03.02.07
Posted in Nietzsche at 10:59 by admin
Joachim Köhler: Friedrich Nietzsche és Cosima Wagner
Ha egy híres férfi és egy híres asszony neve áll a címlapon, akkor rögvest titkos liezonokra, netán mezalianszokra asszociál a szemérmetlen olvasó. Ha két olyan kolosszális név olvasható a borítón, mint Nietzschéé és Wagneré, akkor még inkább izgalmasnak ígérkezik a kötet. Ha Köhler azt a címet adta volna könyvének, ami valójában: Nietzsche és Wagner életrajzi kalauza, akkor nem számíthatott volna semmilyen revelációra. De ha főhősnőnek Cosima Wagnert teszi meg, rögtön izgalmasabb a kép. Joachim Köhler a pletykarekonstrukció mestere. Összeszedi az utolsó mosócédulát is annak érdekében, hogy tisztába tegye a Wagner-ház viselt dolgait, noha nem kívánja tisztára mosni a ház urának és asszonyának szenynyesét. Mind a filozófia-, mind a zenetörténet egyik kedvelt témája Wagner és Nietzsche tízéves barátsága: Nietzsche kezdeti lelkesedése Wagnerért, majd a lángolás átfordulása gyűlöletbe, valamint e pálfordulást jelző nagy jelentőségű alkotásai a korai művektől (A tragédia születése, Richard Wagner Bayreuthban) a két utolsó, a szellemi öszszeomlás küszöbén keletkezett pamfletig (A Wagner-ügy, illetve a Nietzsche contra Wagner). A szerző elsősorban Wagnernek és feleségének, Cosimának feljegyzései közt, illetve Nietzsche levelezésében kurkászva találja meg kötetének alapanyagát. Az élethelyzeteket rekonstruálja, és mindezek tanulságaiból értelmezi a Nietzsche-műveket. Célja ezen túlmenően egy erősen szexuálpszichológiai Nietzsche-olvasat létrehozása, amelynek főbb tételei a filozófus anyakomplexusa, pótapa-keresési kísérlete, majd sorozatos apagyilkos rémtettek végrehajtása (ez utóbbiak együtt természetesen Ödipusz-komplexussá állnak össze). A listához tartozik még a csalódások filozófiai-esztétikai művekben való feldolgozása, az antiszemitizmushoz való viszonyulásának ambivalenciája, Cosima Wagnerhez fűződő titkos szerelme és félig-meddig takargatott homoszexualitása. Ennek a nem túl bizalomgerjesztő pszeudo-filozófiatörténeti munkának minden ízét átjárja a leleplezés szándéka, és az e tény fölött érzett alig titkolt öröm. Mintha bizony bármilyen titkot is sikerült volna kilesnünk! Wagner gyakorta valóban gonoszan viselkedett a hozzá közel állókkal, ezért pedig gyakorta meg is kapta a magáét. Annak a kinyomozására vállalkozni, hogy ezek a történetek milyen díszletek között zajlottak, érdekes adalékok, de túl sok figyelmet nem érdemelnek. Köhler azonban, az érdekesség eme regiszterében érthető módon, valamiféle metafizikai borzongással fűszerezi kötetét. Kiinduló és végpontja Nietzsche Dionüszosz-ditirambusai, amelyek közül az Ariadné panasza válik egyfajta transzszexuális szerelmi költeménnyé, ahol valójában Nietzsche lenne Ariadné, Cosima pedig Dionüszosz. A mitológiai apparátust - Köhler szerint - Nietzsche a húgától veszi át, aki így ír: “Cosima volt Ariadné, Thészeusz [Hans von] Bülow, Wagner pedig Dionüszosz”. Azaz az egész pszichohorror minótauroszi méreteket ölt, de hogy kinek kit kellett volna legyőznie és miszlikbe aprítania, az már más kérdés.
