Tóth Árpád

1886-ban született Aradon. Hároméves korában Debrecenbe költöznek. Ott érettségizik a reáliskolában. Ezután Pesten, a bölcsészkaron végzi a magyar-német sza-kot. Ekkor már elég súlyos a tüdőbaja, húszéves korától végigkíséri életét. Nyarait fő-ként ezért tölti szepességi üdülőkben. Nagyon rossz családi körülmények között élt. Két családi örökségét, a szegénységet és a tüdőbajt súlyosbította a mesteremberi sorból szobrásszá lett, szertelen és indulatos apa művész-kálváriája. Nagy álmait átmeneti sikerek után kudarcok és szégyenek csúfolták meg. A bukás a családot és az érzékeny idegzetű fiút különösen megviselte. Az egyetemi évek nyeresége elsősorban az otthon nyomasztó légköréből való szabadulás volt.

A modern nyugati irodalom hatott rá elsősorban, mert ezt őszintébbnek találta a feudális színezetű retorikánál (szónokiasság). Verlaine-ben a gyengédség, az érzé-kenység fogja meg. Ismeri már Baudelaire-t, nagy buzgón fordítja Samaint, s a Samain típusú költők bűvöletében él. A betegség, a mélabú, a halálérzés, a dekadens életérzés nála tárt lélekre talált. Költészetének első szakasza 1907-1913-ig tart, s az ebben az időben írott versek a Hajnali szerenád című kötetben jelentek meg.

Költészetének alaphangja - különösen fiatalabb korában - a bágyadt, tehetetlen lemondás, az állandó és testetlen szomorúság, az emberi árvaságba való elmerülés fáj-dalma. Betegsége, az egyetemi álmokkal való leszámolás, az apai művészkarrierhez fűzött ábrándok szétfoszlása, az elszigeteltség és a szegénység váltotta ki lírájából a csüggedt szemlélődést.

Művészetére - sajátos hangulatiságának megfelelően - az impresszionizmus nyomta rá bélyegét. verseiben ritkán fordulnak elő szimbólumok, de annál gazdagabb képekben, hasonlatokban s különösen jelzőkben. Szótára nem nagy, a szókincs egy része sűrűn ismétlődik. Lírája egységes, töretlen, de talán éppen ez visz költészetébe egyhangúságot, monotóniát. Mégis posztumusz kötetében korábban irt verseivel szemben a gondolatiság elmélyültebb, a forma fegyelmezettebb és zártabb, mértéktartóan bánik a jelzőkkel, rímelése kevésbé keresett, képanyaga természetesebb és egyszerűbb.

A költő verseiben mintha megadta volna magát a szomorúságnak, beletörődött volna sorsába. Vágyainak megvalósítására nem érez magában elég erőt. Ez a magányos, testileg-lelkileg egyaránt beteg költő epedő nosztalgiával tekint fel Adyra. Elő-adásmódja bármilyen bonyolult is, mindig szelíd, tiszta és ünnepélyes.

Inkább hangulati, mint formai szempontból jellemző költeménye a Meddő órán (1908). Ez a kitűnő, röpke önarckép a költő végtelen magányát, szegénységét és betegségét emeli ki, az élet egy elsuhanó pillanatát örökíti meg. A szó szerint tartalmon túl a kifulladó, szinte ziháló, rövid verssorok az erőtlen fáradtságot, a monoton rímek az egyhangú élet színtelenségét, az inaktivitást kifejtő igék pedig a meddő óra tehetetlenségét érzékeltetik. A vers általános mélyhangúságából szinte sikításszerűen hangzik fel a három "én" - rím, a teljes reménytelenséget és elhagyatottságot hangsúlyozva.

