Kedves osztálytársak!
Beszámoló rólunk és a 25 éves találkozóról

  25 esztendő egy negyedszázad. Be kell ismernünk, hogy rajtunk is fog az idő múlása és nem is akárhogy. Visszapillantva a hajdani diákéletétünkre, egyszerűségében mégis nagyszerű tudott lenni. A kommunista világ mindenféle megpróbáltatásain túl emberek voltunk, akik anélkül, hogy kiejtettünk volna a szánkon bármiféle utalást az együttlét fontosságára, összetartoztunk. Ez az összetartozás adott erőt a hétköznapokra is, amikor elképesztően rémes feladatok elé állítottak bennünket az akkori istentelen rendszer főgazemberei. Nem tudott megtörni sem a politikai manőveres szocialista ideológia, sem a folyton félelemmel átitatott, alattomosan terjedő spekulánsok által előidézett hétköznapok zavara. Így is tudtuk végezni mindennapi tennivalónkat becsülettel, és teljességgel megélni részben általunk irányított sorsunkat.
  Magyarnak éreztük magunkat a szétszabdalt Magyarország kelet-erdélyi részén, ahogy századokkal ezelőtt őseink is megélték. Beder Tibor könyvében (Apadó fájdalom) írja: "A legfőbb erő az anyanyelv volt, ami a társadalmi közösségeket a szétdarabolt országban összekötötte és szerepe rendkívüli módon megnőtt a vallási reformáció után". Reméljük továbbra is megtartjuk az őseinktől kapott gazdag örökséget, amitől színesebbé tudjuk tenni saját hazánkat, Székelyföldet, és büszkék maradunk származásunkra bárhol is legyünk ezen a Földön. Legfőképp tartani fogjuk egymással a kapcsolatot, ahol találkozhatunk a politikai határok nélkül.
  Manapság a taktika más, míg diákként saját bőrünkön éreztük az összetartozás fontosságát, most azzal szembesülünk, hogy azok a bizonyos napok teljesen átalakultak, elveszik tőlünk, ami a legszebb, a közösséget ahová tartozunk (értem itt a munkahelyre, barátokra, s a legfontosabbra: a családra és népünkre). Mindenkinek feladata, hogy egyetlen közösséget se tudjon lerombolni a jelenlegi pénzelbélelt új világ. Próbáljunk időt szakítani egymásra, akárhol is élünk, őrizzük meg magunknak ezt a szép gazdagságot. Rajtunk áll, hogy mennyire fogunk szétmorzsolódni vagy éppen megmaradni. Muszáj időt áldozzunk a szépre, mert ha nem, elvész az egyetlen kapaszkodó, amiért érdemes élni, elvész az igazi szeretet is.
  Nos, egy rövid "csepűrágás" után próbálok belevágni a lényegbe. A 2010-es esztendőben újból megrendezték osztálytársaink, évfolyamtársaink a találkozót, ezúttal a 25 éveset, a volt XII. C. tanulóiból 7-en gyűltünk össze, "mint a gonoszak", ebből a hétből ketten nem tudtak eljönni a mulatérozásra, mert gyászolnak, maradtunk tehát öten. Hát (háttal nem illik mondatot kezdeni, de ilyen esetben mással nem lehetett) a rendezőknek sem volt könnyű dolguk, akik mindent beleadtak, hogy többen legyünk ezen a találkozón, sajnos így sem sikerült. Természetesen ahányan voltunk, jól éreztük magunkat, és annak is örültünk, hogy az osztályfőnökünk is még velünk lehet, reméljük az elkövetkező találkozón is velünk lesz. Haladjunk visszafele az időbe. A 20 éves találkozón 15-ön sikerült összegyűlnünk, a tízéves találkozón pedig, ha jól számoltam 20-an (azon nem voltam jelen) jelentek meg. Úgy néz ki, egyre fogy a társaság. Hátha ez vala a mélypont, s ezután megújult erővel újból növekedni fog a találkozni vágyók létszáma.
  Név szerint felsorolom azt a csapatot, akik jelen voltak az idei találkozón (a hölgyek lánykori nevükön szerepelnek): Bors Kornélia, Gergely Zsófia, Gergely Katalin, Kovács Attila, Máté Árpád, Miklós Lenke, és jómagam - Borbé Levente. Antal Erikával is találkoztunk a délelőtti órákban, amikor Korodi Piroska sírjához igyekeztünk.
  A délutáni órákban zajlott az osztályfőnöki óra, amit egy rövidke fényképeződés és az ezt követő jelenlegi diákok műsora előzött meg. A kis műsor lejárta után osztályfőnökünkkel együtt felballagtunk régi osztályunkba. A falak maradtak a régiek, egyéb, még az ablakot is beleszámítva, ki volt cserélve. A hajdani biológia kabinet helyén most történelem kabinet működik. Körülnézve, szemlélgetve az osztályt eszünkbe jutott néhány kellemes emlék. Az emlékek szárnyán szinte észrevétlenül átcsusszantunk az osztályfőnöki órába. Nem volt szükség a naplóra, mindenki tudta, mikor következik. Ezúttal többet beszéltünk családi állapotunkról, saját egészségünkről és természetesen arról a helyzetről, amelyben nyakig benne vagyunk. Mindannyiunknak az volt a véleménye, hogy egy ilyen világban jó találkozni mindazokkal, akikkel kellemes perceket töltöttünk diákként.
  Fontosak a találkozók, és azok az összejövetelek, amelyek a régi emlékek csodás varázsából születnek, mert sohasem lehet tudni, hogy sikerül-e még találkozni, együtt lenni. Ezért kell megragadni az alkalmat az együttlétre, vagyis mindent meg kell ünnepelni. Csak az ünnepek, az együtt töltött kellemes idők azok, amire szívesen emlékezünk, a többi kifolyik a kezünk közül, akár a markunkban merített hörpintésre váró víz. Jó lenne, ha osztálytársakul minél többen ünnepelnénk öt esztendő múlva. Megéri. Azt a két, vagy sokaknak közülünk négy esztendőbéli diákévet nem veheti el tőlünk senki. Talán egy kicsit megfiatalodunk az újabb együttléttől, és egy kicsit azok lehetünk, akik voltunk.
  Megint Beder Tibor Apadó Fájdalom című könyvéből idéznék néhány sort, amely kötet a székelységről szól. "Megtartó erő volt az egyszerű életmód. Akárcsak az ünnepi szokások, amelyek szebbé, színesebbé tették az életet. A pénz nem volt legfőbb érték, az emberek, amint Apor Péter, torjai nagybirtokos ősi család tagja, a Metamorphosis Transylvaniae című emlékiratában írja (1736), sokat adtak a "becsületre és emberségre".". Kell, hogy legyen időnk a találkozásra, és próbáljuk előteremteni azt a kevéske összeget, ami egy találkozóra elegendő, mert sok minden rajtunk áll, ami a jövőt illeti.
Annak reményében pötyögtem e gondolatokat, hogy a következő találkozón többen leszünk.

Szeretettel gondolok rátok, osztálytársatok:
Levente (Popy)

Köszönet Zsófinak a könyves ötletért.