Fruzsina 2003 szeptember
január, február, március, április, május, június, július, augusztus (2002 szeptember, október, december

Szeptember 30. (Sűrű napok vannak mögöttem, mozgalmas napok. Szép volt, jó volt, de visszabújni is öröm. Iméles ismerősökkel is találkoztam, lejöttek hozzánk. És egyéb találkozások is történtek. Lassan majd bemásznak a naplóba is az élmények...)

Fruzsina

Mit lehetne itt másként tenni? Nem másként tenni, hanem másként látni, másként gondolni kell. Mégis hosszú szoknyát veszek, egészen bokáig érőt, gondoltam. Elég volt a nadrágból. Ha minden marad a régiben, akkor olyanná leszek, mint az a kicsi, összeaszalódott bolond az utcából, akinek még egy macskája sincs, mert soha életében nem szeretett senkit, soha életében nem vállalt olyan dolgot, amivel törődni kellett volna, nem akart magából adni senkinek, semminek, őrizgette a hozott valamijét, ami százszor többé vált volna, ha meri szórni másokra is. De ő nem merte, és magára maradt. Ő is nadrágban jár, ő még most is, hetvenkét évesen, hatalmas ülepe van a nadrágjának, a szeretetes nővérek szóltak, hogy menjen, ha kell valami. Neki ez kellett, mondták, hogy néni, az nem magának való, de ő vitte a szürke mackónadrágot, azóta is azt hordja. Se kutyája, se macskája, még a másét se tűri. Ilyen öregasszony lett belőle, nem akarok ilyen lenni, egészen bokáig érő szoknyákat vettem, én már csak ezekben akarok járni. Fellebbentette, kamaszos vihogással, hej, te lány, neked nem is csúnya a lábad, így mondta. Nem azt mondta, hogy szép a lábam, csak azt, hogy nem is csúnya… Már megint behorpadt az idő, már megint megcsal az emlékezetem, és minden összekeveredik.

Szeptember 29. (Reggel a koraszülöttekről beszélgettünk. A közfelfogás szerint egész életükben hátrányukra lesz a kezdő állapot. Sajnos, ismerek olyan családokat, ahol az így született gyereket örökké erre figyelmeztetgetve kezelik, nevelik. Mi nagyon szerencsések lehetünk, mert bár mind a négy lányunk 2000 gr alatt jött a világra, fél évre rá már nemcsak súlyt, de minden egyéb lemaradást is behoztak, amivel kevesebbek voltak a normál súllyal született babáktól. Körülbelül addig az ideig viszonyultam úgy hozzájuk, mint koraszülöttekhez, és mániákusan betartottam, követtem minden tanácsot velük kapcsolatban. Azután lassan nem lett szükség rá, és el is felejtődött.

Nem tudom, hogy érdemünk-e, vagy pusztán szerencse, hogy nagyon keveset voltak betegek, Fanni allergiáját leszámítva semmi szokatlan nyavalya nem ragadt rájuk. Amit gondolsz, amit megeszel és iszol, amit belélegzel, az betegít meg. A hozott dolgok pedig adottak. Nos, az utóbbit nem befolyásolhattuk, a belélegzést pedig úgy, hogy megmaradtunk ebben a falusi környezetben, ahol a tönkrement ipar sem szennyezi a levegőt, maximum a szomszédék disznó ólja, és a lakóházból tyúkóllá alázott épület szaga zavarhat bennünket, ami bár néha határozottan kellemetlen tud lenni, de még mindig kevésbé káros, mint a műtrágyagyár kéményéből kiáradó ez meg az...

Az evés a következő. Nos, egyszerű: minél kevesebb celofánba, zacskóba csomagolt dolgot, vagyis gyárból kikerültet. Inni? Eddig iható volt a csapvíz, sajnos az utóbbi évben már nem, de falunk ökokútja segít a dolgon. Azt mondják, régi időkre emlékeztet: napi rendszerességgel járunk vízért, csak kannák helyett colás műanyagba engedve visszük haza. Erre, ezekhez a fizetésekhez, szociális juttatásokhoz képest nagyon drága a palackozott víz, egyszerűen nem telik rá. Az üdítők? Soha sem volt divat nálunk. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az első szem epertől kezdve folyamatosan terem a kert, és bármennyire rossz is egy év, de annyi azért akad, hogy aki csipegetni szeretne, talál – és már nem is kívánja az édes, színes lét. A kevés hús, amit eszünk az is a kerten hízik, nem hormonokkal és ki tudja mivel dúsított táplálékon.

Az is betegít, amit gondol az ember. Hát ne gondoljon rosszat. A normális itthoni légkör kell hozzá, és a versenyből való kiszállás bátorsága. Napi három délutáni foglalkozás is esne Fannira, ha hagynánk. De nem. Már kezdi érteni, hogy jó az, ha nem kell rohanni az ebédet bekapva, vissza az iskolába. Úgy érzem, nem zenei zseni, tehát ha akar, és ideje adja, például majd felnőttként tanul meg zongorázni. Így vagyunk erre, köszönöm, azért mindennek ellenére jól...)

Szeptember 28. (Kukorica. Gyerekkoromban volt részem kapálásban, szedésben – mi úgy mondtuk, hogy törésben... Ha jól emlékszem, a kapálást jobban szerettem (ma jobban szeretném), mint a törést. Soha sem bandában jártunk, hanem vagy apámmal, vagy öreganyámmal. Az első ha megszólalt, csodaszámba ment, a második ha mesélt, nagyon jó volt. Jókat lehetett gondolkodni közben. Jó volt kimenni, aztán haza is az. Nem a régre gondolás szépít – így volt. A törés már túl zajos volt, azt mindig többen összefogva végeztük. Sokkal változatosabb volt, de én mindig is szerettem azt a munkát, ami közben ellegelhet az ember. Borsófejtést, pulóverkötést. Ma máshogy néz ki a kukoricázás. Gép szedi, kocsira, otthon kézzel csak a fölvonóra dobálás maradt. Azt mondják, az idén kukacos a termés. Már ahol termett.)

Szeptember 27. (Idegbajos napok. Túl hosszú ideig tartó begubódzás után kimozdulni soha sem könnyű. Több energia megy el az elindulásra, mint magára a jelenlevésre kell. Azt nem értem, miért nem érzek most megkönnyebbülést, hogy végigcsináltam, nem lógtam meg előle. Az elnök mellett ültünk, jobbról, balról a könyvtáros nő és én. Semmi dolgunk nem volt, olyanok voltunk mint előttünk az ikebana. Kellékek. Utána fogadás volt, ahol minden írással foglalkozó álma lett valóság, a mert FKK igazgatója megkért, szedjem már össze a szövegeimet, és adjam le náluk. Nem vonz a régi dolgok közötti turkálás. Szép idő ígérkezik, fotós vonalon megismert (e-mail) mezőnagymihályi család látogatását várom, egy kicsit idegenvezetősdit játszom majd, ami mindig nagy élmény – nekem. Mert mások szemével látva érzékelem, hogy mivé lettünk, hová süllyedtünk. Adja Isten, hogy legyen, aztán meg adja, hogy ne... Vajon ki mondta ki ránk ezt az átkot, mikor és miért?)

Szeptember 26.

9. Mirjana hallgatott,  a gombócot helyette is éreztem, de az is lehet, az az én gombócom volt. Egy kerítés mögül a nyakunkba hajló mandulafa ága mégis kihozta belőle a szót. Elmesélte az első találkozásunkat. Kertemről, kertjéről mesélt. Ott a mandulafák virágoznak legelőbb. Itt a barack. Szántják a kertet, én ásom a magamét, meséli Mirjana. Lépésről lépésre, lassan halad. Segítenének. Nem kell, mondtam nekik. Gereblyézem a földet, süti a hátamat a nap, húzza a fekete mellény. Virágoznak a barackfák. Estére ők készek, nekem sok munkám lenne még. Másnap vasárnap, Mirjana és én elindulunk. Meglepetés. Kivezetem a határba, ahol még nem járt. Erre dombok is vannak, leszakadozott részek, lösz, szurgyik, lóger, öreg kutak, leomlott szállások a dombokba vájt védelemben. Nem védte meg őket a domb, benőtte a romokat a zöld. Virágban a sanyarikák. A patak környéke néhol még nádas. Neki hegy kell. Nem mondja, tudom. Én is szeretem a hegyeket, de én csak vendég lehetek ott. A vendégemet vezetem, jön utánam. Két özvegyasszony, lassan ballag az éledő határban.  Azután megérkezünk. Az út kanyarodik, jobbra fel. Öreg fák, borostyán, zöld és földszag. Előttünk magaslik a "hegy". Valamikor szállás volt a tövében, lenyestették a földet, és a domb alatt laktak. A ház nincs, csak a falként emelkedő föld maradt meg, az öreg fákkal. Hárs, gesztenye is akad, tavalyi gaz, friss fű. Nagyon közel áll a dombhoz, a meredek miatt Mirjana fölé magaslik. Nem mozdul. Nézem, fent virágban egy barackfa. Ránk sötétedett. Valahol volt egy mandula is, de nem találom. Talán nem is igazán akarom. Mirjana elmesélt valamit, kimesélte a saját fejemből. Hazaértünk közben, elköszöntünk, a lámpa körül muslincák, lepkék jártak táncot, egyforma lázban az is, aki holnap is jön még, és az se lassulóbban, akinek az volt az utolsó tánca, pörkölt szárnnyal hullott le a semmibe, hajamra, vállamra, szemem pilláira csendben, lehunytam vele a napot. Lassan leülepedett az aranyeső bennem is, felitta a föld. Arcon csókolt Mirjana, megrázkódtam, furcsa volt, hideg, mint a halott. De megkell adni neki, jól emlékezik.

*

Az előszobában belebotlottam a kipakolatlan csomagjaimba, kész levesek, pástétomok, sajtok és olcsó szalámik, margarinok kalácsba és kenyérre kenhetők. Mici bácsi ha nyerne a lottón, én se félnék a repüléstől, elmennék inkább Kanadába, de előbb azért Mici bácsival a koalák földjére. Nem lesz ebből semmi, Mici bácsi szerencséjében én nem bízom. A magaméban? De hát a viccben is benne van, hogy ember, segítek én, de legalább vedd meg már azt a szelvényt... Nem tudok játszani.

