Elballagtam délelőtt vissza az orvosomhoz. Nem volt túl kedves… egyébként olyan furcsa mostanában.  Mintha az ember jódógában nem tud mit csinálniért mászkerálna hozzá. Én mint illedelmes és nem hazudós ember a feltett kérdéseire őszintén válaszolva elindítottam a lavinát. Ja, hát ha nem igazán javulok, akkor csináljunk egy kis vizsgálatot ezügyben. Merthogy nekem már nagyon jól kellene lennem. Tényleg. Csak akkor miért nem vagyok? Biztos kitaláltam, mert unalmamban ráérek kiagyalogni. Kaptam egy édi kis dobozt, azt hiszem, nem kell leírjam, mire szolgál, s merre kell postázni. A munkahelyem felé meg ne nagyon akarjak én most akkor menni… úgymond járványügyileg veszélyes vagyok, és kitíltottak… Aztán ha még valamifajta nem jó eredményt produkálok, akkor az ÁNTSZ is körülnéz nálam, hogy mekkora debizonynagymocsokban élhetek, ami mindenféle gonosz fertőzés forrása.  Amúgy várom őket nagy-nagy szeretettel a Hitler gázkamráját is felülmúló klórtanyámon.   A gyomorfájásommal meg más a helyzet, bár szerintem, mivel egyébként max. akkor szokott fájni, ha valami gyógyszer odavágja, vagy nagyon olyat eszek, tuti, hogy ezzel a nyavalyával van összefüggésbe, de…

- azt hiszem, ha nem javul a gyomra, akkor nem ártana utánanézni, miért.

- pontosan ez mit jelent? - és persze néztem kerekedő szemmel.

- hát, lehet, hogy van egy gyomorfekélye.

- ááá, nekem? - de már éreztem, hogy a pánik kezd urrá lenni rajtam, és levert a víz, mert tudtam, mit akar mondani.

- igen, előfordulhat. Úgyhogy akkor elmegy szépen egy gyomortükrözésre.

Na, itt aztán tényleg rosszul lettem és még tiltakozni sem volt lélekjelenlétem. Csak néztem. Aztán valami olyat motyogtam, hogy na, azt nem. Soha. Én meg egy cső? Amikor még néha a fogkefétől is öklendezek?  Nem. Szó sem lehet róla. Nincsen nekem semmiféle fekélyem.

Most emésztek… éppen. Információt. És nem megyek el csövet nyelni. Nem leszek mély torok királykisasszony. Soha.

Azt mondják, ami nem öl meg, az erősít. Ez vajon igaz a klórgázra is???

Fertőtlenítek, természetesen a magam beteges módján. Kell. Hozzáragasztottam a kezemhez a domestosos flakont. Lassan már a lépcsőházba is kiterjeng a szagom… Nem akarom visszakapni magamtól azt a nyavalyát, amiből még mindig nem bírtam kimászni. Rájöttem, ha nem eszek, akkor egész jól vagyok. Vajon meddig bírja az ember evés nélkül?

Fogyóznom nem kell, az tuti, ma már lementem a versenysúlyom alá… reggel ráálltam kíváncsiságból a mérlegre: 54,5 kg. Csodálkozni nem fogok rajta, mert minden általam elfogyasztott szilárd tápanyag valamilyen formában nagyjából 1 órán belül távozik…pedig tegnap már azt hittem, jól vagyok, csak elfelejtettem, hogy nem is ettem, és csak talán azért…

Ja, az előbb nézem az orrom a tükörben és piros. Borvirágos, vagy haldoklom? Hypochondria acuta… már megint. Vagy csak megvakartam, de nem emlékszem rá.. de az is lehet, hogy lemarta a domestos.

Megyek, mert még szét kell maratnom a kezemet, hogy ne tudjak írkálni…

Kezdek jól lenni, és lekopogom nagyon erőteljesen. Most már csak óránként jön rám egy-egy kemény görcshadjárat, aminek semmiféle egyéb vonzata nincs, 1-2 perc alatt elmúlik. Mondjuk rohadt fájdalmas, ahogy végighalad  egészen a gyomromtól a lábam ujjáig, de azért még bírom a gyűrődést. Szegény pici gyomrom. Viszont régen volt ilyen lapos a hasam, mintha egy hónapig minden nap keményen edzettem volna hasizomra. Ja, a görcs megfeszíti az izmokat… tuti tipp fogyózóknak.