(Fordította Romhányi Török Gábor. Holnap Kiadó, Budapest, 2005. 208 oldal, 2100 Ft)
Forrás: http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=KRITIKA0529&article=2005-0725-1817-16PTVQ
Permalink
Posted in Beckett at 10:54 by admin
Etika morál nélkül: Samuel Beckett 1906-1989
…elérkezett számára az a perc, amikor az élet nem egyéb,
csak magányos bolyongás a végtelen pillanat mélyén, ahol nem változik
a fény s hasonlítanak egymásra a roncsok.
Samuel Beckett: Malone meghal
Az idős Tolsztojról azt mondták, hogy amíg él, senki sem érezheti árvának magát. És mindez nem csupán afféle szentimentális bálványimádás volt, hanem a tény elismerése, hogy Tolsztoj múlhatatlan morális értékek letéteményese, műveiből tiszta belső harmónia árad, és az emberek emez értékek birtokosai lesznek, ha művét olvassák. Vagyis az ember Tolsztoj könyveit olvassa - írja John Peter, egy Beckettre emlékező angol kritikus - nem érezte magát egyedül a világban. Majd hozzáfűzi: művészet önmagával szemben ennél magasabb igényt nem támaszthat.
Mindez többé-kevésbé érvényes Beckettre is, ám egy nagyon lényeges különbséggel. Az idő Tolsztoj atyai alak volt, valósággal megszemélyesített bizonyos morális értéket. Az ő világában senki nem volt árva, mert alkotói bölcsessége mindenkire kiterjedt, és a maga szigorú, igényes módján mindenkit atyai oltalomban részesített. A becketti világra viszont a vigasztalan elhagyatottság légköre telepszik: az ember az árvánál is árvább benne, mert érzi, maga Beckett szintén árva. Az olvasó tanúja a szereplők elhagyatottságának, megérti igényüket, hogy tartoznának valakihez, de belátja azt is, hogy senkihez sem tartozhatnak, mert amint Hamm mondja a Játszma végében Istenről: “Az alávaló! De hiszen nem is létezik!” Az efféle keserű tagadásban persze benne foglaltatik már a vallás, a transzcendencia igénye, igenlése is.
Jean Anouilh 1953-ban a Godot ősbemutatójáról írja: “mintha a Fratellini-bohócok Pascal Gondolatait játszanák el egy varietéműsorban.” Igaz: Estragont és Vladimirt általában cirkuszi bohócként jelenítik meg, de az eredeti becketti felfogás szellemében ők egyszerűen csak emberek, ketten a milliók közül, két test, egy lélek a “magányos tömegből”. Két mindenkinek és mindennek kiszolgáltatott, esendő és szánandó emberi lény. Ki ne érezte, ki ne élte volna meg közülünk, amit ők? Hogy teljesen egyedül vagyunk, sem evilági, sem túlvilági lények nem óvnak minket semmitől, nem tudjuk, honnan jövünk, sem hogy miért élünk, jövőnk meg egyenesen beláthatatlan. Ki ne tapasztalta volna, ki ne élte volna át, hogy esendő lelke lakta gyarló testénél nincs egyebe ezen a világon? Majd valamivel később, egy kis élettapasztalat birtokában nyugodtan kijelentheti - fennhangon önmagának -, hogy még tulajdon teste sem az övé. A halál az egyetlen bizonyosság, de nem fejez be semmit, nem tesz pontot semmire, csupán megvonja tőlünk a lehetőséget, hogy továbbra is mindenben bizonytalanok legyünk. Ki ne érezte volna mindezt rövidebb-hosszabb ideig? Csak hát az életösztön, a gyávaság, a magányos úttól való félelem, a megalkuvás szülőanyja még idejében visszafordított minket az ereinkben keringő oxigéndús vér, az élet kipróbált és jól bevált örömei túlságosan közvetlen bizonyossága felé. Nem betegedtünk bele, hogy a leírhatatlan évszázadunk által elénk tálalt végső kérdésekre nem tudunk (nem is nagyon akarunk) válaszolni. Az életösztön megadta a lélegzés szabadságának válaszát.