Szeptember 25. (Elszomorodott az idő. Vidámság a neved, írta Mária. Zsolt pedig azt, hogy gratulál, mert ma Eufrozina napja van, azaz Fruzsina. Keresem körülöttem a vidámságot, de vagy vak lettem rá, vagy most épp nincs is. Julinak kösz az ötletért. Hannára értem.)

Fruzsina

8. Ha nem gondoltam tengerre, Kanadára, visszazökkentem a napi dolgok közé. Eljártam a piacra, szidtam a tejest, mert ismét kecsketejet kevert a tehéntejbe, messziről megérezni a szagát. Svédországból csomagot kaptam, kenyérrecepteket is, magam kezdtem sütni a kenyeret. Fordult a posta, csomag jött ismét, mindenféle magok benne, egzotikus gyümölcsök is, szárítva. Keverjem a kenyérhez, húsz perccel az első dagasztás után. Megpróbáltam, sikerült. Másnap elmentem az Internetalmába, Mici bácsihoz, és írtam a svédországi levelezőtársamnak, aki nem svéd, hanem romániai magyar, erdélyi. Egyszer arról írt, hogy nevezzük inkább egymást egyszerűen európainak, de amióta annyira emlegetik az európaiságot, már azt sem szívesen veszi szájra. Emberek vagyunk, ennyi, zárta le ezt a kérdést, és még hozzátette: földiek. Ha számít ez valahol. Ha egyáltalán számít még. Megírtam neki, hogy a kenyér sikerült, megettük az itteni szomszédasszonyommal, az „ittenivel”, mert nekem már a stocholmi is szomszédnak számít... Mici bácsinak is vittem, tányérra tette a szeletet, megkente baracklekvárral. Kávénak rakott fel vizet, aztán meg a reszketős kezével ügyetlenkedett, hogy lefényképezze a reggelinket, a könyvespolcok alatt ahogy kávézunk, és azt is szerette volna, hogy a számítógépek beleférjenek, de a falak túl közel voltak egymáshoz, túl pici volt a hely, hogy mindent átfogjon egyetlen kattintással. Én is készítettem helyette néhány fotót, felmentem a galériára is, és lefényképeztem fentről Mici bácsit, ahogy ült a polcok tövében, mögötte a függönnyel elválasztott rész, ahol a villanyrezsó, a csészék és a fotóalbum volt. Tele lett a gép, azonnal rákapcsoltam a számítógépre, megírtam Mici bácsi nevében egy levelet, mellékeltem a képeket a boltról. Kapott a stocholmi ismerős, a kölni barát, de elsősorban az Aranyparton Mici bácsi unokája. Még vége sem lett a napnak, telefonált az öreg, hogy zárás után, estére szívesen vár bennünket vissza, hívjam Mirjanát is. Mentünk, estébe olvadva, feketeségbe veszve, az özvegyeket már nem éri át a lámpafény se. Mici bácsi várt bennünket, az asztalon az elmaradhatatlan album, suttogós selyempapírral a képek között, álmait választotta el egymástól a vékony hártya. Asszonyok fotói, régről, szerelemből, mulatságból, vágyból, vagy birtoklásból készítve, elénk terítette minden történetét. Ezerszer mesélt történeteivel együtt ittuk a kávét, régi szokásunk  a kávé is, és már nem adjuk fel. Kapaszkodunk belé, kellék. Mici bácsi térdei már nehezek, Mirjana nézte meg a leveleket, és csak akkor intett le nekünk, a galéria korlátjára dőlve, amikor végre jött Mici bácsinak is a válasz. Aranyló homokon két nyugágyban hevert két fiatal, mögöttük lábasházak látszottak, kiemelkedve magasan a partból, hogy alattuk elférjen az óceán, ha éppen addig van kedve dagadni. A fiúk előtt a nagy víz kékeszöldje, arany csillagok a parton, homokról villant felénk a napfény. Mici bácsi mégis felkapaszkodott a keskeny lépcsőn, szürke szemei vizessége elárulta érzéseit. Mirjanával helyet cseréltünk, már én írtam meg a gyerekeknek, hogy Mici bácsi most is jól van, délelőtt óta nem történt semmi, két könyvet adott el, az itt nem is kevés, és vagy húsz fiatal megfordult a gépek előtt. Megírtatta azt is, hogy Szegeden vett lottószelvényt, de most sem volt telitalálat, de ha egyszer az ő számait húznák ki, nem is félne már a repüléstől. Mirjana rángatta a karomat, menjünk már haza, éjszaka van, Mici bácsi unalmas, nemcsak neki van messze családja, és neki legalább van... Hazafelé eleinte nagy csendben mentünk, egészen a hídig, ahol Mirjana nem bírta tovább, tudtam, éreztem, hogy ismét hurcol valamit, amiről úgy gondolja, ideje elengedni, letenni, keresni egy olyan varázsboltot, ahol becserélhető valami másra. Inkább Juliról kezdtem mesélni neki, mert nem akartam, hogy ő mondja a maga történetét, amit én legalább úgy untam, mint  ő Mici bácsiét. Sóhajtott, már túl jól tudtam szerbül, ezért sikerült a csel. Juli beadta a varázsboltba a főnökét, Hannától pedig cserébe azt kérte, hogy szerezzen neki, ha máshonnét nem, akkor a pult alól egy olyan üveggömböt, amit ha megrázz, aranyeső esik benne egy arcra, és minden kérdésre ott található a válasz. Hanna azt mondta, embereket nem vesz át a bolt, de enged Julinak, ha egyetlen jó tulajdonságát megkeresi a főnökének, mert nem igaz, hogy van olyan ember a földön, akinek egyetlen jó sincs. Ki ez a Juli, kérdezett bele Mirjana a történetbe, belerúgtam volna szívem szerint, de ehelyett azt mondtam, hogy egy ismerős az internetről. És befejeztem a történetet: Julihoz egy reggel becsöngetett a postás, csomagot adott át, amin annyi volt: Varázsbolt. Benne a kért üveggömbbel, amiben aranyeső hullik egy arcra, és a válaszok is meghallatszanak a messzi, elveszettnek hitt múltból. (folyt. köv.)

Szeptember 24. (Kirándulni voltunk. Kosarat cipelő család képe ötlik fel bennem, a „kirándulás” hallatán. De mi nem így. Lóhalálában bedobáltuk a holmit barátunk kocsijába, és indultunk is. Normális kiránduló nem indul el délután fél négykor a hetven kilométernyire lévő cél felé – az olcsóbb lehetőséget kínáló, de településeken áthaladó, lassúbb utat választva az autóút helyett. Tehát a valamennyivel tovább tartó úton, le a hegyre. Mert  a Fruska gora nekünk „lent” van, délen. Megszoktuk, hogy egyedül gyalogolunk, akár fél napig sem találkozunk senkivel, de most nem így volt: a különösen szép nap tette, hogy fél Szerbia ott volt. Amerre mi jártunk, magunk fajták voltak, akik nem azért mentek, hogy a változatosság kedvéréért ne otthon ebédeljenek, és egy pokrócon heverve sörözzenek egész délután, aztán meg indulás előtt fél erdőt letarolják, mintegy bizonyságként, hogy a házuk teraszán túlra merészkedtek. A keskeny utakon elfértünk békével. Jól esett idegenekkel összeköszönni, és vinni magunkban valameddig a tekintetüket. Csak egy baj volt: otthon a nagy sietségben elfelejtettem felvenni a megfelelő lábbelit, és két falun már túlhaladtunk, amikor észrevettem, hogy szobapapucsban vagyok. Nem fordultunk vissza, szerencsére nem szőrtalpú mamusz volt. A dolog lényege most jön: öt teljes évig nem volt normális lábbelim, amiben hegyet járni lehetett volna, de most végre jutott erre is (no, nem valami márkás túrabakancs, csak egy egyszerű tornacipő), én pedig papucsban kínlódtam. Különösen izgalmas volt benne a fennsík heretarlóján átvágni. Az erdő még nem az ősz színeit hozta, fáradtnyár színe volt még.)

Fruzsina

7. Megírtam a fiamnak, hogy furcsa dolgok vannak erre, hogy nem értem már az embereket, de magamat sem, és azt sem tudom, mi értelme van elviselni mindezt. Nem válaszolt semmit. Két hónapig nem is telefonált. Mici bácsi a legjobb gépet engedte át, onnét írtam kétségbeesett leveleimet. Nemcsak a fiamnak már, másoknak is, idegeneknek, akik lassan többek lettek a közelemben élőknél, mert az itteniek ismerték a régi történeteimet, minek hallgatták volna meg újból? Az új történeteimre pedig nem kíváncsi senki, a régiekből kiindulva mindent tudni vélnek. Egyre több időt töltöttem az Internetalmában, hol a könyveket bújtam, hol leveleket olvastam, írtam a válaszokat. Egy reggelre Portugáliából két megabájtnyi tengert kaptam...

*

Tele lettem vele, olyan lettem, mint a víznek az edény, minden zugomba befolyt, és maradt. Szagokat is éreztem, hangokat is hallottam felőle, pedig még légvonalban is több tíz kilométerre volt hozzám, de elég lett egy villanás, hogy elteljek vele, és tudjam, ettől boldogabb már csak akkor leszek, amikor majd visszafelé jövünk, haza, mert síksági ember vagyok, akinek a tenger csak olyan cél lehet, amit elérve gyorsan egy másik célra van szüksége, hogy élni lehessen tovább. A tengerrel, de már emlékezve rá, és nem vágyódással az ismeretlen után. Honnét tudhattam, hogy milyen lesz a tengerparti levegő, milyen lesz a víz hangja, mikor a félreeső sziklákon ülök, és mint giccses lapok, vagy filmbéli részletek, amikor zenei aláfestés helyett a tenger hangja hallatszik.... Jó volt, hogy láthattam, hogy érezhettem, hogy belemerülhettem, hogy a tenger neve megtelet tartalommal, minden porcikám tengerrel lett teli. Hajnalodott, épp csak annyira, hogy már kicsit kék legyen a víz, és ne fekete, mint az éjszaka, ami odáig vitt. (folyt. köv.)

