|
Déry
Tibor (1894 - 1977) Nehéz feladat Déry Tiborról írni, nagyon nehéz a
helyét és az értékét megítélni. Életútja és műveinek jellege különös
ellentmondásokkal, alig magyarázható értelmetlenségekkel teljes. Gazdag
nagypolgári család fia, otthon műveltség és gondtalan tanulási lehetőség
veszi körül. Apja, amikor 1919-ben a tanácsköztársaság elveszi házaikat,
öngyilkos lesz. Az akkor már 25 éves fiú viszont lelkes kommunistának
tudja magát: a munkásmozgalom modern hangú költője. A bukás után külföldre
emigrál, előbb Bécsbe, onnét tovább. Átkószálja Németországot,
Franciaországot, Spanyolországot. Bécsben egy ideig az akkor hasonlóképpen
emigráns Kassákékhoz csatlakozik, de Kassák nem elég modern neki, és nem
tartja eléggé forradalminak sem. Valójában közelebb áll az anarchistákhoz,
mint a kommunistákhoz. A német majd a francia avantgardot közelebb érzi a
maga háborgásaihoz. Majd kockázat nélkül hazajön, hiszen nem vádolják és
nem üldözik. Itthon vadul hangzó, szabad gondolattársítású szabad
versekkel jelentkezik, majd ír egy erotikus tárgyú kisregényt, a Liát,
amelyet az újdonságok iránt jó érzékű Osvát Ernő leközöl a
legszínvonalasabb folyóiratban, a Nyugatban. Emiatt közszeméremsértésért
perbe fogják. A kirótt büntetés elől újra külföldre fut, felvéve
örökségét, egy bérház vételárát. Ezzel a Riviérára utazik, ahol léha,
költekező életet él, míg Monte-Carlóban egyetlen éjszakán elrulettezi
minden pénzét. Amikor anyja itthon el tudja intéztetni, hogy kirótt
fogházbüntetését súlyos pénzbüntetésre változtassák, és ezt ki is fizeti,
Déry hazajön, hogy íróként éljen. Közben verseket és fantasztikus, olykor
kísérteties novellákat írt. Ezek itthon meg is jelennek. Két kisregényével
a húszas években már kezd tudomásul vett író lenni. Különösen a Kéthangú
kiáltás című borzongató, rejtelmes regénye jelzi, hogy megtalált egy saját
hangot. Ennek a misztikus történetnek - egy bérház lakásainak tükreit
elhomályosító rejtelmes erőnek, alvó gyermekek szemeiből könnyet csorgató
varázslatnak, idegeket borzongató egyszerre két hangon hangzó kiáltásoknak
ugyan semmi értelme sincs, de mint olvasmány érdekesebb, mint Déry bármely
előbb írt vagy későbbi már tisztelt és rangot adó műve. De nem ezen az
úton halad tovább. A nagy társadalmi regényt keresi. Közben pedig -
elsősorban pénzkeresés okából - elképesztő mennyiségben fordít. Jól tud
németül is, franciául is, de megérti az angol és a spanyol szövegeket is.
A politikától annyira távol került, hogy magyarra fordítja André Gide
Visszatérés a Szovjetunióból című híresen antikommunista könyvét, amelyben
az író éppen arról számol be, hogyan ábrándult ki az egész Szovjetunióból
és eszmevilágából. És akkor következik a hivatalos igazságszolgáltatás
legelképesztőbb félreértése. Déryt a fordítás megjelenése után kommunista
propaganda címén vád alá helyezik és börtönbüntetésre ítélik. Úgy látszik,
se ügyész, se bíró bele se nézett a könyvbe: a fordítót a szovjetellenes
könyvért mint kommunistát ítélik el és zárják hónapokra börtönbe. Ettől
kezdve a kommunisták is a magukénak vélik. Úgy látszik, ők sem olvasták el
Gide útirajzát. Közben azonban már készül a főmű: A befejezetlen mondat. Hosszú évekig
készül, külföldi tartózkodások éveiben, közben újra meg újra itthon. A kor
nagy, összefoglaló regényét akarja megírni, azt a polgári világot,
amelyben felnőtt, körülötte azt a társadalmat, amelyet megismerni vélt, s
a középpontban egy férfi útját, akinek élményei és élményeket átélő
egyénisége hasonlít őhozzá, az íróhoz, de csak hasonlít, nem azonos. Ennek
a főhősnek, Parcen Nagy Lőrincnek egyénisége, jelleme, kalandjainak sora