Na, ennek örömére nekiindultam a boltnak, gondoltam, beszerzek némi utánpótlást ebből-abból. Két görcs között a legjobb elfoglaltság… (milyen gonosz ember vagyok, elmegyek közösségi vírusterjeszteni- másnak se legyen jobb- na, meg egyébként is engem is megfertőzött ezzel a szarral valaki) A macskám már készült az éhenhalásos öngyilkosságra, merthogy ami kajája itthon volt, az az úri gyomrának nem tetszett és ilyenkor inkább éhségsztrájkol. Ezt kiegészíti éktelen üvöltözéssel és rohangászással körülöttem, mert amúgy is idióta. A múltkor majdnem berántottam a kádba, mert a marhája odatanyázott a kád szélére, én meg gondoltam, most már leégethetem a hátsó felemről a bőrt és beleereszkedem a kopasztóvízembe. Meglepetésemre nem a kád szélét sikerült megmarkolnom, hanem szegény Pöcköt, és nagy mákja volt, mert ahogy megijedt, nem befelé, hanem kifelé ugrott. Így én is megúsztam mélyebb sérülések nélkül, mert ha beesik, akkor azt hiszem, kidekorál engem is ijedtében…

Megkérdezték tőlem, hogy miért Pöcök a macskám neve? Hát mit tudom én? Mert csak egy pöcök, amit odébb lehet pöckölni. Valamiért ex pörcikének nevezte állandóan, aztán ez lerövidült. asszem…de hallgat rá, az a lényeg.

Na mindegy. Szóval, bolt. Gondoltam, megadom a módját, ne igénytelenül mászkáljak már, ha kidugom az orrom. Azt hiszem, okoztam némi örömet a körülöttem felbukkanó hímnemnek. Ha nem szűk szoknyában kóvályog az ember, akkor gondoljon már ugye arra, hogy a szél ügyes munkát tud végezni. Főként egy alapból is éppen csak a seggemet takaró és még kissé fodrosított szoknyával, na, azzal meg pláne… Odafelé még jó voltam, szabadkezet adtam magamnak, hogy fogjam a szélét. De ugyanezen mutatvány szatyorral a kezemben már nem olyan egyszerű. El kellett döntenem, hogy a cuccot hagyom ott a bolt előtt, hogy foghassam a szoknya szélét, vagy egészen egyszerűen tojok rá, hogy néha egy -egy erősebb szélroham fellebbenti a fátylat arról, amit nem hiszem, hogy mindenkinek látnia kellene. Nos, a döntés a szatyor értéke értelmében a szarok rá, hogy ki mit lát és gondol mellett dőlt el, így szereztem egy kisebb számú új rajongótábort- főleg a szoknyámnak-, illetőleg jópár engem ujjonnan utáló nőnemű lényt- feleség, barátnő és egyéb titulusban. Még jó, hogy közelbe mentem, mert azééé annyira nem vagyok jól, hogy átmásszam a fél várost, meg lusta is, egyébként.

Sírdogálós napjaim vannak. Tegnap aztán megértettem miért. Ha beteg vagyok, főképpen ha lázas, akkor általában rohadt érzékeny. Ebből kellene mindig tudnom, hogy valami nem oké. Na, persze másért sírhat az ember csak úgy… de nem olyan dolgokon, amiken én.

Elmentem tegnapelőtt délután a boltba, és ahogy vásárolgattam, megütött szó szerint egy illat. Egy mellettem vásárolgató anyukám korabeli nő felől hullámzott felém. Az az illat, amit többmilliószor éreztem gyerekkoromban az anyukámon. Nem tudom, milyen parfüm, vagy akármi, de ugyanaz volt, az biztos. Hazajöttem, befeküdtem a kádba és jól kisírtam magam. Rájöttem, hogy nagyon hiányoznak a szüleim. Élem ezt a nem éppen hibátlan életemet, tök magányosan. Egyedül vagyok, mint a kisujjam…

