Bea & Joe

2006. július 1. szombat |  Nyomtatás

Az Air India légitársaság nem tett ránk túl mély benyomást. Ráadásul becsekkoláskor tudtuk csak meg, hogy a gép először Delhiben száll le, majd egy órás várakozás után indul tovább Mumbaiba (Bombay új neve). Végül 8 órás repülés után landoltunk India nyugati partján. Helyi idő szerint még csak 6 óra volt, ugyanis 2 és fél órát nyertünk a nyugati irány miatt. Valószínűleg a belföldi reptérre érkeztünk, mert nagyon jelentéktelen hely volt, az egy szem pénzkiadó automatájuk pedig nem működött, úgyhogy dollárt kényszerültünk beváltani. Némi segítséggel sikerült megtalálni a buszmegállót, majd a megfelelő buszt. Egyedül nem ment volna, mert a hindu nyelvismeret hiányában a buszok feliratát nem tudtuk elolvasni. A fapados busz tömve volt emberekkel és fél órás zötykölődés után érkeztünk meg a vasútállomásra. Innen a külvárosi vonattal jutottunk be a belvárosba. A vasúti sínek nyomtávja valószínűleg Indiában a legszélesebb, ezért a kocsikat is jóval nagyobbra lehet építeni. Mi a nagyon egyszerű másodosztályon utaztunk, ahol hosszú fapadokra lehetett leülni. Az ablakokon üveg helyett csak rács volt, a plafonon ventillátorok, hogy kibírhatóbb legyen az állandó hőség. A vonaton szinte csak férfiak utaztak és a körülöttünk ülők folyamatosan minket bámultak. Erről már korábban hallottunk, így nem jöttünk zavarba. Ahogy közeledtünk a városközponthoz, úgy telt meg egyre jobban a vasúti kocsi, a végén már a lépcsőn is utaztak. A tetőre a villamosítás miatt nem ülhetnek, pedig a régi filmekben ugye ezt láttuk. Este 10-kor érkeztünk meg a főpályaudvarra, amely már Chhatrapati Shivaji Terminus (CST) néven ismert. Az épület nagyon szép, gótikus stílusú, még az angolok építették 1887-ben és akkor Victoria Terminus-ra keresztelték. Mivel késő éjszaka nem akartunk szállás után futkozni, kivettünk egy szobát az állomással szemközti Hotel City Palace-ban. Másnap kisebb eltévelyedés után végül taxival vitettük magunkat az előzőleg kinézett szálláshoz. Miután lepakoltunk, elindultunk felderíteni a 16 milliós várost. Mintha a középkorba csöppentünk volna. Az emberek az utcán főznek, esznek, mosakodnak, ott végzik dolgukat, ahol éppen eszükbe jut, így a bűz szinte elviselhetetlen. Higiéniáról még biztosan nem hallottak, az utcai standosnál enni egy európainak előre kitervelt gyomorrontás. A tehenek az autók között sétálnak vagy a sarkon fekszenek, ellepve legyekkel és fű hiányában nejlonzacskón kérődznek. Kukát sehol nem látni, minden szemét az utcára kerül. A férfiak-nők aránya elvileg 60-40%, mi mégis szinte csak férfiakat láttunk az utcán. Ők kézenfogva, ölelkezve mennek, ami náluk a barátság jele. Nemcsak az utcán esznek kézzel, hanem az éttermekben is, de kizárólag a jobb kezüket használják, a bal más célokra való. Napközben bételt rágnak, amitől úton-útfélen pirosakat köpködnek. A köszönés, elköszönés nem divat, ha valamit vettünk, úgy dobták utánunk és nagyon távol állt tőlük, hogy megköszönjék a vásárlást. Későbbi tapasztalataink alapján ez így általánosságban egész Indiára jellemző. Már 10 hónapja folyamatosan utazunk, de ennyire kultúrálatlan társaságot nem láttunk egész utunk során. Gyorsan eldöntöttük, hogy csak annyi időt töltünk el ebben az országban, amennyi feltétlenül szükséges a híresebb látnivalók megtekintéséhez.
Bombay-ben a régi angol épületekkel kezdtük a városnézést, amelyeket talán építésük óta nem újítottak fel. Erre itt úgy tűnik, nincs pénz. Szombaton az i.sz. 450 és 750 között sziklába vájt barlangjairól híres Elefánt-szigetre kirándultunk. A hajók az India Kaputól indulnak, amelyet V.György angol király 1911-es látogatása után építettek meg. A barlangok közül csupán az első kettő említésre méltó. Ezekben Shivát ábrázolják különböző jelenetekben. A barlangok előtt majmokat láttunk. Ők egész jól tűrték a 38 fokos hőséget. Vasárnap reggel megvettünk előre 3 vonatjegyet. A turistákat külön ablaknál szolgálják ki, így hamar végeztünk. Ezután kijelentkeztünk a szállásról, leadtuk csomagjainkat a vasútállomás megőrzőjébe, majd kibuszoztunk a Chowpatty Beach feletti függőkerthez. Ez a helyiek kedvelt korzója lehet, ahol több család is megkérdezett minket, hogy készíthetnek-e velünk fotót. Sztárok lettünk Indiában! Este megnéztük a McDonalds-ban a foci vb aznapi meccsét, majd végre elérkezett az indulás ideje. Már csak 2A osztályra kaptunk jegyet (ez a drágább), amely légkondis és 2-2 ágyat rejt egy függönnyel lekerített rész. Megágyaztunk, betakaróztunk és 4:00-ra beállítottuk az ébresztőt, nehogy elfelejtsünk leszállni Aurangabadban. 4:25-kor futott be a szerelvény az állomásra és mi helyet foglaltunk a váróteremben, hogy megvárjuk, amíg kivilágosodik. A többiek a földön aludtak, mialatt mi egy kisegér szekrény alól induló élelemszerző körútját követtük figyelemmel. A felkelő nappal mi is szedelődzködtünk és szerencsére egy közeli szállóba a korai óra ellenére is befogadtak, ugyanis 24 órás check-in volt érvényben. Ez azt jelenti, hogy 24 óra múlva kell kijelentkezni, vagy különben még egy napot felszámítanak. Innen motoros riksával a buszállomásra vitettük magunkat és megkerestük az Ellora barlangjaihoz induló vidéki buszt. (Az első pár napban még viccesen fogja fel az ember, hogy milyen lepukkant és mocskos minden, de 4 hét alatt ezt könnyen meg lehet unni.) Végre világosban láthattuk a vidéki tájat. Erdők sehol, mindent megművelnek. A földeken még ökrökkel szántanak, vetnek és szalmakunyhókban élnek. Minden sárgának és száraznak tűnt. Ellora és Ajanta barlangjai a világörökség részét képezik. Ellora 34 sziklába vájt barlangja i.sz. 600-1000 között készült el. Ezekből a vallási nézet változása miatt 12 buddhista, 17 hindu és 5 jain stílusút különböztetnek meg. A mestermű a Kailasa templom, amely a világ legnagyobb monolit faragása és 7000 munkás 150 évnyi munkája fekszik benne. Az Elefánt-sziget barlangjai elbújhatnak Ellora mesterművei mögött. Itt minden templom külön műalkotás, élvezetes, de fárasztó bejárni őket. Az árusok folyamatosan megrohamoztak ajánlataikkal és itt is pózoltunk pár helyi turista kamerájának. Visszaúton elhaladtunk egy nagy erőd mellett, Aurangabadban pedig megnéztük kívülről “a szegény ember Taj Mahal”-jaként ismert Bibi-ka Maqbara mauzóleumot. Másnap a korai busszal útnak indultunk Ajanta barlangjaihoz. Kíváncsian vártuk, mit tartogathat Ellora után. Útközben láttunk egy hatalmas vadkant. Még a sofőr is lelassított, hogy jobban megnézhesse. Ajanta barlangjai félkörben helyezkednek el egy völgyben. A 30 sziklabarlang i.e.200 és i.sz.650 között adott otthont buddhista szerzeteseknek. Különlegességük a többi helyhez képest, hogy nem csak szobrokat, hanem festményeket is tartalmaznak. A freskók Buddha életének különböző eseményeit ábrázolják és elég jó állapotban megmaradtak. Mennyi munka lehetett a kemény sziklákba barlangokat vájni, utána pedig szobrokkal és festményekkel díszíteni? Ehhez tényleg Buddha segítségére volt szükségük!
Este már Jalgaon városában ettük a thali-t (többféle étel egy tálon, rizzsel, indiai kenyérrel) és ittuk a mango lassi-t (joghurthoz hasonló ital). Másnap reggel egy ausztrál nővel mentünk ki az állomásra, akinek egyedül 6 táskája volt. Mivel mi úgy döntöttünk, hogy a politikai helyzet alakulása miatt, Nepál meglátogatását egy következő alkalomra halasztjuk, a mi hátizsákunk csak nyári ruhákat tartalmazott és talán félig volt tele. Indiába nem érdemes sok ruhával utazni, hiszen mindig meleg van, a mosás pedig olcsó és másnapra kész. A vonaton “sleeper” osztályra szólt a jegyünk, ami egy fokkal jobb a másodosztálynál. Nem légkondicionált, 6 személyes egy légtér és nem adnak ágyneműt sem. Ventillátor azonban itt is van és az ágynemű sem hiányzott, hiszen ez alkalommal csak nappal utaztunk. A helyünkön már ültek, de kisebb vita és a jegyek egyeztetése után sikerült végre lepakolnunk. Útitársaink egy idősebb pár és néhány fiatal srác, akik az indiai légierő szerelői voltak. Épp egy 2 hónapos tanfolyamról tértek vissza a keleti partról és már harmadik napja ültek a vonaton. Elég jól elbeszélgettünk velük és sok mindent megtudtunk az indiai életről. A kasztrendszer még mindig létezik. A házasságot a szülők rendezik el, ők választják ki, hogy az asztrológia alapján ki a legmegfelelőbb pár gyermeküknek, illetve mikor kerüljön sor a nagy eseményre. Mivel hisznek a reinkarnációban, megpróbálják ugyanazt a párkombinációt létrehozni. Előfordul, hogy a férj csak az esküvő napján látja először leendő feleségét. Régebben, ha a férj meghalt, az asszonyt is máglyára dobták, hogy együtt szülessenek újra. Még 1987-ben is volt rá példa, hogy egy 18 éves nő (állítólag önként) imákat mormolva égett halálra férje máglyáján, 7 hónapos házasság után. A helyiek annyira nagyra értékelik az ilyen cselekedetet, hogy fél millió zarándok látogatott el az esemény után a faluba, adományaikból pedig templomot emeltek a tiszteletére. Ezután hozták a törvényt, amely betiltotta az asszonyégetést. Azért India is a modernizáció útjára lépett és előfordul, hogy egyes fiatalok szerelemből házasodnak vagy esetleg a szülők több jelölt közül engedik kiválasztani fiuknak a megfelelőt. Valószínűleg ebben a sok Bollywood filmnek is szerepe van. Az indiai filmgyártás a világon a legnagyobb, 2,5 millió embernek ad munkát, központja Mumbai. Évente több, mint 200 filmet forgatnak, egy részét külföldön, pl. Svájcban vagy Szingapúrban. A filmek többsége romantikus, hiszen az emberek azért járnak a moziba, hogy elszakadjanak a mindennapi élet szenvedéseitől és erőt merítsenek a sok “happy end”-ből a folytatáshoz. Minden filmben énekelnek és táncolnak, ami persze még jobban elnyújtja az amúgy is hosszú produkciót. Volt szerencsénk a repülőn végignézni egy ilyen alkotást. Nem semmi, az biztos! Nekem tetszett, különösen a tánc. A fiúk a vonaton két betétdalt is elénekeltek nekünk valamelyik filmből. Megtudtuk még, hogy a tehenek szentek, de a tejüket meg lehet inni (a bivalyét is), a bikákat azonban munkára is be lehet fogni. Egyes államokban bűncselekménynek számít a tehén elütése és a fa kivágása (olyan kevés van már belőle). A vonaton folyamatosan jöttek-mentek az árusok. Legtöbbször “chai”-t árultak, ami nem más, mint tejes tea. (Próbáld ki otthon! Tégy egy pohár cukros tejbe egy teafiltert és máris azt ihatod, amit egész India!) Az állomásokon felszálltak kéregetők és nőnek öltözött férfiak is, akikről újdonsült ismerőseink azt állították, hogy se nem nők, se nem férfiak, a harmadik nemhez tartoznak és nem dolgozhatnak sehol, kéregetésből kell magukat eltartani. Jól elszórakoztunk a fiúkkal és hamar eltelt a 11,5 óra, megérkeztünk Ahmedabadba. Itt csupán annyi időnk maradt, hogy megvacsorázzunk és már folytathattuk is utunkat Udaipur felé. Még Mumbai-ban megvettük a szálláson a lepedőt, így volt mivel megágyaznunk. Éjszaka átvonatoztunk Gujarat tartományból Rajasthan-ba (3-szor nagyobb hazánknál 60 millió lakossal), amely már Pakisztánnal határos. Reggel 8:30-kor meg is érkeztünk Udaipur állomására. Innen motoros riksa vitt minket az óvárosba, amely a festői Pichola-tó partján fekszik. Könyvünk a Lalhgat vendégházat ajánlotta szállásnak és tényleg bevált. Szobánk ablaka a tóra nézett, ágyunk felett pedig szúnyogháló volt. Elindultunk felfedezni a “romantikus” várost, amely tele van palotákkal, templomokkal és régi nagy lakóházakkal. A tóparton nők mostak és gyerekek fürödtek. Kora délután megéheztünk és a sok tetőterasz egyikén ebédeltünk. Igaz, ehhez fel kellett ébreszteni a szakácsot, ugyanis ők 2-től 6-ig sziesztáznak. Az étel lassan készült, a kilátás azonban kárpótolt. A tavon két mesterséges sziget található, mindkettőn palota. A nagyobbik szállodaként működik, a kisebbik azonban látogatható. A tóparton a hatalmas City Palace, a város büszkesége, a távoli hegyen pedig a Monsoon Palace, amely az esti órákban kivilágítva mutat igazán jól. Ebéd után barangoltunk egyet a világhálón, majd a szűk utcára kilépve egy hatalmas elefánttal találtuk szembe magunkat. A mellettünk álló boltos elmagyarázta, hogy minden nap ugyanaz a sztori játszódik le: az elefánt gazdája megpróbálja hazafelé terelgetni az ormányost, ő azonban még korainak találja az időpontot, így visszafordul. További nógatással azonban rá lehet venni a hazaútra. A hajcsár pont előttünk szállt fel az állatra. Először az ormányra állt, amit az elefánt ezután a fejéhez emelt, onnan pedig a kis emberke egyszerűen átlépett a fejre, majd máris az állat hátán ült, a nagy kosárban (ami valószínűleg a turistáknak készült). Összeszokott csapatnak tűntek. Első benyomásaink alapján kellemesen csalódtunk a helyben. Nem volt nagy tömeg, nem akaszkodtak ránk folyamatosan az árusok, így viszonylag nyugodtan sétálhattunk az óvárosban. A csodás naplementét szállásunk teraszáról néztük végig. A víz felett madarak köröztek, legalábbis először azt hittük. Amikor azonban elkezdtek kirajzani a városból és pont előttünk szálltak el, akkor jól láttuk, hogy ezek bizony denevérek, méghozzá az Ausztráliában látott repülő róka hasonmásai. Nem gondoltuk, hogy ekkora tömegben laknak Udaipur-ban. Másnap egy díszesen faragott templom útbaejtésével érkeztünk a városi palotához. A City Palace a maharadzsák otthona volt sok-sok nemzedéken át. A városalapító maharana kezdte el építeni a XIV. században, majd minden uralkodó tett hozzá egy darabot saját elképzelése szerint. Nagy része most múzeum, amit 2 óra alatt sikerült bejárnunk. A régi idők eseményeit és az uralkodók kedvelt időtöltéseit miniatűr festményeken örökítették meg. Egy képen általában az egész folyamatot láthatóvá tette a művész, azaz ha 5 tigrist látunk, az általában egy és ugyanaz, csak különböző idősíkban ábrázolva. Sajnos a régi berendezésekből nem sok maradt meg, így inkább az építészeti érdekességek dominálnak: csipkézett ablakok, alacsony ajtók, díszesen faragott oszlopok és kupolák. Egyes szobák belsejét tükörrel borították és színes üveggömböket lógattak le a plafonról. Manapság kissé giccsesnek tűnik. Sajnos fényképezni nem tudtunk, így csak kívülről van megörökítve a városi palota. A múzeum után hajókázni indultunk a tavon. A hosszabb túrát választottuk, ami megkerüli a szállodás Jagniwas szigetet és kiköt Jagmandir szigetén, amelyet kőelefántok őriznek. Étterem és kis múzeum található rajta, nagy előnye azonban a pazar kilátás minden irányba. A 42 fokos hőségben azonban nem volt túl sok kedvünk nézelődni, inkább az árnyékot kerestük a fotók elkészítése után. Este még utolsó programként beneveztünk egy táncelőadásra. Nagyon élvezetesnek bizonyult az egy órás műsor. A két zenész dobbal és indiai harmonikával szolgáltatta a hátteret. Volt rövid bábelőadás, tánc tüzes edényekkel, anyagkorsókkal és mindenféle csörgőkkel. Nincs turistaszezon, ezért nem voltunk sokan, mégis nagy tapsot kaptak az előadók.
Udaipur és következő célpontunk, Jodhpur között a legegyszerűbb közlekedési mód a buszozás. Már reggel 8-kor kint voltunk az állomáson és helyet foglaltunk az egyik, nyugdíjkorhatárt rég elért, járműnek nehezen nevezhető alkalmatosságon. A leghátsó sorba ültünk, ami nem bizonyult a legjobb ötletnek. Itt volt ugyan a legnagyobb hely, de itt is dobált legjobban a busz a gödröknél (amikből az indiai utak nem szenvednek hiányt). Ráadásul ahogy közeledtünk célunkhoz, érezhetően egyre melegebb lett. Az ablakrácson a kezdeti reggeli hűvös szellő helyett forró levegő áramlott befelé, mintha hajszárítóval fújtak volna az arcunkba. Valahogy azonban kibírtuk a hőséget és a 7 órás rázkódást, és végül megérkeztünk a Kék Városba, amely már a Nagy Thar Sivatag határán húzódik. Nem mai darab, ugyanis 1459-ben alapították. Hatalmas, bevehetetlen erődje, a Meheranghar egy dombtetőn magasodik a házak fölé. Közelében találtunk mi is szállást. Estére találkánk volt a vonaton megismert egyik szerelő sráccal. Elvitt minket egy légkondis étterembe és rendelt is a számunkra többnyire ismeretlen ételeket tartalmazó étlapról. Igaz, őt Kalkuttából rendelték ide, így a kelet-indiai ételeket jobban ismeri, de nagy részüket sikerült elmagyaráznia angolul. Kishore 3 nyelvet is beszél: a hindit, az angolt és a bengálit. (Indiában hivatalosan 19 különböző nyelven beszélnek, amelyek közül megpróbálták a hindit általános nyelvvé tenni, de a déli részeken ez ellenállásba ütközött, ezért továbbra is az angol a tanult emberek közös nyelve. A pór nép meg ne utazzon vagy mutogasson…) Az este kellemesen telt, jól elbeszélgettünk és belakmároztunk a finom ételekből. Meg is lett a böjtje, egész éjszaka a fürdőbe jártunk. Joe aztán reggelre be is lázasodott, így úgy döntöttünk, elhalasztjuk a továbbutazást és átköltözünk egy légkondis szállásra. Ott megtudtuk, hogy előző nap 46 fok volt, szóval elképzelhető, hogy a nagy hőség is közrejátszott rosszullétünkben. Persze várható volt, hogy az indiai konyha előbb-utóbb betesz a gyomrunknak és egész jó eredmény, hogy 10 napig bírtuk. Vizet csak palackozottat ittunk és fogmosáshoz is azt használtunk, tehát ez nem lehetett az ok. Egész nap pihentünk, tévéztünk és a szobaszervízzel hozattunk sajtos melegszendvicset ebédre. Hétfőre Joe lázmentes lett, a gyomrunk azonban nem volt az igazi. Azért elsétáltunk az erődig, ahol a szokásos, az indiaiaknak vásárolhatóhoz képest tízszeres árú turistabelépő mellé végre némi szolgáltatás is dukált: térképet és audioguide-ot, azaz fülhallgatós idegenvezetőt kaptunk! Ebből megtudtuk, hogy az erőd a maharadzsa tulajdona, aki politikai hatalommal már nem bír, azonban nyitott a nyugati dolgok iránt és megpróbálja a térséget a turizmus útján felvirágoztatni. Családjával egy másik kastélyban él, nem messze a várostól. Az erődbe kanyargós úton és 8 kapun át lehet bejutni. A másodiknál még látszanak ágyúgolyók nyomai, az utolsó mellett pedig azoknak az özvegyeknek a kézlenyomatai, akik 1843-ban a maharadzsa halála után a kapun áthaladva férjük máglyájára vetették magukat. A múzeumban elefántszékeket, miniatűr festményeket és fegyvereket is láthattunk többek között. A felső emeletről szép kilátás nyílt a lent elterülő városra. Végre egy érdekes és jól prezentált indiai látványosságot nézhettünk meg. A nagy hőség miatt úgy döntöttünk, nem nyomulunk beljebb a sivatagba és Jaisalmer megtekintése nélkül indulunk a fővárosba. A szálláson felajánlották, hogy fél napot is maradhatunk, azaz késő estig, mivel az éjszakai vonatra váltottunk jegyet. A járat azonban több, mint 3 órás késéssel futott be az állomásra, így végül 1:10-kor kezdtük meg az utazást. Másnap délután 2-re értünk Delhibe. Első dolgunk volt, hogy megváltsuk a jegyeket a következő útirányokra, Agrába és onnan Varanasiba (ez a járat csak hetente egyszer közlekedik, így félő volt, hogy várólistára kerülünk). Az állomáshoz közel kerestünk szállást, egy bazáros részen, ahol folyamatosan el akartak adni valamit, ahogy végigmentünk az utcán. Késő délután még elsétáltunk a Connaught Place elnevezésű modernebb városrészbe, ahol kiderült, hogy elkészült a metróból egy szakasz, ami már használható. Ennek kipróbálását azonban másnapra halasztottuk.
Delhi óvárosának nagy részét a Red Fort, azaz a Vörös Erőd foglalja el, amely 1648-ban készült el. Homokkő falai mintegy két kilométer kiterjedésűek, magasságuk pedig 18 és 33 méter között váltakozik. A nyugati Lahore-kapun keresztül jutottunk a falak mögé, ahol először két múzeumot tekintettünk meg, majd a keleti oldal márványépületeit, a nyilvános fogadótermet, a magán fogadótermet, a királyi lakosztályt, a fürdőket és a mecsetet. A kerti séta közben megpihentünk egy teázóban, ahol egy helyi édességet is kipróbáltunk. Az erődből biciklis riksával vitettük magunkat a Jama Masjid mecsethez, amely a legnagyobb Indiában, akár 25 ezer ember befogadására is alkalmas. Az egyik 40 méteres tornyába a lábbeli levétele után fel lehet jutni a keskeny lépcsőkön és a jutalom a fantasztikus kilátás minden irányba. A városnézést kénytelenek voltunk felfüggeszteni az Air India légitársaság helyi irodájának nyitvatartási ideje miatt. Erre a napra terveztük be ugyanis, hogy megvásároljuk a visszaútra szóló jegyet Malajziába. A világ körüli kombináció ugyanis csak egy irányba érvényes, így Bombay volt az utolsó desztináció, amit elértünk vele. Innen már egyedi repülőjegyekkel jutunk csak tovább. Jó másfél órás várakozás után, pár perccel záróra előtt kerültünk sorra. A jegy ára éppen belefért az általunk kigondolt árkategóriába, így nem folytattuk tovább a keresést, eldőlt, hogy július 15-ig maradunk és Chennai (régi nevén Madras) lesz indiai körutunk utolsó állomása. Rövid megjegyzés a helyi kultúráltságról: a mellékhelyiségbe vezető folyosó falát végig bételtől vörös köpésnyomok díszítették (és ide az a réteg jár, aki megengedheti magának, hogy repüljön!). Mivel közel voltunk a metróállomáshoz, úgy láttuk, elérkezett az alkalom, hogy kipróbáljuk az új földalattit. A lenti kiállításból megtudtuk, hogy az építkezés 80 százalékát egy japán bank finanszírozta. Az új közlekedési forma fő funkciója az erősen szennyezett főváros mentesítése a régi buszoktól. Számok igazolják, hogy már a kezdeti szakaszban beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Mi csupán két megállót utaztunk és már meg is érkeztünk Új-Delhibe a Parlament épületéhez. Itt a washingtoni National Mall-hoz hasonló parkosított sétány köti össze az India Kaput az elnöki rezidenciával. Meglepően tiszta volt a hely, még szemetesládákat is láttunk a parkban, ahol családok piknikeztek és gyerekek fociztak. A kis tavon vizibiciklit lehetett kölcsönözni. Leszállt azonban a sötétség, mi pedig jobbnak láttuk visszatérni szállásunkra. Korai takarodó volt, ugyanis másnap 5-kor csörgött a vekker és 6-kor már indult a turistaszerelvény Agrába, amely a híres Taj Mahal lelőhelye. A drágább jegyárban még a reggeli is benne foglaltatott: két pohár tea, indiai fűszeres zöldséggolyók és az ehetőbb zsemle vajjal és lekvárral. Étkezés közben végignézhettük, ahogy a külvárosiak kivonulnak a sínek közé és letolt nadrággal ott végzik dolgukat. Nagy volt a külváros és sok az ember! Röviddel 8 után már az Agra vasútállomása előtti riksa standnál hallgattuk, hogy próbálják átverni az előttünk álló turistákat. A kiírt ár kétszeresét akarták velük kifizettetni, mondván, hogy ketten vannak. Szerencséjükre időben visszaért a hivatalos eladó, akinél normál áron vásárolhatták meg a szolgáltatást. A Taj Mahal állagának megőrzése érdekében nem engednek káros kibocsátású járműveket az épület közvetlen közelébe, így az utolsó szakaszt gyalogosan tettük meg. A déli kapunál megvettük eddigi legdrágább belépőjegyünket, bedobtuk a hátizsákokat a csomagmegőrzőbe és végre megtehettük a kezdő lépéseket a világ talán legismertebb kriptája felé. Az óriási, lenyűgöző, vakítóan fehér márvány mauzóleumot Jahan sah építtette második felesége, Mumtaz Mahal emlékére, aki gyermekük születésekor vesztette életét 1631-ben. A nagy mű 22 év alatt készült el és 20 ezer ember munkája fekszik benne. Tényleg csodálatos az épület kívülről és nehéz betelni a látvánnyal. Belülről azonban csak egy sötét kripta, amelynek mélyében alussza örök álmát a sah és felesége. A Taj Mahal egyik felén vörös mecsetben imádkozhatnak az iszlám hívői, másik felén ugyanolyan vörös mecset épült a szimmetria kedvéért, de rossz irányba néz, ezért funkciója nincsen. Az épületek mögött egy folyó kanyarog és a helyi erőd falait is látni a távolban. A kertben még készült rólunk pár sztárfotó indiai családokkal, mi pedig az ökrök vontatta fűnyírót próbáltuk megörökíteni. Végül egy utolsó megpihenés és épületbámulás után búcsút intettünk India első számú látványosságának. Magunkhoz vettük cók-mókjainkat és rövid bolyongás után sikerült megfelelő szállásra bukkannunk. Délután egy tetőteraszon ebédeltünk, ahonnan természetesen a Taj Mahal-ra nyílt kilátás. Este még saját szállásunk tetőteraszáról is leellenőriztük, nem tüntette-e el egy mágus az épületet. A szomszédos házak tetejéről sárkányokat eregettek a gyerekek a feltámadó szélben. Sajnálatukra több fennakadt a rendszertelenül kifeszített elektromos vezetékeken. Másnap ismét a Taj Mahal-ban gyönyörködve ebédeltünk, majd kiballagtunk az állomásra, ahol ezúttal csupán 40 perces késéssel indult vonatunk Varanasiba. Addig elszórakoztattak bennünket a sínek között lakó majmok, akik a bőségesen található szemétből próbáltak valami ehetőhöz jutni. Ismét a vonaton töltöttük az éjszakát, már ismerős volt a folyamatos dülöngélés, rázkódás, szinte altatólag hatott ránk. 7-kor érkeztünk a szent városba, de 8-ig az állomáson várakoztunk, hogy megvehessük a jegyet a következő szakaszra. A csomagok ismét a megőrzőbe kerültek. Itt már nagyon rutinosak voltunk, ugyanis a fémhálóba mindkét hátizsákot sikerült bezárnunk, így csak egy csomagért kellett fizetnünk. Motoros riksa vitt minket a belvárosba és rövid séta után már a Gangesz partján kutattunk megfelelő csónak után. A nagy hőség miatt olyat szerettünk volna, amelynek tetején árnyékoló vászon van kifeszítve. Nem volt könnyű, de meglett. Egy fiatal fiú volt az evezősünk, aki a krematórium felé kezdte a túrát. A hinduk hite szerint akit itt égetnek el halála után, az kikerül az élet-halál körforgásából. Minél gazdagabb valaki, annál nagyobb a máglyája. Az égetéshez csak fát használhatnak és a szabadban kell történnie, minél közelebb a Gangeszhez, ahová végül a hamvakat szórják. Ugyanabba a folyóba, amelyben évente több millió zarándok fürdik meg, hogy bűneitől megtisztuljon. És ez az a folyó, amelybe az 1,2 milliós Varanasi szennyvízcsatornái ürülnek és amely már annyira szennyezett, hogy a “faecal coliform” baktériumból egy deci vízben a fürdéshez alkalmas 500 helyett 1,5 millió!!! található. Szóval mi igyekeztünk nem felborulni a csónakkal. Haladtunk még egy negyed órát a másik irányba, amerre a “dhobi”-k mostak. A ruhák a parton színek szerint kiterítve száradtak. Evezősünk olyan lassan haladt, hogy visszafelé inkább sétáltunk. Ebbe annyira belejöttünk, hogy visszasétáltunk egészen a vasútállomásig, amelynek közelében kivettünk egy szobát. Ránk fért a pihenés két hét indiai tartózkodás után. Nagyon vártuk már, hogy megérkezzünk a hegyekbe, ahol talán a hőmérséklet csökkenésével elviselhetőbb lesz ez az ország.