Míves, a furcsa szavakat ékszerként ötvöző, cizellált elégikus dala a Rímes, furcsa játék (1916), Tóth Árpád legbravúrosabb formamutatványainak egyike. Fáradt, laza asszonáncok váltogatják egymást a csokonais rímekkel. Az élénk jambikus lejtést erősítik az alliterációk, s ez a csilingelő nyelvi zene enyhíti, talán fel is oldja a vers halálhangulatba torkolló lemondását. A rímek pazar kavalkádjában van jó adag öniró-nia, önkritika is: azt a tragikus szakadékot próbálja áthidalni, mely a költő vágyai, élet-igénye, gazdag képzelete és valóságosan megélt élete és sorsa között tátong.

A Rímes, furcsa játék - tagadva a címet - nem csupán játék, szerelmi vallomás is: a koldus költő, a szegény ember a nagy élet színes gazdagsága, gyönyörei helyett csak ezt nyújthatja kedvesének, menyasszonyának. A költemény nagytávolságokat fog át: a szeretett nővel bejárja Európa tájait, a rímek furcsa játékával mintegy kicsúfolja a szegény, vagyontalan ember vágyainak képtelenségét.

A külvilág durva bántásaira a beteg, túlérzékeny költő csak szenvedéssel tudott válaszolni.

Tóth Árpád egyre hangosabban és bátrabban tör pálcát az igazságtalan háború felett, az első világháború külső és belső pusztításai között írta meg egyik legkiemelke-dőbb békeversét Elégia egy rekettyebokorhoz (1917) címmel. Ez a nagy vers a teljes kiábrándulás halálvíziójával, az emberi faj kipusztulása után megvalósuló béke re-ménytelenségével tiltakozik a háborús vérontás ellen.

A vers helyzetrögtönzéssel indul: a természetbe olvadó lírai hős figyelme egyenlőre a föléje boruló rekettye sárga virágaira irányul. A vers szerkezete világos: az egyszerűtől halad a bonyolult felé, a közelitől a távoliig, a látványoktól a látomásig. Az a kivételes ebben a meneteles versben, az a magasság, amit a rekettyevilágtól az embe-riség sorsának víziójáig bejár

Az elégia logikai-érzelmi menetét az alapmetafora, a hajó-kép megtalálása és továbbfejlesztése teremti meg. Az első strófában a rekettye még nem is kép. Az első három versszak még csak a boldog, gond nélküli, tudattalan létezését állítja szembe az emberrel. A természeti létezés öntudatlan örömét valóságos jelzőpazarlással fejezi ki a költő, s ezt a boldogságot zavarja meg az "árva szörny" sóhaja.

A hajó-kép továbbfejlődése a harmadik szakasz utolsó sorában figyelhető meg. Az öntudat, ez a "konok kapitány" űzi az embert (embereket) lehetetlen vágyak felé.

A negyedik versszakban kezdődik a voltaképpeni vízió, a vers második része. Az emberi öntudat egyértelműen negatív értékelést kap. A személyes sors és szenvedés gyötrelmei is a kibontott képhez igazodnak: a hajótest minden izét a "kínok vasszöge" szorítja össze, ezt pedig - a középkori elképzelést felelevenítve - a "létentúli lét" "mágneshegyének szelíd deleje vonzza" a végső állomás, a halál fele. A metaforák su-gallata szerint az élet kegyetlen hányódásaival szemben a nem-lét békés és óhajtott állapotként jelenik meg a strófa utolsó két sorában.

A továbbiakban a kiszélesedő látomás már az emberiség egészét fogja át: a többiek, a testvér-emberek is hajók. Mindannyiuk közös sorsa a remény nélküli, értel-metlen szenvedés, s talán mindenkire pusztulás vár.

A záró rész komor pesszimizmusa az emberiség apokaliptikus pusztulásától, az "ember-utáni csendtől" reméli csak a béke vágyott megvalósulását. Az utolsó szakasz ünnepélyes, himnikusan emelkedett hangneme az immár ember nélküli, a kínoktól megszabadult ősanyag boldog, pihenő nyugalmát zengi. Tóth Árpád keserű megállapí-tása - az emberi faj még a természetnek, az ősanyagnak is ártalmára van - ismerős Vö-rösmarty verseiből.

