03.02.07
Etika morál nélkül
Etika morál nélkül: Samuel Beckett 1906-1989
…elérkezett számára az a perc, amikor az élet nem egyéb,
csak magányos bolyongás a végtelen pillanat mélyén, ahol nem változik
a fény s hasonlítanak egymásra a roncsok.
Samuel Beckett: Malone meghal
Az idős Tolsztojról azt mondták, hogy amíg él, senki sem érezheti árvának magát. És mindez nem csupán afféle szentimentális bálványimádás volt, hanem a tény elismerése, hogy Tolsztoj múlhatatlan morális értékek letéteményese, műveiből tiszta belső harmónia árad, és az emberek emez értékek birtokosai lesznek, ha művét olvassák. Vagyis az ember Tolsztoj könyveit olvassa - írja John Peter, egy Beckettre emlékező angol kritikus - nem érezte magát egyedül a világban. Majd hozzáfűzi: művészet önmagával szemben ennél magasabb igényt nem támaszthat.
Mindez többé-kevésbé érvényes Beckettre is, ám egy nagyon lényeges különbséggel. Az idő Tolsztoj atyai alak volt, valósággal megszemélyesített bizonyos morális értéket. Az ő világában senki nem volt árva, mert alkotói bölcsessége mindenkire kiterjedt, és a maga szigorú, igényes módján mindenkit atyai oltalomban részesített. A becketti világra viszont a vigasztalan elhagyatottság légköre telepszik: az ember az árvánál is árvább benne, mert érzi, maga Beckett szintén árva. Az olvasó tanúja a szereplők elhagyatottságának, megérti igényüket, hogy tartoznának valakihez, de belátja azt is, hogy senkihez sem tartozhatnak, mert amint Hamm mondja a Játszma végében Istenről: “Az alávaló! De hiszen nem is létezik!” Az efféle keserű tagadásban persze benne foglaltatik már a vallás, a transzcendencia igénye, igenlése is.
Jean Anouilh 1953-ban a Godot ősbemutatójáról írja: “mintha a Fratellini-bohócok Pascal Gondolatait játszanák el egy varietéműsorban.” Igaz: Estragont és Vladimirt általában cirkuszi bohócként jelenítik meg, de az eredeti becketti felfogás szellemében ők egyszerűen csak emberek, ketten a milliók közül, két test, egy lélek a “magányos tömegből”. Két mindenkinek és mindennek kiszolgáltatott, esendő és szánandó emberi lény. Ki ne érezte, ki ne élte volna meg közülünk, amit ők? Hogy teljesen egyedül vagyunk, sem evilági, sem túlvilági lények nem óvnak minket semmitől, nem tudjuk, honnan jövünk, sem hogy miért élünk, jövőnk meg egyenesen beláthatatlan. Ki ne tapasztalta volna, ki ne élte volna át, hogy esendő lelke lakta gyarló testénél nincs egyebe ezen a világon? Majd valamivel később, egy kis élettapasztalat birtokában nyugodtan kijelentheti - fennhangon önmagának -, hogy még tulajdon teste sem az övé. A halál az egyetlen bizonyosság, de nem fejez be semmit, nem tesz pontot semmire, csupán megvonja tőlünk a lehetőséget, hogy továbbra is mindenben bizonytalanok legyünk. Ki ne érezte volna mindezt rövidebb-hosszabb ideig? Csak hát az életösztön, a gyávaság, a magányos úttól való félelem, a megalkuvás szülőanyja még idejében visszafordított minket az ereinkben keringő oxigéndús vér, az élet kipróbált és jól bevált örömei túlságosan közvetlen bizonyossága felé. Nem betegedtünk bele, hogy a leírhatatlan évszázadunk által elénk tálalt végső kérdésekre nem tudunk (nem is nagyon akarunk) válaszolni. Az életösztön megadta a lélegzés szabadságának válaszát.