Tegnap reggelre úgy levett a lábamról valami vírusos gyomornyavalya, hogy mozogni is alíg bírtam. Az egész napot átfetrengtem, azon kívül, amikor elvonszoltam magam az orvoshoz. A plusz 2 kilóm megoldva… 2 nap alatt megszabadultam tőle… Csak ne görcsölne a gyomrom úgy átlag 30 percenként, na, de pozitívum, hogy úgy tűnik, ma már nem vagyok lázas. Majd estére, akkor még tuti meglátogat…

Persze amikor a konyháig is alig bírom kivinni magam, akkor is egyedül vagyok és Világjáró barátomat hívtam fel, hogy ha nem bírok kimozdulni, legyen szíves majd megnézni, még élek e, na meg némi ellátmányt házhozszállítani, ha úgy adódik. Még jó, hogy az embernek vannak barátai… különben itt dögölhet meg magában.

Tegnap reggel  elmentem megnézni, mikor rendel az orvosom és belefutottam egy mentőbe. Ismerősök voltak, ja, hát a munkámnak köszönhetően “sajnos” vannak ilyen kapcsolataim. Nem is ez a lényeg, csak megálltam egy pár szót beszélgetni, mert ezer éve nem beszéltem az egyik sráccal. Erre a másik, akivel volt némi afférom a múltban- miután nem álltam neki kötélnek, azért ő elterjesztette az egész mentőállomáson, hogy de persze-,  igen pofátlan volt. Megkérdezte, mit csinálok este, mert mi lenne, ha feljönne hozzám. Hát, komolyan mondom, vastag a bőr a képén. Azért nagyot nyelve sikerült leállítanom, hogy jelen esetben foglalt vagyok és különben sem kéne nekünk semmibe egymással belebonyolódni… Azt hiszem, ő lenne az utolsó, vagy még az sem, mert ha nem lenne többé férfi a földön, azért csak találnék elemet a vibrátoromba…  (üzenet a barátnőmnek, igen, P volt azt)

Noname meg… hát inkább nem húzom fel magam. Van nekem elég bajom így is.

Van egy pasi, aki élénken érdeklődik utánam. Mi tagadás, nem rossz. Aranyos. Kerülget, finoman. Látja, hogy mindig egyedül vagyok, és azt hitte, nincs senkim. Beszélgettünk, tudja a felállást, mert én nem szeretek hazudni. Viszont azt is látja, hogy… ez nem az igazi, így. Akármennyire is szeretem Noname-t, ha józanul gondolkodom, akkor változás hiányában rá kell szánnom magam egy nagyon nehéz lépésre. Még nem tartok ott… még nem… De még párszor megkapom, hogy ő nem tudja megadni azt, amire vágyom, és most ez így jó, és akkor ki tudja. Nem jó egyedül… Azt is be kell látnom, hogy a szerelem nem kölcsönös nálunk. Nem eléggé…

Felhív az előbb Világjáró barátom, - aki egyébként mostanában kölcsönvette Harry Potter láthatatlanná tévő köpenyét- , és közli, hogy feltesz egy kérdést, de csak igennel vagy nemmel válaszolhatok… El akart cipelni Győrbe valami táncbemutatóra, de jelen esetben én nem vagyok azon állagú, hogy bármilyen össznépi zsúron megjelenjek. Ráadásul nem fél óra alatt összekészülve, merthogy kb. annyi időm lenne összerakni magam. Majd máskor.  Persze nem bírtam ki, hogy ne szúrjam oda a “mi van a sok nőd közül senki nem ér rá? ” kérdést, amire azt válaszolta, hogy nem mindenkivel jelenik meg ilyen helyen. Na, tessék, pasi. Különválasztja a programokat a dugástól- ami nála úgy tűnik, külön vágányon fut. Vagyis, akit kefél, azzal nem jár bulizni? Pedig jelen esetben annyira nem bír magával, hogy átesett a ló túlsó oldalára és egyszerre három nőt is… és mégse nincs köztük olyan, akit elvigyen… nem értem én ezt.

