Életünk gyöngye

Még kisgyermek voltam, de nagynak éreztem magam,
mikor papó kezembe adott egy kis szomorúfűzfát.
Én elültettem, ő öreg kezével megsimogatta hajam,
s közölte: életet adtam neki, neveljem fel hát.

Te oda jöttél hozzám, és ketten locsolgattuk, a
a fa jelentette nekünk életünk gyöngyét.
Ő adott árnyat ha egymást csókolgattuk, s ő
vígasztalt ha töröltem szemed tiszta könnyét.

És mikor felnőttünk és barátaim lettek, te árván
álltál, könnyed nem törölte csak a fűz. Megkértél:
töröljem arcod könnyét ahogy régen tettem, de én csak
nevettem s most a megbánás űz.

Mert a falu, melyben laktunk már régen
romokban áll, csak az öreg fűz áll ott büszkén,
egyedül. Ágáról egy-egy madár néha még felszáll,
s alatta egy magányos tücsök esténként még hegedűl.

Én hallgatom e bús dallamot, felettem susog életünk
kopott gyöngye. Már tudom: világ előtt is letörölném,
ha folyhatna mégegyszer vidám, tiszta
könnyed.

Még fiatalok voltunk, már akkor kedveltük
egymást. Nevetve futottunk, s mondtuk: "te szeretsz,
én szerertlek!" Ma csendesen sírok mikor nézem a
fejfát és suttogva mondom: "Sohase feledlek!"

1996. márc. 6.

Meghal a föld

A régi nóta sosem jön már vissza,
a múlt a fájó, sós könnyeket issza.
Az ózonlyuk évről-évre nagyobb, a
napsugár már lassan nem a Földre ragyog.

A Föld , mely élt sok miilió éven át,
most csak füstgomolyt és szennyeződést lát.
S bár mi tehetünk róla, ezt nem fogja fel eszünk,
és hogy változtassunk rajta semmit se teszünk.

1996. ápr. 25.