Laczkó András:

T. Ágoston László iskolái

T.Ágoston Lászlóval a Somogy folyóirat és a Krúdy Kör “hozott össze”. Kanizsa Józsefnek, a Kör titkárának rendszeresen legalább tíz meghívót küldtem, hogy adja tovább az érdeklődőknek, ha Budapesten volt a bemutatkozás. Így találkoztam T. Ágoston Lászlóval többször a főváros különböző intézményeiben. Viszont arra, hogy iskoláiról megkérdezzem, csak akkor gondoltam, amikor a két Lenkeyről szóló munkáját elolvastam.

- Az ember egész életét meghatározhatja az a hely és környezet, amelyikbe beleszületett. A te életedben volt - e effajta meghatározottság?

- Igen, volt, s máig is hat. Tasson születtem, a Csepel - sziget déli csücskével egy magasságban, a Duna bal partján. Talán már az is meghatározó lehetne, ha csak annyit mondanék; a Kiskunságban. Tass azonban a honfoglaló Árpád vezér unokájáról, Jutas fia Tas - ról kapta a nevét. Az ő szállásföldje volt ez a környék. I. István 1002 és 1005 között kelt oklevelével a veszprémvölgyi apácáknak adományozta, mint családi, királyi vagyont. Jellemző rá az 1973-ban kiadott Tass község története című könyv következő bekezdése:

“Tass lakossága akár a honfoglalás, akár a későbbi kun behatás következtében, kétségen felül kurta nemes, bocskoros nemes község volt, hiszen a községet századokon keresztül, mondhatjuk napjainkig Nemes - Tass néven ismerték, tehát alapjának kellett lenni az elnevezésnek. A Dózsa - féle felkelésben való aktív részvétel miatt Tass lakosságát megfosztották kiváltságaitól és jobbágysorba taszították vissza. Ekkor lett Nemes - Tass jobbágyközség.”

A történelem viharai a következő évszázadokban sem kerülték el szülőfalumat. Korábban feldúlta a tatár, majd a török, átvonult rajta a német, meg az orosz hadsereg, s minden háború megszedte a maga áldozatait. A tassi ember azonban mindig büszke volt a falujára és őseire. Emlékszem, még az én gyermekkoromban is úgy csúfoltak bennünket a környékbeliek, hogy “tassi tüdő, da- gadó”, pedig a Horváthok, Makkaiak, Volterek, Nóniuszok, de akár az Ágostonok ősei is elég nehezen képzelhetők el Árpád honfoglaló vitézeinek táborában. De bárhonnét jöttek is, a hely szelleme büszke tassiakká tette őket.

- A te őseid honnét származnak?

- Sajnos konkrét adatot nem találtam arra vonatkozóan, mikor kerültek Tassra. Az azonban tény, hogy a törökök kiűzése után visszaszállingózott korábbi lakosok mellett megtalálhatók a régi református anyakönyvekben a külországokból és Erdélyből betelepült nagyrészt unitárius vallásúak, akik itt tértek át a református hitre. Főleg kézművesek, iparosok, mesteremberek. Az anyakönyv tanúsága szerint az 1700-as évek elején már élt egy Ágoston János nevű ember a faluban. Feltehetően jól beilleszkedtek a község életébe, hiszen egyik ősöm, Ágoston Pál 1824 - ben a falu főbírája volt. A családi legendárium szerint mintegy száz hold földön gazdálkodott. Aztán valamiféle perbe keveredett, s szinte az egész vagyonát elvesztette. Nagyapámnak már mindössze két kishold jutott belőle. Nem véletlenül vált a család kedvenc nótájává, hogy: “Volt nekem négy ökröm, négy szép villás szarvú…”

A második strófa így végződik:

“Egyszer csak azt mondták, ki ád többet érte?
Házamat a törvény elkótyavetyélte.
Nem maradt egyebem, csak az apám sírja.
Szegény ember gondját boldog Isten bírja.”

Apámtól, nagyapámtól is sokat hallottam ezt a nótát gyermekkoromban.

- Már ez a bíró ősöm is írástudó ember volt, s utódai még inkább rá voltak kényszerítve, hogy valamiféle mesterségből tartsák el a családjukat. Dédapám csizmadia, nagyapám és apám asztalosmesterek voltak. Valamennyien köztiszteletben álló, megbecsült tagjai a falu közösségének. Nagyapám azt vallotta, hogy bármiféle vagyont, értéket el lehet venni az embertől, de azt a tudást, ami a fejében van, soha, senki el nem veheti. A családi tradíciót folytatva én vettem volna át a műhelyüket.

- Szüleid miként vélekedtek a tanítókról? Fölkészítettek az iskolára?

- Már apró gyermekként is sokat hallottam az iskoláról, tanítókról. Részben otthon, a szüleimtől, nagyszüleimtől, akik mintegy étvágycsinálóként emlegették egykori iskolai élményeiket, másrészt az óvodában, ahol az óvó néni, meg a dadus igyekezett felkészíteni bennünket a tanulásra. Úgy emlékszem, hogy a tanyai gyerekeket kivéve szinte minden korombeli nebuló járt óvodába. Aki például szépen el tudott mondani egy verset, mondókát, azt azzal bíztatták, hogy olyan ügyes, hogy már akár iskolás is lehetne. Így persze, hogy mindenki iskolás akart lenni.

- Nálunk különösen nagy nimbusza volt az iskolának, hiszen volt olyan tanító, aki két - három generációt is megtanított az írás, olvasás, számolás tudományára, s egykori tanítványai, meg azok leszármazottai most is ápolják az emlékét és a sírját. Nemcsak a gyerekeket oktatták ezek a tanítók, hanem ők voltak a templom orgonistái, a műkedvelő színkör rendezői, az olvasókörök könyvtárosai, stb. Mondhatni, a keresztelőtől a sírig kísérték az embereket. Tisztelték őket, felnéztek rájuk, mert szívvel - lélekkel szolgálták a falu népét. Ott volt például református kántortanító Faragó József, a kiváló operaénekes, Faragó András édesapja, aki olyan dalárdát kovácsolt a tassi parasztokból, iparosokból, amelyik 1925 -ben megnyerte az országos dalos találkozót Sopronban. Ennek a daloskörnek volt egyik tenor énekese az én nagyapám. Később apám is bekerült a dalárdába, de ő inkább a színjátszó körben elért sikereire emlékezett szívesen. Szinte minden vasárnap volt előadásuk valamelyik környékbeli településen. Az ötvenes évek végén még én is kaptam egy szerepet ebben a színkörben. Az iskola tehát korántsem valamiféle mumusként jelent meg az életünkben, hanem kíváncsian léptük át a küszöbét egy fokkal feljebb hágva a felnőttséghez vezető létrán. Én az első osztályét 1948 őszén.

