A hajnali szürkecsomós ködben alig láttam az arcát. Sokáig beszéltem hozzá, a saját sorsáról faggattam, de ő kedvetlenül bámulta körmeit és nem méltatott válaszra.
- És mi van Krishnával? – kérdezte váratlanul.
- Krishnával? – döbbentem meg. – Ki az? Nem ismerem.
- Krishna indiai isten – mondta, és tekintetétől le kellett hajtanom a fejem.
Köszönés nélkül otthagyott.
Delhi utcáin álltunk, Indiában.
Mikor meglepetésemből felocsúdtam, utána szaladtam. Eltévedtem a ködben, bár ez nem biztos, és nem tudtam ráakadni.
A járókelőktől kérdezősködtem, látták-e errefelé. Ilyen és ilyen volt.
A fejüket rázták.
Emberem nyomtalanul eltűnt.
Később egy templomban találkoztam, vele. Azonnal ráismertem, ahogy rápillantottam az arcképére.
Megsemmisülten borultam elé. Most tudtam meg, kinek adtam tanácsot akkor, a ködös reggelen, Delhiben.
Ezért bűnhődnöm kell, mondtam. Le kell vezekelnem a mondataimat.
Még aznap lenyírattam a hajam és beálltam a hinduk közé, akik zarándokútra készültek, valahová messzire.
Nem bántam. Még egyszer találkozni akartam vele. Megmagyarázni, miért beszéltem úgy.
Reménykedtem.
Amióta úton vagyok, kétszer láttam őt, ahogy a karaván előtt lépdelt. Sokan voltak, nem tudtam előrefurakodni.
Majd ha odaérünk, gondoltam.
Most már tudom, hogy találkozni fogunk.
