, sárral, nagyon lassan haladtunk. (Ennek könyv szerinti magyarázata, hogy egy bizonyos légitársaság egy bizonyos összeget fizet egy bizonyos helyre, hogy az útépítő társaság ne jusson el az ország ezen részére…) 11 óra után teljesen kimerülve érkeztünk meg Siem Reap városába egy eldugott vendégházhoz. Mi megtaláltuk számításunkat a 800 Ft-os szobában, de aki máshova vágyott, már az sem indult neki ilyen későn új szállást keresni.
Hétfő reggel béreltünk két biciklit és elindultunk felderíteni Angkor ősi városát. Három napra érvényes belépőt váltottunk a IX-XIII.század között épült romokhoz. Elsőként Angkor Vat kapuján léptünk be, amelyet a világ legnagyobb vallási épületének tartanak. 1500×1300 méteres fal határolja, középső tornya pedig 55 méterrel emelkedik a föld fölé. Vishnu tiszteletére épült, belső falát 800 méter hosszan kőfaragás díszíti. Pár órát mi is eltöltöttünk a falak között és természetesen a toronyba is felmásztunk, ahonnan jó kilátás nyílt a környékre. A leparkolt bicikliknél már vártak minket a 6-8 év körüli kislányok, akik ajándéktárgyakat árultak. “Mr. from Hungary” vett tőlük pár képeslapot, mert egyikük emlékezett a nevünkre (Anos és Batteri). Iskolába valószínűleg nem járnak, de angolul mindent megértettek és válaszolni is tudtak. A parkoló másik felében beültünk egy sátras étkezdébe ebédelni. Cukros-szójás tésztánk felénél tartottunk, amikor az egyik helyi vendég az asztalon gőzölgő tojástartóból kivett egy tojást, feltörte és elkezdte belőle kieszegetni a kiscsirkét! Nehezen sikerült lenyomni a tészta második felét. Újabb kilométer biciklizés után megérkeztünk a négy mosolygó arccal díszített Déli Kapuhoz. Hídjának két oldalán istenek és démonok sorakoztak a mitológiabeli 5 fejű Nága kígyó testét tartva. (Először azt hittük, kötélhúzó verseny résztvevői!) A kapu túloldalán egy majomcsapat tartott fel minket, majd szembesétáltak a turisták kedvéért szerződtetett elefántok is. Bayon 216 mosolygó arcának ezúttal csupán egy részét sikerült megnéznünk, mert kezdtünk elfáradni és ideje volt visszaindulnunk. Először nem tudtuk, mire vélni a rengeteg szembe jövő turistát, de rájöttünk, hogy a naplementét jöttek fényképezni. Szerintünk hiába, hiszen egész nap szürke felhők borították az eget és estére sem bújt elő a nap. Vacsorára “khmer hot pot” nevű ételt választottunk, amelyet egy gőzölgő fémedényben szervíroztak az asztalra. Leves szerű lében úszkáltak a csirkehúsok, zöldségek, köretnek pedig a szokásos rizst kaptuk. Ízlett mindkettőnknek és még a levét is kikanalaztuk! Másnap reggel kb. 8 kilométer biciklizés után érkeztünk az előző nap félbehagyott Bayon-hoz. Ez alkalommal végigjártuk a több, mint egy kilométer hosszú faragásokat, elámultunk az érdekesebb motívumokon és megpróbáltuk megtalálni a könyv által említetteket, mint pl. a sakkozókat, a krokodil szájában lévő őzet, a tigrisek által fára kergetett tanítókat és a cirkuszt. Megnéztük közelebbről is a mosolyba fagyott arcokat, amelyek az akkori uralkodó arcát formázzák. A templom mögötti téren árusok hada sorakozott. Hagytuk magunkat elcsábítani a leghangosabban kiáltozó asszony sátrába. Először az orrunk alá nyomott egy 3-4 dolláros ételeket tartalmazó étlapot. Mikor mondtuk, hogy ez drága, kicserélte egy 2-3 dollárosra. Felálltunk, hogy keressünk egy olcsóbb helyet, mire hirtelen minden egy dollár lett. (A nemzeti valuta a riel, de mindenhol elfogadják a dollárt, váltópénzként rielt adnak vissza, az ATM-ből pedig dollárt lehet felvenni.) Innen Baphuon piramisához tekertünk. Alakja a hinduk szent hegyét, a Merut jelképezi, pár száz évvel később pedig egy fekvő Buddhát próbáltak az oldalába faragni. A templom még ma is egy óriás puzzle, amelyet a régészek a civilháború előtt darabjaira bontottak, beszámoztak. A dokumentációnak azonban a Vörös Khmerek uralma alatt nyoma veszett, így még jó pár évig eltarthat, mire a kirakó minden darabja a helyére kerül. A hátsó fal egyik rejtett kapuján átsétálva megnéztünk még egy másik, kisebb piramis alakú templomot, Phimeanakas-t. Éppen az erdőben elrejtett Preah Palilay-hoz igyekeztünk, amikor hirtelen leszakadt az ég és eleredt a monszun eső. Egy Buddha szobornak emelt szentélyben húztuk meg magunkat, de csak nem akart az eső abbamaradni, hiába ajánlottunk Buddhának pár kekszet arany tartalékunkból. Körülöttünk minden víz alá került, a villámlásokat pedig akkora mennydörgések követték, amilyeneket otthon még nem éltünk át. A helyiek közül nem mindenki húzódott fedezékbe. A közeli épület lépcsőjén egy család üldögélt bőrig ázva, az eső azonban nem volt elég nekik, megkértek egy szerzeteset is, hogy locsolja őket és autójukat vízzel. Érdekes szokás! Délután 4-kor eluntuk a várakozást és szemerkélő esőben visszabicikliztünk Siem Reap-ba. Természetesen csurom víz lett mindenünk a több kilométeres úton. Ezzel el is dőlt a biciklik sorsa. Másnap riksával utazunk. Lezuhanyoztunk a hideg vízben, átöltöztünk, majd a szállás teraszán újabb helyi specialitást, a kókuszhéjban tálalt amok-ot próbáltuk ki. Reggel 8-kor előállt a tuk-tuk, megegyeztünk az árban és már száguldottunk is az aznapi látnivalók felé. Prasat Kravan öt tornyával kezdtük, majd Banteay Kdei szinte néptelen kolostorát jártuk be, amelynek végében töredék áron kínálták a különböző útikönyvek hamisítványait. Ezután a fő látnivaló, Ta Phrom következett, amelyet nem szabadítottak ki teljesen a dzsungelből. Meghagyták a nagy fákat, jobbára ezek gyökerei tartják össze a falakat. A helyet elözönlötték a turisták. Főleg az a szeglet volt népszerű, amelyben a Tomb Raider című film egyik jelenetét forgatták (Angelina Jolie leszakítja a jázmin virágot, majd eltűnik a föld alatt). Pár fotó erejéig megálltunk a Győzelem Kapunál, majd Preah Khan (Szent Kard) templomának útvesztőiben kanyarogtunk, mielőtt az utolsó helyszínhez értünk, az előző nap kihagyott Preah Palilay-hoz. Nem sokan sétálnak be idáig, pedig ezen a piramison is óriás fák eresztettek gyökeret. Sofőrünk az Elefánt Terasz előtt várt bennünket és délután 3-ra már vissza is értünk a szállásra. Ennyi fért bele a 3 napba, pedig látnivaló még lett volna bőven, távolabbi helyeken is. Akinek ideje engedi és érdeklik a szép épületek, különleges faragások, annak érdemes egy hetet rászánnia Angkor felfedezésére. Minden romban, templomban találni valami egyedit, jellegzetest. A szálláson kaptunk kölcsön két biciklit és betekertünk a piachoz. Túl sok érdekességet nem rejt Siem Reap, bár Kambodzsa városai közül talán a második legfejlettebb, a főváros után. Rengeteg szálloda épült, sok az étterem és a munkalehetőség miatt messzi tájakról is költöznek ide khmerek. Olcsó repülőt sajnos nem találtunk, így maradt eredeti elképzelésünk, hogy elbuszozunk a fővárosba, Phnom Penh-be, új thai vízumot igényelünk és Bangkokba visszabuszozva, Thaiföldről repülünk Hong Kong-ba. A volt brit gyarmat jelenleg Kína Különleges Közigazgatási Területe, ahová magyaroknak nem kell vízum és ahol állítólag a legkönnyebb megszerezni a kínai vízumot. Vizsgálódásaink során arra jutottunk, hogy Kínán átvonatozva a repülőjegy árának feléből el tudunk jutni Vlagyivosztokba és még Beijing-re is marad pár napunk. Persze ha nem kapnánk meg a vízumot, még mindig berepülhetünk Hong Kong-ból Oroszországba. Ez majd ott kiderül. Siem Reap-ban megvettük a buszjegyeket a másnap reggeli fővárosi járatra és még pont a komoly esőzés előtt visszaértünk a szállásra.
Csütörtök reggel fél órás késéssel, 8-kor indult buszunk Phnom Penh felé. A közút állapota meglepően jó volt, de az éhes khmerek miatt két megállót is beiktattunk. A másodiknál újabb ínyenc ételüket ismerhettük meg: sült pókot kínáltak az árusok, több tálcán is. A mellettünk ülő a buszon fogyasztotta el adagját, egyesével kitépkedte és leszopogatta a lábakat és a potroh kivételével mindent megevett. Minket is megkínált, de nem voltunk elég bátrak ehhez a felfedezéshez. A vidéki táj nagyon szép volt. Lábakon álló fakunyhók, zöld rizsföldek, pálmafák mellett haladtunk el, minden nyugalmat árasztott. Délután 2-kor érkeztünk meg a főváros központi piacára. Alig tudtuk kivenni a busz aljából hátizsákjainkat, szinte ránk tapadtak a tuk-tuk sofőrök, mindegyik más szállást ajánlott. Mi azonban előre kiválasztottuk az útikönyvből, hol akarunk megszállni, így gyorsan ott hagytuk őket és sétára indultunk. Ez Kambodzsában nem olyan egyszerű dolog. Létezik járda, szép széles, de vagy oda parkolnak az autók, vagy a boltosok foglalják el kipakolt áruikkal. Rajtunk kívül nem is láttunk sok gyalogost. Mindenki biciklizett vagy kismotor hátulján fuvaroztatta magát. Amilyen szegények, olyan kényelmesek! A szervezett helyi tömegközlekedés ismeretlen fogalom. Nincs szabályozva, ki lehet “taxis”, így aki szert tett egy motorra, az már ajánlgatja a hátsó ülést 2-3-4 embernek is egyszerre. Bukósisak nem kötelező, azért pár emberen már láttunk, reméljük hamarosan szélesebb körben is elterjed. Sétánk az Orussei piac közelében ért véget. Itt található ugyanis a Narin 2 vendégház, ahol a 6 dolláros szoba tartozékai a tv, melegvíz és ventillátor. Az éttermük sem volt túl rossz, de mi inkább a pár házzal odébb lévő Mama vendéglőbe jártunk, amely az útikönyv ajánlása, na és persze finom ételei, alacsony árai miatt, a környékbeli turisták törzshelyévé vált. Péntek reggel tuk-tuk vitt minket a thai követségre. Új tranzit vízumot igényeltünk, amely 30 napig érvényes, elkészítési ideje azonban három nap! Csak kedd délután vehetjük fel, ami azt jelenti, hogy a szerda reggeli busszal indulhatunk vissza legkorábban Bangkokba. Jó lett volna előbb, de ez van! Phnom Penh nem az az izgalmas hely, ahol érdemes lenne két napnál többet időzni. Mi a vízumkérelem beadása után elsétáltunk a Függetlenségi Emlékműhöz, majd a Királyi Palotához, ahol az 5000 ezüst csempével borított Ezüst Pagoda található. A vízparton, a Mekong, a Tonle Sap és a Tonle Bassac folyók találkozásánál megtaláltuk a szélben lengedező magyar zászlót. A szép tetejű Nemzeti Múzeum épülete melletti úton tértünk vissza szállásunkra. A következő napokban sort kerítettünk még a Wat Phnom templom, az Olimpiai Csarnok és a Sorya Plaza szemrevételezésére. A fővárost elnézve a pár éve még templom egereként tengődő Kambodzsa is a fejlődés útjára lépett. Új házak, boltok, bankok, Toyota és Lexus terepjárók az utakon. Vajon remélhetjük, hogy nem csak a korrupt vezetők húzzák a hasznot ebből? Kedden menetrend szerint kézhez kaptuk a vízumot, majd megvettük a buszjegyet a másnapi Bangkokba induló járatra. Reggel 6:30-kor startolt a busz a piac közeléből. Ismét két vendéglőnél álltunk meg és délután 2-kor értünk a határra. Most minden nehézség nélkül átjutottunk a túloldalra, ahol 2 órát kellett várni a csatlakozó járatra. Végül jó helyünk lett, az emeletes busz felső részének első sorából élveztük a kilátást. 8-kor értünk Bangkokba, de sajnos az utazási irodákban csak 6-ig lehetett repjegyet foglalni, így ez a feladat másnap reggelre marad. Gyorsan új szállást kerestünk a sétálóutca közelében és belevetettük magunkat a nyüzsgő éjszakai életbe. Csütörtök reggel nyitáskor az utazási iroda előtt toporogtunk és hihetetlen szerencsével kaptunk jegyet az aznapi! 14:40-kor induló Hong Kong-i járatra. Ráadásul azon a diszkont áron, amiért előzőleg kinéztük. A maradék két órában elrendeztük dolgainkat, összepakoltuk a zsákokat és hamarosan a reptéri buszon ültünk. Becsekkoláskor jött aztán a fekete leves. A China Airlines alkalmazottja nem akart bennünket felengedni a repülőre, mert nem volt Hong Kong-ból kifelé szóló jegyünk. De ha egyszer ott akartuk megvenni a vonatjegyet, miután megkaptuk a kínai vízumot?? Nem nagyon akarták megérteni indoklásunkat. Végül egy órás huza-vona után aláírhattunk egy nyilatkozatot, hogy minket terhel a felelősség, ha nem engednek be Hong Kong-ba és nem kell nekik a visszaútra jegyet biztosítaniuk. Ezután kaptuk csak meg beszállókártyáinkat. Ránk hozták a frászt, de még nem eshetett le a kő a szívünkről, hiszen a Hong Kong-i hatóságok még megtagadhatják a belépést! Végigizgultam a 2 óra 20 perces utat, pedig a kaja is jó volt, mindenki előtt saját képernyő, több film közül lehetett választani, stb.. Még nyelvtanuló program is volt, amin orosz tudásunkat elevenítettük fel. Leszálláskor a gép elejére és aljára szerelt kamerákon keresztül nézhettük végig a folyamatot - mintha a pilótafülkében ültünk volna, olyan élmény volt! Aztán elérkezett az igazság pillanata, ott álltunk a határőr előtt, aki csupán annyit kérdezett, hány napig szándékozunk Hong Kong-ban maradni, majd beütötte a 90 napos pecsétet. Innen már szárnyakon repültünk át a vámon, felvettük a csomagokat és kiléptünk a váróba - szeptember 7-én megérkeztünk Hong Kong-ba.