- Ki tanított meg írni, olvasni?

- Egy - két nagybetűt anyámtól tanultam. A mesekönyvek nézegetése közben rákérdeztem, mi az. Megmondta, de nem akart beleavatkozni a tanítók dolgába, így aztán a dolog oroszlán része az iskolára maradt. Az első tanítóm Vécsey Jenő volt. Tanító bácsi. Katonás fiatalember, nádpálcával járt a padsorok között. Időnként rácsapott vele az öreg, zöldre festett padra, s olykor egyik - másik hangoskodó nebulóra is. Több, mint ötvenen ültünk a tanteremben, másként nem lehetett rendet tartani. Igaz, ez a magas osztálylétszám csak az első napokra volt érvényes, amikor a túlkoros nebulók is megmutatták magukat. Nem nyelvbotlás, valóban volt néhány, aki csak bemutatkozott, aztán nem is nagyon láttuk többé. Második, harmadik alkalommal rugaszkodott neki az első osztálynak, de a kezdetnél nem jutott tovább. Három évvel voltunk a második világháború befejezése után. Az osztálytársaim egy részének elesett az apja a háborúban, másoké hadifogságban volt. Asszonyok ültek a bakon, ők fogták az eke szarvát. Szükség volt a nyolc - kilencéves gyerek munkájára is. Főleg a tanyákon, ahol sok volt az állat. Beíratták az iskolába, mert kötelező volt, el is küldték néhány napig, aztán elfelejtették merre van. Egy idő után már a tanító se firtatta a hiányzókat. Mindenki tette a maga dolgát.

- Olyan is volt, akit a szülei küldtek volna, de neki nem fűlött a foga az iskolához. Inkább beállt valamelyik gazdához tenni - venni a ház körül, meg a mezőn. Emlékszem, az egyik ilyen túlkoros fiút egyik nap a határból hozta be a csősz. Akkor már vagy harmadik napja bujkált az összerakott kukorica szárkúpokban. Otthon is jól elagyabugyálták érte, meg a tanítónk is megtáncoltatta a hátsó felén a nádpálcáját. Másnap az iskola előtti árok hídja alól szedték ki. Az anyja elkísérte az iskola kapujáig, s hirtelen nem talált más búvóhelyet. Mi már felső tagozatosok voltunk, ő még mindig az első osztállyal próbálkozott. Vagy az vele?

- Nálatok elfogadott pedagógiai eszköz volt a testi fenyítés?

- Nem, nem hiszem, hogy az lett volna, ezek inkább csak afféle példát statuálások voltak. A szülő - főleg ahol csak anya volt - bement az iskolába, és azt mondta a tanítónak, hogy nevelje meg azt a vásott kölyköt, mert ő már nem tud mit kezdeni vele. Pofozza föl, üsse, ha kell, faragjon belőle embert, ha már az apja nem teheti. Arra nem emlékszem, hogy engem hasonló atrocitás ért volna. Legföljebb egy-egy fül- vagy pajeszhúzás. De nem is volt rá szükség. Voltam vagy tizennyolc kiló vaságyastul, orvosi engedély kellett ahhoz, hogy a korosztályombeli gyerekekkel együtt kezdhessem az iskolát. Azokkal, akikkel együtt jártam óvodába is. Nekünk elég volt egy morcos homlokráncolás, vagy emeltebb hang, hogy azt tegyük, amit a tanítónk kívánt. A nádpálca inkább csak a betűk, számjegyek tanításához szolgált segédeszközként. Ezek a “nagy verések” meg kuriózumként ragadtak meg az emlékezetünkben. Nekem tetszett az iskola, amit az is bizonyít, hogy kitűnő eredménnyel végeztem el az elő osztályt, s végig a legjobbak között voltam.

- Szerettél is iskolába járni?

- Szerettem. Azért is, mert ott voltak a barátaim, meg azért is, mert amikor már elég jól tudtam olvasni, megengedték, hogy felügyelet nélkül turkálhassak, válogathassak a családi könyvszekrényben. Korábban is voltak mesekönyveim, de akkor már belekóstolhattam a felnőtt irodalomba is. Egyikben megtaláltam nagy -apámat. Úgy emlékszem, az volt a címe, hogy A 38. gyalogezred története. Azt első világháborúról szólt. Aztán ott volt a Szólalj, szólalj virrasztó a Zrínyiekről. Petőfitől A hóhér kötele. Jókai kötetek, meg egy sor egyéb. Egy szekrény tele érdekes történetekkel.

- Voltál kisdobos, meg úttörő?

- Azt hiszem voltam kisdobos, de egyetlen kék nyakkendős élmény se ragadt meg az emlékezetemben. Az úttörő mozgalomból igen. Én voltam a fiúknál az őrsvezető. Talán azért, mert mindig példás volt a magatartásom, és az osztályfőnököm ott lakott majdnem velünk szemben a második házban. Azt hiszem ő volt a csapatvezető is. Az őrsi összejöveteleken általában fociztunk, meg partizánosdit játszottunk. Én csináltam hozzá apám műhelyében a puskákat. A moziban rengeteg háborús filmet vetítettek. Vasárnap megnéztük, aztán kiosztottuk a szerepeket, és délutánonként eljátszottuk a vásártéren, vagy a Bakér - parton. Ősszel, meg tavasszal vasat gyűjtöttünk. Mindig az a csapat győzött, aki el tudta kunyerálni a kovács ócskavasát. Ezen majdnem mindig összevesztünk.

