Fruzsina 2003 augusztus
január, február, március, április, május, június, július (2002 szeptember, október, december

Augusztus 29. (Azt hiszem, ez az idei nyár legelviselhetetlenebbül forró napja. A szél is fúj. Néhány tyúkunk is szenved a melegtől. Annyira, hogy kinézték maguknak egyik társukat, és mire észrevettük, rongyosra csipkedték. Falun élünk, és ha nagyon ráfogjuk, lehetőségünk is lenne az állattartásra, de valahogy nem megy ez nekünk. És nagyon kevés húsfélét eszünk. A disznóölések párom rémálmai közé tartoznak, én még életemben nem vágtam el egyetlen baromfi nyakát se – nem is hiszem, hogy bármikor is sor kerülhet rá. Nem messze hozzánk van egy vágóhíd, igyekszem a lehető legritkábban elmenni előtte. Épp ezért számomra teljesen felfoghatatlan, hogy Tünde lányunk teljes hidegséggel viszonyul ezekhez a dolgokhoz. Mindig mondom, szerencse, nem vagyunk egyformák.

Olvasom Iván naplóját. Előtte épp azon gondolkodtam, hogy mitől van az mostanában, hogy csak készülődök, mint tyúk a szaráshoz (ha már a tyúkokkal kezdtem), de nem lesz semmi az elkezdett novellából. Mert én is csak vacakolok, teremtem a körülményeket, aztán meg semmi. Minden mást tenni lenne jó. Jobb. De fordítva is így van: az írás felment valami más alól. Úgy nézek ki, mint aki csinál valamit, ha itt vacakolok...

A padláson hány fok meleg van? Nem tudom, de még a nenától örökölt szentkép angyalának is izzad a szárnya alja. A varrógép Babazuzától maradt rám. Nem akarok belőle virágállványt, vagy kerti asztalt. Varrógépként egye meg lassan a rozsda, rágja szét a szút – a lábazatán azonban semmilyen idő nem fog ki. Mi lesz vele, hol végzi még? Szóval, nagyon, nagyon meleg van erre...) 

Augusztus 28. (Jó korán indultam, most Fanni nélkül. Ébresztettem, de inkább aludni akart még. A régi kendergyár után egy keskeny ösvényen lehet eljutni arra a részre, ahol tegnap nagyon sokféle növényt, és bogarat láttunk. A növények java még nem nyitott ki, így bogarak is alig voltak. Letettem az árok mellé a biciklit, gyalog bóklásztam. Hihetetlenül kikapcsol. Elfelejtem menetközben megfigyelni, hogy mikor, hogyan váltok át egy teljesen más szintre. Melyik lépés, melyik pillanat emel ki a szokásos gondolatok közül, és tesz le a másik világba? Mert másik világ. Ez a bogarászósdi döbbentett rá, hogy egymásban létezik számtalan világ, és szabadon járhatok közöttük. Észrevétlen a közelembe jött valaki, csak amikor köszönt, akkor láttam meg. Ismerem, Boszniából jött ebbe a faluba, még nyolcvankilencben. Birkákat legeltetett kissé távolabb, és megkérdezte, hogy lefényképezném-e? Szívesen vállaltam, és nagyon tetszett neki, hogy azonnal láthatta az eredményt. Nem sok hely maradt a gépen, így visszaindultam. Végig ugyanott állt, ahol lefényképeztem, és nézett utánam. Meséltetni kellene, azután megírni azt, amiről biztosan nem mondana egy szót sem.)

Augusztus 27. (Fanninak borzasztó egyszerű kívánságai vannak, ma például az volt, hogy menjünk ki a határba. Nem messze tőlünk a kijárat, nem nagy ügy. Ő biciklin, én gyalogosan. Vittem a fényképezőt, de egészen az utolsó szakaszig semmi értelme nem volt. Mert furcsa a mi mezőnk. Még több tíz éve kezdték, az utolsó tagosítás pedig szépen befejezte a munkát: szép, rendezett a határ. Dehogy dicséret ez! Poros út és gazos szélű kukoricatáblák. Néha tarló, esetleg lucerna. Sehol egy fás rész, sehol egyetlen árva akác se. Mert nagy helyet fog el, mondják a gazdák – bezzeg, ha gyomirtó helyett kapálni kellene, jól jönne az árnyék. De ha volna is fa az utak mentén, ellopnák tüzelőnek. A lóversenypályáig mentünk, ott végre változatosabb lett a táj, de nem sokkal. Már negyed kilenckor elképesztő meleg volt. Egy óra múltán indultunk haza, kissé kerülve, és akkor találtam rá egy nagyon szép részre, ahol elképesztő tarkaságban a növények, rajtuk mindenféle lepke, rovar volt. De már túl erős volt a fény, és a szél is fújt, így egy-két képpel jöttünk csak haza. Holnap ismét kimegyünk, de korábban.)

