Fruzsina

Nem hagyták elköszönni. A gyerekei összefogtak, befizették az Otthonba. Nem lett volna gond vele, ha hagyják, addig sem volt. Elvégzett maga körül, amire pedig nem futotta az erejéből, arra talált valakit a szomszédságból, aki szívesen megtette helyette. No jó, nem mindig szívesen, inkább szánalomból, vagy ami rosszabb, csak azért, hogy ne káráljon tovább, mert nagyon unalmas tudott lenni, ha valakire rátelepedett. Engem békével hagyott, csak egyszer kötött belém, hogy miféle nő vagyok, vegyem már észre magamat, és cseréljem le a nadrágot szoknyára! Vénségemre olyan leszek, mint a másik öreglány, a bolond Julis, az a mackónadrágos! Behívott magához, kinyitotta naftalinszagú szekrényeit, és az ágyra dobált egy halom ruhát. Volt ott mindenféle holmi, kuncogva fordultam el, de szökni már nem lehetett, kiválogatott egy nyalábbal, vidd, mondta, és ne járj úgy, mint a fiatalok, illetlenség! Rikácsolt, csupa indulat volt. Vagy nem vagy már nő? A kérdése a kapun kívül ért utol, mintha kővel dobott volna meg. Eszemben sem volt letenni a szokásos viseletemet: pulóver és nadrág, ing és nadrág, kabát és nadrág. A ruhák a kamrába kerültek, amíg élt, nem akartam kidobni, de úgy sem kell sokáig kerülgetnem a rongyokat, az öreglány már fél lábbal a sírban van, így nyugtattam magamat. Elfeledkezve az egészről, legközelebb is nadrágosan indultam a dolgomra. Nem gondoltam, hogy kiáltozása nekem szól, csak amikor a nadrágomat kezdte rángatni, akkor értettem meg. Jól összevesztünk, a két bolond vénség.

Bementem a kamrába, szétteregettem a ruhákat, és nem is találtam olyan elképzelhetetlennek, hogy az ötven éves bársonyszoknyát vegyem fel. Éppen bokáig ért. Volt ott egy kabát is, fényes anyagból, azt is fölvettem, és egy kapalapot hozzá. Az előszoba tükre befogadott, mögöttem felfénylett az ablak is. Na, nézd, ki az, aki így mosolyog a kalap alól… visszamosolyogtam rá. Észre sem vettem, hogy mikor lépett be a férfi, megijedtem, amikor az arca megjelent mögöttem, túl hirtelen fordultam meg, akkor pedig ő rezzent bele, talán már régóta nézett. Fehérséggel a kezében a fiamat említette. Már megint a fiamat akarják! Naftalinszaggal perdültem a sarkamon, karommal csapkodva a bő bársonyszoknyát, évtizedek pora szállt körülöttem. Már megint a fiamat! Hát nem értik meg végre, hogy elment a fiam? Bolond férfi, csak nevetett… ismerem valahonnét? Nevetett rajtam. Hát nem látod te asszony, hogy egyedül jöttem, kérdezte. Németes kiejtése volt. Azt hittem, behívóval jött, de azt mindig ketten hozzák. Innék egy pálinkát, mondta, amikor már a fotelomban ült, bent a szobában. A kezében papír volt, hát azért hittem én, hogy behívóval jött… A fiam levelét hozta, az üzenetét, hogy induljunk azonnal, mert a határ túloldalán vár egy motelban, a levelet hozó ember majd átvisz a kocsijával, hogy mielőbb találkozhassunk.

Október 2. „Jula, Kishülye, tetszik a barátnőd! Mondd meg neki, hogy gombóc lesz a torkomban, amikor olvasom, és süt a Nap, ha a képein el-elálldogálok. Szólj neki, hogy várom, majd ha itt lesz az idő és erre jár!”

Falus Róbert ma lenne 78 éves, húsz éve hunyt el. József Attila-díjas író, az ELTE görög nyelv és irodalom tanszékvezető tanára volt.