Lélektől lélekig (1923) című búsongó elégiája is lényegében egyetlen kép ki-bontása. A színképelemzés tudományos igazságától (mely szerint az égitestek ugyan-olyan elemekből állnak, mint a Föld és a földi lények) jut el a csillagokkal való rokon-ság gondolatáig s a csillagok magányáig. A fény, az "égi üzenet" billió mérföldek messzeségéből érkezik el az egyes emberhez a mérhetetlen sötétségen keresztül, s va-lami a létezés szomorúságát zokogja el a fénynek. A legfontosabb mondanivalót az utolsó két strófa felkiáltásai, megrendülést érzékeltető hiányos mondatai fejezik ki: az egyes emberek között is "roppant, jeges űr lakik". A verssorok lerövidültek, a panaszt, az elmélyültebb filozofikus tartalmat félrimek, négysoros versszakok közvetítik.

Az impresszionista költészet egyik mintadarabja a Körúti hajnal (1923).
 A francia impresszionista festőket is vonzották a hajnal és az alkony benyomásai, hangu-latai, amikor elmosódnak az éles kontúrok, új színeket, árnyalatokat kapnak a tárgyak, s minden súlytalanabbnak, lebegőbbnek tűnik. Tóth árpád már egy korábbi versében, a Hajnali szerenádban a hajnalt "nagy impresszionistának" nevezte. Ez a vers a pesti táj ébredésének három mozzanatát ragadja meg: a még derengő, színeket kioltó szürkesé-get, az első fény felragyogásának néhány perces bűvöletét, ünnepi csodáját, majd a nappali élet kijózanító valóságát.

Az első versszak minden jelzője, metaforája, hasonlata a közömbös színtelen-ség, szürkeség elidegenítő képzetét, kísérteties hangulatát árasztja: a hajnal vak és szennyes, a boltok üveges szemeikkel olyanok, mint a mozdulatlanságba dermedt ha-lottak, az utca "vad kővidék", a lomha viccék (segédházmesterek) is ártó, gonosz dé-monokként félelmet, kedvetlen rossz érzést keltenek.

Majd hirtelen változik az utca képe, addigi nyomasztó hangulata s a vers hő-sének egész érzelmi világa. A nagyvárosi környezetben nem a horizonton, csak a két csupasz tűzfal között, de megjelenik a fény, a hajnali égbolt első sugárcsóvája. A haj-nali fény bővültét, tiszta örömét, a pillanat boldog önkívületét fokozza az áhítatos csend is. A napfény mámoros csodájában ragyogni kezdenek a színek: a zöld, a fehér, a lila, de az impresszionista szinesztéziás érzékelésnek megfelelően ezek zenei motí-vumokkal olvadnak össze. mindez csak egy pillanatig tart: az életre kelt színek boldog kórusát földi hangok kezdik elnyomni. A harangok tompa kondulása még csak felme-reng, de aztán kellemetlen, bántó hangok zavarják és szüntetik meg az áhítatos csendet, a színek égi muzsikáját. Végképp elmúlt a hajnali percek mámora: nappal lett, meg-kezdődik a munka, s újra fájni kezd az élet. A költemény utolsó motívumában, a Nap-nak a munkáslányt megtisztelő arany kézcsókjában, melyet senki sem vett észre, a fá-radt, robotos költőnek a városi szegényekkel való együttérző részvéte szólal meg.

Az életörömöt, a melegséget, a szépséget e korszak lírájában csak a szerelmes versek képviselik. A hitvesi költészet egyik legszebb darabja a magyar irodalomban az
Esti sugárkoszorú (1923). A költemény szövege sehol sem árulja el, de tudnunk kell, hogy feleségéhez írta a költő házasságuk hatodik évében.