Szeptember 23. (Kinevettem, amikor azt mondta, hogy nem akar zenét, mert túl heves érzelmi vihart kavar benne. Kinevettem, pedig nem kellett volna, mert túl korán volt. Nem voltam még elég öreg hozzá. Részegséghez hasonlatos, vagy inkább attól sokkal rosszabb is lehet az állapot, amit a zene előidéz. Másképpen, vagy nem olyan zenét hallgatni pedig nem is érdemes – akkor már inkább a csend, ha kell, akkor sokáig. Már megfogtam a telefont, hogy felhívom. De kit? Aki csak bennem él? Mindenféle ember lakik bennünk, akiknek semmi köze a valós személyhez, esetleg annyi, hogy élőből lopkodtuk ki a lényeget, megfestettük a saját ízlésünk szerint, felöltöztettük a saját vágyainkkal, és a fordított világ csalóka holdfényét szereztük meg számára, hogy élővé tegyük. De ő nem olyan lett. Másmilyen. Érte néha érdemes meggondolatlannak is lenni. Ki ő? Aki az alkotásra kényszeríti, részegségbe viszi a különben örökké józan embert is.)

Fruzsina

6. Kitavaszodott. Kecskesajtot hozott. Nekünk soha sem volt kecskénk. Nagy a kerted, tarthatnál kecskéket, a mieink megvennék tőled, mondta Mirjana. Legközelebb egy kiskecskével jött be a kapun. Gyanakodnom kellett volna? Ajándékba hozta. Mosolygott, a mosolya mögött nem volt semmi. Megfejthetetlen a mosolyuk. A házuk előtt nincsen kapu, az udvarukba belátok, de a gondolataikat hiába próbálom kitalálni. Madzaggal vezette a kecskét, bekötötte a műhelybe. Levettem a falról a csákányt, ahhoz a kampóhoz kötötte. Öregapám kubikos csákánya volt. Egy régi bográcsban és egy vödörben raktam elé enni, inni. Nappal a kertben tartsd, mondta Mirjana, és örült, hogy elfogadtam. Nyugtalanul aludtam. Mindig megálmodom a bajt. Reggelre a kecske kampón függött, belegabalyodva a rádőlt szerszámtartóba. A villa ága épp a nyakánál szúrta át. Hisztériás sikoltozásom felverte a környéket. Mirjana keze a kezemen, smiri se, mondta és mosolygott. Megvárta, hogy a gyógyszer elaltasson. (folyt. köv.)

Szeptember 22. (Szedegetem a diót, ami az idén először termő fáról lehullik, mert ha nem sietek, jönnek azok, akik nem restellik átlépni a kerítést, és elvinni még azt a néhány maroknyi termést is. Utcaszerte fürtökben lógnak a fákról, ketten verik, rázzák, a többiek pedig felkapkodják, és mennek a következő fa alá. A gazda pedig söpörheti utánuk a járdát, az marad neki.)

Fruzsina

5. Az apád gyakran részeg volt. Nem törődött velem. Az anyja neki adott igazat, örökké közöttünk volt, éjjelente lapult az ajtónk előtt, leselkedett a függönyök mögül, szívta a véremet. Veszekedtünk, apádról leszaggattam az inget. Megmarkoltam a két szárnyát, hullottak a gombok. Megvert, az anyja nevetését hallottam közben. A széthasított ing ott hevert a virágok között. A kölcsönöket befagyasztották, a lakások kiutalása akadozott. Hiába voltunk sorban a listán, az igazgató magának tartalékolta, nem tehettünk semmit. Bementem hozzá, azt hittem lesz foganatja. Legalább kettőnk között mondta volna meg az igazat, hogy nem szabadulunk mi onnét. Éjjel már akkor is nemet mondtam, ha én is akartam volna. Mitől lett volna így testvéred? És ha most az is elment volna Kanadába?

*

Ősszel szültelek. Hatalmas kosarakban cipeltem a körtét, szedtem a lehullott mogyorót, elhordják az állatok, nem hagyhattam kint. Hajlongtam, éreztem, hogy fáj a hasam, megkeményedik, összehúzódások jönnek, kaparászol belül. Nekidőltem a félfának, két tenyeremmel tartanom kellett, úgy éreztem, kiszakad az egész belsőm.

*

Egy e-mail az Internetalmában végre nekem jött! Nem hívtak, csak képeket vártak tőlem. Képeket a fiam egykori otthonáról, a kertről, a sarki boltos üzletéről. A menyem kérte, akit még nem is láttam. A létra legmagasabb fokáról kínlódtam, hogy minnél többet fogjak be a környezetemből. Lefényképeztem a házat, a kertben a diófa helyét, a budi félig kidőlt oldalát, a tapasztóvödröt, a tört nyelű meszelőt. Felmásztam végül a padlásra is, kiborítottam a fiam játékait, villogott a fény, mintha élni akart volna az, amit egy pillanatra megvilágított. Elvakítva is tudtam, hogy ott vagyok a kupacban, és a kép megőriz. Meglát a fiam. Ha akar még látni egyáltalán. Mirjanának megmutattam a kész képeket, de azonnal tudtam, hogy inkább nem kellett volna. Nekik nincsenek ilyen emlékeik. Néha unom az örökös tapintatot, kiabálni szeretnék vele, megtépni, felpofozni, belerúgni és gyötörni sírásig. Nem tudom az okát, talány, hogy miért van ez bennem. Sorsomat viszi pedig, tükröm nekem... (folyt. köv.)

Szeptember 21. (Szép, hosszú sorban várnak majd az emberek a vízumra. De majd elmúlik ez is, kivárjuk. Megértünk már ilyen-olyan korlátozásokat, kötelező letétet, egyebet. A kofák biztosan feltalálják magukat, rugalmasan alkalmazkodnak az új körülményekhez. Megy az élet tovább. Hova is?)

Fruzsina

4. A kapu közönnyel nyílik, otthon semmi sem változott, ez a forduló gyors volt, az előszobában lerakom a csomagokat. Adok, veszek, holnapig elvagyok valahogy. Itt megveszik a szalámit, a sajtot, a készleveseket, ott pedig van egy biztos helyem, ahol semmi mást sem várnak tőlem, csak vajdasági pálinkát. A bombázás után egy darabig nem kellett, mert hogy itt minden fertőzött, a gyümölcsösök is, a gyümölcs mérgezett. Nem haltunk rakásra, pedig elfogyott az összes kilencvenkilences pálinka, a legrosszabb keverék is, így lassan visszaszoktak hozzám, vihettem megint. A postaláda üres, mindig is az, de a megszokás kinyittatja velem.

*

Nem imádkozom. Rövid ahhoz a nap, és kevés az éjjel hozzá. A fiamra gondolok, vele beszélgetek inkább. Isten, ha van, akkor bennem is van, és akkor a fiamban is van. Nincs is semmi gond ezzel, aki ide, ebbe rakott minket, megértheti, hogy már nem tudok térdelni, mert ha én kérek egyszer, akkor majd felállok és kiáltozom. De úgyis mindegy, mert ha bennem nem hallja meg, akkor kívülem sem senki. Elalvás előtt a fiammal beszélgetek, magamban csak, túl drága a telefon, és sokkal kevesebb értelme lenne. Lassan elmondódik az egész élet így, talán érthetőbbé válik a sok körüljárástól. A napom is letisztul, mélyre ivódik,  mint az aranyeső cseppjei. (folyt. köv.)

Szeptember 20. (Nem történik semmi különös, semmi említésre érdemes. Mennek a napok a maguk rendje szerint, még jó, hogy csak ritkán fog el az érzet, hogy ilyen lehet egy aknamezőn. Óvatosan, kerülgetve a veszélyes helyeket. Aztán meg beleununk, és két lábbal dobbantva ugrunk a közepébe.)

Fruzsina

3. A vámos közönnyel túr, egyre mélyebben a csomagok között. A szerelem pedig messze marad, csak nyűglődés, napi kínok újra. A konok vámos nem hiányzott. Furmintot ittak esténként, Dombóvárnál pedig már azt sem tudta, milyen volt a hangja. A vámos túl sokat kér. Minden kérés több, mint elviselhető, mint ami még jó szívvel felajánlható.  Ha fizet, elmehet végre. Mindig ez a vége.

*

Hídtestek vagyunk. A keze helyesel. Ég és föld között madarak, mi csak ott és itt között. Örökölt otthonok és ideiglenes ország között. Burkoltan élünk, burkolt mondatokban fejezzük ki magunkat. Pecsét csattogására riadok. Kéretik a képnél kinyitni! Itt mind bűnösök vagyunk. Nehéz elrugaszkodni a barna földtől, sárrá vált élettől. Álmomban elnéztem a nyírfánk madarait: verebek, vörösbegyek, cinegék lepték el. Szerelmeskedtek egymás körül, hintáztatták magukat a vékony, lelógó ágakon. Madár szerettem volna lenni, ringva csipegetni a nyírfa őszről maradt magvait, felszállni a magasba, ha arra lenne kedvem. Elmenni valahova. De nem lehetek madárrá, itt kell járnom, lépésről lépésre a földön, és felelni a kérdésekre. Miért kellene épp nekem mindenre tudni a választ? Lengnek a madarak. Valaki biztosan küldi őket, bele az álmom közepébe, nappal aztán semmi mással nem foglalkozom, csak keresem a megfejtéseket. (folyt. köv.)