2006. június 15. csütörtök |  Nyomtatás

Ausztráliából szingapúri átszállással repültünk Malajziába. Egyáltalán nem bántuk, ugyanis a szingapúri reptér nem az a hely, ahol unatkozna az ember. Az egyes terminálok között mozgójárda és gyorsvasút (Skytrain) könnyítik meg a közlekedést. Minden sarkon ingyenes internet hozzáférést biztosítanak, ez néhol játékautomatákkal egészül ki. Mi is beneveztünk egy autóversenyre, amit a mögöttünk állók kivetítőn élvezhettek. A foci vb-re készülve az üzletek közötti tereken nagyképernyős kivetítőket állítottak fel, előttük műfüvön focilabda alakú üléseket helyeztek el. Nagyon hangulatos légkört teremtettek a szurkolóknak. Mindezek mellett megszámlálhatatlan “duty free shop”, gyorsétterem, tornaterem, imahely, orchideapark és masszázsszalon áll az utazók rendelkezésére. Egy teljes nap is kevés lenne bejárni ezt az akár önálló városnak is beillő hatalmas repteret. Ráadásul ha valakinek több, mint 5 óra szabadideje maradt a következő járatig, az benevezhet az ingyenes buszos városnéző túrára. A mi járatunk azonban 4 óra múlva felszállt és este 11-kor már Kuala Lumpur új repterén landoltunk, amely 75 kilométerre helyezkedik el a fővárostól és 2003-ban a világ 5. legjobb repterének választották. Technikailag biztos ott van a csúcson, a boltok számát tekintve azonban messze lemarad. A gépről leszállva először a vámvizsgálaton estünk át, majd a belső vasúttal átutaztunk a fő terminálba és csak ott vehettük fel csomagjainkat. Kettőnknek már jobban megérte taxival beutazni a városba, mint a szuperexpresszel és pár perccel éjfél előtt még az éjszakai felárat sem kellett megfizetnünk. A taxi hátsó része két egymással szembe fordított üléssor, csomagtartója pedig a sofőr melletti kiszerelt ülés helye. Az Anjung Guesthouse-ba foglaltunk szállást, amely a belvárosi Bukit Bintang negyedben található. A hosszú nap után végül hajnali fél kettőkor tértünk nyugovóra.
Malajzia trópusi ország, hiszen az Egyenlítő és a 10. északi szélességi fok között terül el. Hőmérséklete szinte egész évben állandó, 32 fok körüli. Területe 3-szor nagyobb hazánkénál és 22 millióan lakják. Politikai érdekessége, hogy a királyt 5 évente választják! Tehát nem örökletes a cím. Gazdaságilag fejlett ország, fő bevételi forrásai az olaj és a gumi. Fővárosa Kuala Lumpur, 1,4 millió lakossal. Híres toronyháza a Petronas Towers, amely talán még ma is a világ legmagasabb épülete. 1998-ban készült el és 452 méterrel magasodik a föld fölé. Mindkét tornya 88 emeletet foglal magába, a kettőt összekötő Skybridge pedig a 41.emeleten található. (Az épület és a híd a “Brilliáns csapda” című film főszereplői voltak - Sean Connery és Cathrine Zeta Jones mellett.) Ezzel a rekorddal hívta fel magára a világ figyelmét a folyamatosan fejlődő ország. A főváros másik kiemelkedő épülete a TV torony, amelynek 276 méter magasan található kilátójából körpanoráma élvezhető. Autópályarendszerek, monorail, magasvasút, felhőkarcolók, parkok, modern kormányzati negyed és még sorolhatnánk - méltó vetélytársa bármely amerikai nagyvárosnak. Ennyi bevásárlóközpontot, boltot, plazat azonban még sehol nem láttunk. Ha valaki erős vonzalmat érez a “shopping” szó iránt, az itt biztosan megtalálja számítását. A világhírű márkáktól a kínai bóvliig minden kapható. Az utcák tiszták, rendezettek, a közlekedés baloldali, a forgalmi dugó pedig itt sem ismeretlen fogalom. Saját autójukból látni legtöbbet, amely a Proton márkanevet viseli. A lakosság többnemzetiségű, zöme maláj és kínai, de az indiaiak is kitesznek egy tizedet az egészből. Ennek megfelelően az ételek is változatosak. Mindhárom nemzetnek saját éttermei vannak szerte a városban. A kínálat változó, az utcai kifőzdéktől a gyorséttermeken át az előkelő légkondis helyekig bezárólag. A vallási szabadság garantált. A malájok nagy többsége muzulmán, de nem a szélsőséges fajtából. A nők csador helyett csupán egy fejkendőt viselnek. A kínaiak buddhisták vagy taoisták, az indiaiak pedig hinduk. Szóval az egész ország sokszínű, változatos, érdemes több időt is itt eltölteni, ha jobban meg akarjuk ismerni.
Mi először Bukit Bintang utcáit jártuk be (boltok, éttermek, masszázsszalonok), majd a Rapid KL buszjáratokkal (egész napra érvényes a jegy) a tornyokhoz utaztunk. A Petronas-ba nem egyszerű bejutni, kora reggel sorba kell állni az ingyenes jegyekért, amelyek 9-re általában elfogynak. Így aznap csak kívülről csodáltuk ezt az építészeti remekművet, illetve a hátulról hozzáépült többemeletes plazaval ismerkedtünk. Szép park található a komplexum mögött, külön gyerekjátszótérrel és medencével. A szökőkút vízjátékát sokan csodálták, mi hiányoltuk a zenét (Las Vegasban hozzászoktunk). Másnap kezdődött a hétvége. Felültünk a magasvasútra és a központi pályaudvarra utaztunk, ahol kinéztük, melyik vonattal jutunk majd el a kikötőbe az autónkért. A kínai negyeden keresztül sétáltunk vissza. Márkás órák, ruhák, cipők potom pénzért, persze mind hamisítvány. Kalóz CD-k, DVD-k azonban a normál boltokban is kaphatók. (Az újságban pedig megjelent, hogy sikerült 60%-ra visszaszorítani az illegális szoftverkereskedelmet!) Vasárnap úgy döntöttünk, meglátogatjuk az állatkertet. Vezető nélküli vasúttal indultunk neki az útnak, de kiderült, hogy a vasúti megállótól még 2 kilométeres gyaloglás vár ránk. Hát ez nem igazán hiányzott a nagy melegben. Az állatkert parkolója már megtelt, a maláj családok is ezt a programot választották aznapra. Először a zsiráfokat, elefántokat néztük meg, majd a madarak következtek. Egyszer csak felkaptuk a fejünket, mert mintha valaki magyarul mondta volna, hogy “gólya”. Mégsem csak a törökökkel egyezik meg ez a szavunk? Kíváncsian vártuk a folytatást és kellemesen lepődtünk, két magyar sráccal futottunk össze. Laci, egy magyar terepjárós újság tulajdonosa, Csabi pedig egy két éve kint élő magyar üzletember, aki sikeresen teljesítette a Rainforest Challenge versenyt 2004-ben. Mivel mindkettőjüket érdekelték eddigi kalandjaink, együtt folytattuk az állatkerti túrát. Kiderült, hogy nagyon jól ismerik és szeretik Malajziát és Kuala Lumpurt. Elvittek minket egy kínai kifőzdébe, ahol többfogásos, ízletes ételt vettünk magunkhoz. A délután egy belvárosi bárban folytatódott, ahol a MotoGP aznapi futamát izgulhattuk végig a kivetítőn (természetesen Rossi nyert). Sajnos Talmácsi versenyéről lemaradtunk. Sötétedés után áthelyeződött a székhely a RumJungle bárba, ahol minden vasárnap nagy buli kerekedik, élő zenével. Érdekes eljárás, hogy a megkezdett üveg tömény italokat névvel felcímkézve akár több hónapig is tárolják, majd a boldog tulajdonos és társasága ugyanott folytathatják, ahol utolsó alkalommal abbahagyták. A kísérő ital pedig ingyenes! A hangos zenétől beszélgetni nem nagyon lehet, mégis csak 2-kor értünk vissza a szállásra. Kellemes nap volt, máris jobban megszerettük Kuala Lumpurt!
Hétfőn végre sikerült foglalkoznunk a két legfontosabb dologgal: az autó és az indiai vízum megszerzésével. Felhívtuk a hajótársaság, az NYK Line helyi irodáját, ahol közölték velünk, hogy a papírok nincsenek rendben, új rakománylevelet kell kibocsátania a chilei irodának. Még jó, hogy az ottani dokumentációs iroda vezetője foglalkozott ügyünkkel. Az időeltolódás miatt azonban várnunk kellett a hívással. Addig is írtunk nekik levelet, majd elballagtunk az indiai követségre, amely bezárt, mire megérkeztünk. Legalább már tudtuk, hol található pontosan és mikor van nyitva. Szert tettünk egy maláj mobiltelefonszámra is, hogy a hajótársaság könnyebben elérjen bennünket. Este aztán sikerült felhívnunk a chilei partnert, aki biztosított róla, hogy holnapra elküldi a szükséges módosításokat. Valamivel nyugodtabban vettük magunkhoz a kínai vacsorát a szállásunk melletti vendéglősor egyik éttermében. A másnapot az Air Indiai légitársaságnál kezdtük, ahol átfoglaltattuk egy héttel későbbre a repülőjegyünket. Ezután fogtunk egy taxist, aki hajlandó volt minket taxiórával elvinni az indiai követségre. Ott kitöltöttük és leadtuk a vízumigénylő lapot. A folyamat átfutási ideje 3 nap, azaz péntek délelőtt kell beadni az útlevelet, délután pedig átvehetjük a vízummal egyetemben. Közben kaptunk egy hívást a hajótársaságtól, hogy papírok rendben, mehetünk az autóért Port Klangba. Így történt, hogy szerda reggel vonatra szálltunk és meg sem álltunk a kikötőig. Ott egy taxi fuvarozott minket az NYK Line helyi képviseletéhez. Egy fejkendős irodistánál befizettünk egy rakás pénzt, cserébe pedig megkaptuk a konténer kiadatásához szükséges okmányt. Az angolt erőteljesen törték, segítőkészség pedig abszolút nem mutatkozott a helyi bandában. Csupán annyit sikerült kiszedni belőlük, hogy a következő lépés a vám. Szerencsére nem volt messze, könnyedén átsétáltunk. Teljesen hozzászoktunk, hogy a fővárosban minden angolul van feliratozva. Itt ezt elfelejthettük. Színtiszta maláj területre csöppentünk. Szerencsére az ügynökök érdeklődve figyelték, mit keresünk arra, ahol fehér ember nagyon ritkán jár. Megmutatták, melyik sorba álljunk be, majd egyikük megkérdezte, mi járatban vagyunk. Elmeséltük neki küldetésünk célját, ő pedig rögtön munkához látott. Soron kívül elcsípte a vámos grabancát és kierőszakolt belőle egy pecsétet az autó útlevelére. Igazából azonban sem ő, sem a vámos nem volt pontosan tisztában azzal, mi ilyenkor a teendő. Ráadásul elérkezett az ebédszünet ideje, megállt az élet egy órára. Ekkor mi behatoltunk az üvegablakok mögé, a vámosok kiürült irodájába, ahol szert tettünk még egy baráti pecsétre, majd a vámügynök kolléga saját maga fejezte be a munkát az asztalokon hagyott pecsétekkel. Ezt nevezik hamisításnak vagy itt ez a normál munkamenet? Nekünk ez utóbbinak tűnt inkább a dolog. Elegendő pecsét birtokában újdonsült vámügynök barátunk felajánlotta, hogy elfuvaroz minket a kikötő termináljába, ahol a konténerek átvétele történik. Felturbózott hazai, Proton típusú csodajárgánya volt króm kipufogóval, sportülésekkel. Fent is akadt néha az alja a fekvőrendőrökön. Hála Zul kitűnő ismeretségeinek a terminálban az ebédszünet ellenére is velünk foglalkoztak. Kiderült, hogy be kell fizetnünk még a kikötői pótlékot és a konténer tárolási költségét. Jó, hogy nem értesített minket a cég, hogy mikor érkezett a konténer. Ráadásul veszélyes áruként kezelték konténerünket, ami további felárat jelentett. Ismét könnyítettünk pénztárcánkon egy másik épületben, majd a befizetési bizonylattal visszatértünk a konténer kirakodókhoz. Ők végre úgy ítélték, hogy minden papír rendben, kijárhatunk a konténerből az autóval. A helyi munkások segítségével eltávolítottuk a záróplombát és a rögzítő köteleket, majd Joe visszakötötte az aksit és láss csodát, Landika pöccre indult! Ez aztán a megbízható autó. Vagy már 10 hét után elege lett a bezártságból? Zul segítségével sikerült 4 és fél óra alatt visszaszereznünk a járművet. Nem állapodtunk meg vele, hogy mennyit fizetünk a segítségért, de úgy gondoltuk, sokat megér nekünk a munkája, ugyanis egyedül több napba telt volna, amíg megtaláljuk a különböző irodákat. Ő azonban nem kért semmit, azt mondta, szívességből tette és neki is újdonság volt az autó import, legalább tanult az esetből. Eddigi tapasztalataink alapján nehéz volt elhinni, hogy egy vámügynök nem kér pénzt, de ez Malajzia, más ország és jól esett a gesztus. Zul különben muzulmán, 2 gyermek édesapja és megszállott “featherball” játékos. Ez egy különleges játék, amit jobbára a világnak csak ezen a részén játszanak. Akrobatikus mozgáselemekkel rúgják át a tollaslabda hálón az öklömnyi méretű pehelykönnyű labdát. Még egy rövid videófelvételt is megnézhettünk róla a mobiltelefonján. Milyen szép lenne a világ, ha minden muzulmán segítő kezet nyújtana a keresztényeknek és fordítva, ahelyett, hogy egymással háborúznak! A lényeg, hogy újra az autóban ülhettünk és megkezdhettük 40463. kilométerünket indulás óta. Az autópályán robogtunk Kuala Lumpur felé és élveztük a csodálkozó tekinteteket, amikor ugyanis elhaladtak mellettünk, csak azt látták, hogy nincs kormány a jobb oldalon. Angol behatásra itt is bal oldali közlekedés van érvényben. Ez persze nem okozott már problémát Új-Zéland és Ausztrália után. A fővárosba vezető bonyolult autópálya rendszer miatt csak többszöri eltévelyedést követően érkeztünk meg szállásunkra. Szerencsére közvetlenül az ablakunk alatt találtunk parkolóhelyet, így nyugodtan hajtottuk álomra fejünket. A pakolást másnapra hagytuk. Utána átsétáltunk a Times Square bevásárlóközpontba, amelynek 5. és 10. emelete között a világ legnagyobb beltéri vidámparkja található. Elsőre kicsit ijesztő volt a kezdésként fejtetőre forduló, majd két teljes fordulatot leíró hullámvasút, de ötödszörre már sikerült az első sorból élveznünk. Péntek reggel először sorban álltunk jegyekért a Petronas tornyokba, majd kijelentkeztünk a szállásról, kiautóztunk az indiai követséghez és leadtuk az útleveleket. A 14:30-as túrára pont visszaértünk a belvárosba és nemsokára már a világ két legmagasabb tornyát összekötő hídról gyönyörködhettünk a szuper kilátásban. A földszinti információs központban egy fél órás bemutató filmet vetítenek és további ismeretekre is szert lehet tenni a magas épületekkel és építészettel kapcsolatban. Mielőtt elhagytuk volna a fővárost, visszatértünk a követségre a vízummal ellátott útlevelekért, majd elindultunk felfedezni Malajzia déli részét.
Az országot észak-déli irányban átszelő autópályán hamar elértük a történelmi Melaka városát. Itt aztán korábban is megfordult mindenki. Kezdték a kínaiak az 1400-as években. 100 évvel később jöttek a portugálok, majd 1641-ben a hollandok vették át az uralmat. Ők 150 évig bírták, majd átadták a stafétabotot az angoloknak, akik az 1957-es függetlenségig uralták a terepet. Persze minden nemzet hagyott lenyomatot saját kultúrájáról, ezért nevezik a várost történelmi jelentőségűnek. Mi az iszlám behatással szembesültünk először (az 1400-as évek közepén vált államvallássá), amikor a szálláson több helyen is olvashattuk, hogy csak “halal” étel hozható be (a szemközti kínaitól pedig semmi). Magyar jelentése messze áll a valóságtól. A “halal” étel nem tartalmazhat disznóhúst, alkoholt és az elkészítése is bizonyos vallási előírásokhoz van kötve. Mivel ez itt az államvallás, szinte minden étteremben és ételen látható a speciális jelzés. Délelőtt sétáltunk egyet a belvárosban. Áthaladtunk a portugál kapun, megmásztunk egy dombot a St. Paul templom romjaihoz, ahol Xaveri Szent Ferenc lelte halálát, aztán leereszkedtünk a holland városházához és végül a kínai negyedbe jutottunk, ahol ugyanabban az utcában található 300 éves hindu templom, pagoda tetejű muszlim mecset és kínai buddhista templom sok füstölővel. Visszaúton, egy patak feletti hídon áthaladva 2 méteres varánuszt fedeztünk fel a vízben, kicsivel lejjebb pedig tüdős halak fickándoztak a parti iszapban. Az állatvilág kiegészült egy sárga mintás fehér pitonnal, amelyet a turistáknak ajánlgattak fotózásra a városka főterén. Délután már Johor Bahru és a szingapúri határ felé haladtunk a tengerparton. 60 km/h volt maximális sebességünk, alig volt némi szünet a lakott települések között. Nem gondoltuk, hogy ennyire zsúfolt ez a rész, visszamenekültünk az autópályára. A városba vezető úton sikerült szállásként egy szép szobát kifognunk. A sarkon a szokásos plaza, ahol egy maláj étteremben vacsoráztunk érdekes nevű ételeket. A menü: tom yam (nagyon csípős leves csirkével, rákkal, gombával, zöldségekkel), mee goreng (csirkés, zöldséges tészta) és nasik paprik (csirkés, zöldséges rizs). Az utcán még éjfélkor is pezsgett az élet. A bárok körül nagy tömeg gyűlt össze a foci világbajnokság első meccsére, amit itt a 6 órás időeltolódás miatt viszonylag későn kezdődött. Vasárnap Szingapúrba kirándultunk. Busszal mentünk, az autót pedig a szállás előtt hagytuk, ahol ígérték, hogy vigyáznak rá. Szingapúr szigetállam és nagy százalékban kínaiak lakják. Természetesen az angolok is jelen voltak valaha, így a koloniális építészet remekművei közül néhány ma is megtekinthető. Gyalog indultunk felfedezni a belvárost. Épp egy krikett meccset kezdtünk el nézni, mikor hirtelen eleredt az eső. A monszunos fajtából volt, jó nagy cseppekkel kezdett. Mikor kicsit alábbhagyott, átkeltünk a belvárost kettészelő folyón a Chinatown irányába. Az eső miatt többnyire fedett üzletekben nézelődtünk, majd a hiper-szuper metróval a Little India negyedbe utaztunk. Nem voltunk elájulva a tisztaságtól és nem vettük észre, hogy bárkit megbüntettek volna szemetelésért. Szóval Szingapúr sem a régi! Lehet, hogy az esővel volt a baj, de nekünk Kuala Lumpur jobban bejön. A visszaútra kétszer annyiba került a buszjegy, mint oda és a határon is többet kellett várni, de sötétedésre újra maláj földön álltunk és még a szálláshoz vivő helyi buszt is megtaláltuk (persze a taxisok állították, hogy ilyen nincs). Hétfő reggel a fánkosnál egy magas, csinos hölgy szolgált ki bennünket, akiről aztán kiderült, hogy fiú. Azért a fánk és a kávé finom volt! Amikor visszatértünk a szállásra, kellemes meglepetésként a kínai tulaj már kitette a parkolócetlit a szélvédőre és nem is engedte kifizetni. Kiderült, hogy ő is terepjárózik néha Malajzia szigetvilágában, Borneón. Ellátott minket egy-két jó tanáccsal, mielőtt szélnek eresztett volna. Utunkat a keleti part felé folytattuk. Erre már nem csak falvak váltották egymást, páfránnyal benőtt törzsű pálmaligetek és gumifa ültetvények sorakoztak az út mentén. Több majom is felbukkant az árokparton, de amint megálltunk, hogy lencsevégre kapjuk őket, természetesen eltűntek a fák sűrűjében. Ebédidőben értük el Mersing halászfalut a Dél-Kínai tenger partján. Innen indulnak a kompok a közeli búvárkodásra és snorkellezésre alkalmas nyaralószigetekre. Mi csak éhségünket csillapítottuk egy kis rákeledellel és folytattuk utunkat az őserdőben megbújó Chini-tó felé. Néha ámulatba estünk, amikor a pálmaligetek között egy-egy vadiúj lakónegyedet vagy iskolát pillantottunk meg. Az itteni pálmák nem adnak sem kókuszt, sem datolyát, ellenben a belőlük kinyert olaj az alapanyaga a mosószereknek és egyéb kozmetikai termékeknek. Háziállatokat elszórva láttunk, a tejet és tejtermékeket Új-Zélandról és Ausztráliából importálják. Még világosban elértük a Lake Chini üdülőhelyet, ahol egy 10 személyes faházat bocsátottak rendelkezésünkre, hideg vizes zuhannyal, óriási és ennek megfelelően zajos ventillátorral, valamint megszámlálhatatlan zümmögő rovarral. A környék azonban nagyon szép volt. Távol a civilizációtól az őserdő mélyén 12 tó rejtőzik, amelyeket természetes csatornák kötnek össze. A nyári hónapokban virágzik a lótusz, így másnap kajakot béreltünk és egy órát lapátoltunk az előttünk található tavon. Sás és nád helyett yukka szerű növény borítja a partot és néhány kis öbölben sikerült is virágzó lótuszokra bukkannunk. A helyi legenda szerint egy sárkány is lakozik a tóban, de mi óvatosan eveztünk, nehogy megzavarjuk. Nem is borított minket a vízbe! Búcsút intettünk ennek a szép helynek és egy elefánt rezervátum felé vettük az irányt. A fürdetést sajnos lekéstük, de a gondozók megengedték, hogy megetessünk két állatot. Még hatalmas, lebegő fülüket és ormányukat is megfoghattuk. Hát egyedül nem mertem volna közel menni hozzájuk! Ha nem is akkorák, mint afrikai társaik, még így is félelmet ébresztenek méretükkel. A három egy évesnél fiatalabb bébi azonban nagyon aranyos volt. Még mindenhol szőr borította őket és cumiból kapták a táplálékot. Összesen 8 elefántot tanítottak ebben a rezervátumban az emberekkel való együttélésre. Sajnos annyira lecsökkent az életterük, hogy bemerészkednek az ültetvényekre és falvakba, ahol komoly pusztítást visznek véghez. Ilyenkor fogják be őket és próbálják az emberek számára hasznos dolgokra tanítani őket - többnyire sikerrel. A látnivalók sora azonban még nem ért véget. Kuala Lumpur északi felén található a Batu Caves, egy hindu szentély, amelynek barlangjaihoz 272 lépcsőn kell felkapaszkodni. A bejáratot egy 40 méteres hindu isten, Lord Murugan arany szobra őrzi. Február elején millió zarándok érkezik, akik önsanyargatásal adóznak Thaipusam ünnepének. Az év többi napján pedig adományokkal érkeznek áldásért a hívők. Hamarosan ránksötétedett, mi pedig beautóztunk a belvárosba, ahol ismerősként köszöntöttek minket korábbi szállásunkon. Másnap Csabival találkoztunk, aki felajánlotta, hogy a háza előtt hagyhatjuk az autót, amíg Indiában leszünk. Ez volt az egyik legfőbb problémánk, így nagyon jól jött a segítsége. Az Ikea áruháznál találkoztunk, amiből itt csak egy van, ezért elvileg könnyen megtalálható. Hát mi simán eltévedtünk, de szerencsére mindig találtunk valakit, aki útba igazított. Egy indiai étteremben ebédeltünk, majd elvittük az autót Csabi ismerőséhez, aki szerint légszűrőt kell cserélnünk és akkor megszűnik a kormozás, szóval nincs komolyabb baj. Ezután visszatértünk a szállásra, megpakoltuk a két hátizsákot Indiára, majd hajnali 3-ig írtuk a naplót és válogattuk a képeket, mivel a laptopot nem akartuk magunkkal vinni, az ausztrál részt azonban USB-n keresztül fel akartuk tölteni (ekkor még nem sejtettük, hogy ez Indiában nem lesz könnyű feladat). 4 óra alvás után már talpon voltunk, kijelentkeztünk a szállásról és fél 9-kor már Csabi háza előtt búcsúztunk ismét szeretett terepjárónktól. Csabi nagyon rendes volt, még a reptérre is kivitt bennünket. Örülhetünk, hogy a “Segítsük egymást magyarok” klub oszlopos tagja. A reptér ismerős volt, az Air India pultját könnyen megtaláltuk. 12:30-kor pedig már felülről néztük, ahogy elsuhanunk a pálmaligetek felett, átszeljük a Melakai-szorost, majd Jáva szigetén túljutva már csak az Indiai-óceán választ el minket Indiától. Viszlát Malajzia, 4 hét múlva visszatérünk!