A múltkor SOS-ben hívott fel, a most mi a faszt csináljak kérdéssel. Mindjárt eszembe is jut erről valaki, akinek a szintén csak dugidugója kombinál és tervez. Világjáró szintén zenész. Egy éjszaka és a számára csak kellemes időtöltést megtestesítő nőnemű lény már közös főzéseket és még ki tudja miket tervezett.  Ő meg beszart, nem kicsit, úgy konkréte nagyon, hogy hát neki azért tetszik, meg minden, de ez egy kicsit hirtelen és sok. Én meg csak annyit tudtam erre mondani, hogy 1. a nő valószínűleg egy ideje párkereső fázisban van. 2. ebből kifolyólag gyanítom, fenakadt pár horgon- amik nem voltak tartósak 3. ezért foggal- körömmel kell valaki. 4. még nem jutott el odáig agyban, hogy ez nem jó taktika, mert elriasztja a pasikat. 5. de fogalma sincsen már, hogy hogyan viselkedjen, adja a szendét, vagy legyen inkább kezdeményező. 6. mert tuti, hogy mindig pont ellenkezően viselkedett, mint az adott őt megközelítő vezérhímek várták volna 7. és ezért folyamatosan pofára esett. Jótanács meg nincs, max. hogy mondja el, neki ez egy kicsit gyors. A nő egyébiránt azóta is megvan, de hogy milyen státuszban fut Világjáró “táncrendjében”, arról nem szólt a fáma.

Más meg semmi extra…

Már megint meglepődtem. Lassan kezdem megszokni. Telefon, a szokásos kis esti mi újság és egyéb mi történt ma információátadás, ahogy hétköznapokon dukál, személyes találkozás varázsának hiányában… Közben ő ugye vakarózik a neten. Már a pasim, vagy nempasim, vagy mittudoménmim, szóval az az ember, akivel rendszeresen élem a nemi életem azon morzsáit, amit jelen esetben jut- hétvégente. Keserű vigasz számomra a minőség, mert valahogy ez most a mennyiség rovására megy. Na, nem rinyálok, van otthon elem, tartalék is, a telefonszex se olyan rossz… Nem is erről akartam én mostan írni. Szóval, a lényeg a lényeg, hogy éppen téglákat nézeget, meg minden olyan kelléket, ami elméleti síkon egy ház felépítéséhez, na meg állóképességéhez szükséges. Közben meg elejt egy olyan mondatot, hogy majd megbeszéljük, mi hogyan, merre, meddig, belül, merthogy hát engem is megkérdez. Erre én kikekeredtem, már szemüregileg, vagyis azzal, ami abban az üregben van- még jó, hogy nem látott senki, úgy nézhettem hirtelen ki, mint egy hypertireozisos,- és visszakérdeztem, hogy miért, hát az én véleményem mit számít? Ettől a ponttól aztán eljutottunk azon feltevésig, miszerint a ház elkészültének idejére valószínűleg már túl leszünk az első gyermek áldásán- és átkán…

Jesszusom, egy számomra hihetetlen utópia. Erre jó lenne valami pia… Én még ott tartok, hogy társkereső, meg vadászat, meg nem szeretlekúgycsaképpenhogy, meg nem tudom, mit akarok és ilyesmik. Hogy ebből mi lesz???

Még mindig azt mondom, sosem lehet tudni, hogy semmise, de aztán lehet, hogy mégis. De a legfontosabb momentum, hogy jelen esetben igen, kimondhatom, elmúlt. Minden félelem, féltékenység, mindenfajta nem bízom ebben az emberben rettegés… Nem azért, mert most nagy bizalom van bennem, hanem egészen egyszerűen felesleges az agyalás magunkon. Megy ez magától, és ha vége kell legyen, akkor úgyis az lesz. De legalább boldogan és viszonylag elégedetten töltsem már az időmet egy kapcsolatban, nem? Mert amúgy meg megette az egészet a fene… Fentebb vázolt pozitívnek nevezhető beszélgetésnek a nyugalmamhoz semmi köze, ezt már érzem egy pár hete. Csak úgy jött… de jó érzés.

Állok ma a buszmegállóban reggel és az ideg majdnem szétvágott. Idegesítőek a pasik, ahogy mennek, mint az állat kocsival, kamionnal, kisbusszal, motorral, mindennel és bámulnak, integetnek, dudálnak. Pedig nem volt kint a seggem, már a szó valódi értelmében. Nem értem, mi a fene olyan vonzó rajtam éjszakás után, melegítőben…Vajon mit láthatnak bennem-belőlem, elsuhanva mellettem 120-al? Szerintem semmit… de hát ez genetikai kód a pasiknál, olyan, mint a fingás. Ha nő áll a buszmegállóban, akármilyen is, meg kell nézni. Mese nincs. Úgy áll a szemük. Méghogy nem tudnak többfelé figyelni…