Augusztus 26. (Könnyű betartani, hogy a most-tal foglalkozzunk, amikor a holnapnak ezer arca van, vagyis megszámlálhatatlan lehetőség rejlik benne, és egy sem derűt árasztó, már csak babonából sem a jóra készülök, pedig épp babonából kellene csak a jót remélni a holnapban, hogy a beteljesülését pozitívan befolyásoljam. A megerősítő tapasztalatok hiánya másra tanít. A hit, talán ha az erősebben élne. Miféle gyökereken keresztül szívtam magamba, miféle hozott dolgok alakítanak? A világ más tájaira menekült emberekkel való levelezésemből azt tartom a leghihetetlenebbnek, hogy a jólétben is állandóan a múlt kínjai foglalkoztatják őket, és tartósított állapotban, naponta elővehetően vannak a menekülésük előzményei. Mintha a múlt őrei lennének. Elmentek, és úgy őrzik az elmenés idejét, hogy bármikor jelenné tehető legyen, és ha visszajönnek, azt keresik, hogy onnét legyen folytatható… De mi van a kihagyott idővel? Behelyettesíthető-e ide az ott eltöltött idő?

*

Az asszony még nem is olyan öreg, csavargónak sem néz ki, italszag sem jön róla… akkor hát füvezett, biztosan, bolond világ ez, mondta Márta, közben kérdéseket tett fel, de hiába, mert az asszony semmire sem felelt. Leült mellé, dörzsölgetni kezdte a hátát, pedig nem is volt hideg, összefagyottnak nézett ki mégis. Közben beszélt, inkább magának: - Kijárnak vadászni az emberek, olyan is, akiről senki sem gondolná, hogy rászorul, otthon az udvarából róka hordja el a kövér ludakat, aztán meg egy gebe fácánért hajt egész éjjel... Márta apja erdészként ment nyugdíjba, gyerekkorában megélt pillanatai jöttek elő a hajléktalan láttán, apja szavai tódultak szájára. Az apja pedig hallgat, konokul az erdélyi múltban.

*

A háznagyot a teraszon olvasva találtuk, hunyorogva nézett irányunkba, biztosan tudtuk, hogy nem ismert fel bennünket, mert a fényen túl álltunk, a homályban támaszkodtunk a kerítésre. Végre odajött a kapuhoz, leemelte helyéről a kerítést, és beengedett bennünket. A környék kutyái lassan megunták a miattunk kezdett csaholást, de mire végleg lenyugodtak volna, újrakezdték, mert a löszfalon túl elrobogott egy vonat, délről, a tenger felől jött, és mintha a lámpa körül vad táncot járó lepkék, muslincák, éji bogarak táncának ritmusát is megváltoztatta volna az a robogás. Dagály, apály, szuszogó nagy víz, a Vaskapun át megszökött tengerünk idéződött bennünk. A vödörben, a csöpögő csap alatt egy üveg ital volt. Műanyag pohárba löttyintett a zöld léből, kezünkbe nyomta, majd visszatelepedett a kényelmes kerti székbe, nekünk azt sem mondta, hogy találjuk fel magunkat, vagy maradjunk állva. Leültünk a terasz két oldalán, szótlan, le-lehunyt szemmel vártuk a mélyülő éjszakát. A nyári fesztivál helyszíne több ezer ember csendjét sugározta felénk.)