1955 nyarán elküldtek Csillebércre nyaralni az úttörő táborba. Ez nagy élmény volt számomra, hiszen ekkor voltam először két hétig távol a családomtól. Maga a tábor is újdonság volt. Sátorban lakni, kürtszóra ébredni, őrségbe járni, meg zászlófelvonás, parancskihirdetés… És mindez jutalomként…

- Voltam úttörő tűzoltó is. Egyszer bejött az osztályba egy tűzoltó, és azt mondta, hogy aki jelentkezik a csapatba, vasárnap ingyen mehet moziba. Ő lesz az ügyeletes. Az lesz a dolga, hogy ha netán valaki rágyújtana a helyiségben, figyelmezteti, hogy ott tilos a dohányzás. Nyáron meg beosztottak bennünket a felnőttek mellé. Mi ellenőriztük, hogy a templomtoronyban fent van - e az őrség. Akkor még ló vontatású kocsifecskendők voltak. Azok összeszerelését is gyakoroltuk. Azt mondták, versenyre is megyünk, de engem soha nem vittek el, mert olyan nehéz volt a nyomótömlő, hogy nem tudtam kigurítani. Így aztán én lettem a vezénylő, a parancsnok. Ezzel nem is lett volna semmi baj, de egy alkalommal azzal bízott meg a felnőtt parancsnok, hogy győződjek meg róla, valóban terhes - e az egyik asszony, aki erre hivatkozva nem hajlandó fölmenni őrködni a huzatos toronyba. Nem tudtam, hogyan kell meggyőződni róla, hát megkérdeztem tőle. Erre majdnem fölpofozott, és elmondta anyámnak, mivel foglalkozom én, mint tűzoltó. Attól kezdve megtiltották a szüleim, hogy a tűzoltókhoz járjak.

- Még egy dolog volt, ami emlékezetes maradt abból az időből. Az 1956 - os jeges árvíz. Ez vitte el a Csepel - sziget végében épült Kis - Duna-i erőművet is. A falu minden lapátra fogható embere kint dolgozott a gáton. Az iskolát bezárták, katonák laktak benne. A falu főutcáján menetkész teherautók sorjáztak, az asszonyok batyuba rakták a legszükségesebb holmikat, hogy ha átszakad a gát, menthessék a menthetőt. Mi meg tizennégy éves kamaszok csak toporogtunk, mert megtiltották a felnőttek, hogy a Duna közelébe merészkedjünk. Összeszedtem a barátaimat, felmarkoltunk egy-egy ásót, lapátot, ki mit talált otthon, s a tiltás ellenére elmentünk homokzsákokat tölteni. Feltehetően az őrsvezetőségemnek köszönhettem, hogy én kaptam meg ezért a megyei tanács elismerő oklevelét, majd a minisztertanácstól a Dunai Árvízvédelemért emlékérmet.

- A felső tagozaton melyek voltak a kedvenc tantárgyaid?

- Amint már említettem, elég korán “rászabadultam” a családi könyvtárra. Vonzott a történelem és az irodalom. Petőfi, Arany, Jókai, Nyírő… Aztán egy idő után már nemcsak a történet izgatott, hanem az is, hogy egy adott szituációt hogyan oldott meg, hogyan írt meg az író. Fogalmazhatnék úgy is, hogy igyekeztem ellesni, megtanulni a szakmai titkokat. Persze ez csak így utólag tudatosul az emberben, akkor, gyerekként csak tetszett, és magam is megpróbáltam valami hasonlót csinálni. Feltehetően közrejátszott ebben az is, hogy rajzból és testnevelésből nem igazán jeleskedtem, s a felső tagozatban mindig e két tantárgy ( meg a dolgozataim külalakja ) gyenge osztályzata rontotta el az egyébként jó bizonyítványomat. Ezekben szinte mindenki jobb volt nálam. Kerestem hát egy olyan területet, ahol én lehetek a jobb, lehetőleg a legjobb. Elkezdtem verseket írni. Eleinte bűn rossz versek voltak, afféle Petőfi utánérzések, de valami pislákoló tehetségfélét csak felfedezhetett bennük a magyartanárom, mert időnként egyet - egyet kirakott belőlük a faliújságra, és ő segített kiválogatni a megfelelő olvasmányaimat az iskolai könyvtárból. Ő bíztatott arra is, hogy küldjek be belőlük néhányat az Ifjúsági Rádió által meghirdetett szellemi öttusa pályázatra. Beküldtem, s mit ad Isten, 1956. áprilisában meg is hozta értük a postás a nagy alakú borítékot, benne a számomra csodálatosan szép, és akkor a legnagyobb elismerést jelentő dicsérő oklevelet a hattagú zsűri aláírásával. Köztük volt Illés Béla is, akinek az Ég a Tisza című regénye kötelező olvasmányunk volt. A postás egyenesen az iskolába hozta a levelet, így az oklevél közvetlenül a faliújságra került. A tanárom talán még büszkébb volt rá, mint én.

- Voltak - e meghatározó tanáregyéniségeid?

- Természetesen voltak. Vécsey tanító úrról, aki az első osztályban tanított, már szóltam. Ő kedveltette meg velem az iskolát, s ébresztette fel bennem a tudásszomjat. Győriné, Ilonka néni negyedik osztályban tanított. Az ő kedvessége, határtalan türelme mélyítette el. Őt még felnőttként is felkerestük legalább egy húsvéti locsolás erejéig. Még most is őrzök egy ilyen húsvéti fényképet. A felső tagozatban a magyart és a történelmet tanító Parragh Mária volt rám legnagyobb hatással. Ő két évig az osztályfőnököm is volt. S ahogy így visszaidézem az alakját, ő volt a legcsinosabb nő a tantestületben. Azt hiszem, a legtöbb korombéli fiú szerelmes volt belé. Rózsa Sándor számtant és fizikát tanított nekünk, s nyolcadikban ő volt az osztályfőnökünk. Ő is afféle egyenes gerincű, katonás ember volt. Szigorú, de igazságos. Talán a neve is sugallta, hogy a kamasz fiúk példaképévé váljon.

