Janus Pannonius (1434-1472)

Vitéz János unokaöccse, eredeti nevén Csezmicei János a Dráva menti Szlavóniában született kisnemesi magyar-horvát vegyes családból. Atyja a hagyomány szerint asztalos volt, korán meghalt, így a fiút anyja nevelte, míg nagybátyja, Vitéz János fel nem figyelt tehetségére és Itáliába küldte tanulni. Itáliai tanulmányai idején vette fel humanista szokás szerint a latin nevet. Janus a múlt és jövő Istenének a neve volt, a Pannonia névvel pedig hangsúlyozni akarta, hogy az egykori római provinciából, az Itáliával hajdan egyenrangú Pannoniából érkezett.

Janus élete legfogékonyabb időszakát 13 és 24 éves kora között, rövid megszakításokkal Itáliában töltötte.

Ferrarában a híres Guarino iskolájában tanult, mely elsősorban költőket és rétorokat nevelt. Guarino nemcsak görögre és latinra tanított, a teljes ókori kultúrát adta át tanítványainak. Janus hét évet töltött itt (1447-1454), és elsajátította a humanista műveltséget, valamint a költészettan és a költészet alapelemeit. Hamarosan nagy hírre tett szertrendkívüli tehetségével és epigrammái szellemességével, verselő kézségével. Társai csodálták érezték ,hogy annyi költőtársuk közül „barbár” származása ellenére, ő tűnik ki leginkább.

Janus ezután 1454-től négy éven át egyházjogot hallgatott a padovai egyetemen. A kánonjogi taulmányok elvégzése után ellátogatott néhány olasz városba, eljutott Rómába is.

Magyarországra hazatérve (1458) magas hivatalokat kapott: előbb nagyváradi kanonok, majd pécsi püspök és királyi kancellár. Mátyás külügyeinek egyik legfőbb ügyintézője lett. Mindez azonban nem pótolta Itáliáját, hiányoztak a humanista barátok , szellemi hontalanság gyötörte. Belső válságát súlyosbodó tüdőbaja is mélyítette. Közben betegen is elkísérte a királyt útjaira, hadjárataira. 1465-ben küldöttséget vezetett Rómába, azt a feladatot kapta, hathatósabb segítséget kérjen a török ellen.

Mikor Mátyás csehországi háborúi nagy adókat vetett ki a főpapokra, a háborúkat amúgy is ellenző Janus szembefordult vele, s Vitéz Jánossal együtt összeesküvést szervezett ellene(1471). Vitéz átmenetileg egyezséget kötött a királlyal. Janus pedig Itália felé próbált menekülni, hogy ott újrakezdje az életét. Beteg teste azonban nem bírta a megpróbáltatásokat, és egy horvátországi várban Zágráb melletti Medvegradban utolérte a halál ;ott is hantolták el.

Amikor Mátyás tudomást szerzett nyughelyéről, ünnepélyes külsőségek között temettete el püspöki székhelyén, Pécs városában.

Költészete

Költészetének anyaga, nyelve és hangulata az olasz humanizmus talajából nőtt ki.

Verseit latinul írta, világképe a humanizmus szellemében alakult ki, költészetében a vallásos érzésnek nincs szerepe. Nagyra értékeli a földi életet, a békét, a kultúrát, a könyveket, a természetet, a költői hallhatatlanságot.

Írt antik modorú leírókölteményeket, dicsőítő énekeket, elégiákat, epigrammákat, Ferrarai diákéveiből több száz epigramma maradt fönn. Témájuk a diákok költői versengése, kötözködései, eroika, ajánló, üdvözlő és gyászversek. Példaképe a római epigrammák nagymestere Martialis volt, azonban azt a stílust, a csípős beszéd tudományát tanulta el tőle, témái egyének.

Már Ferrarában megkezdte elégiák írását is. Az elégia valamely panaszos érzelmet, csendes szomorúságot megbékélt hangon kifejező költemény. Janus legjelentősebb elégiáit már Magyarországon írta. Különösen gazdag líraiságúak az itáliai követjárás után következhető hat évben született elégiák, amelyek a költői testi és lelki fájdalmainak adnak kifejezést.