2006. június 1. csütörtök |  Nyomtatás

Ezen a hétfő reggelen szinte üres utakon vezettünk az ország közepén elhelyezkedő Alice Springs városba. A település már Northern Territory államban található, ahol nincs sebességkorlátozás. Nem, mintha száguldozni akartunk volna. Tartottuk a 90-100 km/h közötti tempót, próbáltuk a fogyasztást a minimálisra redukálni. A benzin ára a parti városok árainak pontosan másfélszeresébe került ezen a kietlen tájon. El is haladt mellettünk pár benzintartályos “road train”, azaz 3-4 vontatószerelvényes, 50 méternél hosszabb, 100 kerekes teherautó. Mindenki óvva intett minket ezektől az országúti banditáktól, az aszfalton azonban nem jelentenek veszélyt. Alice Springs a repülővel érkező turisták kiindulóhelye az Ayers Rock-hoz. Sokat fejlődött az elmúlt években, igazi “nagyváros” lett a sivatagos táj közepén. Számos őslakost láttunk lődörögni az utcákon. Nem elég, hogy nem dolgoznak, a szaguk alapján hetekig nem is fürdenek. Hagyományaikhoz hűen sikerült megőrizni ezen szokásaikat is. Néhány művész közülük festményeket készít, mások szobrokat. Az Uluru egyik boltjában árulták a műalkotásokat irreális áron. (Pl. tüzes pálcával mintázott faág kígyót 1500 AUD-ért! Több, mint 200 ezer Ft-ot egy faágért? Ki árazza be a “mesterműveket”?) Szóval nem szimpatizáltunk túlzottan az aboriginálokkal. A városban feltöltöttük készleteinket és megtankoltunk; 30 kilométerrel északabbra pedig átléptük a Baktérítőt. Innentől a táj is megváltozott. Minden zöldebb lett és bokrok helyett már fákat, sőt erdőket is lehetett látni az út mellett. A napi 700 kilométer megtétele után egy UFO látogatta kempinget választottunk szállásként. Reggel világosban is szemügyre vehettük a díszítést. Igazán egyedi szörnyek, festmények és UFO szobrok adják Wycliffe Well alaphangulatát. A kávézó falán több újságcikk szól az idegenek látogatásáról. A tulajdonos szerint különösen kedvelik a földönkívüliek a környéket, bár nem tudja, pontosan, mi ennek az oka. Innen egy földhöz ragadt természeti képződményhez indultunk. A Devil’s Marbles az erózió által sok-sok gömb formájúra csiszolt kőgolyóból áll. Méretük különböző, de vannak köztük igazán nagy példányok is. Anyaguk gránit vagy márvány, innen az elnevezés. A turisták által méltán kedvelt hely ez a nagy játszótér. A Baktérítőtől északra nem csak a fák szaporodtak meg, hanem a termeszvárak is. Szinte folyamatos szegélyt alkottak az út mellett és valószínűleg beljebb is, amerre már nem láttunk el. A 10 centistől a 2 méteresig, a vékony oszloptól a tömzsi kupoláig minden előfordult. A vidék kertészeinek tartják ezeket az állatkákat és közelebbi rokonságban állnak a csótánnyal, mint a hangyával. A várak magassága föld alatti otthonuk nagyságával egyenes arányban nő. Délután 5 óra körül szitakötő invázió kezdődött. A szélvédőnk előtti rácson majdnem 40 példányt gyűjtöttünk össze - akaratunkon kívül. Nem is vezettünk tovább, inkább félreálltunk egy parkolóba a többi lakóautó mellé. Reggel 300 kilométeres vezetéssel kezdtük a napot, de megérte, mert egy gyönyörű helyre, a Mataranka melletti Elsey Nemzeti Parkba érkeztünk. Gyorsan fürdőruhába bújtunk és a pálmaliget belsejében megbújó természetes termálmedencéhez indultunk. A víz kristálytiszta volt, kellemesen meleg, de nem forró. Mialatt áztattuk magunkat közelről is megfigyelhettük, hogyan vadászik a jégmadár. Mozdulatlanul ült egy vízfelszínhez közeli ágon, majd hirtelen lapos szögben lecsapott és kis hallal a szájában röppent vissza. Párszor megcsapkodta, majd egyben lenyelte. Nem mi voltunk azonban az egyetlen magyarok, akik aznap erre a vidékre vetődtek. Egy 20 éve kitelepült ceglédi családdal találkoztunk. Arra panaszkodtak, hogy megdrágult az élet az utóbbi években Ausztráliában és milyen nehéz munkát találni. A termálforráshoz vezető út egy folyó mellett halad, amelynek partján krokodillesbe álltunk. A krokik jól elbújtak, de egy köpőhal család ott úszkált a parti vizekben, őket néztük jó darabig, meg egy kis teknőst. A parkban több helyen is lehet folyóparti sétákat tenni és aki hozza magával motorcsónakját, mint az ausztrálok többsége, az bárhol vízre szállhat. Mi egy botanikus ösvényen kezdtünk egy sétába, de az út folyóhoz közeli részét az áradás miatt nem tudtunk megnézni. Már kifelé vezettünk a parkból, amikor az egyik emelkedő után három óriási kék fejű, fehér testű, fekete szárnyú madár (jabiru) állta utunkat. Kicsivel később pedig két hasonlóan termetes, 1,5-2 méter magas szürke madarat fedeztünk fel az erdőben. Sajnos ők is elrepültek, mire a fényképezőhöz kaphattunk volna. Hasonlóan reagáltak közeledésünkre a bokrok mellett legelő wallabik (1 méteres kenguruk, kisebb fülekkel). Azért már az állatok látványa is nagy változatosságot jelentett az előző napokhoz képest. Este egy 102 kerekű “road train” állt meg rövid pihenőre alvóhelyünk mellett. Hatalmasak ezek a járművek, a kivilágításuk pedig a karácsonyi Coca-Cola reklámra emlékeztet! Csütörtökön megérkeztünk Katherine-be. A város információs központjában végignéztünk egy dokumentumfilmet az esős évszakról. Sok érdekességet megtudtunk a növény- és állatvilágról. Aznapi célunk a Katherine Gorge meglátogatása volt, amely az azonos nevű folyó partján húzódó 13 kanyont foglalja magába. Sajnos ezek bejárásához nem volt elegendő időnk, de egy szép kilátóponthoz elsétáltunk. Már ezen kis sziklafal megmászása is rengeteg energiánkat felemésztette a 32 fokos hőségben. Az autóhoz menet egy kis wallabi ugrált át előttünk a zöld réten. Aznap még egy komoly döntést meg kellett hoznunk. Meglátogassuk-e a világörökség részeként nyilvántartott Kakadu Nemzeti Parkot? Nehéz szívvel ugyan, de ez alkalommal idő hiányában kénytelenek voltunk lemondani a lehetőségről. A másik ok, amely segített a végső döntés meghozatalában, hogy a park nagy részét nem lehet két kerék meghajtású autóval bejárni, a szebb részekre csak terepjáróval lehet eljutni. Majd legközelebb azzal jövünk!
Pénteken nagy napra virradtunk, negyedik házassági évfordulónkat ünnepelhettük. Megegyeztünk, hogy a legszebb ajándék számunkra ez a közös út és ennél boldogabbak nem lehetnénk, hiszen már annyi közös élményt gyűjtöttünk, hogy lesz miről beszélgetnünk házasságunk következő 50 évében. Nyugatra indultunk tovább a Victoria Highway-en és csupán a Lagoon Kimberley Parkban álltunk meg rövid időre tóparti madárlesre. Mielőtt beléptünk volna Western Australia államba igazi karantén ellenőrzésen estünk át. Nem csak azt vizslatták az ellenőrök, hogy van-e nálunk zöldség vagy gyümölcs, még egy tükröt is végigtoltak az autó alatt, vajon nem rejtőzik-e ott néhány kártevő béka. A nap lezárásaként ünnepi vacsoránkat Kununurra kempingjében fogyasztottuk el. Reggel a Hidden Valley Nemzeti Parkban túráztunk. 3 méteres fűben vezetett az ösvény a vörös sziklák közé. A völgyben aztán közelebbről is megnézhettük magunknak a mérgező vasfát, a párnatöltetnek használt kapok fát és az errefelé elterjedt boab fát. A városka közepén egy mocsaras tó, a Lilly Creek Lagoon terül el. Nádassal borított partján mocsári madarak lépkedtek és egy kis varánusz vadászott bogarakra. A tó közepén végre megpillantottuk első vadon élő ausztrál krokodilunkat! Egy zsámbékon hasalt mozdulatlanul, tátott száján keresztül hűtötte magát. Mérete alapján édesvízi példány lehetett. Nem messze tőle még egy kroki pihent, neki csak a szeme és a háta állt ki a vízből. Igaz, csak távcsővel láttuk jól a bestiákat, mégis megörültünk, hogy a kenguruk és koalák után őket is felfedeztük. Halls Creek-et elhagyva stílusosan egy krokodil veszélyt jelző folyó melletti pihenőhelyen töltöttük az éjszakát. Vasárnap 912 kilométert vezettünk, talán ez volt eddigi leghosszabb napi szakaszunk. Csupán tankolni álltunk meg pár benzinkútnál és jégkrémmel jutalmaztuk magunkat a sok egy helyben ülés ellensúlyozásaként. Sötétben érkeztünk Broome-ba, amely már az Indiai-óceán partján fekszik. Bevásárlás után a helyi zsúfolt kempingben leltünk szállásra. Másnap aztán személyesen is meggyőződhettünk róla, hogy nem minden alap nélkül választották 2004 legszebb ausztrál strandjává a Cabel Beach-et. A vakítóan fehér homokkal borított partszakasz mögött fokozatosan kékülő tiszta víz csalogatja a megmártózni vágyókat. Mi sem tudtunk ellenállni a kísértésnek, még a tömeg érkezése előtt a hullámok közé vetettük magunkat. A sárga és piros zászló között a Baywatch színészei várták, hogy valaki segítségért kiáltson. Unalmas napjuk volt, egy cápa sem ébredt úgy, hogy ma fürdőzőt fog ebédelni. Délutáni programunk a Malcolm Douglas krokodil farm megtekintése volt. Etetéssel egybekötött túra során ismertetik meg az érdeklődőket a dinók korából itt ragadt hüllőkkel. Legalább 100 példányt dugtak rács mögé ezen a kis telepen. Voltak köztük édes- és sósvízi krokik is. Ez a két féle található ugyanis Ausztráliában. A különbség azonban elég nagy közöttük. Míg az édesvízi max. 3 méteresre nő, általában nem támad emberre, ha mégis, harapása egy kutyáénak felel meg, addig a sósvíziek között nem ritka a 7 méter hosszú egyed, különösen agresszívek és az embert ugyanúgy tápláléknak tekintik, mint minden mást, ami él és mozog. Sajnos a sósvízi krokik nevükkel ellentétben az édesvízben is vígan elélnek és területvédők, ez a fő oka, hogy rács mögött végzik. Hiába viszik őket ugyanis száz kilométerrel távolabbi lakatlan területekre, visszatérnek a strandra vagy az emberek közelébe, ezért csak az a megoldás marad, hogy fogságba ejtik őket. Ehhez hamar hozzászoknak és több évtizedig is képesek elélni a csirkediétán. A krokodilok agya igen kicsi, a túra során láthattuk, hogy akárhányszor bedobta a gondozó a vízbe a műanyag gömböt, az állat kivétel nélkül mindig ráharapott. Nem ismerte fel többedszerre sem, hogy a gömb nem táplálék. Egy másik példányon azt szemléltették, hogy nem működik velük a szemet szemért elv, ugyanis lehetetlen kinyomni a látószervüket. A fejbőrük is olyan kemény, mint egy szikla, még Crocodile Dundee is csak filmtrükkel szúrhatta le őket felülről. Kedden ismét csak vezettünk és vezettünk, most már déli irányba, Perth felé. A nap eseménye, amikor Roeburne közelében egy 160 vagonos vasúti szerelvény keresztezte utunkat, tele vasérccel és kővel. Ez volt ám a hosszú vonat! A reggeli nap egy folyóparton virradt ránk. Nagy csiviteléssel köszöntöttek bennünket a fákon tanyázó zöld papagájok. Délután 1-kor végre megérkeztünk Coral Bay-be, amely a nyugati part legszebb korall zátonya, a Ningaloo Reef mellett található. Gyorsan előkerestük a snorkel felszerelést és már indultunk is volna a vízbe, ha nem támad a parton nagy sürgés-forgás. Kiderült, hogy helyi esküvőt tartanak a kikötőben. A menyasszony motorcsónakkal érkezett, a násznép pedig rövidnadrágban, mezítláb asszisztált az ifjú párnak. Nem parázták túl a dolgot, nagyon laza mennyegző lehetett! Mi a kristálytiszta, hideg vízben keresgéltünk korallok és színes halak után. Egy óra után már lila, remegő szájjal jöttünk ki a partra. Nem volt melegünk, a napot felhők takarták. Végül a Bay View kemping sós termálvizes zuhanyzójában melegítettük fel magunkat. Este felfedező sétára indultunk a 10 házból álló faluban. A hely igazából az óriás cápák (whale shark) miatt híres, amelyek márciustól júniusig tartózkodnak a partok közelében. Ekkor virágzik ugyanis a korall és minő meglepő, az óriás cápák nem ragadozók, planktonokkal és a korall virágaival táplálkoznak, itt pedig bőven jut nekik mindkettőből. Még akkor is, ha éppen a ráják legnagyobbika, az ördögrája (manta ray) is pont errefelé úszkál, ugyanezen célból. Ezért található több utazási iroda is a faluban, akik túrákat szerveznek ezen állatok közelebbi szemügyre vételezése céljából. Csakis snorkel túrákat indítanak, búvármerülés nem megengedett az állatok védelmében. Az óriás cápák megközelítéséért irreális árat kérnek, így nekünk maradt az ördögrájákkal együtt úszás. Ez is izgalmasan hangzott! Egy társaságot találtunk, ahol minden nap volt erre lehetőség. Befizettünk a másnapi programra és már alig vártuk, hogy a hajó kifusson velünk. Erre reggel 9-kor került sor. Felvettük a nekünk megfelelő méretű snorkel felszerelést és felsétáltunk a hajóra. A reggeli tea és sütemények után rövid próbaúszás következett még a korallzátonyon belül. Gyönyörű víz alatti világot pillantottunk meg. A korallok ugyan nem voltak színesek, de különböző fajtájúak és alakzatúak, nem lehetett betelni a látvánnyal. Nem csak a vízzel ismerkedtünk, hanem a hajóra felszállást is gyakoroltuk. Nagyon fontos, hogy amikor az ördögrájákat “kergetjük”, ne vegyen el sok időt a vízből való kimászás. Ezután a korallzátony és a nyílt víz találkozásához kormányozta a kapitány a hajót. Elvileg repülőről kapják az információt, hol vannak éppen az óriás ráják. Láttunk is egyet elszállni felettünk, de a közelben már egy másik hajó utasai is a vízben voltak, onnan sem lehetett nehéz kitalálni, merre úsznak éppen. Két csoportra oszlottunk és az egyik túravezető már a vízben kutatta az első példányt. Amikor feltartotta a kezét, indult az első csapat. Mi a másodikban voltunk, begyűjthettük a tapasztalatokat. Sajnos ez a rája elég gyorsan haladt, többen nem is bírták a tempót és visszafordultak, anélkül, hogy megpillantották volna az állatot. Izgatottan vártuk, hogy mi is sorra kerüljünk. Amikor már azt hittem, hogy soha nem fogjuk utolérni a csapatot (Joe szolidaritásból lemaradt velem), a rája irányt változtatott és felénk kezdett el úszni. Nagy szerencsénk volt! Elölről is láthattuk két szarv szerű nyúlványát, amelyről nevét kapta, valamint az alatta úszó kísérő halakat. 4-5 méteres mélységben lehetett és innen már normál tempóban tudtuk követni még kb. 5 percig. A legnagyobb ördögrája akár 9 méter széles is lehet. A miénk “csak” egy 4 méteres példány volt, de ez is nagyszerű látvány volt, ahogy fenségesen emelgette lebernyegét. Egyszer csak egy rózsaszín medúza jött szembe, fej nagyságú, de alig bírtam kikerülni. Számomra elég ijesztő volt, hiszen Ausztrália partjainál található a “box jellyfish”, amelynek érintése halálos! Ezek után már csak azt figyeltem, nehogy a medúzáknak ütközzem. Elvétve csípéseket is éreztem, de a túravezető szerint ez egy átlátszó élőlénytől származik és nem veszélyes. Amikor a vezető “megálljt” parancsolt, összegyűltünk egy helyen és ott vártuk meg, amíg értünk jó a hajó és felvesz minket. Nem sokkal később újra a vízben voltunk, a második rájánkat üldöztük. Ez még mélyebben úszott, mint az első példány és nem is követtük olyan hosszú ideig. Persze mindenki kifáradt a hajszában és visszatértünk a korallzátonyon belülre, ahol a teknősök szentélyét céloztuk meg. Itt nem lehet együtt úszni velük, de a hajóról láttunk néhány menekülő példányt. Még egy tintahal csapatot is felfedeztünk a vízben! Az ebédet egy cápákat rejtő korallcsoport közelében fogyasztottuk el, miközben azon tanakodtunk, vajon az első csoportot nem pont most eszi-e meg ebédre a közeli cápacsapat. Nem így történt, ugyanis baj nélkül visszatértek és mi következtünk. Egy szűk átjárón kellett átúsznunk, ahol elég erős volt a szembeáramlat, majd a túloldalon megpillanthattuk a mélyben a cápaklinikát. Azért járnak ide ugyanis a tenger ragadozói, hogy a szájukba úszó kis halakkal kitisztíttassák fogaikat. Tehát egy fogorvosi rendelőt láttunk a korallszirtek között. A veszélytelen cápák (black tip reef shark) 10-12 méter mélyen úszkáltak és állítólag jobban tartanak az embertől, mint mi őtőlük. Ezt nehéz volt elhinni, de az már megnyugtatóbb volt, hogy a kutyánál ő sem tud nagyobbat harapni, túl kicsi hozzá a szája. Hosszra is csupán 2,5 méteresre nőnek meg. Láttunk ugyan pár példányt, de nem túl tisztán, ugyanis mélyen úsztak és az áramlat miatt homokos volt a víz. Bezzeg a korallok itt is vitték a pálmát és a színes halak is előbújtak rejtekhelyükről. Miután mindenki visszatért a hajóra, megkezdődött a bombák ugrálása a felső szintről. Gondoltam, ebben én nem vagyok jó, inkább búvárkodom még egy kicsit a hajó körül. Kiderült, nem kellett volna messze úsznunk, ha cápát akarunk látni, pont alattam bukkant fel egy fekete uszonyos egyed. Itt nem volt olyan mély a víz, talán 6 méterrel mélyen lehetett és sokkal tisztábban látszott. Az első ijedtség után követtem egy darabig, de nem akartam messzire kerülni a hajótól és azért akármilyen érdekes a látvány, kettesben a nagy csöndben egy cápával - nem leányálom. Szóval visszaúsztam és elújságoltam, hogy még itt is van cápa. Ezzel végére is értünk a szuper kirándulásnak. Kikötöttünk a parton, beszereztünk pár szép képeslapot és továbbálltunk. Újra áthaladtunk a Baktérítőn, ezúttal a Déli Sark irányába. Most már gyakrabban bukkantunk benzinkútra, de az árak nem csökkentek ezzel arányosan. Ismét egy út melletti pihenőhelyen hajtottuk álomra a fejünket, miután megcsodáltuk a fejünk felett szikrázó csillagokat.
Utazásunk 256.napját egy Ocean Park nevű magánkézben lévő helyen kezdtük, ahol két úriember annak szenteli mindennapjait, hogy bemutassák az érdeklődőknek a környék víz alatti élővilágát. Már építettek két medencét, amelybe maguk fogják a halakat és most készül az óriás akvárium, a park leendő fénypontja. A kisebb tartályoknál kezdtük a túrát. Az egyikben kishalak úszkáltak, a másikban két kicsi teknős, akiket az áramlat a hidegebb vizekre sodort és futók találtak rájuk a parton. A harmadikban mérgező tengeri kígyókat simogathattunk, majd a kinti medencében fiatal citromcápát és ásó orrú ráját nézhettünk meg közelről a többi hal között. Az igazán nagy cápák egy kisebb tóban rejtőztek. A tengerbiológus Ed, aki jó idegenvezetőként érdekes információkat osztott meg velünk, most belógatott egy halfejet a hídról a vízbe és a cápák szinte rögtön megjelentek két nagy tőkehal társaságában. Mindkettőnknek nagyon tetszett ez a hely. Délután értünk a Shark Bay fő látnivalójához, Monkey Mia-hoz, ahol vadon élő delfinek jönnek nap, mint nap a part közelébe, hogy interaktívan kommunikáljanak a rájuk kíváncsi turistákkal. Mi már lemaradtunk erről, ugyanis a látogatás a reggeli órákban esedékes, viszont megnéztünk egy ismeretterjesztő filmet a környékről. A közelben aludtunk és már 6:30-kor talpon voltunk, hogy le ne maradjunk a palackorrúak érkezéséről. 7 óra után jelentek meg az első példányok. Térdig mehettünk a vízbe, a rangerek ügyeltek a delfinek biztonságára és csendben élveztük, ahogy ezek az értelmes lények szinte karnyújtásnyi távolságból figyelnek bennünket. Joe lábát még meg is simította egyikük az uszonyával! Már több, mint 40 éve tart a hagyomány, azóta minden egyes nap megjelennek az állatok a part mentén és utódaikat is erre nevelik. Aznap 10 delfin érkezett, 3 nőstény és 7 borjú. A reggeli látogatások fénypontja természetesen az etetés. Csak a felnőtt nőstények kapnak halat, a kicsiknek meg kell tanulniuk maguktól vadászni. Megtudtuk, hogy egy nap akár 10 kiló élelmet is elfogyasztanak, aminek egyharmadáért nem kell megdolgozniuk. Az etetők beleállnak a vödrökkel a vízbe és kiválasztanak két-három turistát, aki maga teheti a halat a delfin szájába. A harmadik etetésnél végre én is sorra kerültem! Hiába tettem azonban a halat a delfin szájába, ő nem harapott rá, az áramlat pedig visszasodorta az eledelt a lábamhoz. Ekkor a velem egykorú nőstény a lábamhoz úszott és a szandálomról vette el finoman a halacskát. Lehet, hogy játszani akart? Nagy élmény volt ilyen közelről figyelni ezeket a különleges állatokat! A parton szép pelikánokat és kormoránokat is láttunk. A félszigetről kivezető úton megálltunk a Shell Beach-en, amelynek partját homok helyett apró, fehér kagylók milliói alkotják. Annyi van belőlük, hogy teherautókkal szállítják el és építkezéseken használják fel őket. A Shark Bay azonban nem emiatt lett a világörökség része. A sok csodálatos víziállaton kívül itt találhatók legnagyobb számban az első élőlények, a 3,5 billió évvel ezelőtt létrejött stromatolitok. Senki nem gondolná ezekről a kövekről, hogy élnek, pedig mikrobák alkotják nagy részüket! A Hamelin Pool strandján egy víz felett kiépített sétaútról vehetők közelebbről szemügyre a törékeny életformák, amelyek a különösen magas sótartalmú vizet kedvelik. Aznap még emukat és fekete kakadukat láttunk az út mellett és megjelentek az első búzamezők is, tehát már közeledtünk a civilizációhoz! Vasárnap két pitét reggeliztünk egy tengerparti falucskában, majd Jurian Bay-ben futottunk egy kirakodó vásárba. Dél körül értünk a Pinnacles nevű természeti képződményhez, amely a Nambung Nemzeti Park fő látnivalója. A sárga homokos sivatagban termeszvárakhoz hasonló kőoszlopok ezrei emelkednek ki a földből. Az erózió formálta különböző méretűre és alakúra a tornyokat. Egy óra alatt körbejárható ez az érdekes hely. Innen már csak 264 kilométert kellett megtennünk és megérkeztünk Perth-be, ausztrál utunk végállomásához. Állítólag ez a legnaposabb Ausztrália államainak fővárosai közül, mégis szinte folyamatos felhő borította az eget itt tartózkodásunk alatt. A kempingbe érkezve megkezdtük a pakolást, mert másnap vissza kellett szolgáltatnunk megfelelő állapotban a gépjárművet. Hirtelen eleredt az eső, így a végső simítások reggelre maradtak. 10:30-kor gurultunk ki a kempingből a kívülről-belülről tiszta lakóautóval, majd megkerestük a hátizsákos szállást, ahol nagy nehezen sikerült két ágyhoz jutnunk és letenni csomagjainkat. Telt ház volt! Innen még elautóztunk a város strandjára, a Cottesloe Beach-re, ahol magunkhoz vettük az itteni kötelező csemegét, a sült halat. Rögtön meg is jelentek a sirályok felettünk, hátha nekik is pottyan, pardon, repül egy kis alamizsna. (Feldobják sült krumpli és nem esik vissza, mi az? Sirályeleség!) Fél 1-kor végül sikerült minden sérülés nélkül a telephelyre kormányozni az autót és érzékeny búcsút vettünk egymástól. Jó szolgálatot tett nekünk az elmúlt 24 napban! Az egyetem érintésével sétáltunk vissza a belvárosba. Nagyon szép, kultúrált helyen tanulhatnak a diákok, öröm lehet így ilyen intézménybe járni. A szállásunkra az ingyenes belvárosi kék járattal utaztunk, amely mentesíti a várost a forgalmi dugóktól. Másnap internetezéssel töltöttünk majdnem összes szabadidőnket. Eddigi leghosszabb, 4 órás maratoni idő alatt sikerült az új-zélandi képeket feltölteni. Szerdán ellátogattunk Western Australia múzeumába. A felújítás után is meghagyták az épület régies belső kialakítását. Sok érdekességet olvashattunk a helyi élővilágról és az eddig látott madarak nagy részét is sikerült beazonosítani. Éjszaka eszünkbe jutott, hogy még nem foglaltunk szállást Malajziába. Gyorsan felcsatlakoztunk a netre és a legjobb visszacsatolásokkal rendelkező belvárosi vendégházban foglaltunk le egy szobát a következő hétre. Június 1-én elérkezett utolsó napunk OZ-ben. Tömegközlekedéssel nem lehet kijutni a nemzetközi reptérre, így maradt a taxi, ami két embernek kicsivel olcsóbb, mint a privát shuttle buszjárat. A sofőr arra panaszkodott, hogy nem sikerült jegyet kapnia a foci világbajnokságra, pedig bejutottak az ausztrálok és szívesen megnézte volna őket. Kicsit későn kapott észbe! Amúgy olasz származású volt és a magyar foci kapcsán rögtön Puskásra asszociált. Helyjegyet a jobb oldali ablakok mellé kértünk és szinte végig láttuk a nyugati partot, ahol pár napja még autóval utaztunk. Óriási ez az ország és megismeréséhez jóval több időre lenne szükség. Mi átrohantunk rajta és egy általános képet sikerült szereznünk az erszényesek földjéről. Ezzel terveink szerint befejeztük a csatangolást a déli féltekén. Legközelebb az Egyenlítőtől északra lépünk újra a szárazföldre.