- Ki irányított a középiskolába?

- Miután az államosítások, meg a falu kollektivizálásának réme kétségessé tette, hogy egyáltalán lesz - e még műhely, meg iparos ember, mire én megszerezhetném a segédlevelet, egyértelművé vált, hogy középiskolában kell folytatnom a tanulmányaimat. Erre bíztattak a tanáraim is. Már csak az volt a kérdés; mit, és hol. A szomszéd községben, Kunszentmiklóson ott volt a gimnázium, ahová többen is jelentkeztek az osztálytársaim közül. Igen ám, csakhogy nem is olyan régen elkezdték ott szervezni a KTSZ - t ( Kisipari Termelő Szövetkezet ), s felszólították a környékbeli iparosokat, hogy önként és dalolva lépjenek be, s ajánlják föl a közösnek a műhelyüket és szerszámaikat. A büszke tassi iparosok - apámmal az élen - egy emberként mondtak nemet, s megígérték, hogy ha kell, akár meg is védik a tulajdonukat. Aztán éjszakákon át ruhástul aludtak, az ajtó mellett ott volt összecsomagolva a batyu: váltás tiszta alsónemű, háromnapi hideg élelem. Maguk csodálkoztak a legjobban, hogy nem jött értük a “meseautó”. Viszont jött az új adóív és a végrehajtó. Még nagyanyám füléből a fülbevalót is ki akarták venni. Apám beadta az iparengedélyt, és fölvették az útépítőkhöz bitument teríteni. Nyáron meg a cséplőgépnél dolgozott. Nagy sokára talált munkát a szakmájában. Ilyen előzmények után badarság lett volna elküldeni a gimnáziumba a jelentkezési lapot. Úgy emlékszem, az osztályfőnököm bukkant rá a középiskolai tájékoztatóban a szegedi Vasútforgalmi Technikumra. Ez elég messze volt ahhoz, hogy a járási pártbizottság keze ne érjen el odáig, meg a vasút biztos kenyérnek, nyugdíjas állásnak látszott. Fiatalon nagyapám is volt vasúti asztalos. A tájékoztató szerint forgalmistákat képeztek, de ezzel a végzettséggel akár állomásfőnök is lehetett az ember. Verset írni meg vasutas egyenruhában is lehet…

- Szegeden élted át az 1956 - os forradalmat?

- Igen. Még hozzá a Petőfi laktanyából félig átalakított kollégiumban, 150 kilométerre az otthonomtól. Egyik oldalon a fonógyár, a másikon a Csillag Börtön, a harmadikon a piac. Amint eldördültek az első lövések, azonnal elfoglalták a katonák a laktanyát, s bennünket vaságyastól, szekrényestől átköltöztettek a mintegy kilométernyire lévő iskola épületbe. Ez a költözés úgy nézett ki, hogy fegyveres kíséret mellett cipekedtünk. Később ugyanezzel a felállással vissza, de mivel ott volt a konyhánk, naponta háromszor sorakoztattak és kísértek át bennünket az étkezésekhez. A kaput megközelíteni se volt szabad. Sokan - főleg a nagyobb fiúk - az ablakon szökdöstek ki, aztán volt amelyik visszajött, volt amelyik nem. Először magyar katonák laktak velünk, később az oroszok vigyáztak ránk. Valamikor november második felében tudtak eljönni értem a szüleim. Egyébként megírtam ezt a történetet a Miért nem lettem vasutas? című elbeszélésemben, ami díjat nyert a Magyar Rádió 1999 - es “Csodák és csudák” című irodalmi pályázatán.

- Feltehetően nem is volt kedvenc tantárgyad ebben az iskolában.

- Valóban nem, hiszen idő se volt rá, hogy egyáltalán belekóstolhassak a vasutas tudnivalókba. Sokáig kétséges volt, hogy visszatérek - e egyáltalán a januárban újra indított iskolába. Végül úgy döntött a családi tanács, hogy igen, de elkezdtek puhatolózni a gimnáziumban is, hogy átvennének - e. A szegedi osztályom alaposan megfogyatkozott. Volt, akit a szülei nem engedtek vissza, volt aki disszidált, s olyan is volt, akit eltemettek. Képtelen voltam megmaradni. Azt írtam haza, hogy inkább elmegyek asztalos inasnak, de itt nem maradok tovább. Szerencsére különbözeti vizsgával átvettek a kunszentmiklósi gimnáziumba, így nem veszett el az évem. Februárban már gimnazista voltam. Otthon alhattam a saját földszintes ágyamban. Reggel fél nyolckor indult a busz, és délután három órakor már újra otthon voltam. Nem kellett külön engedélyt kérni, hogy kiléphessek a kapun, és a villanyoltás idejét se szabályozta a házirend.

- Könnyen beilleszkedtél az új iskolába?

- Ahogy visszaemlékszem, még meglehetősen bizonytalan volt minden. Még folytak a letartóztatások. A régi tanárok egy részét elbocsátották, volt akit Kistarcsáig kísértek. Nyugdíjasokkal és pályakezdő fiatalokkal töltötték föl a tanári kart. Alig volt köztük kiforrott, érett tanáregyéniség. Volt egy fiatal történelem- tanárunk, Bognár István., akit nagyon szerettünk. Ő tősgyökeres miklósi volt. Ott született, ott érettségizett, oda is jött vissza tanítani. Aztán egy nap hiába vártuk, nem jött be órát tartani. Kibiciklizett a vasúthoz, és a reggeli gyors elé vetette magát. A hivatalos verzió szerint szerelmi bánat vitte oda. Mások tudni vélték, hogy a hatóságok keresték meg az ősszel vállalt szerepe miatt. Az érettségi találkozóink mindig azzal kezdődnek, hogy megkoszorúzzuk a sírját.

- Ami az osztálytársaimat illeti, többen elmentek, mások érkeztek, mint például én is. A második osztály elejére alakult ki a végleges létszám. Külön csoportot alkottak a helybeliek, akik már az általános iskolából ismerték egymást. Voltak kollégisták, akik együtt töltötték az egész napjukat, és voltunk mi néhányan, a környező falvakból autóbusszal, vonattal bejárók, akik a jármű indulásához alakították a programjukat. Eképp alakultak a barátságok is.