A vers egy alkonyati futó pillanat impresszionista megragadásával indul: a fény lassú eltűnésében elmosódnak a tárgyak éles körvonalai, súlytalanabbá, lebegővé válik a világ, majd a fény hirtelen megfogyatkozásában holttestként elzuhanó árnyak (mintha kisértetek lennének) teszik egy pillanatra komorrá, ijesztővé, lidércessé a han-gulatot. A menekülő fény csak a kedves haját fonja körül sugárkoszorújával. S itt már megkezdődik a varázslat: a kezdeti látvány látomássá alakul át. A sugárkoszorú már nem földi lény, hanem a középkori szentek glóriája, s a lélek bővült állapotát további szinesztéziák egészítik ki.

Az első versszak rajongó ámulása, a pillanatnyi csoda a második strófában tovább mélyül: az illat "titkok" illatává, a csend a "béke égi" csendjévé lényegül át, s mindkettő mennyei fényben ragyog. Aztán kép, szín, minden eltűnik, s kibuggyan a rajongó vallomás: "És jó volt élni, mint ahogy soha." Az elragadtatott boldogság ön-kéntelen, akaratlan megnyilatkoztatása ez, s aki azt a rajongó boldogságot adta, már nem földi lény, hanem a bibliai égő csipkebokorban megjelenő Isten, túlvilági lélek. A szerelem valami léten túli létbe, testetlen égi érzésbe váltott át.

Az igézet mámoros pillanata az időtlenbe lendült. A gondolatjel ünnepélyes csöndje után azonban az első versszak elbeszélő hangján folytatódik a költemény, ahol a kézérintésre földöntúli rajongás kiegészül a legszebb földi érzéssel, két ember sze-relmi boldogságával. A verset a leghétköznapibb, de ebben a szövegösszefüggésben mégis a legemelkedettebb, legünnepélyesebb vallomás zárja: "Mennyire szeretlek!". Tóth árpád egy egyszeri, pillanatnyi élményt örökített meg, s tett egyúttal mások szá-mára is felidézhetővé.

A Jó éjszakát! - mint címéből is kitűnik - búcsúvers, afféle halál előtti szám-adás. Az első versszakban az inga lassú, tétova, megállásra váró mozgása a költő fá-radtságát, a napi robot utáni pihenni vágyását érzékelteti. Az álomba merülés előtt el-ernyedés rezignált hangulata uralkodik a strófán, a megnyugvás utáni óhajt fogalmazza meg a mély vízbe dobott kő hasonlata is. Ez egyben a végleges megkönnyebbülés, az örök elmerülés halálhangulatát is sejteti.

A másodszor elhangzó "Pihenjünk" felszólítás már nem a napi robot fáradtsá-gára, hanem a költői alkotómunkára, az írásra vonatkozik. A hiányos, befejezetlen mondatok nemcsak az álmosító kimerültséget fejezik ki, hanem az írói hivatásba vetett hit megingását is. Sejtelmesen egybejátszanak itt is az önállósuló rímek - megszólaltat-va az írás értelmetlen hiábavalóságát. A múltra vonatkozóan is felmerül a költőben ad-digi írói pályája céltalanságának gondolata. Ezt az érzést erősíti a részletes hasonlat, ezt sugallják a rövid, tört mondatok, a bizonytalan kérdések. A harmadik szakasz leg-végén végül feltör a keserű panasz. A magányérzetet, az elhallgatás szándékát a kor költészetellenes durvasága váltotta ki.

Az utolsó strófa, szaggatott, széttöredezett, az álomba és a halálba merülést kifejező mondatfoszlányaiban visszatér a kezdő kép, s megjelenik az örök költővigasz: az utókor majdani elismerése. Csokonai módján búcsúzik az élettől, a költészettől. Míg Csokonai komolyan hitt egy boldogabb korban, a késő században, a modern költő ver-sében mindez már kiábrándult, fájdalmas öniróniával hangzik el.