Augusztus 25. (Kocsiban vártunk zöldre a topolyai útkereszteződésében, bámészkodtam kifelé. Egy két év körüli kislány észrevett. Féloldalt fordulva, inkább háttal állva várt az anyja mellett, aki hevesen gesztikulálva magyarázott valamit a mellette álló nőnek, elfeledkezve a kislányról, és azt sem látta, hogy nekik lenne szabad az út. A kislány észrevette, hogy nézem. Rámosolyogtam, ő erre nevetni kezdett, és elindult felém. A lámpa még mindig nekik mutatott zöldet, de az anya nem indult, csak hadonászott, rikácsolt tovább a másik nőnek. A kislány odajött a kocsinkhoz, én leengedtem a szélvédőt, ő valamit mondani akart, de az anyja épp akkor vette észre, hogy túloldalt zöld a lámpa, és azt is, hogy a kislány egy idegen kocsinál toporog. Odaugrott, elkapta a karját, másik kezével a fenekére csapott, rám pedig egy olyan megsemmisítő, ellenséges pillantást lövellt, hogy tényleg bűnösnek érezve magamat egy bocsánatkérő tekintettel válaszoltam volna, ha lett volna még kinek, mert akkorra már az út másik felén cibálta a kislányt, aki még visszanézett, olyan nézéssel, mint ha nagyon szeretne valamit mondani...)

Augusztus 24. (Már múltnak hiszem. Nem az. A zene újra jelenné teszi. Megbotlok a lábam elé keveredő dolgokban, le sem nézek, egyensúlyt visszanyerve megyek tovább. Indiai bolt szélcsengőjének hangja, fiókba hulló evőeszközök hangjával vegyül. Kiirthatatlan, ha hangok hizlalták belőlem túlnövőre. Hangok és illatok. Nemcsak szép, hanem rút neszek, förtelmes bűzök emléke is visszahívja. Körvonalaimat tapogatom: nélküle nincs. Elfelejteni milyen lehet? Minden gondolattal, minden tettel újra felépíteni azt, aki vagyok. Nem emlékezni olyan, mint nem tudni semmit. Magamról nem tudni. Ki az, aki most van ebben a mozdulatban? Megteszem, elfelejtem. Ólomharang alatt. Másokban vagyok. Üvegpohár, üvegpolcon. Féltékenyen veszem tudomásul, hogy bennük egészen élek. Néznek, látják a tegnapom, látják mögöttem a fal mintáit, a repedéseket, a kilazult, kihullott szög helyét is látják. Magamban koccanni sem tudok. Minden hang, minden akkord, minden suhanásnyi nesz egy-egy tükördarab lesz. A zene visszahozza a már elvesztettnek hittet.)

Augusztus 23. (Egészen pontosan arról van szó, hogy új előfizetőket kapcsolnak a telefonvonalra, ezért faluszerte ásnak, túrnak. Sérül a már előbb lefektetett kábel, van is panasz mindenfelé. De a (nem túl számos) internetet is használó közül csak engem ért ez a kivételes szerencse, hogy három héten át internetezni egyáltalán nem tudtam. Néhány nap szünettől eltekintve, ha recsegősen is, de telefonálni azért lehetett. Legjobban a módszer, ahogy az előfizető panaszára reagálnak, az készített ki. Mert a hibabejelentést még fogadták, de ha kérdezni mertem, hogy mikor, meddig, mi a gond, leráztak, mint kutya a vizet. Még nincsen kábeltévé, mobiltelefonnal nálunk még nem lehet internetezni, tehát a Telekomnak kiszolgáltatva van, ami van.

*

Szombat. Meleg van. Igyekszem nem nagyon zavartatni magamat, egész nap a szobában vagyok. A lányok az apjukkal munkáztak, szedték a szilvát. Az almát darálták. Lassan leérnek a pálinkafák. Mert másra nem nagyon jó az idei termés. Minden korcsos, aszalódik, hullik idő előtt. Egy interjút fejeztem be, másikba kezdenék, de nem nagy kedvem van ma már az íráshoz. Pedig nyomni kell, jön a tél, és ha az elmúlt telünk nyomorára gondolok, fázni kezdek a forró nyárban is. Igazából nem is felejtettem el egy percre sem azt a nincses hideget. Hogyan is lehetne, amikor férjem vállalata még mindig fizetésképtelen, a kert semmit nem hozott, a kevés, szülőkkel közös föld a költségeket sem képes megtéríteni. Mások gondjai is hasonlók, tudom. Ami jó, hogy jön az ősz, és azt én nagyon szeretem. Mindig valami jót hozott. Kell, hogy higgyek ebben az esélyben most is.)

