A negyedikben volt hittanom. A papságról, a papi hivatásról beszélgettünk az órán. Ekkor valaki megkérdezte, hogy én mikor gondoltam magamban hogy pap leszek, vagy egyáltalán miként lettem pap, hogy született meg hivatásom. Mondtam, hogy ez talán mindörökre titok marad, ezt csak a jó Isten tudja pontosan, de van egy érdekes velem történt eset, azt elmondhatom: Vallásos családból származom, szüleim rendszeres templombajárók voltak, erre szoktattak rá bennünket, gyerekeket is, már korán, csecsemő korunkban elvittek szüleink bennünket is a szentmisékre. Éppen jó pásztor vasárnapja volt, amikor édesanyám mint karom ülő kisgyermeket aznap is elvitt a templomba, lelkiatyánk természetesen a papságról, a papi hivatásról prédikált, amikor beszéde közben feltette ezt a kérdést a templomba levő hiveknek, hogy miért ne lehetne községünkből újra pap, miért ne hivhatna az Úr Jézus falunkból újra valakit az ő szolgálatára, például azt a kisfiút, akit ott tart karjaiban édesanyja..., és közben rám mutatott - mesélte el késöbb édesanyám, - és ime, pap lettem, - fejeztem be e rövid történetet. A gyerekek hallgattak, és egy kis csend után megszólalt az egyik értelmes szemű kisfiú: Lelkiatya, ha majd a papi hivatásról fog prédikálni, kérdezze meg a templomba, hogy nem hivhatna-e falunkból is Jézus valakit az ő szolgálatára, például ezt a kisfiút - és mutasson majd rám..., mondanom sem kell, hogy könny szökött a szemembe, látván ennek az angyalszivű kisfiúnak önmagát felkináló szeretetét! - Én azt mondom, hogy az Isten bőséggel ébreszt az emberi szivekben hivatást, csak az a baj, hogy sokszor azok, akiknek ezt észrevenni és ápolni feladatuk lenne, sokszor éppen ők azok, kik ezt a tüzet kioltják, vagy nem őrzik eléggé és a világban gyujtott vagy a lélekben támadt "ellentüzek" kioltják ezt a mennyeit...! Figyelni és őrizni ezen drága ajándékokat, legyen egyik legszebb feladatunk!