Szeptember 19. (Az utóbbi napok témája - levelekben és a kávé mellett is -, hogy a városi ember sokkal pesszimistább tud lenni, mint a faluban élő. Most megpróbálom a falusi élet hátrányait előnynek érezve végigvinni a napot. Még jó, hogy ugyanaz a dolog képes hol előnynek feltűntetni magát, hol nyűgként lóg rajtam. Mint mindig, most is a fejből indul minden... Szén behordása, kert gazolása a mai menü. Az elsőben az a jó, hogy van mivel várni a telet, az utóbbi meg kikapcsol legalább. Amit tavasszal elültettem, hulladékként megy a komposztba. Mi is. Na és? )

Fruzsina

2. Mi az oka ennek a hullámzásnak? Néha jön a kedv, könnyen gördül a mondat, csak színek kellenek még, csak ecset, azután már játék az egész, épp mint a szerelemben. Kívánt test, hozzá az óhaj. Igen! Az óhaj a titok! A határőr az arcomba néz, látszik rólam, hogy már nem izgat, amerikázonak csak, túlleszünk egyszer ezen is. Megkívánni, és lapulni, úgy tenni, mint aki elfelejtette, hogy mit is… Azután lecsapni. Óvatosan, érzéssel. A senkiföldjén vagyunk, lassan halad előre a sor.

*

Kibuggyanó keblekkel illegeti magát a hölgy, kiszállítják a kocsijából, kiköpött Claudia, ezüst műkörmökkel tépdesi a szőrmekabátot. Ismét beül, félrehajt a kocsival. Neki mára annyi. Az autóbusz utasait ki-be küldözgetik, villámzárak hangja hallatszik csak, zacskók zörögnek.

*

Lesni a sarok mögött, lecsapni, ha jön, lecsapni rá. Mint ahogy gyengeszárnyú lepkét fog a gyerek. Már tudja, hogyan kell. Mert először durva tenyérrel maszatolta el a lepketestet, összetört szárnyak, csutakos paca lett, undorító csomó, egy-két lüktetés, és vége. Másodszor már finoman, mint a gondolatokat, homorú tenyérrel befogni, nem elpusztító mozdulattal. Határozottan. Néha sikerül. (folyt. köv.)

Szeptember 18. (Az eddigiekből lejöhetett, hogy nem vagyok oda a közszereplésért, de egy hét múlva nem kerülhetem ki. Ami kikerülhetetlen, azzal viszont nem is akarok foglalkozni, eljön az idő, megyek, elmúlik, itthon aztán örülhetek neki, hogy túl vagyok rajta, nem haltam bele, sőt még elégedett is lehetek, hogy megfeleltem bizonyos elvárásoknak. A tegnap említett álmos dolog most is működött: egész éjjel szövegeket olvastam hol rengeteg, hol csak néhány ember előtt.)

Fruzsina

1. Hiába kapaszkodom belé a szememmel, ragadnám meg, húznám magamba, vonnám körül húsommal, zárnám be zörgős csontjaim közé, hiába. Ellenemre változik meg a táj, a zene moraj lesz, a világos színek feketéig komorulnak. Minden befeketedik. Becsukom a spalettákat, akkor is látom, fejemre húzom a takarót, akkor is hallom. Előbb csak egy-egy ház, azután több, majd az egész utca másul, végül az egész falu idegen lesz. Ha hangosabban szólok, ugat rám a saját kutyám. Lépésről lépésre változik meg a táj, változtat meg engem is.

*

A várakozás kiszolgáltatottságában megkeresem a kezét. Az ablakon túl ideges utasok, pökhendi vámosok, januári hideg és fekete hó. A táskában halom papír, kérvények másolatai, címek, biztos tippek, visszautasító levelek semmitmondó, udvarias sorai. Vagyunk, ez rá a bizonyíték. Ha fiatalabb lennék, és szép, boldogan elvenne valaki, kaptam egy telefonszámot, érdeklődjek, de így kevés az esély. Kinek kell egy kimerült hatvan éves? A keze hideg, ideges, száraz, de visszaszorít. (folyt.köv.)

Szeptember 17. (Dehogy mesélem el az álmomat, csak annyit akarok vele kapcsolatban írni, hogy itt is kiderül, jól vagyunk kitalálva. Amivel ébren nem hajlandó foglalkozni az ember, elmenekül, hárítja, az az álmában utat talál hozzá. És a külön kitolás, hogy bezzeg, arra az álmára visszaemlékezik! Van úgy, hogy ébren magamat győzködöm valamiről, erővel úgy akarom hinni, ahogy szeretném, hogy legyen. Éjjel pedig szépen, tisztán áll előttem, valóságosnál élesebb megvilágításban az ellenkezője.

Egyszer-volt emberek, akik észrevétlen, vagy nagyon is akarva estek ki az életemből, álmomban megjelennek, én pedig szájtátva nézem, mint a tőlem függetlenül játszódó filmet, hogy mit lépek, hogyan viselkedek, mit érzek velük kapcsolatban. Ma hajnalra is így volt. Rossz vége lett volna az álomjátéknak, szembesülni kényszeritett volna, de már az ébredezés határán lehettem, mert arra gondoltam közben, hogy hiszen ez csak álom, én inkább felébrednék belőle... Kényelmetlen, kellemetlen ébredés volt, nem úsztam meg semmit sem vele, csak behunytam az álomra a szememet. Meglógtam előle.)

Szeptember 16. (Elkészült egy hosszabb Fruzsina-részlet, amibe szépen beleillett BDK Internetalmája is. Most jöttem rá, épp ez hiányzott, egy biztos hely. És az idős hölgy közelébe egy idős férfi. Az Internetalma egy felújított könyvesbolt neve lett, aminek gazdája csak a maga korával nem akar haladni - nem a lassú leépülésre szavazott, hanem a tevékeny öregségre -, de az új idők új kellékét, a számítógépet és az internetet magától értetődően építi be könyvesboltja világába. Rugalmas viszonyulása, szellemi aktivitása segíti abban, hogy létrejöjjön az az egyensúly, ami a dolgok normális menetéhez kell. Aki betér hozzá, természetesnek veszi, hogy a legújabb könyvek mellett ott van a Tolnai Világlapja is, és ha néhány lépcsőn felmegy, a galéria számítógépsora lehetőséget kínál kilépni messzebb. Messzebb, de azért teljesen nem lehet elszállni, mert kimenet kénytelen visszatérni Mici bácsi másféle életet is ismert magánvilágába, könyvesboltjának otthonos hangulatú biztonságába. Ennek köszönve egyre több idős ember ismerte meg a böngészés örömét, és a fiatalok is meg-meg álltak a tetszetős kiadványok előtt. A Gyűrűk urát pedig még a régiek is olvasták, leültek az asztalhoz megvitatni, hogy mit olvasnak ki most a fiatalok, és mi az, amit régebben találtak benne. Mici bácsi pedig észrevétlen rakja eléjük a kávét, vagy az ásványvizet. Idealizált hely? Ugyan... van ilyen, csak az irónia, a cinizmus, az arrogancia nem hagyja észrevenni. Nem ésszel kell, szívvel tessék keresni.)

Szeptember 15.  (Alig néhány méterrel arrébb térünk le az útról, alig hagyjuk el a szokásos ösvényt, és mégis teljesen más tájba csöppenünk. A fagyöngyökkel megrakott fát is így találtuk meg, a pici tavat a dombok között is így, és számtalan más, új élmény így ért bennünket, akkor, amikor mertünk változtatni.

Több tíz kutya csatangolt láncban, a vasúti töltés bozótos tövében, a kiskert szélén, közelebb érve láttam, hogy csapás, számukra szokásos útvonal. Középméretűek, nincs kiugróan nagy kutya, sem elhanyagolhatóan kicsi közöttük. Egyenkutyák sorjáznak a házak és az akácos között, felettük a vasút, eldübörög a vonat, nézem az üres ablakokat, sehol egy utas, biztosan lebukhattak, amikor a falu fölé értek, hogy ne lássanak le ránk, vagy ne lássák őket. 

Csomagoltunk a kölcsöntáskába és apám rukszákjába, indultunk a tengerre. Örültem, amikor a vajdasági szerző írásában felfedeztem ezt a kifejezést, hogy "rukszák", azóta senki sem mondta, szagok csaptak ki a szövegből, mint apám rukszákjából, anno, cementtel keveredett füstölt szalonna avas szaga, gyümölcsös csokoládé, tengerparti kövek, szardínia, képek, prospektusok, háziszappan, katonazokni, régi újságok. Ez a reggel nem hagy elmenekülni, jön a tenger, a rukszák, a kutyák, és ami jöhet még, majd kiderül…)

Szeptember 14. Az alábbi történettel Falus Juli ajándékozott meg, és most engedélyével megosztom Veletek is.

„Hanna néni egy gyermeklelkű, hetvenhét éves pszichológus. Valamikor 98 táján egy gyermekdráma-kiképző csoportot szervezett, amire jelentkeztem. Őt akkor még nem ismertem, kérte: nézzük meg egymást, tudunk-e majd együtt dolgozni. Felhívott a lakására.

Pesten, a Margit híd mellett lakott. Amikor a ház kapuján beléptem és körbenéztem, hihetetlen ismerős érzés kerített hatalmába. Régi bérház volt, patinás vaskorlát, kanyargós lépcsőház és megdöbbentő tisztaság. Hangulata eszembe jutatta a régi anyumat, aput, nagyimat, első barátnőmet, vagyis a múltamat. Hanna a második emeleten lakott. A csöngetésre vékonyka hang válaszolt: jövök már, Julcsikám, jövök már! Ez a hang pont úgy szólt, mint amikor valaki a régi ismerését fogadja, mondjuk minden szerdán a kártyapartira. Mi addig sohasem találkoztunk. Amikor szembeállt velem és illedelmesen kezet fogtunk, le kellett hajolnom hozzá.

Hannácska picike, törékeny, ragyogó szemű nõ, aki a tökéletes sminkben, pompás lila kosztümjében olyan volt nekem akkor, mint egy jóságos nagynéni, akiről réges rég elfelejtkezett már a család, s akihez most évek múlva megérkezik a kedves rokon pletyózni. A rokon én voltam, nagy büszkeségemre. A szobában hatalmas fotelek, réges-régi lámpák, a könyvespolc roskadásig megpakolva és a kis asztalon igazi fehér horgolt terítő volt. A lakás illatozott és valamelyik szobában kristálytisztán Mozart muzsika szólt. Na, mesélj, kezdte Hanna, aztán majd én jövök...!