Augusztus 22. (Mi van velem? Köszönöm kérdésed. Semmi különös. Egy reggelre megszakadt a kapcsolat, és attól kezdve különböző szakaszok következtek. Próbálkozás, hibakeresés, mesterek hajkurászása, düh és elkedvetlenedés. Hosszú, minek részletezzem? Most itt vagyok, és kissé idegen minden. De majd belejövök.

Több volt a csavargás, több volt a beszélgetés. Még a néhány éve nem látogatott ismerős is sorra került. És fotóztam. És sokat olvastam – a fényképezésről. Csodálatos fénymesterek munkáiban gyönyörködtem. Felfedeztem egy másik kifejezési formát, ahol sokkal kevesebb a határ. Például semmi szükség fordítani ahhoz, hogy megértse a más anyanyelvű is. Ma elküldtem néhány fotómat a belgrádi Refoto-nak, és szinte azonnal írtak vissza, hogy küldjek néhány sort magamról is... 

Utaztam. Ebből az ablakból néztem azokat az ablakokat. Éjjel nem tudtam aludni a zajtól, a melegtől, szembeablakokkal álmodtam, ha mégis megszunnyadtam. Itthon aztán belefájdult a fülem a csendbe. Azért jó volt. De most így se rossz.

Ha írtál, küld el újból, mert augusztus folyamán minden levél elszállt olvasatlanul.)

Augusztus 4. (Itt járnak le a mélybe manók, az aprónép. Koboldok, tündérek. A tündérek lakhelye a földben van, vájatokban, furatokban élnek, szeretik a dombos vidéket, megszállnak egy halmot, és onnét járnak az emberek közé. Mesekönyvek hófehér ruhás bájlényeit tessék elfelejteni, a tündérek igazából másmilyenek. Milyenek? Találgatásra, megvitatásra nincs idő, jött a ráció, oda a fantázia. Másmilyen titkok ideje ez. Nemrég egy meseversenyen zsűriztem, a szünetben firkálgattam a névsor hátuljára.

*

Topolya, 2003.06.12., I. Mátyás király mesemondó verseny, középdöntő. A teremben szépen sorban a székek, az ablakokon betűz a forró nap, oszlopon fátyolvirág között fehér margaréta szálai. Lassan szállingóznak a szavalók. Vannak, akik megilletődve, mások rutinosan járják körül a megmérettetés helyszínét, kipróbálják a helyet, ahol majd szerepelni fognak. Méregetik a zsűrit. Megint mások a vezetőjük körül várnak, utolsó tanácsokat próbálnak megjegyezni, de az izgalom nem biztos, hogy hagyja érvényesülni. Játszom a papírral, böngészem a neveket, félek az előttünk álló naptól, jó hosszúnak ígérkezik: hetven gyereket meghallgatni, nem semmi. Nagyon meleg van.

Elkezdődött. Borzasztóan éreztem magamat, hülye felnőttnek. Kijött az a kis, pösze hat éves, megállt a szék előtt, bátortalan tekintetével még kapaszkodott valakibe, az anyjába, vagy a tanító nénijébe, és elkezdte mondani  a mesét. Riadt nézése végig nem változott, úgy kezdte, úgy is fejezte, és látható megkönnyebbüléssel ment a helyére. Megtapsoltuk. Szeretnivaló, kedves gyerek. Olyan, akit szíve szerint ölbe kapna az ember, összevissza puszilgatna, és hagyná a versenyt másra… De valami módon eredményt kellett, rangsort mondani. Először egytől tízig képzeltem, de a hat éveseknél képtelen voltam ilyesmire. Szövegértés, ívelő élmények, felépítés, motiváció. Szakmai szempontok. Fülledt versenyszellem, nyerni akarás. Vagy nem lehet elég korán elkezdeni?)