2006. május 15. hétfő |  Nyomtatás

Érkezésünk a déli kontinensre nem volt éppen zökkenőmentes. Amint földet értek a kerekek Sydney repterén az erős szél jobbra billentette a gépet - mindenki megrémült, de szerencsére a kerekek újra talajt fogtak és végül nem a vészkijáraton keresztül kellett távoznunk. Új-Zélandhoz hasonlóan itt is szigorú karantén előírások vannak érvényben, nem hozható be zöldség, gyümölcs, kagyló, stb. Mi kagylóink miatt ismét a vizsgálati zónába kerültünk. Már kezdtünk lélekben búcsút venni gyűjteményünktől, de a gumikesztyűs hivatalnok csak azt nézte, hogy van-e köztük élő darab, majd visszaadta az egészet. Szóval itt mégsem olyan szigorú a rendszer? A határőrök is átengedtek egy sima pecséttel - valószínűleg bent voltak már az adataink a rendszerben, ezért nem kérték a vízum engedélyezéséről szóló levelünket. Egész egyszerűen jutottunk be az országba. Ismét nyertünk két órát, helyi idő szerint délután 3-kor érkeztünk. A reptéri automatából könnyedén jutottunk ausztrál dollárhoz, majd az ingyenes szálláskereső telefonról felhívtuk a hostelt, ahová az interneten keresztül már korábban foglaltunk magunknak két ágyat. Az egyik szempont, amiért őket választottuk az ingyenes transzfer volt (a másik az ingyen reggeli). Csak be kellett jelentkeznünk, hogy megérkeztünk és már küldték is a kisbuszt. A legtöbb ifjúsági szálló a Kings Cross negyedben található, így gazdaságosságból ők összefogtak és egy transzfer járatot üzemeltetnek. Több helyen is megálltunk, mire a Jolly Swagman Backpackers-be értünk. A környék nagyon kultúráltnak tűnt az angol stílusú házakkal, üzletekkel, éttermekkel, zöld fákkal. Első sétánk a boltba vezetett, ahol beszereztük a vacsorának valót. Ha azt írtam, hogy az új-zélandi árak kicsit magasak voltak, akkor az ausztrálokra könnyen ráakaszthatom a csillagászati jelzőt. Minden az európai árak duplája. A vacsora végül pizza lett és mivel az előzetes felderítés közben rábukkantam a konyhában egy muffinsütőre, ismét hódolhattam ezen szenvedélyemnek és 12 almás muffin készült desszert gyanánt. Reggel már korán talpon voltam és kisétáltam a szálló előtti parkba, ahol fehér íbiszek gyűjtötték elemózsiájukat. Fekete bőrfejük és hosszú, kampós csőrük van - furcsának tűnt, hogy városlakók. A mi ingyen reggelink a szokásos vajas kenyér lekvárral és müzli tejjel. Ezután batyuba csomagoltuk a maradék hamuban sült muffint, majd elindultunk a belváros irányába. Vajon mi lett volna úti célunk, ha nem a híres Sydney Operaház? Először elhaladtunk az Embarkation Park mellett, ahonnan szép kilátás nyílt a belváros felhőkarcolóira, majd egy hosszú lépcsősoron leereszkedtünk a Woolloomoolloo-öbölbe, ahol több hadihajó is állomásozott. Az öböl közepén húzódik egy móló, a Finger Wharf, amelyet szépen felújítottak, modern házakkal és drága éttermekkel építettek be. A vízen vitorlások és luxus yachtok ringatóztak. Az operaházról a legjobb képeket a Mrs. Macquaries Point-ról lehet készíteni, egy parkosított félsziget végéből. A fákon szivárvány színű papagájok (rainbow parrots) csücsültek, ők adták a másik fotótémát. Folyamatosan érkeztek a turistabuszok. Kiugrottak a turisták, elkészítették a képeiket, megnézték Mrs. Macquaries sziklába vájt székét (az első kormányzó feleségének kedvenc kilátóhelye) és már mentek is tovább. Mi szép nyugodtan lefényképeztük a napfényben szikrázó fehér kupolákat, háttérben a Harbour Bridge-dzsel, majd a botanikus kert felé vettük az irányt. Royal Botanic Gardens - kötelező látnivaló Sydney-ben! Ez az óriási park a felhőkarcolók árnyékában különleges növényeknek és állatoknak ad helyet. Először a fehér íbiszeket pillantottuk meg a pálmákon, majd a mocsári tyúkot (swamphen), amely valószínűleg ugyanaz a madár, amit a kiwik “pukeko”-ként ismernek. Ezután jött a csoda: Joe megnyitott egy kerti csapot, hogy igyon belőle, mire egy sárga bóbitás fehér kakadu szállt a kút szélére és azt várta, hogy Joe nyissa meg újra a csapot, hogy ő is tudjon inni. Ezután még két másik vadon élő kakadu érkezett, hogy szomját oltsa. Úgy tűnik, értelmes madarak! Nagyon tetszett, hogy ilyen közel merészkedtek. Sárga bóbitájukat landolásnál széttárják, úgy még szebben mutatnak. Ezzel azonban még nem ért véget a meglepetések sora. A kert belsejében furcsa fekete csomagok lógtak az ágakról. Először gyümölcsnek néztük őket, de közelebbről jól látszott, hogy ezek bizony óriás denevérek. A fa alatti tábláról megtudtuk, hogy hivatalos nevük “grey-headed flying fox”, azaz szürke fejű repülő róka. Nappal a park fáin lógnak, a sötétség leszálltával pedig vadászni indulnak. Sajnos nagyon elszaporodtak a botanikus kertben és teljesen lekopaszítják a fákat, amelyeken tanyáznak, így jelenlétük nem kívánatos többé. Megpróbálják őket kitelepíteni az erdőkbe - egyelőre kevés sikerrel. A Farm Cove öböl partján végigsétálva végre az Operaház kupoláihoz értünk. Közelről is lenyűgöző látvány. Építése 1959-ben kezdődött, miután egy dán építész, John Utzon tervei bizonyultak a legjobbnak a nemzetközi pályázaton. Az épület végül hosszas huzavona és politikai csatározások után 1973-ban készült el és az első közönségnek bemutatott darab “Prokofjev: Háború és béke”-je lett. Érdekes adat még, hogy a kupolák tetejét 1.056.000 darab svéd csempe borítja. Az épület belseje idegenvezetős túra keretében tekinthető meg. Nyugati oldalán a kompkikötő található, a Circular Quay. Itt alapították az első európai települést 1788-ban. Nem messze innen, a Macquarie utcán áll a kormányzó háza, amely egy 1837-45 között épült kastély. Több régi épület is helyet kap ebben az utcában. Mi a parlamentet néztük meg belülről, amely 1829 óta hallgatja New South Wales tartomány honatyáinak csatározását. Ebédidőben feltűnően sok embert láttunk sportolni a belvárosban. Legtöbben futottak, mások bicikliztek, egyesek pedig a konditeremből tértek vissza a munkába (pl. lányok boxkesztyűvel). Úgy látszik, nem csak nézni szeretik a sportot, hanem űzni is. A sok gyaloglás után kicsit megpihentünk a Hyde Parkban, majd megnéztük a St. Mary’s katedrálist, a városházát, a Sydney Tower-t (amely csak 4 méterrel alacsonyabb az Auckland-i SkyTower-nél - nem nehéz kitalálni, melyiket építették előbb) és visszatértünk a kikötőbe. Újabb képeket készítettünk az Operaházról, ezúttal a délutáni napfény megvilágításában. Mivel még mindig nem volt elegendő kilométer a lábunkban, elgyalogoltunk az 1932-ben épült kikötői híd, a Harbour Bridge lábához. Sajnos nem találtunk feljárót a hídra, így csak azokat a turistákat néztük lentről, akik arra vállalkoztak, hogy a hálókkal, korlátokkal és talán még lépcsőkkel is ellátott híd ívét megmásszák (mennyivel más élmény a győri hídmászás). Innen már tényleg csak arra maradt erőnk, hogy visszasétáljunk a szállásra.
Május 3-án egy szerdai nap virradt ránk. Elérkezett az idő, hogy autót béreljünk Ausztrália meghódításához. Beültünk a közeli internetezőbe (itt megjegyezném, hogy sokkal olcsóbb az elmaradott országokban feljutni a világhálóra), majd nem sokkal később már kaptunk is egy kedvező ajánlatot egy Ezi nevű cégtől. 70 dollár/nap kölcsönzési díjú lakóautójukat most 40 dollár/nap áron kínálták. A problémánk csak a fogyasztással volt, ugyanis a benzin 220 Ft/liter körüli áron mozgott és tudtuk, hogy ez a lakatlan részeken másfélszeresébe fog kerülni. Ezért végigjártuk még a Williams Street-en az autókölcsönzőket, adtunk egy esélyt a személyautóknak is. Hiába, nem éltek vele. Az egyik irodában azonban magyar eladóba botlottunk. Nagyon megörült a találkozásnak, bár ő már itt született, szülei disszidáltak Magyarországról, de ehhez képest igazán jól beszélte nyelvünket. Délután újabb ajánlatot kaptunk az Ezi-től, amelyben a napidíj megemelésével 5000 dolláros baleseti önrészünket 2500 dollárra redukálta. Eredeti elképzelés szerint leemelték volna az 5000 dollárt a számlánkról és csak a kölcsönzés lejárata után utalták volna vissza. A 2500 dolláros megoldásnál azonban csak lezárolják pár napra a pénzt, majd újra használhatjuk. Ez már jobban hangzott, így ezt a változatot fogadtuk végül el. Mennyivel egyszerűbb volt az új-zélandi bérlés, ahol csak a kártyaszámunkat kellett megadni! Az internetezőből aztán a boltba siettünk, hogy bevásároljunk vacsorára. Mivel vendégeket vártunk, bort akartunk venni, de kiderült, hogy itt is külön üzletekben árulják az alkoholt. Végül sikerült beszerezni egy üveg vöröset és este 7-kor izgatottan vártuk Zsuzsát és francia férjét, Greget, akik már pár éve Sydney-ben élnek. Egy kedves volt kollégám révén hallottunk róluk és írtunk nekik pár soros mailt, hogy jó lenne találkozni. Szerencsére beleegyeztek! Mielőtt azonban megérkeztek volna, összefutottunk egy régebben Németországba származott földinkkel, Tamással, aki most éppen Ausztráliában tanyázik egy darabig. Nagyon élvezte, hogy ismét magyarul beszélhet, hiszen egy ideje nem volt rá lehetősége. Nemsokára befutottak Zsuzsáék is és hoztak magukkal még egy magyar lányt, Anikót. Végül az asztaltársaság 5 magyarból és 1 franciából állt. Több, mint 2 órát beszélgettünk az egy üveg bor mellett. Mivel ők már bejárták az ország egy részét, kaptunk tőlük pár hasznos infót, illetve mi is meséltünk az utunkról, mert úgy tűnt, érdekli őket. Hamar elszaladt az idő. Nagyon örültünk a találkozásnak, mert egy kedves, vidám párt ismerhettünk meg. Ezután befutottak Tamás haverjai, egy olasz, egy angol és egy német koma. Ez utóbbi egy elegáns étteremben pincérkedik és azzal dicsekedett, hogy két hete szolgált fel Russel Crowe-nak (aki ugyebár ausztrál származású színész). Végül elfogyott az ő boruk is és éjfélkor nyugovóra tértünk egy kellemes este lezárásaként. Másnap reggel kijelentkeztünk a szállásról, felültünk az emeletes vonatra a hátizsákokkal és elutaztunk a kölcsönzőbe, hogy felvegyük a lakóautót. Az első kellemes meglepetésük az volt, hogy nem fizethetünk kártyával, mert nem az ő cégüké az autó. Jó, elmentünk a közeli bankba pénzt kivenni, majd visszatértünk és készpénzben kifizettük a kölcsönzés díját. Ezután jött a következő lépés: zárolni akarták a 2500 dolláros biztosítékot a számlán, de ezt csak dombornyomott bankkártyával lehet, azon pedig nem volt ennyi pénzünk és a telefonos engedélyeztetésnél ez rögtön kiderült. Addig pedig nem vihetjük el az autót, mert a biztosító nem engedi. A 10 órás időeltolódás miatt ők pont akkor zártak, amikor a magyar bankok nyitottak volna, tehát ezt a napot már elvesztettük. Szomorúan tértünk vissza a belvárosba, ahol újra szállást kerestünk. Mivel az átutalás több napot is igénybe vett volna a két bank között, számunkra egyetlen megoldás létezett, ha valaki befizeti a számlánkra készpénzben a fedezeti összeget. Ezúttal Joe nővére, Gabi sietett segítségünkre, aki késlekedés nélkül megoldotta problémánkat. Milyen jó, hogy segítőkész, szerető család áll mögöttünk! Biztonságból azért felhívtuk a bankot, hogy lehet-e még valami akadálya a pénz zárolásának. Biztosítottak róla, hogy semmi nem állhat már utunkba. Másnap megismétlődött a reggeli vonatozás és azzal a gondolattal érkeztünk a külvárosba, hogy egy óra múlva már roboghatunk újra a bal oldali forgalomban. Azért ez ilyen gyorsan nem jött össze. Bankkártya, telefon, rossz hír. Nem tudják zárolni a pénzt. Teljesen magunkba roskadtunk. Ez nem lehet igaz, hiszen most tényleg rajta van a szükséges összeg. Ezúttal már a kölcsönzősök is megsajnáltak minket és felajánlották, hogy hívjuk fel az ő telefonjukról a bankot. Szerencsére volt 24 órás segélyszolgálat, ahol kiderült, hogy a kártyára vásárlási limit van beállítva és emiatt nem tudják a pénzt levonni. Még jó, hogy előző nap biztosítottak róla, hogy ez nem lehet probléma. Gyorsan feloldattuk a limitet és fél óra múlva végre sikerült a tranzakció. 10-kor átvettük az autót, egy lakóautóvá épített és 2,5 méter magasra bővített Toyota Hiace típust, ami 2,4 literes, benzines és sebességváltós volt. Jó pár kilométer külvárosi út után magunk mögött hagytuk Sydney-t. Nyugat felé indultunk és nemsokára egy Aldi boltba botlottunk. Nem hihetetlen, hogy az USA-ba és Ausztráliába is eljutott ez a hálózat? A választék nem volt olyan bőséges, mint Európában, de az árak itt is alacsonyabbak, mint a helyi boltokban, úgyhogy be is vásároltunk az első napokra. A Blue Mountains Nemzeti Park csupán 100 kilométerre található Sydney-től, első látnivalója pedig a Wentworth vízesés, amely eső hiányában épphogy csak csordogált. A Kék-hegység névadója az eukaliptusz fák olaja, amely az erdők felett vibráló levegőt kékesre színezi. A park leghíresebb kilátója az Echo Point, ahol a Three Sisters (Három Nővér) kőoszlopok teszik különlegessé a látványt. Az erre vezető út legmagasabb pontja az 1043 méter magas Mt. Victoria. Ezen áthaladva az elhagyatott déli útra fordultunk és 17:30-kor megpillantottuk első kengurunkat. Nem is számítottunk rá, hogy errefelé is vannak, hiszen mindkét oldalon kerítés húzódott, marha- és birkafarmok váltották egymást a mezőgazdasági területekkel. Mivel rövidítő utat választottunk még egy kavicsos szakaszon is át kellett küzdeni magunkat. Sötétedés után nem sokkal egy kis falu parkjában megláttuk a pihenőhely táblát és mivel más autók is táboroztak a fák között, úgy döntöttünk, ez nekünk is megfelelő lesz. Két lakóautó utasai tábortüzet raktak, mások pedig még a sátrat is felállították. Nekünk ez volt az első éjszakánk a lakóautóban. Sikerült meleg vacsorát készíteni, miután megtaláltuk a gázcsapot a ruhásszekrényben. Addig nem tudtuk, mi a probléma, hiszen kívülről megnyitottuk a palack csapját, belül azonban nem tudtuk begyújtani a tűzhelyet. Hát a nap végén a köztes csap titkára is fény derült. Vacsora után kényelmes ágyat varázsoltunk az étkezőből és gondtalan álomba merültünk. Már az első éjszaka után úgy gondoltuk, hogy érdemes volt lakóautót választani, hiszen így teljesen önellátóvá váltunk. A berendezés része volt egy hűtő, egy mikrohullámú sütő, egy két fejes gáztűzhely grillezővel, mosogató, konyhai eszközök, szekrények és kényelmes, nagy étkező asztallal. Ez nekünk az új-zélandi sátrazás után kész luxusnak számított!
Szombati első megállónk Goulburn városa volt, ahol az út melletti hatalmas betonbirka kedvéért mindenki beiktat egy fényképezős megállást. Mi kíváncsiságból be is mentünk a birka közepébe, ahol rögtön kiderült, hogy magyarok építették a város díszét. Megnéztük a gyapjúmúzeumot és nem hagytuk ki a kilátót sem, ahonnan a birka szemén keresztül láthatjuk a környező világot. A “Big Merino” 1985-ben épült, 18 méter hosszú, 15 méter magas és 98 tonnát nyom! Ezután Canberra, a főváros következett. Ausztrália államai 1901-ben tömörültek szövetségbe és a két rivális, Sydney és Melbourne között diplomatikusan félúton állapították meg az ország fővárosának helyét. Canberra az őslakosok nyelvén “találkozóhelyet” jelent. A kormány végül 1927-ben költözött át Melbourne-ből. A leghíresebb látnivaló itt az új parlament épülete, amely 1988-ban készült el. Érdekessége, hogy egy domboldalba épült és a föld nagy részét az építés után visszahordták rá, hogy minél kevésbé változtassák meg az eredeti környezetet. Ingyenes túrákat indítanak óránként, de az épület belsejét egyénileg is be lehet barangolni. Az alsóház és felsőház termei modern stílust tükröznek. A főváros másik híres épülete a modern Nemzeti Múzeum. Szintén ingyenes, informatív kiállításokkal és labirintust megszégyenítő belső elrendezéssel. Nekünk különösen tetszett a forgószínpad, amely három mozit kötött össze, mindegyikben különböző szemszögből mutatva be Ausztráliát több tévé képernyőjére koreografált műsorral. Még egy magyar vonatkozású érdekességre is bukkantunk a bevándorlókat bemutató részlegen. Az öt részletesen taglalt emigráns egyike John volt, Szombathelyről! Ezt a meglepetést! Melbourne innen már csupán 640 kilométeres távolságra fekszik. A táj nem volt túl izgalmas, a száraz füves síkságot elszórt eukaliptuszfák tették változatosabbá. Az út mentén tehenek, birkák legeltek, nagy ritkán láttunk egy-két kengurut, néhány kakadut és sok papagájt. Ez utóbbiak elég excentrikusak voltak, folyamatosan mutogatni akarták kék-zöld-piros tollazatukat és mindig megvárták, mire elég közel érünk az autóval és pont előttünk röppentek át a túloldalra. Holbrook városában, ahol egy igazi tengeralattjáró van kiállítva, végre közelebbről is szemügyre vehettük a rózsaszín fejű szürke testű kakadukat. Csapatosan szálltak egyik fáról a másikra és a pázsiton is kutattak táplálék után. 15:30-ra már Melbourne belvárosában kerestünk parkolóhelyet. Ezután felpattantunk a turista villamosra, elvitettük magunkat a városházáig, majd onnan elsétáltunk a St. Patrick katedrálishoz, ahol éppen orgonakoncertet tartottak. Megnéztük még a belváros nevezetességeit és amikor már sötétben kifelé tartottunk a városból, akkor láttuk csak, milyen szép a kivilágított toronyházakkal a folyóparti rész. Végül 120 kilométerrel távolabb fejeztük be a napot az óceán partján, miután 4 kengurut is láttunk az út mentén. Reggel lesétáltunk a déli Csendes-óceánhoz és néztük a háborgó vizet. Még egy reggeli sétát beiktattunk, kicsit távolabb a Split Lighthouse világítótoronynál. A helyi krónikák szerint az itt tanyázó egyik toronyőr lyukat vágott a lámpa falu felőli árnyékolójára, hogy a kocsmából is jól láthassa, vajon működik-e még a jelzőfény. Innen már a Great Ocean Road-on, azaz a “Nagy Óceán Úton” haladtunk tovább. Több helyen is láttunk az út mellet kenguru és koala jelenlétre emlékeztető táblát, mígnem az egyik kanyargós szakaszon végre meg is pillantottunk egy szürke gombócot az erdőben. Gyorsan félreálltunk és akkor láttuk, hogy az eukaliptuszok között egy több főből álló koala csapat tanyázik. Néhányan az út menti fákon bóbiskoltak, 3-4 méterre a föld felett. Akkor sem rémültek meg, amikor teljesen közel mentünk hozzájuk fényképezni. Sőt, álmosan néztek pár percig gombszemükkkel, majd szép lassan előrebukott a fejük és elaludtak. Az egyik távolabbi példány kb. 20 méter magasan ült a fa tetején és olyan vékony ágba kapaszkodott, ami csoda, hogy elbírta a súlyát. Hihetetlen élmény volt vadon, természetes környezetükben látni ezeket a bojtos fülű játékmackókat. Tényleg olyan édesek, mint a filmeken, de hosszú, éles karmaik elriasztottak minket a közelebbi kontaktustól. Dél körül a turisták által kedvelt Apollo Bay part menti falvában álltunk meg egy rövid pihenőre, majd a Gibson Steps sziklába vájt lépcsőin ereszkedtünk le a sárga homokos strandra. Sajnos borús időben érkeztünk, pedig ez a partszakasz Ausztrália egyik legnagyobb látványossága. Itt található a Tizenkét Apostol, amely az erózió által a szárazföldtől elszakított vízben álló magányos sziklák elnevezése. A partszakaszt kisebb-nagyobb öblök tarkítják és nehéz megunni az óceán hullámainak ostroma által nyújtott előadást. A sziklaformáció napsütésben és naplementében szép igazán, de ez a rossz idő miatt aznap elmaradt. A közelben azonban még több érdekes látnivaló is várja a turistákat: természetes kőhíd, barlang és változatos öblök kiépített sétaúttal.
Május 9-én elhagytuk Victoria államot és beléptünk South-Australia területére. Nagy táblák hirdették az út mentén, hogy tilos átvinni az államhatáron mézet, növényeket, zöldséget és gyümölcsöt. Az első város ebben az államban Mt. Gambier volt, ahol korábbi vulkanikus tevékenység miatt több krátertó is keletkezett. Vizük annyira tiszta, hogy ebből vezetik a háztartásokba az ivóvizet. Az egyik parkban azonban nem telt fel vízzel a megsüllyedt gödör (sinkhole), ebből szép kertet varázsoltak száz évvel korábban és a hagyományt ma is őrzik. Miután megtankoltunk, bevásároltunk és egy jó nagy pizzát is eltüntettünk ebéd gyanánt, továbbálltunk. Az esős, borongós idő tovább üldözött bennünket. Az erdőszélen két emucsapatot is láttunk, majd betértünk a Coorong Nemzeti Parkba (kavicsos úton), ahol egy wombat futott át előttünk az úton. A wombat leginkább a mormotához hasonlít, de súlya akár a 35 kilót is elérheti és ezáltal ő a legnagyobb föld alatti járatokban élő növényevő. Egy darabig még vártunk a wombat lyuknál, hátha ismét előjön, de sajnos nem mutatkozott újra, így kidöcögtünk a parkból. Az éjszakát végre kempingben töltöttük. Feltöltöttük a vízkészletünket, a laptopot, a fényképező elemeit, kimostuk a ruhákat és megfürödtünk! Egy szép tó partján ébredtünk reggel. A stégen óriás pelikánok tollászkodtak; még nem láttunk ekkora példányokat. Délben már a millió lakosú Adelaide város melletti Mt. Lofty hegyről csodáltuk a kilátást. Ezután leereszkedtünk a város szintjére és sétáltunk egyet a Himaji japán kertben. A belvárosban leparkoltunk, megnéztük a főutca épületeit, a katedrálist, majd az ingyenes buszjárattal visszavitettük magunkat az egyetemhez. Estére már outback jellegű tájra értünk, vörös földdel, szavannával. Reggel a lakóautó ablakán keresztül néztük a gyönyörű napfelkeltét. Az ország belseje felé igyekeztünk, az Ayers Rock-hoz. Útközben láttunk egy 80 szerelvényes vonatot és két emut. Coober Peddy közelében opálbányák sorakoztak az út két oldalán. Sokan jönnek ide szerencsét próbálni, 45 nemzetiség képviselteti magát. Minket egy hong-kongi bányatulaj invitált be a boltjába, ahol kiderült, hogy a bánya társtulajdonosa Attila nevű magyar honfitársunk. Éppen nem tartózkodott a városban, de az üzlet falán kint feszült Magyarország térképe. A hely amúgy egy porfészek, ahol nyáron gyakran 40 fok fölé kúszik a hőmérséklet. Egyetlen előnye számunkra az info központban található ingyenes internet. Valószínűleg olcsón lehet opálhoz jutni, de ebben nem voltunk érdekeltek. 650 kilométer vezetés után ismét egy út menti parkolóban éjszakáztunk. Már másik 8 jármű érkezett előttünk, ők valószínűleg túl voltak a vacsorán. Ezek a megállók direkt a hosszú út során megfáradt vezetők számára készültek. Legtöbbjében található pottyantós WC, információs tábla és egy felirat, hogy 24 órás kempingezés megengedett. Másnap 500 kilométer megtétele után érkeztünk az Ayers Rock-hoz vezető elágazáshoz. A komoly település egy benzinkútból, egy kávézóból és egy kempingből állt. Innen már “csupán” 270 kilométert kell az elhagyatott vidéken megtenni az Uluru-hoz (Ayers Rock elnevezése aboriginal nyelven). Azért annyira nem unatkoztunk: láttunk egy kengurut, amint éppen átbújt az út menti kerítés drótjai között, illetve lefotóztuk a Mt. Connor hegyet, amely egy szintén méretes, kalap formájú vörös szikla. Nagyon jó időt futottunk aznap, hiszen időben odaértünk a világ legnagyobb monolitjához, hogy elkészíthessük a híres naplementés fotókat. Majdnem egy órán keresztül követtük a színek változását - tényleg csodálatos látvány. Hát még amikor a telihold is kibukkant a hegy mögül - varázslatos hangulatot teremtett. Első pillantásra is lenyűgöző a hatalmas vörös hegy a semmi közepén. Hogy került ide? Miért pont itt nőtt ki a földből? Az őslakosok szent helyként tisztelik és a környező területet pár éve visszakapták a kormánytól (korlátozott feltételekkel). A park területén tilos éjszakázni, így egy bekötő úton vártuk meg, hogy ránk virradjon és 6:30-kor már indultunk vissza a szikla túlsó felére, hogy a napfelkelte színeit is megörökítsük. Na, ez már keményebb diónak bizonyult. Rengeteg turista nyüzsgött a parkolóban, mindenféle nemzetiségűek, de a probléma abban rejlett, hogy a bokrok eltakarták a kilátást és csupán egy nagyon rövid szakaszról látszott jól az Uluru, mindenki oda akart állni. A naplemente szebb volt és tovább is tartott. Innen az információs központba autóztunk, ahol egy szépen fotózott filmet néztünk meg a nemzeti parkról. Más érdekességre nem bukkantunk, kivéve egy könyvet, amelyben a “kővisszaküldők” leveleit gyűjtötték szép csokorba. Vicces gyűjtemény! Voltak olyanok, akik több évtizede vittek magukkal a “szent helyről” egy darab követ és úgy gondolják, amiatt érte őket annyi baj. Arra kérik a rangereket, hogy tegyék vissza a követ a szikla mellé. Válaszlevelet nem láttunk, de a falon kint volt egy közlemény, hogy a köveket nem tehetik vissza az esetleges fertőzésveszély miatt. Remélhetőleg ezt nem közlik az “átok sújtotta” delikvensekkel. Délelőtti programként körbesétáltuk a 3,6 kilométer hosszú, 348 méter magas hegyet. Ez egy 9 kilométeres reggeli testedzés, sok léggyel és kevés fotózási lehetőséggel. Majdnem minden kiszögellésnél kint volt a tábla, hogy “Szent hely, tilos fotózni!”. Azt persze nem árulták el, hogy miért szent, de később megtudtuk, hogy még az aboriginalok közül sem tudja mindenki, csak a kiválasztottak. Az őslakosok kérésére mi nem másztuk meg a hegyet, bár gyakorlatilag nincs akadálya (az erős szelet és a több infarktust leszámítva). Délután az 50 kilométerrel nyugatra található “The Olgas” sziklacsoportot fedeztük fel. A helyiek “Kata Tjuta”-ként emlegetik, amely nyelvükön “sok fejet” jelent. A név találó, a vörös monolitok alakja tényleg földből kiálló fejekre hasonlít. Ezek közül a legmagasabb hegy a Mt. Olga, amely 200 méterrel tesz túl az Ayers Rock-on. Két kilátóhoz sétáltunk el, majd végre itt is elérkezett a naplemente fotózás ideje. Hasonlóan szép színeket vett fel a sziklacsoport, mint az Ayers Rock. Nem volt túl sok turista, de az egyik busz vendégeinek kitoltak egy kis asztalt és arról szolgálták fel a pezsgőt, bort, üdítőt. Mi csupán egy órával később tudtunk feltankolni benzinnel és “fish and chips”-el a park bejáratánál lévő Yulara településen. Végül Curtin Springs ingyenes kempingjében aludtunk. Ez egy 1 millió hektáros birtok része, ahol ketrecben láthattunk reggel emukat és papagájokat is. Nem késlekedtünk azonban sokat, hiszen aznap még várt ránk a Kings Canyon Nemzeti Park, amely 100 kilométerre található az Ayers Rock-tól légvonalban, közúton azonban 300-ra! Félúton lehettünk, amikor egy legelő tevecsordára bukkantunk az út mellett. Ez nem számít akkora csodának, hiszen kb. fél millió található belőlük elszórva a sivatagban. Még a korai telepesek hozták be őket Afrikából és a számukra kedvező éghajlat miatt hamar elszaporodtak. Legtöbbjük vadon él, csupán néhány példányt háziasítottak újra turista programokhoz. A legnagyobb hőségben érkeztünk a kanyonhoz. Megebédeltünk és vártunk egy órát, hogy kicsit lejjebb szálljon a hőmérő higanyszála. Ezután magunkhoz vettünk egy palack ivóvizet, feltettük légybiztos kalapunkat és megkezdtük a túrát a hegyekbe. Először egy meredek, lépcsős szakaszon kellett felküzdeni magunkat a kanyon peremére, ahonnan már szép kilátás nyílt a környékre. Ezután kupola formájúvá erodálódott vörös sziklák között haladtunk, fehér törzsű eukaliptusz fákat és gyíkokat láttunk, majd újra a peremről nézhettünk le a 100 méteres mélységbe. Leereszkedtünk az “Édenkertbe” is, ahol pálmák, páfrányok és egy kis medence várják a megfáradt túrázót. Innentől a völgy túloldalán vezetett az út ősi cikászok között. Itt történt, hogy Joe majdnem rálépett egy kígyóra. Nem tudjuk, mennyire lehetett veszélyes, de szerencsére ő ijedt meg jobban és gyorsan besiklott a bokrok közé. Persze mi távolról nyomon követtük: a bokor túloldalán kibújt és kifeküdt a turisták számára készült fahídra napozni. Kénytelenek voltunk megzavarni ismét a pihenésben, ugyanis pont arra kellett továbbhaladnunk. Amint közelebb léptünk hozzá, észbe kapott és tovább tekergőzött a sziklák közé. (Később láttunk egy táblázatot a környék kígyóiról és ez a barna példány leginkább a “Common Brown Snake”-hez hasonlított, ami a világ egyik legerősebb mérgű példánya. A másik variáció, hogy annyira veszélytelen ez a fajta, hogy fel sem került a plakátra. Talán egyszer egy szakértőtől megtudjuk.) Az út ettől kezdve már csak lefelé vezetett. Megálltunk fotózni és utolért minket egy turistacsoport. Az élen szaladó kislány olyan tempót diktált, hogy még mi sem bírtuk követni. Végül 2 és fél óra alatt teljesítettük a 6 kilométeres Kings Canyon Walk túrát. Nagyon szép helyeken vitt az út, megérte a kanyon a kitérőt! Naplemente előtt még betértünk egy kis farmra, ahonnan helikopteres túrákat indítanak a sziklák fölé. Kerítés mögött kengurukat is tartanak, végre közelebbről is szemügyre vehettük őket, nem ugráltak el folyton. Sőt, kézből lehetett etetni őket! Ami azonban még ezen is túltesz: két kismama is volt köztük, akiknek erszényében ott rejtezett “Zsebibaba”. Arra bizony várni kellett, amíg a kicsik kidugták fejüket a zsákból. Volt, hogy csak a farka lógott ki az egyiknek, a másik izgett-mozgott belül, de a nyíláson nem dugta ki egy testrészét sem. Végül türelem kiskengurut terem: megjelent két kis kéz, lassan a fej is előbukkant és két nagy ártatlan barna szem nézett ránk anyuka pocakja elől. A természet újabb csodája! De vajon hogy kerül a kis kenguru az erszénybe? Ezt is megtudtuk (2 héttel később, a Perth-i múzeumban)! 35 nappal a megtermékenyülés után a 2 cm-es embrió kimászik a szülőcsatornából és megkezdi útját a 15 cm-re lévő erszénybe. Kb. 3 percig tart, amíg a 0,8 grammos! csemete felkapaszkodik a 30 ezerszer! nehezebb anyuka hasán. 7 hónapos koráig ott is marad, majd kibújik és megtapasztalja, mennyivel könnyebb volt mással vitetni magát, mint páros lábbal a földön ugrálva követni a csapatot. A kenguruk azonban nem bíznak semmit sem a véletlenre! Miután a kis kenguru felmászott az erszénybe, megtermékenyül egy újabb példány, amely kb. 200 napig képes fejlődés nélkül a méhben maradni. Ha azonban elveszik az erszényből a bébi, megkezdődik ennek az embriónak a fejlődése és ez a folyamat ismétlődik újra és újra. Nem hihetetlen, mire képes a természet? Ezt az éjszakát a Lasseter Highway egyik parkolójában töltöttük. A rövidítő útról lemondtunk, miután pár métert próbáltunk vezetni az aszfalt nélküli rázós, göröngyös vörös földúton. Majdnem szétesett a lakóautó, minden csörgött, zörgött. Itt nagyon jól jött volna a Landi, sajnáltuk, hogy nincs velünk. Az esti vezetés sem veszélytelen errefelé: 15 kenguru és 2 teve kényszerített minket fékezésre. A nappali 20-25 fokból a sötétség leszálltával hirtelen már csak 8 maradt. Jól be kellett takaróznunk, hogy ne fázzunk a hidegben! Így telt el az első két hetünk a kenguruk és koalák földjén.