A roskadozó gyümölcsfa (1469)
A verset Janus Pannonius írta 1468-ban, latinul. A magyar cím a fordítótól származik. Petõfi elõtt õ volt a egyetlen olyan magyar költõ, akit elismert az akkori Európa. Gazdag nagybátyja nevelte, tanítatta. Olaszországban járt egyetemre, ahol általában erotikus trartalmú, csipkelôdô verseket írt. 1458-ban tért vissza hazájába és Mátyás király udvarában lett kancellár. Azonban ott nem érezte magát jól, visszavágyott a mûveltebb Itáliába. Ekkor írta meg ezt a verset.

A költô az elsô szerkezeti egységben (1-12. sor) saját baját mondja el egyes szám elsô személyben. Irigykedve tekint társai szörnyû sorsára. Önmagát egy gyümölcsfához hasonlítja, melyen annyi a termés, hogy letöri ágait. Ezzel a metaforával utal saját költôi gazdagságára. Vágyakozva tekint a lehetséges jelenre, ahol nem lenne költô, hanem teljesen “ép”, mert nem kísérti a meg-nem értettség szelleme. Megkérdôjelezi saját mûvészetét, mely nem lel Magyarországon értô fülekre. Ezért villantja fel halálának gondolatát is.

A második szerkezeti egységben (13-22. sor) a problémáját Agamemnon feleségenek sorsához és az anya-gyermek kapcsolathoz hasonlítja. Elgondolkozik rajta, hogy érdemes-e neki egyáltalán verset írnia Magyarországon. A költô “a természet szent jogán” az életet érti. Felfogása szerint üj “dolog” születése - legyen az költemény, gyümölcs vagy gyermek - feltétlenül az “alkotó” halálához vezet. Márpedig, ha az élet szent jogát tartjuk mindenek elôtt, akkor az új “dolog” megjelenése jogtalan és bônos. E mellett áll ki Janus Pannonius is. Késôbb, még ebben a szakaszban ismét egy jobb lehetséges jelen után áhítozik, melyben még kibontakozása elôt hagyta volna abba az írást.

A harmadik részben (23-30. sor) a költô a fa nevében irigykedik egy platánra, amely kézzelfogható segítséget nem tud nyújtani az embereknek, majd figyelmezteti társait, a többi fát. Ebben a figyelmeztetésben átadja élettapasztalatait, tanácsait és egyben megfogalmaz egy új életcélt is.

A negyedik szerkezeti egységben (31-38. sor) a költô a fa nevében szól az ember(ek)hez. Ez a befejezés faradt, lemndó: annak a költônek a szava, aki már nem hisz igazán a költészet erejében, akinek megrendült a hivatástudata. Az emberektôl vár támogatást mint fa, mint költô. Az utolsó két sor egy fontos tanáccsal zárja a verset: úgy könnyíthetünk saját terhünkön, ha másokon segítünk.

Janus Pannonius a versét elégiaként írta. Mint ókori társai, a humanista költô is a személyesebb, lírai elmények kifejezésére használta ezt a mûfajt. Megtartja az eredeti disztichon formát és a szomorú hangulatot. Ez a vers költôi önvallomás. A gyümölcsétôl duzzadó, roskadozó fa a költô allegorikus, metaforikus megjelenítése. Rendkívül burkoltan fejezi ki, hogy környezete nem méltányolja költôi tevékenységét. Életmûvének értelmetlenségét a görög mitológiából vett hasonlattal írja le. Természetbôl vett képekkel mondja el a költô azt a vágyat, hogy jobb lenne terméketlennek lenni, hiszen az emberek nem tarják többre - meg így, gyümölcstôl roskadozón sem - mint a csak árnyékot adó platánt. Szomorú kifejezése ez annak, hogy egy szürke átlagembernek talán jobb a sorsa, mint egy költônek, mivel nem gyötri a meg-nem értettség kínja.

A költôre nagy hatással voltak a görög tanok, legfôképpen a platonista lélekvándorlás. Ezzel magyarázható, hogy a költô soha nem ‘ön’, hanem egy másik ‘én’-bôl beszél. A vers nagyon hasonlít az Egy dunántúli mandulafáról címû versre, alapja talán Ovidius: Diófa címû alkotása lehetett. Ez a vers Janus Pannanius utolsó költeményeinek

 