Az első alkalommal egy órát lehettem nála. Azt a boldogságos érzést, amit a találkozás után éreztem, sokáig nem tudtam mihez hasonlítani. Később úgy fogalmaztam meg, hogy önmagamat láttam benne viszont harminc év múlva. A csoporton hamarosan fél szavakból értettük egymást. Először megdöbbentünk, később mosolyogtunk, még később már tudomást sem vettünk a hasonlóságainkról. Ez vonatkozott munkára, gyerekekre, férjhezmenetelre, apa-imádatra, sminkelésre, lila kosztümözésre egyaránt. Talán a második alkalommal felfedeztük, csoporttársa volt apámnak az egyetemen. Teljes természetességgel bólintottunk, amikor ez is kiderült.

Jött egy játék. Varázsbolt volt a neve. Hanna volt a boltos, akitől mindenféle érzéseket, tárgyakat lehetett venni, ami hiányzik kinek-kinek az életéből, valamint letenni azt, amitől szeretne megszabadulni. Az én ott hagyott "letenni valóm" az akkor nagyon utált főnöknőm volt. Hanna hümmögött, hogy embereket nem szokott tárolni, meg mondjak azért valami jót is róla, hátha valakinek éppen ilyen kell majd, meg ha a pincébe rakja, akkor az ott lévőkkel milyen társaságban lesz, összeverekszik-e néhány ott lévő rossz anyukával, vagy sem, de végül is elfogadta. És megkérdezte: mit kérek én ezért a nőért cserébe. Én egy varázsgömböt kértem, amit ha megrázok: aranyeső hull benne és van benne egy fej, ami beszél és úgy szól hozzám, mintha apum lenne, és olyanokat mond, amiktől én majd mindig tudom, hogy merre kell indulnom és mi a jó megoldás és a válasz az életben. Hanna hosszas gondolkodás után egy piros teniszlabdát adott, mondván: szorongassam azt üveggömb helyett, hátha történik csoda. A nap végén visszakérte. Nagyon haragudtam rá, pedig olyan gusztustalan ronda szivacslabda volt, amilyet keveset látni.

Nagy tél volt abban az évben. Jeges, csúszós utak, szinte négykézláb lehetett csak utcára menni. Karácsony előtt csöngetett a postás. Csomagot hozott. Nézem, kérdezem: ki küldte? Azt mondja, az van ráírva: Varázsbolt. Hanna egy borzalmas hideg napon elment és megkereste nekem a varázsgömbömet. Aranyeső hullik benne és egy fej néz rám. Ha akarom, felfordítom, megrázom és figyelek... igen, mintha valaki szólna. Csak annyit mond: kicsim, sosem vagy egyedül! Én itt vagyok veled. Hanna néni újra elhozta aput. Vagy apu küldte nekem őt? Most itt előttem ez az üveggömb. Majd egyszer megmutatom neked is.”

Szeptember 13. (Esik, esik, esik, továbbra is. Fanni tűzoltó akar lenni, elment a szomszéddal. Egy olyan lábbelit kért, aminek nem árt a víz. Látta rajtam, hogy nem szívesen engedem el, mert a megfázás bujkál benne, és mert hosszú falunk ellenkező végébe kell, hogy gyalogoljanak a szakadó esőben. Gyalogló gombák módjára tűntek el a sarkon, a szomszédnak is kerítettem egy esernyőt, mert nincs neki. Vászoncipője csurom víz volt, azon már nem segíthettem. Tegnap meglepetésben volt részem, betoppant egy ismerős Németországból, akivel tulajdonképpen fél éve még egy levelet sem váltottunk, és előtte is csak kettőt, hármat. Szép meglepetés volt, és egy jó óra kellemes beszélgetés.)

Fruzsina

Néha a délutáni alvással próbálkozom, álmodni akarok. Aki nincs benne, úgy sem hiszi el, hogy már fekve sem, de ülve sem jó. Fekve fulladás, ülve szédülés. Ha már megszunnyadva kap el a rosszullét, rémes álmok jönnek vele. Egy nyugodt, délutáni órácskáért könyörögtem. Sok idő az már nekem. Felvakkant egy kutya az ablak előtt, felébredek. Erősebb hangon kapcsol a hűtő - már az is a végét járja -, felriadok. Beáll a szomszédba a traktor, kizavar az álomból végleg. Duzzogok, dohogok, csontom is csikorog, ahogy félredobom a takarót, és felülök az ágyon, de ha túl hírtelen a mozdulat, akkor néhány percig fekete fátyol borul rám. Némi előleg a halálból. Olvastam, hogy vannak emberek, akik csak az erdő szabadságát ismerik, és ha netán egyikük a civilizáció börtönébe kerül, másnap reggelre meghal. Annyira nem számít élni? Mit akartam ezzel mondani, nem tudom, felejtek, a mondat elejére sem emlékszem néha. Felborult valamiféle egyensúly. Az orvos azt mondta, nem vagyok még annyira meszes, hogy ez elfogadható legyen, inkább arról van szó, hogy egyre kevésbé érdekelnek a dolgok. Elveszti fontosságát az, ami tegnap még számított. Gondolatkígyók tekeregnek bennem szabadon, hagyom őket, a csomókat nem bogozom...

Egy perc nyugta sincs az embernek, pedig a gyerekkorból annak ígéretével jöttem. Az öregek szépen becsukták az ajtót, légy se zümmögött akkor: ilyen délutánt reméltem az öregségnek. Nincs sehol. A kocsiajtók csapódására ébredtem. Húzott vissza az álom, én is belékapaszkodtam volna. Dobár dánoztak, meg azt is mondták, hogy hválá Bogu, sztigli szmo. Ezerszer elképzeltem, hogy egy reggelre új szomszédaim lesznek, akik úgy szólnak majd, hogy dobár dán, és meghívnak, ha szlavájuk lesz, és elvárják, hogy én is meghívjam őket a névnapomon.

Nem bírom, ahogy a kocsi ajtóját csapkodják, de ha szólok, kinevetnek, és boldogan csapkodják tovább. Mit pakolászhatnak ilyen sokáig? Nézzem meg? Felállnék, de hirtelen nem lehet. A fokhagyma az oka. Leveri a vérnyomást. Hiába mondja az orvos, hogy csak szabályozza, amikor már a szagától is kifekszem. Nem bírtam ki, hogy ne egyek a húsból se. Mirjana hozott egy szelet kecskesültet, fokhagyma is volt benne. Tudom, hogy tudja, hogy nem ehetek fokhagymát. Apró szemei szűkre húzódva figyeltek. Valaki gombostűket etetett a kutyájukkal, nem én voltam, esküszöm. Szerettem a hangját, arra ritkán ébredtem fel, és ha mégis, jó volt hallgatni. Tompa buffanásokhoz hasonlított, ahogy a feketemély éjszakában egyedül vakogott, az egész falu csendjét megtörve. Nem is törte a csendet, mert utána nem lett csörömpölős az éjszaka, inkább bársonypuha álomba aludtam vele. Biztonságot hagyott bennem a hangja, szívdobogás emlékeit idézte, ahogy lassan, egyre lassabban ugatott. Egyet-egyet, mint aki távolodik. Én távolodtam benne. Mirjana rám gyanakszik, én meg hallgatok. Nem akarom, hogy megtudja, szerettem azt a kutyát, és nekem talán jobban hiányzik, mint bármi elvesztése a közelmúltból. Idegentől ne fogadj el semmit, tanították velem. Valaki biztosan frissen sült húsba nyomkodta a tűket, a kutya nem gyanakodott. Nem akarok szeretni senkit. Érthetetlen. Épp az zavart, hogy nem nézett idegennek, csak nyalta a kezemet, bökdösött az orrával, beleszuszogott az arcomba, utána egész nap éreztem a kutyaszagot, órákig feküdtem a kádban, keféltem magamról a bőrt, mostam a ruháimat, a fürdővízbe tapostam, hogy leázzon róluk a kutyaszőr. Fonnyadt, zörgős bőröm megduzzadt a víztől, kifehéredett végül. Szaglásztam magamat. Nem is kutyaszag volt az rajtam, inkább az öregségé. Szeretet és gyűlölet egy szívben van. Hazugságon kapom magamat, azt mondom, nem félek, közben meg másra sem gondolok, csak arra, hogy meghalunk. Mosolygok, Mirjana szűk szemiből vissza, magamra. Melyikünk fél itt jobban? Bár tudnám, hogy ő, de ez egyáltalán nem biztos.

Szeptember 12. (Esik. Szürke minden. A kert felpuhult, félútról visszafordultam. Nem volt semmi dolog, ilyen időben nem is lehet, csak a megszokás vitt volna a fák alá. Kenyeret sütöttünk, a lányok nagy örömére sikerült. Szerintem nem is annyira, de nem ábrándítottam ki őket. Honnét tudnák, hogy milyen volt az igazi kenyér? Igen, így beszél az, aki kezd túl lépni a vonalon. „Az én időmben”, „régen”... Kenyérillatban úszott a környék, és a kézben súlya volt a szeletnek. Ez fontos. Mert ebben a faluban csak felfújt, hófehér, azonnal morzsálódó, illattalan kenyeret árulnak. Most csak búzacsírát raktam bele, meg a liszt sem épp kenyérnek való volt, de a kezdet bíztató. Had jöjjek a múlttal ismét: öreganyám azt mondogatta, a napban legfontosabb, hogy jó kenyérrel induljon. Egyszer hajnali álmosságomban beleittam a sós vízbe, amikor a dagasztáskor ott csellengtem körülötte. Keserű volt, de megértettem, máig tartón, hogy nem szabad csak úgy beleinni a féligpohárba, akkor sem, ha úgy vélem, tiszta víz van benne.  Csak a magam által kiöntöttet ihatom...)

Szeptember 11. (Akik nem elejétől olvassák, talán nem is tudják, hogy ez az egész nem a napi jajok lerakóhelyének indult. Győztem is egy ideig szusszal, azután kifulladtam – Fruzsina, az özvegy kissé elfelejtődött. Ma reggel összejött, ennyi, íme. Akit érdekel, megtalálja tavaly szeptembertől januárig, és azután is, bár már rendszertelenül, itt-ott... Bocs, kicsit hosszú, de nem akarom felszabdalni.)