2006. május 1. hétfő |  Nyomtatás

Queenstown gyönyörű helyen fekszik - egy hegyek által körbezárt nagy tó partján. (Nem csoda, hogy itt forgatták a Gyűrűk Ura több jelenetét is.) A város nagyon népszerű a kalandokat keresők körében, a “kültéri sportok fővárosa”-ként emlegetik. A következőket lehet kipróbálni: bungy jumping, jetboating, white-river rafting, river surfing, white water sledging, canyoning, flying, skydiving, paragliding, mountain biking, kayaking, quad, zorbing - soknak még magyar neve sincs, egyszerűbb volt így írni. Mi csak sétáltunk egyet a belvárosban és megnéztük a TSS Earnslaw gőzös érkezését, majd feltankolását a következő adag szénnel, ugyanis óránként egy tonnát fogyaszt el belőle! Húsvét vasárnap érkeztünk a Milford Sound fjordba és befizettünk az első induló hajóra, hogy körbevigyen minket ezen a csodálatos helyen. Felhős idő volt, de legalább az eső nem esett, amit pozitívumként értékelhetünk, ha arra gondolunk, hogy az éves átlag 7000 mm! A fjord 22 km hosszú, meredek sziklafalak közé zárva. A hajó kivitt minket egészen a Tasmán-tengerig. Láttunk szép vízeséseket és néhány fókát is. Sajnos a delfinek nem bukkantak fel, a pingvinek pedig télen vannak itt, de így is nagy élmény volt ez a két óra. Visszaúton Te Anau felé több helyen is láttunk paradicsom kacsákat (paradise duck). Magyarul elképzelhető, hogy más a neve, ugyanis nem piros, mint a paradicsom, hanem a hím fekete, a nősténynek pedig fehér feje van, barna teste. Megálltunk egy sétára a Mirror Lakes-nél is, amely nevéhez hűen, tényleg tükrözi környezetét. Ezután ritkán lakott, füves dombságon hajtottunk keresztül, míg elértük a sziget déli részét. Egy tündéri kisvárosban, Riverton-ban töltöttük az éjszakát - végre puha ágyikóban! A hétfői napot a sziget déli csücskének felderítésével töltöttük. Megnéztük Invercargill múzeumát, ahol először láttunk moa lábcsontot. Pontosan a fejünk tetejéig ért, el voltunk hűlve, mekkora lehetett ez a kihalt futómadár. A leírásokból kiderült, hogy 3,5 méter magasra is megnőtt és akár 200 kg-t is nyomhatott. A maorik pedig szépen levadászták őket, amikor letelepedtek a szigeteken. Miért található Új-Zélandon ennyi futómadár? Nem volt rá szükségük, hogy repüljenek. Új-Zéland ugyanis még az emlősök kialakulása előtt elszakadt a többi kontinenstől, így a madaraknak nem voltak természetes ellenségeik a földön, akik elől a fákon kellett volna menedéket keresniük. Az evolúció során aztán szárnyaik elcsökevényesedtek, lábaik megerősödtek és berendezkedtek a földi életmódra. A probléma a fehér emberrel együtt érkezett, aki hozta magával a menyétet, patkányt, nyestet, kutyát és macskát. Ezek az állatok könnyű prédaként tekintenek a kiwik tojásaira és kicsinyeire, ezért ez a faj is közel került a kihaláshoz. Különböző programokat indítottak a megmentésére és a tojások nagy részét inkubátorokban keltetik, majd a megerősödött kicsinyeket telepítik vissza az erdőbe. Ez a madár az ország büszkesége és a helyiek előszeretettel hívják magukat is ezen a néven, egyszerűen csak kiwiknek. Visszatérve a múzeumra, található itt egy mini sárkánygyíkra emlékeztető “tuatara” nevű hüllő. Érdekessége a harmadik szeme, amelyet bőrlebernyeg takar a homlokán. A múzeum egyik példánya már századik születésnapját is megünnepelhette! Következő megállónkat egy 1884-ben épült világítótoronynál iktattuk be. A Waipapa Point oroszlánfókákat is rejteget, egy nőstényt láttunk két kölykével és távolabb még egy nőstény álcázta magát barna színű tengeri növényekkel. A Curio Bay fosszíliáiról híres. Apály idején 160 millió éves megkövesedett fákat és növényi lenyomatokat fedezhetnek fel az éles szemű látogatók a sziklák között. Innen a Roaring-öbölbe siettünk, ahol sötétedés előtt két órával jönnek partra a sárga szemű pingvinek (yellow-eyed penguin) - tükörfordításban, magyar elnevezése valószínűleg más. Mivel a faj veszélyeztetett, ezért viszonylag távolról, csak egy rejtekhely mögül lehet őket megfigyelni. Távcsővel azonban jól látszottak. Először öt példány totyogott ki a vízből, majd pár percre rá még egy megjelent. A homokos partról a sziklák felé vették az irányt. Páros lábbal felugráltak a hegyoldalon és éjszakára a bokrok között húzták meg magukat. Pár száz méterrel távolabb, a Nugget Point világítótornyának tövében már fókák pihentek a sziklákon. Nagyon kedvelt ez a környék a tengeri állatok körében. Másnap a Dunedin szomszédságában húzódó Otago-félsziget csücskében található albatrosz fészkelő helyet szerettük volna megnézni. Sajnos ez csak túrával lehetséges, aminek elég borsos volt az ára, így inkább végignéztünk a múzeum részben egy róluk szóló ismeretterjesztő dokumentumfilmet. Az óceán felőli sziklákon 16 oroszlánfókát (Hooker’s sea lion) számoltunk össze, amiből 8 még bébi volt. Míg a felnőttek napoztak, ők egymással játszottak. Dunedin belvárosában rövid sétát tettünk. Az épületekről még lerí a skót telepesek behatása. Az utcákon több fiatalt láttunk mezítláb közlekedni és nem ez volt rá az első példa. (Lehet, hogy hobbitoknak képzelik magukat?) Bevásároltunk a következő napokra, majd Oamaru felé vettük az irányt, ahol a világ legkisebb pingvinjei, a kék pingvinek, naplemente után egy órával jönnek partra. Természetesen ez a látványosság is magánkézben van és a pingvinek csak azért totyognak ki a vízből, hogy megnézzék, mennyi turista gyűlt össze ismét a többszintes lelátón.:-) Valójában szépen lebetonozták a partra szállás helyét és olyan fénnyel világítják meg a félénk állatokat, amelyet az ő szemük nem érzékel. A nézők izgatott suttogását pedig elnyomja az óceán hullámainak moraja. Mi is történt pontosan azon az április 18-i, keddi estén? 18:30-kor 25 db, max. 30 cm magas pingvin sétált ki a vízből, óvatosságból többször körülnéztek, röviden megálltak szárnyukat szárítani, majd átbújtak a drótkerítés alatt és eltűntek otthonaikban, a föld alatti lyukakban. Ezt látta a sok turista. de vajon mi rejtőzik a hátérben? Oknyomozó riportereink ennek is utána jártak! Alig indultunk el az autóval a parkolóból, mikor mozgásra lettünk figyelmesek az út víz felőli oldalán. Gyorsan félreálltunk, hogy közelebbről is megnézhessük azt a kis pingvint, amely nem a többiekkel érkezett partra. Kb. 30 percig álltunk mozdulatlanul, két méteres távolságra a megfigyelt alanytól és vele együtt vártuk végig, amíg minden autó elhagyja a parkolót és ő végre nyugodtan átkelhet az út túloldalán lévő szállására. Ezután mi is elhagytuk a helyszínt, de alig tettünk meg pár métert, ismét két pingvint pillantottunk meg, ezúttal egy ház tövében. Az még nem zavarta őket, hogy megálltunk a közelükben, de a fényképező infravörös távolságmérő fényére már a csatornába menekültek. Régebben még panaszkodtak a városlakók, hogy a házuk köré fészkelnek a pingvinek, ma már azonban (a turizmus miatt) ők a város szeme-fénye. Reméljük, ez így is marad! A szerdai napot a Mt. Cook Nemzeti Parknak szenteltük. Előtte még útba ejtetünk egy forgatási helyszínt Twizel közelében (Plain of Rohan, lovas jelenet, 2.rész). Egy helybéli kérdezés nélkül megmutatta a pontos helyet. Biztos sokan megnézték már! A Mt. Cook Új-Zéland legmagasabb csúcsa, 3755 méterre emelkedik a tengerszint fölé. Korábban találkoztunk egy amerikai párral, akik arra panaszkodtak, hogy egy hetet töltöttek a környéken, mégsem bírták megpillantani a hegyet. Nekünk igazán szerencsénk volt az időjárással, mert szikrázó napsütésben érkeztünk a parkba. Nem csak a hegy fenséges, a környéke is különösen szép. Pár órás túrára indultunk a 3000 méteres hegyek lábainál. Átkeltünk két függőhídon, láttunk gleccsertavat, gleccservíz táplálta patakot és több gleccsert is. Utunk végén pedig a Mt. Cook-ra való közeli kilátás lett a jutalmunk. Nehéz volt betelni a látvánnyal! Az esti naplemente hasonlóan gyönyörű helyen ért minket, bár valamivel északabbra (LOTR -Edoras). Egy kellemes kempingben töltöttük az éjszakát, Rakaia faluban. Másnap délelőtt 11-kor indult egy túra a Christchurch-i Air Force Museum-ban, amelynek során végigvezettek minket a repülőgép restauráló műhelyen és egy régi repülőgépeket tároló hangáron. A belvárosban megnéztük a katedrálist és a Canterbury múzeumot, amelynek egyik kiállítása az Antarktiszról hazahozott kutatóbázis - szemetével együtt. Sajnálatos módon, a kutatóbázis telepítése leszűkítette a pingvinek életterét, akiknek száma pár év alatt 62 ezerről 37 ezerre csökkent. A múzeum mellett található a város botanikus kertje, amely szintén megér egy sétát. Már sötétedés után értünk Goose Bay kempingjébe, ahol egy kedves maori asszonyság először elemlámpát akart adni sátrunk felállításához, majd ellátott bennünket vacsorával. Nem tudtuk, mire vélni a dolgot, de jóízűen elfogyasztottuk a grillezett husikat. Végül egyik közmondásuknak tudtuk be a dolgot: “Mi a legfontosabb a világon? Az ember, az ember, az ember.”. Mi csak örülhetünk, ha így gondolkodnak.
Reggel már 7:30-kor elindultunk Kaikoura-ba, hogy időben lefoglaljuk helyünket a következő bálnanéző túrára. 10 perccel indulásunk után furcsa mozgásra figyeltünk fel az óceán felől. Alig akartunk hinni a szemünknek - tényleg delfinek ugrálnak ki a vízből? De nem egy-kettő, hanem egy százas csapat! Két hajó körül cikáztak, amiről az emberek a vízbe ugráltak, hogy együtt úszhassanak velük. Kb. 100 méterre lehettek a parttól. Nagyon élénknek tűntek, folyamatosan bukfenceztek, szaltóztak, feldobták magukat a levegőbe. Hihetetlen látvány! Annyira lekötötték a figyelmünket, hogy szinte alig láttuk meg a lábunknál heverő fókákat. Ők csak pár méterre feküdtek tőlünk a parti sziklákon. Készítettünk róluk is pár fotót és siettünk tovább a falu felé. Röviddel nyitás után érkeztünk, de általában ezeket a túrákat előre lefoglalják telefonon vagy interneten, így már csak a 11 órásra volt hely. Nem baj, a lényeg, hogy nemsokára a hajón leszünk! Addig is bevásároltunk, megreggeliztünk és sétáltunk a falu főutcáján. Jóval indulás előtt az irodában toporogtunk, ahol egy dokumentumfilmet nézhettünk végig bálnákról és delfinekről. Majd busszal vittek minket és kb. másik 30 embert a kikötőbe, ahol várt ránk a jól felszerelt hajó. Már indulás előtt rémisztgettek minket a nagy hullámokkal és néhányan rosszul is lettek a nyílt tengeren. A 3 és fél órás túra célja megtalálni az év nagy részében (októbertől áprilisig) itt található ámbrás ceteket! A kereséshez passzív szonárt használnak, amely képes bemérni, hogy milyen irányból jön a bálnák által kibocsátott víz alatti hang. Ezután abba az irányba indul a hajó és a továbbiakban szabad szemmel keressük, merre bukkan fel a levegőzéskor kifújt jellegzetes vízsugár. Indulás után fél órával megtaláltuk az első cetet. Kísérőink be is azonosították: a Tiaki nevű hímre bukkantunk. (Nőstényeket hiába keresnénk, ők ugyanis borjaikkal a melegebb vizeken maradnak, míg a hímek több ezer kilométerrel távolabb szabadon kóborolnak.) Kaikoura Új-Zéland déli szigetének keleti partján található. A bálnák azért szeretik különösen ezt a részt, mert a parttól nem messze, a kontinentális és az óceáni talpazat találkozásánál a víz mélysége hirtelen 90 méterről 800 méterre változik (ezt nagyon jól láttuk a hajó belsejében elhelyezett szemléltető képernyőn). Az ámbrás cet, eltérően a többi bálnától, nem planktonokon él. Fő tápláléka az óriás tintahal, illetve más halak és rákok. Képes több ezer méteres mélységbe is lemerülni. Ez az emlős a világ legnagyobb ragadozója. Az általunk látott példány 10 percen keresztül volt a víz felszínén és 20 másodpercenként tört elő az orrából a szökőkút. Hatalmas feje végig kikandikált a vízből, majd merüléskor begörbítette a hátát és farokfelcsapással búcsúzott a lelkesen fotózó turistáktól. Hála a modern technikának, pár perc múlva vadul nekiiramodott a hajó az óceánnak és hamarosan kivehető volt másik két vízsugár a távolban. Sajnos az egyiknek már csak a farkát láttuk, pont lemerült, de a másik még jó darabig a felszínen levegőzött. Ő volt Kaupapa, hatalmas fejével és széles hátával túltett Tiaki méretein. Tovább folytattuk a keresést, de bálnát már sajnos nem találtunk. Ellenben a part felé vettük az irányt és szinte ugyanarra a helyre kormányozta a kapitány a hajót, ahol reggel mi is láttuk a delfineket (dusky dolphin). Még mindig ott voltak és örömmel üdvözölték az új hajó érkezését. Körbeúszkálták, kiugráltak és végül szaltókkal búcsúztak. Így ért véget ez a nagyszerű kirándulás. Kaikoura programjainak egyike a fókákkal való úszás. Mi erre nem fizettünk be, de elmentünk az öböl déli végébe, ahol láttunk ebben az élményben részesülőket (jó hideg volt a víz!). A fókák többsége már a parton napozott, néhányan egész közel a parkolóhoz, behúzódtak a bokrok alá. Jól tűrték a turisták zaklatását - szinte folyamatosan csattogott közelükben a fényképező. Végül elérkezett számunkra az indulás ideje. Úgy időzítettünk, hogy elérjük az este 7-kor induló kompot vissza az északi szigetre. Szokásunkhoz híven jól kicentiztük ismét a dolgot: negyed órával indulás előtt próbáltuk megvenni a jegyet - sikertelenül, ugyanis valamilyen titokzatos oknál fogva nem tudták levonni a bankkártyánkról a pénzt. Spuri vissza Picton központjába, ahol megkönnyebbülésünkre a készpénz kiadó automata a mi oldalunkon állt és így 5 perccel indulás előtt mégis a kezünkben tarthattunk a beszállókártyákat. Három és fél óra múlva újra megpillantottuk a fényárban úszó Wellingtont. A hajóból kijárva megcéloztuk a belvárosi kempinget. Ezalatt egy ifjúsági szálló zsebkendőnyi területű füves kertje értendő. Elfoglaltuk az utolsó parkolóhelyet és felállítottuk a sátrat a maradék két hely egyikére.
Visszaérkeztünk hát az északi szigetre! A szombati napot a Te Papa múzeumban kezdtük. Véletlenül éppen egy hete kezdődött a Gyűrűk Ura filmről szóló kiállítás, amit a nagy sikerre való tekintettel ismételtek meg. Sajnos sem fényképezni, sem filmezni nem lehetett, pedig lett volna mit! A szereplők ruhái, fegyverei, díszletek, páncélok, kardok, zászlók, makettek mellett fény derült pár forgatási trükkre és több kisfilmet is vetítettek az érdeklődőknek. A múzeum többi emeletén is találni azonban sok érdekességet. A “Made in New Zealand” részlegen híres találmányok, termékek és a bevándorlók emlékei kaptak helyet, a “Maori” részen az őslakosok épületei, hajói, népművészete, tollruhái és tetoválásai, míg az “Earth and Fire” szekció földünk szerkezetét, klímaváltozásait, földrengéseit és élővilágát demonstrálta. A “Museum of City and Sea” konkrétan Wellingtont mutatta be megalakulásától napjainkig, illetve a környék és a betelepülők hajózásának történetét. Ebédre a helyiek egyik kedvencét ettük, hasábkrumplit sült hallal (fish & chips), szigorúan újságpapírba csomagolva. Természetesen nem hagyhattuk ki a piros drótkötél vasutat sem (”cabel car”), amelynek végállomása a hegy tetején, a botanikus kert bejáratánál található. Szép kilátás nyílt a kikötőre és a városra, de az idő kicsit borongós volt. A botanikus kerten keresztül sétáltunk vissza a városközpontba, majd sötétedés után a Mt. Victoria kilátójából csodáltuk az éjszakai látványt. Végül elindultunk északi irányba és Upper Hutt kempingjében tértünk nyugovóra. Másnap végre elértük az első helyet (Kaitoke Regional Park), ahol nem nekünk kellett keresgélni a LOTR forgatási helyszínt, hanem kitáblázták a tündék lakhelyét, Rivendell-t. Sajnos nem sokat tudtunk sétálni a parkban, mert eleredt az eső. Először csak permetszerűen, szép szivárvánnyal, de aztán rázendített és inkább továbbálltunk. Featherstone-ban végre megreggeliztünk: az angol időkből itt ragadt népeledelt, pitét, azaz “pie”-t. Sokféle ízesítéssel árulják, de az igazi kedvenc a mentás-bárányhússal töltött és a sajtos-marhahúsos. Internetet Masterton városában találtunk, amely az évente megrendezésre kerülő “Arany Olló” versenyről híres. Mivel Új-Zélandon vagyunk, ez nem varrónők vetélkedése, hanem birkanyíróké. A múzeum előcsarnokában láthatjuk a győzteseket nyírás közben. Egyikük 16-szor nyerte el az arany ollót 1986 óta. Fürge keze lehet! Utunkat a Tongariro Nemzeti Park (LOTR - Mordor) mellett folytattuk, ezúttal keletről kerültük meg. Szerettük volna megcsinálni a “Tongariro Crossing” elnevezésű egynapos gyalogtúrát, de sajnos akkora felhők tornyosultak az égen, hogy ez lehetetlennek tűnt. Azért a közeli kempingben vártuk meg a másnapot, hátha kisüt a nap és megnézhetjük közelebbről a vulkánokat, de nem volt akkora szerencsénk. A Taupo-tó mellett haladtunk tovább, amely egy 26500 évvel ezelőtti vulkánkitörés eredménye. Olyan nagy erejű volt a robbanás, hogy az egész északi szigetet beterítette a forró hamu - 100 méter vastagon! Még a 800 kilométerrel távolabbi Chatham-szigetekre is jutott belőle 11 centis takaró. A tó északi felénél megcsodáltuk a nagy vízhozamú Huka-vízesést, majd a “Craters of the Moon” elnevezésű termál terület gőzölgő nyílásai és fortyogó sármedencéi között sétáltunk. A környék utolsó látnivalójaként egy mézboltba tértünk be, ahol üvegfal mögé rejtett kaptárokon keresztül nyertünk közelebbi betekintést a méhcsaládok életébe. 100 kilométerrel távolabb, Rotorua városának közelében sikerült megtalálnunk Kerosene Creek-et, egy forró vizű patakot egy csodás esőerdő közepén. Páfrányokkal körülvett természetes medencéjébe vízesés formájában érkezik a termál víz. Ez a hely a természet ajándékainak egyike! Kötelező program! Rotorua alap “illatát” a kén adja. Belvárosi parkjában a vulkáni tevékenység ékes példáit figyelhetjük meg: gőzölgő termál tó, bugyogó sármedencék, mini gejzírek váltják egymást. Rövid sétával elérhető innen a szépen faragott maori közösségi ház és a vele szemben található, szintén maori belső dekorációjú anglikán templom. A Kiwi Paka YHA hostel udvarán kempingeztünk és lefekvés előtt még két órát áztattuk magunkat a csupán enyhén szagos termál medencében a csillagos égbolt alatt. Éjszaka aztán hatalmas zivatar keletkezett, mely reggelre sem hagyott alább. Nem elég, hogy bokáig süllyedtünk a vízbe, ahogy kiléptünk a sátrunkból, még le is kellett azt bontani és pár perc alatt úgy bőrig áztunk, hogy csavarni lehetett a pólónkból a vizet. Matamata felé menet maximum fűtést produkáltunk az autóban és próbáltuk szárítani a nedves holmikat. Miről vált híressé ez a kis település? A közelében építették fel Hobbitfalva díszleteit. A falu központjából húzós árú túrákat indítanak a magánkézben lévő telekre. Hogy nézhetnénk meg mégis? A magyar leleményesség nem ismer határokat. Követtük a túrabuszt egészen a leláncolt bejáratig, majd a következő domb tetején megálltunk és onnan már távcsővel egész jól láthattuk a hobbit lyukak bejáratát, körülötte pedig a Megyét! Ez az álmom is teljesült, mehetünk tovább a Coromandel-félszigetre! Az út a Hauraki-öböl mellett kanyarog festői kis falvakon keresztül. A naplementét már Whitianga strandján nézhettük végig, a félsziget keleti partján, ahol szörfösök próbálták a dagály hullámait meglovagolni. Reggel korán elindultunk a “Cathedral Cove” elnevezésű természeti képződményhez és elsőként értük el az erózió által a sziklába vájt alagutat. A korai séta után a Hot Water Beach homokos strandjára vezettünk, ahol már több ember ásta saját termál medencéjét a sziklák közelében. Mi nem vittünk ásót, de elég volt a lábunkat a homokba fúrni ahhoz, hogy megérezzük a felszín alatt rejtőző 64 fokos forró vizet. Vissza is kaptuk rögtön a lábunkat! Egy kis tengervízzel vegyítve biztos kellemes fürdőt lehet összehozni. Délután ismét Auckland-ben jártunk. Ezúttal csak átutazóban és egy rövid megállót iktattunk be a Mt. Eden vulkán krátere melletti kilátónál, ahonnan körpanoráma nyílik a családi házai miatt nagy kiterjedésű városra. 5-kor már Warkworth-ben fotóztunk egy 800 éves kauri fát és megjártuk a 25 perces erdei sétautat. Whangarei kempingjében éjszakáztunk, majd reggel a vitorlásokkal teli kikötőben elmélkedtünk a hajós utazás előnyeiről. Ki kell próbálnunk ezt is? Bejártuk a városi páfrányházat és a 26 méteres vízeséshez is eljutottunk. Kawakawa faluban mi is beálltunk a sorba és elkészítettük képeinket a világ legtöbbet fotózott WC-jéről. Mi teszi érdekessé? Tervezője az osztrák Hundertwasser, aki itt töltötte életének utolsó éveit. Minden kormánytól jövő felkérést elutasított, de a falusiak kedvéért a nyilvános WC-t hajlandó volt megtervezni és felépítését is felügyelte. Innen már közel volt a Bay of Islands, ahol szintén lehet delfinekkel együtt úszni. Az időjárás azonban ismét eldöntötte a kérdést. Kénytelen-kelletlen letettünk róla, ugyanis közeledtek a viharfelhők és jó kis vihar kerekedett mennydörgéssel, villámlással. Addig vezettünk északi irányba, amíg már csak egy 25 kilométeres földút választott el minket Cape Reinga-tól, az ország legészakibb pontjától. Úgy időzítettük az ébredést, hogy a napfelkeltét a világítótoronynál nézhessük végig. Ezen a ponton találkozik egymással a Csendes-óceán és a Tasmán-tenger. A kettő összecsapásából hatalmas hullámok kerekedhetnek. Különleges látványt nyújtottak a dombok közt megrekedt reggeli párafelhők és a felkelő nap sugarainak narancsos fénye. Az északi horizonton a végtelen messzeségben olvadt össze a tenger sötétkékje az ég világos színével. Lassan megérkezett a többi turista is, mi pedig visszaindultunk Auckland felé. Beiktattunk egy rövid megállót a “Ninety Mile Beach”-en, amely nagyon népszerű a négykerék meghajtásos autók körében, ugyanis apály idején a homokos parton lehet száguldozni. Igaz, a bejáratnál kint volt egy 100 km/h sebességkorlátozó tábla, de ki mérné be az engedetleneket? (És ki tud annyival menni a homokban?) Dagály idején azonban veszélyes ez a szakasz, több autót is elsodortak a hullámok. Mi a bérautóval szigorúan el voltunk tiltva a strandoktól, így egy rövid séta után a félsziget nyugati oldalának betonútján vezettünk tovább. Kisebb-nagyobb öblök taglalják ezt a részt és mivel nem akartunk nagyot kerülni, igénybe vettük Kohukohu kompját. 20 perc alatt megérkeztünk a túloldalra és nemsokára már az óriás kauri fák között sétáltunk az erdőben. Itt található Te Matua Ngahere, azaz az “Erdő Atyja”, Új-Zéland legidősebb és legvastagabb törzsű kaurija, amely kb. 2000 éves és törzsének átmérője eléri az 5 métert. Délebbre egy kavicsos úton keresztül jutottunk a Trounson Kauri Park területére, ahol egy fél órás gyalogtúra alatt még többet láthattunk ezekből a hatalmas növényekből. Este még készítettünk pár fotót a kivilágított Auckland-ről az öböl északi felén lévő Devonport vulkánjának tetejéről, majd kipakoltunk az autóból, mert sajnos lejárt a kölcsönzési idő és másnap reggel vissza kellett szolgáltatnunk a Toyotát. Kiderült, hogy négy hét csak arra elég Új-Zélandon, hogy folyamatosan haladva megnézzük a látnivalókat. Jó lett volna egy-egy helyen pár nappal tovább maradni, jobban körülnézni, kicsit pihenni! Most, hogy már ezt is tudjuk, vissza kell térnünk hosszabb időre! Csak a nappal kell majd vigyázni, ugyanis rengeteg a bőrrákos megbetegedés az ózonlyuk elvékonyodása miatt.
Szombat reggel visszavittük az autót az ACE kölcsönzőbe. Sikerült 6551 kilométert belehajtanunk és 440 liter üzemanyagot beletankolnunk. A benzin ára 10 százalékkal lett magasabb a körút végére. Kaptunk egy fuvart a városi múzeumhoz, ahol megnéztük a télikertet, majd a különböző kiállításokat. A szokásos maori kultúra és az élővilág mellett itt helyet szorítottak a háborús emlékeknek is és érdekességként a “Mi történne, ha kitörne egy vulkán Auckland-ben?” katasztrófafilm szó szerint megrázó élményében részesültünk (az egész szoba elkezdett mozogni, majd kialudtak a fények, ahogy romba dőlt a város). Ekkor még nem sejtettük, hogy pár nap múlva tényleg megremeg a föld és tsunami fenyegeti a környéket! Nyugodtan visszasétáltunk a kikötőbe, ahol kis gőzösök fuvarozták a tengerészeti múzeum vendégeit. Délután 3-kor kifutott egy száz éves gőzhajó, majd visszatért az American Cup versenyvitorlása. Vasárnap megkezdtük a felkészülést Ausztráliára. Mostunk, összepakoltunk és olvasgattuk az útikönyvet. Délután fellifteztünk a Sky Tower-be, amelynek kilátójában üveglapon lehet a város felett sétálni. Egyesek le is ugranak egy drótkötélre függesztve (base wire jump), de mi az ára miatt ezt most kihagytuk. Inkább a naplementében gyönyörködtünk a magasból, majd a kivilágított belvárosban. Abból azonban hiányzott a legjobb rész - a kékes fénnyel megvilágított torony, ami előző este olyan jól látszott az öböl túloldaláról. A búcsú után ismét pakolás következett és hajnali kettőkor sikerült végre elaludnunk. Reggel a munka ünnepére ébredtünk, amit itt mindenki munkával ünnepelt. Semmi vörös zászlós felvonulással nem szembesültünk az utcákon, de még csak lufit sem vehettünk, a körhintáról nem is szólva. Ráadásul az Ádit sem tudtuk megnézni a győri görhoki meccseken. Így a mulatozás elmaradt, ellenben buszra szálltunk a nagy hátizsákokkal és 11-kor már a reptéren voltunk. Jó, hogy időben elindultunk, ugyanis ismét megváltoztatták a járat indulásának időpontját. Ez a hátránya, hogy több hónappal korábban megvettük a repülőjegyet. Mostantól ezt is ellenőriznünk kell. Végül annyit késlekedtek a felszállással, hogy mégis az általunk ismert időpontban 13:35-kor emelkedtünk a magasba. Nehéz szívvel figyeltük az ablakból, hogy kerülünk egyre messzebb ettől a földi paradicsomtól, ahol annyi élményben részesültünk és ahová bármikor szívesen visszatérünk!

2006. április 15. szombat |  Nyomtatás

Az Air Tahiti Nui légitársaság Airbus 340-es gépével repültünk Auckland-be. Amilyen kicsi ez a cég, olyan jók a szolgáltatásai. Még a turista osztályon is mindenkinek saját monitora van, így kényünkre-kedvünkre válogathattunk a műsorok között. A 6 órás út alatt sikerült két jó filmet végignéznünk. Észre sem vettük, hogy mikor léptük át a dátumválasztó vonalat. Április 1-én reggel 7:15-kor indultunk Tahitiről és április 2-án délelőtt 11:00-kor szálltunk le Új-Zélandon. Elveszítettünk egy teljes napot! Amióta elindultunk Magyarországról, folyamatosan időt nyertünk és mindig később keltünk, mint az otthoniak. Most fordult a kocka, ránk virrad előbb a hajnal jó pár órával. Ráadásul átértünk a Föld túlsó felére. Ha sikerülne egyenesen átfúrnunk bolygónkat, sokkal hamarabb hazajutnánk.:) Új-Zéland és Ausztrália szigetországok, ezért nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy ne kerüljön szinte zárt rendszerükbe semmilyen kórokozó. Tilos bevinni bármilyen zöldséget, gyümölcsöt, állati és növényi eredetű terméket. Ha valaki mégis megteszi és elkapják a vámosok, komoly büntetésre számíthat. Mi ezzel tisztában voltunk, azt azonban nem tudtuk, hogy gázspray sem kerülhet az országba. Ez csak arról a formanyomtatványról derült ki, amelyet leszállás előtt kellett a repülőn kitölteni. Így történt, hogy landolás után a vámon kötöttünk ki. Nem egy bizalomkeltő hely. Amíg arra vártunk, hogy sorra kerüljünk, volt alkalmunk végignézni, hogy kutatják át egyes utasok bőröndjeit. Mindent szétszedtek, belelapoztak a könyvekbe, átnézték a naplóikat, megkérdezték, kié a telefonszám, amit a tárcájukban találtak. Épp csak a fogkrémet nem nyomták ki a tubusból. A vizsgálat alanyai főleg ázsiaiak és arabok voltak. Végre mi következtünk. Elvették a gázspray-ket és alá kellett írnunk egy jegyzőkönyvet, hogy lőfegyvert koboztak el tőlünk. Szerencsére nem nézték át a hátizsákjainkat, valószínűleg azért, mert önként jelentkeztünk. Ha megtalálták volna a szigeteken összegyűjtött kagylókat, nem biztos, hogy egy aláírással megússzuk a dolgot. Az eljárás így is két óráig tartott. Ezután még le kellett adnunk a sátrunkat átvizsgálásra (ugyebár érintkezett más ország földjével), hátizsákjaink pedig átsiklottak a röntgenkapun. Délután 1-kor léphettünk ki a reptéri várócsarnokba, ahol visszakaptuk sátrunkat is. Ezt a procedúrát! Vajon mi várt volna ránk, ha autóval érkezünk?
Ezután már sokkal egyszerűbben mentek a dolgok. Vettünk ki pénzt az automatából, majd felszálltunk a buszra, amely közvetlenül a szálláshoz vitt bennünket. A Fat Camel Hostelt választottuk, ahol egy 8 ágyas szobában jutottunk két helyhez. Ami mellette szólt: a belvárosban található és ingyen vacsit osztanak! Letettük a nehéz zsákokat és elindultunk felderíteni a környéket. Az 1,2 milliós Auckland Új-Zéland legnagyobb városa. Régebbi épületei angol behatást mutatnak, felhőkarcolói amerikai stílust tükröznek. Igazi nagyvároshoz illően megtalálható az összes amerikai gyorsétterem hálózat (rögtön felvettük a kapcsolatot egy 12 darabos Dunkin Donuts fánkcsomaggal). A belváros ékessége a 328 méteres Sky Tower, amely a déli földteke legmagasabb építménye. A város mégis inkább vitorlás versenyeiről híres. A kikötőben látható pár különösen szép versenyhajó. Nem csoda, hogy ilyen jó tengerészek (világelsők az egy főre jutó hajók számában), hiszen szigetország és történelme is ide nyúlik vissza. Már a polinézek, a maorik elődei is hajón érkeztek 1000 évvel ezelőtt. Ezután a holland kapitány, Abel Tasman kötött ki a partoknál 1642-ben, de őt a harcos maorik elüldözték. Mégis ő lett az ország névadója. Az angol James Cook 1769-ben ért partot először, majd még kétszer visszatért. Hivatalosan 1840-ben vált Új-Zéland angol gyarmattá, amikor a maorik aláírták a Waitangi Egyezményt. 1893-ban az első ország lett, amely szavazati jogot adott a nőknek és itt vezették be először az öregségi nyugdíjat 1898-ban. Ma már nem gyarmata ugyan Angliának, mégis a királynő képét találjuk minden pénzérmén. Egyik nemzeti ünnepük a királynő születésnapja! Hosszú kóborlásra azonban nem volt időnk a kikötőben, ugyanis legfontosabb dolgunk a megfelelő jármű megtalálása az előttünk álló négy hétre. Információban nincs hiány, a hostelben rengeteg ingyenes szórólap, újság található, csak ki kell tudni választani a megfelelő ajánlatot. Beültünk hát egy internetezőbe és a legtöbb cég honlapján azonnal megtaláltuk a kölcsönzés feltételeit, képet a járműről és a napidíjat. Lakóautóban gondolkodtunk, de a személyautóknak sokkal kedvezőbb árai voltak. Összeírtuk az esélyesek címét, másnap reggel pedig elindultunk, hogy személyesen is megtekintsük a kínálatot. Az első helyen nem volt szabad autó, a második nekünk nem tetszett, a harmadik mellett pedig találtunk egy személyautó kölcsönzőt, ahová kíváncsiságból bementünk ajánlatot kérni. Felkínáltak napi 20 dollárért egy Toyota Corolla-t (1NZD=137HUF), aminek a fogyasztása is alacsony, a csomagtartója is nagy. Ráadásul automata váltós volt, ami igazán kedvező a bal oldali közlekedéssel éppen csak ismerkedő külföldieknek. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, ezt választjuk és az ezzel járó kempingezést. Plusz napi 8 dollárért kötöttünk biztosítást is, amely egy másik autóval való karambol esetén csökkenti önrészünket. Érdekes biztosítási rendszer van Új-Zélandon. Az autón van egy alap biztosítás, amely 2500 dolláros önrésszel érvényes. Ezt minden esetben ki kell fizetni, ha az autó sérül. Az náluk nem számít, hogy ki okozta a balesetet. Tehát megkötöttük ezt a fajta biztosítást, amely 150 dollárra csökkenti önrészünket, akár belénk jönnek, akár mi ütközünk másik autóval. Külön kategóriába tartozik, ha mondjuk egy fába hajtunk vagy sérül a szélvédő. Ennek kivédése már 11 dollárba kerül naponta. Mennyivel jobb a kötelező felelősség biztosítás! Miután letettük a foglalót, visszatértünk a belvárosba. Bevásároltunk, interneteztünk és lerendeztük a mosást is. Kedd reggel 9-re jöttek értünk a kölcsönzőből, hogy a csomagokkal együtt a telephelyre szállítsanak. Fehér autónk már ott várt minket, frissen mosva, kitakarítva. Lerendeztük az anyagiakat, a papírmunkát, összegyűjtöttük az ingyenes térképeket és kényelmesen elhelyezkedtünk az autóban. Szóval akkor most hogy is van ez? Itt bal oldalon kell vezetni és jobb oldalon van a kormány? Merre kell kikanyarodni? És a körforgalomba behajtani? Na jó, azért ennyire nem volt dramatikus a helyzet, de elég furcsa érzés volt, amikor Joe kihajtott a kétsávos útra. Index helyett rögtön az ablaktörlőt kapcsolta be - miért kellett még ezt is felcserélniük? Aztán szép lassan kezdtünk megnyugodni, amikor csak sodródni kellett a forgalommal. Ráadásul Joe már vezetett bal oldalon Angliában és Japánban is, annyira nem volt idegen neki a dolog. Bezzeg én még utolsó nap is ablakot töröltem kanyarodáskor!:) Felhajtottunk az autópályára és fél óra múlva már messze magunk mögött hagytuk a nagyvárost. Déli irányba indultunk, mert úgy gondoltuk, hogy az őszi időjárás miatt a déli szigeten egyre hidegebb lesz, jobb, ha ott kezdjük a körutat. Az egyik turistáknak készült újságból azonban megtudtuk, hogy Hamiltonban másnap kezdődik egy hőlégballon fesztivál. Ez nagyon érdekesen hangzott, nem hagyhattuk ki, pont útba esett. Már kora délután megérkeztünk ebbe a kisvárosba, amelynek fő látnivalója a Hamilton Gardens. Amint a neve is sugallja, ez az 50 hektáros zöldövezet több kertből tevődik össze. A rózsakertben kezdtünk egy piknikkel, majd következett az angol, a japán, a kínai, az amerikai, az indiai és a mediterrán kert. A sort végül egy veteményes zárta, ahol az eső vetett véget a szép délutánnak. Megkerestük a kempinget, felállítottuk a sátrat, majd megvacsoráztunk és tévéztünk egy kicsit. Akkor még nem tudtuk, hogy Új-Zélandon minden kemping ilyen jól felszerelt. Természetes tartozék a konyha, a kerti grill és a mosoda, legtöbb helyen pedig társalgó és tévészoba fokozza a kényelmet. Később rájöttünk, hogy nem lett volna túl gazdaságos lakóautót kölcsönözni, mivel az összes út menti parkolóban, nemzeti parkban kint van a tábla, hogy tilos ott éjszakázni, tehát a lakóautóval ugyanúgy ki kellett volna fizetnünk a kemping díját, ráadásul kétszer annyiba kerül a kölcsönzése, mint a személyautóé. Persze kényelmesebb is, de az új-zélandi árak mellett nem jöttünk volna ki a napidíjunk kétszereséből sem, ha ezt a megoldást választjuk. (A bolti és éttermi árak a nyugat-európaiakkal megegyezőek és minden nagyon drágának tűnt Dél-Amerika után. Szerencsére a nemzeti parkok ingyenesek!) Szerda reggel korán keltünk és 6:30-kor már a Hamilton-tó partján bámultuk az égre meredve, ahogy a túloldalon egymás után emelkednek a magasba a különböző színű és formájú hőlégballonok. A hagyományos alakú mellett láthattunk macit, Csibikét és egy fát is, aminek ágain madarak ültek. Mire megkerültük a tavat, már csak két ballon készülődött a felszállásra. Mindkettőnek fonott kosara volt és utasokat is vittek magukkal. Egész közelről nézhettük, hogyan kerekedik ki a ballon a belefújt levegő hatására, majd a fűtött levegőtől hogy kezd el emelkedni. Nagyon érdekes, új tapasztalatokra tettünk szert ezen a szép reggelen! A tó mellett visszaúton sikerült lencsevégre kapnunk azt a különös madarat, amelynek fekete háta, sötétkék mellénye és piros csőre van, hosszú lábával pedig biztosan sétál a mocsaras talajon. Az őslakos maorik “pukeko”-nak keresztelték. Hamilton után az óceánpart felé indultunk tovább. Félúton azonban egy kilátópont csábított minket rövid sétára. Itt szerettünk bele először Új-Zélandba. A kilátóhoz egy kisebb dombra kellett felkapaszkodnunk az erdőn keresztül. Ahogy beléptünk a fák alá, úgy éreztük, mintha egy elvarázsolt világba csöppentünk volna. A sűrű, mohás erdőben a hatalmas fák között pálmák és páfrányok emelkedtek a magasba. Ez utóbbi mintha a dinoszauruszok korából maradt volna itt, hosszú törzse végén a pálmához hasonlóan terültek szét a levelek. Még sehol nem láttunk ilyen páfrányt. A neve “silver fern”, azaz ezüst páfrány és ez Új-Zéland szimbóluma. Következő pihenőnk Raglan városa mellett volt esedékes, ahol a dombok tetejéről nézve a végtelenbe veszett a hullámok által ostromolt homokos óceánpart. A környék a Gyűrűk Ura filmtrilógia rajongóinak lett volna ismerős, a környező magaslatok Széltetőhöz voltak hasonlatosak. (Aki nem tudná, J.R.R.Tolkien könyvét Peter Jackson rendező vitte nagy sikerrel filmvászonra: 11 Oscar lett az eredménye az Új-Zélandon forgatott mozifilmnek! “One movie to rule them all!”) Ezután útba ejtettünk egy 55 méteres vízesést, a Bridal Veil Falls-t, amely tényleg lenyűgöző látvány. Még egy parti településnél álltunk meg, mielőtt ismét a szárazföld belseje felé vettük volna az irányt. Kawhia tengerpartja arról híres, hogy apálykor megáshatod magadnak saját termál medencédet. Mi pont dagálynál érkeztünk, így ez elmaradt, de helyette gyűjtöttünk pár szép tintahal vázat a fekete homokdűnék lábainál. A szeles időben a Tasmán-tenger vize zöldes árnyalatot öltött. Valószínűleg azért bírnánk akár órákig is bámulni a parton megtörő hullámokat, mert Magyarországon erre nincs lehetőségünk. Sötétedés előtt még egy vízesésre maradt időnk, a Marokopa Falls szintén megérte a hozzá vezető rövid erdei sétát. Az éjszakát a Juno Hall ifjúsági szállás kempingjében töltöttük. Nagyszerűen felszerelt konyha és kényelmes társalgó várt minket, ahol nagy egyetértésben nézték a “Spy Game” című filmet (Magyarországon is forgatták) a különböző nemzetiségű fiatalok. Másnap az északi-sziget egyik fő látnivalóját készültünk megtekinteni. Ez nem más, mint a Waitomo barlang, ahol világító férgek (glow worm) csalogatják a mélybe a sok turistát. YHA kártyánkra 10 százalék engedményt kaptunk a belépő árából - ez is új-zélandi specialitás, külön kedvezmény jár a hátizsákos turistáknak, azaz esetünkben az ifjúsági szállást (youth hostel) igénybe vevő tagoknak. 45 perces túra keretében tekintettük meg a cseppkőbarlangot, maori idegenvezetővel, a körséta végén pedig csónakba szállhattunk és teljes sötétségben, minden zaj nélkül siklottunk a föld alatti tavon. Fejünk felett, mint milliónyi csillag ragyogott a sok lárva. Mi ennek a magyarázata? Ez a szúnyoghoz hasonlító rovar kb. 9 hónapig lárvaként él és úgy táplálkozik, hogy fényt bocsát ki, amivel magához csalogat más rovarokat. Ezek aztán nem tudnak szabadulni a ragadós nyúlványoktól. Amelyik féreg legjobban világít, az a legéhesebb! Kifejlett állapotában azonban nincs szája, csak pár napig él, amit szaporodásra használ fel. A csónakos rész kb. 10 percig tart csak, de addig mindenki néma csöndben és szájtátva bámulja a természet eme csodáját. Délben aztán folytattuk utunkat déli irányba. A Tongariro Nemzeti Park nyugati felén haladtunk el és az időjárás oly kegyes volt hozzánk, hogy egy-két fotót sikerült készítenünk a 2797 méter magas Mt. Ruapehu-ról és a 2287 méteres Mt. Ngauruhoe vulkánról (LOTR - Mt. Doom, azaz a Végzet Hegye). Egy órával később már ismét felhőbe burkolóztak a hegyek. Az éjszakát a parktól délre található Ohakune faluban töltöttük, ahol még DVD-t is kölcsönözhettünk a recepcióstól. (Mi mást néztünk volna, mint a Lord of the Rings - LOTR egyik lemezét? Nem, mintha nem láttuk már volna jó párszor, de mégiscsak itt vagyunk, ahol forgatták! Joe nem olyan nagy rajongó, én azonban még reggel is korábban keltem, hogy megnézhessem az extrákat ) Másnap borús, esős időben indultunk neki a Whanganui Nemzeti Parknak, de később kisütött a nap és végre élvezhettük a mellettünk kanyargó folyó alakította völgy szépségeit. Még egy régi vízimalmot is útba ejtettünk. Pont délután 2 órakor értünk Wanganui városába, így sikerült elcsípnünk az akkor induló gőzöst és a helyi múzeumot is megnéztük, ahol század eleji gőzhajókat restaurálnak. Nem messze innen egy út menti tábla hívta fel figyelmünket egy repülős múzeumra. Kiderült, hogy másnap nyílt napot tartanak Ohakea működő katonai légibázisán, ezért úgy döntöttünk, a falu kempingjében éjszakázunk. Itt egy hentessel vitattuk meg a hazai politikai és gazdasági helyzetet (nagyon csodálkozott, hogy Magyarországon alig esznek birkahúst, ellenben jól emlékezett volt miniszterelnökünk nevére), majd a légibázis egyik irányító tisztjével kezdtünk el beszélgetni, akivel végül megnéztünk egy repülős légi bemutatón készült DVD-t, utána pedig megmutattuk neki az eddigi repülős képeinket. El volt ragadtatva tőlük! Másnap az egész délelőttöt a repülőtéren töltöttük. A nagy szél miatt sajnos nem szálltak fel a gépek, de így is volt sok látnivaló a hangárokban. Képviseltette magát a légierőn kívül a hadsereg és a tengerészet is. Teljes haditechnikai bemutatót láthattunk, tengeri kutató-mentő felszereléseket, páncélozott járműveket, lövegeket, rakétákat, fegyvereket, komplett futóműveket, gázturbinát, stb… Benézhettünk egy Boeing 757-es és egy C-130-as Herkules belsejébe és be lehetett ülni a Bell Iroquise és Sioux típusú helikoptereibe. A hőlégballonos nap után ez már a második véletlen, hogy pont jókor vagyunk jó helyen, hiszen csak két évente tartanak nyílt napot ezen a légibázison és mi pont itt voltunk! Mielőtt a fővárosba, Wellingtonba értünk volna, még megnéztünk egy 2000-ben épült holland szélmalmot Foxtonban, illetve egy autós múzeumot Paraparaumuban. Nagyszerű hely ez az Új-Zéland, hiszen egy nap ennyi mindent láthatunk! Ráadásul még elértük az este 7-kor induló kompot a déli szigetre. Érdemes minden újságot, prospektust átlapozni, ugyanis a repülőtéren kapott Travellers Card kártyával 10 százalékkal került kevesebbe az átkelés, ami pedig nem olcsó mulatság! A négy órás út alatt 2 filmet néztünk végig és nem is vettük észre, mennyire ringatja a hajót a hullámzás.
A déli szigetet az órajárással ellentétes irányban kerültük meg. Délelőtt 10-kor már Nelson hangulatos belvárosában sétáltunk. Virágvasárnap lévén sikerült eljutnunk a templomba is, amelyet az ünnep tiszteletére pálmákkal díszítettek. A könyvesboltban szert tettünk egy komolyabb autós térképre - Gyűrűk Ura forgatási helyszínekkel! Délután értünk Motueka-ba, ahol vettünk végre egy matracot, eddig ugyanis csak egy takarót terítettünk esténként a hálózsákok alá. A hűvös éjszakát az Abel Tasman Nemzeti Park bejáratához közeli kempingben töltöttük. A nemzeti park Új-Zéland 12 nagy sétaútja közül az egyiknek a helyszíne. Ezek a több napos túrák nagyon népszerűek és a feltételek is adottak a teljesítésükhöz. Mi csak egy pár órás sétára vállalkoztunk, amely páfrányos erdei úttal kezdődött és több homokos strandot is érintett. Az Appletree Bay-ig jutottunk, ahol érdekes jelenséget figyelhettünk meg. Elkezdett szitálni az eső, de csak a szárazföldre esett! A tenger felett továbbra is kék volt az ég. Nem is áztak el a kajakosok! A víz már hideg volt a fürdéshez, mi csak kagylókat gyűjtöttünk a parton és közben élveztük a szép táj látványát. Kedd reggel korán útra keltünk. A közeli reptéren még épp láthattuk az utolsó két tandem ejtőernyős landolását. Ez az ország a különleges sportokat kedvelők paradicsoma, de amatőrök is kipróbálhatnak mindent, ha elég vastag a pénztárcájuk. Ebédünket egy gleccser tó partján költöttük el. A Rotoroa-tó a Nelson Lakes Nemzeti Parkban található. Felszínén kacsák és fekete hattyúk úszkáltak békésen, a hátteret havas hegyek tették varázslatossá. Csak azok a fekete, harapós legyek (sandfly) ne támadtak volna le minket! Azonban segítségünkre sietett egy kismadár (fantail), amely centiméterekre tőlünk kapkodta el a levegőben a rovarokat. Hihetetlenül közel merészkedett hozzánk, még ránk is szállt néha pár pillanatra! Cape Foulwind partszakasza felé folytattuk utunkat, ahol egy fókakolónia (fur seal) megtekintése volt a célunk. Jókor érkeztünk, mert 40-50 példány napozott a sziklákon, többségük kölyök. Amíg a mamák pihentek, ők ügyesen egyensúlyoztak a sziklákon vagy a sekély vízben játszadoztak. Kora este egy újabb híres természeti képződményhez érkeztünk, a Palacsinta sziklákhoz. Az erózió olyan formájúra alakította a köveket, mintha sok-sok vékony palacsinta lenne egymásra téve. Található itt két “blowhole” is, amely nem más, mint “szűk keresztmetszetű prüszkölő lyuk”. Miután a tenger hullámai alulról feltöltik a járatot, a víz csak egy keskeny nyíláson át tud a szabadba jutni és úgy tör elő, mint egy periodikus szökőkút. Állítólag dagálykor a legaktívabb a “blowhole”, a következő pedig másnap reggel 10-kor volt esedékes, így a közeli kempingben szálltunk meg. Jó kis zivatar kerekedett estére. Reggelre azonban eltűntek a felhők és a többi turistával versenyezve kerestük a parkolóhelyet a bejárat közelében. A sziklák szépek voltak, a “blowhole” azonban nem produkálta magát kellőképpen. Előző délután a szél miatt sokkal nagyobb hullámok ostromolták a partoldalt és a szökőkút is magasabbra tört. Ennyit a dagály teóriáról. Délebbre haladva elértük a déli sziget nyugati oldalának legnagyobb városát. Greymouth a Grey-folyó torkollatánál fekszik és 13500 lakosa van. Néha delfinek is felbukkannak a környéken, de úgy látszik, rosszkor érkeztünk. Estére Franz Josef faluban voltunk. Furcsa név egy angol nyelvű országban, ugye? A magyarázat a következő: egy osztrák hegymászó fedezte fel a gleccsert 1865-ben és az akkori uralkodóról nevezte el. A név pedig átragadt a falura is. A kempingekben érdekes módon nem volt füves terület, így végül egy hostel udvarát választottuk, ahol az apró kavicsokra műfüvet terítettek, ez lett a sátorhely. Az ingyen vacsora zöldségleves volt. Hajnali kettőkor éles sziréna ébresztett legszebb álmainkból. Már két perce szólt, mire hajlandók voltunk kimászni a sátorból. Mások is így tettek, össze is gyűltünk az udvaron, de senki nem tudta, mi a helyzet. A sziréna közben elhallgatott, majd valaki megjegyezte, hogy csak azt tesztelik, mennyi időbe telik, mire mindenki elővánszorog a lakhelyéről. Állítólag már máshol is volt ilyenben része. Eme incidens után nem volt könnyű a kihűlt hálózsákokat újra bemelegíteni. Reggel 9-kor megkezdtük a sétát a Franz Josef gleccser lábához. Egész közel lehetett menni hozzá és láttuk a turista csoportokat is, akik egy előre kialakított útvonalon a kék jégre merészkedhettek. Délután 1-kor már a közelben lévő Fox gleccsernél fagyoskodtunk. 1872-ben az akkori miniszterelnök látogatott ide, ezt róla nevezték el. Felületén sok volt a kőhordalék, ezért nem tűnt olyan tetszetősnek, mint a Franz Josef. Tettünk még egy rövid sétát a Lake Mattheson partján, ahonnan az ország legmagasabb csúcsát, a Mt. Cook-ot és a mellette lévő Mt. Tasman-t is láthattuk, majd ismét a sziget belseje felé vettük az irányt. Haast és Wanaka között keltünk át az Alpok vonulatain. Vízesések és a naplemente által narancssárgára színezett havas hegycsúcsok között kanyargott az út. Több birka- és őzfarm mellett haladtunk el. Nekünk kicsit furcsának tűnhet, de itt az őzeket és szarvasokat háziállatként tartják, mint a rénszarvasokat a skandinávok. A birkákon nem lepődtünk meg, hiszen az ország 4 millió lakosa mellett 40 millió birka él a két szigeten! Végre Wanaka-ba értünk, amely tömve volt látogatókkal. Nem csoda, hiszen másnap kezdődött a két évente megrendezésre kerülő második világháborús repülők légi bemutatója. Ismét jókor, jó helyen! Gyönyörű, napos reggel köszöntött ránk, havas hegyekkel a háttérben és amint kiértünk a reptérre, egy F-111-es húzott át alacsonyan a kifutópálya felett, sugárhajtóművével megsüketítve a gyanútlan nézőket. Ezután még több figurát bemutatott, majd visszaindult Christchurch-be - ez a leszállópálya túl rövid volt neki. Egy ilyen kezdést nehéz felülmúlni, de a többiek mindent megtettek, hogy sikerüljön. A DC-3 és a Catalina utasokat vittek egy-egy körre. Műrepülő kötelékek tartottak bemutatót oroszoktól és kínaiaktól vásárolt Jak repülőkkel, illetve a hazai légierő gyakorlógépeiként használt Harvardokkal. Ezután következtek a második világháborús ászok: az angolok részéről a Hurricane és a Spitfire, amerikai oldalról a P40-es Kittyhawk, a Corsair és a Mustang, a németek részéről pedig csupán egy Messerschmitt 108-as futárgép. Az igazi különlegesség az oroszoktól beszerzett Polikarpov Rata és a kétfedelű Chaika - mindkettő ritkaság. Közben megjelent az égen két világbajnok műrepülő - Szuhoj típusú gépeikkel olyan manővereket hajtottak végre, hogy még a hozzáértő nézők gyomrát is felforgatták. A női látogatókat pedig egy égre rajzolt szívvel kápráztatták el. Nagy meglepetés volt még a gázturbinás hőskorszakból megjelent Dragonfly, Vampire, illetve egy Albatros, amit a csehek gyártottak és a magyar hadsereg is használt. A földi kiállítás részeként olyan első világháborús repülőket láthattunk, mint az angol Sopwith Camel, a német Fokker és a francia Bleriot. Ami a hab a tortán, hogy az eddig felsorolt repülők kivétel nélkül mind magánkézben vannak és szakértők szerint jobb állapotban, mint gyártásuk idején! Akinek a látvány nem volt elég, vásárolhatott magának a helyszínen utángyártott Mustang vagy Spitfire repülőket (ez utóbbit 90 %-os méretben, 128000 USD áron). Ismét egy olyan napot tudhattunk magunk mögött, amikor egyedülálló élményben részesültünk, hiszen hol láthatnánk más helyen ilyen ritkaságokat együtt repülni? Az “air show” után Queenstown felé indultunk tovább. Útba ejtettünk egy “bungy jumping”-os hidat. (Nem azért, mintha ugrani akartunk volna, viszont az alatta kanyargó folyón forgatták a LOTR azon részét, amikor csónakokkal áthaladtak a két kő király között az Anduin folyón.) Arrowtown kempingjében aludtunk, amelynek fái már őszi színekben pompáztak (szintén LOTR helyszín). Pontosan két hét telt el megérkezésünk óta és eddig nagyon tetszett, amit láttunk. Vajon ennyi látnivalót tartogat a második két hét is?