Egyéb meg semmi. Valahogy tegnap  nem követtem el semmiféle emberiség elleni tettet. Noname-t se akasztottam ki, pedig az amúgy a hobbim. Mert ugye ha nincs semmi, akkor jó nő módjára generálunk valami baromságot, hogy a másikat az őrületbe kergethessük. De ez így van rendjén…

Reggel megint megkaptam a szokásos ötletet az életem jó mederbe terelésére. Legyek szíves már végre férjhez menni, nem lehet az nekem olyan nagy probléma, már találni egy idiótát, aki szívesen megosztja velem az életét, a magjait és a pénzét… ez utóbbiban van persze a jótanács lényege, hát pénzes idiótát kell találni. Nem gond, ha én nem szeretem, az majd jön, nyeljek egy nagyot és hagyjam magam. Végülis semmi másról nincsen szó, csak az életem hátralevő részének eltöltéséről. Hát mi az nekem? Majd a következő életemben újjászületek és akkor lehet, hogy olyan körülményeim lesznek, amikor megengedhetem magamnak a szerelmet. Ez nem az az élet. Hurrá. Imádom a jótanácsokat. Ja, végülis lehet, hogy a következő életemben gazdag leszek, egy gazdag hangya, vagy béka, esetleg pók, de lehet, hogy farkam lesz és buzi leszek… mert a szerelem meg megmarad bennem, hímnemre korlátozva. Mindenki olyan okos bír lenni kívülállóként, hogy az hihetetlen. Például azt sem bírják megérteni, hogy én miért élek egyedül és miért nem találtam már valakit, akivel… én se értem… De ez van. Majd lesz, aminek lennie kell. Azt mondják, amire vágyunk és koncentrálunk rá, az megvalósul. Mese. Én sokmindenre vágyok és mégse nincsen úgy. Pedig koncentráltam rá eleget. A lottóra például meditálni szoktam, mégse nyerek, pedig mindig szent meggyőződéssel nézegetem a szelvényt, és érzem azt, hogy igen, ez lesz az, amivel megváltom a világot. Noname-t is szugeráltam erősen, és végülis velem maradt, de milyen áron? Lehet, hogy nem is ő az igazi. Vagy még ő nem tudja. Vagy én nem tudom. A fene se tud itt már semmit…

Noname magamrahagyott, vasárnap este… és ez furcsa. Megszoktam, hogy ilyenkor még nálam alszik. Duzzogtam is egy sort, tegnap este, meg az előbb. A hétvége amúgy kellemetesen eltelt, nem öltük egymást, kivételesen. Legalábbis nem rémlik.

Tegnap végre megcsinálta a szellőzőt a fürdőben, így ha kint fúj a szél, nem fog lobogni a hajam a kádban. Most le vannak zárva. Az ágy még mindig nyekereg… de talán majd egyszer az is elkészül.

Mielőtt elment, megkérdeztem tőle, hogy mi egyszer azért majd összeköltözünk az elkövetkező 100 évben? Hát, az még várat magára. Én itt, neki ott fog remélhetőleg felépülni a háza, ahol… egyszer, és az még nem mostanában. Vajon kibírom én addig? Vajon együttmaradunk addig? Vagy mi a fene lesz?

Viszont ami a legfurcsább, hogy nincs üresség. Máskor, ha elmegy, mindig kurva szarul és egyedül érzem magam. Most valahogy nem. Vagy talán csak egy kicsit, de nem úgy. Mintha nyugalom telepedett volna a kapcsolatunkra, ami azért veszélyes, mert ilyenkor szokott valami bomba bebaszni. De most nincs megérzés sem. Semmi rosszat nem érzek, bár ez nem jelenti azt, hogy nem lehet.

Fél szemmel nézem a Bridget Jones-ot… ennyire még én sem viselkedem gázmódra. Remélem.

Olyan jólesett egyik nap egy ismerősöm megjegyzése. Összefutottunk, és megjegyezte, hogy a múltkor hátulról látott a boltban, de tudta, hogy én vagyok. “megismertelek a szép fekete hosszú hajadról és az összetéveszthetetlen formás kerek fenekedről. Ilyen párosítás nem jellemző a városban”. És igen, az tényleg én voltam, akkor, ott, az tuti. Még ha én sokszor elefántnak is látom magam, a visszajelzésekből úgy tűnik, tetszik a pasiknak. Már a hátsó fartályam… Ez jó, sőt, nagyon jó. Persze, igen, ez kisváros… de azért akkor is.