olyan, amilyennek maga az író szeretné tudni magamagát. Egy ilyen
regényhőssel és világa teljességével a kor világirodalmi remekeit igényli
versenytársának. Jól érezhető, hogy a két nagy példakép: Marcel Proust és
Thomas Mann. Mintha módszerében és stílusában egybe kívánná olvasztani
egyrészt Az eltűnt idő nyomábant, másrészt együtt A Buddenbrook-házat és A
varázshegyet. Ez a vegyítés eleve megoldási zűrzavart ígér. Proust
szubjektív impresszionizmusa és Mann magfogalmazásbeli pontosságra törő,
tárgyilagos különállása stiláris önellentmondások nélkül aligha
vegyíthető. De a Thomas Mann-féle mintakettősből Buddenbrookék
családregénye tudatos folytatása a XIX. század polgári realizmusában
kikristályosodott társadalmi nagyregényeknek, a típusok objektív külső
ábrázolásának, míg A varázshegy a modern, jellegzetesen XX. századi
pszichológista ábrázolás klasszikus példája. Ezeknek a modelleknek
egybeolvasztása szükségszerűen magával hozza azt a stiláris
egyenetlenséget, előadásbeli zűrzavart, ami jellemző lesz az agyonzsúfolt
és alig-alig áttekinthető A befejezetlen mondatra. A végre elkészült, igen
nagy terjedelmű regény egyelőre nem talál kiadóra. Déry szerencséjére
Illyés Gyula kéziratban megismeri és lelkes hangú ismertetést ír róla.
Alig elképzelhető, hogy Illyés valóban végigolvasta ezt a
szövegrengeteget. Az sem valószínű, hogy ha lett volna türelme
végigolvasni, akkor annyira tetszett volna neki, mint ahogy lelkesedett
érte. De jó barát volt, ő maga is várta az új nagy magyar regényt, és ha
csak szemelgetve bele-beleolvasott, akkor már nagyon is valószínű, hogy
elragadta a cselekmény témagazdagsága, a jellemek változatossága, egy-egy
zárójelbe tett mellékmondat önmagában lírai szépsége. Valószínű, hogy a
szemelgetésekből kirajzolódott előtte egy sokkal egységesebb, sokkal
áttekinthetőbb kompozíció, mint amilyen a zegzugos mű valójában. A saját
regénylátomását képzelhette bele az ötletszerűen megismert részletekbe, és
ez lelkesítette a híradásra. Ettől kezdve pedig az igényes irodalom várni
kezdte Déry nagyregényét. Amikor pedig már a háború után végre megjelent a
háromkötetes szövegóriás - kinek volt akár kedve, akár mersze másképpen
vélekedni, mint az az Illyés Gyula, akinek ízlésében még azok sem
kételkedtek, akik egyébként nem is voltak vele azonos véleményen? És erre
az előzetes beajánlásra következett Lukács György eleve döntőnek tartott
kritikája. Senki se tudja, hogy Lukács valóban betűről betűre elolvasta-e
ezt a rendkívül nehezen olvasható, óriási terjedelmű három kötetet.
Kétségtelenül vannak igen szemléletes, itt-ott igen szépen fogalmazott
részletei. Néha egy-egy zárójelbe tett, fejezetnyi magyarázó mondat sokkal
jobb és kerekebb, mint az, amit magyaráz. De lankadatlanul végigolvasni -
ez az edzett olvasók számára is túl nagy megpróbáltatás. Az azonban
bizonyos, hogy különbözik minden regénytől, amit addig magyarul írtak, és
van valami nagy távlatú, nyugati regényekre emlékeztető légköre. Ezt
azonnal meg kellett éreznie Lukács Györgynek. Ő pedig már nagyon várta azt
az új magyar regényt, amely politikai célzatában szocialistának mondható,
de beleépül a polgári nagyregény európai hagyományaiba. Számára Balzac
volt a legfőbb hagyomány és Thomas Mann a legfőbb kortárs. A magyar
regények hagyományaitól és eredményeitől idegenkedett: Jókait kifejezetten
nem szerette, de Victor Hugót és a francia romantikát sem. Walter Scottot
realistának mondotta, tagadta, hogy ő az európai romantikus regény
kezdete, a francia és a magyar romantikus regény fontos ösztönzője, mert
csak tagadva romantikus voltát sorolhatta be tisztelve elismert írói közé.
