A zöld karosszék pontosan a világ szélén áll. Két lábával még a földre támaszkodik, a másik kettővel a végtelenre.
Eleinte nem bíztam az utóbbi stabilitásában, ezért támasztéknak egy sorsvirágot ültettem a lábak alá. Később feleslegessé vált., de nem volt szívem letépni, így hát – dísznek – maradt.
A sorsvirág magvait elültettem a karosszék körül. Egyetlen egy tudott csak kifejlődni, ez azonban rendszeresen virágokat hajtott.
Egyforma magasak vagyunk a növénnyel. Ha leülök, ernyőként borul fölém, gyengén végigsimít az arcomon..
Érzem, szeret.
Egy idő óta már nem cseréli szirmait. Nem is hervad, nőni nem akar, egyszerűen megállt a fejlődésben.
A sorsvirágból mozdulatlan, rideg kővirág lett.
Amikor meghalt az apám, lehullt egy szirma. A szirom helyéből vércsepp gördült ki, és azonmód kővé változott. Ragyogó rubintkővé. Csillogása hideg, olyan, mint lelkem volt azon az estén.
A szirom nem hullott a földre. Játékos forgásba kezdett, körültáncolta a karosszéket. Hiába kaptam utána, már a lendület szelétől elsiklott a közelemből.
Játszott velem.
Amikor hírül vettem, hogy kedvesem elkötözött a városból, és többé hallani sem akar rólam, lehullott a következő szirom. A kő-vércsepp nagyobb lett, a magányos, repülő szirom társat kapott.
Csak én lettem még elhagyottabb.
Már tudtam, hogy a sorsvirág sorsom-virág. A mindenség és a föld között őrlődik, gyökere nincs, csak egy erőszakkal elvetett mag köti, a fájdalomé. Ha lehullik minden szirma, a sorsvirágra sem lesz szükség többé.
Akkor a karosszék mögé állok, nagy levegőt véve, támlájánál fogva lökök rajta egyet, aztán én is rápattanok, hogy olyan messze szálljak, ahol a kő-cseppek csillogása már bársonnyá változik bennem, és letakarhatom velük a fájdalom lebegő szirmaitól véres szemem.