Fruzsina

Mikor lesz már vége? Éjszaka gyakran hívnak telefonon. Te kurva, lepi a gaz az urad sírját! Valahol lepi. Valaki tudja, hogy nem jó helyre járok. Igazuk van. Könyörgött, hagyják élni. Mikor jön már belőlem megbocsátás? Nem birok tovább aludni. Visszaálmodom a kezdetet. Ülök a bálban, a falusiak között, mások mulatnak, én csak ülök a sarokban, lesem az ajtót, hogy hátha jön valaki, aki kiszabadít közülük. Minden lány férjhez akart menni, akkor még az volt a rendje. Engem választott. Táncoltunk, ügyetlenkedtünk, ő sem tudott, nekem sem ment. Bemutatott az anyjának. Faluban minek az ilyesmi, mindenki tudja, hogy ki a másik. Később kiderült, éppen ők ajánlottak a fiuknak, mert ideje volt a nősülésnek, és engem kezelhetőnek gondoltak. Hozzámentem. Az öregekkel egy házban laktunk. Soha sem bújhattam el előlük, beitták magukat a bőröm alá. Két évre rá hirtelen, egyiket a másik után elvitte a rák, ápoltam őket, amíg a fiúk meztelenkedő pincérnők bugyijába dugdosta a keresetét. Kocsit lehetett venni, kölcsönre. Engedélye sem volt, vett egy Yugo 45 -öst. Egyszer összevertem a kocsit, mert hajnalig sem jött haza, és az egyik „jóakaróm” telefonált, hogy a romániai pincérnőkkel zárkódott be a kocsmába. Másnap ő vert össze engem, három napig a kórházban tartottak, azután a saját felelőségemre hazajöttem. Darabig békével voltunk. Kezdődtek a sorozások.

*

A házasságom csak papíron volt az. Csak a gyerek miatt, mondogattuk, ha néha megpróbáltunk viselkedni. De az egyetlen fiunkat ez hidegen hagyta. Gyűlöllek benneteket, sziszegte, amikor ránk nyitott. Akkor már hat éve nem volt közöttünk semmi. Azon a napon kilenc ismerőst vittek el, az uram pedig kivételesen józan volt. Nem is tudom, hogyan történhetett. Mocskos és undorító, állapítottam meg naponta, ahányszor csak láttam, vagy eszembe jutott. A konyhai sezlonon dőltünk el, úgy ügyetlenkedve, mint valamikor kezdő korunkban. Akkor nyitott ránk a fiunk, köpött egyet felénk, és utána megint nem jelentkezett három napig. Hónapokig ivott. De az apja is zavarba jött, magára rángatta a ruháit, elrohant, és azontúl még durvább volt velem, mint előtte. Én pedig igyekeztem még jobban gyűlölni. Néha azt kívántam, bárcsak őt vinnék el mások helyett. Bűntudat és gyűlölet között őrlődtem. Az én háborúm ez volt. Kinek mondtam volna el?

*

Hat évig nem feküdtem le senkivel. J. sem kellett, bár a pletykákban már elkönyvelt volt a kettőnk ügye. A megbocsátást is kiéreztem, ha néha szemembe merte mondani valamelyik lepcses szájú ismerős. Mindenki ismerős ebben a faluban. Mindenki tudta, hogy a férjem alkoholista, hogy az én keresetemből élünk, hogy az enyémet is elissza, ha ellopja tőlem. Ott volt nekem J., igazából az sem a teste miatt volt, csak úgy, hogy legyen valakim, akinek kibeszélhetem magamat. J. - nek sem a testi kapcsolat hiányzott, a béna anyját ápolta, és csak az volt fontos, hogy valahol nyugta legyen.

*

Egy házasság olyan, amilyen. Ki tudná kintről, hogy milyen, amikor még a két érintett sem biztos semmiben. J. - nek telefonáltam, hogy vége, mégis csak elválok. A előzmény az volt, hogy az uram részegen összevert mindent, amit ért, kidobálta a cserepes virágaimat is. Sokáig szipogtam a telefonban, J. azt ajánlotta, hogy menjek át, de azt nem akartam, inkább abbahagytam a sírást. Még rakodtam, hordtam ki a törmeléket, amikor zörögtek a kapun. Nem volt értelme halogatni, kinyitottam. Ha nem lett volna holtrészeg, ha nem gyűlöltem volna annyira a virágaim miatt, ha nem úgy lett volna minden, ahogy volt…. akkor talán húzom az időt, és elmenekülhet a kerten keresztül, százszor megbeszélték a többiekkel, hogy hol van az a hely, ahol néhány napig meghúzhatja magát, aki nem akar elmenni. A két rendőr cibálta ki az ágyból. Nem érdekelte őket az állapota, ahová viszik, ott majd lesz ideje kijózanodni, mondták, és szóba sem jöhetett a halasztás. Kétszer is hányt, mire elindultak vele. Remélem, hogy egyetlen percre sem józanodott ki. Azt mondták, kábítószerezték őket. Bár úgy lett volna. Már mindegy, hogyan kívánom, vagy hogyan vélekedek róla.

* 

Csak a fiunk miatt, mondogattam gyakran, ha a közös életünk került szóba, de talán nem ez volt a teljes igazság. Neki is volt valakije, nekem is. Minek csináltunk volna ügyet egymás magánéletéből? A háború azonban mindent megváltoztatott. A férjem barátnője, a szőke pincérnő szó nélkül elutazott, az elvált férjével kibékült, és hozzá költözött Svájcba. Nekem is csak időtöltés volt J. Azon az éjszakán, amikor a férjemet az ágyból kirángatva bevitték, J.-nek tulajdonképpen azt akartam mondani, hogy fejezzük be azt a semmit is, ami köztünk van. De amikor másnap mondtam meg neki, nehezen értette, és utána még sokáig zaklatott. A férfiak néha olyan értetlenek. Honnét vette, hogy akkor épp rá lett volna szükségem, aki még a saját életét sem tudja sínre vinni?

*

Összeszedték őket. Reggelre megtudtam, hogy a lepusztult gyárban vannak, oda mentünk az asszonyokkal. Nem engedtek beszélgetni bennünket, de azért át-át kiáltott valaki, innen is, onnan is. Utasítgatások, értelmét vesztett dolgok. Az udvaron gubbasztottak, volt aki állt, volt aki a faltövében guggolt, de olyanok is akadtak, akik feküdtek az árnyékban. A férjem is, feje alatt a csomagjával. Én évente egyszer kimostam mindenét, a hátitáskát is, virágillatú öblítőt használtam hozzá. Dohos, penészes, előző gyakorlattól piszkos holmikban voltak többen. A kapun lánc volt, lakattal, és őrkutyákkal járt körben a tarkaruhás. Egy hét, gyakorlat, mondta a parancsnok, asszonyok, menjetek haza, majd értesítünk benneteket. De mi nem mentünk. Ültünk a gyárkapuban, egészen addig, amíg a teherautók miatt muszáj lett felállnunk. A férjemet ketten támogatták fel, de nemcsak ő volt részeg. Nem is integetett. A virágillatú öblítőre most is emlékszem, az egész gyár abban úszott. Már beértem a faluba, amikor még mindig éreztem.

*

Az asszonyokkal utazgattam, egyik tábortól a másikig. Már csak az érdekelt, hogy sikerül-e legalább a kerítésen keresztül látnom. A fiunk soha sem jött velem. Gyűlöl mindkettőnket, kiabálta. Azután már nem volt hova buszoznunk. Senki nem mondta meg, hogy hová vitték a katonákat. Nagyon ideges voltam, telefonálgattunk, egymáshoz szaladgáltunk, híreket cserélgettünk, és a rémhírekből próbáltuk kiszűrni az igazságot.

*

Egész úton egy régi, szovjet filmsorozat címe járt az eszembe: A tavasz tizenhét pillanata. Tavasz volt, és lestem a pillanatait, amiért érdemes volna… A lezártan érkező koporsó ténye gátolt az áhítatos temetőbejárásban. Csakis a szomszédok, a falubeliek miatt mentem. Sorban volt kilenc sír, a kilenc friss, tavaszi. Két kisgyerek, három tartalékos sírja, és négy másik hant. A gyerekeket ismertem. Rák az egyik, baleset a másik... Egyetlen tavaszon ennyi halott egy ilyen kicsi faluban, mint az enyém. Alig több utcán van, mint ahány halott ezen az egy tavaszon. Hány pillanata lesz ennek a tavasznak? Egy sincs, eddig még egy sincs…

*

Nem versenyeztem velük. Nem adtam pénzt a temetőgondnoknak sem, hogy figyelje a sírt.  Nincsen nekem senkim a föld alatt, fejemben vannak a halottaim. A temetőről csak az jut eszembe, hogy egyszer majd odatesznek, semmi más.

*

Teljesen elfásultam a fiunk őrültségeitől. Akkor már a korosztályából is szedték az utánpótlást. Megszöktek. A táborból kaptam üzenetet, azóta sem láttam. Nem mer hazajönni, Bécs környékére került, rokonokhoz. Néha telefonált, hogy jól van. Azután Kanada következett, és sokkal kevesebb hír felőle. Dolgozom, nem akarok gondolkodni. A képeket elcsomagoltam, nem akarok emlékezni sem. A múltat egyelőre nem tudom kezelni. Pillanatról pillanatra ugrálok, mint a verebek. Két tűz között, a jövő is nyomaszt.

Szeptember 10. (Van úgy, hogy nem akar jönni a szó. Nem kell erőltetni. Semmi érdekes nem történt ma, múlik a nap, szenvedélytelen, izgalom nélkül, események alig. Szokásos rendben, szokásos mozdulatok. Még a gondolatok se térek ki semerre, ott forogtak az adott pillanathoz ragadva. Főztem, arra gondoltam. Fannit fésültem, azon járt az eszem, hogy milyen gyorsan nő a haja. Eminek teát főztem, nem tértem le a teafőzés vonaláról. Zen, tao tanítja, hogy tökéletesen benne lenni a jelenben?