Fruzsina

Hallgattunk. Nem értettem magamat. A hatalmas izgalom, a meglepetés addig sem tartott, amíg az öregasszony gönceit leszedtem magamról, beléptem a zuhany alá, felöltöztem. Útra kész állapotba hoztam magamat, gyorsan ment, semmi vacakolás, semmi smink, nem kell a maszk, a fiam előtt nem kell. Mire a kaput zártam, már kőkemény lettem, dacos, hideg. Ha hagyom az ellágyulást, mert mégiscsak a fiam, akkor elveszek az érzelmeim áradatában. Gondoltam mindenre, a vörös szőlőlevelekre, a nyugat felől emelkedő borulásra, az öreg szomszédasszonyomra, aki talán éppen akkor rendezgette magát az Otthonban, vagy csak ült, összeroskadtan, én nem tudom, hogy mit tennék a helyében, mindig van egy utolsó megoldás, amiben az én akaratom lesz a döntő, gondolom örökké, ebbe kapaszkodom, mert kell a hit, hogy magam vagyok a magam ura. De nem vagyok, mégsem. Ezt a legnehezebb elviselnem, ezt a tudatot, hogy majd jön a fiam, még néhány év, és bedug az öregek közé, hogy ne legyen velem gond, otthagy, kimegy a kapun, becsukja utána a portás, elfordul a zár, és nekem marad a park, a pad, a semmi és a magány a többiek között. Lesz-e mersz megtenni, amiben az egyetlen kiutat látom?

Ami nem tör össze, az megerősít, ezt mondogattam örökké, de elég erős vagyok, ne erősítsenek már engem a gondok! Beültem a kocsiba, néhány asszony jött a boltból, hova megyek, kérdezték, láttam a szemükben, hogy majd megállnak, és megbeszélik. Vad dolgokkal játszottam el képzeletben, már a sarkon túl jártunk, fordultunk a mezőn át vezető útra, nem is a fiam üzent, fiatal vagyok, elvisz ez az idegen, ki tudja, hogy hova, merre visz, annyi rémséget hallani, eltűnt lányokról, asszonyok lettek köddé, nem féltem mégsem, nem volt kedvem ehhez a félős játékhoz, annyi fajtáját ismerhettem meg a félelemnek, ezért nem tudok már szeretni sem, mert nincsen bennem semmi más, csak félelem, mindenféle félelem összekeveredve.

Térdeltem a szobájában, teljesen sötétben, nem mertünk fényt gyújtani, pedig senki sem mondta, hogy nem szabad, felettünk a repülők zúgtak, szokás szerint a java már elment, amikor megszólalt a sziréna. Magához ölelt, simogatott, lassan szedte le a ruháimat, sötét volt. Soha sem szerettem sötétben, szükségem van a látására: nem a testét, csak a szemét, hogy lássam. Lassan átúszni a tiloson, csak a szeméből sugárzó úton merek, sehol máshol nem biztonságos. Elkeveredett a hangja, az érintése, és a kinti szirénaszó. A kívánság elkeveredett a félelemmel. Az elején még nem lehetett tudni, hogy mi lesz a végén. Akkor a félelem győzött.

Október 1. (Fényképezgettem a kertben, felismertem a gépem korlátait, és próbálok azon belül boldogulni. Jó is, hogy van határ, a túl sok lehetőség is bénító lehet. Mindig visszatérek ehhez a virághoz, újra és újra, pedig már vagy hatvan felvétel van róla. Megunhatatlan. Soha sem ugyanaz. Vagyis a virág körül a fény és a nézőpont változik, az idő múlik el. Mint körülöttünk, épp úgy. Talán ezért lehet a hosszú házasságban békével ellenni: mert múlik fölöttünk az idő, változik a fény, és aki néz, soha sem tudja megismételni az előző nézését... Huszonhárom év van mögöttünk. Sok? Kevés?)

