Útravaló

(Ars poetica helyett)

Írásaim elbírálói többnyire roppant szűkszavú emberek. Immár három évtizede küldözgetem a novelláimat a szerkesztőségekbe, aztán vagy szó nélkül elfogadják közlésre, vagy szó nélkül a papírkosárba dobják. Nem, ez így túlzottan sarkított és igaztalan. Joggal megsértődhetne miatta az a szerkesztő, aki veszi a fáradtságot, hogy válaszoljon. Valahogy így: “…írására lapunk nem tart igényt, köszönettel visszaküldjük.” Ebből a tollforgatónak annyi haszna van, hogy nem kell újra begépeltetnie az írását. 
A mai gazdasági helyzetben - különösen, ha a családi költségvetésünkre gondolok - ez nem is lebecsülendő dolog.

Sajnos kevés olyan ember akad, aki kertelés nélkül elmondja; mi nem tetszik neki egy írásban s mi az, amit jónak tart. Apám - bár sohasem foglalkozott irodalomelmélettel, sem esztétikával - vállalta ezt a feladatot. Amikor elküldtem neki egyik megjelent írásomat, néhány nap múlva dörgedelmes levélben válaszolt. Részletesen elemezte, hol, miért, hogyan tértem el a valóságtól, hol tódítottam, s mit hallgattam el. Azzal zárta a levelét, hogy ezt nem várta volna tőlem, éppen tőlem.

A következő hétvégén vonatra ültem és leutaztam hozzá.

A szokottnál kissé hűvosebben fogadott. Tisztára sepert gyalupadján ott feküdt a bűnjel: a kihajtott újság az én novellámmal. Piros ceruzával aláhúzva a kifogásolt részek, s mellé írva nagybetűvel: “EZ PEDIG NEM IGAZ!!”

- Ülj csak le - mondta -, majd én elmesélem neked, hogyan is volt az, amikor dédöregapád kitagadta a Terka nénédet! Össze-vissza firkálsz itt mindenfélle badarságot! Tulajdonképpen nem is tagadták ki. - És mondta, mondta, ízekre szedve a novellát, a mondatokat, sőt még a szavakat is. Olykor-olykor megpróbáltam ellentmondani, de hamarosan beláttam, hogy reménytelen vállalkozás. No meg érdekelt is a dolog, hiszen egészen más oldalról világította meg az általam kevésbé ismert részleteket, mint ahogy az én fantáziám kitöltötte az ismeretlen űrt.

-Tudod, én csaak négy polgárit végeztem, meg az ipariskolát- mondta végül kissé megenyhülve.- Egész életemben csak gyalultam, fűrészeltem. Ez volt a dolgom. Szerettem volna én is a könyveket, de mindig csak este jutotttam hozzá az ágyban, lefekvés után az olvasáshoz. Többnyire el is aludtam rajta, anyád vette ki a kezemből. És nem azért, mert nem érdekelt… Hiába, no, a műhelyben nem nyolcórát dolgozott az ember. De azt azért megtanultam, hogy aki azt akarja, hogy higgyenek neki, annak csak az igazat szabad leírnia. Mindig csak az igazat! Ezt az egyet fogadd el apádtól útravalónak, fiam!

-Köszönöm, elfogadom - válaszoltam-, de hadd tegyem hozzá, hogy nemcsak az az igaz, ami egy emberrel megtörténik, hanem az is, ami másik százzal, vagy ezerrel megtörténhetett volna.

Apám elgondolkozott, aztán rábólintott. Én meg másnap átdolgoztam a novellát.

Évek teltek el azóta. Egy alkalommal, amikor újra együtt volt a család, felolvastam egy nemrég született írásomat. Anyám emlékeibe mélyedve hallgatta, majd váraltanul megkérdezte:

-Te, fiam, nem a Bakér soron volt az a ház?

Apám türetlemtenül leintette.

-Ha ott volt, hát ott volt, Attól még igaz lehet, amit ír a gyerek… Nem az a fontos, hol történt, hanem hogy elhiszem-e? Látod, én elhiszem neki, akkor pedig igaz. Folytasd, fiam!

Folytatom. De mielőtt leírnék egy mondatot, gondolatban megkérdezem apámtól: “Papa, elhiszed-e?” s ha rábólint, nyugodtan írhatom tovább.