Anovar Brahemet hallgatom, kint szemerkél az eső. Fanni tanul, Emi olvas egy Zola-regényt. Eddig azt sem tudta, mi fán terem. Más idők, korára én már rég túl voltam rajta. Visszaugrottam az időben. Nehéz maradni itt. Szép, őszi történetet kér az egyik szerkesztő. Egy olvasóm meglepő kérdést tett fel (nem is az, ha jobban belegondolok, nem is meglepő): miért az „Avalon”? Valamikor attól féltem, kinőnek a gyerekek mellőlem, és nem bújhatok miattuk – magam miatt! – a mesékbe. Mit is akartam mondani? Legyen szép napod, Neked is!)

Szeptember 9.  (Ismét régi újságokkal teli a szoba, mozdulni sem lehet tőlük. Egy régebben már kiválasztott cikket kerestem, és szokás szerint belevesztem a régi világba. A jelenről  nem tudom, lesz-e majd olyan érdekes az unokáimnak, mint számomra a nyolcvan évvel, hatvan évvel ezelőtti világ?

Tegnap a Cora hirdetéseit, ma a zombori „Fehér Drogerija” ajánlatát böngésztem. Kettőjük közt csak hatvanöt év különbséget találtam. Az utóbbi ugyanis azt a dátumot őrzi a címlapon. Címekre küldték, az élelmes gazda valószínű úgy csapott le a postacímekre, mint manapság az e-mailt küldözgető, saját árúját reklámozó vállalat.

A fedőlapon azt ígéri, hogy örökre barátok maradunk, hogy megvéd. Mitől véd meg? Miért maradnánk barátok, és kivel? Ha lapozok, talán ott a válasz. A nyomtatvány kifogástalan minőségben készült, a tulajdonos nem számította ki, hogy meddig lehet forgalomban, és hogy semmi értelme hosszú évtizedekig is elálló reklámfüzetet kiadatni, valószínű, már akkor is drága pénzen. Vagy akkor még nem volt ennyire romlandó a ma még csillogó, villogó termék? A gyártók nem cserélték még olyan gyorsan újnak, jobbnak, hatásosabbnak nevezett másikra? 

Rádiót nem egy évre vett a család, ünnep volt, ha egyáltalán sor kerülhetett rá. Vagy hat félét kínált a „Fehér Drogerija”. Mennyibe került? Az attól függött, és már írta is, a képek alatt: elemes, vagy árammal működőt tetszik választani, készpénzzel fizet, vagy lefizetésre óhajtja és van-e becserélésre váró készüléke a tisztelt musterijának?

„Extra”, „Zmaj” elemek következnek, széles választékban. Reflektorok, dinamók, újdonságnak számító lámpák. Még erősebb, a legerősebb lámpa is íme! Elektromos vasalók, villanyrezsó, akkumulátor. További három oldalon ismét lámpák. „Muholovka”, azaz légyölő következett, szalag, ragasztózott felülettel. „Royal” a márkanév. Alatta mindjárt „Kaiserbirn” likőreszencia.  Tejoltó. Fogpiszkáló. „Inficin” por a konyhai rovaroknak, egérméreg, „Porka” a disznóknak. Mentholos cigaretta. Cukorkák és „Kaiser Borax”. Így, ilyen sorrendben.

Volt még a kínálatban például kétféle bajuszkötő, az egyik picit olcsóbb, a másik drágább. Az egyiktől a másikat szinte semmi sem különbözteti meg, jó kis mondat csábít a drágábbra inkább. A huszonnyolcadik oldalon fényképezőgépek vannak. Kizárólag „fotó kereskedőknek”! „Box kamara 6X9”, „Baldaxette”, „Kodak Junior”. Táskák, állványok. Az utolsó oldal a bicikliké. Férfi, női és motoros. A legutolsó cikk a fékgumi.

Ja, és a végén ott a kereskedés telefonszáma is: „Telefon:309”. Még három számjegyű volt.)

Szeptember 8. (A mai képmelléklet Falus Juli leveléből. Portugáliában készült, egy barátnőjétől kapta. Tessék jól megnézni, ott messze valahol Amerika, és a parton egy Zsuzsi nevű kamaszlány integet. Akinek messzire, tengereken, óceánon túlra jutott valakije, az érti. Negyvennyolc hét? Felnőtt jön már onnét vissza...

*

Sokan mondták már, hogy utálnak porszívózni. Kivénhedt, ezerszer csapágycserélt, törött fejű, hiányos csövű, szikrázó porszívóval nekem sem volt álom, ha csak lehetett, halasztottam is ezt a munkát a végső pontig. De az új porszívó vásárlását is, azt már egyszerűen anyagi megfontolásból. Szombaton viszont elegem lett, és szóltam a szomszédnak, ma már hozta is (Cora? Metro?), összeraktam, és hajrá, ment a munka, amíg meg nem szántam a friss masinát. Egészen egyszerű - nem nagyon hiszek a rápingált „Philips”-nek -, gyanítom, hogy ez sem tart túl sokáig, de legalább most boldogan portalanítok. Csendes, az is nagyon fontos. Mert a régit bár már megszokhatták a szomszédok, de ha bekapcsoltam, ijedtükben hat háznyira is félrenyelték a falatot. Nem restelltem, hiszen minden szomszédnak ilyen van. Jó, ha csak tíz éves, de inkább sokkal több a java. Utoljára 1990 nyarán jutott ilyesmire is, aki akkor nem cserélt, az utána csak nehezen. Vagy sehogy. Vagy ha könnyen, akkor háborúsgazdag a szerencsétlen. Tehát mától szépen, csendben portalanítok. Meg morzsátlanítok. Mert férjem szerint utálatos szokásom, hogy a gépnél eszek. Mindenesetre, amikor a gyanúsan viselkedő billentyűzetet kissé oldalra fordítva ütögetni kezdtem, kiflinek, kenyérnek morzsája, müzlidarabok, egyebek hullottak az asztalra. Veszprémi barátnőm írta, hogy nyugodtan le is kávézhatom, de ha a joghurt borul bele, az sem árt neki...)

Szeptember 7. (Reggel korán, még a többiek aludtak, elkezdtem a tegnap lerázott szilva szedegetését. Ha nem fájna a derekam és a térdem, nem is lenne gond vele. Csend, nyugi, ellegel az ember. Először még a szilvára gondol, aztán arra, hogy micsoda hihetetlen is ez az egész, semmit sem kell tenni érte, itt vannak a fák, teremnek, lehullik a gyümölcs, és csak lehajol az ember, felszedi. Ajándék. De azért le kell hajolni érte. Ez nem véletlen. Némi alázat szükségeltetik...

Előbb még a szilván gondolkodik, azután az ajándék fogalmán, kicsit a természeten, a jelenen, a holnapon, úgy általában a dolgokon. Bogár jön, megnézi, lejjebb hajol hozzá, negyvenen túl romlik a szem. Járókelők mennek, lekiált némelyik – gödörben lakunk, valahol már írtam erről -,  telik a vödör, a kosár. Hernyórágta levelek csipkézetén is megakad a szem, a szirmukat elhullatott virágokon. Néhány perc, és már gondolattalan jár a kéz, mint aki a semmiben szedeget, közben a megtelt, kékellő kosarak nagyon is valóságosak. Írni is hasonló.)

Szeptember 6. (Szokásos szombati műsor. Fanni hajnalban ébred, nehogy elmulassza a rajzfilmeket. Megtilthatnám simán, hogy nem és slussz. De mivel nem lóg örökké a képernyő előtt, ráhagyom. Már rég nem néz meg mindent, és egyre rövidebb időt ad magának erre, csak a korai ébredés az, ami változatlan.

Ma ismét alma- és szilvanap van. Vagyis szedegetés a fák alatt. A tavalyi télen körülrágott fák mostanra száradtak ki, az ötből három az idén termett először. Rendesen már nem is tudták beérlelni az almát, így inkább kissé fonnyadt, mint érett, és jellegzetes izét meg sem közelítő állapotban jutnak a darálóba. A szárazság, az égető nap is megtette a magáét, tehát egyáltalán nem vidámság az idei szüret. Nincs is szüret, csak görnyedve szedegetés. A szilvafák viszont az idén is változatlanul, mint minden évben. Ezt a talajt, ezt a klímát úgy látszik ez a fajta bírja. Az idén minden új hajtást meghagytam, minek erőlködjünk almával, körtével, barackkal, ha a szilva könnyedén és gond nélkül, bőséggel terem? Szilvaaszaló építése a tervem. Talán jövőre.

Fojtott a levegő. Jön a tél, növekszik a félelem. Olyan jóslatok hangzanak el, hogy a fagyasztó telünk előtt még forró lesz az ősz...)

Szeptember 5. (Határon túlinak lenni. Van egy utca, aminek valamelyik háza után vége – határon túl élsz, ha azon túl laksz. Meg úgy egyáltalán. Írni is határon túliság. Kilépsz a valóságból, próbálsz otthon lenni amott, bár tudod, nem ugyanaz. Nem hát, hiszen azért választottad. Nem választottam. Sors. Nem raktak sehova. Én döntöm el, hogy a másik van a határ túloldalán, vagy én. Azt kérik tőlem számon, hogy itteni, vagy ottani vagyok. Ja, hogy egyáltalán csak ember lennék... Kit érdekel? Az innen rég kitelepült szemében mivé lettem? Túli, túli, túli...)