Thaiföld

2006. augusztus 26. szombat | Nyomtatás

Kora délután érkeztünk a maláj-thai határátkelőhöz. A kilépés Malajziából nem okozott különösebb problémát. Az autó útlevelét lepecsételték egy irodában, anélkül, hogy megnézték volna, tényleg kivisszük-e az országból. Persze ez sokkal jobb, mintha mindent kipakoltattak volna, esetleg le akarják ellenőrizni a motorszámot, ami csak az autó alá fekve lehetséges. A két határ között alkalom kínálkozott a bevásárlásra, a malájok nem hazudtolják meg magukat. Nekünk jól jött a “duty free” plaza, sikerült beváltanunk maradék ringitünket thai bhatra. A thai határ már nem volt könnyű falat. Először a parkolóba küldtek minket az autóval, majd ki kellett töltenünk a belépési kártyákat, aztán bepecsételtetni az útlevelünkbe a megérkezést. Ezután mehettünk a vámoshoz, aki az autó útlevelét látva nem igazán tudta, miről van szó, de miután megmutogattuk neki, hova kell pecsételni, nem ellenkezett sokat. Utoljára maradt a kötelező biztosítás megkötése. Az ügyintéző éppen ebédelni ment, fél órát vártunk, mire visszaért. Szakértően állt a dolgokhoz és nemsokára megkaptuk a narancssárga matricát, amit a visszapillantó tükör mögé kellett felragasztani. 3 hétig volt érvényes és az árát sem túlozták el. Mindezek után végre beléphettünk az országba. Ezzel együtt rögtön egy időutazást is végrehajtottunk, ugyanis 2549-be csöppentünk. Hát ez meg hogyan lehetséges? Nem, nem raboltak el az ufók és egy fekete lyuk sem ugrott elénk, csupán a thai időszámítás Buddha megvilágosodásával kezdődik, amely 543 évvel Krisztus születése előtt következett be. Így ők egyszerre élnek jelenben és jövőben. A közlekedés továbbra is balra tendált, ebben nem volt változás. Bank automatát is találtunk pár száz méteren belül, szóval nyugodtan folytathattuk az utat. Annyit hallottuk otthon, hogy milyen olcsó Thaiföld, arra számítottunk, hogy szegény országba csöppenünk, de egyelőre nem sok különbséget láttunk a gazdag szomszédhoz képest. Thaiföld ötször nagyobb hazánknál és 62 millióan lakják. Államformája 1932 óta alkotmányos királyság. Őfelsége Bhumibol király (alias IX.Rama) nagy népszerűségnek örvend. A politikába ugyan nincs beleszólása, de folyamatosan járja az országot, fejleszti a vidéket és a mezőgazdaságot. Idén ünneplik uralkodásának 60.évfordulóját, ezzel ő lett a leghosszabb ideig trónon lévő thai király. Követői citromsárga, királyi címerrel ellátott pólót hordanak, míg a királynő tiszteletére világoskékbe öltöznek . Az utcákon mindenhol látható a királyi pár fényképe, mellette thai és sárga buddhista zászlók. Ez a kép fogadott minket a határon átérve. Az első nagyobb város, Hat Yai közelében pedig egy Tesco hipermarketbe botlottunk. Ugyanaz a bőséges választék, mint nálunk, kiegészítve jó pár gyorsétteremmel. A forgalom nagy volt a városban, alig tudtunk kikeveredni. Táblát nem sokat láttunk, de beszereztünk egy térképet, amelyen angolul és thai nyelven is (fura cirádákkal írnak) fel voltak tüntetve a nagyobb települések. Végül 200 kilométerre a határtól, Trang-ban találtunk éjszakára szállást. Másnapi célpontunk Krabi volt, ahonnan Ko Phi Phi szigetére indítanak hajós túrákat. Mivel az eső nem akart alábbhagyni, úgy gondoltuk, mégis inkább a másik irányból, Phuket felől vállalkozunk a túrára. Előbb azonban Phang Nga városa és nemzeti parkja esett útba. Itt található a híres James Bond sziget, ahol pár évtizede Roger Moore nézhette kedvtelve, hogy emelkedik ki a vízből éppen aktuális partnernője cuki kis fürdőruhájában. A mi túránk azonban (Joe sajnálatára) nem erről szólt. Reggel 6:30-kor hangos zeneszóra ébredtünk hangyákkal teli hotelszobánkban és az ablakon kinézve a helyi lányokat és asszonyokat láthattuk az iskola előtti téren tornászni. Mivel aludni már úgysem tudtunk, felkeltünk és lementünk a szálló elé, ahová 8-ra beszéltük meg a találkát a túravezetővel. 8:15-kor azonban még sehol sem volt. Mi történhetett? 10 perc múlva érkezett kismotorján és amikor kérdőre vontuk, hogy mikor indulunk, ő egyszerűen csak annyit mondott, hogy 8-kor. Kiderült, hogy Thaiföldön egy órával kevesebb van, mint Malajziában! Ismét megtréfált minket az időzóna. Az esős évszak miatt nem is volt rajtunk kívül más jelentkező. Először egy barlangon haladtunk át a hosszú csónakkal, majd mangrove erdők között siklottunk. Hirtelen azonban akkora zivatar kerekedett, hogy vissza kellett fordulnunk a kikötőbe. Szerencsére gyors lefolyású monszunesőről volt szó, fél óra elteltével folytathattuk a túrát. A tájat méltán sorolták be a nemzeti parkok közé, nagyon érdekes alakú hegyek emelkednek ki lépten-nyomon a tengerből. Elhaladtunk egy kutya forma mellett, majd megnéztünk közelről pár barlangrajzot, amik nem tűntek túl autentikusnak. Ezután fennakadtunk egy homokpadon az öböl közepén, ahol Joe kiszállt és sétálgatott a bokáig érő vízben. A mangrove fák tövében halászok gyűjtötték a kagylókat és rákokat. Negyed óra várakozás után emelkedett annyit a vízszint, hogy tovább tudtunk indulni. Áthaladtunk még egy barlangon, majd végre kikötöttünk a várva-várt James Bond szigetnél. Az aranypisztolyos férfi nem volt a helyszínen, ellenben a turisták úgy ellepték a falatnyi sétálható területet, hogy szinte mozdulni sem lehetett. Persze látnivaló nincs sok a vízből magányosan kiemelkedő jellegzetes sziklán és a James Bond lánynak öltözött bikinis anyukákon kívül. Mindenki elkészíti a kötelező fotókat, esetleg vásárol valamit az árusoktól, aztán továbbindul a cölöpökön álló muszlim halászfalu felé. Itt általában egy drága étteremnél kötnek ki a hajók, de a fogyasztás nem kötelező. Mi sétáltunk egyet a faházak közötti útvesztőben és eljutottunk a zöld tetős mecsetig. Alig találtuk meg a visszafelé vezető utat. A borús idő ellenére is jól sikerült a kirándulás ezen a szép tájon.
Kora délután autóztunk át a Phuket szigetére vezető hídon. Kétoldalt világoskék tengervíz, pálmafákkal és homokos parttal. Kezdetnek nem rossz! Egy mellékútra letérve megebédeltünk egy falusi kunyhóban. Innen már nem volt messze a Gibbon Rehabilitációs Központ. Sajnos csak a drága nemzeti park belépőjegy megváltásával lehet eljutni hozzájuk, aminek árából ők nem részesülnek. Ez azonban pont az az összeg, amit az ember adományként a megmentésükre fordíthatna. Sajnálatos a kormány ilyetén hozzáállása a magán kezdeményezésű, jó szándékú dolgokhoz. A központban lévő gibbonokat bárokból és magánszemélyektől gyűjtik be, majd megpróbálják őket hozzászoktatni természetes életkörülményeikhez. Először a szükséges oltásokat kapják meg, majd egy ideig ketrecben élnek és ha sikerül alkalmazkodniuk a dzsungelhez, szabadon engedik őket. Szomorú volt látni és hallani, hogy egyes példányokat életük végéig ketrecben kell tartani, mert olyan sérüléseket szenvedtek, amelyek miatt nem tudnak a szabadban magukról gondoskodni. (Pl. rossz magaviselet miatt levágták a kezüket vagy olyan kis ketrecben tartották őket, hogy eldeformálódott a csontozatuk.) Mindezek után még mindig fennáll a veszély, hogy a visszatelepített példányokat újra fogságba ejtik és jó pénzért eladják az orvvadászok. Megnéztük a közeli vízesést is és útközben egy tenyérnyi pókot fedeztünk fel fák közé kifeszített hálójában. Phuket-ben negyedik próbálkozásra sikerült megtalálnunk a tökéletes szállást. 2400 Ft-ért szépen berendezett szobát kaptunk légkondival, melegvízzel, tévével. Még az autónak is volt parkolóhelye. Csütörtökön felfedeztük a várost, meglátogattuk a helyi akváriumot és befizettünk egy egy napos Ko Phi Phi hajós kirándulásra. Ez lett a pénteki program. Reggel 8-kor kisbusz vitt minket a kikötőbe, ahol több hajó és még több turista várt az indulásra. Csak a mi bárkánkon volt legalább 100 utas. A másfél órás hajóúton ingyen fogyaszthattunk kávét, teát és üdítőt. Ko Phi Phi két szigetből áll. Először a nagyobbiknál kötöttünk ki és kitettük a csak ide igyekvőket. Ezután 100 méterrel odébb dobtuk le a horgonyt és kezdődhetett a snorkelezés az átlátszó vizű öbölben. Mi voltunk az első merülők és tényleg csodás volt a víz alatti világ. Rengeteg színes hal, óriáskagylók, tengeri sünök, szép korallok, amit sajnos mások nem értékeltek ennyire. Teljesen figyelmetlenül taposták le a korallokat, pár év múlva sajnos már nem lesz itt mit csodálni! Egy óra búvárkodás után Joe még csatlakozott a hajó fedélzetéről a vízbe ugrálókhoz. Szép kis fejeseket produkált! Energia pótlásként ananászt és dinnyét szolgáltak fel. Ezután tovább indultunk a kisebb, lakatlan sziget felé. Először azt néztük meg, hogyan gyűjtik be a fecskefészkeket, amelyeket gyógyászati célokra használnak. A fő látnivaló azonban a Maya Bay, ahol “A part” című filmet forgatták Leonardi di Caprio-val a főszerepben. Itt sem volt hiány turistákból, szépen sorakoztak egymás mellett a hajók az öbölben. Miután megkerültük az egész kis szigetet, ismét kikötöttünk a nagynál, ahol már várt ránk a terített asztal több finom fogással. Ebéd után szabadprogram következett. Mi elsétáltunk egy kilátóhoz és a sziget túloldalán lévő öbölbe, amely sokkal nyugodtabb helynek bizonyult. A víz sekély volt és strandolók napoztak a homokos parton. Időnk azonban véges volt és kénytelenek voltunk visszatérni a turistaboltokkal és éttermekkel zsúfolt túlpartra, ahol már indulásra készen várt minket a kétszintes hajó. A visszautat tűző napsütésben tettük meg. Élveztük a kirándulást, mert szépek a szigetek, de a zsúfoltság egy kicsit kiábrándító. Ha szezonon kívül ennyi turista van, akkor mi lehet itt a téli hónapokban? Szombaton kijelentkeztünk a szállásról, átkeltünk a hegyeken a sziget túloldalára és megmártóztunk a híres Pathong strandon, amely több kilométer hosszú homokos tengerpart. Három Hong Kong-i srác jött megcsodálni az autónkat és meghívtak minket Kínába, ahová pár hét