2006. április 1. szombat |  Nyomtatás

Az 5 órás repülőút után helyi idő szerint délben landoltunk a Húsvét-sziget egyetlen, egysávos kifutópályáján, amely keresztben végigéri a sziget déli csücskét. A LanChile légitársaság Boeing 767-es gépével repültünk (214 személyt képes egyszerre szállítani). Reggelire omlettet kaptunk és utána megnézhettük a “Zorro” című kalandfilm 2. részét. A gépről leszállva besétáltunk a váróterembe, ahol a helyiek egy pultnál felsorakozva vártak minket a különböző kategóriájú szállásajánlatokkal. Szerencsére volt köztük kemping is, sőt a tulajok ingyen transzfert biztosítottak a párszáz méteres útra. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik sátorral érkeztek. Mindkét autójuk megtelt turistával. A kemping közvetlenül a tengerparton feküdt. Felállítottuk a kis sátrat és kisétáltunk a partra, ahol magasra csaptak a sziklákon megtörő hullámok. A kempinghez tartozott konyha és étkező is, gyorsan összedobtunk egy főtt tésztás ebédet, majd elindultunk felderíteni a környéket. A Húsvét-sziget nem nagy, 117 négyzetkilométer, háromszög alakú és minden sarkán egy kialudt vulkán található. Egyetlen városa, Hanga Roa a nyugati parton fekszik, ahol kb. négyezren laknak. 1888 óta Chile fennhatósága alá tartozik, hivatalos fizetőeszköze a chilei peso. Földrajzi fekvése miatt a világ legelszigeteltebb lakott helyének tartják. Dél-Amerika legközelebbi pontja 3700 kilométeres távolságra található, a legközelebbi sziget, a Pitcairn-sziget pedig 1900 kilométerre nyugatra. Nevét egy holland admirálistól, Jacob Roggeveen-től kapta, aki 1722-ben Húsvét vasárnap szállt itt először partra. Ez spanyolul Isla de Pascua, angolul Easter Island, helyi nyelven pedig Te Pito o Te Hauna, azaz “A világ közepe”. Rapa Nui néven is ismert a hely, ami “Nagy Rapa”-t jelent és későbbi polinéz bevándorlók adták, akik egy ottani Rapa nevű még kisebb szigetről jöttek. Benépesedéséről különböző teóriák keringenek. A norvég utazó, Thor Heyerdahl úgy gondolta, hogy a sziget első lakói Dél-Amerikából érkeztek hajóval (az egyik oltár köveit az inka építészethez hasonló megoldással illesztették össze). Ezt bebizonyítandó, megépítette a Kon Tiki nevű nádhajót, amellyel aztán sikeresen teljesítette a több ezer kilométeres távot. A tudósok szerint mégis az a valószínűbb, hogy a polinéz szigetekről érkeztek az őslakosok i.sz. 700 körül. Két csoportra oszlottak, a hosszúfülűekre és a rövidfülűekre. Őseik emlékére állították a hatalmas kőszobrokat, amiket helyi nyelven “moai”-nak hívnak. Ezek oltáron (ahu) állnak és egyeseknek piros kalap (pukao) van a fején. A szobrokat könnyen faragható, szürkés színű vulkáni kőzetből faragták ki, kalapjukat egy másik, pirosabb kőből. Először csak 2-3 métereseket, később 7-21 métereseket. A többtonnás szobrokhoz a legelképzelhetőbb mozgatási módszer a fatörzseken való gurítás volt. Emiatt kiirtották az összes fát a szigeten. (Pár évtizede megkezdődött a füves szigeten az újrafásítási program, aminek kezd látszani az eredménye. Sajnos többnyire eukaliptuszt ültettek, ami igaz, hogy gyorsan nő, de nem tűr meg maga mellett más növényzetet.) A fairtás után törzsi háború kezdődött, amiben a moaik nagy részét a földre döntötték, csak pár helyet találni, ahol állva, teljes pompájukban megcsodálhatók. Rejtélyes módon kezdődött és ért véget a kőszobor korszak, amely alatt több, mint ezer szobor készült. A legnagyobb, utolsó moaik a kőbányában fekszenek, félig kifaragva, vagy a földbe süllyedve. Aki jobban képbe szeretne kerülni, nézze meg a “Rapa Nui” című filmet!
Hanga Roa nem nagy város, hamar körbesétáltuk. Éppen szieszta volt, csak a kikötőben lévő búvárközpontot találtuk nyitva. Kíváncsiságból benéztünk és mivel elfogadható áron kölcsönöztek búvárruhát snorkel felszereléssel, hát béreltünk egyet. Ugyanezt tette egy fiatal, német pár is, akiknek az autóbérlésük le volt fixálva másnapra és felajánlották, hogy menjünk együtt a sziget túloldalán található homokos strandra. Meghánytuk-vetettük a dolgot és arra jutottunk, hogy jobban jövünk ki, ha beszállunk az autó bérleti díjába, mintha a kempinges fuvarját választanánk. Kivettünk még egy kis készpénzt a bank mellett található ATM-ből és bevásároltunk a másnapi kirándulásra. Csak a legszükségesebbeket vettük meg, ugyanis szinte minden repülővel érkezik a szigetre, az árak pedig emiatt csillagászatiak. A választék sem túl nagy, de kenyeret és felvágottat kapni, tehát éhen nem halunk. Naplemente előtt még elsétáltunk a kempinghez közeli öbölbe, ahol egy 4 méteres moai állt a part közelében, arccal a sziget belseje felé nézett. Egy másik kicsit távolabb a fűben feküdt. Az ösvény azonban tovább vezetett és felkapaszkodtunk egy kis dombra, amely a kifutópálya végében volt és az egyik landoló gép éppen felettünk szállt el. Visszafelé a kerítés közelében felfedeztünk egy lovat egy esőelvezető betonmedence alján. Olyan magas volt a csatorna fala, hogy nem tudott kiugrani a gödörből, ráadásul egy fa kordon zárta el az útját, így még fel-alá sem tudott sétálni a betonmederben. Ahol tudta, lelegelte a füvet, de egy ideje már ott lehetett, ugyanis teljesen le volt gyengülve és ellepték a legyek. Gyorsan átmásztunk a kerítésen és kiemeltük mellőle a fa kordont, de hiába nógattuk, nem mozdult. Ezután szedtünk neki füvet és elé tettük. Éhes lehetett, mert rögtön nekiállt enni. Ötletünk azonban nem volt, hogyan tudnánk a mély gödörből kijuttatni. Miután elláttuk egy időre elegendő friss fűvel, visszaindultunk a szállás felé. Az öbölben még volt pár halász, nekik elmeséltük, hogy találtunk egy csapdába esett lovat. Egyikük megkérdezte, merre, de nem tűnt úgy, hogy nagyon érdeklődnének. Már majdnem a kempinghez értünk, mikor a szomszéd utcából furcsa zajokat hallottunk. Tovább haladtunk abba az irányba és egy tüntető csoportot láttunk, akik fém edényeket ütöttek és kiabáltak az egyik szálloda előtt. A transzparensből úgy tűnt, egy 1966-os eset miatt protestálnak, de pontosan nem tudtuk kivenni, mi a fő ok. Egy rendőrautó felügyelte a megmozdulást, mi hozzájuk fordultunk a pacis problémával. Le is rajzoltuk, hol találtuk a csapdába esett négylábút, ők pedig megígérték, hogy utána néznek a dolognak. Megnyugodva tértünk vissza a kempingbe. Reggel sajnos arra ébredtünk, hogy ellepik a hangyák a sátrat. Az étkezőben kiderült, hogy a többiek is ugyanezzel a problémával szembesültek, tehát nem megoldás, ha odébb költözünk. Sok időnk nem volt ezen gondolkodni, ugyanis indulnunk kellett újdonsült ismerőseinkhez, ahol már várt ránk a bérautó, egy Suzuki Samurai. Fél órás zötykölődés után meg is érkeztünk a sziget észak-keleti felén található Ovahe strandra. Gyorsan magunkra öltöttük a felszerelést és indultunk a vízbe. Kb. 50 méterre a parttól találtuk meg az ideális helyszínt a felszíni búvárkodáshoz. Alattunk a sziklák és korallok között különböző színű és formájú halak úszkáltak. Majdnem az egész napot a strandon töltöttük és szinte végig egyedül voltunk. 4 óra körül megjelent az öbölben egy csapat ló. Szabadon mászkálnak a szigeten és teljesen másképp viselkednek, mint ahogy ezt az otthoni lovaktól megszoktuk. Ugrándoznak, hempergőznek, kergetik egymást, nagyon vidámnak és felszabadultnak tűnnek. Belegázoltak a sós vízbe, megkóstolták, majd mellső lábukkal “kaparták”. Végül az egyik vezetésével libasorban átvonultak előttünk és felkaptattak a szomszédos sziklán. Különös élmény volt ezeket a szabad lovakat figyelni az óceán partján. Aztán mi is átvonultunk a sziget másik strandjára, a szinte szomszédban lévő Anakina öbölbe. Ez egy pálmafás liget, ahol az Ahu Nau Nau oltár áll 7 moaival (1979-ben restaurálták). A vízben azonban rengeteg ember zsúfolódott, nekünk jobban tetszett Ovahe. Este 6-kor folklór műsor kezdődött, megérkeztek a fűszoknyás szereplők, már csak a turista csoportra kellett várni, akiknek a műsor készült. Kis késéssel el is kezdték az éneket és a táncot. Mintha egy történetet adtak volna elő, de saját nyelvükön, tehát nem értettük, miről szól. A végén bevonták a bátrabb nézőket is a táncba. Német útitársaink ott táncoltak mindketten egy-egy “bennszülöttel”. Nagyon kellemes nap méltó befejezése volt ez az előadás. Mivel ők az autót két napra bérelték, megkérdeztek minket, nincs-e kedvünk másnap körbelátogatni velük a szobrokat. Természetesen volt, hiszen azért jöttünk a szigetre, hogy közelebbről megnézzük magunknak a moaikat. Csütörtök reggel ismét az ő szállásuk elől indultunk. Házigazdájuk a kezünkbe nyomott egy sárgadinnyét, majd a piacon még beszereztünk egy fél görögdinnyét is, amihez ajándékba kaptunk néhány sárga guayaba-t (magos gyümölcs, mindenhol vadon nő a szigeten), szóval minden készen állt az aznapi piknikhez. A sziget fénykorában szinte végigállták a moaik a tengerpartot, tehát sok helyszínt találni, ahol ma megtekinthetők a romok. Elszorul az ember szíve, amikor látja, hogy ezek a hatalmas szobrok a földön hevernek, legtöbbjük darabokban, ahelyett, hogy a szigetet őriznék, fölénk magasodva. Végigjártuk a déli part oltárait, majd a bánya következett, Rano Raraku, ahol közel 400 szobor fekszik elhagyatva, félkészen vagy szállításra várva. Nagyon tetszett a hely, hiszen sok-sok szobrot találtunk egymáshoz közel. A legnagyobb, egy 21 méter hosszú, a hegyoldalban feküdt, kifaragva, de még a szikla részeként. Többet láttunk a földbe süllyedve, különböző szögben megdőlve vagy éppen a fűben fekve. A kilátás is szép volt, itt fogyasztottuk el ebédre hozott szendvicseinket. Ezután a legtöbb álló szobrot tartalmazó oltárhoz mentünk, amelyet 1960-ban egy tsunami lerombolt és a japánok állították helyre pár éve. 15 moai áll az Ahu Tongariki emelvényén, különleges látvány, háttérben a kék tengerrel. Az északi parton megnéztük azt a helyet is, amely az itt lakók ősei szerint a világ közepe. Mellette egy kis öbölben a helyiek tengeri sünöket gyűjtöttek. Mint kiderült, ez egyik kedvenc csemegéjük, amint kivették a vízből, felvágták és kiették a belsejét (sárga kaviárra hasonlít). Összeszedték a szebb kagylókat is, amiből a turistáknak készítenek emléktárgyakat. Ez a család egy közeli farmon lakott a sziget keleti felén. Nincs más bevételi forrásuk és teljesen önellátóak. Utolsó állomása körutunknak egy hét szoborból álló csoport a sziget nyugati partján. Az Ahu Akivi azért különleges, mert a többiektől eltérően a moaik a tenger felé néznek, nem a sziget belseje felé. Megvártuk a naplementét, majd visszatértünk a faluba. Esti kikapcsolódásként moziba mentünk, ahol a Rapa Nui című filmet vetítik, kétszer egy héten. Mivel a misszionáriusok megsemmisítették a legtöbb írásos emléket a szoborfaragó korszakról, senki nem tudja biztosan, mi történt. Elvileg úgy is lehetett, ahogy a filmben láttuk. Ami biztos, hogy a film elkészítése népszerűsítette a szigetet és bemutatása után megsokszorozódott a turisták száma.
A pénteki napot lustálkodással kezdtük. Később elsétáltunk a várostól északra található szobrokhoz. Itt láttuk az egyetlen moait, aminek nem hiányzott a szeme, azaz a helyén volt a fehér korall (ezt használták régen). Visszafelé megálltunk kicsit nézelődni a kikötőben és Joe éles szemével kiszúrt egy óriás levesteknőst a móló mellett. Éppen a zöld növényeket legelte le a falról. Fülig ért a szánk örömünkben! Nem gondoltuk, hogy egyáltalán látunk ilyen állatot, hát még ilyen közelről! Közben észrevettük, hogy többen is vannak az öbölben, a sziklák közelében. Két órán keresztül figyeltük őket. Amikor levegőt akartak venni, elúsztak a partközelből és távolabb nyújtották ki nyakukat a vízből. Elhatároztuk, hogy mielőtt elutazunk, még megpróbálunk velük együtt úszni. Estebédre összeütöttünk egy kis virslis spagettit, majd információt cseréltünk a többi utazóval. Szombaton a déli vulkán megmászása volt a program. Jó két és fél órát gyalogoltunk, mire a kráter peremére értünk. Megérte! Még sosem láttunk ilyen tökéletes krátert ilyen szép tóval a közepén. A háttérben a Csendes-óceán a madárszigettel, amihez egy érdekes szokás kapcsolódik. Minden évben megrendeztek egy versenyt, amely azt hivatott eldönteni, hogy abban az évben ki lesz a madárember. Ez egy különleges jogokkal járó társadalmi pozíció volt. Különböző klánokból egy-egy fiatalt neveztek a versenyre, akinek az volt a feladata, hogy lemásszon a kráter meredek, sziklás felén az óceánig, átússzon a szigetre, keressen egy madártojást, majd visszaúszva azt sértetlenül a királynak adja. A kráterről lefelé lelegeltünk pár guayaba fát, majd örömmel láttuk, hogy a csapdába esett lovat kimentették az árokból. Miután visszanyertük energiánkat az előző napi vacsora maradékából, elsétáltunk egy part menti barlangba, ahol falfestéseket láttunk. A közelben megfigyelhettük, hogyan szilárdult meg a vulkáni láva, ahogy elérte a vizet. Szinte ez alkotja az egész partszakaszt. Kevés helyen lehet biztonságosan kikötni. Lefekvés előtt ismét megnéztük a csodálatos naplementét. Végül elérkezett utolsó napunk a Húsvét-szigeten. Reggel kicsit késve indultunk a templomba, de egy helybéli megállt mellettünk és elvitt minket autóval. Nagyon sokan jöttek és a pap mindenkit a kapu előtt fogadott. Tőlünk is megkérdezte, honnan érkeztünk és kezet fogott velünk. A templom érdekes példája a kereszténység és az ősi hagyományok összefonódásának. A díszítést polinéz faragások és szőttesek alkották, a falon helyi nyelven készült írás és a mise egy része is az ősi nyelven folyt (a többi spanyolul). Az egy órás szertartás után visszatértünk a kempingbe és lebontottuk a sátrunkat. Azaz a felénél tartottunk, amikor egy skorpió esett le a sátor ponyvájáról. Nem volt túl nagy, de nem tudhattuk, mennyire veszélyes. Miután mindenki megnézte magának és szörnyülködött egyet (rögtön abbahagyták a mezítlábazást és papucsot vettek), Joe átvitte az út túloldalára és ott szabadon engedte. Aztán összepakoltunk mindent és betettük egy tároló helységbe. Fürdőruhával, búvárszemüveggel és pipával felszerelkezve elindultunk a kikötőbe, hogy a vízben is találkozzunk a teknősökkel. Másfél órán keresztül úszkáltunk a sekély vízben. Láttunk érdekes halakat, három nagyobb és két kisebb teknőst. Egy méternél nem engedtek közelebb magukhoz, de ez is óriási élmény volt! Visszafelé ismét kaptunk egy ingyenfuvart, ezúttal Roger autójában, aki a kempingtulaj volt. Délután még utoljára besétáltunk a városba elkölteni a maradék aprópénzünket. A repülő este 9:30-kor indult Tahitira. Marta és Roger vittek ki minket autóval (ők Tahitiről települtek át pár éve és minden érkező repülőhöz kimennek az újabb potenciális kuncsaftokért). Búcsúzóul megajándékoztak egy kis fából készült moaival. Szép emlék erről az érdekes szigetről.
Tahiti repterén 6 órával később szállt le a gép, helyi idő szerint majdnem éjfél volt. Ott vártuk meg a hajnalt, majd bebuszoztunk a városba, ahol egy szép parkban megnéztük a napfelkeltét. Papeete zsúfolt városnak tűnt. Furcsa volt a sok ember a Húsvét-sziget nyugalma után. A turistairoda 7:30-kor nyitott. Egy homoszexuális, szőkére festett hajú fiatalember próbált minket felvilágosítani, de nem volt igazán képben. Azért pár szórólapot és prospektust összeszedtünk a hajókról és a szálláslehetőségekről. Tahiti Francia Polinézia szigeteinek egyike. Úgy terveztük, hogy áthajózunk egy másik szigetre, Bora-Bora-ra, amiről sok szép képet láttunk. Kigyalogoltunk a kikötőbe a nehéz hátizsákokkal, de kiderült, hogy már nincs hely a hajókon. Akkor marad az eredeti elképzelés. Fogtuk az első kompot Moorea szigetére és egy óra múlva az ottani kikötőben vártuk a buszt. Mire a túloldalon lévő kempingbe értünk, rövid benyomást kaptunk a helyről. Kevésbé zsúfolt, mint Tahiti, de szinte ez is végig lakott a part mentén. A kempingben végül úgy döntöttünk, hogy nem sátrazunk, hanem egy kis szobát vettünk ki, ami alig került többe. Gyorsan fürdőruhába bújtunk és indultunk a vízbe búvárkodni. A sziget körül, kb. 200 méterre a parttól, korallzátony húzódik. Már ott megtörnek a hullámok, így a part mentén nyugodt a víz. Annyira kristálytiszta, hogy állva is jól lehetett látni a halakat, nem is lett volna muszáj beledugni a fejünket a vízbe. Homokos strand, pálmafák, napsütés - ahogy ezt az ember Francia Polinézia szigeteitől elvárja. Pihenésre rendeltetett. A naplemente után megvacsoráztunk, majd egy gekkó társaságában nyugovóra tértünk. A következő két nap egyformán telt. Strandoltunk, búvárkodtunk, bevásároltunk a boltban és főztünk a konyhában. Feltörtünk egy kókuszdiót, ami machete nélkül már kemény feladatnak bizonyult. Vajon minden hajótöröttnek van svájci bicskája? Ha nincs, akkor biztos nem eszik kókuszt! Csütörtökön végre érdekesebb nap következett (már csak azért is, mert ez volt utazásunk 200. napja). Átbuszoztunk a sziget keleti oldalán található Lagoonarium-hoz. Ez egy kis sziget, ahol mesterségesen elkerítettek egy részt az óceánból és összegyűjtöttek rengeteg színes halat, ráját, teknőst és bébicápát. Pont ott volt egy iskoláscsoport is és a gyerekek akkor ismerkedtek ezekkel az állatokkal. A gondozó kézből etette kis halakkal a rájákat, akik minden félelem nélkül úszkáltak az emberek körül, sőt, hozzájuk is simultak. Volt néha sikítozás! Nagyon kellemesen telt a nap: búvárkodtunk, kajakoztunk vagy csak pihentünk a parton a kis bungalónk mellett. Amikor már csak ketten maradtunk, utoljára bemerészkedtünk a vízbe. Elég félelmetes volt, ahogy a másfél méteres cápa a hátunk mögött siklott el. A gömbhal folyamatosan zaklatott minket, azt hitte, etetni fogjuk. Szerencsére nem fújta fel magát, mert tüskéinek szúrása biztos nem kellemes érzés. Készítettünk még pár képet, majd beszálltunk a motorcsónakba, ami visszavitt minket a szárazföldre. Kiálltunk az út mellé stoppolni és egy helyi asszony fuvarozott minket a kompig, ahonnan a busz indult. Mint kiderült, a fia Új-Zélandra jár snowboardozni, ő pedig bevásárolni. Nem mondhatjuk, hogy rosszul élnek itt az emberek. Rengeteg új autót láttunk és itt lehet az egyik legmagasabb az egy főre jutó Land Roverek száma is. Péntek reggel összepakoltuk a hátizsákokat, letettük a recepción, majd elindultunk megnézni a Belvedere kilátót. Mivel a robogó kölcsönzés is elég drága volt nekünk, ismét a stoppolást választottuk. Elsőnek egy homoszexuális tanár vett fel, aki franciát tanít a helyi iskolában. Elmesélte, hogy mindenki két nyelven beszél, franciául és a helyi nyelven, de a diákok inkább angolt akarnak tanulni a francia helyett. Még két dobozos üdítőt is kaptunk tőle az egyik boltnál. A következő autó csak rövid szakaszon vitt, de felfelé a hegyen. Ez a sofőr nemrég érkezett vissza a franciaországi síelésből. Rövid séta után egy kanadai nő vett fel minket, aki a Four Season szállodaláncnak dolgozik és éppen helyszíni felmérést végzett Mooreán. Vele végre célhoz értünk, a Belvedere kilátóhoz, ahonnan észak felé szép a panoráma. Elsétáltunk az erdőn keresztül egy magasabb kiszögelléshez, ahonnan még tisztábban láttuk a két öblöt és körben a hegyeket. A visszautat két stoppolással sikerült teljesíteni. Felvettük csomagjainkat a kempingből és elbuszoztunk a komphoz. Papeete-ben még magunkhoz vettünk egy nagyon finom sajtos-sonkás baguettet, majd üldögéltünk a téren és néztük, hogy köt ki egy hatalmas óceánjáró. A helyiek felállították a vacsorázó standokat, rázendített egy zenekar és leszállt az est. Végül fogtunk egy buszt, ami a Faaa reptérre vitt minket. A repülő reggel 7:15-kor indult Új-Zélandra. Addig megnéztük a fekete gyöngyöket az üzletek kirakataiban, képeket válogattunk, zenét hallgattunk a laptopon és hajnali 3-kor kicsit el is aludtunk. Jól esett ez a majdnem két hét pihenés a Húsvét-szigeten és Francia Polinéziában a dél-amerikai szinte folyamatos utazás után. Ráadásul fel tudtunk készülni a következő célpontból, Új-Zélandból, amiről annyi jót hallottunk és már alig várjuk, hogy mi magunk is felfedezhessük. Akkor hát kalandra fel, indulás!