Elsőként a lényeg, hogy miről is szól ez a kis szösssz. Hogyan tud az ember hatékonyan kibaszni saját magával és belépni a környék általa alapított első szado-mazo klubjába, bár nevezhetjük ezt önkártékony tevékenységnek a szervezetünk fizikai külsejének rombolása érdekében.

1. pont: Hogyan égessük szarrá a kezünket nescafe készítés közben. Kezdő tanfolyam. ( a haladóban inkább a tésztaszűrés közben hogyan égessük le a fél testünket témával szeretnék foglalkozni).

Végy egy átlagos kávés vagy kapucsínós csészét. Tölts meg tetszőleges mennyiségű vízzel- az ínyencek készíthetik tejjel is-, fogd meg, és tedd be a mikróba. A mikró kapacitása és a vízmennyiség ismeretében állítsd legalább annyi időre, hogy bugyogjon az az anyag a csészében. Ezután nézegesd a kezed és ébredj rá, hogy rohadtmód ki van száradva. Keresd meg a legzsírosabb krémet a lakásban- a legeslegjobb a vazelin- és kend be olyan vastagon, hogy le se lehessen mosni. Közben valószínűleg forróvá is vált a folyadék a csészében. (de hát legalább tudod, hogy akár 40 másodperc alatt is milyen hasznos tevékenységeket tudsz végezni  a magad érdekében, lásd fentebb: a kéz védelme). Ezután szigorúan a csésze fülét foghatod csak meg, két ujjal! Ez fontos! Legjobb a hüvelyk és mutatóujj párosítás. Ha jól figyeltél,  akkor  hatékony vagy, mert abban a pillanatban ki is billen a csésze tartalma lefelé, rá a kezedre, és egyéb testrészeidre, amit mondjuk arrafelé tartasz. A legjobb égési sérüléshez jó, ha a mikró magas polcra, vagy a falra van szerelve, nagyjából mell, de inkább fejmagasságban. Sok sikert!

( a hólyagosodás megelőzésére tartsd a kezed hideg víz alá az akció után. Aztán vagy hólyagos lesz akkor is, vagy nem)

2. pont: széles metélt készítése élő húsból.

Alapanyagok: vágódeszka, késélező, elméletileg életlen kés- nem baj, ha szike élességű már alapból is, egy darab szelnivaló felvágott- lehetőleg a vége, hogy normálisan ne lehessen megfogni,- vagy esetleg zsíros húsdarab, illetőleg különféle konyhakerti növénytermékek- amikből szintén a gömbölyű formákat javasolnám. Valamint az ember saját keze- ez nagyon fontos- más kezével nem olyan izgalmas.

Megfogjuk a darabolásra szánt alapanyagot, és  ráhelyezzük a vágódeszkára. Jobb kezünkkel megfogjuk a kést- na jó, balkezesek foghatják bal kézzel is), majd megpróbáljuk valamiféle mértani formákra vagdalni az alapanyagunkat. Közben különböző szitokszavakat is mormolhatunk az orrunk alatt, kizárólag abból az okból, hogy biztos életlen a kés, mert nem halad a munka. ( ha nem életlen, akkor is úgy véljünk, hogy nem mi vagyunk szerencsétlenek). Ezután határozott mozdulatokkal csiholjuk a késélezőben szerszámunkat, legalább olyan minőségűre, hogy a vágóhídon is megállja a helyét. Miután ezzel megvolnánk, a darabolásra szánt alapanyagunkat elkezdjünk feldolgozni, mindenképpen odafigyelve arra, hogy a kés élének irányába legyen a másik kezünk. Majd ennek a folyamatnak a végén megtekintjük az ujjainkat vagy a tenyerünket és meglepődve csodálkozunk, hogy milyen pontos vonalakat metszettünk rá. A tevékenységet végezhetjük vágódeszka nélkül is, az alapanyagot a kezünkben tartva, de ebben az esetben különösen oda kell figyelnünk arra, hogy mivel csuklóvonalban levághatjuk a kézfejünket, a hűtőtáska, jégakkuk és a mobilunk a mentő számával- gyorshívóra állítva- mindenképpen a másik kezünk ügyében legyen.