múlva szerveznek egy terepjárós túrát. Sajnálkozva utasítottuk vissza, mert ugye mi nem autózhatunk csak úgy egyszerűen Kínában, de kiderült, hogy még nekik is kötelező kísérőt fogadniuk. Utunk az Andamán-tenger partján vezetett tovább. Egy helyen még elefántokat is láttunk az út mellett legelni. A kitépett fűcsomókat ormányukkal a hátukhoz verve rázták le a gyökerekről a vörös földet. Az egyik faluban megálltunk egy emlékparknál, amelyet a tsunami áldozatainak emelt egy európai gyógyszergyártó cég. Több táblát is láttunk, amely az evakuációs útvonalat mutatja újabb szökőár esetén. Estére eljutottunk Rangon városáig, a burmai határ közelébe. Sokat keveregtünk az egyirányú utcákban, mire végre szállásra bukkantunk. Reggel átszeltük a félszigetet és a keleti parton folytattuk az utazást. Ismét útba esett egy szép vízesés, amelynél két francia jött oda az autónkhoz thai barátnőikkel, hogy jó utat kívánjanak. Emlegettek egy francia úszónőt is, aki a budapesti úszó eb-n jól szerepelt, de éppen nem voltunk képben a friss hírekkel. A Thai-öböl partján megnéztük Hua Hin halászkikötőjét, majd Cha Am strandját, ahol sok helybéli élvezte a vasárnapi pihenést. Estére már csak 80 km választott el minket a fővárostól, amikor megérkeztünk az úszó piacnak helyt adó város, Damnoen Saduak központjába. Szállást egy kedves helyi család segítségével találtunk. A szülők ugyan nem beszéltek angolul, de a gyerekek egész jól fordítottak. Másnap először a régi piachoz mentünk, ahol semmi látnivaló nem volt egy szép templomon kívül. Nem sokkal odébb azonban rábukkantunk a csónakokra és az árusokra. Persze ez az egész a turistáknak van kitalálva, így többnyire csak kézműves termékeket, ajándék tárgyakat, gyümölcsöt kapni. Mi is felfogadtunk egy evezőst, aki fél óra alatt körbevitt minket az árusok között. Helyenként forgalmi dugó alakult ki a szűk csatornákon, csónakunk pedig több árusnál is megállt, akiktől valószínűleg jutalékot kapott volna, ha vásárolunk, de mi csak helyben sült banánt vettünk. Megváltozott funkciója ellenére is színes, izgalmas, nyüzsgő helyet ismerhettünk meg és újabb különleges élménnyel gazdagodtunk. Nakhon Pathom határában megálltunk egy szerviznél, mert már jóval túlléptük az olajcsere esedékességének idejét. Olajszűrőt sikerült még a Phuket-i Land Rover kereskedésben vennünk, itt pedig a hiányzó angoltudás nem akadályozta meg a szerelőket abban, hogy jó munkát végezzenek. Landika máris könnyebben lendült neki a következő kilométernek. A város azonban nem szervizeiről híres, hanem kolostoráról, amelynek közepén a világ legnagyobb buddhista emlékműve, egy 120 méter magas sztúpa emelkedik. A Phra Pathom Chedi-t a VI.században építették és a XI.században bővíttette Suriyavarman király a mai méreteire. A kolostor udvarán narancssárga lepelbe burkolózott szerzetes növendékek tanultak. Egyik kapujánál több méteres fekvő Buddha előtt imádkoztak és gyújtották a füstölőket a hívők. Még 50 km-t kellett megtennünk a 6 milliós Bangkokig, de innentől már minden egybe volt épülve, szinte végig lakott területen haladtunk. A délutáni csúcsforgalmon 3 és fél óra alatt verekedtük át magunkat és már majdnem a célnál voltunk, mikor egy rendőr félreállított minket. Szerencsére csak a papírjainkat ellenőrizte, majd gratulált az utunkhoz és mehettünk is tovább. Ismét egy kínai hotelben bukkantunk olcsó szállásra, a követségek környékén.
A hetet azzal töltöttük, hogy felkerestük a követségeket és a hajóstársaságokat. Az itteni orosz követségen sem tudták megmondani, hogy van-e járható út Vlagyivosztok és a Bajkál-tó között. Az kiderült viszont, hogy vízumot csak utazási irodán keresztül tudunk beszerezni. A magyar követségen új útlevelet igényeltünk, mivel a régi betelt. Szerencsére volt rá lehetőség, hogy kézi útlevelet állítsanak ki, amihez a Belügyminisztérium jóváhagyása szükséges, egy évig érvényes és csak 2-3 napot kell rá várni. Fehér Tamás konzul úr nagyon segítőkész volt és érdeklődő utunk iránt. Még az augusztus 20-i ünnep alkalmából rendezett fogadásra is meghívott bennünket, amit örömmel elfogadtunk. A Bevándorlási Hivatalban megérdeklődtük a Thaiföldre újra belépést engedélyező pecsétet, ami ugyanannyiba kerül, mint egy új vízum, ezért egyelőre elvetettük ezt a megoldást. A hajóstársaságok közül először az NYK irodáját kerestük fel, ahol megtudtuk, hogy ők csak Koreáig szállítanak. Kaptunk tőlük azonban egy listát a bangkoki Vlagyivosztokba szállítmányozó cégekről. Felkerestünk párat, előadtuk kérésünket és vártuk ajánlataikat. Legbiztatóbbnak az S.F.Global tűnt, ahol orosz volt a főnök és ahogy meghallotta, mi járatban vagyunk, felhívta hazai ismerőseit és kiderítette, hogy tavaly nyitottak egy utat Habarovszk és Ulan Ude között, ami talán járható az év ezen részében. Ő azonban nem ismer senkit, aki itt átautózott volna. Azért mi még optimisták maradtunk, nem volt ugyanis nagyon más választásunk. Mivel az üzleti negyed környékén laktunk, Bangkok ezen arcát ismertük meg először. Toronyházak, magasvasút (két szinten is!), megemelt autópályák (kb. az ötödik emelet magasságában), bevásárlóközpontok - ezek az ázsiai országok folyamatosan meglepnek bennünket fejlettségükkel és fejlődésük ütemével. Mi többnyire helyi busszal közlekedtünk, de kipróbáltuk a metrót és a magasvasutat is. A motoros riksák, vagyis itteni nevén tuk-tuk vezetői vérszemet kaptak, ha turistát láttak és mindig a normál ár többszörösét ajánlották fel, így csak a legritkább esetben álltunk le velük alkudozni. A közeli Lumphini parkban futókkal és varánuszokkal találkoztunk. Az utcai árusoknál megkóstoltuk a helyben grillezett kolbászokat, kipróbáltuk a búza ízesítésű zöld teát is, ami csöppet sem jobb, mint a malájoknál kóstolt szójatej. Több hipermarketet is láttunk, de normál méretű ABC-ket nem. Helyettük 7Eleven és Family Mart kisboltok üzemelnek, amelyek inkább éjjel-nappalihoz hasonlítanak. Nagy előnyük, hogy árulnak hot-dogot és hamburgert, plusz saját magadnak töltheted ki az üdítőt, kávét. Ez azért fontos, mert a helyiek nem üdítőt isznak, hanem jeget. Teletöltik a poharat jéggel, rátöltik az üdítőt, utána pedig eldobják a megmaradt fél pohár jeget. Nem túl logikus, ugyebár? A mi kedvencünk a hideg kávés kakaó lett, amit saját szájízünk szerint mixelhettünk össze. Az ételeik elég fűszeresek, így legtöbbször csirkés sült rizst vagy sült tésztát ettünk. A hipermarketekben mindig található “foodcourt” helyi ételspecialitásokkal. Ez a legolcsóbb formája az étkezésnek. Csak fel kell tölteni egy kártyát valamilyen összeggel, ezzel lehet fizetni a különböző pultoknál, a végén pedig visszaadják a kártyán maradt pénzt. Ennél persze sokkal izgalmasabb az utcai árusoknál enni vagy a piacokon, ahol sokszor nem felismerhető, éppen mi van a menün. Árulnak sokféle zöldséget, húst, halat, tengeri herkentyűt és levest. Aki elvitelre kéri, annak ügyesen nejlonzacskóba csomagolják, még a levest is, tehát lyukas zacskó szóba sem jöhet! A probléma itt legtöbbször a kommunikáció, ugyanis nagyon kevesen beszélnek angolul. Persze rengeteg étterem is található a városban, ahol az utcai árak 5-10-szereséért lehet étkezni. Az orosz vízum miatt több utazási irodát is felkerestünk, de elég elképesztő árakat adtak meg. Az egyik thai irodában azonban ajánlottak túrákat Chiang Mai-ba, az ország északi részébe, ahová hétvégére szerettünk volna elutazni. Befizettünk egy két napos dzsungel gyaloglásra, amihez parkolós szállás is járt. Péntek délután indultunk el a fővárosból. A fizetős autópályára felhajtva nem csak a dugókat kerültük ki, de jó kilátás is nyílt a lenti forgalomra. Az autópálya végén rátértünk a négy sávos főútra, amely szintén jó minőségű volt. Ezen reális idő alatt lehet teljesíteni a 700 kilométeres távot Chiang Mai-ig, amit igazából másnapra terveztünk. Előbb ugyanis a régi királyi város, Ayuthaya romjaira voltunk kíváncsiak. Elsőként a Wat Chai Wattanaram elnevezésűhöz érkeztünk, amely egy elveszett városra hasonlít leginkább. Szépen restaurálták, több tornya is van, a középső, khmer stílusú pedig egy mini piramis tetejéről emelkedik a magasba. A falon belül Buddhák ülnek sorban, legtöbbnek hiányzik a feje és más végtagja. Az általunk meglátogatott templomok közül ez az egy volt a városon kívül. A többit a három folyó határolta szigeten kerestük fel és itt találtunk szállást is. Aznap még a Wat Phra Si Sanphet-re maradt időnk, amely a XV. századig királyi palotaként funkcionált és csak ezután alakították kolostorrá. A közelben elefánton utazó turistákat láttunk. Mi inkább a dzsungelben szerettük volna ezt kipróbálni, nem betonúton. Bár meg kell hagyni, nagyon ügyesen mozogtak ezek a hatalmas állatok a szűk korlátok között is. A piac mellett bukkantunk szállásra és a folyóparton kellemes kis grill vacsorát fogyasztottunk el. Augusztus 12-én nagy ünnepre készültek a thaiok, a királynő születésnapját ünnepelték, ami egyben anyák napja is náluk. A legtöbb bolt zárva volt, a piacon pedig régi érméket és kitüntetéseket árultak. Mi a legtöbbet fényképezett romhoz indultunk, a Wat Phra Mahathat-hoz, ahol egy gyökerek közé szorult Buddha-fej szolgáltatja a fő fotótémát. Nem időztünk azonban sokat, mert hosszú út várt még ránk. Ahogy haladtunk észak felé, úgy kerültünk egyre közelebb a zöld hegyekhez. A rizsföldeket felváltották az erdők, a síkságot az emelkedők. Sötétedés után érkeztünk meg Chiang Mai-ba, ahol viszonylag könnyen megtaláltuk lefoglalt szállásunkat.
