11.06.08
Simon Critchley: Samuel Beckett trilógiájáról
A trilógiában az elbeszélés fáradhatatlanul üldözi a halál radikális ábrázolhatatlanságát, amelyet semmilyen elbeszélés nem tud utolérni. Mégis: és pontosan ez a paradoxon működik az egész becketti fikció tengelyében, mármint, hogy a trilógia éppen ezt a radikális ábrázolhatatlanságot akarja ábrázolni. Vagyis ábrázolások, képzetek sorozatát építi föl, hangok egész litániáját szólaltatja meg, neveket sorol fel, szereplőket mutat be, “haldoklók társaságát”, akik és amelyek - Beckett-tel szólva - mind ott “forognak” a narratív hang vagy az éppen aktuális főszereplő körül. E forgás mutatja be a “küldötteket”, sorolja az ismerős neveket: Molloy-t, de Dant is, Mellose-t vagy Mollose-t, Jacques Morant, Malone-t, Mahood-ot (de “Basilt és bandáját” úgyszintén), a nyomorékot és Wormot. Ám a trilógia más, korábbi “küldöttekre” szintén emlékezik: Murphy-ra, a Mercier-Camier “látszat-párra”, “M” - el kezdődő angol-francia-ír nevek egész sorára (a Watt kivételével), amely név kezdőbetűje az “M” fordítottja és amelyre visszhangként Worm felel.