Búcsú váradtól

Janus Pannonius elégiái közül legszebb és a magyar olvasóközönség által mindmáig legkedveltebb a Búcsú Váradtól. Az első, magyar földön született humanista remekmű. Hét versszakban búcsúzik városától, nagybátyja otthoni székhelyétől, ahová rövid otthoni vakációja során jutott el, s ahol némi egyházi javadalmat is kapott. A búcsúzás mindig összetett érzés: visszatartó, kedves emlékek és jövendőbeli, várható élmények, remények keverednek az emberi lélekben. Ez a kettősség, ellentétes hangulat jellemző a fiatal poéta költeményére. A vers egész felépítését a különböző motívumok és értékek szembenállása határozza meg. Az első három versszak felvillantja a Nagyvárad környéki téli tájat, az utazás színhelyét Leírja a téli tájat, verse ritmusával is érzékeltetve a szánt húzó lovak és az utas boldog türelmetlenségét. Az utána következő négy strófa visszakapcsol a jelenbe, visszavezet Nagyváradhoz. A város marasztaló értékei megnehezítik a búcsúzást, a múlt kedves emlékeitől való elszakadást. A jövő, a jelen és a múlt idősíkjai folytonosan keresztezik egymást a gyors, pattogó ütemű, 11 szótagos sorokból felépülő költeményében. Az első versszakban a hó, a fagy, az utazást nehezítő tél a költő szorongását, félelmét érzékelteti. Ezzel szemben ott áll a kihívás, a refrén sürgetésében. A második, harmadik versszakban feloldódik az utazástól szorongó hangulata. A tél már nem akadálya, hanem elősegítője utazásának. Egymásnak ütköző motívumokat használ: folyó, ingovány - megdermedt habok - csónak, repülő szán - nyár, tél. A korábbi félelmét vidám elevenség, derű, reménykedés váltja fel. A további versszakokban megjelennek a város visszahúzó értékei. Elbúcsúzik a könyvtártól, a gyógyforrásoktól, a híres királyszobroktól, Nagyváradtól. Szent László pártfogó segítségét kéri az utazás alatt. Ez a segélykérő ima, visszakapcsol a verset indító szorongó érzésekhez. Ez a búcsúvers a humanista világnézetű ember értékrendjét is kifejezi. Az általa közvetlenül átélt események ihletik versszerzésre: táborozás, egy kora tavasszal váratlanul kirügyezett mandulafa, utazás, búcsú, édesanyja halála...

Egy dunántúli mandulafáról

Életének kisiklását, tragédiáját foglalja össze az 1466-ban Pécsett írt költemény. Ez epigrammába sűrített elégia. A vers ihletője, egy meglepően szokatlan természeti tünemény: a Mecsek déli lejtőjén, a püspöki kertben, tél idején virágba borul a mandulafa. Megragadja a költőt, a fácska friss, üde szépsége s a reménytelen virágbontás meghökkentő merészsége szíven üti. Saját sorsára gondolva, a látottakat jelképnek érzi. A kis fa virágai halálra vannak ítélve. Ez a közvetlenül ki nem mondott mondanivaló az epigramma tulajdonképpeni, belső ihletője. Versébe beleszövi a mitológiát. A kis fa, aranyalmát termő fává szépül, királylánnyal hasonlítja össze, aki hiába várta jegyesét, bánatában öngyilkos lett, és a kegyes istenek mandulafává változtatták.

Saját lelkéhez

Megrendítően kétségbeesett, kiábrándulást tükröző elégia. A testi szenvedésektől elgyötört költő a fájdalom oly fokára jutott, hogy már a halált hívja, várja mint végső enyhülést. Saját lelkét szólítja meg, a lélekvándorlás gondolata sugárzik. Büszke lelkére, szelleme fensőbbségére, kiemelkedő tehetségére. Elképzeli égi múltját, és földre tartó útja közben a bolygók, értékes emberi tulajdonságokkal ruházták fel. A földi lét, a jelen tűrhetetlen állapot, a lélek röptének, kibontakozásának gátat szab az örökös betegség gondolata. A testi nyavalyák, fogyatékosságok részletezése után a halálvágy tör fel. „ Jobbá nem teheted, hagyd árva- magára e testet s szállj ki belőle, suhanj, vissza a csillagokig.”

A költemény ezután, a lélek jövője felé fordul. Egyes elképzelések szerint a lélek a halál után újra visszaszáll a csillagok közé, ott ezer esztendőn át megtisztulva, előző életét elfeledve ismételten leszáll a földre, mindig magasabb fokú, tökéletesebb élőlényt keresve. A költő rimánkodva kéri lelkét, hogy ne igyon a feledés folyamának vizéből, ne akarjon újra emberré leni. Szeretne inkább állat lenni, amely öntudatlan és szabad, hiszen a földön a legboldogtalanabb sorsa az embernek van: „ durva sziklákból születnek emberi testek.” - ez utalás a görög mitológiában a vízözön történetére.