Szeptember 4. (Szegedre utaztam, kocsival. A sofőr hetente két alkalommal megy, bevásárolni. A fennmaradó napokon piacozik. Utasokat is visz. Megkérdeztem, mehetek-e vele én is, van-e még szabad hely? Volt, és mindjárt mondta, hogy nem is kér pénzt. Beszélgettünk, hová, miért, meddig megyek. Néhány mondat után éreztem, valami nem tetszik neki. Hajdukovónál értettem meg, hogy mi baja. Az, hogy nem akarok vissza is vele jönni. Mert neki az a fontosabb, hogy akkor legyen tele a kocsi. Engem szívesen elvállalt, mert tudta, nem bevásárolni megyek, viszont azt hitte, ismerem a szokást: hazafelé van szüksége rám. Nem ismertem, és csak három nap múlva szándékoztam visszafordulni. Legszívesebben kiszálltam volna, azonnal. Mert úgy duzzogott, mint ha szándékosan vertem volna át. Cora, Metro, Tesco a célja. Amíg ő vásárol, szétszéledhetnek az utasai, de ha valaki marad segíteni a bevásárlásnál, nem bánja, fizet egy hamburgert, meghívja kávéra. Megbeszélt időben, helyen aztán összeszedi őket. A degeszre tömött kocsiban négyen ülnek, a vámos négyre osztja a holmit, ha szerencséje van, nem fizet vámot. Na és az áfás számlák... Az tiszta disznóság, panaszolta. Mert ott jól megvárakoztatják az embert! Utálnak bennünket! De hát nem is mi hoztuk a törvényt, hanem ők, mi csak élünk vele. Mindegy, jön a vízum, meg itthon is nyakunkra léphetnek bármelyik pillanatban... Valamiből élni kell. Valamikor a titkos tartályokban hordtuk onnét az üzemanyagot, most meg hülyének néz a magyar benzinkutas, ha a szerb határhoz ilyen közel netán nála tankolok... Megérkeztünk, kifizettem az utat, kicsit többet, mint amit a buszon kellett volna. Elfogadta, de látszott rajta, hogy rossz boltot csinált velem, amikor elvállalt utasának. Elgondolkodva nyomtam meg a lift hívógombját, és csak néhány másodperc után kapcsoltam a falfirkát olvasva: hülye világ. Az.) 

Szeptember 3. (Ugyanazt a percet nem ugyanúgy éli meg két ember. Az egyik görcsben kapaszkodik a kormányba, semmi kedve az utasait szakadékba fordítani, egyre összpontosít csak, hogy mielőbb és épségben célba érjen. A másik legel a tájban, és mukkanni sem mer, hogy na, nézd, felvillant a reggel a sziklákon! Az egyik ember levegőt sem tud venni valaki más jelenléte nélkül, a másik pedig tudja, egyedül jött, egyedül megy el innét. Minden más illúzió. Bergman. Jelenetek egy házasságból. Igen, és én is olvastam valahol, hogy szart nem ér a szép természet, ha nem áll melletted valaki, és nem szorítja meg a kezedet közben, valamikor ezt vallottam én is. Ma már nem. De ez az én ügyem, nem akarok senkit meggyőzni igazamról, ha valaki engem győz meg, hogy tévedek, szeretni fogom érte. Öreganyám egy év alatt belehalt öregapám hiányába, apám is sietett az anyja után, mert bár volt felesége és gyerekei, az anyja volt a mindene. Végletek, végletek, végletek. Ragaszkodni, kapaszkodni, beleszakadni a rettegésbe, hogy elveszik boldogságunk tárgya. Közben meg minden tökéletes hiábavalóság, méz ezen a tudaton, ha a percet élvezed, élvezni tudod, átélni, vagy ha felejteni leszel képes egy villanásra, hogy még sincs semmi de semmi értelme. -- http://onagy.zoltan.terasz.hu/index.php?id=366 ) 

Szeptember 2. (A montenegrói utak... Egy évvel a bombázások előtt voltunk arra utoljára, a tengerre mentünk. Az volt az a nyár, amikor a kövek megszerettették magukat. Felfedeztem a kopár hegyek szépségét. Rájuk gondolva még ma is torokszorító érzések ébrednek bennem. Kontra Ferenccel készített interjúban találtam meg a hajnali órák igazán találó leírását: a farkasok órájának is mondják azt a napszakot. Átmenet az éjszaka és a nappal között. Azokban az órákban, félholtan a fáradságtól, érkeztünk a montenegrói hegyek közé. Milyen volt addig az út? Kanyargós, egyik oldalon felláthatatlanul magas hegyek, másik oldalon félelmetes szakadékkal. Korlát? Alig, itt-ott. Az erdős tájat fokozatosan felváltotta a kővilág, és mivel nyárvég, szárazság volt, akkorra sárga, seszínű lett az is, ami addig esetleg zöldellt. A felszakadt éjszakától, vagy a kövek szürkeségétől, de minden szürke fényben fürdött. Sofőrünk már alig élt az egy szuszra lehajtott  több száz kilométertől, én sem a tengert vártam már, hanem csak egy ágyat, ahol végre elnyúlhatok, és kialhatom magamat. Hűvös és éles illatú volt a leeresztett szélvédőn beáramló levegő, annak köszönve sikerült maradék erőmet összekaparnom, mert tudtam, hogy minden átaludt kilométer soha sem bepótolható veszteség lenne. És akkor, talán épp virrasztásomat meghálálva, hihetetlen szépségben ragyogott fel a nap legelső sugara! Mivel kelet mögöttünk volt, nem az ég alján láttuk meg, hanem az éppen szemben lévő kőhegységek fényesszürkéjéről verődött vissza ránk... A kicsit később, hegyek szakadásán bevillanó tenger megelőlegezett képe már csak a ráadás volt. Akár mehetnénk is haza, gondoltam, és tudtam, én már ott ettől többet biztosan nem kaphatok. Így valahogy lett, mert szépnek szép volt az a tengerparti néhány nap, de élményben meg sem közelítette annak a hajnali órának különös pillanatát.)

Szeptember 1. (Szombaton esküvőn voltunk, ami miatt jó sok kilométert autóztunk. Kishegyesi származású, Verbászon lakó, Újvidéken dolgozó, Pirosról párt választó rokonlány volt a meghívónk. Színésznő, az Újvidéki Színház tagja.  Nem szeretem az esküvőket. A katolikus templomban kivártuk a szertartást, de Fanni rosszulléte jó ürügy volt arra, hogy a református templomba már ne menjünk be. Szép volt, jó volt, de... Szociológus barátom elmagyarázta, hogy a közösség szempontjából igenis, hogy nem mindegy, ki kit választ magának, és teljesen jogos a közösség előtt való igenek kimondása. Mert nekem határozottan kellemetlen hallgatni, amikor két fiatal háromszáz ember előtt esküdözik egymásnak...

A nap legjobb része az esküvő után következett: irány a hegy! Átmentünk a Duna túlpartjára, láthattuk a nagyon alacsony vízállást, a több napja, hete veszteglő hajókat – nyolcvan körül lehet a számuk. A Fruska gora legszebb tavát kerestük meg, Stari Ledinci fölött. A fotót ott készítettem. Soha sem láttam még ilyen tiszta tavat. Ezüst-tó. Bár már alkonyodott, néhányan még voltak a vízben, a parton. Templomi díszben elég furcsán festhettünk közöttünk.

Egy éve íródik a Fruzsina.)

Augusztus 29. (Azt hiszem, ez az idei nyár legelviselhetetlenebbül forró napja. A szél is fúj. Néhány tyúkunk is szenved a melegtől. Annyira, hogy kinézték maguknak egyik társukat, és mire észrevettük, rongyosra csipkedték. Falun élünk, és ha nagyon ráfogjuk, lehetőségünk is lenne az állattartásra, de valahogy nem megy ez nekünk. És nagyon kevés húsfélét eszünk. A disznóölések párom rémálmai közé tartoznak, én még életemben nem vágtam el egyetlen baromfi nyakát se – nem is hiszem, hogy bármikor is sor kerülhet rá. Nem messze hozzánk van egy vágóhíd, igyekszem a lehető legritkábban elmenni előtte. Épp ezért számomra teljesen felfoghatatlan, hogy Tünde lányunk teljes hidegséggel viszonyul ezekhez a dolgokhoz. Mindig mondom, szerencse, nem vagyunk egyformák.

Olvasom Iván naplóját. Előtte épp azon gondolkodtam, hogy mitől van az mostanában, hogy csak készülődök, mint tyúk a szaráshoz (ha már a tyúkokkal kezdtem), de nem lesz semmi az elkezdett novellából. Mert én is csak vacakolok, teremtem a körülményeket, aztán meg semmi. Minden mást tenni lenne jó. Jobb. De fordítva is így van: az írás felment valami más alól. Úgy nézek ki, mint aki csinál valamit, ha itt vacakolok...

A padláson hány fok meleg van? Nem tudom, de még a nenától örökölt szentkép angyalának is izzad a szárnya alja. A varrógép Babazuzától maradt rám. Nem akarok belőle virágállványt, vagy kerti asztalt. Varrógépként egye meg lassan a rozsda, rágja szét a szút – a lábazatán azonban semmilyen idő nem fog ki. Mi lesz vele, hol végzi még? Szóval, nagyon, nagyon meleg van erre...) 

Augusztus 28. (Jó korán indultam, most Fanni nélkül. Ébresztettem, de inkább aludni akart még. A régi kendergyár után egy keskeny ösvényen lehet eljutni arra a részre, ahol tegnap nagyon sokféle növényt, és bogarat láttunk. A növények java még nem nyitott ki, így bogarak is alig voltak. Letettem az árok mellé a biciklit, gyalog bóklásztam. Hihetetlenül kikapcsol. Elfelejtem menetközben megfigyelni, hogy mikor, hogyan váltok át egy teljesen más szintre. Melyik lépés, melyik pillanat emel ki a szokásos gondolatok közül, és tesz le a másik világba? Mert másik világ. Ez a bogarászósdi döbbentett rá, hogy egymásban létezik számtalan világ, és szabadon járhatok közöttük. Észrevétlen a közelembe jött valaki, csak amikor köszönt, akkor láttam meg. Ismerem, Boszniából jött ebbe a faluba, még nyolcvankilencben. Birkákat legeltetett kissé távolabb, és megkérdezte, hogy lefényképezném-e? Szívesen vállaltam, és nagyon tetszett neki, hogy azonnal láthatta az eredményt. Nem sok hely maradt a gépen, így visszaindultam. Végig ugyanott állt, ahol lefényképeztem, és nézett utánam. Meséltetni kellene, azután megírni azt, amiről biztosan nem mondana egy szót sem.)