- Voltak kedvenc tantárgyaid?

- Változatlanul az irodalmat és a történelmet kedveltem, s e két szakon szerettem volna tanári diplomát szerezni. Elképzeltem magam, mint Arany János, vagy Babits Mihály, délelőtt a katedrán, délután a dolgozó szobámban, mint költő. El is jutottam a Szegedi Pedagógiai Főiskolára a felvételi vizsgáig, de létszám hiányában nem vettek föl. A tanáraim eleve nem sok sikerrel bíztattak, mert sokszoros túljelentkezés volt, a káderlapomon meg ott virított a nagy E; az EGYÉB származás.

- Belenyugodtál a kudarcba, vagy újra próbálkoztál?

- Nem én voltam az egyetlen, akit elutasítottak, viszont volt egy aránylag megbízható módszer a származási kategória okozta hátrány kivédésére. Elment az ember segédmunkásnak, s a következő évben már nem egyéb származású volt a káderlapja szerint, hanem munkás. Akkor már az se volt baj, ha az átlagosnál gyengébb volt a bizonyítványa. Ha meg emellé még netán egy pártbizottsági ajánlólevelet, vagy pozitív KISZ - véleményt is tudott csatolni, biztos volt a siker. Csupán kapcsolatok, meg némi anyagi ráfordítás kérdése volt az egész. Megvallom, ebben bíztam én is, csak az utóbbi követelményt nem vettem elég komolyan. Két gyárban is voltam segédmunkás, de egyik se akart a bölcsész karra küldeni. Az egyik javasolt volna a gépészmérnökire, s akár szocialista szerződést is kötöttek volna velem. Ez annyit jelentett, hogy a gyártól kaptam volna az ösztöndíjat, s a diploma megszerzése után legalább öt évig náluk kellett volna dolgoznom. Az se zavarta őket, hogy elégséges volt a matematika érettségi osztályzatom Végtére is azért van az egyetem… A másiknak műszaki rajzolóra lett volna szüksége. Azt se vállaltam föl. Így hát a következő évben nem felvételizhettem nappali tagozaton.

- Közben otthon is zajlott az élet. Amíg én Pesten gyarapítottam a munkásosztály létszámát, s albérletben, ágybérletben laktam, otthon is győzött a szocializmus; megalakították a tsz - t. Apám abba se volt hajlandó belépni, s megszabadulni az ‘56 után újra kiváltott iparengedélyétől. Anyám belépett, s könyvelő lett a tsz - irodán. Két év után elváltak, anyám elköltözött, magával vitte a húgomat is. Apám belerokkant ebbe a válásba. Kidobódtam a “vakvilágba”, s végképp elúszott annak a reménye, hogy nappali tagozaton folytathassam a tanulmányaimat.

- Kik voltak a mestereid az irodalomban?

- Miután ilyetén módon bezárult előttem az egyetem kapuja, igyekeztem autodidakta módon képezni magam. Bújtam a könyvtárakat, megpróbáltam a klasszikusoktól ellesni a szakmai titkokat. Főleg a realisták érdekeltek: Mikszáth, Móricz, Veres Péter, Móra Ferenc, Gárdonyi Géza, Jack London, Hemingway, Hicsíró, Maupassant… Az öreg halász és a tengert többször is elolvastam. ” Az ember nem arra született, hogy legyőzzék! Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.” Ebben a két mondatban úgy éreztem, sikerült megfogalmaznia az Ember lényegét. Közben voltam raktáros, községgazda, kocsielszámoltató… Tanultam kettős könyvelést, megszereztem a zöldség - gyümölcs felvásárlói szakmunkás bizonyítványt…és elkezdtem küldözgetni a verseimet a szerkesztőségekbe. Volt, amelyik válaszolt.

- Hogyan lettél újságíró?

- 1965 - ben kerültem a Csepel Művekbe. Érettségizett fiataloknak hirdettek horizontál esztergályos szakmásító tanfolyamot, s jól fizető állást. Felvettek. A tanfolyamot nem indították el, betanított munkás lettem, ennek megfelelő fizetéssel. Bosszantott a dolog, úgy éreztem, csúnyán átvertek. Egy nap megláttam a Csepel újság cégtábláját. Bementem, elmondtam, mi történt velem. Azt mondták, írjam meg. Amikor a cikk - pontosabban olvasói levél - megjelent az újságban, azonnal áthelyeztek egy másik műhelybe, s közölték velem, hogy jobb lesz, ha meghúzom magam, mert az üzemi párttitkár - ő volt a művezetőnk - személyes sértésnek tekinti az írásomat. A rovatvezetőnek, Hajtun Jóskának viszont tetszett az anyag, s újabb témát bízott rám. Bemutatott Földesi Jóskának is, aki az ifjúsági rovat vezetője volt. Hamarosan a lap külső munkatársa lettem. Több, mint két évig dolgoztam így. A munkatársaim, ismerőseim gyakran gratuláltak az írásaimhoz. A főnökeim a fejüket csóválták, s igyekeztek megszabadulni tőlem. Elég sok munkahelyét megismertem a gyárnak. Aztán valamiféle párthatározat kapcsán mód nyílt arra, hogy úgymond tehetséges munkásfiatalokat vegyenek föl az üzemi lapok szerkesztőségeibe. Hárman kerültünk be egy hónap próbaidőre, s ennek alapján döntött a pártbizottság. Nem részletezem, nem engem választottak. A szerkesztőség azonban más véleményen volt, fölterjesztettek a Hírlapkiadó vállalathoz. Aztán 1970. májusában leváltották a Csepel Művek egész pártbizottságát. Másnap kaptam egy táviratot a Hírlapkiadó személyzetisétől, hogy haladéktalanul jelentkezzek az Ikarus újság szerkesztőjénél. A Csepelen töltött gyakorlatomat figyelembe véve nem gyakornoki, hanem munkatársi státusba helyeztek. Csepel déli csücskéből, a Királyerdőből jártam naponta Mátyásföldre dolgozni. Igaz, a kollégám, Halász Imre Szigetszent- miklósról. Ő a Csepel Autógyár lapjánál követett el hozzám hasonló bűnöket. Viszont nagyon tehetséges, igényes újságíró és költő, lényegében tőle tanultam a szakmát. Gerendás Feri, a szerkesztőnk hagyott bennünket dolgozni még azon az áron is, hogy gyakran kellett miattunk raportra járnia a vezérigazgatóhoz, meg a pártitkárhoz.