Vasárnap indult a két napos trekking túra. Egy Toyota Hilux platóján utazva összeszedtük a többi utast, majd a rendőrségre mentünk, ahol leellenőrizték a személyazonosságunkat a leadott útlevél fénymásolatok alapján (így talán kevesebb turista tűnik el, mint régen). Végre átszálltunk egy fedett platós kisteherautóra, amelynek két oldalán házilag barkácsolt padokra ülhettünk. 15 embernek azonban elég szűkös volt a hely. Ráadásul a tájat sem láttuk, mert pont szemmagasságban húzódott a vászontető, eltakarta a kilátást. Félúton pihenőt tartottunk egy falusi piacnál, ahol mindenki feltankolta készleteit vízzel és kekszekkel. A piac standjain kitett húsok fölött turmix- és mosógépekből kiszerelt villanymotorok forgatták a legyezőket, amelyek távol tartották a legyeket. Innen már csak fél órát kellett autózni és megérkeztünk az első kaland színhelyére, a bambusz rafting kiinduló pontjához. Itt azonban nem csónakba ültünk, hanem vastag bambusz rudakból összetákolt tutajra állhattunk. Még jó, hogy előre megmondták, hogy vizesek leszünk, ugyanis a tutaj minden kis hullámnál víz alá merült. Hát még amikor leereszkedtünk egy fél méteres vízesésen! Az volt csak igazán izgalmas! Miután derékig vizesen kiszálltunk, az evezősök darabjaira bontották a tutajokat, úgy szállították vissza őket egy kisteherautón. Az egy órás kaland után az ebéd következett egy erdő mélyén megbúvó kis házikóban. A szakácsasszony a szokásos rizst és három főfogást tett elénk, desszertnek pedig friss ananászt kaptunk. Kettőkor aztán megkezdődött a kemény hegymenet. Dzsungelben haladtunk felfelé, de a fák nem nőttek olyan sűrűn, mint Malajziában. Néha egy-egy motoros előzött le minket a csúszós ösvényen - ők aztán simán benevezhetnének bármilyen terepralli versenyre. Félúton egy kisebb vízeséshez érkeztünk. Jól esett megmártózni a hűvös vízben és lemosni a kemény menetelés és a párás levegő okozta izzadságot. 6-kor láttuk meg a szállásunkként szolgáló falu első házait. Vendéglátóink a karen hegyi törzs tagjai, akik viszonylag elszigetelten élnek a külvilágtól és főleg vadászatból teremtik elő a betevő falatot. Tartanak pár házi állatot is, amelyeket ünnepeknél vágnak le. A földművelés ma már nem máktermesztésből áll (a kormánynak jó arányban sikerült visszaszorítania a környéken az ópium alapanyagának előállítását). A megtermelt zöldségeket, gyümölcsöket, rizst kompenzációval kiegészítve vásárolják fel tőlük. Az 50 fős faluba hetente-kéthetente érkezik egy-egy turistacsoport, cserébe a túraszervezők fejlesztik a falut. A legutóbbi adomány egy víztisztító berendezés, előtte pedig napelemet szereltek fel, ami a világítás biztosításához elegendő. Káposztás levest, rizst és káposztás húst kaptunk vacsorára. Utána a tábortűz köré gyűltünk, ahol a túravezető a hegyi törzsekről mesélt, majd a helyi tanár gyufapálcikás rejtvényekkel szórakoztatott minket. Megtudtuk, hogy karen a legnagyobb hegyi törzsi nép az országban, kb. 300 ezren élnek a környéken. Burmából menekültek át Thaiföldre, de a thai nyelv szavainak kiejtésével problémáik vannak. A lányok 12-25 éves koruk között házasodnak, addig fehér ruhában járnak. A férfiak éjszaka vadásznak. Előre eldöntik, mit akarnak aznap elejteni (szarvas, vaddisznó, majom, mókus, kígyó a választék) és mással nem is próbálkoznak. 10 körül tértünk nyugovóra egy szalmatetős kunyhóban, ahol hálózsákok, takarók, párnák és szúnyogháló állt rendelkezésünkre. A falusi élet velejárója, hogy kakaskukorékolásra ébredtünk. Reggeli pirítósainkat a tegnapi tábortűz felett sütögették. Amíg készült a reggeli, megnéztük a helyi iskolát. A tanár éppen felmondott, mert a keresetéből nem tudta eltartani a családját, de a túraszervezők gondoskodni fognak az utánpótlásról. Reggeli után csoportunk két részre vált. A három napos gyaloglásra vállalkozók továbbindultak eddigi vezetőnkkel, minket pedig a törzs egyik tagja kísért vissza egy másik úton kiinduló helyünkhöz. Ez az útvonal szebb volt, mint a tegnapi. Egyrészt folyamatosan lejtett, másrészt kis patakokon keltünk át, rizsföldeken dolgozó nőket láttunk és egy nagy sziklafalon leömlő vízesést. Délben ugyanott és ugyanazt ebédeltük, mint előző nap. A fő program azonban még hátra volt. Egy függőhídon átkelve végre felülhettünk az elefántok hátára és elindultunk az őserdő felé. Nem gondoltuk, hogy az elefánt ilyen lassú! Az első 5 perc után már majdnem elaludtunk. Aztán kezdett izgalmassá válni a dolog, miután felbaktattunk egy emelkedőn, aminek a túloldalán sáros lejtő következett. Akkora dagonya volt, hogy még az elefántok lába is folyamatosan csúszkált. Kapaszkodni kellett rendesen, nehogy leessünk. Végül átkeltünk egy folyón, ahol azt vártuk, hogy kapunk az ormányból egy frissítő zuhanyt, de úgy látszik, ez nem volt a program része. Azért élmény volt az elefantagolás Thaiföldön! Innen a szállásunkra vittek minket, ahol a helyi sofőrök jöttek érdeklődni az autónkat látva utunkról. Este még felkerestük a piacot, amely sok-sok étteremből és egy utca hossznyi árusból áll. Egész Thaiföldön nem láttunk ekkora turistákra koncentrálódott kirakodóvásárt! Másnap délben indultunk vissza Chiang Mai-ból Bangkokba. Egész napos vezetés után érkeztünk meg a fővárosi dugóba, ahol ismét 3 óránkba került a forgalom leküzdése. Majdnem éjfél volt, mire ágyba kerültünk. Szerdán kézhez kaptuk új útlevelünket, a régit pedig érvénytelenítették. Felmerült bennünk, hogy ez esetleg probléma lehet a thai vízum miatt az ország elhagyásakor, de nem vittük túlzásba az aggódást. Pénteken sikerült végre megegyeznünk az S.F. Global céggel az autó hajóztatásáról. Tőlük kaptuk a legkedvezőbb ajánlatot. A megbízás előtt azonban még meg kellett szereznünk az orosz vízumot. Nem kockáztathattuk meg, hogy elküldjük az autót, a vízumkérelmünket pedig visszautasítják! Szerencsére találtunk egy internetes oldalt, ahol a helyi utazási irodák megkerülésével válthatjuk ki az orosz vízumot, így valamennyit tudunk rajta spórolni. Este egy elegáns szállodában ünnepeltük meg augusztus 20-át. A fogadás 18:30-kor kezdődött. A terem közepén a Parlament képe volt jégbe öntve, kontúrjait egy ügyes jégszobrász faragta ki. Egy nagy kivetítőn Magyarország és Thaiföld szépségeit bemutató kisfilmet vetítettek. Az ünnepi beszéd után a vendégek megkóstolhatták a svédasztalon tálalt magyar specialitásokat. A gulyás minden magyarnál sikert aratott, de a töltött káposzta elkészítését még tanulnia kell a szakácsnak! A meghívott diplomatákon kívül jelen voltak Thaiföldön tartózkodó magyar üzletemberek is, akikkel tudtunk egy kicsit beszélgetni. A konzul úr bemutatta nekünk kedves feleségét, aki szintén érdeklődve hallgatta utazásunk részleteit. 10 óra körül már csak magyarok maradtak a helyszínen. Ekkor a nagykövet tósztot mondott az egészségünkre és további jó utazást kívánt! Kellemesen telt az este és élveztük a magyaros vendéglátást!
Hétvégére Bangkok látnivalóinak megtekintését terveztük be. Szombaton átköltöztünk a Khao San utca közelébe, amely a hátizsákos turisták törzshelye. Teljesen más hangulatú környék, mint ahol eddig laktunk. Több a turista, mint a helybéli és egyszerűen minden kapható. A szállások olcsóbbak, de a szolgáltatások, ételek drágábbak. Vasárnap végre sikerült felkeresnünk a Királyi Palotát és a Smaragd Buddhát. A helyszín ismerős volt az “Anna és a király” című filmből, amely Sziám fénykorában játszódik. Mintha mi is egy régi korba csöppentünk volna. Csodásan díszített templomok között sétáltunk, közelről tanulmányoztuk a majomkirály, Hanumán falra festett történeteit és a Wat Phra Kaew szentélyében megnéztük az esős évszaknak megfelelő ruhába öltöztetett Smaragd Buddhát. Igazából nem smaragd a zöld kő, amiből valaha kifaragták, hanem jáde és az ország északi részében bukkantak a szoborra. A Királyi Palotát csak kívülről tekinthettük meg. A királyi család már nem lakik itt és az épületet csak különleges alkalmakkor használják (pl. a Koronázási Ünnep alatt). A közelben folyik a Chao Phraya folyó, amelyen vízibuszok közlekednek. Az egyik mellékcsatornán már kipróbáltuk a kisebb méretű vízitaxit, itt volt az idő, hogy a nagytestvéren is utazzunk. Érdemes hosszabb szakaszt is megtenni, mert érdekes látnivalók vannak mindkét oldalon. A régi szép időkben Bangkok lakosai csak a folyót és a csatornákat használták közlekedésre, ezzel érdemelte ki a Kelet Velencéje elnevezést. Hétfőn újabb hét kezdődött, amelyen végre sikerült pontot tennünk a hosszasan húzódó hajóztatási ügy végére. Péntek reggel visszakaptuk orosz vízummal bővített új útlevelünket és délben már a kikötőben vártuk, hogy bejárhassunk Landival a koreai konténerbe. Ezzel nem is volt semmi probléma, a késlekedést ismét a vámosok okozták. Nem láttak még “Carnet de Passages”-t, így mindenféle hivatalt felhívtak, hogy mi a pontos eljárás. 3 órára azonban ők is megoldották a rejtélyt, az igazgató pedig még elnézést is kért a hosszú várakozás miatt. Ha tudta volna, hogy Equadorban mennyit kellett várnunk! Nekünk ez a pár óra meg sem kottyant! Persze az ügyintézés alatt jelen volt az S.F. Global képviselője is, aki thai nyelven irányította a dolgokat. Egyedül valószínűleg nem sokra jutottunk volna. Így azonban minden sikeresen elintéződött. Visszaautóztunk az orosz cég irodájába, ahol szép köteg thai bhat-tól szabadultunk meg. A hajó augusztus 30-án indul Bangkokból, szeptember 10-én köt ki Dél-Koreában és szeptember 14. körül érkezik Vlagyivosztok kikötőjébe. A mi vízumunk szeptember 17-től érvényes október 16-ig, ami azt jelenti, hogy 4 hét alatt le kell vezetnünk kb. 15 ezer kilométert. Nem kis feladat áll előttünk! Szombaton beiktattunk egy pihenőnapot és lélekben felkészültünk a másnapi buszútra, amely az egykori Khmer Birodalomba, Kambodzsába visz minket. Az elmúlt 4 hétben megtapasztaltuk, hogy Thaiföld csodás ország! Kultúrált formában tálalja az egzotikus Ázsiát mindazok számára, akik valamilyen különleges élményre, változásra vágynak a jól ismert európai világon kívül. Kedves emberek, szervezett turizmus, érdekes programok várják az ide látogatókat. Új ízek, új arcok, új világ - kipróbálod?