2006. március 20. hétfő |  Nyomtatás

Egy hónapon belül immár negyedszer léptünk argentin földre. Előtte a chilei vámos még megkérdezte, hogy ki nálunk a miniszterelnök és elmesélte, hogy nemrég ő is ott volt a repülőtéren, amikor a chilei Tűzföldön landolt, majd az Antarktiszra látogatott. Mik derülnek ki! Az eldugott chilei határ után 7 kilométer “senki földje” következett, majd az argentin ellenőrzés és 60 kilométer kavicsos út a következő településig. Ott a benzinkút 8-kor bezárt, kénytelenek voltunk az egész kanna tartalék üzemanyagot beletölteni a tankba és reménykedni benne, hogy kitart a 160 kilométerre lévő Calafate-ig. Közben leszállt az est és sötétben vezettünk a kihalt kavicsúton. Változatosságot csak azok az extrém sportoló nyulak jelentettek, akik azzal szórakoztak, hogy melyikük tud minél később rajtolva átfutni előttünk az úton. Dudálással próbáltuk lohasztani testedzés iránti vágyukat - nem túl sok sikerrel. Végül este 11-kor kopogtattunk szállásért egy belvárosi kempingtulaj ajtaján. Másnap reggel a Los Glaciares Nemzeti Parkba kirándultunk, ahol az 5 kilométer széles, 14 kilométer hosszú és 60 méter magas Perito Moreno gleccser található. A látvány elképesztő. Hatalmas kék jégfal, tetején milliónyi kis csúccsal kúszik le a hegyekből, hogy a nap sugaraitól elolvadva folyamatosan táplálja a Lago Argentino és Lago Viedma tavak vizét. Jól kiépített sétaút vezet egyre lejjebb a jégfolyammal szemközti félsziget végében, ahonnan a turisták órákon keresztül szájtátva bámulják a természet eme csodáját és várják, hogy mikor esik a tó vizébe a következő hatalmas jégdarab. A jelenséget mérettől függő robaj kíséri és mivel a hang lassabban terjed, többnyire már csak azt látni, ahogy a letört jég a vízen ringatózik. Állítólag ez a világ leggyorsabban mozgó gleccsere, ezért fordul elő, hogy naponta többször is látni és hallani, ahogy letöredeznek belőle a darabok. Miután sikerült kiszabadítani magunkat a bűvös kék jég fogságából, visszatértünk a parkolóba, ahol nem messze az autótól, egy nagy termetű, piros fejű harkály vágta maga alatt a fát. Gyorsan és hatékonyan dolgozott, nagy darab forgácsok potyogtak le a fa tövébe. Csoda, hogy van még fa az erdőben! Eme szép napot ünnepi lakomával zártuk, teleettük magunkat egy büférendszerű étteremben. Miután majdnem kipukkadtunk, megfogadtuk, hogy egy darabig kerüljük az ilyen helyeket. Másnap nehezen vettünk búcsút Calafate kellemes hangulatú belvárosától, de hívott minket a következő látnivaló, a 3128 méter magas Fitz Roy. Ez a hegy szintén a Gleccserek Nemzeti Parkban található (amely egyébként a világ egyik legnagyobb édesvízkészletét rejti), de annak északi csúcsán és a tavakat megkerülve, 216 kilométer lakatlan területen át vezetve értünk csak a hegy lábainál fekvő El Chalten falucskába. A parkőrök épp előadást tartottak arról, hogy milyen ösvényeken lehet túrázni a környéken. Mi egy 5 órás utat választottunk, amely egy olyan kilátóponthoz vezetett, ahonnan a Fitz Roy és az El Torre csúcsok is jól látszanak - szép időben. Amikor elindultunk, még aránylag kevés felhő volt, de mire a csúcsra értünk, már alig láttunk valamit a szemközti hegyekből. Azért az ösvény szép mezőkön és erdőkön át kanyargott. Ehettünk áfonyát a bokrokról, a fák között pedig még papagájokat is láttunk. Kora este letáboroztunk az ingyenes kempingben, ahol egy svájci rendszámú Land Rover lett a szomszédunk. Gazdái 3 éve indultak el otthonról és tavaly Equadorban megszületett a kis trónörökös is, azaz most már hárman utaznak. Ahogy mi megismertük Equadort, nem biztos, hogy a legjobb hely gyereket szülni, legalábbis nem erősségük a higiénia. Mi inkább várunk vele, míg hazaérünk.:) A szeles éjszaka után megreggeliztünk a frissen vásárolt pékárukból, majd 10 körül csodás napsütésben hagytuk magunk mögött a Fitz Roy magasba szökő csúcsait. Egész nap vezettünk a kihalt 40-es úton, az első helység 340 kilométert követően bukkant fel előttünk és 50 főnél itt sem lakhattak többen. 710 kilométert sikerült azon a pénteki napon megtennünk, ebből 100 kilométert borított csak beton, a többi kavicsos volt. A nap csúcspontját az jelentette, amikor tankolásnál vettünk 2 alfajor-t (tipikus argentin édesség - 3 rétegű isler karamellkrémmel töltve). Szombaton újabb 600 kilométert haladtunk, de a táj már nem volt olyan kihalt, élvezhettük az Andok csúcsainak és fenyőerdeinek látványát. Elértük a tavak körzetét, este pedig már San Carlos de Bariloche városában, a Nahuel Huapi tó partján kempingeztünk. A vasárnapot városnézéssel és pihenéssel töltöttük ebben a turistaparadicsomban. A főutcán rengeteg ajándékbolt, étterem és csokoládébolt invitálta az arra sétálókat. Ez utóbbinak nem álltunk ellen, összeválogattunk egy kisebb zacskóval a különböző típusú és ízesítésű csokikból, mint Gombóc Artúr tette volna és a nap végére el is tüntettük a tartalmát.
Március 13-án, egy hónappal Bolíviából való megérkezésünk után, kicsit nehéz szívvel, végleg búcsút intettünk Argentínának és ismét beléptünk Chilébe. Az egészségügyi ellenőr megpróbálta jól átvizsgálni az autót, utólag mégis észrevettük, hogy sikerült átcsempésznünk egy citromot. Meg is ettük gyorsan egy konzerv makrélával. Tavak, hegyek, vulkánok, termálfürdők és gyümölcsültetvények mellett haladtunk el, mire kiértünk az autópályára. 600 kilométeren kilencszer fizettünk autópályadíjat, ami nem kis összeg volt, vetekedett a mexikói útdíjjal. Végül mások példáját követve egy autópálya melletti pihenőhelyen nyitottuk ki éjfél után a sátrunkat. Fontos volt, hogy mielőbb a fővárosba érjünk és elkezdjük intézni az autó feladását, hiszen már csak egy hetünk volt a repülő indulásáig. Jó időt futottunk, kedd délben már Santiago de Chile üzleti negyedének üvegpalotái között parkoltunk és a hajótársaságok irodáinak keresésére indultunk. Korábban már kaptunk e-mail-ben pár ajánlatot az autó Ausztráliába hajóztatására, de annyira sokba kerülne, hogy jobban megéri ott autót bérelni és a sajátunkat Malajziába küldeni. Hiába sajnáljuk, hogy nem jöhet velünk koalanézőbe, ésszerűen kell gondolkodnunk, ha haza akarunk érni a saját zsebünkből. Elsőként a Hamburg Sud képviseletét kerestük fel, akikkel korábban már váltottuk e-mailt. Kedvesen fogadtak és másnapra ígértek egy ajánlatot. Az utca túloldalán hiába kopogtattunk a MAERSK-nél, ők elküldtek azzal az indokkal, hogy csak cégekkel foglalkoznak. Szerencsére egy helyre koncentrálódnak ezek a társaságok, csak pár métert kellett megtennünk az NYK irodájának épületéig, ahol szintén megkapták elektronikus lekérdezésünket és már dolgoztak az ajánlaton. Sőt, bevezettek egy óriási bőrfoteles tárgyalóterembe, majd pár percen belül hozták az igen kedvező konténeres árat és amikor megtudták, hogy egy hónapig tárolni kellene az autót, az operatív részleg főnöke már hívta is a kikötőt, hogy egy jó árat alkudjon ki nekünk. Úgy éreztük, megtaláltuk a megfelelő céget. Azért még meg akartuk várni a másik társaság ajánlatát is, így kértünk egy nap gondolkodási időt. Ez a nap a mi napunk volt, még a hostelnek is volt parkolója a belvárosban, ahol szinte lehetetlenség megállni. Így nyugodt körülmények között kezdhettük el kipakolni az autóból a 10 hétre elegendő felszerelést. Nem volt könnyű eldönteni, mit vigyünk magunkkal ilyen hosszú időre két hátizsákban! Az ingyenes esti koktél után könnyedén ment az elalvás az emeletes ágyakban. Másnap 11-kor volt találkánk a Hamburg Sud képviselőivel. Csupán egy órát késtünk, mert éppen nem volt szabad parkolóhely a környéken. Föld alattiak lettek volna, de oda kicsit magas volt sátrastól az autónk. Az ajánlatuk 600 dollárral volt több a másikénál, hamar befejeztük a tárgyalást. Kerestünk gyorsan egy internetezőt és átutaltuk a hajóztatás, a tárolás és a konténerbe pakolás díját. Kinyomtattuk erről a magyar nyelvű bizonylatot (igazán fejleszthetne kicsit az OTP) és 3 után már az NYK recepcióján toporogtunk. A pénzügyi részleg megbízottja simán elfogadta a magyar nyelvű bizonylatot, megbeszéltük, hogy melyik hajóval szeretnénk küldeni az autót és megkaptuk, kit keressünk a kikötői képviseleten a vámpapírok intézése miatt. Ment minden, mint a karikacsapás és Adriana, az ügyintézőnk, puszival búcsúzott tőlünk, mikor végeztünk. Még aznap elindultunk a kikötőbe. A kivezető út melletti hipermarketben vettünk egy ultrakönnyű sátrat (1,8 kg), majd a mellettünk haladó autós segítségére hagyatkoztunk, aki kivezetett minket a városból. Félúton megállítottuk a forgalmat, amikor azt próbálta megmagyarázni, hogy az elkerülő út alagútjába csak a szélvédőre ragasztott kártyával lehet behajtani, de mi csak legyintettünk, hiszen befelé is anélkül jöttünk. Próbáljanak megtalálni egy magyar rendszámú autót!
A kikötő, Valparaiso, nincs messze a fővárostól, este 9-kor már a belvárosban kerestük a megfelelő szállást. Parkolósat nem találtunk, de az egyik hostel egy zsákutcában volt, a környék nem tűnt veszélyesnek és a recepciós is pont az autóra látott az ablakból. Sőt, végül mi is olyan szobába kerültünk, amelynek az ablaka az utcára nézett. Reggel 9-kor már az NYK helyi irodájában voltunk, ahol két főnök fogadott minket. Elmagyarázták, mi a teendő és biztosítottak róla, hogy a vámügynök (ami itt kötelező), nem fog sokba kerülni. Ők majd mindent elintéznek, nekünk nem kell semmivel sem foglalkozni. Ez jól hangzott, de nem igazán mertünk bízni benne az eddigi tapasztalatok alapján. Délután kellett újra hívnunk őket, de tárgyaláson voltak, nem tudtunk velük beszélni. Közben találtunk egy Shell kutat, ahol lecserélték a differenciálművekben az olajat, majd tisztára csutakolták a csatalovat. Még a kerekeket is megkenték szilikonnal - komolyan veszik itt az autóápolást! Végül sikerült elérnünk telefonon Francisco-t, akivel másnap reggelre beszéltünk meg találkát. Este a hostel konyháján a maradék kanadai babból még összeütöttünk egy jó kis chilit. Belaktunk belőle, mielőtt nyugovóra tértünk. Péntek reggel kicsit izgultunk, hogy vajon sikerül-e egy nap alatt mindent elintéznünk. A belvárosból elsétáltunk a vámra, ahol kiderült, hogy először a kikötőbe kell vinni az autót, majd az ott kapott papírokkal kell visszajönni a vámra, de ők csak délig vannak nyitva. Nem volt megnyugtató, hogy Francisco abszolút nem tudta, mi a teendő (pedig ő a dokumentációs osztály vezetője). Gyorsan elmentünk az autóért, majd visszatértünk az irodába, ahol az egyik ügynökük kísért minket a kikötőbe. Megvizsgálták kívülről az autót, mindent rendben találtak és félreállítottak, amíg a papírok készültek. Mi addig gyorsan beletöltöttük az üzemanyagtartályba a maradék kanna dízelt. Erről teljesen megfeledkeztünk, pedig nem szabad a hajóra vinni. Végre elkészültek a papírok, az autót lezárva a kikötőben hagytuk, mi pedig az ügynökkel visszamentünk a vámra. Ott még reklamáltak pár fénymásolat miatt, de azokat ráértünk egy óra múlva beadni, amikor már elkészülnek a mi iratainkkal. Ebben a maradék egy órácskában rövid városnézésre indultunk. Valparaiso földrajzi fekvése elég érdekes. Az óceán mellett szinte rögtön emelkedni kezd a partoldal, de ez nem zavarta a városalapítókat, sok-sok dombra építették a települést, majd a közlekedést megkönnyítendő, az 1900-as évek elején külső, drótköteles felvonókat létesítettek (a budai siklóhoz hasonló rendszerűt). A vám épülete mellett pont kipróbálhattunk egy ilyen felvonót. Mivel szerves része a városi közlekedésnek, egyáltalán nem volt drága a jegy. A felújítására eddig nem költöttek sokat, pedig pár éve az Unesco a világörökség részévé nyilvánította ezeket a felvonókat. A domb tetejéről csodás kilátás nyílt a kikötőre. Hamar eltelt nézelődéssel az egy óra. A vámon alá kellett írni pár papírt és mehettünk is vissza a kikötőbe. Az ottani vámon azonban ebédszünet volt 3-ig, addig nem volt senki, aki foglalkozzon velünk. Visszatértünk hát a hostelbe ebédelni, majd fogtunk egy buszt, amely a kikötő felé indult. Az egyik megállónál felszállt egy középkorú férfi és a mögöttünk átlósan lévő ülésen foglalt helyet. Egyszer csak éreztem, hogy valaki a pulcsim bal zsebénél matat. Odanyúltam megnézni, hogy be van-e húzva rajta a cipzár és éreztem, hogy valakinek ott vannak az ujjai. Hátranéztem, de a szomszéd bájosan mosolygott rám. Alighogy visszafordultam, újra éreztem a matatást, most már biztos voltam benne, hogy a zsebem cipzárját próbálja lehúzni. Ráütöttem a kezére, majd kinyitottam a zsebemet és megmutattam neki, hogy a kulcsomon kívül nincs ott más. Ezután levetettem a pulcsimat és az ölembe vettem. Többen ültek mögöttünk, mégsem szóltak egy szót sem. Emberünk továbbra is szépen mosolygott, majd amikor Joe rászólt, egy számunkra ismeretlen nyelven kezdett el dühösen magyarázni. Még neki állt feljebb! Szerencsére leszállt a következő megállónál, nem kellett vele tovább foglalkoznunk. Mire a kikötőbe értünk, már a konténer is megérkezett. Ismét kék színűt kaptunk. 16:15-kor végre minden papírmunkán túljutva bejárhatott Joe a konténerbe. Lekötötte az akkumulátort, a többiek pedig rögzítették az autót. Felírtuk ismét a konténer és a plomba számát, majd saját lakatunkkal is lezártuk a konténert. Nehéz szívvel hagytuk a kikötőben, de reméljük, minden rendben lesz az április 18-i hajóra rakással és júniusban viszontláthatjuk egymást Kuala Lumpur-ban. Hitetlenkedve tértünk vissza az NYK irodájába. Tényleg egy nap alatt elintéztünk mindent? Ott ráadásul kiderült, hogy csak a felét kell kifizetnünk az ügynöki díjnak. Kellemes meglepetés! Készítettünk még egy közös fotót a csapattal, majd tőlük is búcsút vettünk.
Szombat délelőtt végre nyugodtan indulhattunk felderíteni a chileiek kedvenc üdülőhelyét. Felszálltunk a metróra és elutaztunk Vina del Mar-ba, a szomszéd városba. A helyiek Valparaiso-t San Francisco-hoz hasonlítják, Vina del Mar-t pedig Miami-hoz (ez a hasonlat inkább csak Dél-Amerikában állja meg a helyét). Előbbi sürgő-forgó kikötőváros színes házakkal, utóbbi inkább nyugodt nyaralóhely, homokos stranddal, napozó emberekkel. Vina del Mar-ban található egy érdekes kis múzeum, amely a régészeti és természettudományi kiállítások mellett a Húsvét-szigetekről ad bővebb információt. Erre kíváncsiak voltunk, ugyanis kedd délben már ott fogunk landolni. Ezután sétáltunk egy kicsit a tengerparton, néztük a strandolókat. A vízben nem sokan voltak, ahhoz ősszel már túl hideg, de a homokban napoztak, játszottak és néhány fiatal a hátraszaltót gyakorolta. Innen visszametróztunk Valparaiso-ba és mivel a metró a tengerparti részen a föld felett halad, még a konténerünket is láthattuk egy pillanatra. Valparaiso-ban a kikötőt találtuk érdekesnek és a belvárosban sétáltunk egy kicsit, mielőtt a felvonóval (amiből végül 3 különbözőt sikerült kipróbálnunk) visszavitettük magunkat a szállásunk közelébe. Ott felkaptuk jól megtömött hátizsákjainkat, majd irány a buszállomás. Délután 5-kor már a fővárosba tartó buszon ültünk. Nagyon elégedettek voltunk, hogy ilyen egyszerűen sikerült leadnunk az autót. Most már csak azon izgulunk, hogy április 18-án ne felejtsék el feltenni a konténert a hajóra! Időközben e-mailt váltottunk egy Santiago-ban élő magyar emigránssal, aki egyik kedves volt kollégámnak a rokona és Győrben élt 18 éves koráig. Vasárnap délben hozzá voltunk hivatalosak ebédre. Pali bácsi értünk jött a szállásra, majd elfuvarozott minket a városon kívül eső zöldövezeti részbe. Pazar, hegyoldalban fekvő házukból még pazarabb kilátás nyílt a városra. Kicsit késve érkezett Piroska lánya családjával, akinek kisebbik fia a 14.unoka, ezért a nagypapa csak XIV. Miklósnak hívja. Felesége német származású, de a többiek csak spanyolul és angolul beszéltek, így az ebédnél angolul folyt a társalgás. Nagyon ízletes volt a perui házvezetőnő háromfogásos ebédje. Szieszta helyett Pali bácsi meglepő ajánlattal állt elő: elvisz minket magánrepülőjével egy körre a szomszédos 5000 méteres csúcsok közé és megmutatja nekünk, hol szoktak síelni. Ilyen csábító invitálásnak nem tudtunk ellenállni. Búcsút vettünk a családtól és nem sokkal később már az 5 személyes Beechcraft típusú kisrepülőt toltuk ki a hangárból. Közben megtudtuk, hogy ő is résztulajdonosa a repülőtérnek és ezzel a kis géppel szoktak nyaralni menni a párszáz kilométerre lévő tóparti házukhoz, korábban pedig már beutazták kisrepülővel egész Dél-Amerikát. Felszálláskor elhaladtunk egy lovaspóló pálya felett és nemsokára már a hegyek között repültünk. Nagyon szép kilátás nyílt fentről a városra és a sípályák felvonóit is nagyszerűen láttuk a magasból. Újabb repülős élménnyel gazdagodtunk! Visszafelé a szállásunkra további érdekes részleteket tudtunk meg a háború alatti és utáni győri életről. Végül elbúcsúztunk: megköszöntük a vendéglátást és a kedves fogadtatást. Két évenként jönnek Magyarországra, természetesen meghívtuk őket, hogy látogassanak meg bennünket is, ha lesz rá idejük. A hétfőt Santiago belvárosának felderítésével töltöttük. Sétálgattunk a budapestihez hasonlító épületek között, majd délután egy kilátóból csodáltuk a többi szerelmespár mellett a naplemente ragyogó színeit. Ez volt utolsó esténk Chilében és Dél-Amerikában. Kicsit sajnáljuk, hogy nem töltöttünk több időt Chilei déli részén, de talán egy későbbi alkalommal, vastagabb pénztárcával sikerül bepótolnunk a kimaradt részeket. Március 21-én, kedden már 6:30-kor a metró előtt vártuk, hogy kinyissák a kaput. Ezek szerint itt nem kelnek korán az emberek, ha 6:30-kor megy az első szerelvény. Pár megálló után buszra kellett szállnunk. Az első busz rendőri kísérettel érkezett, mindenkit leszállítottak róla, nem tudjuk, mi történhetett, de 10 perc múlva jött a következő és még ezzel is időben kiértünk a reptérre. 7:30-kor már becsekkoltunk és 9:10-kor intettünk végleg búcsút az amerikai kontinensnek.