Fruzsina

Megpróbálom elképzelni a várost. Este, amikor mindenki elalszik, felébrednek az árnyékok, szuszog a ház, és a magány kísérteni indul. Kinyílik a spaletta, talán magától, talán nem, nincs akit érdekeljen a reccsenés, tolvaj sem vihet el onnét semmit, ahol semmi nincs, csak fészkek vannak, ahány lakója a háznak, annyi magányfészek. Külön szobákban alszanak, jól elválasztott világok lassítanak a rohanáson, félni nincs ok, reccsen a parkett, de nem jár senki, csak az árnyak éledtek fel, és a félés jön vért szívni. Egyetlen elsatnyult Rómeó ül csak álmatlanul, hosszú lábai lelógnak az ágyról, le a ház emeletéről, le egészen a folyóig, a Dunában áznak a talpak, zöldes színű vize úgy viszi a nyomokat, hogy megőrzi, egészen a tengerig. Léptei a tengerig érnek. Ha biztosan tudtam volna, hogy van, átnyúltam volna érte az árammal józanító szabályokon is. De épp azt nem lehet soha sem biztosan tudni, hogy van - e a másik, vagy csak a félálomban elképzelt világunk toronyszobájának lakója, velünk együtt.

Szeptember 30. (Sűrű napok vannak mögöttem, mozgalmas napok. Szép volt, jó volt, de visszabújni is öröm. Iméles ismerősökkel is találkoztam, lejöttek hozzánk. És egyéb találkozások is történtek. Lassan majd bemásznak a naplóba is az élmények...)

Fruzsina

Mit lehetne itt másként tenni? Nem másként tenni, hanem másként látni, másként gondolni kell. Mégis hosszú szoknyát veszek, egészen bokáig érőt, gondoltam. Elég volt a nadrágból. Ha minden marad a régiben, akkor olyanná leszek, mint az a kicsi, összeaszalódott bolond az utcából, akinek még egy macskája sincs, mert soha életében nem szeretett senkit, soha életében nem vállalt olyan dolgot, amivel törődni kellett volna, nem akart magából adni senkinek, semminek, őrizgette a hozott valamijét, ami százszor többé vált volna, ha meri szórni másokra is. De ő nem merte, és magára maradt. Ő is nadrágban jár, ő még most is, hetvenkét évesen, hatalmas ülepe van a nadrágjának, a szeretetes nővérek szóltak, hogy menjen, ha kell valami. Neki ez kellett, mondták, hogy néni, az nem magának való, de ő vitte a szürke mackónadrágot, azóta is azt hordja. Se kutyája, se macskája, még a másét se tűri. Ilyen öregasszony lett belőle, nem akarok ilyen lenni, egészen bokáig érő szoknyákat vettem, én már csak ezekben akarok járni. Fellebbentette, kamaszos vihogással, hej, te lány, neked nem is csúnya a lábad, így mondta. Nem azt mondta, hogy szép a lábam, csak azt, hogy nem is csúnya… Már megint behorpadt az idő, már megint megcsal az emlékezetem, és minden összekeveredik.

Szeptember 29. (Reggel a koraszülöttekről beszélgettünk. A közfelfogás szerint egész életükben hátrányukra lesz a kezdő állapot. Sajnos, ismerek olyan családokat, ahol az így született gyereket örökké erre figyelmeztetgetve kezelik, nevelik. Mi nagyon szerencsések lehetünk, mert bár mind a négy lányunk 2000 gr alatt jött a világra, fél évre rá már nemcsak súlyt, de minden egyéb lemaradást is behoztak, amivel kevesebbek voltak a normál súllyal született babáktól. Körülbelül addig az ideig viszonyultam úgy hozzájuk, mint koraszülöttekhez, és mániákusan betartottam, követtem minden tanácsot velük kapcsolatban. Azután lassan nem lett szükség rá, és el is felejtődött.