- Újságíró diplomát szereztél?

- Igen. Az 1971-73-as évfolyamban végeztem el az újságíró iskolát, ahol olyan tanáraim voltak, mint például Gombó Pál, aki műfajelméletet tanított, Benczédy József stílust és nyelvhelyességet. Mindkettőnek nagy hasznát vettem nemcsak az újságírásban, hanem az irodalomban is.

- Mikor kezdtél el novellákat írni?

- A Csepel újság szerkesztőségében volt egy szoba, amelyikben ketten dolgoztak. Két költő; Tamási Lajos és Csepeli Szabó Béla. Az előbbi szerkesztette a havonta megjelenő Olvasó Munkás mellékletet, és ő volt az Olvasó Munkás Klub vezetője. Lajos bácsinak is bemutatott Hajtun, s vittem neki néhány verset, meg esszészerű írást. Amikor elmentem hozzá a válaszért, összeráncolta a homlokát és megkérdezte: ” Miért akarsz te mindenáron verset írni? A prózád sokkal jobb. Hozzál nekem novellát, elbeszélést!” Megvallom, először kissé megsértődtem ettől a kritikától, aztán igyekeztem megfogadni a tanácsát. 1966. decemberében jelent meg az első, Szüle című elbeszélésem a Csepel - ben. Hamarosan közölte írásaimat a Magyar Ifjúság, Családi Lap és a Népszava is. Az irodalmi folyóiratok közül a Somogy volt az első, amelyikben megjelent novellám. A nyolcvanas évek elején kezdtem el gyermektörténeteket ( mese ) és szatírákat írni. Az utóbbiak többségét a megyei lapok közölték. Mivel a Központi Sajtószolgálaton keresztül jutott el hozzájuk az anyag, előfordult, hogy öt - hat megyei lap szombati mellékletében is szerepelt ugyanaz az írásom.

- Hogyan lettél T. Ágoston?

- Amikor hivatásos újságíró - és MUOSZ - tag - lettem 1970. tavaszán, már dolgozott a szakmában egy Ágoston László. Akkor éppen a Lobogó című lap főszerkesztője volt. Az újságíró szövetség elnökségénél tiltakozott az ellen, hogy bárki más használhassa ezt a nevet. Mint ifjabbat, engem köteleztek névváltoztatásra. Összedugtuk a fejünket a szerkesztőségben, s azon túl Gerendás Feri tanácsára Tassi Ágoston Lászlóként írtam alá a cikkeimet. Így lett a szerkesztőm a kései keresztapám. Aztán a nyomdában kiderült, hogy a kilenc cicerós hasáb alatt nem fér el ez a hosszú név. Meghúztuk hát T. Ágostonra.

- Nemcsak hazai, hanem külföldi magyar nyelvű lapokban is megjelentek az írásaid.

- Igen, volt rá példa. Ez úgy történt, hogy a nyolcvanas évek végén akadt valami dolgom a MUOSZ nemzetközi osztályán és az egyik kollégától sikerült néhány nyugati magyar nyelvű - ha úgy tetszik emigráns - lap címét megszereznem. Természetesen meg kellett esküdnöm, hogy ha karóba húznak, akkor se árulom el, hogy tőle kaptam. Így jelent meg az első novellám 1988. októberében az Amerikai Magyar Szó - ban, majd ‘89 - től éveken át vagy félszáz az Amerikai Magyar Népszavában. Megjegyzem, az illetékes párttitkár előbb megtudta, mi, hol jelent meg, mint én. Mondta is, hogy ejnye - bejnye, de akkor már nem illett ezért olyan komolyan megsértődni, mint korábban, így aztán ennyiben maradtunk. Az 1848 - as szabadságharc 150. évfordulójára meghirdetett pályázatra beküldött Lenkey János tábornokról írott tanulmányomért 1999 - ben megkaptam a washingtoni Szabad Magyar Újságírók Szövetsége dicsérő oklevelét.

- Csak az USA - ban jelentek meg írásaid?

- Nem. Megjelent néhány Kanadában, Argentínában, Szlovákiában, és Nyugat - Európában is. Jelenleg a belgiumi Kilátó - val és a Bécsi Napló - val állok kapcsolatban. A legjelentősebb siker számomra mégis az, hogy az aradi Szövétnek című folyóirat közölte a Lenkey tábornokról szóló tanulmányomat és novellámat. A nagyváradi Várad című folyóiratban is megjelent egy novellám.

- Mire tanítottak meg az ötvenes - hatvanas évek?

- Elsősorban arra, hogy az ember életében milyen fontosak a gyökerek. Gyermekkoromban, Tasson én voltam az Ágoston Jani bácsi unokája. A mesteré, aki a környék legjobb asztalosának számított. Apám ugyancsak közmegbecsülésnek örvendő iparos ember volt. Mindketten nagyon büszkék voltak arra, hogy csak olyan munkát adtak ki a kezükből, amiért bárhol, bármikor vállalhatták a felelősséget. Magam is erre törekszem. Ha kell, többször is átírom egy - egy novellámat, míg jónak nem érzem. Soha nem fogalmazok gépbe. Először leírom kézzel, többször átolvasom, belejavítgatok ha kell, s csak aztán veszem elő az író -, illetve most már a számítógépet. Még ilyenkor is gyakran változik a szöveg, ha egy jobb, odaillőbb kifejezést találok.