A Nobel-díj bizottság indoklása, amelynek alapján Samuel Beckett 1969-ben megkapta a díjat, így hangzik: “Új formában írott regényekért és színművekért, amelyek a modern embert nyomorúságában is felmagasztalják.”
Arról a bizonyos nyomorúságról esett itt szó, amelyet Beckett minden idegszálával átélt. “Hivatásos” szenvedőként úgy tanulmányozta önmagán a száműzetés, magány, idegenség, mindennemű ínség, nélkülözés és “nélküliség” hatását, mint az orvosok, akik - gyakorta életük árán - betegségek lefolyását úgy tanulmányozzák, hogy beoltják magukat a kórokozókkal. Honnan vette, miből “merítette” volna önmagát, ha nem az aszkézisből, a lemondásból, az önként vállalt szenvedésből? Az ő igazsága a megélt tapasztalat személyes bensősége. Ezt kell megtenni minden dolgok mértékének, ha értékítéletek nem léteznek, vagyis ha minden “diskurzusban” ott lappang az ideológiai leigázhatóság lehetősége. A belső meghatározottság bizonyosságának etikáján túl semmi sincs, csak megint a morál, a társadalmi intézmények, a “közgazdasági törvényszerűségek”, az önmagukat néhány fillérért elvesztegető tisztviselők, akik valami morál nevében folyton erkölcsöt prédikálnak, mindenkit tanítani akarva, ám tőlük még soha senki nem tanult semmit. Beckett mindig apolitikus volt, vagyis állandó válaszadás helyett inkább kérdezett, önmagán kísérletezett, önmagát manipulálta, mégpedig olyan avantgardista “diszkontinuitás” szellemében, amely egyre inkább kizárt mindenféle olcsó, rugalmas “eszköz jellegű” kritikai értelmezést. Olyan világban, amelynek törvénye, hogy a macskatápszer-reklámtól a legmagasabb rendű filozófiáig minden “diskurzus” nyomban a politikai-hatalmi harc eszközévé válik, az író számára az egyetlen tisztességes út az etika választása, az életfogytiglani álmatlanság, az önmagával folytatott végtelen párbeszéd az éjszakában és a csendben. Beckett hosszú, gyötrelmes utat járt meg, amíg végül szóra bírta a téren és időn túli örökké néma sötétséget, de számára talán mégis ez volt a szabadság egyetlen útja. Eleuthéria (Szabadság) című 1947-ben franciául írott kiadatlan színművében, amelyet - hála személyes jóindulatának - többször is elolvashattam, a főhős szabadságát keresi: “Olyan kicsi szeretnék lenni, amilyen kicsi csak lehetek. Nem mozgok, nem gondolkodom, nem álmodom, nem beszélek, nem hallgatok, nem észlelek, nem tudok, nem akarok semmit, nem leszek képes semmire. Azt hiszem ezek voltak a börtöneim.” Majd elutasítja az öngyilkosság kínálkozó lehetőségét: “Mégsem halok meg. Életem hosszú lesz és iszonyatos. De nem olyan szörnyű, mint a tiétek. Nem leszek szabad soha. Átélem a múló idő minden másodpercét. Az életemet arra használom majd, hogy egymáshoz verdessem a láncaimat. Reggeltől estig és estétől reggelig. Ez a kis fölösleges zaj lesz az életem.” Nem sokkal halála előtt Harold Pinternek így írt: “Egyszer kórházban voltam. A másik szobában egy gégerákos haldoklott. A csöndben szakadatlan hallottam horgő nyögdécselését. Művem formáját semmi sem fejezi ki jobban ennél.”
Jól mondta hát cikkében John Peter: Samuel Beckett “árva testvérünk egy elhagyott világban”.
E sokat szenvedett ember emlékét kísérje a feledéstől oltalmazó néma szeretet, műve értékét pedig megítéli majd a mindenek fölött őrködő idő.
Forrás: Nagyvilág, 1990. 4. sz. p. 601-602.