Nem tudom, hogy érdemünk-e, vagy pusztán szerencse, hogy nagyon keveset voltak betegek, Fanni allergiáját leszámítva semmi szokatlan nyavalya nem ragadt rájuk. Amit gondolsz, amit megeszel és iszol, amit belélegzel, az betegít meg. A hozott dolgok pedig adottak. Nos, az utóbbit nem befolyásolhattuk, a belélegzést pedig úgy, hogy megmaradtunk ebben a falusi környezetben, ahol a tönkrement ipar sem szennyezi a levegőt, maximum a szomszédék disznó ólja, és a lakóházból tyúkóllá alázott épület szaga zavarhat bennünket, ami bár néha határozottan kellemetlen tud lenni, de még mindig kevésbé káros, mint a műtrágyagyár kéményéből kiáradó ez meg az...

Az evés a következő. Nos, egyszerű: minél kevesebb celofánba, zacskóba csomagolt dolgot, vagyis gyárból kikerültet. Inni? Eddig iható volt a csapvíz, sajnos az utóbbi évben már nem, de falunk ökokútja segít a dolgon. Azt mondják, régi időkre emlékeztet: napi rendszerességgel járunk vízért, csak kannák helyett colás műanyagba engedve visszük haza. Erre, ezekhez a fizetésekhez, szociális juttatásokhoz képest nagyon drága a palackozott víz, egyszerűen nem telik rá. Az üdítők? Soha sem volt divat nálunk. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az első szem epertől kezdve folyamatosan terem a kert, és bármennyire rossz is egy év, de annyi azért akad, hogy aki csipegetni szeretne, talál – és már nem is kívánja az édes, színes lét. A kevés hús, amit eszünk az is a kerten hízik, nem hormonokkal és ki tudja mivel dúsított táplálékon.

Az is betegít, amit gondol az ember. Hát ne gondoljon rosszat. A normális itthoni légkör kell hozzá, és a versenyből való kiszállás bátorsága. Napi három délutáni foglalkozás is esne Fannira, ha hagynánk. De nem. Már kezdi érteni, hogy jó az, ha nem kell rohanni az ebédet bekapva, vissza az iskolába. Úgy érzem, nem zenei zseni, tehát ha akar, és ideje adja, például majd felnőttként tanul meg zongorázni. Így vagyunk erre, köszönöm, azért mindennek ellenére jól...)

Szeptember 28. (Kukorica. Gyerekkoromban volt részem kapálásban, szedésben – mi úgy mondtuk, hogy törésben... Ha jól emlékszem, a kapálást jobban szerettem (ma jobban szeretném), mint a törést. Soha sem bandában jártunk, hanem vagy apámmal, vagy öreganyámmal. Az első ha megszólalt, csodaszámba ment, a második ha mesélt, nagyon jó volt. Jókat lehetett gondolkodni közben. Jó volt kimenni, aztán haza is az. Nem a régre gondolás szépít – így volt. A törés már túl zajos volt, azt mindig többen összefogva végeztük. Sokkal változatosabb volt, de én mindig is szerettem azt a munkát, ami közben ellegelhet az ember. Borsófejtést, pulóverkötést. Ma máshogy néz ki a kukoricázás. Gép szedi, kocsira, otthon kézzel csak a fölvonóra dobálás maradt. Azt mondják, az idén kukacos a termés. Már ahol termett.)