Malájzia folyt.

2006. július 31. hétfő | Nyomtatás

Hiába szakadtunk el Indiától, szelleme tovább kísértett a repülőn. A mellettünk lévő indiai most utazott először a levegőben, fogalma sem volt róla, mi, hogyan működik. Amikor a maláj belépőkártya kitöltésére került a sor, átadta nekünk a sajátját az útlevelével együtt, hogy töltsük ki helyette. Sem beszélni, sem írni nem tudott angolul. Ekkor láttuk, hogy több külföldi is a mi sorsunkra jutott. Úgy tűnik, újabb adag vendégmunkás érkezett Malajziába. Amint földet ért a gép, egyes indiaiak már bekapcsolták mobiltelefonjukat és elkezdték kipakolni a kézipoggyászokat. A stewardess idegesen felugrott és rájuk szólt, hogy azonnal üljenek vissza, hiszen még le sem fordultunk a kifutópályáról. Persze előtte bemondta a mikrofonba, hogy addig bekapcsolt övvel üljenek, amíg teljesen meg nem áll a gép. Így sem bírták ki végig. Amikor meglátták, hogy a terminál közelébe értünk, ismét felálltak, de most már a többiek is követték a példát és a stewardess hiába kiabált, nem törődtek vele. Olyan érzésünk volt, mint egy helyi járatos buszon Mumbai-ban. Megindult a tömeg a kijárat felé és lökdösték egymást, pedig az ajtó még zárva volt, nem juthattak előbbre. Hiába özönlöttek azonban ki, az ultramodern reptéren tanácstalanul megtorpantak, nem értették a feliratokat, kénytelenek voltak megvárni a félrelökködött utasokat, akik tudták, hogy először vonatra kell szállni, át kell haladni az útlevél ellenőrző ponton és csak utána juthatnak a csomagokhoz. A sorbanállás sem az indiaiak erőssége. Próbáltak tolakodni az útlevél ellenőrzésnél, de a biztonsági őr helyre tette őket. Ezután kiderült, hogy valaki ellenőrzés nélkül átjutott a túloldalra. A határőr ezen rendesen kiakadt, hiszen mindenhol biztonsági kapuk vannak, szerintem máig sem értik, hogyan történt. A kijáratnál már várt minket Csabi, akinél autónkat hagytuk. Rendes volt tőle, hogy még a reptérre is kijött elénk! Ráadásul megengedte, hogy a házában lakjunk, amíg Kuala Lumpurban tartózkodunk. Ez még mind semmi ahhoz képest, hogy az indiai ízek feledtetéséhez igazi magyar ebédet készített! Finom gulyást ettünk, majd szalonnás-borsós -gombás ragut. Mind a 10 ujjunkat megnyaltuk utána! Délután ellátogattunk a kínai piacra és részesei lehettünk egy razziának. Minden illegális árut elpakoltak, de csakis akkor, amikor a rendőrök veszélyes közelségbe értek. A kommunikáció walkie-talkie-n zajlott és látszott, hogy nem ez az első eset, összeszokottan dolgozott együtt a “kínai maffia”. Este újabb magyar vendég érkezett Csabihoz. Tamás Új-Zélandról tartott hazafelé és pár napra megállt KL-ben, hogy körülnézzen. Hajnali 1-ig beszélgettünk. Másnap paprikás csirkét főztem ebédre, uborkasalátával, desszertnek pedig banános torta készült, ugyanis aznap este ünnepeltük Csabi születésnapját. Egyik helyi barátjával közösen tartottak bulit, amelyre mi is hivatalosak voltunk. Este 6-kor kezdtünk az Istana diszkóban. Pár whisky után tetőfokára hágott a hangulat, mindenki táncolt és jól érezte magát. Innen a RumJungle bárba mentünk, amelyet már megismertünk előző látogatásunk alkalmával. Ezen az estén egy Fülöp-szigeteki együttes szolgáltatta az élő zenét. Jót buliztunk a spanyol dallamokra. Ismét kellemesen telt a vasárnap esténk, hajnali 3-kor tértünk nyugovóra! Ezután egy laza pihenőnapot tartottunk, rántott csirkés ebéddel. Ekkorra már teljesen felépültünk az indiai gyomorrontásból. Kedden beadtuk a vízumkérelmet a thai nagykövetségen. Volt azonban egy kis probléma, ők nem adnak többszöri belépést engedélyező turista vízumot. Ez azért lett volna fontos számunkra, mert szerettünk volna Kambodzsába menni, onnan pedig vissza Thaiföldre. Ezt azonban valahogy máshogy kell majd megoldanunk. Este Csabival egy sok éttermes szabadtéri helyen vacsoráztunk. Joe ráját evett, amit eddig simogattunk, de csak azért, mert nem tudtuk, milyen finom! Én “seafood teppanyaki”-t választottam, ami kagyló, tintahal és rák, bab- és szójacsírával körítve. Úgy tűnik, a kulináris élvezeteknek nem tudtunk az utóbbi napokban ellenállni! Ezt másnap mexikói tortilla-val tetéztük, ugyanis ezt készítettem, mire a fiúk visszaértek egy üzleti útról az ország déli részéből. A nap többi részében mostam és írtam a naplót. Csütörtökön vendéglátónk hazautazott Magyarországra, de megengedte, hogy mi tovább maradjunk otthonában. Aznap kaptuk vissza az útlevelünket a thai vízummal és ellátogattunk az orosz követségre is. Azt találtuk ki ugyanis, hogy elhajóztatjuk az autót Bangkokból Vlagyivosztokba, mi pedig repülőn követjük. Ez a megoldás sem tűnt tökéletesnek, legalábbis a mi világatlaszunkban nincs jelölve út Vlagyivosztok és a Bajkál-tó között. Hiába próbáltunk erre fényt deríteni a követségen, ők sem voltak képben. Délután felkerestük a helyi Land Rover szervízt, ahol beszereztünk egy új légszűrőt. Helyben ki is cseréltük - a régi már semmi levegőt nem engedett át, úgy el volt tömődve kosszal. Bejelentkeztünk egy hétfői váltó- és terepváltó olajcserére, ami szintén esedékessé vált. A pénteki nap eseménytelenül telt. Csupán a közeli bevásárlóközpontba sétáltunk át ebédelni és a honlapon dolgoztunk. Másnap el is készült a maláj fejezet első része, Joe pedig biztonsági másolatot készített az eddigi képekről. Vasárnap délután a helyiek szabadidő központját látogattuk meg. A Tasik Perdana egy hatalmas park, tavakkal, kis vízesésekkel, gondozott kerttel, gyerekjátszótérrel, futópályákkal. A közelében található egy orchideapark és a malájok szerint a világ legnagyobb fedett madárkiállítása, ahol az ország híres madara, az orrszarvú madár különböző fajtái is jelen vannak. A monszuneső ezen a délutánon sem kímélt minket, kicsit vizesek lettünk, mire az autóhoz értünk. Hétfőn a szervízbe vittük az autót, ahol Joe végigkövette a szerelők munkáját. Persze hozzáértőnek bizonyultak, nem hiába dolgoznak Land Rover kereskedésben. Kedden végre elérkezett az idő utunk folytatásához. Rendet raktunk, összepakoltunk mindent és persze ismét nem fértünk el az autóban. Úgy látszik, több tárolóhelyet kellett volna terveznünk. A felesleges holmikat így aztán dobozba pakoltuk és feladtuk a postán. Nem siettük el a dolgokat, már délután 6 óra volt, mire elindultunk a Kuala Lumpurból kivezető úton. Az autópályának köszönhetően 9-kor már Jerantut-ba értünk, ahol egy kínai hotelben bukkantunk olcsó szállásra. A helyiek még nem tértek nyugovóra, mi is tettünk egy rövid sétát a környéken. A vidámparkban kezdetleges dodzsem, óriáskerék és a szokásos céllövöldék álltak. Ami nálunk azonban nem található meg, az a bingó pavilon. Táblákat lehetett venni különböző számkombinációkkal, a kikiáltó pedig teniszlabdákat dobált egy asztal számozott mélyedéseibe - így jött létre a nyerő kombináció.
