- Le szeretnék szállni – mondta az egyik utas a stewardess-nek.
- Rendben van, uram – válaszolta a stewardess. – Nekem is van humorérzékem. Előtte fel kellene csatolnia a szárnyait, mert még nem érkeztünk meg.
- Ezen ne múljon – vonta meg a vállát a férfi. – Milyen magasan vagyunk?
- Tízezer méteren. Ezt nem tudja megúszni.
- A vas-szárnyammal nem. De az üvegszálassal igen. Kinyitná végre? – bök fejével a férfi az ajtó felé.
- Nem tehetem. Ha kinyitom, olyan légörvény keletkezik, hogy minden utast kivisz. És nekik nincsenek szárnyaik, mint magának! Ennyire érzéketlen lenne?!
- Nem érzéketlen vagyok, csak angyal. Nekem nem számít a légörvény, én magam is az vagyok. Az utasokért azonban valóban kár lenne, ugyanis nem én diszponálok felettük, a miattam okozott halálukért megüthetem a bokámat. Mit tud ajánlani ajtónyitás helyett?
- A csomagtérben lehetséges lenne kinyitni egy kisablakot – mondja elgondolkodva a stewardess.
– Jöjjön velem. Nem tudom, miért segítek, valószínűleg megbolondultam, ugyanakkor érzem, hogy nem a vesztemet akarja. Addig menjünk, míg meg nem gondolom magam!… Na, itt is vagyunk. De van egy kis probléma.
- Mi lenne az?
- Valaki szabálytalanul pakolta be a poggyászokat, és eltakarta a biztonsági nyílást. Ha ki akar repülni, egy kis fizikai munkát is kell végeznie.
- Semmi probléma, hölgyem! Pár perc alatt kiszabadítom a nyílást, s minden újra szabályos lesz. A kisebb csomagokat maga is meg tudja emelni. Így még gyorsabban végzünk… látja, mindjárt kész… meg is vagyunk.
- És most?
- Most megfogom a derekát… átölelem.
- Maga szatír! Azonnal engedjen el, mert sikítani fogok!
- Ne tegye! A légáramlat süvöltése pillanatokon belül elnyomja a maga kitörni készülő hangját, s onnan kezdve senki sem hallja meg magát… jöjjön már!
- Segítség!
- Sikerült kinyitom az ablakot… most kapaszkodjon, mert ugrani fogunk… most!
A férfi, karjában a stewardess-szel elrugaszkodott a gép törzsétől a poggyászablakon keresztül. A stewardess szünet nélkül sikoltozott, amit persze senki sem hallott ebben a magasságban.
A férfi némán tűrte a hölgy rugdalózásait, s amikor már biztonságosan eltávolodtak a géptől, akkor nyitotta ki siklóernyőre hasonlító ezüstszínű szárnyait, amelyek a szikrázó napsütésben meglehetősen valódinak tűntek.
A stewardess hirtelen elhallgatott, meglepődve nézte a férfit és szárnyait. Már éppen megnyugodva kezdte tudomásul venni, hogy több ezer méter magasságban zuhan egy ismeretlen férfival, s fogalma sincs arról, mi lesz a vége ennek az egésznek, amikor hatalmas robbanást hallott maga felett s ezt követően egy hosszú pillanatra vakító fényözön árasztotta el mindkettőjüket.
Megpróbálta hátrafordítani a fejét. Ez részben sikerült, annyira legalábbis igen, hogy lássa, a gép, amelyen nem olyan rég még mit sem sejtve végezte munkáját, felrobbant, millió darabra hullott szét, eközben ő egy ismeretlen szárnyas férfi karjaiban zuhan a semmibe és zuhan, és zuhan…
Amikor feleszmélt, egy kórházi ágyon feküdt, orvosok vették körül, mosolyogtak. A szárnyas embert nem látta, nem is hitte el ebben a percben, hogy bármikor is létezett, a repülőgépre sem emlékezett tisztán, sőt, talán saját foglalkozását sem tudta volna megmondani, ha kérdezik.
„- Hogy élhette túl?!” – hallotta a hitetlenkedő kérdést, s erre refrénként a többiek ámuldozását. Ennek hallatán biztos volt abban, hogy valamitől itt és most megmenekült, az ő regénye tovább folytatódik.
„- Ez mégiscsak egy angyal volt. Talán, ha felébredek, mindenre emlékezni fogok” - futott át rajta, ám a gondolatsort teljesen befejezni nem tudta, ismét mély álomba zuhant.
Még álmában sem vette komolyan látomását, miszerint egy jóképű, ezüstszárnyas férfi áll az ágya mellett, elmélyülten figyeli őt, majd szemmel látható elégedettséggel végképp eltűnik a betegszobából.