De azt a modern prózaepikát sem értékelte, amely Proustban, nálunk
Krúdyban érkezett a remekművekig. És Mikszáth realizmusában is anekdotázó
vidékiességet látott. Déryben tehát azt az új magyar, európai módon
realista írót fedezte fel, aki különbözik az eddigi magyar regényirodalom
eredményeitől, politikailag szocialista, mégis távol áll - illetve most
már eltávolodott - attól a számára ugyancsak ellenszenves avantgardtól,
amelyet Kassák és köre képviselt. Mindezért úgy üdvözölte A befejezetlen
mondatot, mint a végre megszületett magyar realista nagyregényt. Lukács
ítélete pedig akkor proféciának és apostoli kinyilvánításnak hatott. (Egy
akkori - irodalmi körökben - mondogatott szellemeskedés szerint: "Szép az,
ami Lukács Györgynek érdek nélkül tetszik".) Később volt egy időszak,
amikor Lukácsot a kultúrpolitika háttérbe szorította, de értékítéleteit
akkor is mértékadónak tartották. Déry tehát egyszeriben az élő irodalom
főszereplői közé emelkedett. S habár a tisztelt nagyregényt elég kevesen
olvasták, kisebb terjedelmű új műveivel népszerű is lett. Nem is
méltatlanul. Néhány novellája, elsősorban a Budapest ostromának napjait
idéző Alvilági játékok című kötet darabjai, és két hamarosan elkészült
színdarabja (A tanúk, Tükör) érdekes, művészi színvonalú irodalmi
alkotások. Kétségtelen, hogy ez időre olyan színvonalú íróvá fejlődött,
aki az élő irodalom méltán elismert alakjai közt tudhatta a helyét. De
nemcsak ő, hanem a kultúrpolitika is a példamutató, a legfőbb szereplők
közt tartotta nyilván. Valóban igényes, gondos stílusú íróművész volt, aki
a következő évtizedekben néhány novellában (például a Szerelem című kötet
darabjaiban vagy a híres Niki című kutyatörténetben) és egy-két regényben
(a kafkai hangulatvilágra emlékeztető G. A. úr X-ben történetében, meg az
öregedés tragikomikumáról szóló Kedves bóperben) alighanem maradandókat
hozott létre. Irodalmi és politikai szerepe azonban sokkal látványosabb és
hangzatosabb volt, mint valódi jelentősége. A regényciklusnak induló, de
csak két kötettel elkészülő Felelet politikai vihart kavart. A párt- és
nevében maga Révai József, a testet öltött kultúrpolitikai diktatúra - nem
volt megelégedve a regény személyeinek politikai fejlődésével. Ezek elég
jól felvázolt jellemtípusok, csak a viták és akadályok folytán nem volt
alkalmuk kifejlődni. És, mi tagadás, a cselekmény nagyobb része eléggé
érdektelen. De mivel a hivatalosan rendezett irodalmi vita folyamán Déry
ragaszkodott művészi elképzeléséhez, a legdogmatikusabban pártosok körében
gyanús kezdett lenni, hogy nem is olyan jó kommunista, mint amilyennek ő
maga hiszi magát. Ez az ellentét fokozta kritikáját sok mindennel
kapcsolatban, amelyet addig fegyelemmel elfogadott. Ezért került
magatartása 1956 tragikus bukása után vád tárgyává. Ő a kitörő viharban
kommunista hittel állt a kommunista Nagy Imre oldalán. És amikor Nagy Imre
ellenforradalmárság vádjával lett a nemzet vértanúja, akkor a nála nem
kevésbé kommunista Déry Tibort - és vele még jó néhány írót - súlyos
börtönbüntetésre ítélték. Négy év múlva szabadult kegyelemmel. Ez a
megpróbáltatás az egész nemzet tudatában növelte tekintélyét. 83 éves
korában, dicsősége teljében halt meg. Jó író volt, de aligha olyan nagyon
jó, ahogy hirdették. Egy-két műve alighanem maradandó értékű. Sok
részletérték van főművében, A befejezetlen mondatban is, de túlsúlyban van
az olvasást megnehezítő törmelékanyag. A Feleletnek is vannak részértékei,
de nemcsak töredék, torzó is. Ezért oly nehéz írni róla, értékét
meghatározni. Mert nem jelentéktelen, de nem elég jelentékeny. |