Másnap délben végre megérkeztünk a Taman Negara Nemzeti Parkba. Az odavezető út olajpálma ültetvényekkel kezdődött, majd átváltott sűrű trópusi dzsungelbe. A nemzeti park több, mint 4000 négyzetkilométer kiterjedésű és célja a 130 millió éves ökorendszer megőrzése. Ahhoz, hogy beléphessünk a park területére, át kellett kelnünk egy folyón. Két kis motorcsónak látta el a révészi feladatokat. A túloldalon megváltottuk a csekély árú belépőt és kikértük a fényképezést engedélyező okmányt. Ezután a világ leghosszabb “canopy” túrájára indultunk. Ez egy 500 méteres sétautat jelent 20-50 méteres magasságban a fák koronái között. A függőhidak elkészítése nem fájt a fáknak, ugyanis nem szögekkel rögzítették az építményt, hanem az ágakon átvetett drótkötelekkel. Ezzel sem okoztak semmilyen sérülést, teljesen természetbarát megoldást alkalmaztak. Izgalmas érzés a magasban sétálni, ahonnan különösen jó a kilátás az aljnövényzetre. Oldalra nézve az új-zélandihoz hasonló óriás páfrányok leveleivel találtuk szemben magunkat. Állatokat nehéz volt felfedezni, csupán egyszer pillantottunk meg egy fekete-fehér mintás civet-szerű állatkát az egyik ágon futni. A visszafelé vezető ösvény mellett azonban egy színes, vékony kis kígyót fedeztünk fel egy korhadt fatörzsön. Amire visszaértünk a park főhadiszállására, már el is döntöttük, hogy bevállalunk egy éjszakát a dzsungel mélyén rejtőző egyik megfigyelő kunyhóban. Visszakompoztunk az autóhoz, összepakoltuk a kalandhoz szükséges dolgokat (hálózsákot, szúnyogriasztót, távcsövet, gyertyákat), majd kerestünk egy hajóst, aki elfuvarozott minket éjszakai szállásunk közelébe. Különleges élmény egy dzsungelben kanyargó folyón hajózni - csend, nyugalom, magasba és víz fölé nyúló fák, középen vékony csíkban az ég kékje felettünk. Miután kiszálltunk az erdő sűrűjébe induló ösvénynél, kicsit még elidőztünk a vízparton, élveztük a látványt. Végül kénytelenek voltunk tovább indulni, mert nem akartuk, hogy sötétben kelljen az utat keresgélni. Óriási támasztógyökerek között lépdeltünk, mellettünk léggyökerek lógtak, a sűrű aljnövényzet miatt pedig nem lett volna egyszerű letérni a kitaposott ösvényről. Egyszer próbáltam csak meg, akkor ragadós, tüskés növény kapaszkodott belém, plusz egy pióca kezdte szívni a bokámon a vért. Pár kanyar után mozgolódást észleltünk a bokrok mögött, de állatot nem láttunk. Mivel kicsi rá az esély, de előfordulhat, hogy tigris lapul a közelben, inkább elővettük a machetét, ami valószínűleg nem érne sokat ellene, mégis csalóka biztonságérzetet ad a halandónak. Inkább vaddisznóra gyanakodtunk, de hiába vártunk, nem bújt elő. Kb. fél óra gyaloglás után értünk a fából ácsolt búvóhelyhez. A lábakon álló házikó belseje 4 emeletes ágyat rejtett. A hatalmas ablakkivágáson keresztül jó kilátás nyílt a dzsungel egy részére és két itatóhelyre. Hiába vártunk azonban, élőlény rajtunk kívül nem érkezett. A hangok izgalmasak voltak: ciripelés, csivitelés, búgás, morgás és a sötétség leszálltával sem csendesedtek. A faház belsejében gyertya nélkül koromsötét volt, még 10 centire sem lehetett látni! Mivel az ablakon és az ajtón nem volt nyílászáró, kénytelenek voltunk egy-két biztonsági óvintézkedést bevezetni. Az ablak elég magasan volt, oda csak madár repülhetett volna be, az ajtón azonban bárki és bármi észrevétlenül átsétálhatott volna, amíg mi az igazak álmát alusszuk. Így a verandán talált seprűkkel és felmosófákkal eltorlaszoltuk a bejáratot - elkészült a kezdetleges riasztórendszer. Az éjszaka azonban nyugodtan kelt, csak a derekunkat fájlaltuk reggel a kemény fadeszkák miatt. Korán elfoglaltuk leshelyünket, néma csendben várakoztunk egy órán keresztül, mégsem jött az itt fellelhető állatok közül egy sem. Talán ha valaki hosszabb időt eltölt a dzsungelben és több búvóhelyre is ellátogat, akkor megpillanthat egy szarvast, vaddisznót, orrszarvú madarat, tapírt, gibbont, elefántot, igazán nagy szerencsével? akár tigrist vagy fekete párducot is. Mi mindössze két mókust és pár kisebb madarat láttunk, mielőtt elindultunk a visszafelé vezető ösvényen. 4 km izzasztó séta után értünk a kompátkelőhöz. Landi épségben várt minket Kuala Tahan falucska parkolójában. Lezuhanyoztunk hideg vízben, majd megebédeltünk a folyóparti úszó éttermek egyikében. A turista információs irodában megkaptuk a szükséges eligazítást, majd útra keltünk következő célpontunk, a Cameron Highlands felé. Pár éves térképünk elavultnak bizonyult a fejlődő országban. Még út sem volt rajta jelölve Gua Musang és Tanah Rata között, mi pedig autópályára bukkantunk! Késő délután érkeztünk meg az 1800 méter magasan fekvő felföldre, amely hűvösebb éghajlatának köszönhetően az ország zöldség- és gyümölcstermesztő központja. Fóliasátrak és üvegházak javítják a termékenységet a művelésre alkalmas völgyekben. A turizmus kiegészítő bevételi forrásuk. Még pont zárás előtt érkeztünk egy pillangó kertbe, ahol a sok színes és gyakran tenyérnyi méretű lepke mellett láthattunk botsáskát, levélsáskát, orrszarvú bogarat és skorpiókat is. A térség központi falujában nem volt nehéz szállásra bukkanni és az éttermek is a főutcán sorakoznak, ne szenvedjen hiányt semmiben a turista. Nem hiányoztak a külföldiek sem! Másnap megnéztük a híres teaültetvényeket és ismét túráztunk egyet a dzsungelben, ezúttal egy vízeséshez. Sajnos nem bukkantunk a piros “rafflesia”-ra, amelyet a Föld legnagyobb virágaként tartanak számon. Dögszagot árasztva csalogatja magához a bogarakat, amikkel táplálkozik, ezért bíztunk benne, hogy nem lesz nehéz kiszúrni. Nem volt azonban ekkora szerencsénk, az egy napos túrára pedig időnk, ugyanis a túravezetők ismerik a növény pontos lelőhelyét. Végül egy kis eperrel vigasztaltuk magunkat és meglátogattunk egy mézfarmot, ami nem volt túl érdekes (de legalább ingyenes). Brichang faluba érve betértünk a Sam Poh kínai stílusú buddhista templomba, majd meg sem álltunk Ipoh városáig. Csak az éjszakára akartunk itt szállást találni és meglepetésként ért minket a koloniális épületekkel tűzdelt hangulatos belváros.
A hétvégét Penang szigetén töltöttük, amelynek legnagyobb városa az angol eredetű Georgetown. A szigetre a tengerszoros felett ívelő 8 km hosszú hídon lehet átjutni. Előtte azonban letértünk az autópályáról, hogy megnézzük Taiping állatkertjét, amely megérte a fáradságot! Először egy kisvasúton utazva mértük fel a kínálatot, majd az eső elállta után gyalogosan is felkerestük egyéni kedvenceinket. Olyan közel lehetett menni az állatokhoz, hogy az orrszarvú szinte karnyújtásnyira hempergőzött előttünk a sárban. Külön kifutója van az afrikai és az ausztrál állatoknak, szigeten élnek a majmok és az egyik tóban az Amazonas folyóban élő legnagyobb édesvízi halra (5m, 180 kg) csodálkozhattunk rá. Georgetown belvárosa nem bővelkedik parkolós szállásokban. Amit végül találtunk, annak színvonaláról csak annyit jegyeznék meg, hogy olcsóbb volt aznapi ebédünknél. A félmeztelen indiai recepciós azonban biztosított minket arról, hogy az autónk biztonságban lesz a 24 órás nyitvatartásnak köszönhetően. Sétáltunk egyet a kivilágított belvárosban, majd elindultunk vacsorát keresni. Pont rábukkantunk egy tengeri herkentyűket árusító kínai sarki büfére és már kezünkben tartottuk a rizses tálat is, amikor csak abban a tömbben megszűnt az áramellátás. Ezt a pechet! Még vártunk 5 percet, hátha átmeneti a probléma, de végül letettünk a tálat és odébbálltunk. Azért éhen nem maradtunk: mexikói quesadilla-t vacsoráztunk egy vendégház teraszán, hangulatos, élő zenével kísérve. Vasárnap egy rövid városnézéssel kezdtünk, majd a város mögötti kisvasúthoz autóztunk, amelyet még az angolok építettek és egy 821 méteres dombra viszi fel a lusta utasokat. Erre a mi esetünkben nem került sor, ugyanis 2 és fél órát kellett volna várni, hogy beszállhassunk a 20 fő kapacitású siklóba. Inkább továbbindultunk a Kek Lok Si templomhoz, amely az ország legnagyobb buddhista szentélye. Hosszú lépcsősor vezet különböző termeken és udvarokon át a dombtetőn található óriás bronz szoborhoz, a 40 méter magas Guan Yin Bodhisattva-hoz. Innen már a kilátás is egész jó volt, a pára ellenére még a szárazföld is látszott. Ezután ismét átautóztunk a hosszú hídon, majd addig haladtunk az autópályán, míg Alor Setar városba értünk, amely már a thai határ közelében található. A belváros két látnivalója a mecset és a tv-torony. Sikerült egy szuper szállóra bukkannunk, ahol még az újságot is átcsúsztatták a küszöb alatt a reggeli órákban. Ezzel véget is ért malajziai tartózkodásunk, már csak pár kilométert kellett autózni a határig. Nem gondoltuk, hogy ennyire tetszeni fog nekünk ez az ország. Óriási a különbség a főváros és a vidéki települések között, de mindkét oldalnak megvannak a maga szépségei. Sokkal fejlettebb, mint amire számítottunk és úgy tűnik, még maradtak kiaknázatlan forrásai. Ha legközelebb jövünk, mindenképpen szeretnénk megnézni az ország Borneón található részét és az orángutánokat. Most azonban kíváncsian várjuk, mit rejteget Thaiföld, amiért annyi turista választja évről-évre nyaralásának színhelyéül.

