Cimke

A szerelem története ...

Neved
sóhajtják a szeptemberi lombok
a búcsúzkodó
nyártól hallották talán

Ajkamon e
szó ezerszer hangzott
ma legféltettebb
titkos emlékem csupán

Bájital kellene ?
e tört tekintet
mögött rejtett révület,
megidézni
múltba merült szunnyadó őserőt ?

Vagy egyszerűen
térden állva,
Istenemtől könyörögjem vissza Őt ?

Vonuljak vándorútra ?
zarándokként ostorozzam
láncait lázadva tépő lángoló
lelkemet?

Egy új
kéz lenne
csak mely iszonyút
a sors képébe csap
s úgy tépi szét a mocskos téridőt..

A virradat meggyőz majd minden kétkedőt...

Vagyok
a fény hiánya.. fekete?
vajon milyen
lehet? Együtt.. Vele

én
a végtelen sötét.. üres?
vajon milyen
lehet? tökéletes..

létem
az igent feledve.. nem?
vajon milyen
lehet? nélkülem..

tagadja
valót a valótlan.. hiszem?
vajon milyen
lehet? a félelem..

markol
semmit a kéz.. ítél?
vajon milyen
lehet? a tél..

színe fehér ?

Mindenféle
hősnek képzelem magam
megmentőként
karomban huncut boldogan

nevet
a bűnös képzelet képes
csettintve
semmivé álmodni emlékeimet

a vágy
kétélű kicsorbult kardja
szíveden
nem üthet sebet

tékozolt
évekből építhetnék érted
eredeti
értéktelen instant árnyékéletet

Hangodból
esszenciát párolt az idő
fohászaim
unja, inkább elkerül

időtlen
harcomhoz szívemre pajzsot
sors
kovácsol kegyetlen kéretlenül ,

hozzá múltunk
varázsossá vénült emlékarcát
nyújtva
felém titkos csodafegyverül ..

..néha
mindenféle hősnek képzelem
magam ..
vajon ki nyerné a harcok harcát

Ha megküzdenénk .. én és önmagam...

Megálltam kicsit
hogy végiggondoljam
azóta gyökeret eresztett talpam
s szívem északi felét moha lepte el

Ölelő karjaim
közé
idő hordott fészket otthonosan
s már négy kis évet nevelget féltő gondosan

Számban itt
vannak még ..
már keserédes szavak melyeket
ízlésed szerint alkotott az elme

Hangod selyme
keretre simított
vásznára festve dadog az emlékezet
mint rossz diák ki csak készülgetett

tavaly nyáron
arcon csókolt
a tél s havával szórt be hajszálakat
őszintén ígérte eztán majd gyakrabban látogat

tekintetem utolsó
pillantásod keresi
emlékeim közé tettem utóbb ide valahova
mást nem óhajt látni e szerelmes ostoba

Lassan nemesíti
lelkem köveit
márvánnyá a való idő s minden vonásom kőkemény
csak tábla hiányzik
nyakamból – íme a szoborrá lett ósdi vak remény...

Mélyszántás után
emlékcserép fordult a felszínre újra
hozzátapadt régi rögök miatt
az időtlen időből itt maradt

felszín vak
emléktöredék csupán, egy a némán
heverő többi sok közül
mely a lelki szemét közt elvegyül

De ott
belül édes észrevétlenül a
szerelem szunnyad, s valóságot
álmodik az elme napvilágra szédült

homályos darabja..
Vajon akarja még foltok nélkül
fényben tündökölve látni..
vajon meddig kell a jelre moccanatlan várni..

Várni a mélyben...

Írj

Szerelmes versek