- A faluban mindennek és mindenkinek megvolt a helye, szerepe. Még a becsmérlésnek is. Emlékszem egy anekdotára, mely szerint így szólt az egyik tassi ember a másikhoz borozgatás közben: “Tudod, komám, én böcsüllek tégöd. Böcsüllek… Ha nem is sokra, de böcsüllek!” Aztán jött a falu kollektivizálása és felborult minden. A büszke parasztok egy része elmenekült a faluból, segédmunkás lett a gyárakban. A pestkörnyéki falvakban utcasorok teltek meg velük. Sokan bele is pusztultak ebbe a váltásba. Aki eddig úr volt a maga portáján, “jött - mentté” vált a mások városában. Miközben a politikusok fennen hangoztatták, hogy a munka becsület és dicsősség dolga, ezek az emberek a saját bőrükön tapasztalhatták meg a mindennapok igazságát, hogy munkából nem lehet megélni. A szavak meg csak arra jók, hogy elfedjék az ember gondolatait. Meg azt is, hogy ha egy társadalom elveti - vagy elveszti - a régi erkölcsi normáit, s nem tud újat, hiteleset állítani a helyébe, elkezdi ásni a saját sírját. Erre tanít a történelem is.

- Édesanyád Lenkey - lány. Mit tanultál a Lenkey - család történetéből?

- A honfoglaló Keszi törzs szálláshelye volt Sajólenke és környéke. Itt telepedtek le a Lenkeyek ősei, s miután szűkké vált a hely, innét szóródtak szét a környező településekre. Az én őseim például Zádorfalvára. Ila Bálintot idézve: “…A Lenkey - nemzet- ség nagyon elszaporodott, és a határt saját ekéivel művelte.” Hasonlóképp, mint a tassiak. Még a rebellisségük is hasonló. Igaz, a Lenkeyek főképp a török elleni harcokból, majd a Rákóczi szabadságharcból vették ki a részüket. Az én őseim is azok közé tartoztak, akik saját ekéikkel művelték földjeiket, mely generációról generációra osztódott. Dédapámnak például már alig jutott belőle valami, így a szépen hangzó nemessége mellé kőműves - vagy ahogy a családban nevezték pallér - mesterséget tanult. Aztán az 1800 - as évek végén ő is elment szerencsét próbálni Amerikába. Ott is halt meg 1904 - ben. Egy felhőkarcoló építése közben rászakadt a daruteher. Nagyapám kovácsmester lett Kezdetben mint gépész vándorolt egyik uradalomból a másikba, majd egy dunántúli főleg svábok lakta községben nyitott műhelyt. A családban még most is emlegetik, hogy ennek ellenére nem volt hajlandó egy kukkor se beszélni németül, mondván, hogy ebben a hazában ő van itthon. Nagyanyám tárgyalt a kuncsafttal.

- E család egyik ágából való a Petőfi által is megénekelt Lenkey kapitány, aki elsőként hozta haza Galíciából az 1848 - as forradalom védelmére a huszárszázadát. Ő tábornokként tette le a kardját Világosnál, majd a kivégzés előtt megőrült az aradi várbörtönben. Lenkey János lett volna a 14. aradi vértanú. A bátyja, Károly a Tiszai Hadsereg hadosztályparancsnoka volt. Őt is halálra ítélték, de végül csak négy évet kellett vasban töltenie. Miután elolvastam Nemeskürty István “Kik érted haltak, szent Világszabadság!” című könyvét, elhatároztam, hogy megírom a két Lenkey hiteles történetét. Éveken át kutattam levéltárakban, könyvtárakban, családi archivumokban, s elkészült a regény. Húsz éve próbálkozom a kiadásával. Mire tanít a család, s az ő történetük? Mindenek előtt eleink, s népünk történetének megismerésére megbecsülésére. Aki nem ismeri a múltját, nem értheti meg a jelent, s nem képes arra, hogy megtervezze a jövőt. Vakon él bele a vakvilágba. Lenkey János tragédiája azonban felveti a már említett gyökerek problémáját is. Hatéves korától Bécsben neveltették. Szinte teljesen elfelejtette a magyar nyelvet. Később a huszárjaitól kellett újra megtanulnia. S megtanulta tőlük a hazaszeretetet is. Végigjárta a monarchia garnizonjait, s Kossuth hívó szavára hazajött. Abba a hazába, amit jóformán csak hírből ismert. És itthon felelősségre vonták az osztrák hadseregből itt maradt főtisztek. Nem voltak igazi barátai, akik mellé állhattak volna, s a szabadságharc idején később is sok méltatlan támadás érte. Mégis ő volt az, aki felvállalta az akasztófát azért a hazáért, amit alig ismert.

- A realista próza hagyományait követed. Kitől tanultad meg?

- Lehet, hogy furcsán hangzik, de alapfokon azoktól a “kuncsaftoktól”, akik elmesélték történeteiket apám, nagyapám műhelyében. Tőlük tanultam emberséget, s az ember tiszteletét is. Ezt próbáltam összeötvözni azokkal a mesterségbeli ismeretekkel, amelyeket a már említett klasszikusoktól lestem el. Szerintem bármiféle művészet csak egyetlen szellemiséget fogadhat el meghatározó iránytűjeként, a HUMANIZMUS-t. A különféle izmusok, pártideológiák mind csoportérdekeket fejeznek ki, s eltorzítják az EMBER szellemi lényegét. A forma pedig a tartalom szolgálóleánya, mindig hozzá kell igazodnia. Én azt szeretném, ha mindenki megértené a mondandómat, igyekszem hát közérthetően kifejezni magam.

- Mire tanítottak meg a kilencvenes évek?

- Politikusaink azt hirdették, hogy a rendszerváltással jobbá, úgymond’ élhetőbbé teszik a világot, miközben eluralkodott rajta az erőszak és a nyomor. Valószínűleg élhetőbbé is vált azon néhány tíz család számára, akik milliárdosok lettek, de annak a három milliónak, aki a létminimum alatt él, aligha. A szocializmusnak nevezett társadalmi forma alapvető ellentmondása a nivelláció volt. A fogyasztói társadalomé a profit isteni rangra emelése. Az utóbbinak minél nagyobb fizetőképes keresletre van szüksége, s ehhez minél kevesebb bérért ácsingózó munkaerőre. Nagyon nehéz e kettőt ugyanabban az emberben megtestesíteni. Miközben a tudomány soha nem látott fejlődésének vagyunk tanúi, s pontos információkat tudunk beszerezni a tőlünk milliárd kilométerekre lévő bolygókról, nem vesszük észre, hogy a szomszédunk már egy hete halott. Lassan elfelejtjük, mit jelentenek az efféle ósdi szavak, mint például barátság, becsület, hit, igazság, szeretet. Azt viszont pontosan tudjuk értelmezni, mi az ego és az érdek. Az ember célja kizárólag az önmegvalósítás, és Isten nevét szinte már csak a káromkodásai közben használja. Legjobb szakembereink, tudósaink külföldön keresik a boldogulásukat és a globalizáció jegyében önként és dalolva tépik ki utolsó hajszálgyökereiket a hazai földből.