India folyt.

2006. július 15. szombat | Nyomtatás

Július 2-án hagytuk magunk mögött Varanasit és kezdtük meg az utat a Himalája felé. Először a 20 km-rel távolabb található Mughal Serai állomására kellett buszoznunk, mert csak az onnan induló vonatra kaptunk jegyet. Persze amikor a busz európai szemmel nézve már megtelt, az indiaiaknak még csak félig volt. A vonat délután 6-kor ért az állomásra és mi másnap reggel 8:40-kor szálltunk le róla New Jalpaiguri kereszteződésében. Onnan az 5 km-re lévő Siliguriba vitettük magunkat egy riksával, a buszállomásra. Kiderült, hogy mivel nincs szezon (monszun idején érkeztünk), még nem tudják pontosan, mikor indítják a következő buszt. Vettünk két újságot (angol nyelvű napilap már 10 Ft-ért kapható) és beköltöztünk a váróba a csomagokkal. Egy óra múlva felfedeztük, hogy az állomás mellől folyamatosan indulnak dzsipek Darjeeling-be. Alig volt drágább, mint a busz és 5 perc múlva már a hátsó sorban ültünk 8. és 9. utasként. Ahogy kiértünk a városból, megláttuk a hegyeket, tetejük felhőben és nem győztünk csodálkozni, mennyit változott a táj. Minden csupa zöld volt, burjánzott a növényzet, szemetet alig láttunk. Totális átalakulás az eddigi Indiához képest! Szemet gyönyörködtető volt a látvány számunkra! Hamar megkezdtük az emelkedést a szerpentinen, a szűk nyomtávú vasútvonal pedig végig ott kanyargott mellettünk. Nem akármilyen vasútról van ám szó, hanem India megmaradt hegyi vonalainak egyikéről, amely a világörökség részét képezi. Mini mozdonyai miatt játékvonat (Toy Train) néven is ismert. Mivel 7 óra alatt teszi meg ugyanazt a távolságot, amit a dzsip és a busz 3 óra alatt, úgy gondoltuk, inkább visszafelé próbáljuk ki. Félúton a dzsip sofőrje beiktatott egy kis ebédszünetet és szerencsére pont akkor keresztezte utunkat a kisvasút, így közelebbről is szemügyre tudtuk venni. Ezen a szakaszon hulló falevélhez hasonlóan ereszkedett (tolatással). Darjeeling-be érve szemerkélő eső fogadott minket, a felhők miatt a környező tájból sem lehetett sokat látni. A város hegyoldalba épült, az általunk kinézett szálláshoz pedig jó pár lépcsősort meg kellett másznunk. Első pillantásra elfogadhatónak tűnt a szoba, de amikor közelebbről megnéztük a párnát, akkor feltűntek rajta a penészfoltok. Leellenőriztük a többi szobát is, de az állandó magas páratartalom miatt minden penészes volt. Úgy gondoltuk, majd másnap keresünk új szállást és most inkább elmegyünk felfedezni a belvárost. Nehéz elképzelni, hogy Darjeeling még India része, annyira más itt az élet. Már az idevezető úton feltűnt, hogy a hegyi emberek sokkal szorgalmasabbak, nehezebb körülmények között kell előteremteniük a megélhetésükhöz szükséges javakat. Arcuk kerekebb, érvényesül rajtuk a kínai behatás. A vallás errefelé buddhista és sokan átköltöztek a megszállt Tibetből. A 2000 méter felett fekvő Darjeeling a külföldiek körében főleg teájáról közismert. Mi is találtunk a főutcán egy kellemes kis teázót, ahol még internetezni is lehetett. Másnap átköltöztünk a Crystal Palace Hotelbe, ami egy fokkal jobban tetszett. Ekkor már jól tudtuk, hogy az egész városra jellemző a nyirkos légkör. A házak falai feketéllettek és ahol nem közlekedtek emberek, ott moha zöldellt. Naponta többször esett és néha olyan sűrű felhőben jártunk, hogy 10 méterre alig lehetett ellátni. Miután megreggeliztünk kedvenc pékségünkben, elsétáltunk beszerezni a Sikkim tartományba való belépéshez szükséges engedélyt. Kitaláltuk ugyanis, hogy még beljebb hatolunk a Himalájába és megnézzük Gangtok városát a környező kolostorokkal. Sikkim megye Nepál és Bhután között fekszik, valamint Kína tibeti részével határos, ezért szükséges a belépési engedély. Az okmányok megszerzése miatt bejártuk Darjeeling két hivatalát, az egyiket kétszer is meg kellett látogatni. Végül az egész procedúra eredménye, 2 pecsét az útlevelünkben és az aláírásunk, hogy nem kívánunk átlépni Kína területére a hegyek között. Jodhpur óta rendetlenkedő gyomrunknak két kínai leves elég volt ebéd helyett. Szerdán felkerestük a Himalája Hegymászó Intézetet és az állatkertet, ahol a környékre jellemző fajokat gyűjtötték össze. A különböző fácánok mellett láthattunk vörös pandát, civetet, ugató szarvast, jakot, fekete medvét, hóleopárdot, szibériai tigrist és tibeti farkast. (Amikor egy indiai kisfiú meglátta a medvét, felkiáltott: Balu. Lehet, hogy ő Maugli meséjét hallgatja elalvás előtt?) A hegymászó intézet múzeumában Tenzing Norgay 1953-as teljes expedíciós felszerelése volt látható a vitrinben. Többek között ki volt még állítva a Láma engedélye, hogy Hillary és Norgay megmászhatják az Everestet. Ezenkívül láttunk régi hegymászó felszereléseket és listát a világ legmagasabb csúcsait meghódító mászókról. Tenzig Norgay élete nagy részét Darjeelingben töltötte, ő volt az Intézet igazgatója és halála után ide temették. Az ide vezető úton található régi temetőnek van azonban magyar vonatkozású halottja is. Kőrösi Csoma Sándor, a híres tibetológus 1842-ben lelte halálát ezen a szép tájon. Sírjánál több emléktáblát és egy kis magyar kokárdát találtunk. Ebéddel egy helyi viszonylatban drágának számító helyen kényeztettük magunkat, de itt találtunk csak ehető, európai ételt. A menün még magyar kolbász is szerepelt!
Csütörtökön újabb utazás várt ránk, ezúttal Gangtok felé. Előtte azonban még megvettük a visszaútra és Kalkuttába szóló jegyeket a vasútállomáson. Szerencsére a számítógépes rendszert elhozták a világ végére is. Innen a piac melletti dzsipállomásra sétáltunk, ahol rövid várakozás után már össze is gyűlt az induláshoz szükséges létszám, azaz sofőr plusz 10 fő. Az első egy óra alatt sikerült 17 km-t megtenni, ugyanis ebédszünettel kezdtünk. Ezután elszakadt az ékszíj, a sofőr pedig stoppal lelépett, hogy beszerezzen egy másikat. Egy hegyi folyó partján történt a gikszer, ahonnan teherautókon szállították el a kavicsot építkezésekhez. Kisvártatva az autó újra menetkész lett és megérkeztünk Sikkim tartomány kapujához, ahol mi késleltettük a csapatot. Csak a külföldieknek kell ugyanis kiszállni és bemutatni az engedélyt, hogy beléphessenek a “tiltott területre”. Végül 5 óra alatt sikerült megtenni a 90 km-t Gangtok városáig. Nem sok választásuk volt, itt is hegyoldalba építkeztek, de most kivételesen nem lépcsőzéssel kezdtük az ismerkedést, inkább a főutcán kerestünk szállást. A negyedik hely végre árban is megfelelt, ott lepakoltuk a hátizsákokat. A közeli piacra sétáltunk először. Még mindig sikerült eddig nem látott zöldségekre és gyümölcsökre bukkannunk. A piac mellett helyezkedett el a város másik fő intézménye, a mozi. Éppen Superman vs. Krrish harc dúlt Indiában. Ez utóbbi film indiai eredetű és szintén egy szuperhősről szól. Az újságokban olvashattuk, hogy győzte le Bollywood Hollywood-ot, Superman ugyanis nagy bukás volt Krrish-hez képest. Egy héttel korábban elkeltek a jegyek és ennél a mozinál is tömegek vártak bebocsátásra. Sajnos angolul nem játszották, pedig megnéztük volna! Ekkor már éreztünk magunkban egy kis erőt a lépcsőzéshez és felbaktattunk a sétálóutcába. Kínait vacsoráztunk, aztán megnéztük az üzletek kirakatait. A kínálaton feltűnt, hogy megnyitották a határt Kína fele, ugyanis egész Indiában nem láttunk ennyi elektronikai készüléket, főleg nem ilyen moderneket. Délebbre csak zöldséget árultak az utcai standokon, itt DVD lejátszót is. A határ megnyitásáról az újságban is olvastunk. A cikk szerint inkább a kínaiak fognak az egészből hasznot húzni, ők ugyanis országutat építettek a határig, míg az indiai oldal gyalogösvényben végződik. Ráadásul mit tudna India exportálni, amire Kínának szüksége van? Bezzeg az olcsó kínai áruk már el is lepték a határhoz közeli területeket. Reméljük, harcok már nem lesznek és Kína megelégszik a kereskedelmi térhódítással. Éjszaka alvás helyett szúnyogvadászattal telt az idő. Éjfélkor egy autó nagy dudálást rendezett az ablak alatt, hajnalban pedig meghozták a csirkéket, majd a túrót. Ezt az ablakunkból követhettük végig. Reggel 9-kor ismét dzsipbe szálltunk és átautóztunk a szemközti hegyen lévő Rumtek kolostorához. Útközben rizsföldek, bambuszerdők és imazászlók tették változatosabbá a tájat. Miről híres ez a hely? Ide menekültek Tibetből a fekete süveges buddhista szerzetesek és itt építették fel a kínai kulturális forradalomban lerombolt kolostoruk mását az 1960-as években. A kolostorba vezető feljárót imamalmok szegélyezik és az egész épületkomplexum nagyon impozáns. A környéken sok-sok színes imazászlót lenget a szél. A 17.Gyalwa Karmapa, azaz a rendfőnök idén ünnepelte 21.születésnapját és ő a tibeti buddhizmus második legfontosabb alakja a Dalai Láma után. Pont jókor érkeztünk ahhoz, hogy részt vegyünk a vörös ruhába öltözött szerzetesek reggeli imádságán. Nem maradtunk sokáig, de azt megfigyeltük, hogy egy csendes, mormolós, meditációs szakaszt hangszerekkel kísért hangos éneklés követ. Innen az Arany Sztúpához mentünk, amelyben az előző rendfőnök hamvait őrzik. A bejáratnál két szerzetest találtunk, az egyik egy tankönyvet tanulmányozott, a másik két mobiltelefont. A technika vívmányai nem ismernek korlátokat! Gangtokba visszatérve a Tibetológiai Intézetet kerestük fel. A földszinti múzeumban sok érdekes buddhista ereklyét láttunk: faliszőtteseket, 11 fejű 42 karú szobrot a IX.századból, emberi csontból készített trombitát, koponyából kelyhet, XI.századi szútrát, Buddha szobrokat. Az emeleten egy tibeti könyvtár kapott helyet, amelynek vitrinjei mögött 2 falap közé préselve őrzik a szövetbe burkolt kéziratokat. (Ide belépve érzi át az ember igazán a Leslie L. Lawrence könyvek hangulatát!) A tibeti stílusban épült intézet mögött fiatal szerzetesnövendékek kolostora található. Miközben őket látogattuk, rázendített a monszuneső. A kabinos felvonó épületében vártuk meg, hogy elálljon. Egy közeli étteremben ismét kínai ebédet választottunk, majd visszasétáltunk a szállásra. Szombaton ránk virradt utolsó napunk Gangtokban. Nem akartuk vesztegetni az időt, egy motoros riksával vitettük fel magunkat az Enchey Gompa-hoz, a város fő kolostorához. Sok helybéli érkezett ugyanebben az időben, akik étel- és pénzáldozatot helyeztek el az oltáron. Kifelé menet mi is végigpörgettük az imamalmokat. Visszaúton könnyen voltunk, csak lefelé kellett sétálnunk. Indulás előtt még megkóstoltuk a momo-t, amely raviolihoz hasonló tibeti étel. Délben pedig újra bezsúfolódtunk egy 10 utasos dzsipbe, amely ezúttal gyorsabbnak bizonyult és 4 óra múlva ismét Darjeeling utcáit koptattuk. Régi szállásunkon ismerősként üdvözöltek, még a bejelentkezési papírokat sem kellett újra kitöltenünk. Törzshelyünkön megvacsoráztunk és egy csésze tea mellett elolvastuk az aznapi sajtót.