Szeptember 27. (Idegbajos napok. Túl hosszú ideig tartó begubódzás után kimozdulni soha sem könnyű. Több energia megy el az elindulásra, mint magára a jelenlevésre kell. Azt nem értem, miért nem érzek most megkönnyebbülést, hogy végigcsináltam, nem lógtam meg előle. Az elnök mellett ültünk, jobbról, balról a könyvtáros nő és én. Semmi dolgunk nem volt, olyanok voltunk mint előttünk az ikebana. Kellékek. Utána fogadás volt, ahol minden írással foglalkozó álma lett valóság, a mert FKK igazgatója megkért, szedjem már össze a szövegeimet, és adjam le náluk. Nem vonz a régi dolgok közötti turkálás. Szép idő ígérkezik, fotós vonalon megismert (e-mail) mezőnagymihályi család látogatását várom, egy kicsit idegenvezetősdit játszom majd, ami mindig nagy élmény – nekem. Mert mások szemével látva érzékelem, hogy mivé lettünk, hová süllyedtünk. Adja Isten, hogy legyen, aztán meg adja, hogy ne... Vajon ki mondta ki ránk ezt az átkot, mikor és miért?)

Szeptember 26.

9. Mirjana hallgatott, a gombócot helyette is éreztem, de az is lehet, az az én gombócom volt. Egy kerítés mögül a nyakunkba hajló mandulafa ága mégis kihozta belőle a szót. Elmesélte az első találkozásunkat. Kertemről, kertjéről mesélt. Ott a mandulafák virágoznak legelőbb. Itt a barack. Szántják a kertet, én ásom a magamét, meséli Mirjana. Lépésről lépésre, lassan halad. Segítenének. Nem kell, mondtam nekik. Gereblyézem a földet, süti a hátamat a nap, húzza a fekete mellény. Virágoznak a barackfák. Estére ők készek, nekem sok munkám lenne még. Másnap vasárnap, Mirjana és én elindulunk. Meglepetés. Kivezetem a határba, ahol még nem járt. Erre dombok is vannak, leszakadozott részek, lösz, szurgyik, lóger, öreg kutak, leomlott szállások a dombokba vájt védelemben. Nem védte meg őket a domb, benőtte a romokat a zöld. Virágban a sanyarikák. A patak környéke néhol még nádas. Neki hegy kell. Nem mondja, tudom. Én is szeretem a hegyeket, de én csak vendég lehetek ott. A vendégemet vezetem, jön utánam. Két özvegyasszony, lassan ballag az éledő határban. Azután megérkezünk. Az út kanyarodik, jobbra fel. Öreg fák, borostyán, zöld és földszag. Előttünk magaslik a "hegy". Valamikor szállás volt a tövében, lenyestették a földet, és a domb alatt laktak. A ház nincs, csak a falként emelkedő föld maradt meg, az öreg fákkal. Hárs, gesztenye is akad, tavalyi gaz, friss fű. Nagyon közel áll a dombhoz, a meredek miatt Mirjana fölé magaslik. Nem mozdul. Nézem, fent virágban egy barackfa. Ránk sötétedett. Valahol volt egy mandula is, de nem találom. Talán nem is igazán akarom. Mirjana elmesélt valamit, kimesélte a saját fejemből. Hazaértünk közben, elköszöntünk, a lámpa körül muslincák, lepkék jártak táncot, egyforma lázban az is, aki holnap is jön még, és az se lassulóbban, akinek az volt az utolsó tánca, pörkölt szárnnyal hullott le a semmibe, hajamra, vállamra, szemem pilláira csendben, lehunytam vele a napot. Lassan leülepedett az aranyeső bennem is, felitta a föld. Arcon csókolt Mirjana, megrázkódtam, furcsa volt, hideg, mint a halott. De megkell adni neki, jól emlékezik.

Az előszobában belebotlottam a kipakolatlan csomagjaimba, kész levesek, pástétomok, sajtok és olcsó szalámik, margarinok kalácsba és kenyérre kenhetők. Mici bácsi ha nyerne a lottón, én se félnék a repüléstől, elmennék inkább Kanadába, de előbb azért Mici bácsival a koalák földjére. Nem lesz ebből semmi, Mici bácsi szerencséjében én nem bízom. A magaméban? De hát a viccben is benne van, hogy ember, segítek én, de legalább vedd meg már azt a szelvényt... Nem tudok játszani.

2002 szeptember, október, december

2003 január, február, március, április, május, június, július, augusztus, szeptember