- Az első világháborúval megkezdődött a világ újrafelosztása a nagyhatalmak között, s ez azóta is folyik. Minden békekötés csak az újabb háborúk magvetése a kierőszakolt békediktátumok által. A huszadik század a hihetetlen tudományos - tecnikai fejlődés időszaka volt, s egyben az emberiség történelmének legvéresebb évszázada, mely a huszonegyedikben folytatódik tovább. Miközben a globalizáció zászlóvivői az emberi szellem szabadságát hirdetik, és a különböző kultúrák úgymond békés egymás mellett élését, véres megtorlással felelnek minden “másság” megnyilvánulására. A kor egyik jellemzője, hogy egy-egy nagyhatalom olyan politikai és katonai erőfölényre tett szert, mely ellen a kisebb népek nem tudnak hasonló módon védekezni. Ekképp fejlődött ki a terrorizmus, mely napjainkra már szinte kontrollálhatatlanná vált és akár a világ pusztulását is okozhatja, akárcsak a profit érdekektől motivált környezetszennyezés. Csupán valami természetfölötti, isteni csodában bízhatunk, ami észre téríti az emberiséget, s fiainknak, unokáinknak visszaadja az ember módra való élés képességét.

- Személyes sorsom alakulása se volt felhőtlen. A rendszerváltás idején éppen egy szakszervezeti lapot szerkesztettem. Mint a legtöbb kolléga, magam is nagy reményekkel telve vártam, hogy végre cenzúra nélküli, szókimondó, olvasmányos lapot írhassak, szerkeszthessek. A főnökömnek nem ez volt a véleménye, s mivel szívből utálom az elvtelen kompromisszumokat, hamarosan munkanélküli lettem. A szakszervezet tett munkanélkülivé. Több lapnál, többféle státusban próbálkoztam a “megújult” újságírással, de nem igazán feleltem meg botránykrónikásnak. Végül az egyik szerkesztő kolléga elmagyarázta, hogy aki nem hajlandó mások magánéletében kotorászni, s nem érdeklik a pártharcok apró nüánszai ( “nem baj, ha nem igaz, majd megvédünk, vagy helyesbítünk” ), az ezentúl nem tud megmaradni ezen a pályán. Így lettem portás, majd öltözőőr, végül rokkantnyugdíjas. Azóta csak irodalommal foglalkozom.

- Milyennek látnád szívesen az új évezred iskoláját? - Elsősorban olyannak, amelyik nemcsak tanít, hanem nevel is. Emberségre, ember - és hazaszeretetre, felelősségtudatra, s arra, hogy azért vagyunk e Földön, hogy valahol otthon legyünk rajta. Ha ezt nem tudja megtanítani az iskola, fölösleges az integrálszámítással, vagy bármiféle egyéb tudománnyal tömni a nebulók fejét. Semmit nem ér az a tudós elme, mely nem hordozza magában az emberség alapvető kritériumait.

- Különös dolog, hogy aki egy autót, vagy bármiféle gépet akar vezetni, irányítani, alapos egészségügyi, alkalmassági vizsgán kell megfelelnie. Aki egy országot, földrészeket leigázó hadsereget

irányít, annak nem. Én bizony bevezetném a politikusok alkalmasságát kötelezővé tévő vizsgálatot, s aki nem tud jóra, vagy kitűnőre vizsgázni emberségből, bizony elzavarnám még a politika közeléből is. Hasonlóképp azokat is, akikben fellelhető a korrupció iránti hajlam. Lehet, hogy lámpással kellene keresni a megfelelő embereket, de legalább föllendülne a lámpagyártó ipar.

- Bármiféle oktatás, nevelés kulcsfigurái a pedagógusok az óvó néniktől a tanító néniken át a professzorokig. A jó pedagógus példája egy életen át elkíséri az embert. A rosszé nemkülönben. Alapvető érdeke hát mindenféle társadalomnak, hogy a legjobb felkészültségű, s emberként is a legkiválóbb tanárok példáját kövesse az ifjúság. Napjainkra szinte divattá vált a pedagógus diploma. Aki nem tudja eldönteni mit akar csinálni, az szerez egy bölcsész, vagy más tanári diplomát, aztán majd kialakítja a sors, mivé lesz a tulajdonosa. Lehet belőle újságíró, kutató, vagy akár politikus is. Az a fontos, hogy diploma legyen. Aztán ha semmi sem sikerül, végső megoldásként elmegy valahová tanítani. Igaz, abból a pénzből aligha lehet megélni, ami ezért fizetnek, szerez hát egy másodállást, mellékfoglalkozást, és megtartja az óráit is. Kissé álmosan, fáradtan, igyekszik túllenni rajta. Na de hát ezért a pénzért?… S amíg ennyire értékeli a társadalom a tanítók, tanárok munkáját, nem is lesz másképp. Én a pedagógusoknál is bevezetném az alkalmassági vizsgát, hiszen a jövőnket bízzuk rájuk. Legféltettebb kincsünket, a gyermekeinket. Csak az lehessen pedagógus, aki magában hordja a tanítás, nevelés isteni adományát, aki nemcsak tanító, de példakép is lehet. És ezek az emberek ne a nemzet napszámosai legyenek, ne csak a nemzet asztaláról lehullott morzsákból részesedjenek, hanem legyen helyük az asztalnál, minél közelebb az asztalfőhöz.

2005.január

Megjelent a Magyar Jövő 2005/3. számában