Nem járok emberek közé, ez köztudomású. Sok szóbeszéd járja, de az igazsághoz, hogy miért, senki sem járt még közel.
Megmondom. Az egyik lábfejem kisebb, mint a másik. Nem vagyok nyomorék, teljesen szabályos mindkettő, így születtem, és az orvosok is csak a fejüket csóválták, de semmi külső beavatkozást nem tartottak szükségesnek.
Talán kinövi, mondták. Láttunk már karón varjút. Majd kinövi.
Nem nőttem ki. Hatvankét éves vagyok, de egyik lábam még mindig harminckilenc és feles, a másik negyvenkettes. Természetesen negyvenkettes cipőt hordok, a kisebbik lábam cipőjének orrát erre a célra rendelt parafa-betéttel töltöm ki.
A cipőt látatlanban rendelem, csak a színt és a méretet adom meg. Van egy állandó cipészem, aki titoktartás mellett készíti számomra a lábbeliket.
Akik tudják a titkot, csodálkozva kérdeznek: „Miért ülsz itthon? Senki sem lát bele a cipődbe! Éppen olyan vagy, mint más normális ember! Miért makacskodsz?”
Nem tudok egyenes választ adni nekik. Egyszerűen nem megyek. Talán szégyenlem magam. Azt hiszem, ez látszik rajtam, mindenki a bal lábamat nézi és összesúgnak mögöttem.
Tudom, hogy ez nem így van, kilencven százalékuk közömbösen halad el mellettem, a másik tíz pedig, ha néz is, az öltönyömre kíváncsi, és ha a cipőmre bámulnak, akkor az anyaga tetszik nekik, a csillogó lakkozás, nem a benne lévő végtagom.
Mégis húzódozom attól, hogy az utcára menjek. Szinte rögeszmémmé vált már. Aztán meg cipőben kényelmetlenül is érzem magam, nagyon megszoktam a mezítláb járkálást.
Inkább otthon ülök, mindkét lábamat felrakom egy zsámolyra, és nézem őket. Néha lehunyom a szemem és elképzelem, hogyha újra rájuk nézek, két pompás, valódi negyvenhármast találok e helyükön.
Ez minden vágyam. Tudom, hogy lehetetlen, ezért kívánok negyvenhármast.
Akkor már a másik is legyen nagyobb.