A Nobel-díj bizottság indoklása, amelynek alapján Samuel Beckett 1969-ben megkapta a díjat, így hangzik: “Új formában írott regényekért és színművekért, amelyek a modern embert nyomorúságában is felmagasztalják.”
Arról a bizonyos nyomorúságról esett itt szó, amelyet Beckett minden idegszálával átélt. “Hivatásos” szenvedőként úgy tanulmányozta önmagán a száműzetés, magány, idegenség, mindennemű ínség, nélkülözés és “nélküliség” hatását, mint az orvosok, akik - gyakorta életük árán - betegségek lefolyását úgy tanulmányozzák, hogy beoltják magukat a kórokozókkal. Honnan vette, miből “merítette” volna önmagát, ha nem az aszkézisből, a lemondásból, az önként vállalt szenvedésből? Az ő igazsága a megélt tapasztalat személyes bensősége. Ezt kell megtenni minden dolgok mértékének, ha értékítéletek nem léteznek, vagyis ha minden “diskurzusban” ott lappang az ideológiai leigázhatóság lehetősége. A belső meghatározottság bizonyosságának etikáján túl semmi sincs, csak megint a morál, a társadalmi intézmények, a “közgazdasági törvényszerűségek”, az önmagukat néhány fillérért elvesztegető tisztviselők, akik valami morál nevében folyton erkölcsöt prédikálnak, mindenkit tanítani akarva, ám tőlük még soha senki nem tanult semmit. Beckett mindig apolitikus volt, vagyis állandó válaszadás helyett inkább kérdezett, önmagán kísérletezett, önmagát manipulálta, mégpedig olyan avantgardista “diszkontinuitás” szellemében, amely egyre inkább kizárt mindenféle olcsó, rugalmas “eszköz jellegű” kritikai értelmezést. Olyan világban, amelynek törvénye, hogy a macskatápszer-reklámtól a legmagasabb rendű filozófiáig minden “diskurzus” nyomban a politikai-hatalmi harc eszközévé válik, az író számára az egyetlen tisztességes út az etika választása, az életfogytiglani álmatlanság, az önmagával folytatott végtelen párbeszéd az éjszakában és a csendben. Beckett hosszú, gyötrelmes utat járt meg, amíg végül szóra bírta a téren és időn túli örökké néma sötétséget, de számára talán mégis ez volt a szabadság egyetlen útja. Eleuthéria (Szabadság) című 1947-ben franciául írott kiadatlan színművében, amelyet - hála személyes jóindulatának - többször is elolvashattam, a főhős szabadságát keresi: “Olyan kicsi szeretnék lenni, amilyen kicsi csak lehetek. Nem mozgok, nem gondolkodom, nem álmodom, nem beszélek, nem hallgatok, nem észlelek, nem tudok, nem akarok semmit, nem leszek képes semmire. Azt hiszem ezek voltak a börtöneim.” Majd elutasítja az öngyilkosság kínálkozó lehetőségét: “Mégsem halok meg. Életem hosszú lesz és iszonyatos. De nem olyan szörnyű, mint a tiétek. Nem leszek szabad soha. Átélem a múló idő minden másodpercét. Az életemet arra használom majd, hogy egymáshoz verdessem a láncaimat. Reggeltől estig és estétől reggelig. Ez a kis fölösleges zaj lesz az életem.” Nem sokkal halála előtt Harold Pinternek így írt: “Egyszer kórházban voltam. A másik szobában egy gégerákos haldoklott. A csöndben szakadatlan hallottam horgő nyögdécselését. Művem formáját semmi sem fejezi ki jobban ennél.”
Jól mondta hát cikkében John Peter: Samuel Beckett “árva testvérünk egy elhagyott világban”.
E sokat szenvedett ember emlékét kísérje a feledéstől oltalmazó néma szeretet, műve értékét pedig megítéli majd a mindenek fölött őrködő idő.
Forrás: Nagyvilág, 1990. 4. sz. p. 601-602.