Pannónia dicsérete

Négy soros epigramma. Valószínű, hogy a versben magára gondol, magát dicséri. Nagyon büszke volt magára, ezért nevezte el magát Pannóniának. Azt hiszi, Pannónia szellemi fejlődésére az ő révén indul majd meg. A reneszánsz író kilépett a névtelenségből, s maga kíván versének hőse lenni. Büszke öntudattal hirdeti, hogy hazáját ő vezette be az európai irodalomba. Az 1400-as években kezdett Magyarországra az Itáliai reneszánsz beköszönteni. Mátyás király feleségével Beatrixel reneszánsz udvart hozott Budára, de csak a XV. század közepe felé tudta érvényesíteni. A sors szomorú szeszélye, hogy mire Aragónai Beatrixszel, Itália a szó szoros értelmében magyar földre költözött, addigra Janus már halott volt.

Mikor a táborban megbetegedett

1464-ben részt vett abban a hadjáratban, mely valószínű Zvornik városát ostromolta. A költő gyenge szervezete nem bírta a tábori életet, súlyosan megbetegedett. Elégiái megtelnek személyes líraisággal, az egyre súlyosbodó betegség miatti fájdalmas panasszal, halálfélelemmel, ragyogó szellemének és roncsolt testének ellentétéből fakadó keserű mondanivalóval. A mulandóságról mereng, arra vágyva, hogy lelke, kiszabadulva beteg teste börtönéből, szabadon szárnyalhasson a csillagokig. Az antik mitológia föllelhető költeményeiben, de szerepe módosul. A verset indító ellentét, a költő és a katona egymást kizáró szembeállítása még humanista örökség, de már nem puszta közhely, mert a testi szenvedés kínja teszi hitelessé, személyesen átéltté. Prométheuszt átkozza, minden földi baj, betegség, szenvedés okozójaként. Ovidius nyomán feleleveníti a régi aranykort, az emberiség hajdani idillikus állapotát, mikor még ismeretlen volt a szenvedés. A kort negatív és pozitív költői festés válogatásával ábrázolja. Hol a szenvedés hiányából, hol a békés nyugalom és az egészséges élet részleteinek felsorolásából áll össze a múltba süllyedt boldogság képe. A mitológiai bevezetés után kezd megtelni líraisággal , különböző érzelmek hullámzása, váltakozása lendíti tovább a költeményt. Majd az önostorozáson át, a késő bánat csendesebb hangulata következik. Bűnének és ostobaságának következménye a betegség. A tüdőgyulladás, a testi gyötrelem realisztikus, részletes pontos leírása áll a mű középpontjában. Súlyos láz gyötri, egyszer fázik, majd forróság önti el és lángokban ég. A verssorok megtelnek rémülettel, halálfélelemmel, ifjú életéért könyörög, élni szeretne, hiszen a költészet istenének papja, joga van az élethez. De hiába könyörög, érzi, hogy itt a vég. Ettől kezdve megható búcsúzássá válik a költemény mindattól, amit szeretett, az egész élettől. Nem tud belenyugodni, hogy nem látja többé a kéklő eget, a dombokat, forrásokat, nem szeretné, hogy lelkével együtt neve is elmerüljön. Kijelöli sírjának helyét, és megfogalmazza sírfeliratát.

Mars istenhez békességért

Eszméihez híven szembefordul a háborúval, humanista révén az ő értéke az élet, a béke. Epigrammája tulajdonképpen elkeseredett anti-himnusz, melyet akkor írt, mikor már megundorodott minden nemű háborúskodástól. 1469 és 1471 között. Verse a római hadistenhez, a Marshoz szól. A lendületes és tömör költemény az antik himnuszok szerkezeti megoldását követi: 14 soron át halmozza a megszólításokat. Ezek első fele- 7 sorban az imajellegnek megfelelően még az isten félelmetes hatalmát, nagyságát, halhatatlanságát dicsőíti, a következő 7 sor értelmezői megtelnek elutasító gyűlölettel, elitéléssel. Az utolsó sor feltűnő hangulatváltással, halkra fogott, elcsendesülő könyörgés. A megfáradt, szenvedő magyar nép iránti aggodalom hangja.