|
![]() |
![]() A nyugatosok közül ő volt a legtragikusabb, legnehezebb sorsú. A század eleji nagy irodalmi fellendülésnek egyik vezető lírikusa, A Holnap lelkes szervezője, Babits Mihály felfedezője. A Nyugatnak már nem tartozott az élvonalába, örökös vidéki „száműzetése” miatt. Élete: Költészete: A Tiszai csönd 1910-ben jelent meg, melyet nyáron a szegedi tartózkodása után írt meg. Itt erősödhetett fel benne az alapérzés, hogy mégiscsak kívül rekedt az életen, távolra sodródott az ország szellemi központjától, Budapesttől, messze a perifériára. A vers különös szépsége az érzelmi-hangulati-hanglejtésbeli egységben és összetettségben ragadható meg. Álmatag zenéje nehezen meghatározható ritmusából és az alkonyt idéző mély magánhangzók búgásából fakad. Ezt a hanghatást fokozzák a 4. vsz. alliterációi. A strófák sorait párosrímek kötik össze. Különös gondolattársításokat ébresztő metafora vezeti be a költeményt: az est, a nagy barna pók egyre sűrűsödő hálójában fennakadtak, mozdulatlanságba dermedtek a tiszai hajók. A néma vesztegelés és az eseménytelenség szomorúsága adja a szöveg alaphangulatát. Mozgás helyett hangok teszik élővé a tájat, s ez elmélyíti az este csöndjét. Ám ezek a parányi hangok is átfogják a végtelenséget: a harmonikaszót még a csillagok is hallják, s csak egy tücsök felel rá. A leszálló sötétségben a Hold beezüstözi a tájat, a folyót és a hajókat. Valami különös kettősség járja át a verset a költői képek nyomán. A mozdulatlanság, a csend és a sötétség nem félelmetes: a kis hangok, s fények ünnepivé változtatják a tájat, s oldják a tehetetlenséget. Ezt a hangulati hatást egészítik ki a távoli égbolt képei is: a Hold nyugalma és a pásztorok idillje. A lírai és megjelenítése az utolsó 2. vsz-ban kerekké teszi a kompozíciót, s megjelenik az alapgondolat: a mozdulatlan hajók és a röghöz kötött költő közötti hasonlóság, azonosság. Magányossága, némasága és bénasága a tiszai hajók társává teszi, s együtt álmodoznak a hívó távolokról. A költő is a táj részévé válik, azzal, hogy hallja és látja az éjszaka képeit, hangjait. Az utolsó szakaszban 2-szer is előfordul a „ma” szó, mellyel azt fejezi ki, hogy ez az állapot csak ideiglenes, s ez gyorsan megváltozhat. A lemondás és beletörődés finom mélabúja, s az otthon, a hazai táj szépségének megérzése kölcsönösen kiegészíti egymást. Költészetén végigvonul a minden emberi szenvedés, bánat iránti együtt érző részvét. Ez tükröződik a Tápai Lagzi c. versében. A címmel ellentétben nem a falusi lakodalom vidámságát mutatja be. A vers eleji groteszk hangutánzó szavak misztikus, babonás hangulatot kölcsönöznek az egész költeménynek. A lagzi csupán a nehéz munkában eldurvult emberek életnek egy állomása, nem derűs ünnep. A házasság itt nem szép, hanem szomorú, s törvényszerű, s a jövő is kilátástalan: nehéz munka, keserves asszonysors. A lehangoló téli kép, a mozdulatlan csönd az élet nyomasztó, színtelen egyhangúságát, a vágyak, remények pusztulását sugallja. Az embereket és az állatokat összekapcsolja egy gondolattal, mely után csak a „künn” és a „benn” választja el őket egymástól – az ember is elállatiasodott. Az utolsó vsz-ban úgy tűnik, mintha a lagzi egy torrá alakult volna át, a szürke hajnalban megjeleníti a halált. Az egész vers maga a komor, vigasztalan hangulatával a népi sors változatlanságát, végzetesnek látszó voltát hangsúlyozza. Anna-versek: A Milyen volt… c. költemény 1912-ben jelent meg A Hétben. A vers hétköznapi, dísztelen szókészlete szinesztéziák hatására muzsikálni kezdenek. A Milyen volt... három évszakot idéz meg (a tél hiányzik), s ezekből a képekből Anna emléke áll össze. (nyár - érzékelés, ősz - látás, tavasz - tapintás). A költeményt a szerelem elmúlásának fájó érzése szövi át, csak halványuló emlékei között kutat a költő. A versnek nincs adatszerűsége, az alföldi táj hangulata uralkodik, és ez olyan szép, mint Anna, és Anna olyan szép, mint a táj. A nyári búzamezők emlékképe Anna szőkeségét villantja fel, a szeptemberi ég a szeme kékjét idézi, a tavaszi rét sóhaja a szeretett nő hangjába mosódik. Tulajdonképpen nem is vall szerelmet a költő. Mindössze azt mondja el, milyen különös, hogy egy nő emléke idővel elhalványodik. Rezignált mélabú remeg a költemény szövegén, de a lemondó bánatot mégis impresszionista ragyogás sugározza be. Az 1926-os Anna örök zárja le véglegesen az Anna-szerelmet. Minél távolabb van térben és időben Anna, annál szebb versek születnek Juhász Gyula tollán. A versben megörökített Anna már nem a Váradon megismert színésznő, hanem egy idealizált lény, szimbólum. A vers két részre tagolható. Az első rész az Anna-élmény feledésbe merülését állítja, de az "Óh, de mégis" felkiáltás után pont ennek ellenkezőjét bizonygatja. Anna nem képként, hanem a tudatalattiban él tovább. A verset záró imaformula Anna alakját az isteni szféra magasába emeli, Anna örökkévalóságát, az emlékek feledhetetlenségét hirdeti. |