03.02.07
Michael Foucault: A szavak és a dolgok
Bacsó Béla: Michael Foucault: A szavak és a dolgok
Michael Foucault: A szavak és a dolgok. A társadalomtudományok archeológiája
Foucault műve minden szempontból többet késett, mint az eddig említett művek. Deleuze Foucault könyvéről írott elemzésében (Le Nouvel Observateur, 1966. jún.) írta, hogy ennek a humántudományi(!) fordulatnak a centrumában éppen az a folyamatos és nem lezáruló mozgás zajlik, ami az embert mint embert kívánja maga elé állítani. A meghatározó kérdés az, hogy mikortól van az ember. Ezt követi nyomon azon az úton, ahol a jel értelmezését és terét - amit persze állandóan áthat és átfed a jel és jelölt hasonlósági rendszere - felváltja a reprezentáció tere, ami minden hasonlósági és megfeleltetési viszonyt megrendít. Az ember, mint Deleuze kiemeli, attól fogva van a tudás nem rögzíthető eredetében, amikor a reprezentáció klasszikus episztéméje a nem-reprezentálható behatása eredményeképp megroppan. Azon az oldalon, ahol Foucault kimondja, hogy a XVIII. század vége előtt nem létezett az ember, arra is utal, hogy “az emberi természet az azonosságot a reprezentációk rendezetlen láncolatában jeleníti meg”, ennek példája Velázquez festménye, az Udvarhölgyek. A festő a modell és a néző helyét egy pontban jelöli ki, miközben a tükör visszfénye a nem-megjelenített jelenlétét teszi lehetővé. Egyben ez a képviselet mint reprezentáció megrendülése is, hiszen “a képen megjelenített tekintetek a királyi személy fiktív helye felé fordulnak, amely ugyanakkor a festő valóságos helye, mert e kétértelmű hely (ahol a festő és az uralkodó meghatározatlan ritmusban váltogatják egymást) vendége végső soron a néző, akinek a tekintete a képet tárggyá változtatja, ezen elemi hiány tiszta reprezentációjává”. Azt persze ne feledjük, hogy a nézőpont ilyen megválasztására már Carl Justi is figyelmeztetett Velázquez-könyvében: “a király helyéről látjuk a képen jelenlevőket”, s még azt is hozzáfűzte: olyan képet nem ismerünk, ahol a királyi pár (IV. Fülöp és Marianne) együtt lenne ábrázolva.
Ki tudja, miként érdemes ma olvasni Foucault ragyogó könyvét, egyfajta történeti fenomenológiaként, ha az egyáltalán megvalósítható, vagy a gondolkodás rejtett történeteként, ahogy az - mint Deleuze utalt rá - megszabadul saját bálványaitól. Ma talán éppen az a nyelv iránt tanúsított figyelem lehet a meghatározó olvasat, mely egyként távol áll a strukturális taxonómiától és az eredet igézetében élő értelmezéstől.
Foucault a tudást állandóan újrakezdő archeológiának lesz megteremtője, amely megértette velünk azt az elválást, vagy inkább azt a kezdetet, ahol a szavak nem fonódnak össze azzal, amit megjelenítenek. Ez a nyelv filozófiájának kezdete, s ez, mint mondja, a XIX. század végén válik a gondolkodás tárgyává. A nyugati gondolkodást éppen az ember léte és a nyelv léte közti felszámolhatatlan különbözőség jellemzi. Deleuze pontos és szellemes megfogalmazása szerint: a látás és beszélés egyként tudás, ám nem arról szólunk, amit látunk. A nyelvre irányuló reflexió nem a nyelv mögött vagy a nyelvi rend által nyer értelmet, hanem annak végső felismerésében, hogy a diskurzus a klasszikus reprezentáció után eltávolodik az ontológiától. A nyelv filozófiája tehát éppen ebben a nem összebékíthető különbségben jelenik meg.
(Fordította Romhányi Török Gábor. Osiris Kiadó, 2000. 432 oldal, 1800 Ft)
Forrás: Élet és Irodalom, 2001. május 11. / Ex Libris, 23. oldal