2006. március 7. kedd |  Nyomtatás

Buenos Aires utáni következő célállomásunk a Valdes Nemzeti Park volt, amely védett öblei miatt különösen kedvelt a tengeri állatok körében. Aki egy helyen akar látni természetes környezetben fókát, pingvint és kardszárnyú delfint, annak ide kell ellátogatnia! A hidegebb hónapokban a bálnák is erre úszkálnak, itt szülik meg kicsinyeiket és az öbölben maradnak addig, míg az utódok el nem érik az “utazóméretet”. A félszigetig azonban még 1300 kilométert kellett megtennünk déli irányba. Mivel a fővárosból csak délután indultunk el, aznap már nem sokat tudtunk haladni, a San Miguel tó partján töltöttük az éjszakát egy kempingben. Ez volt utazásunk 166. napja, azaz már több, mint 5 hónapja folyamatosan úton vagyunk, az autóban pedig 32000 kilométerrel mutat többet a számláló. Tehát esedékessé vált egy újabb olajcsere (az előző Equadorban történt, majdnem 10 ezer kilométerrel ezelőtt). Meg is álltunk az utunkba eső első barátságosnak tűnő YPF benzinkútnál, ahol szinte steril környezetben, gumikesztyűvel, fél óra alatt elvégezte a kutas a műveletet. Fizetni itt is csak az olajért kellett, ami nagyon szimpatikus szokás ezen a kontinensen. A tankolás alatt aztán sorra jöttek oda az emberek az autóhoz és érdeklődtek az út iránt. Az utolsó család még meg is puszilgatott minket búcsúzóul. Nem csoda, hogy annyian felfigyeltek az autóra, ugyanis pont a forróvizes automata mellett álltunk, amelynél minden matéivó argentin feltölti termoszát. Már túl voltunk az aznapi 500 kilométeren, mikor egy nagyobb városba értünk, Bahia Blanca-ba. Az USA keze messzire elér: a legnagyobb bevásárlóközpont egy Walmart áruház volt az elkerülő út mellett. Ennek nem tudtunk ellenállni, feltankoltuk élelmiszerkészletünket. Meg is lett a böjtje, ugyanis 30 kilométerrel távolabb egy egészségügyi ellenőrző állomás zárta el az utat. Az ellenőrök azt kutatják, van-e zöldség, gyümölcs, húsáru az utazóknál, ezek által ugyanis könnyen megfertőződhet egész Patagónia! Mivel nálunk többféle is volt a tiltott termékekből (és nem akartuk ezeket a szemetesbe dobni), inkább visszafordultunk és egy benzinkút parkolójában éjszakáztunk. Reggel aztán megettük az almákat, a többi “csempészárut” pedig biztos helyre rejtettük. Szerencsére nem kutattak át minket és a névleges fertőtlenítési díj befizetése után folytathattuk az utat. A nap többi része eseménytelenül telt, néztük a pampát és az út menti madarakat, miközben 700 kilométert vezettünk és megérkeztünk végre a félsziget bejáratához. A belépődíj befizetése után a látogatói központ felé vettük az irányt és még fél óránk maradt zárás előtt, hogy végignézzük az információs táblákat, a kitömött állatokat és a bálna csontvázat. Az öbölben előforduló kardszárnyú delfinekről külön posztert találtunk, mindegyikről láthattunk képet, alatta a nevével. Az uszonya formájáról el tudják dönteni, hogy nőstény vagy hím, fiatal vagy idősebb. A vacsora elkészítése után Puerto Piramid szeles kempingjében hajtottuk álomra fejünket. Tengerparti sétával kezdtük a hétfőt. Szezonban innen indulnak a bálnanéző túrák, de most elég kihalt volt az amúgy hangulatos kis település. Az északi kilátópont, Punta Norte felé indultunk, ahol az oroszlánfókák tanyáznak az év eme részében. A félsziget nem olyan kicsi, mint gondoltuk: az északi csücsökhöz 84 kilométer kavicsos utat kellett legyűrnünk. A parkolóban aztán egy másik világjáró autóra lettünk figyelmesek, amely egy holland rendszámú Toyota Landcruiser volt. Ők már 3 és fél éve úton vannak (igaz, a csaj rendesen elgondolkodott rajta, hogy melyik évben indultak), de eddig még csak Ausztráliát és Új-Zélandot járták be, illetve Dél-Amerika egy kis részét. Nem siették el a dolgot, pár hét múlva pedig már hajóznak vissza Európába. Mialatt beszélgettünk, egy kis armadillo (ismertebb nevén: tatu) környékezett meg bennünket. Aranyos, szürke páncélos állatka és ennivaló után szaglászott. Minden autót körbejárt és a turistákhoz is közel merészkedett. Nem volt egy félénk típus! Az óceán partján lustán heverésztek az oroszlánfókák. Kellett a távcső, mert a kerítést nem helyezték túl közel hozzájuk. Jó pár kölyköt láttunk, hímeket nem sokat, pedig azok a hatalmasak. A hollandok már 5 napja vártak a kardszárnyú delfinekre (gyilkos bálnákra), amelyek dagálykor teljesen a partra úsznak, hogy elragadják az óvatlan fókabébiket. Mi is vártunk egy darabig, de nem volt olyan mázlink, hogy aznap jöjjenek (a fókák szerencséjére). Láttunk azonban róka komát, a bokrok között üldögélt, a kerítésen túl és kíváncsian szemezett a turistákkal. A következő látnivaló Punta Cantor, pár kilométerrel délebbre, ahol a Magellán-pingvinek tanyáznak. Szerencsére néhányan megmászták a domboldalt és a kerítés közelében álltak, ahonnan jól láthattuk őket, de a parton lévőkhöz itt is előkerült a távcső. Nem messze innen található az elefántfókák parti szakasza, amelyekből összesen 37 darabot sikerült megszámolni. Hímek itt sem voltak, csak néhány nőstény és a bébik. Megközelíteni sem lehetett őket, de Kaliforniában már megszereztük ezt az élményt, nem panaszkodunk. A parkban még több helyen láttunk guanacot (láma-féle) és nandut (emunál kisebb futómadár), a madarak szigeténél pedig flamingókat a sekély, sós vízben.
Másnap egy Trelew melletti kempingből indultunk tovább az Atlanti-óceán partján fekvő Cabo Dos Bahias rezervátumba, amely több száz Magellán-pingvin költőhelye. Hamar letértünk a betonútról és újra kavicson vezettünk pár száz kilométert. Más járművel nem találkoztunk, inkább csak állatok futottak el előlünk. Egy nandu nem igazán tudta, merre a vészkijárat és ahelyett, hogy a bozótba menekült volna, előttünk futott az úton. Persze lelassítottunk, nehogy elüssük, de az óránk még mindig 50 km/h-t mutatott, ahogy a madár nyomában haladtunk. Szép teljesítmény! Végül talált egy kis ösvényt, ahova lekanyarodott és valószínűleg kifújta magát a nagy sprint után. A rezervátum felülmúlta várakozásunkat. Rengeteg pingvin tanyázott az öbölben és egyesek 500-800 méterre is eltávolodtak a parttól, hogy fészket rakjanak. A tűző napsugarak elől a bokrok alá feküdtek vagy a gyalogosoknak kiépített híd alatt húzták meg magukat. Az egy évesek éppen tollazatot váltottak, az eddigi barnát feketére cserélték. Ehhez két hétre a partra kell vonulniuk és nem ehetnek semmit. Honnan tudják, hogy mikor érkezett el az idő? Csodálatos dolog az állati ösztön. Azért persze a pingvin alapvetően a vízben érzi jól magát, onnan szerzi táplálékát is, így nem csoda, hogy a vízparton még többen gyűltek össze, mint a szárazföldön. Távcsővel jól látszott, ahogy beletotyogtak a vízbe és hirtelen átváltoztak kitűnő úszóvá, vígan lubickoltak a part közelében. A szomszédos szigeten oroszlánfókák tanyáztak, megközelíteni itt sem lehetett őket. Láttunk még nandut és guanacot, elég sokat találni belőlük errefelé. Ahogy folytattuk az utat délre, elhaladtunk egy tábla mellett, amely azt jelezte, hogy a következő benzinkút 160 kilométerre található. Nem is volt más település addig. Még zárás előtt odaértünk Comodoro Rivadavia városban az olajmúzeumhoz. Rögtön a bejáratnál található az a hely, ahol 1907.12.13-án először találtak olajat. Azóta már több kutat fúrtak és egész Argentína önellátó olajból. Ezért olcsóbb az üzemanyag, mint a szomszédos országokban. A múzeum épületében képek, írások és makettek szemléltetik az iparág helyi fejlődését a kezdetektől napjainkig. A szabadtéri részben a kitermeléshez használt eszközök, szivattyúk, fúróállványok, finomító berendezések, várják az érdeklődőket. Érdekes múzeum volt! Aznap éjszaka nem találtunk kempinget és miután 750 kilométert vezettünk, már elég álmosak voltunk. Végül egy útépítő csapat mellett vertünk tábort, ahol még a sátrat is kinyithattuk. Az égen millió csillag ragyogott, távol voltunk minden lakott helységtől, a fények nem zavarták a látványt. A tejutat különösen jól lehetett látni! A következő nap ismét vezetéssel telt. A táj unalmas volt, kopár, utunk eseménytelen. Csak tankolni álltunk meg és végül a szeles Rio Gallegos-ban aludtunk egy kempingben. A város bejáratánál “Las Malvinas son Argentinas”, azaz “A Falkland-szigetek az argentinoké” felirat fogadott. Az állításnak nem sok a valóságtartalma, ugyanis a ‘80-as években Argentínának csak rövid időre sikerült a szigeteket birtokolni, az angolok hamarosan visszafoglalták őket. Tehát szeretnék, hogy az övék legyen, megpróbálják a köztudatot is ez irányba formálni, sőt a térképeken és a kisgyerekek iskolás atlaszain is argentin fennhatóság alatt jelölik. Érdekes hozzáállás! Csütörtök reggel már 9-kor a város határában voltunk, ahol a helyi rendőr “bye-bye”-al búcsúzott tőlünk autója hangszóróján keresztül. 10:40-kor léptük át a chilei határt. A térképen jól látható, milyen lehetetlen módon osztották fel maguk között az argentinok és a chileiek a Tűzföldet. Argentína legdélebbi részét csak Chilén keresztül lehet elérni. Mivel a Tűzföld egy nagy sziget, komppal kellett átkelnünk a Magellán-szoroson. Ez fél óra ringató hajókázást jelentett. Délután 3-kor ismét Argentína útjait szelhettük. Nem volt a határon semmi problémánk, csupán újabb pecsétekkel gyarapodott útlevelünk és a Carnet de Passage. Összefutottunk egy német motorossal, aki jól felszerelt gépével Dél-Amerika útjait járja. Rio Grande városában megtankoltunk és bevásároltunk, majd folytattuk az utat a sziget déli csücske felé. A táj szerencsére változatosabb lett, mint Patagónia síkságai. Öröm volt újra fákat látni, mégha olyan kicsik is, mint errefelé az átlag, hiszen a nagy szél miatt igyekeznek talajközelben maradni. Amilyen kicsik, olyan szépek: mohásak, vastag törzsűek, csavart formájúak. Az út mentén végig kerítés húzódott, nem tudni, hogy a gazdaságok határait jelölte vagy csak az állatokat próbálta meg visszatartani az úton való átkeléstől. Ez utóbbit nem sok sikerrel, mivel többször is láttunk kerítést átugró guanacokat. Az egyik azonban túl magasnak bizonyult a guanaco csemetének, szegénynek beleakadt a lába a felső drótba és nem tudta kiszabadítani. Persze mi visszafordultunk és Joe elvágta a drótot egy csípőfogóval. Milyen jó, hogy ennyi szerszámot hoztunk magunkkal. A kis állat nagyon félt, amikor megközelítettük, megpróbált elmenekülni, de csak a lába csavarodott egyre jobban. Mikor aztán kiszabadult, anyjához sietett, aki egy kicsit távolabb várta, majd mindketten csatlakoztak az erdő szélén legelő csordához. A kicsi még húzta a lábát futás közben, de reméljük, hamar rendbe jön. Jó érzés volt újra futni látni!
Estére végre elértük a világ legdélebbi városát, Ushuaia-t. Az éjszakát a Tierra del Fuego (Tűzföld) Nemzeti Parkban töltöttük, ahol egy hangulatos erdei tisztáson nyitottuk ki a sátrat. Mivel 8 után érkeztünk, már belépőt sem kellett fizetnünk. Délelőtt bejártuk a parkot, sétálgattunk az óceán öbleinek partján, fényképezkedtünk a 3-as út végén, amely 3700 kilométerre található Buenos Airestől. Piknikeztünk a Rio Pipo partján, majd visszatértünk a városba, ahol bejártuk a kikötőt és megnéztük a turistákra szakosodott boltok kirakatait. A kempingből nagyon szép kilátás nyílt a városra és az öbölre. Elég sok vendég volt, többek között azok a csehek és svédek, akik busszal járják a környéket és már többször láttuk őket az elmúlt napokban. Ez 3 busznyi embert jelentett és azt, hogy a konyhában nem volt szabad hely. Egy kínai levest azért sikerült főznünk, de a lényeget másnapra halasztottuk. Kb. 20 amerikai palacsinta készült reggelire, majd megfőztük a paprikás krumplit, amihez először meg kellett sütni a kolbászt. Egyszerűen nincs szárazkolbász a boltokban. Délben aztán kijelentkeztünk a kempingből és a Martial-gleccser meghódítására indultunk. Felvitettük magunkat az ülőlifttel az étteremig, majd megkezdtük a gyaloglást a túraösvényen. Egész meredek volt, a vége pedig sziklamászásba torkollott. Végül ott álltunk a gleccser aljában, ahol az olvadó jég kis patakká változva csordogált le a mélybe. Rámászni veszélyes lett volna, de elég volt megérinteni és arra gondolni, milyen régen tömörödhetett össze a természet ezen alkotása. Sajnos a globális felmelegedés miatt a gleccserek mérete folyamatosan csökken. Ki tudja, meddig láthatjuk még őket? Pazar panoráma nyílt fentről az öbölre és a városra. Ezután búcsút intettünk Ushuaia-nak és visszafordultunk északi irányba. (Jó lett volna felülni az egyik Antarktiszra induló hajóra, de nem sikerült a helyi bank kirablása, így lemondtunk róla.) Ehelyett a Lago Fagnano partján fekvő Tolhuin kempingjében fejeztük be a napot, ahol fa házikóban melegedhettünk a kandallónál, miközben (ottani szokás szerint) elkészítettük és kiszögeztük saját emléktáblánkat a menedékház falára. Reggel több érdeklődő is összegyűlt az autónál, a tulajdonostól, Roberto-tól pedig saját kalandjáról szóló könyvet kaptunk ajándékba (megkerülte a tavat egy házilag barkácsolt vizibiciklivel). A szél akkora erővel fújt a tó felől, hogy amíg mi reggeliztünk, magától összecsukta száradó sátrunkat. A határ előtt még teletankoltuk az autót az olcsó argentin üzemanyaggal és bevásároltunk a következő napokra, ugyanis mindenkitől azt hallottuk, milyen drága Chile. Persze a gyümölcsről és húsáruról lemondtunk, mivel ezeket szigorúan ellenőrzik mindkét oldalon. Újabb pecséteket szereztünk a határőröktől, sőt, az argentintól még cukorkát is kaptunk! Kedves közeg! A kompozás már ismerősen zajlott, a szoros másik oldalán azonban nyugat felé vettük az irányt. Egy szellemváros mellett két roncshajóra bukkantunk. Este 7-kor értünk Punta Arenas-ba, ahol végül sikerült chilei pesohoz jutnunk az egyik bankautomatából. Szállást is próbáltunk keresni, de a kempinget nem találtuk meg, a hotelt drágállottuk, úgy döntöttünk, továbbállunk ebből a nem túl érdekes városból. Már éppen kezdtünk eltévedni, amikor rátaláltunk egy hipermarketre. Saját szemünkkel is megbizonyosodhattunk róla, hogy Chile a legdrágább ország Dél-Amerikában. Aznap végül még 100 kilométert sikerült haladnunk északi irányba, mikoris legyűrt minket a fáradtság és egy kis falu melletti pihenőhelyen töltöttük az éjszakát. A szinte lakatlan területet átszelve hétfőn 11-kor érkeztünk Puerto Natales-be, ahol 1000 Ft/óra áron sikerült internetezőt találnunk és 3 óra alatt feltölteni a képeket. Nem olcsó mulatság a weboldal frissítése!;-)
Délután végre megláthattuk a Torres del Paine Nemzeti Park felhőbe burkolózott csúcsait. Nem ezt vártuk! Miért nincs jó idő? Kifizettük a 10 ezer pesos belépőt, majd az eső miatt ismét az autóban aludtunk. Másnapra legalább az eső elállt, de továbbra is felhők borították az eget és iszonyatos szél tombolt. Úgy döntöttünk, lemondunk a több napos, 70 kilométeres gyalogtúráról, amely W alakban húzódik a hegyek között és amit ilyen időben kínszenvedés lenne végigcsinálni, inkább autóval járjuk be a parkot. Először a Salto Grande vízeséshez látogattunk. Érdekes módon, a felhők mind a hegyek felett sorakoztak, a tónál még kék eget is találtunk, a vízesésnél pedig szivárványt. A szél olyan erősen fújt, hogy a dombon felfelé szinte felröpített bennünket hátulról, úgy ugrálhattunk a kövek felett, mint az űrhajósok a Holdon. A vízesés melletti tavon naponta járnak a kompok, amelyek a túrázókat szállítják az egyébként csak két nap gyaloglással megközelíthető völgybe. Már elindult a hajó, amikor a mellettünk álló autóból előpattant három hátizsákos lány és nagy integetésbe, kiabálásba kezdtek. És láss csodát, a hajó visszafordult! Felsőfokú szolgáltatás! Következő programunk a Grey-tó végében lévő gleccser megtekintése. Már a parkoló melletti szálloda teraszáról is lehetett látni a távoli jégfolyamot, de egy óra sétával átkelhettünk egy kavicspadon, amely a szárazföldet köti össze egy kis szigettel. A sziget gleccser felőli végében pedig egy óriási letört jégdarab úszik a vízen. Megérte a fáradtságot, mert formája és kék színe is egyedi volt. Visszafelé az erdőn keresztül rikácsoló hangra kaptuk fel a fejünket és még épp láttuk a zöld papagájcsapatot elhúzni a fák felett. Papagájok, ennyire délen és ilyen hidegben? Nem gondoltuk volna, de ismét tanultunk valamit. Később, a hegyek közelében pedig kondorkeselyűket láttunk körözni a magasban. Messziről látszott fekete testükön a fehér gallér. A park híres tornyai még kirándulásunk után sem bújtak elő a felhők közül, úgy gondoltuk, nem fogunk rájuk tovább várni, inkább visszatérünk Argentínába, ahol még sok szép látnivaló vár ránk.

2006. február 24. péntek |  Nyomtatás

Beléptünk Argentínába és megkezdtük az ereszkedést a 3600 méteren fekvő fennsíkról. Kétoldalt színes, magas, kanyon jellegű sziklák kísérték utunkat. Célunk a 2000 kilométerrel távolabb lévő Iguazu vízesés volt. Első dolgunk azonban tankolni és készpénzhez jutni. Majdnem 200 kilométert kellett megtennünk, mire olyan településhez értünk, amelynek volt bankja és pénzkiadó automatája. Ráadásul a benzinkútnál tudtunk bankkártyával fizetni! Ez Bolíviában még elképzelhetetlen. Az üzemanyag sem drága, a dízel literje 100 Ft körül mozgott. Ez jól jött nekünk, hiszen Argentínában több ezer kilométert fogunk autózni. Az út folyamatosan lejtett és nem rázott, nem porzott, még az ablakot is le tudtuk húzni, ha melegünk volt! Pár napja nyeltük volna a port, ha ezt tesszük. Szóval örültünk az aszfaltnak. Több helyen feltartóztattak minket rendőrségi ellenőrzés miatt. Eleinte még kérték a papírjainkat, később már csak azt kérdezték, honnan jövünk és hová igyekszünk. Estefelé megálltunk egy kis faluban, ahol melegszendvicset vacsoráztunk! Ekkor jöttünk rá, mennyire hiányzott ez az íz! Lassan ránk sötétedett és még pár órányi távolság választott el bennünket a helyi tartományi központtól, Salta városától, ahol az éjszakát kívántuk eltölteni. Az út is furcsamód összeszűkült és kanyargós, egy nyomtávú hegyi útba váltott át. Joe szerint tökéletes rallipálya lenne. Ráadásul zöldellő esőerdőn vezetett keresztül, aminek látványát a sötét miatt sajnos csak rövid ideig élvezhettünk. Este 10 körül értünk a 200 ezres településre. A kempinget próbáltuk megtalálni és két kisebb eltévelyedés után sikerült is. Reggel láttuk csak, milyen nagy területen helyezkedik el és középen egy hatalmas medence is helyet kapott (éppen tisztították). Körülöttünk argentinok sátraztak, de kicsit távolabb egy belga rendszámú Unimog parkolt. Kiderült, hogy az idősebb pár már 13 éve járja a világot! Kaptunk tőlük egy térképet Argentínáról, eddig ugyanis a Lonely Planet útikönyvet és a világatlaszt használtuk tájékozódásra. Innen egy hipermarket felé vettük az irányt, ahol bevásároltunk a következő napokra. Egyszerűen jó érzés volt belépni a hipermarketbe. Civilizáció újra! Mintha otthon sétálnánk. Mexikó volt az utolsó ország, ahol ilyen helyen jártunk. Minden kapható, óriási mennyiségben, van választék. Nem hiányzott, mert mindig sikerült gyorsan alkalmazkodnunk a helyi élethez, de mégis jó érzés volt újra élvezni az előnyeit. Beültünk a gyorsétterembe és sült húst ettünk krumplipürével, desszertnek pedig gyümölcssalátát. Még nem jött helyre teljesen a gyomrunk a bolíviai eset óta, de ez nagyon jól esett. A városból kivezető úton mellénk szegődött egy autó és átkiabáltak belőle magyarul! Azt mondták, svájciak, mégis magyarul beszéltek - kicsit furcsa. Csak jó utat kívántak és mentek is tovább. Már délután 2 óra volt, mire kikeveredtünk az autópályára. Aznap 600 kilométert sikerült megtennünk. A szavanna jellegű tájon nem volt túl sok település, az út mentén azonban rengeteg lepke szálldosott. A térképen is egy egyenes vonallal volt összekötve az egymástól 1000 kilométerre található két város, és a valóságban is előfordult, hogy 60 kilométert nyílegyenes szakaszon tettünk meg, nem kellett megmozdítani a kormányt. Kicsit unalmas volt. Amúgy Argentína klassz hely, szinte minden faluban található kemping. Aznap éjjel 350 Ft-ért kaptunk sátorhelyet Pampa de Infierno faluban. Másnap újabb 600 kilométeres vezetős nap következett. Érdekes nevű helyen tankoltunk, Presidencia Roque Saez Pena-ban. Más nem is történt. Kifizettünk pár útdíjat és megérkeztünk Posadas városába, amely már a Parana folyó partján fekszik. Nagyon szép helyen volt a kemping, közvetlenül a vízparton állíthattuk fel a sátrat. A túloldalon Paraguay egyik határvárosának fényeit láthattuk az est leszállta után. Reggel interneteztünk, majd elmentünk a mosodába az előző este leadott ruhákért. Ott egy szobrász szólított meg bennünket. Nagyon tetszett neki a vállalkozásunk és ajánlott egy helyet az Iguazu-nál, amelyet Aripuca-nak hívnak és szerinte mindenképpen fel kell keresnünk. A környéken lévő jezsuita kolostorokat a világörökség részévé nyilvánították, mi először oda igyekeztünk. A San Ignacio Mini missziót kerestük fel, amelynek fénykorában, 1733-ban mintegy 4500 lakosa volt. Nem sokkal később azonban a spanyol uralkodó visszahívta a jezsuitákat és a missziók elnéptelenedtek, benőtte őket a dzsungel. Mára többet feltártak, részben restauráltak és ezek látogathatók Argentínában, Paraguayban és Brazíliában. A nap végére elértük Puerto Iguazu-t és tábort vertünk a medencés kempingben. A szomszédnak nagyon tetszett a sátrunk az autó tetején és egy idősebb, német származású helybéli férfi is odajött hozzánk beszélgetni. Ebben a kempingben egy portugál rendszámú VW lakóautó táborozott (a hadsereg részére gyártott összkerekes teherautóból lett átépítve). Velük nem sikerült beszélni, de láttuk, hogy két gyerekkel járják a világot már két éve és Budapesten is voltak! Február 17-én, pénteken végre megnézhettük a világ egyik legnagyobb és leglátványosabb vízesését, az Iguazu-t. Tényleg csodálatos, lenyűgöző és megrázó élmény látni a majdnem 300 vízesést, ahogy 72 méteres magasságból a mélybe zúdulnak! (Másodpercenként 1750 köbméter vizet szállítva!) A látványosság egy nemzeti parkban helyezkedik el, ahol kisvasúttal szállítják a turistákat a távolabbi kilátópontokhoz. Már kora reggel annyian vártak a vonatra, hogy valószínűleg nem fértünk volna fel, inkább a gyaloglás mellett döntöttünk. Az őserdőn visz át az út egy rövidebb szakasza, de a sok turista miatt itt állatokat nem lehet látni. A vízesésekhez a kiépített hidakon és utakon keresztül lehet eljutni. Először a felső sétautat jártuk be, majd a középsőt, végül alulról csodáltuk a fehér vízfüggönyöket a szikrázó napsütésben. A belépő ára tartalmaz egy ingyenes hajótranszfert a vízesések által körülvett szigetre (Isla San Martin), amelynek tetejéről egész közel lehet kerülni az egyik nagyobb vízeséshez. A sziget partján pedig megmártózhatunk az Iguazu kellemesen hűs vizében. A 40 fokos hőségben mi sem hagytuk ki a fürdőzést. Persze nekünk ez nem volt elég, befizettünk a szervezett túrára is, amely teljesen a vízesés alá viszi az embereket, akik bőrig ázva szállnak ki végül a csónakból. Annyira erős a vízpermet, amely beterít, hogy még levegőt is nehezen kapni alatta. De azért nagy élmény! A nap végére hagytuk a “Garganta del Diablo”-t, azaz az “Ördög torka” vízesést, amely a legnagyobb és a brazil oldalról is jól látható. Ide már a vonattal mentünk és az állomás előtt majmokat is láttunk a fákról csüngeni. Több gyaloghídon kellett átkelni az Iguazu felett, mire elértük az utolsó korlátot, ahonnan szinte karnyújtásnyira voltunk a dübörgő víztömegtől. Átláttunk a brazil oldalra is, ahol jóval messzebb található a kilátó. Annyira jól ki volt építve az argentin oldal, hogy mindent meg tudtunk nézni közelről. Úgy döntöttünk, kihagyjuk a brazil oldalt, inkább elmegyünk Paraguay-ba az Itaipu gáthoz, amely a világ egyik legnagyobb vízerőműve. A vízesések után azonban Aripuca következett, amely óriásfákból épített múzeum volt. Egy helyen összegyűjtötték a környék összes fatípusát és érdekes stílusú épületet ácsoltak belőle. Mellette néhány guarani indián árulta portékáját: turistáknak készített fúvócsövet, íjat nyilakkal, furulyát. A kis büfében meg lehetett kóstolni az argentinok “nemzeti italát”, a matét, amelyet úton-útfélen szürcsölnek. (A maté teához hasonló ital, egy élénkítő hatású gyógynövényt forráznak le és szűrővel ellátott szipókán keresztül isszák. Mindenhol termoszos, matépoharas helyieket látni és az összes benzinkútnál kapható forró víz.) Itt maté ízű fagyit is árultak, de mi inkább a jeges tea változatot próbáltuk ki. Az éjszakát már Brazíliában akartuk tölteni, ezért gyorsan bevásároltunk, megtankoltuk az autót és elindultunk a határátkelő felé. Elég nagy volt az autós forgalom és meglepődve láttuk, hogy mindenki kiszáll az autóból és megtörli a cipője talpát egy fertőtlenítővel átitatott szőnyegben. Nagyon komolyan veszik a mezőgazdaságot fenyegető betegségeket, így próbálnak meg ellene védekezni. A brazil oldalon már csak törték a spanyolt, megkezdődtek az első nyelvi nehézségek a portugál nyelvterületen. Brazíliában Foz do Iguacu-nak hívják a határmenti települést. Nem számítottunk ekkora városra. Teljesen más volt, mint argentin szomszédja, ami inkább csak falunak nevezhető. Emeletes házak, bankok, gyorséttermek, buszhálózat, igazi nagyváros fogadott minket. Hiába jártunk végig azonban több bankot is, egyszerűen nem fogadta el a bankkártyáinkat. Elkeserítő volt! Végül a McDonalds-ban sikerült dollárt váltanunk este 11-kor. Szerencsére a kemping még nyitva volt, de nem sok szabad hely akadt. Több kamion is parkolt a füvön, amelynek utasai sátraztak. A portugált továbbra sem beszéltük, de szerencsére a tulaj és családja német volt. Valószínűleg a világháború után települtek ki, legalábbis a néni korából erre következtettünk. Világosban aztán közelebbről is szemügyre vettük szomszédainkat. Nem közönséges kamionok voltak, hanem átalakított, többszemélyes guruló lakóbuszok Angliából, Németországból. 10-20 ember is utazott egy járműben, az ülések egymással szembe voltak fordítva, az alvást pedig sátrakkal oldották meg. A turizmus új ága!
Mivel egy nap paraguayi tartózkodás miatt nem akartuk az autót levámoltatni, busszal indultunk a szomszéd országba. A busz a határig vitt, ahonnan gyalogosan keltünk át a Parana folyó feletti hídon. Sok magyar turistát nem láttak Paraguayban, ugyanis fogalmuk sem volt, hogy kell-e vízum vagy sem. Telefonáltak, tanakodtak, az idő pedig telt, a túra a gátnál 9:30-kor indult. Végül a nagyfőnök irodájában kötöttünk ki, akik sajnálkozva közölte velünk, hogy csak vízummal mehetünk be az országba. Ők spanyolul beszélnek, így sikerült neki megmagyarázni, hogy nem kell vízum az EU állampolgárainak és amúgy is csak a gátat szeretnénk meglátogatni. Erre legyintett, hogy akkor még pecsét sem kell, hiszen nem megyünk az ország belsejébe. Mivel már csak negyed óránk maradt a túra kezdetéig, kénytelenek voltunk taxival kivitetni magunkat a helyszínre. A túra ingyenes volt, így ez belefért a költségvetésünkbe. Pont időben érkeztünk. Miután regisztráltuk magunkat a recepción, külön terembe kísértek minket, ahol angol nyelvű rövidfilmen keresztül mutatták be a gátat. Ezután buszba ültünk a többiekkel együtt és spanyol nyelvű magyarázattal kísérve nézhettük meg közelebbről ezt az építészeti csodát (ami miatt az Iguazu-nál is szebb vízesésrendszer semmisült meg). Az erőmű brazil-paraguayi koprodukció. 18 generátora Brazília energiaszükségletének 25%-át és Paraguay energiaszükségletének 75%-át elégíti ki. Következzen néhány számszerű adat: 1. Ha Brazília az Itaipu-ból nyert energiát hőerőműben szeretné előállítani, akkor napi 434 ezer hordó olajat kellene elégetnie! 2. Az erőmű építése olyan ütemben folyt, amiből 55 percenként egy 20 emeletes házat tudnának felépíteni. 3. Annyi betont használtak fel, amely 210 futball stadion építéséhez lenne elegendő. 4. A fő gát magassága egy 65 emeletes épület magasságával egyezik meg. 5. Az Itaipu építéséhez használt vasból és acélból 380 Eiffel-tornyot lehetne felhúzni. Szóval nem egy kismiska! Az erőműtől busszal tértünk vissza Ciudad del Este-be, ahová a brazilok és argentinok bevásárolni járnak. A legmodernebb műszaki cikkek és egyéb külföldi áruk kaphatók az eredeti ár feléért (csak dollárban lehet fizetni). Megnézegettük a boltokat és az egyikben magyar barackpálinkát találtunk (Budapesti Likőrgyár terméke)! Meg is vettük ajándékba brazíliai látogatásunkhoz. A hídon szabadon jönnek-mennek az emberek, visszafelé mi is elkerültük a határőrök bódéját, csak brazil oldalon pecsételtettünk újra. A belvárosba tartó buszon kaptunk egy jó tippet, melyik bank fogadja el a külföldi bankkártyákat. Ez a Banco do Brasil volt, ahol végre sikerült reálhoz jutnunk. Újabb éjszakát töltöttünk a medencés kempingben, majd másnap útra keltünk Sao Paulo felé, ahol Cristina és Bob vártak minket (USA-beli vendéglátóink Wilmington mellett). Brazília fejlettebbnek tűnt, mint Argentína, láttunk gyárakat, modern autókat és az árak is magasabbak voltak. Kemping még elvétve sem akadt, így inkább hajnali kettőig vezettünk, majd az egyik benzinkútnál aludtunk az autóban. Délelőtt 11-kor el is értük Sao Paulo külvárosát, ahol egymást érték a bevásárlóközpontok. Estére ígérkeztünk vendégségbe, de már kora délután megtaláltuk Cristina házát a déli városrészben. 20 emeletes apartmanház volt, saját portással, mélygarázzsal, kosárpályával. Nem voltunk túl jó véleménnyel Brazíliáról, de kénytelenek voltunk belátni, hogy nem tűnik veszélyesnek a város, sőt, kifejezetten kellemes benyomást nyújt. 17 millió lakosával a világ harmadik legnagyobb városa, de valószínűleg mi elkerültük a nyomornegyedeket. Nagyon örültünk a viszontlátásnak, hiszen kellemes hetet töltöttünk együtt az USA-ban. Még ők sem ebédeltek, együtt sétáltunk el az egyik közeli étterembe, ahol kilóra mérték az ételt. (Brazíliában elterjedt a büférendszer: azaz vagy befizetsz egy bizonyos összeget és annyit ehetsz, amennyit akarsz, vagy mersz magadnak a tányérra, amit lemérnek és annak súlya után fizetsz.) Ebéd után betértünk egy cukrászdába, ahol nagyon finom fagyit ettünk (horror áron). A délutánt beszélgetéssel töltöttük, este pedig egy pizzériában vacsoráztunk (a brazil árakról egy adat: nagy pizza 4000 Ft). Másnap Cristina-val felderítettük a belvárost. Bob addig egy japán üzletembert tanított az angol nyelv rejtelmeire. Sao Paulo tele van felhőkarcolóval, mi egy 37 emeletes bank tetejéről élvezhettük a körpanorámát. Persze ameddig a szem ellát csak épületek sorakoztak, többnyire emeletes irodaházak vagy lakóházak. Miután bejártuk a nagyvárosi piacot is, metróval utaztunk vissza a japán negyedbe. Bob már várt ránk és aznap a japán konyha büféasztaláról válogathattuk össze ebédünket. Kilóra adták a sushit is! Ezt az estét egy internet kávézóban töltöttük, ugyanis 3 órába telt, míg sikerült feltölteni a perui képeket. Pedig elmehettünk volna egy karneváli főpróbára is!:( Másnap érzékeny búcsút vettünk ettől a kedves pártól, majd felkerestük a helyi Land Rover szervízt. Bolívia óta ugyanis furcsa zaj hallatszik a motortérből. Kicsit várnunk kellett a tulajra, de amint megjött, csak velünk foglalkozott. Azonnal meghallotta, honnan jön a zaj és már hívta is az egyik szerelőt, hogy cserélje ki a szíjfeszítő és szíjvezető görgők csapágyait. Mi a vízátkeléseket okoltuk a zajért, szerinte egyszerűen elöregedtek ezek az alkatrészek. Átnézték az autót és javasoltak még pár cserét, mint pl. a bordásszíj, üzemanyagszűrő és a lengéscsillapító gumibakjai. Kitisztították a hátsó üzemanyagszűrőt is, amiből furcsa kocsonya állagú anyag esett ki (ennyit a dél-amerikai üzemanyag minőségéről). Végezetül készült rólunk egy sztárfotó és kaptunk egy kis Landis ajándékot Luiz-tól. Nemcsak neki tetszett utunk, hanem a szervízben várakozó egyik ügyfélnek is, sőt, e-mailt kaptunk egy utazási iroda tulajdonosától, aki látta az autónkat és érdekelte, hogy mit csinálunk.
Dél körül keveredtünk ki az autópályára. Ezzel meg is kezdődött versenyfutásunk az idővel, ugyanis az ausztrál vízumhoz bekérték a számlakivonatot, hogy van-e elég pénzünk az ott tartózkodásra és ha nem akarjuk elvesztegetni a hétvégét, akkor péntek délelőtt fel kell keresnünk a nagykövetséget Buenos Aires-ben. Szerdai nap volt és 2200 kilométer állt előttünk. Uccu neki! Sao Paulo közelében még felfedezhető volt a tájban némi trópusi beütés. Lilán és sárgán virágzó fák és banánültetvények sorakoztak az út mellett. Később, Curitiba felé már a hazaihoz hasonló jellegűvé változott, dimbes-dombos, fenyőfás, mezőgazdasági területekkel. Aznap 900 km-t tettünk meg és éjfélkor az autóban hajtottuk álomra fejünket egy benzinkút parkolójában. Reggel 7-kor már indultunk is tovább és csak ebédelni álltunk meg egy út menti étteremnél, ahol a már ismert kilós büférendszer asztaláról válogathattunk és a desszert ingyen volt hozzá. Jól belaktunk édességből! Délután 3-kor értünk a határra, ahol fertőtlenítő lábtörlés és egy utolsó brazil útdíj kifizetése után újra argentin földre léptünk. Az első benzinkútnál teletankoltuk a járművet, majd folytattuk az utat dél felé. Nem sikerült sokat haladnunk a főúton, ugyanis egy kamionos karambol miatt jókora szakaszt lezártak és sáros-kavicsos elterelő útra kényszerültünk. Ez kb. egy órás kitérőt jelentett. Este 11-kor már éhesek voltunk, rántott húsos szendvicset vacsoráztunk az egyik benzinkútnál. Hajnali 2-kor ismét tankoltunk, de ekkor már csak 44 km választott el minket a fővárostól. Özönvíz-szerű esőben érkeztünk meg és letérve az autópályáról, utcák helyett ismét folyómederben találtuk magunkat. A parkoló autók kb. 40 centis vízben álltak, az alacsonyabbaknak folyt be a víz az utasterébe. A késői óra ellenére a belvárosban még javában folyt az élet, többen az utcán várakoztak és megpróbáltak taxit leinteni, de a nagy vízben nem sokan közlekedtek. Egyesek levették cipőjüket, feltűrték a nadrágot és mezítláb sétáltak a térdig érő vízben. A part menti parkok is inkább rizsföldekhez hasonlítottak. Így fogadott minket Buenos Aires. Reggel már kissé visszafogottabban esett. Betértünk egy kávézóba, ahol tipikus helyi reggelit kértünk, tejeskávét rongyoskiflivel. Közben a tévében mutatták az éjszaka eseményeit, a lezárt utcákat és a vízben álló autókat. Egy internetezőben gyorsan kinyomtattuk a számlakivonatokat és mivel az eredeti okmányokat nehezen gyűjtöttük volna be, ezekkel felszerelkezve mentünk a követségre. Ott nem igazán értették, mit akarunk. Ők nem beszélnek magyarul, sőt, nem is olvasnak, tehát fogalmuk sincs, mi van a papírokon, Ausztráliába pedig nem postázzák el őket. (Jól ki lett találva az elektronikus vízum igénylő rendszer!) Mindenesetre a nagykövet asszony segítőkész volt, megígérte, hogy levelet ír az ausztrál ügyintézőknek arról, hogy itt jártunk, mi pedig küldjük el nekik a számlakivonatokat e-mailben. Megkerestük az egyik Martinez-kávézót, ahol ingyenes vezeték nélküli internet található, majd megtettük, amit kért. Nem tűnt túl reménykeltőnek az ügy alakulása. Már szőttük a terveket, mi legyen a program Ausztrália helyett. Az eső továbbra sem állt el, így a gyalogos városnézés helyett inkább a Szépművészeti Múzeumba látogattunk el. A földszinten találhatók az európai művészek munkái (több híres festő műve és még több Rodin szobor), az emeleten pedig a helyi alkotások. Ezután egy hangulatos belvárosi kisvendéglőben megebédeltünk (milanesa volt a menü, azaz rántott hús, tetején sonka és olvasztott sajt), majd az autóból megnéztük az obeliszket és az elnöki palotát. A tangótáncosokról lemondtunk és folytattuk az utat dél felé. Hosszú út vár ránk, hiszen a világ legdélebbi városa, Ushuaia még 3700 kilométeres távolságra található!