A következő tanfolyam témája: fatüzeléses kályha beüzemelése. Résztémák: fahasogatás szakszerűen baltával- illetőleg ezen belül a helyi mentőszolgálat előadása- mit tegyél, ha levágtad baltával a lábad, hogy ne vérezz el- címmel- videós esetbemutatással és elrettentéssel egybekötve. Valószínűleg ennek folyományaként a 2. előadás témája a láncfűrészes öngyilkosság lesz. Ha ezt is túléli valaki, akkor a 3. előadáson megbeszéljük, milyen vegyi anyagokat kell a tűzbe önteni, hogy a tűzoltóságnak is legyen munkája velünk és semmiképpen se éljük túl a begyújtást…

Folyt. köv. ha elszáll megint az agyam.

Copyright by noemi

Mi értelme, hogy a bőrráktól való félelmünkben rögeszmésen kerüljük a napot, és hullasápadtan mászkáljunk bele a világba, amikor már holnap is elgázolhat a busz?

Az emberek mindenfélére biztatják egymást, olyan dolgokra, amikről tudják, hogy a másik úgyse teszi meg. Aztán pedig magukon kívül vannak, amikor a másik mégis megteszi.

Tehát mitől félsz annyira, hogy muszáj komisznak lenned hozzám? - kérdezte, ezúttal csaknem gyengéden.

- Ó, hát a szokásostól. - Megpróbáltam összekanalazni magam.

- Úgysmint? - erősködött.

- Hogy szeretek embereket, aztán elveszítem őket, bolondot csinálok magamból, megbántanak, elijesztem az embereket, túlságosan rámenős vagy túlságosan elutasító vagyok… - hadartam.

- Akarod, hogy folytassam? Mert órákig tudnám sorolni.

- Nem, ennyi elég - válaszolta. - De hát ezektől a dolgoktól mindenki fél.

- Mindenki? - hökkentem meg.

- Hát persze. Miért hiszed, hogy olyan különleges vagy? Nincs monopóliumod ezekre az érzésekre…”

Azért ez vicces. Annyira akarunk valamit, hogy az már fáj. Aztán megkapjuk, de annyi helyreállítást és felújítást igényel, falbontást, újrahuzalozást, új vízvezetéket, hogy azt gondoljuk, a francba már nem is kell. Beérem egy kisebbel, kert nélkül, de az legalább kész.

Tudtam, hogy a helyes dolgot tettem. Legalábbis úgy gondoltam, hogy helyesen cselekedtem. Csak az a bibi, hogy ez az élet, ahol nem mutatja útjelző tábla a helyes döntést. Nem az van, hogy ha jó felé fordulunk, örök boldogság vár ránk, ha meg rossz felé, akkor a katasztrófa. Az igaz életben sokszor majdnem lehetetlen megmondani, hogy kellene dönteni, mert néha - vagy gyakran - egálban van a nyereség és a veszteség. Honnan tudhatnám, hogy helyesen jártam el? Bár odajött volna valaki egy aranyserleggel vagy -éremmel, hogy megrázza a kezem, hátba veregessen, és gratuláljon, amiért a megfelelő döntést hoztam! Szerettem volna, ha az élet olyan, mint egy számítógépes játék. Rosszul döntök, veszítek egy életet. Jól döntök, pontokat kapok. Csak tudni szerettem volna! Csak biztos akartam lenni benne!

Istenem, de utáltam ezt a felnőttséget! Utáltam, hogy vaktában kell döntéseket hoznom. Olyan világot akartam, amelyben olvashatóan fel van cédulázva, ki a jó fiú, ki a rossz. Amelyben tüstént rázendít a baljóslatú zene, mihelyt színre lép a rossz fiú, hogy véletlenül se lehessen összetéveszteni.

Ha a boldogság vendégszereplésre jön az életünkbe, igyekezzünk a legtöbbet kihozni belőle. Mert lehet, hogy nem marad sokáig, és amikor elment, nem borzasztó lenne azon rágódni, hogy boldogságra szánt időt végigidegeskedtük, hogy mi lesz, ha elhagy bennünket?