Galván Ottó két kockacukron egyensúlyozva a dohányzóasztal tetején állt. Nézem, ahogy lassan beköpi a két kubust, tapossa, eszi a finom fehér csillámokat. Galván Ottó a barátom, ez most már nem kétséges.
Zümmög és eszik, eszik és zümmög. Talpán a puszták üzenete, két apró piciny gumó. Fejét feltartja, szimatol. Veszélyt érez, pedig senki sincs a közelében, rajtam kívül. Én pedig a barátja vagyok.
Mint a nyíl, vágódik át a cigarettásdobozra, onnan lendületet véve, rá egy félig megrágott palacsintára, amelyből hívogatóan csorog még mindig a krém. A krém Galván Ottóé. Én hagytam ott neki.
Már eszi is. Csámcsog. Csurog a nyála, szárnyai petyhüdtek. Lábát megnehezítették a piciny fekáliagumók, mert most beledagasztja őket a krémbe. Eszik.
Rárakom a tálra a fedőt, így hermetizálva őt a külvilágtól, biztosítva neki a csendet, a rendet, a nyugalmat. Egyél Ottó, nálam ezt lehet! Én a barátod vagyok, a palacsintás Krőzus!
Imádkozz érettem!
Galván beeszi magát a krémbe. Távol a világ zajától, békés magányban, egyedül maradva egy palacsintányi töltelékkel. A túlvilági légyálom, a beteljesedett tapadókorong-vágy! És mindezt én adom neki!
Galván Ottó feje eltűnik a krémben. Lábával egyet-egyet rúg, aztán elernyed.
Nincs levegője, gondolom, és gyorsan leveszem a fedőt. A fedővel legyezgetni kezdem, de aztán már látom az igazi bajt. Galván Ottó feje beleszorult a krémbe.
Segítenem kell, ismerem fel a baráti gesztust. Nem hagyhatom magára Galván Ottót!
Segítenem kell!
Kirángatom a fiókjaimat, csipeszt keresek. Kézzel nem nyúlhatok hozzá, hisz könnyen összenyomhatom.
Megvan a csipesz. Az öngyújtó lángjánál sterilizálom, aztán nekikészülök a műtétnek.
Galvánt ki kell szabadítanom a ragacsból!
Óvatosan megragadom a potrohát. Rúg egyet. Elengedem, aztán még egyszer megragadom.
Megint rúg egyet. Közelebb hajolok, látom, hogy piciny pihéi összezsugorodnak. Mi ez?!
Hát persze! Forró a csipesz és én, ahelyett, hogy enyhíteném szenvedéseit, csak fokozom őket.
Kínos másodpercek.
Vizet keresek az asztalomon. Csak tinta van. Nem baj. Jó lesz most az is.
Újfent megfogom Galvánt. A tinta szétömlik rajta, szárnyai testéhez tapadnak. Nem baj. Csak egy-két másodperc, barátom, aztán itt a megújhodás! Tarts ki, Galván Ottó, a javadat akarom!
Reccsen valami a csipesz alatt és Galván még jobban befúrja magát a krémbe. Én azonban nem hagyom magam, átfogom a szerszámmal és krémestől-belestől kiemelem, ki én, az ördög vigye el Galvánt szőröstül-bőröstül, mert bizony megizzasztott.
Szemtől szemben állunk egymással, Galván Ottó meg én. Galván pofája tele krémmel, és ettől szörnyen buta arcot vág.
Te nevetséges legyecske, kiáltom, te piciny szárnyas élet! Hát ki segít neked, ha én nem vagyok itt? Te torkos bögöly! Belemászni, furkálni, beköpni tudsz, de ha baj van, kihez fordulsz?! Hát hozzám, kuksi-buksi!
Bizony, bizony!… Hát nem szólsz? Egy szavad sincs, te krémesszakállú öreg bögöly?! Szólj, mert mindjárt bemérgesedem!
Így szólok, de aztán megnyugszom, mert Galván Ottó nem mozdul szavaimra, nem is repdes a szárnyaival. Valami baj van. Leteszem az asztalra. Nem mozdul. Megfordítom a kezemmel.
Úgy marad.
Galván halott. Nem hiszem el. Nem tudom elhinni. Az előbb még itt vonszolta lábain a két piciny fekáliagumót, a puszták üzenetét. Az életet.
És most halott.
Belecsavarom a palacsintába. A fiókból finom selyempapírt szedek elő. Belecsavarom a palacsintát. Átkötöm piros szalaggal. Beledobom a szemétkosárba. Az a ravatalozó.
Döbbenten cigarettára gyújtok. Merengve szívom, közben gondolataim ide-oda csapongnak. A legtöbbet arra a kis falusi házra gondolok, ahol megláttam a napvilágot.
Emlékezem. Az életre, a halál árnyékában.
Zümmögés. Megzavart nyugalmamból riadtan eszmélek. Zümmögés. Az asztalon két kis cukorkubuson egyensúlyozva áll maga az élet. Lassan fölé hajolok, és közelebb húzom a palacsintás tálat.
Az élet megy tovább.