Permalink
Posted in Foucault, kötetek at 10:38 by admin
Bacsó Béla: Michael Foucault: A szavak és a dolgok
Michael Foucault: A szavak és a dolgok. A társadalomtudományok archeológiája
Foucault műve minden szempontból többet késett, mint az eddig említett művek. Deleuze Foucault könyvéről írott elemzésében (Le Nouvel Observateur, 1966. jún.) írta, hogy ennek a humántudományi(!) fordulatnak a centrumában éppen az a folyamatos és nem lezáruló mozgás zajlik, ami az embert mint embert kívánja maga elé állítani. A meghatározó kérdés az, hogy mikortól van az ember. Ezt követi nyomon azon az úton, ahol a jel értelmezését és terét - amit persze állandóan áthat és átfed a jel és jelölt hasonlósági rendszere - felváltja a reprezentáció tere, ami minden hasonlósági és megfeleltetési viszonyt megrendít. Az ember, mint Deleuze kiemeli, attól fogva van a tudás nem rögzíthető eredetében, amikor a reprezentáció klasszikus episztéméje a nem-reprezentálható behatása eredményeképp megroppan. Azon az oldalon, ahol Foucault kimondja, hogy a XVIII. század vége előtt nem létezett az ember, arra is utal, hogy “az emberi természet az azonosságot a reprezentációk rendezetlen láncolatában jeleníti meg”, ennek példája Velázquez festménye, az Udvarhölgyek. A festő a modell és a néző helyét egy pontban jelöli ki, miközben a tükör visszfénye a nem-megjelenített jelenlétét teszi lehetővé. Egyben ez a képviselet mint reprezentáció megrendülése is, hiszen “a képen megjelenített tekintetek a királyi személy fiktív helye felé fordulnak, amely ugyanakkor a festő valóságos helye, mert e kétértelmű hely (ahol a festő és az uralkodó meghatározatlan ritmusban váltogatják egymást) vendége végső soron a néző, akinek a tekintete a képet tárggyá változtatja, ezen elemi hiány tiszta reprezentációjává”. Azt persze ne feledjük, hogy a nézőpont ilyen megválasztására már Carl Justi is figyelmeztetett Velázquez-könyvében: “a király helyéről látjuk a képen jelenlevőket”, s még azt is hozzáfűzte: olyan képet nem ismerünk, ahol a királyi pár (IV. Fülöp és Marianne) együtt lenne ábrázolva.
Ki tudja, miként érdemes ma olvasni Foucault ragyogó könyvét, egyfajta történeti fenomenológiaként, ha az egyáltalán megvalósítható, vagy a gondolkodás rejtett történeteként, ahogy az - mint Deleuze utalt rá - megszabadul saját bálványaitól. Ma talán éppen az a nyelv iránt tanúsított figyelem lehet a meghatározó olvasat, mely egyként távol áll a strukturális taxonómiától és az eredet igézetében élő értelmezéstől.
Foucault a tudást állandóan újrakezdő archeológiának lesz megteremtője, amely megértette velünk azt az elválást, vagy inkább azt a kezdetet, ahol a szavak nem fonódnak össze azzal, amit megjelenítenek. Ez a nyelv filozófiájának kezdete, s ez, mint mondja, a XIX. század végén válik a gondolkodás tárgyává. A nyugati gondolkodást éppen az ember léte és a nyelv léte közti felszámolhatatlan különbözőség jellemzi. Deleuze pontos és szellemes megfogalmazása szerint: a látás és beszélés egyként tudás, ám nem arról szólunk, amit látunk. A nyelvre irányuló reflexió nem a nyelv mögött vagy a nyelvi rend által nyer értelmet, hanem annak végső felismerésében, hogy a diskurzus a klasszikus reprezentáció után eltávolodik az ontológiától. A nyelv filozófiája tehát éppen ebben a nem összebékíthető különbségben jelenik meg.
(Fordította Romhányi Török Gábor. Osiris Kiadó, 2000. 432 oldal, 1800 Ft)
Forrás: Élet és Irodalom, 2001. május 11. / Ex Libris, 23. oldal
Permalink