Vasárnap végre azt tettük, amit a hely szelleme megkívánt és felkerestük az egyik teagyárat. Munka ugyan nem volt, de egy fiatal önkéntes idegenvezető elmagyarázta a szükséges tudnivalókat. A Happy Valley Tea Estate gyára 103 éves és jelenleg 300 embert foglalkoztat. 150-en szedik folyamatosan az új hajtásokat, kivéve a téli hónapokat, amikor pihentetik a bokrokat. A cserjéket kb. 80-100 éves korukban cserélik le újakra. Egy munkás átlagosan 12 kg levelet szed naponta, amiért 80 rúpiát vághat zsebre. Ez egy hónapban 10 ezer Ft-os keresetet jelent. Panaszkodhatunk ezek után, hogy mi miből élünk meg Magyarországon? Visszatérve a tényekre, Darjeeling környéke India teatermelésének 25%-át adja. A leveleket leszedik, megszárítják, majd méretük szerint osztályozzák. A legjobb minőség a Golden Flowery Orange Pekoe, amely töretlen levelet jelent. Amit mi filteres formában fogyasztunk, az csak az összetört maradék. A gyár melletti egyik kunyhóban öreg néne kínálja a legjobb minőségből készült 5 másodperces teáját. Vendégkönyvében más magyarok bejegyzéseire is rábukkantunk. Mindenkinek tetszett a hely, nem csak mi voltunk elragadtatva Darjeelingtől! Megkérdeztük tőle, milyen nyelven beszélnek egymás között és kiderült, hogy nepáliul. A bengálit nem is értik, pedig ahhoz a tartományhoz tartoznak! A teaültetvény után a botanikus kertben barangoltunk, ahonnan a helyi bazársoron lyukadtunk ki. Ennek a közelében fogtunk egy “share jeep”-et, amivel átfurikáztunk a 8 km-re található Ghoom-ba. Egy 1875-ben épült kolostorra voltunk itt kíváncsiak, amelynek belsejében 5 méteres Maitreya Buddha üldögél. Szemerkélő esőben tettük meg az oda vezető utat, de zárt kapukra leltünk. Sem szerzetest, sem kapuőrt nem láttunk a közelben, csupán két kutya lustálkodott a bejáratnál. Vártunk egy kicsit és nemsokára láttuk, hogy egy helybéli lép be a külső kapun. Először megmosakodott a tetőről lefolyó vízben, aztán ivott is belőle. Amikor mutattuk neki, hogy zárva a kapu, elment egy szerzetesért és kinyittatta. Ezen templom belsejében kivételesen megengedett a fotózás. Amíg mi kihasználtuk az alkalmat, ő elhelyezte adományait az oltárokon. Ételeket, színes sálat és pénzt ajánlott fel, majd füstölőkkel is körbejárta a helységet. Az ennivalót valószínűleg a szerzetesek fogyasztják el, a pénzből pedig a kolostort tartják fenn, valamint a növendékek oktatását biztosítják. A falon szép festményeket láttunk, a vitrinekben pedig a tibeti könyvtárban látott módon őrizték a kéziratokat. A faluba visszatérve láthattuk, hogyan készülnek itt is a foci vb döntőjére: az egyik utcában francia, a másikban olasz zászlókat akasztottak ki. Néhány helyen még nem szedték be az argentin lobogókat sem. Azt terveztük, Darjeeling-be visszafelé vonatozunk, de nem bírtuk kivárni a hosszú késést, inkább újra dzsipbe szálltunk. A vasútállomásnál tetettük ki magunkat, ahol egy hindu templomot néztünk meg közelebbről. Persze szakítottunk időt a gőzmozdonyok szemrevételezésére is. Mindegyiknek volt neve és a Himalayan Bird feliratún még egy évszámot is találtunk: 1889. Nem mai darabok, az biztos és már csak rövid távon használják őket! A szállásra visszatérve nagy meglepetésben volt részünk. A tévében magyar nyelvű filmet vetítettek, méghozzá a viszonylag új, “Sorstalanság” című, Nobel-díjas írónk könyvéből készült darabot. Nocsak, kultúrálódik India? Rájuk fér! Reggel korán keltünk és izgatottan vártuk az utazást a kisvasúton. Már fél órája el kellett volna indulnunk, de a mozdonyt még nem tolták be a szerelvény elé. Ez volt azonban a mi szerencsénk! Hiába utazgattunk ugyanis az elmúlt egy hétben a Himalája és a világ 3. legmagasabb csúcsa körül, nem sikerült megpillantanunk. Július 10-én, 9:30-kor azonban előbukkant a felhők közül és 5 kerek percig csodálhattuk a 8600 méter magas Khangchendzongát Darjeeling vasútállomásáról. Felejthetetlen búcsúajándék volt és fülig érő mosolyú élmény! Nem sokkal ezután vonatunk is útnak indult. A hosszú útra dízel mozdonnyal indították. Ha legközelebb mennénk, biztos, hogy nem az első kocsiba kérnénk helyjegyet, ugyanis akárhányszor kereszteztük a közutat (márpedig jó sokszor), annyiszor süketültünk meg a hangos vonatfüttytől. Erre azonban szükség volt, ugyanis vasúti jelzőlámpát nem helyeztek el ezen a szakaszon. Ha jött a vonat, a piacosok beszedték áruikat a sínekről. Egy helyen kint felejtettek egy reklámtáblát, amit el is sodortunk. A lassú haladás ellenére is érdekes volt az út. Ghoom előtt például egy spirálpályán keringve nyertünk magasságot, máshol karnyújtásnyira haladtunk el mohás-páfrányos sziklafalak mellett. 33 kilométer megtétele után azonban leszállítottak mindenkit a vonatról, visszakaptuk a jegy árának egy részét és dzsippel kényszerültünk folytatni az utat. Angolul senki nem beszélt, így fogalmunk sincs, mi történhetett. Sajnáltuk, hogy így alakult, mert szívesen végigutaztunk volna az egész szakaszon. Az Európában 7 személyesnek számító dzsipbe itt pontosan dupla annyi embert zsúfoltak. 13 utas és a sofőr volt a mérleg. Szerencsére 2 óra alatt célba értünk, mert nem tudni, meddig bírta volna a hátsó lépcsőn álló fiatal srác. Mivel a dzsip sokkal gyorsabb volt a vonatnál, temérdek időnk maradt a kalkuttai szerelvény indulásáig. Elsétáltunk egy hotelig és ebédeltünk egy kis ehető kínai ételt (csak ez az alternatíva az indiai mellett). Utána a váróteremben olvastunk, kártyáztunk, majd felvettük a csomagokat és elhelyezkedtünk a vonaton. Este 8-kor indult, de már egy órával korábban beszállhattunk.
Reggel 6:15-kor arra ébredtem, hogy egy csótány mászik előttem a falon. Ennél kellemesebb ébredést is el tudok képzelni! 8 óra előtt értünk Kalkuttába, azaz új indiai nevén Kolkata-ba. Először elsétáltunk a Chandi Chowk metróállomásig, de nem találtunk a környéken megfelelő szállást. Inkább metróra szálltunk és a Park Street környékén próbálkoztunk - több szerencsével. A Hotel Crystal nem volt drága és igényeinknek is megfelelt. (Én főleg a meleg víznek örültem, mert a 40 fokos hőség ellenére sem könnyű megszokni a csapvízben való fürdést.) Reggeli után ismét metróra ültünk (a nagyvárosi közlekedés előnyei) és a vasúti jegyfoglaló irodába utaztunk. Még épp időben, ugyanis az utolsó két jegyet vehettük meg 3A osztályra. Ez volt utolsó vonatos utunk, amellyel Chennai-ba igyekeztünk, ahonnan repülőnk indul 4 nap múlva. A külföldieknek fenntartott légkondicionált iroda tisztának és kultúráltnak tűnt, amíg meg nem láttunk egy méretes patkányt átfutni a terem közepén. Ez persze India, nem kell semmin csodálkozni. Minket sem zavart annyira, hiszen Delhiben egy kisegérrel aludtunk egy szobában. Az utca végén befizettünk egy sétára a Millenium Parkba, amely a folyóparton található. Fényképezni szigorúan tilos, valószínűleg a Howrah-híd miatt, amely stratégiai jelentőségű. A közeli ház tetején focilabdának álcázott hatalmas radar rejtőzik. Visszaúton sétáltunk egy darabig és közben megfigyeltük a városra jellemző sajátosságokat. Sokkal több hajléktalant láttunk az utcán, mint más nagyvárosokban. A helyi buszok oldalán fa lécekkel foltozzák a lyukakat. A kipufogókból dől a korom. A villamosok ablaka helyén drótkerítés feszül. Egyes részeken környezetkímélő, emberek által vontatott “gyalogos hintók” közlekednek. Nekik még arra sincs pénzük, hogy biciklivel könnyítsék meg taxis munkájukat. A parkok tiszták, de csak azért, mert jegyet kell váltani a belépéshez. Az utcákon ugyanúgy főznek, esznek, mosakodnak, mint India más részein. Ekkor már indiai ételre ránézni sem bírtunk, így nagyon megörültünk, amikor egy Domino pizzériára bukkantunk. Miközben jól belaktunk, kint eleredt az eső. Erőteljesen zuhogott és nem tűnt úgy, mintha alább akarna hagyni. Egy idő után azonban kénytelenek voltunk visszaindulni a szállásra. Járdát azonban már nem találtunk, bokáig-lábszárig ért a víz. A szállásunkhoz vezető utca teljesen víz alatt volt! Az autók hullámokat gerjesztettek, amikor végighajtottak, ezek pedig becsaptak az üzletek ajtaján, illetve minket is combig beterítettek. Ez a szakasz volt a legnehezebb. 200 métert kellett megtenni a koszos, sárga, térdig érő vízben. Körülöttünk mindenfelé szemét és rothadó hulladék úszott. Rosszul voltam, ahányszor hozzáért valami a lábamhoz a víz alatt, mindent patkánynak hittem! A szálláson jól esett volna egy hipós fürdő! Éjszaka azonban nem esett és reggelre nyoma sem volt a víznek. Beültünk a szállással szembeni internetezőbe és elolvastuk friss leveleinket. Megjött a várva-várt ajánlat a kínai utazási irodától! Sok örömet azonban nem okozott. Csak kísérővel lehet átkelni Kínán, amelynek költsége 3 hétre 1,4 millió Ft. Honnan vennénk ennyi pénzt? Félig számítottunk ilyesmire, mégis szomorúan vettük tudomásul, hogy ki kell hagynunk egy újabb részt és ismét meg kell szerveznünk az autó hajóztatását. Akkor most merre menjünk haza? Újabb megoldandó kihívás, de állunk elébe! A nap maradék részét a környékbeli látnivalók felkeresésével töltöttük. Befizettünk egy csillagokról szóló előadásra a planetáriumba, megnéztük a St. Paul katedrális belsejét és elsétáltunk a Victoria Memorial impozáns épületéhez és az azt körülvevő kerthez. A szállásunk közelébe érve egy német rendszámú Land Rover Defenderbe botlottunk. Eva és Daniel egy fél karikára vállalkoztak: Németországtól Ausztráliáig utaznak. Beültünk egy kávézóba és megosztottuk egymással eddigi tapasztalatainkat. Kiderült, hogy Indiában nem sikerült az autóban aludniuk. Bárhol álltak meg azonnal körbevették őket a helyiek és épphogy csak be nem másztak az utastérbe. Egy kisebb karambolt is elszenvedtek, ami az indiaiak vezetési stílusa mellett nem csoda, de sem ők sem autójuk nem sérült meg komolyabban. Másnap kijelentkeztünk a szállásról, majd eltaxiztunk a Fairlie Ghat-ig, ahonnan komppal keltünk át a folyó túloldalára. A hajó olyan régi volt, hogy már csak a rozsda tartotta össze, de a helyiek nap, mint nap ezzel közlekednek, ugyanis a hidakon gyakori a forgalmi dugó. A komp pont a vasútállomásnál köt ki. Ott megebédeltünk, majd 3-kor felszálltunk a Chennai felé induló gyorsra, amely börtönünk volt az ezt követő 27 órában. Az árusok folyamatosan járták a vonatot, így sem élelemben, sem innivalóban nem volt hiány. A táj nem volt túl változatos. Rizsföldek, nádtetős kunyhók, pocsolyában dagonyázó bivalyok váltogatták egymást. Néha áthaladtunk egy-egy szemetes városon, de ritkán álltunk meg. Az éjszaka nyugodtan telt, reggel pedig a vasutas pincérektől lehetett rántottás reggelit venni. A következő megállónál felszállt az újságárus, elolvastuk a friss híreket, kártyáztunk, játszottunk “Ki nevet a végén”-t és szép lassan eltelt az idő. Délután 6-kor érkeztünk a Chennai Central Station-re, bezártuk a csomagokat, majd elindultunk megkeresni a postát, hogy feladjuk maradék képeslapjainkat. A déli város tisztábbnak és egy fokkal fejlettebbnek tűnt, mint az északiak. Elhaladtunk a nagy kórház, majd az egyetem mellett, ahol az egyik mobil szolgáltató szervezett zenés összejövetelt a diákoknak. A postától a metróként funkcionáló külvárosi vonattal utaztunk vissza csomagjainkért, majd ugyanezen vonattal jutottunk ki a reptérre. Véletlenül a női szakaszba szálltunk, ahol 2 rendőrnőn kívül senki nem utazott, ők pedig megengedték, hogy maradjunk. Az egyedüli nehézséget a reptér és a vasútállomás közti 6 sávos út átszelése jelentette, az autók ugyanis semmibe veszik a gyalogosokat. (Mi az indiai gyalogos utolsó gondolata? Azt hittem, nekem volt elsőbbségem!) Elhaladtunk a beltéri váró mellett, amely egy épületben található a nemzetközivel. Ide azonban már csak a jegy bemutatásával léphettünk be. Becsekkolás után elköltöttük maradék rúpiánkat, majd tévézéssel múlattuk az időt a hajnali 2:30-as indulásig. Amikor elszakadt a repülő a földtől, megkönnyebbülve sóhajtottunk fel. Végre elhagyjuk azt az országot, ahol egész utazásunk során a legrosszabb tapasztalatokat szereztük és eddig az egyetlent, amiről biztosan állítjuk, hogy ide bizony nem kívánunk visszatérni.

Előző | Következő

Bea & Joe

400 nap alatt a Föld körül…

Oldalak

Kategóriák

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Véletlen kép

Meta

Cornwall-i kirándulás képei

India 2009, Chennai, Kerala és Dél-India