Augusztus 3. (Értetlenkedve nézek az emberre: egy pohár vizet akar. Fogom a kaput, ő kívül áll, én belül. Függönyöket árul, erőszakos. Valamiből élni kell, neki is. Nem akarok vásárolni. Nézi az ablakainkat. Ráférne a csere, mondja. Már sérteget is. Nincs miből. Mikor vettem utoljára függönyt? Ágaskodik bennem a méreg, hát nem érti hogy semmi köze hozzá? Nem érti. Akkor tért rá a vízre. Gyanakodni kezdek, megfordul a fejemben, hogy egyedül vagyok itthon. Hogy képzeli, hívjam be, vagy hozzam ki a vizet? A kapu nincs bezárva, ha bemegyek vízért, utánam jöhet. Fogja a kerítést, nem mozdul. Mindenféle történet tolakszik a józanész elé, rendőrségi hírek is. Nem mozdulok, ő se. Ránézek, ő vissza. Napégette kezéből vakít a fehér, könnyű anyag, egyik sarka lelóg a betonra, megmozdul, rálép. Mire szólnék, már emeli a lábát, fordul el. A hátát látom, lassan távolodik tőlem, port kavar a lelógó függöny. Hullámokban önt el a szégyen, Babzuza is csóválja fejét a felhők közül. Ugyan, feleselek vele, te már nem értheted ezt, nem olyan világ van! Vett volna magának vizet a sarki boltban... Bemegyek a szobába, a függöny mögül kilesek. Ott ül az ember az utca túloldalán, és nézi ablakomat, zsebéből épp egy dobozos sört vesz elő, felpattintja. Hosszan iszik.)

Augusztus 2. (Josef Sudek fotóit nézegetem, és olvasom, hogy harminc éven át egy műteremben lakott, ami nemcsak otthona, hanem fotóinak állandó témája is volt. Szakadatlan, minden napszakban, különféle fényviszonyok közepette fényképezte például az ablakait, vagy a körülötte szaporodó apró tárgyakat. A kertjét úgyszintén, ami a Zen kertekhez hasonló formát kapott a kész fotókon.

*

Keresni és várni tudni. Délelőtti rövidzárlat ideje, amikor a napi dolgok már fárasztnak, és jó lenne megszakítani. Elmenni valahova nincs kedvem, aludni egyet nem segít – mert akkor kialszom magamat ebből a napból, és ébredés után estig nem találom a helyem. Ilyenkor jó a kert. Minden felé tartó lépésemmel kisebbedek, a környezetem részeire hullik, az elemei fölém nőnek, megfoghatóvá alakulnak, saját tartalmat kap minden darab, ami létének addig csak a nagy egészben volt értelme. Saját jelentőséget kap hirtelen egy talpalatnyi kert is, külön világként tárul elém egy víz által kimosott  lyuk, egy leszakadt levéldarab, egy letört ág a mogyorófán, összerothadt szilvaszemek. Miértekre keresem a válaszokat, rakosgatom a gondolatokat. Óvatosan lépek tovább. Nem mindegy semmi, az ott és akkor választ követel, visszalépek. Jön egy bogár, elmegy. Várok, újra megjelenik. Mindig van értelme várni. A legyek, a röpdöső rovarok különösen kiszámíthatóak. Térdelek a szirom előtt, várom az alkalmas időt. Az én időm, a virág ideje, a fény ideje és a berepülő légyé ott és akkor. A légy életének sokkal nagyobb szelete marad a képen. Jó lenne megtanulni. Ezt is, mindent. Elcsípni a felfénylő alkalmat. A boldogságot?)

Augusztus 1. (Néhány borús nap, néhány zivatar kellett, és máris él a kert, a növényzet siet behozni az elmaradást. Zápor vert el az előbb mindent, tartós a borulat felettünk, álmosító a délelőtt. A lányok esernyővel nézték az esőt, rúgták a ház sarkán lefutó vizet, közben a szabadságuk maradék napjait, óráit számolták: egy hónap még az iskoláig, és még annyi mindenre kellene idő.

*

Valamikor tenger volt itt is, talán ezért a sóvárgás utána. Egy volt-tenger medrében élünk, hát nem csodálatos? Nemcsak illúzió lenne, ha néha tengerillat érinti orrom mohó csápjait? Miféle tengerre emlékezem, ami még visszaidézteti magát? Mert ritka nyaralásaink tengere nem csábít, izzadság, forróság, nyárson forgó ökrök, égő hús szaga, národna zene, zsibogás, fáradság, hazavágyás emlékét jelenti inkább. H. Zs. Írja Stocholmból, hogy megszervezi a „Tengert Fruzsinának” akciót. Elképzeltem, hogy érkeznek majd mindenféle tengerek, a világ minden tengere itt dagad és apad majd beérkező iméljeimben...)