Újra itt az emlékezés ideje. Az idén is búcsúztam egy embertől, aki lélekben közel állt hozzám.

  Beder Rozália, ahogy jómagam ismertem, az Oszi (szül. Józsa) 1935-ben született Háromszéken. Életének 84-ik esztendejében, 2019. június 6-án kísértük utolsó útjára a csíktaplocai temetőbe. Osztályunkat népes csoport képviselte. A búcsú után a temetőkert bejáratánál osztálytársakul még egy kicsit elbeszélgettünk. Ez idő alatt sorba jöttek hajdani tanáraink, ők is csatlakoztak hozzánk. Mintha az Oszink akarta volna így. Igazán megható volt újra együtt lenni. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy nem hagyhatom szó nélkül azt, amit nékünk adott.
  A hajdani csíkszeredai 2-es számú Ipari Líceum magyar tanáraként ismertem meg. Első emlékezetes találkozásom a XI. osztályba való felvételkor volt, amikor határozottan, de mégis kedvesen, rám kérdezett a vizsga előtt, hogy eddig hol tanultam. Aztán a szeptemberi csengő elhozta az első osztályfőnöki órát. Szigorúsága ellenére volt benne valami megmagyarázhatatlan barátságosság. Biztonságot sugárzó egyenes sallangmentes magatartása teljesen lenyűgözött. Egyenes magatartása, hiteles jelleme tisztelet parancsolt úgy a diákok, mint a tanárok körében. Ez a tulajdonsága bátorított arra, hogy vállaljam tetteimet. A magyar nyelv és irodalomórák alatt folytatásokban valóságos magyar és európai kultúrtörténet rajzolódott ki. Nemcsak egyszerűen a tanmenet szerinti leckét kaptuk meg, hanem tarsolyunkba vihettük haza példaképeinket, népünk-nemzetünk szellemi és kulturális értékeit is. Hangsúlyt fektetett arra, hogy büszkék lehessünk elődeinkre. Igyekezett megértetni, tudatosítani bennünk magyarságunk fontosságát. Mesélése, beszédei erősen hatottak ránk. Érzelmileg nagyon megérintettek. Figyelmet fordított a helyesírásra és szép tiszta beszédre.
  Osziként elég volt életéből példákat felhoznia. Igyekezett közösséget kovácsolni az osztályból. Ez sikerült is. A mi osztályunk, ha tanulásba nem is, de viselkedés terén az iskolában is az élen járt. Részben tőle sikerült elsajátítanunk az élethez szükséges boldogulás lehetőségét. Természetesen a humorérzéke sem hagyta cserben, ha megvicceltük, tudta venni a lapot, de a komoly dolgoknál nem ismert tréfát. Így csepegtetett belénk egy kis tartást is. Akadtak diákok, akiknek többet jelentett személyisége, mint osztályfőnök, a második édesanyjuknak tekintették.
  Kultúrtevékenysége igen hatékonyan zajlott. Előszeretettel kínálta a színházjegyeket egy-egy minőségi színdarabra. Meggyőző empatikus jelleme szinte mágnesként vonzotta a diákokat. A színházba járók csapata iskolán belül és kívül is fokozatosan gyarapodott. Hiszen sokan érettségi után is visszajártak jegyet venni tőle. Ezen kívül a romániai magyar folyóiratok lelkes terjesztője volt. Itt többek között gondolok az Igaz Szóra (mostani Látóra) és az Utunkra (a Helikon jogutódjára).
  1985-ben középiskolai tanulmányaink befejeztekor, jelezte, hogy a magyar nyelvű oktatás az új tanévtől megfog szűnni, ezért jó lenne, ha tankönyveinket hazavinnénk, legalább számunkra legyen elérhető.
  1990 után találkozókon szinte tudta sorsunk alakulását. Nyomon követte mindegyikünk életét. A hétköznapok forgatagában bárhol és bármilyen helyen is találkoztunk hagyott időt arra, hogy meghallgasson. Saját életéről is beszámolt. Büszkeség töltötte el gyerekei iránt, és boldogan mesélt unokáiról. Férjéről tisztelettel és szeretettel beszélt. Minket a párkapcsolatban mindig az egymásra figyelésre, egymás megismerésére és a türelemre intett.
  Sokunkkal ő szerettette meg az irodalmat, az olvasást. Volt, amit továbbadnunk gyerekeinknek. Szeretett Oszink köszönjük a diákéveket! Emléke legyen áldott!!!

Borbé Levente, 2019